Boldog APOR VILMOS
püspök, vértanú
*Segesvár, 1892. február 29. +Győr, 1945. április 2.
Az Apor család Erdélyből származott. Eredetét a
székely krónika visszaviszi a székely rabonbánig, Apurig, aki a Bálványosvárat
építette az ősi pogány vallás szokásainak fenntartására a Székelyföldön.
1220-ban találkozunk egy Apor (Opor) nevű személlyel II. András király (ur.
1205-35) kíséretében. Erdélynek volt egy Apor (Opour) nevű vajdája; testvére
Apor Balázs, akinek végrendeletét 1311-ből ismerjük. Apor István Kézdiszék
követe volt az agyagfalvi gyűlésen 1506-ban. A család egyik ivadéka, András
otthagyta a bálványosi sasfészket, és lement Torjára lakni. Ettől kezdve lett
Torja a család és a családi birtok központja. A család tagjai Erdély legfőbb
hivatalait látták el. Apor Lázár 1661-ben Kézdiszék alkirálybírája, Apor István
1666-ban alcsíki alkirálybíró volt, utóbb Csík-Gyergyó, Kászonszék
főkirálybírája, főkormányszéki tanácsos, kincstárnok és hadvezér, Erdély
leggazdagabb embere. A bárói címet Apor Péter nyerte el 1713-ban, aki Háromszék
főkirálybírája és Küküllő megye főispánja volt, de mint író lett híressé.
Az Apor családot az erdélyi arisztokrácia sajátosságai
jellemzik a 19. században is: zárkózott, puritán életvitelű, erős nemzet- és
kötelességtudata van. Az egyéni élet szorosan összefonódik a közösség, a haza
sorsával, az erdélyiség tudata végigkíséri őket halálukig.
Vilmos édesapja, Apor Gábor Bécsben született, mert
nagyapja az erdélyi kancelláriában dolgozott. Apor Gábor tanulmányait a
kalksburgi jezsuitáknál kezdte, majd Kalocsán folytatta. Mint jogvégzett ember
vármegyei szolgálatba lépett. A fiatal jegyzőbő1 rövid idő alatt szolgabíró,
hat év múlva megyei föjegyző, egy évvel később alispán lett. Szigorú, de
igazságos ember. Komolyan vette hivatalát, pártolta a vasútépítést, az erdősítést,
és új vállalkozások megindítását. Nemzetiségi kérdésben határozott, de
igazságos, pontos és kötelességtudó volt. Mélységes katolicitás hatotta át; ez
nemcsak szokásrendjét, de egész életstílusát meghatározta. Jótékonykodás, hitre
való nevelés jellemezte az élet minden területén.
Apor Gábor vármegyei főjegyző volt, amikor feleségül
vette a nála tizenkét évvel fiatalabb gróf Pálffy Fidéliát, Pálffy Sándor
nyugalmazott huszárezredesnek, az állami ménesuradalom vezetőjének lányát. A
Pálffy családnak hatalmas a rokonsága, nemcsak Erdélyben és Magyarországon, de
Európa több országában is. Fidélia erélyes és határozott, mélyen vallásos, és
nagyon szerette férjét. A házasságukból született kilenc gyermek közül egy
halva született, három gyermekkorban halt meg.
Vilmos a harmadik gyermekként látta meg a napvilágot
1892. február 29-én Segesváron, de a főispán Apor Gábor hamarosan Bécsbe
került, a király személye körüli minisztériumba államtitkárnak. Vilmos tehát
Bécsben töltötte gyermekkorát, nyaranként azonban az édesanya a gyermekekkel visszatért
Erdélybe.
Vilmos szelíd és könnyen nevelhető gyermek volt.
Vallásossága meghaladta az átlagos gyermeki buzgóságot: karácsonyra
misekönyvet, kelyhet és paténát kívánt, és húgai segédletével gyermeki
komolysággal misézett.
Az édesapa hosszas és súlyos cukorbetegség után
1898-ban váratlanul meghalt. Mint Erdély apostoli lelkű főrendű személyiségét
temették, akinek legelőkelőbb hivatalában is ez volt a jelmondata: ,,Felejtsük
el önmagunkat másokért.''
Az apa halála után Pálffy Fidélia gyermekeivel Bécsben
maradt. Szigorú határozottsággal, de gyengéd szeretettel nevelte őket.
Fegyelmezettséget, igénytelenséget kívánt, pontosságra szoktatott. ,,Ha az
ember válaszút elé kerül - szokta gyermekeinek mondani -, válassza mindig a
nehezebbet, mert biztosan az a helyes út. Én - tette hozzá - mindig ezt az
elvet tartottam szem előtt, és sohasem bántam meg.'' A gazdálkodásban azonban
nem pótolhatta férjét az özvegy. A torjai birtok bérlők kezére került és
tönkrement. Pálffy Fidélia életét ezért végigkísérték az anyagi gondok.
Bécsben, Brassóban, végül édesanyjánál, Mosonban telepedett le.
Vilmos a gimnáziumot a jezsuitáknál Kalksburgban és
Kalocsán végezte. A papi hivatás iránti vágy már Kalksburgban jelentkezett,
Kalocsán pedig a kiváló példák hatására megerősödött. Édesanyját nem lepte meg
fia bejelentése, de megfontoltságra intette, és meg akart győződni az
elhatározás komolyságáról. Ezért azt kívánta, hogy az érettségi után iratkozzék
be egy évre a jogra, vagy szolgálja le az önkéntes évet. Ha ez után is megmarad
szándéka, szívesen adja rá anyai áldását. Vilmos azonban 1909-ben, az utolsó
gimnazista karácsonyon ajándékul azt kérte, hogy az érettségi után azonnal
mehessen kispapnak.
Jeles érettségivel és kitűnő erkölcsi bizonyítvánnyal
jelentkezett a győri egyházmegyébe, ahol az Apor családdal rokonságban lévő
gróf Széchenyi Miklós püspök örömmel fogadta és az innsbrucki egyetemre küldte
tanulni.
Vilmos öt boldog esztendőt töltött a konviktus és az
egyetem nemzetközi légkörében. Szorgalmasan tanult, érdeklődési köre kitágult,
Róma iránti hűsége megerősödött. A legjobban a dogmatikát, az ,,egyház
tanításának épületét'' szerette, de szívesen tanulta az erkölcstant is.
A fiatal klerikus látta, hogy a papi élet a lemondás
útja, Isten kedvéért le kell mondani a kényelemről, a világ megengedett
örömeiről, sőt a rokonokról is. Elsősorban a kötelességét kell teljesíteni még
akkor is, ha a szülőknek fájdalmat okoz. 1914-ben a lelkigyakorlatban fedezte
fel, hogy Isten nem kényszerít, hanem kér, késztet, a kivitelezést pedig saját
lelkiismeretünkre bízza. Feljegyezte: ,,Valójában úgy érzem, hogy a
lelkipásztor-apostolnak szól az utolsó boldogság: ťboldogok, akiket üldöznek és
akik szenvednek az igazságértŤ. Ez a pap boldogsága, az önfeláldozás, az
életáldozat és vértanúság.''
1915. augusztus 22-én a szubdiákonus-szentelés előtt
írta naplójába: ,,Életem legfontosabb elhatározása előtt állok és arra
készülök. A három magasabb rend, amelyet most fölveszek, mintegy azok a szögek,
amelyek Krisztus keresztjére erősítenek egész életemre. Óh, édes és szívlelendő
szolgaság, amely által az ember igazzá, szabaddá és szentté lesz!'' Augusztus
24-én szentelte pappá Sigmund Waitz brixeni segédpüspök, másnap 25-én volt a
primícia szűk családi körben.
Elsősorban nem a korszerű tudásanyag, hanem a
lelkiség, az emberek szolgálata, a hűség a szenvedők iránt a legjobb
végbizonyítvány, amelyet Apor Innsbruckból magával hozott. Működését azonban
nem a győri, hanem a nagyváradi egyházmegyében kezdte meg, ahová az 1911-ben
áthelyezett Széchenyi Miklós püspöke átvitte magával, s e szavakkal küldte első
állomáshelyére:
,,Elvégezted tanulmányaidat, befejezést nyert
neveltetésed, és miután Isten szent nevében vetted a Szent Lelket és pappá
lettél, az Úr szőlejében kívánok számodra helyet kijelölni. De mielőtt ezt
tenném, Szent Pál apostol szavaival intelek és kérlek: ťMindenekre nézve légy
magad a jó cselekedetek példája a tanításban, feddhetetlenségben, méltóságban.Ť
Légy tisztelettel és bizalommal elöljáróid iránt. Ne
feledd, hogy plébánosfőnököd nemcsak kötelmeid teljesítése, hanem egész
magaviseleted felől is tartozik számot adni, miért is nemcsak joga, hanem
kötelessége is figyelemmel kísérni napi életrendedet. Tudnia kell, hogy a
plébánián kivül hol és milyen helyen fordulsz meg. Az ő jóakaratú tanácsa e
téren neked csak hasznos és üdvös lesz.
Tiszteld az öregeket, keresd paptársaidat! Légy
béketűrő a tudatlanokkal, irgalmas a szegényekkel, könyörületes a szenvedőkkel,
szelíd a bűnösökkel! Légy mindenkor munkára és áldozatokra kész szolgája
Istennek és a lelkek üdvösségének! Az Úr Jézus legszentebb Szívétől tanulj
szeretni, tanulj tűrni, tanulj szenvedni és megbocsátani. Munkásságod helyéül a
gyulai segédlelkészi állomást jelölöm meg abban a reményben, hogy mint
plébánosod engedelmes, tisztelő, szolgálatra kész munkatársa leszel mind a
templomban, mind az iskolában, és a lelkipásztorkodás minden ágában példás
buzgósággal teljesíted kötelességedet, igaz papi jellemmel, egyházias
érzülettel. Jézus Szent Szívének szeretetétől áthatott munkássággal, imádsággal
és önképzéssel valóra váltod a beléd helyezett várakozásokat, amelyekkel Téged
áldásom kiséretében a papi élet útjaira küldelek.''
A fiatal pap 1915. augusztus 31-én utazott Gyulára
elfoglalni új helyét. Első prédikációját Szűz Mária nevenapján mondta. A
hitoktatás mellett a fogházlátogatás is feladata volt, szívesen misézett a
raboknak. Szigorú napirenddel élt, szabadidejében készült a doktori
szigorlatra, amit 1916. június 23-án le is tett, de megjegyezte: ,,Nem ment
fényesen, sokat nem tudtam, de annyit tudtam, hogy éppen átengedtek''.
Innsbruckból visszatérve Széchenyi püspök magához
vette aulistának, néhány hónapra bevitte irodájába. 1917. január 18-tól tábori
lelkész egy kórházvonaton, mellyel Erdélybe, majd az olasz front közelébe,
végül Ausztriába és Kelet-Magyarországra került. Két hónapig tartott e
szolgálat. Július elsején a nagyváradi szeminárium prefektusa és dogmatika
tanára lett. Pontosan és gondosan végezte munkáját. Lelkiismeretesen készült az
órákra, korszerűen tanította a dogmatikát, igyekezett a liturgiát
megszerettetni a kispapokkal. A legfontosabb feladatának a tanítványok papi
hivatásának erősítését tartotta. ,,Őszintén tagadják meg magukat, és tiszta
szándékkal szenteljék akaratukat Istennek és az ő Egyházának, minthogy a papi
élet olyan kötelességeket ró magukra, melyek a mindenkire kötelező erkölcsi
törvényeket messze túlhaladják'' - mondta tanítványainak.
A szemináriumi munkát csak egy évig végezhette, mert
1918 nyarán plébánosi kinevezést kapott Gyulára, ahonnan nemrég káplánként
búcsúzott. A fiatal plébánosnak a háború, a Tanácsköztársaság és a román
megszállás romjain kellett újrakezdenie lelkipásztori tevékenységét, ami rabok
kiszabadítását, hatóságokkal való küzdelmeket is jelentett. Katolikus lapot
alapított, segített, ahogyan csak tudott a nyomorultakon, betegeken,
állastalanokon.
Pénze ritkán volt, mert jelentős összegeket juttatott
közösségi célokra. Jótékony egyesületek, városi és megyei akciók benne keresték
és találták meg első számú adakozójukat. 1925. december 25-én, karácsony napján
elajándékozta a plébánia élelemkészletének nagy részét és minden pénzét.
A plébános tevékenysége nemcsak a karitászra terjedt
ki, hanem a hitélet belső, tartalmi javítására is. A katolikus hitélet
föllendítésében fontos szerepet játszottak a népmissziók. Ezeket ferencesek,
jezsuiták, lazaristák, domonkosok vezették, akik gyóntattak, prédikáltak,
beszélgettek is az emberekkel. A népmissziók hatására nemcsak a hitélet vált
buzgóbbá, hanem a katolikusok társadalmi szervezkedése és szerepe is.
Apor mint plébános az Innsbruckban megismert papi
eszményt követte munkastílusában, tempójában, életvitelében. Káplánjai és
közvetlen munkatársai ezt szerették benne. Nevelő, melegszívű elöljáró volt.
Akaratát és rendelkezéseit finom formában közölte. A napnak minden óráját
kitöltve rendre, fegyelemre, pontosságra törekedett, de nem volt túl pedáns.
Valójában nem volt magánélete, életét a hívei érdekében végzett munka töltötte
ki. A hívei iránti szeretete elsősorban a gyermekekre irányult. Jó és közvetlen
hittanár volt. Örömmel és teljes szívvel végezte a liturgiát, a
megszokottságnak nyoma sem volt nála. Lenyűgözte a liturgia szépsége, ezt
próbálta átvinni ministránsaiba. Tanította őket, fegyelmezettséget kívánt
tőlük. A betanítás nem kis feladat, mivel a liturgia latin nyelvű és
bonyolultabb volt, mint ma. Ügyelt a mozdulatokra, az énekre, az érthetőségre.
Állandóan magyarázott, tanította, mit miért tesz az ünneplő Egyház. A híveket
nem miselátogatásra szoktatta, hanem aktív részvételre nevelte.
A munka megosztásakor a plébános legtöbbször magára
vállalta a fáradságos, kevésbé lelkesítő munkát. Éjjel maga ment a betegekhez.
Nem volt féltékeny káplánjaira, a kölcsönös tisztelet és barátság szellemében
formálta kapcsolatukat. Tanította, képezte őket. Az egyházi alkalmazottaknak is
figyelmes és gondoskodó elöljárója volt. Újjászervezte a Cecília énekkart, és
Huszár László kántorral együtt munkálkodott az egyre színvonalasabb egyházi
zenéért. Szívesen gyóntatott, sokan vártak gyóntatószéke előtt. Kiváló
lelkivezető volt, másokat megértő tulajdonságai a gyóntatószékben érvényesültek
a legjobban. Mint lelkivezető a mindent legyőző lelkierő kialakítására
törekedett, fegyelmezettséget, igazságszeretetet igyekezett vezetettjeiben
kialakítani. A világ és az országos politika eseményeit figyelő plébános buzgón
és lelkiismeretesen végezte munkáját egészen 1941. január 21-ig, amikor kézhez
kapta a pápai nuncius iratát: a Szentatya győri püspökké nevezte ki.
A február 24-i püspökszentelés, amelyen nemcsak a
főpapok és előkelőségek, de a szegény galbácskerti és krinolinkerti hívek is
részt vettek, évtizedekig emlékezetes maradt Gyula történetében.
Távozása előtt magához hívatta a Takarékpénztár
igazgatóját, és kiegyenlítette a Szent István Otthon adósságait. Biztosította a
gimnáziumot, hogy tandíjakhoz és segélyekhez továbbra is hozzájárul. Hívja és
várja híveit, a szegényeket és gazdagokat a győri Püspökvárba.
Március 1-jén érkezett Győrbe, másnap megtörtént a
hitavatalos beiktatás.
Első körlevelében így vázolta lelkipásztori
programját: ,,A lelkekért való munka, a lelkek iránti szeretet és lángolás, a
vágy, hogy mindenkinek mindene legyen, teszi a papi életet széppé és minden
áldozatra képessé. Ebben a magasztos hivatásban kapcsolódik össze a főpásztor
és az egyházmegye papsága a szent és meghitt szövetséggé. A szeretet, melynek
hirdetői vagyunk, fűzze össze elsősorban a papi szíveket egymással... Kérlek
benneteket, Tisztelendő Testvérek, hogy ezt az atyai szeretetet fiúi
ragaszkodással, gyermeki bizalommal és férfias őszinteséggel viszonozzátok. A
szeretet erényét gyakoroljátok, Tisztelendő Testvéreim, a reátok bizott
hívekkel szemben, nemcsak a jókkal, hanem a bűnösökkel szemben is. Legyetek
megértők az emberi gyarlóságok iránt, a félrevezetett vagy tudatlanságuk miatt
elpártolt lelkeknek pedig atyai szívetek tegye könnyűvé a visszatérést.
Egyéniségetek szelídsége, életetek makulátlansága tegye vonzóvá és kívánatossá
szent hitünket még a kívülállók számára is.'' A Gyulán megkezdett karitatív és
szociális tevékenység folytatását is meghirdette.
Apor a gyulai plébános korában bevált emberszerető
módszerrel akart kormányozni. Mindenkit meghallgatott, papot és hívőt egyaránt.
Végiglátogatta az egyházmegye intézményeit, iskolákat, szerzetesrendeket, a
város vezetőit, s ezek az alkalmak nemcsak hivatalos látogatások. A püspök éles
szeme észrevette a problémákat, meglátta a teendőket, följegyzett mindent és
hamarosan intézkedett. Füzetek teltek meg azok neveivel, akik fölkeresték és
segítséget, támogatást kértek tőle.
A jó munkaszervezés, ami Gyulán is jellemezte, a
püspöknél még jobban megmutatkozott. Naplója zsúfolt programról beszél. A
püspököt meglátogató plébánosokkal elbeszélget, megismeri életüket,
problémáikat. Segítséget ajánl föl, ebédre invitálja őket. Az emberek
problémáikat nyíltan megmondják a püspöknek. Az egyházmegyéjével ismerkedő
püspök azonban nem tudja elfelejteni, hogy háború van.
A győri püspök akkor még földesúr volt. A főpapi
örökösödési szabályok értelmében az előd személyi tulajdonát képezte a birtok
fölszerelése, ezért halála után a hagyatékát fölértékelték és három részre
osztották: az első harmadrész az államkincstáré, a második az Egyházé, a
harmadik a rokonoké. Az új javadalmas köteles volt mindhárom rész pénzbeli
ellenértékét kifizetni. Ez a törvény az első évben a püspököket nehéz helyzetbe
hozta. Apor megváltotta a szabad végrendelkezési jogot, és az egész
fölszerelést végrendeletileg a mindenkori győri püspökre hagyta. A megterhelési
záradék pedig ennek fejében előírta, hogy az egyházmegye ipartelepein a
munkások számára családi házat építsenek.
A másik záradék: a szegény egyházközségeket templomuk,
plébániájuk építésében segítse.
Apor rendszeresen látogatta birtokát, figyelt az
uradalom alkalmazottaira, cselédjeire, idénymunkásaira. Az első látogatáskor
még tartózkodó tisztelettel fogadták, ragaszkodó szeretettel. Amikor kocsija
befordult az udvaron, a családok köréje gyűltek, hangos örömmel köszöntötték.
Meghallgatta a panaszokat, javaslatokat és azonnal intézkedett; sokszor tartott
misét a majorok kápolnáiban. Az idénymunkásokról sem feledkezett meg. Családközpontúsága
abban is megmutatkozik, hogy az asszonyok részére szombat délutánra fizetett
szabadidőt adott, hogy a szükséges házimunkát elvégezhessék, a vasárnapjuk
igazán szabad legyen, és misére mehessenek. A közvetlenség, kedvesség, ami
lényének sajátsága volt, itt is megfogta az emberek szívét.
A földkérdés püspökségének első két évében sokat
foglalkoztatta. A kormány régebbi földreform-javaslatára 1939. március 17-én
Serédi Jusztinián hercegprímás leszögezte a katolikus álláspontot: ,,Az egyház nem
ellensége az okos reformnak, maga is óhajtja, de kétségét fejezte ki afelől,
hogy a szociális reformokat kisbérletek útján elősegítheti az egyház.'' Apor
viszont kezdettől fogva támogatta a kishaszonbérletek kialakítását. A
főespereseken keresztül bizalmas utasítást adott az igények fölmérésére, de
hozzátette: arra kell törekedni, hogy a keletkező kisbérletek katolikus hívők
kezébe kerüljenek. Az egyházi birtok kisbérletekké alakításának gondolatát
bevitte a Népszövetségbe is, ahol a konzervatív papság és a világi
nagybirtokosok komoly ellenkezésével találkozott. Maga Serédi is komolyan
figyelmeztette a püspököt, hogy erre nem volt megbízása.
1943 augusztusában országos méretű találkozó helye a
győri Püspökvár: a katolikus szociális mozgalmak vezetői és a politikai élet
képviselői jöttek össze és alakították meg a Katolikus Szociális Népmozgalmat.
Az egyházi és lelki vezetését, a püspökkaron belül pártfogását Apor elvállalta,
s ezzel a népmozgalom kimondottan katolikus jellegű lett. Az értekezlet úgy vélekedett,
hogy a Harmadik Birodalom győzelme kizártnak látszik, s hogy a vesztett háborút
hazánkban is politikai és társadalmi átalakulás fogja követni. A katolikus
mozgalmaknak mindent meg kell tenniük, hogy az átalakulás demokratikus szellemű
legyen.
Az értekezletet követő hónapokban elvi és gyakorlati
program készítésébe kezdtek, mely 1944 májusában lett kész. Az ország akkor már
német megszállás alatt állt.
Apor a tiszta és világos politika híve volt. Látta,
hogy a hivatalos politikával szemben csak lassan, óvatosan, de nem titkos
szervezkedés formájában lehet célt érni.
A harmadik zsidótörvény érvénybelépése után kezdte meg
püspöki működését, és mélyen átérezte az egyház felelősségét. Nemcsak mint
főpásztor, hanem a püspöki kartól nyert megbízása alapján a Magyar Szent
Kereszt Egyesület egyházi elnöke is. Ez az egyesület 1939-ben alakult, célja a
zsidótörvény által érintett katolikusok védelme volt. Az egyesület létszáma
1939-ben 114, 1941-ben 1948, 1944-ben 7301. Anyagi alapját gyűjtés és a gazdag
zsidók, így Weiss Manfréd adományai szolgáltatták. Kapcsolatban álltak az
Izraelita Pártfogó Irodával is, amelynek vezetője báró Weiss Edit volt. A
püspökök támogatását is sikerült megnyerni, így helyi csoportjaik jöttek létre
Szegeden, Győrött, Pécsett, Nagykanizsán, Nagyváradon, Kassán és Szombathelyen.
Sokoldalú segítséget kívántak adni: jogi tanácsadást, anyagi segélyt,
elhelyezést, zsidó munkaszolgálatosok segélyezését. Zichy érsek magáévá tette
az egylet célkitűzését, de a növekvő nehézségekkel és közönnyel nem tudott
szembeszállni. A püspöki kar és az egész magyar klérus együttes föllépésére
lett volna szükség.
Apor püspök minden fáradozása hiábavalónak bizonyult.
Ezért szükségesnek tartotta az összes püspökök együttes állásfoglalását és a
pápa közbelépésének kieszközlését. A püspök anyagilag is jelentősen támogatta
az egyesületet. Helyet ajánlott fel a menekült zsidóknak. Jó kapcsolatban volt
dr. Cavallier Józseffel, az egyesület főtitkárával, aki gyakran járt Győrben a
püspöknek az egyesület dolgairól beszámolni. Rajta keresztül került közvetlen
kapcsolatba Angelo Rotta pápai nunciussal is. Kérvényei és tiltakozásai végül
némi eredményre vezettek a megkereszteltek kivételezése ügyében. Kivették őket
a Zsidó Tanács hatásköréból, és létrehozták számukra a Keresztény Zsidó
Tanácsot.
A mentés egyik formája a zsidók keresztény hitre
térítése, megkeresztelése volt. A püspöki kar felnőtt-keresztelésekről szóló
elvi álláspontot adott ki. Hathónapos oktatást írtak elő, amit Apor püspök
lerövidített.
A rendkívüli körülményekre való tekintettel a hittani
kurzus elvégzése után 50 -100 személyenként adta a fölmentést és a keresztelési
engedélyt a munkaszolgálatos zsidóknak.
Apor püspök tiltakozása, kérelmei, a zsidók érdekében
küldött táviratai hiábavalók voltak. Kérvényét, hogy a győri barakkokba
összezsúfolt zsidók közül a megkeresztelteket lelki gondozásban részesíthesse,
a helyi parancsnokság hatszor utasította vissza. Egyik ilyen vitája során a
nyilas lágerőrség egyik tagja gúnyosan kérdezte tőle: ,,Mit gondol, püspök úr,
ha ön lenne hasonló helyzetben, akadna-e zsidó, aki közbenjárna magáért?''
,,Tudom, egy sem lenne - válaszolta Apor -, de itt másról van szó!'' Mivel a
zsidók elszállítása küszöbön állt, személyesen ment el a német parancsnokságra,
de ott is elutasították. Táviratban tiltakozott, de azt a választ kapta, hogy
régebbi látogatási engedélyét hatálytalanították. A püspököt pedig egyre többen
ostromolták, hogy vegye védelmébe az áldozatokat.
1944. április 6-án gr. Mikes János szombathelyi püspök
egy közös pásztorlevél kiadására tett javaslatot. Májusban Serédi prímás egy az
auschwitzi táborból kijuttatott följegyzés alapján megdöbbentő képet kapott a
haláltáborok életéről. Ezután szükségesnek tartotta a tiltakozást, elkészítette
a pásztorlevél első fogalmazványát. A többi püspök is értesült az auschwitzi
jegyzetről, de a legnagyobb erőfeszítést Apor Vilmos tette a zsidók érdekében.
Április 12-én, 20-án és 27-én ismét levelet írt Esztergomba, hangsúlyozva a
közös tiltakozás szükségességét. Utolsó levelének fő érve, hogy most már a
zsidó származású klerikusok, papok és szerzetesek is veszélybe kerültek. Serédi
prímás elsősorban attól félt, hogy a nyilvános föllépés komoly megtorlást
vonhatna maga után. Ezért a hangsúlyt a titkos és bizalmas tárgyalásokra helyezte.
A magyar egyházi vezetőség viszonylag későn értesült a
deportált zsidók sorsáról. Apor Vilmos a bátyja, Gábor és nővére, Gizella révén
tájékozottabb. Kapcsolatot keresnek ez ügyben a pápai nunciussal és Apor
Gizella révén Horthy Miklósék körével. A deportált zsidók sorsáról
tájékoztatták a Vatikánt. A Szentszék vállalta a határozott tiltakozás és
cselekvés útját. Maga XII. Pius szólította föl Horthyt a további deportálások
leállítására, és szokatlan keménységgel figyelmeztette, hogy elvesztett háborút
követően senki sem lesz, aki kiáll érdekében. A nuncius, Angelo Rotta már a
Sztójay-kormány első zsidóellenes rendszabályai után fölkereste a
miniszterelnököt, és ,,követelte a humánus eljárást mindazokkal szemben,
akiknek a származásukon kívül nem volt más bűnük, 1944 nyarán pedig határozott
akcióba kezdett.''
Apor Vilmos a hozzá fordulók egy részét bújtatta,
illetve továbbküldte Angelo Rotta nunciushoz vagy Apor Gizellához, aki a Magyar
Vöröskereszt Főnökasszonya volt. A nuncius 1944-ben ezrével írta alá az
oltalomleveleket, melyek a Vatikán hivatalos, diplomáciai védettségét
jelentették. A nuncius nemcsak az egyének érdekében emelte föl szavát, hanem a
deportálások megkezdésekor, május 15-én tiltakozó jegyzéket küldött a
kormányhoz, de nem kapott választ.
Az 1944 őszi püspökkari konferenciát a hercegprímás
nem hívta össze, pedig az lehetőséget adott volna az esetleges föllépésre. A
püspökök többsége ezt szótlanul tudomásul vette. Apor szeptember 23-án írta a
Prímásnak: ,,A püspökkari konferencia elmaradását fájlalom. Az utazási
nehézségek a legtöbb ordinárius részéről áthidalhatók lettek volna. A papságnak
elsősorban a helybenmaradást kellene lelkére kötni. A szerzetesházak helyzete
megfontolás tárgyává teendő. Civil ruhát kell szerezni a nővérek részére. A Szentatyához
kell fordulni támogatásért. A papság kellő tájékoztatás híján nem tudja
hivatását betölteni. A zsidókérdésben kibocsátott közös pásztorlevél
felolvasásának a körülmények miatti elhalasztását mégis nagyon sajnálom.''
A püspök szívén viselte a polgári lakosság sorsát is.
Már 1943. január 29-én szigorúan bizalmas levélben írja a papsághoz: ,,Az orosz
harctéren súlyos csapás érte hadseregünket. Kérem a Tisztelendő Testvéreket,
hogy a megpróbáltatás idején fokozott atyai gondoskodással vegyék pártfogásba a
háborús vezetés által közvetlenül sújtott híveket.'' Maga járt elöl:
befogadott, elhelyezett, anyagilag segített.
A püspököt sokan keresték meg azok közül, akiknek
sikerült megszökniük a deportálási menetekből, s tudták, hogy a bújtatás
veszélyét nem mindenki vállalja. A püspök minden helyet, lehetőséget
megragadott. Találékony és bátor volt. Szoros kapcsolatot tartott fenn a
szerzetesházak vezetőivel, így is sikerült sok menekültnek helyet szerezni. A
szanyi nyaraló, a püspöki uradalmak munkásai között is sok ember bújt meg. A
kórházban is helyezett el betegként menekülteket. A pannonhalmi föapátságnak a
Nemzetközi Vöröskereszt által szentesített helyzetét is kihasználva többször
kérte Kelemen Krizosztom főapátot, különösen gyermekek elhelyezésére. A
veszélyben szorosabb kapcsolat alakult ki a Dunántúl püspökei, különösen
Mindszenty József veszprémi, Shvoy Lajos székesfehérvári és Apor Vilmos győri
püspök között.
Mindszenty József memorandumot készített, melyben
kérte, hogy ne vessék oda a visszavonulási harcok martalékának a Dunántúlt, a
magyar haza utolsó darabját. Apor püspök reális; úgy gondolta, hogy az elvakult
nyilas vezetőkre már nem lehet nyomást gyakorolni, mégis minden tiltakozási
lehetőséget meg kell ragadni. Kívüle a memorandumhoz csatlakozott még Shvoy
Lajos székesfehérvári püspök és Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapát is. A
megtorlás hamarosan bekövetkezett: a nyilasok letartóztatták Mindszenty
Józsefet, és a sopronkőhidai fegyházba vitték.
Apor Vilmos tudta, hogy kik raboskodnak Sopronkőhidán;
ugyanis kicsempészték a névsort, és beszámoltak a bánásmódról. Próbált a
foglyok érdekében legalább enyhítést elérni. Közbenjárásának köszönhető, hogy
Shvoy püspökkel együtt átszállították a foglyokat az Isteni Megváltó Leányai
soproni anyaházába.
1945. március 28-án, szerdán délelőtt 10 órára Szálasi
nemzetvezető megbízásából Apor Vilmost meghívták Kőszegre egyházi értekezletre,
melyen Szálasi maga elnököl majd. Az értekezlet tárgya: a magyar nemzet és a
római katolikus egyház viszonyának szabályozása és rögzítése. Kelemen
Krizosztom bizalmas levélben érdeklődött Apornál, hogy kapott-e hasonló
tartalmú levelet, s tudjuk, hogy a nyilasok ekkor már elhatározták a két,
számukra ellenséges főpap letartóztatását. Március 28-án azonban az oroszok elérték
Győrt.
Az utolsó napokról szemtanú számol be:
A püspök előrelátó gondoskodása a legkisebb
részletekre is kiterjedt. Győr város hosszan tartó ostromával számolt.
Élelmiszert tároltatott, gulyáságyúkat állíttatott föl, sőt arra az esetre, ha
a város villany nélkül maradna, dinamókat is szereltetett föl az egész
Püspökvár és a Káptalandomb alatt szétágazó, még a török időkből való
pincékben. Egy Békés megyéből Győrbe menekült orvost fölkért, hogy rendezzen be
elsősegély-helyet. Ez az orvos egyébként tolmácsnak is ajánlkozott, mondván,
hogy tud oroszul; de később kiderült, csak szlovákul tudott és úgy sem jól.
A menekültek száma egyre szaporodott, s megteltek az
óriási pincék. A menekültek száma 300-400 körül volt. 1945. március 28-án,
szerdán megkezdődtek a harcok Győrött. Az első oroszok csak a sötétség beállta
után jöttek a Püspökvár pincéjébe, ahol a menekültek százai tarózkodtak. A
következő napok folyamán egyre gyakrabban látogatták a Püspökvárat. Vilmos
püspök minden orosz katonát személyesen fogadott a pince bejáratánál, és
nagypéntek estig - bár a környezetében levők kérték, hogy legalább nappal
pihenjen egy kicsit - egyáltalán nem aludt, mondván: ,,Ha valami történik ébren
kell, hogy legyek''.
Az oroszok magatartása nagyon különböző volt. Volt
eset, hogy letérdeltek előtte és megcsókolták gyűrűjét, de előfordult az is,
hogy le akarták azt húzni, vagy megmotozták, fegyvereket keresve.
Március 29-én, nagycsütörtökön délelőtt a németek a
Rába túlsó partjáról, közvetlenül a Püspökvárral szemben húzódó állásaikból
erősen lőtték a Püspökvárat, miután előző nap az összes hidat - így a Püspökvár
közelében levő Rába-hidat is - felrobbantották. Ugyanezen a napon, csütörtökön,
a Püspökvár több aknatalálatot is kapott. A németek gyújtólövedékkel felgyújtották
a Püspökvárral szomszédos székesegyház tornyát és tetejét, valamint az
ugyancsak nem messze fekvő kármelita templom tornyát is. Az égő templomok
látványa a püspököt nagyon lesújtotta.
Nagycsütörtökön a pincében mondta a püspök utolsó
miséjét. Az ott jelenlévők közül senki sem tudta palástolni mély
meghatottságát. Hiszen lehetetlen volt nem visszagondolni az őskeresztények
idejére és a katakombákban megtartott istentiszteletekre.
Elérkezett a nagypéntek. Az ilyenkor szokásos csonka
misét sem tudta megtartani a püspök, de felolvasta Jézus szenvedéstörténetét.
Sohasem volt még ilyen megrázó és igaz a vele egybeforrt, hozzá fohászkodó
emberek részvétele, szenvedése, mint akkor.
A közvetlen harc véget ért a városban. Katonák járták
a várost németet keresve. Több csoport benézett a Püspökvár pincéjébe. A püspök
fölismerte a közeledő veszélyt. Két papját küldte a városházára az orosz
parancsnokságra segítségért, de hiába fáradtak. Azt sem érték el, hogy katonai
őrséget állítsanak a pince bejárata elé. Az orosz katonák mind sűrűbben,
többé-kevésbé hangosan látogatták a Püspökvár pincéjét. A helyzet egyre
veszélyesebbnek mutatkozott. Jó tolmács sajnos nem állt rendelkezésre, ezt a
feladatot az említett szlovákul is gyengén beszélő orvos végezte. Mint a
többiek, ő is nagyon félt.
A püspök aznap, nagypéntek délután, nyíltan
fölszólította a jelenlévő férfiakat és külön az orvostolmácsot is, hogy
legyenek segítségére, ha erélyesen kell föllépnie, hiszen, ahogy ő mondta,
,,egyszer úgyis meg kell halni, jobb tehát, ha az ember ilyenkor áldozza föl az
életét''. Szavaiból világosan látni, hogy szándékában volt még az élete árán is
megvédeni mindazokat, akiket oltalma alá vett.
Vacsoraosztás ideje volt. Vilmos püspök azt mondta
nekem: ,,Ilona, menj segíteni a vacsora kiosztásánál!'' A mosókonyhába mentem,
amely konyhává volt átalakítva. Ez a helyiség pár lépcsővel lejjebb feküdt,
mint a nagy, szétágazó pincék előtere. Ebből az előtérből hangos szóváltás
hallatszott. A vita oka az volt, hogy az orosz katonák nőket akartak elvinni,
hogy krumplit pucoljanak. A püspök valahogy rávette őket, hogy jöjjenek vissza
később, és lement a nagy pincébe, ahol idős hölgyek és férfiak önként
vállalkoztak krumplipucolásra, a fiatalabbak eközben elbújtak.
Egy kis idő múlva az orosz katonák visszajöttek,
négyen-öten lehettek és erősen ittasak voltak. Nem tudni miért, egy fiatal
leány előbújt rejtekhelyéről, az almáspincéből. Az oroszok meglátták és
utánaszaladtak. A lány azt kiabálta: ,,Vilmos bácsi, Vilmos bácsi: segítség!''
Erre a püspök fölszaladt a nagy pince lépcsőjén az előtérbe és ,,Hinaus!
Hinaus! Ki innen! Ki innen!'' - kiáltással követelte a katonák távozását. A
püspök erélyes föllépése egy pillanatra úgy meglepte őket, hogy a kijárat felé
húzódtak, majd egyikük visszafordult és géppuskával végigpásztázta a
helyiséget. Pálffy Sándor - a püspök unokaöccse, aki akkor 17 éves volt - a
nagybátyja elé ugrott és három golyót kapott. A püspököt is három golyó érte,
egy a homlokát súrolta, a második a jobb karján reverendája és inge kézelőjét
lyukasztotta át, a harmadik - a halálos golyó - a hasüregbe hatolt be.
A püspök az aula igazgatójára és titkárára
támaszkodva, még saját lábán ment le a nagy pince boltíves bejáratáig. Ott
éppen rávilágított az egyik reflektor. Homlokából folyt a vér. A menekültek
közül egy asszony fölkiáltott: ,,Püspök Atyánk, ezt érettünk tette!'' A püspök
halkan, de mosolyogva felelte: ,,Szívesen, nagyon szívesen!'', majd
összecsuklott. Papjai fölfogták és hordágyra fektették. Az orvos elsősegélyben
részesítette a püspököt, de látta, hogy műtétre lesz szükség. A kötözésnél a
püspök nővére segédkezett. Ezután a püspököt hordágyon, pokrócokkal letakarva
elvitték a kórházba.
Nagy utat kellett megtenni, kb. 7-8 kilométeres
kerülővel. Még mielőtt elindultak volna, egy munkatársa megkérdezte a püspök
urat, hogy érzi magát. ,,Köszönöm a jó Istennek, hogy ilyen nagypénteket
adott!'' - felelte.
Útközben a püspököt sokszor ki kellett takarni, mert
az orosz katonák látni akarták, hogy nem valami nagy kincset rejtegetnek-e. Nem
tudták, hogy valóban milyen nagy kincset vittek a hordágyon! Valahányszor ezek
a katonák a püspök arcába világítottak, megáldotta őket és egész úton a
kórházig a bűnösök megtéréséért imádkozott, így fohászkodott: ,,Istenem, ne
tudd be nekik bűnül, mert nem tudják elvakultságukban, mit cselekszenek!''
A kórházba érve Petz és Jung orvostanár urak, akik a
püspököt még Gyuláról ismerték, azonnal megoperálták. Míg a Püspökvár a püspök
bölcs előrelátása révén rendelkezett villanyárammal, a kórházban a higiénia legelemibb
feltételei sem voltak, és petróleumlámpa mellett operáltak.
A püspök úr ajkáról egyetlen jajszó sem hangzott el,
pedig az orvostanárok véleménye szerint a gyomor és belek szétroncsolása egyike
a legnagyobb fájdalmaknak, és fájdalomcsillapítóval sem volt enyhíthető.
Nagypénteken a püspök üres teán kívül semmit sem vett magához és már előző nap,
nagycsütörtökön is böjtölt, így volt némi remény, hogy nem áll be komplikáció.
Nagyszombaton a püspök úr állapota kissé javult.
Megáldozott. Győr város utcáin halottak között botorkálva, Zágon igazgató úrral
kimentem a kórházba. Az alagsorban levő betegszobába nem volt szabad bemenni.
Vilmos püspök nővére, aki öccse sebesülése óta állandóan vele maradt, kiüzent,
hogy álljunk az ablak elé, a püspök úr meg akart áldani bennünket. Majd a
püspök úr az iránt érdeklődött, vajon mindenki megmenekült-e a Püspökvárban?
Igenlő válaszunkra csak ennyit szólt: ,,Köszönöm a jó Istennek, hogy elfogadta
áldozatomat!''
Húsvétvasárnap már fogyott a remény, elhatalmasodó
hashártyagyulladás jelei mutatkoztak. A püspök töredelmesen meggyónt, és
fölvette a betegek szentségét. Délután sűrűsödtek fájdalmai, de szelleme tiszta
maradt. Dr. Jung orvos, a nővére, Apor Gizella, Dr. Somogyi Antal plébános és a
nővérek állták körül. Följegyezték utolsó szavait, amelyben a jó pásztor
búcsúzott nyájától:
,,Még egyszer üdvözlöm papságomat. Legyenek hűek az
Egyházhoz! Hirdessék bátran az evangéliumot! Segítsenek romjaiból fölépíteni
szerencsétlen magyar hazánkat! Vezessék vissza az igaz útra szegény
félrevezetett népünket!
Fölajánlom összes szenvedéseimet engesztelésül a saját
bűneimért, de fölajánlom papjaimért, híveimért, az ország vezető embereiért és
ellenségeimért. Kérem Istent, ne tulajdonítsa nekik bűnül azt, amit
elvakultságukban az Egyház ellen tesznek. Fölajánlom szenvedéseimet az édes
magyar hazáért és az egész világért. Szent István, könyörögj a szegény
magyarokért!
Istenem, Atyám, a te kezeidbe ajánlom testemet,
Ielkemet! Jézus, Mária, Szent József legyetek énvelem most és halálom óráján!
Jézus Szentséges Szíve, bízom benned!''
Húsvét ünnepének utolsó órái is leperegtek. 1945.
április 2-án Győr püspöke hazaindult az örökkévalóságba. Halála híre a
bombasújtott város sok polgárának személyes megrendülés volt. Halálával az a
legenda is elmúlt, hogy a szovjet hadvezetés az egyházi személyeket és
intézményeket védelemben vagy kíméletben kívánta részesíteni. A kórház orvosi
kara, kedvesnővérei és személyzete a halott főpásztort kikísérte a kapuig. Ott
papjai átvették a hordágyat, és vitték a Káptalandomb felé.
Egy másik szemtanú szerint:
,,Húsvét keddjén a városháza első emeleti
sarokszobájának ablakán a láttamozott igazolványokra várva néztem ki a gyér
forgalmú Baross-hídra. Hirtelen tűnt elő a meghökkentő menet. Letakart
hordágyat hoztak a járdán a kórház felől. Nyomában levett kalappal, reverendás,
piros cingulust viselő pap. Látásból ismerős: egyik Tisza-vidéki tanítóképző
ide menekült igazgatója.
Egyszerre szembe velük az úttesten kozák lovasok
tűntek föl. Vezetőjük tüstént fölfigyelt a közeledőkre, és a járdához
léptetett. Hirtelen mozdulattal föllibbentette a hordágy takaróját és előtűnt
Apor Vilmos arca.
A kozák megrendült a halállal való váratlan találkozás
látványán. Ijedt mozdulattal kapta le és emelte mélyen a kengyel alá a
sapkáját.
Apor Vilmos már két napja halott volt. Temetésére
várni kellett. Felravatalozására a leégett fedélszékű Székesegyházban nem
kerülhetett sor, ezért a Püspökvár gótikus kápolnájában, a Magyarok
Nagyasszonya oltára előtt ravatalozták fel. Hogy majdan jobb időkben méltó
nyugvóhelyét mégiscsak a székesegyház Héderváry-kápolnájában kapja meg, a
gondolat már ekkor megszületett, úgyszintén, hogy ideiglenesen a karmeliták
közeli templomának kriptájában kell pihennie.''
Dr. Weisz Andor törvényszéki bíró föl is ajánlotta
erre a célra a maga számára előre megváltott sírfülkét. Koporsó híján azonban
még várni kellett a temetésre. A temetkezési vállalatok nem működtek. A magas,
vállas termetű főpap részére egyébként sem volt található megfelelő méretű
koporsó. Csináltatni kellett, fiatal papok vállalták, hogy asztalost keresnek.
Elsősorban egy újvárosi mester segítségére számíthattak a Rába másik partján,
csakhogy a hidakat a menekülő németek felrobbantották. Végül is nem minden
kockázat nélkül csónakon érkezett meg a koporsó.
Néptelen utcán 1945. április 4-én szerdán vonult le a
menet a Káptalandombról a kármelitákhoz. A gyász a maga dísztelenségében minden
pompánál megrendítőbben hatott. A szertartás egyszerűsége nem kevésbé. Pokorny
Miklós apát-kanonok, káptalani helynök temette, tíz-tizenketten lehettek a menetben.
Mindez a maga egyszerűségében méltó volt Apor Vilmos
egyszerűségéhez. Azok, akik e reggelen ártó szándékkal a templomba tévedtek,
koporsóját megpillantva - bár fegyver volt a kezükben - ijedten távoztak.
Sírfülkéje előtt mindnyájan átéreztük, hogy életében nem a politikus volt a
legnagyobb, hanem a pap, a maga letörölhetetlen karakterével. Az a jó pap, aki
minden pillanatban híveiért és paptestvéreiért ajánlja föl életét, értük
imádkozik, értük mosolyog. Úgy érezzük a szomorúság ellenére, mintha az Úr
Jézus arcát látnánk, hangját hallanánk: ,,Mit féltek? Bízzatok, legyőztem a
világot!'' Minden dolgán a nagyság pecsétje tündökölt, bármit mondott, bármit
tett, az Úr Jézus okossága, bátorsága, irgalma és jósága csillant meg. Éreztük,
hogy mindnyájunk életéhez személyesen hozzátartozott. Vértanúnak tartottuk mi
már akkor, ott a nyitott sírfülkénél: a segítés, a szeretet vértanújának. Azért
a tisztaságért emelte föl a kezét, hallatta bátor szavát, állította oda sudár
férfialakját, amelyet átélt, és sugárzott belőle a tiszták és igazak
evangéliuma.''
1946 novemberében Papp Kálmán, az utód megyés püspök
kinevezte azt a bíróságot, amely hivatva volt, Apor Vilmos volt győri püspök
boldoggáavatási eljárását hivatalosan megkezdeni.
A vértanú püspök teste továbbra is a kármeliták
kriptájában pihent. Már halálakor megszületett a terv, hogy a székesegyház
Szent László kápolnája legyen végleges nyughelye. A háborúban elszegényedett
papság és hívők óriási összeget, százhúszezer forintot adtak össze a holttestet
őrző síremlék költségeinek fedezésére.
Papp Kálmán megyéspüspök a temetésről rendelkezett:
,,1948. november 23-án kedden délután 5 órakor és 24-én szerdán délelőtt 10
órakor az egyházmegye összes harangjai negyedórát szóljanak. Örömmel közlöm
ennek kapcsán Ft. Papjaimmal és szeretett Híveimmel, hogy Vilmos püspök művészi
síremléke a székesegyház Szent László kápolnájában elkészült. Hálásan köszönöm
mindenkinek segítő hozzájárulását, s szeretettel hívom meg Ft. Papjaimat és
Kedves Híveimet Vilmos Püspöknek folyó hó 24-én szerdán de. 10 órakor kezdődő
ünnepélyes temetésére.
A temetési szertartás rendje: november 23-án kedden
délután 5 órakor püspökünk holttestét ünnepélyes gyászszertartással a Püspökvár
Dóczy-kápolnájába hozzuk. A ravatal körül az egyházmegye papsága egész éjjel
vigíliát tart. November 24-én szerdán délelőtt 10 órakor átkísérjük a
székesegyházba, ahol főpapi gyászmise és temetési szertartás után a Szent
László-kápolnában felállított síremlékbe a feltámadásig nyugalomba helyezzük''.
Sok hívőt, papot, tisztelőt vártak a temetésre,
Mindszenty József bíborossal az élén az egész magyar püspöki kar bejelentette
részvételi szándékát. November 20-án azonban az Egyházmegyei Hatóság Papp
Kálmán püspök aláírásával szűkszavú értesítést küldött szét: ,,Értesítem, hogy
b.e. báró Apor Vilmos győri püspök úrnak november 23-ra és 24-re tervezett
temetése elmarad.''
Az történt ugyanis, hogy november 20-án, szombaton
este a belügyminisztérium képviselői és a politikai rendőrség ezredese, akik
magukkal vitték a győri főispánt is, megjelentek a Püspökvárban, és átadták a
püspöknek a polgármester határozatát, amelyben megtiltotta az exhumálást. Az
átvitelt felfüggesztették és a püspököt kötelezték, hogy a meghívottakat
értesítse a temetés elmaradásáról, mert ,,Apor Vilmos tervezett temetése
sértené az ország külpolitikai érdekeit.''
Papp Kálmán erőteljes tiltakozása sem vezetett
eredményre.
A belügyminisztérium szervei még azon éjjel tudatták a
püspökkel és plébánosokkal, hogy a temetés elmarad. ,,Az akkor már teljesen
kommunista kézen lévő belügyi hatóságok - a betiltás miatt felháborodott hívek
tüntető akciójától való félelmükben - az átvitel, illetve a temetés tervezett
napjára rendkívüli rendszabályokat léptettek életbe. Kétszáz fővel
megerősítették a győri rendőrséget és mozgósították a tűzoltóságot. Egész éjjel
titkosrendőrök állták körül a kármeliták templomát, és lovasrendőrök járőröztek
a belvárosban, nehogy a fekete reakció ellopja a holttestet. A kármeliták
temploma és a székesegyház felé vezető utakat barikádokkal zárták el. A két
templomot összekötő utcára pedig munkásokat rendeltek ki, hogy törjék föl a
kövezetet. A barikádokon kívül rekedt győriek részint gúnyos megjegyzésekkel,
részint keserű mosollyal nyugtázták az útjavításnak álcázott szándékot.''
Ugyanilyen durva és nevetséges eszközökkel
akadályozták meg, hogy a vidék népe részt vehessen az esetleges
Apor-tisztelgésen. A rendőrség aznap igazoltatott mindenkit, aki vonaton,
autóval, kerékpáron, gyalogosan vagy csónakkal Győr felé közeledett. Csak az
léphetett a város területére, aki igazolni tudta, hogy ott a munkahelye. A
politikai rendőrség még a síremlék fényképének és a halotti emlékképnek a
kinyomtatását is megtiltotta.
A tilalom ellenére bensőséges Apor-kultusz alakult ki.
Sokan látogatták a sírját, és imádkoztak hozzá még üres szarkofágja előtt is.
Emlékét az emigráció őrizte és vitte tovább: gyűjtötte élete és halála adatait.
Megemlékezéseket tartottak Bécsben, Kölnben, Rómában. Publikációk jelentek meg,
megemlékeztek halálának évfordulóiról.
A magyar és európai közvélemény nyomására az
Apor-temetés ügye ismét előtérbe került, és elodázhatatlan lett. Az Állami
Egyházügyi Hivatal azonban még mindig csak csendes temetést engedélyezett. Így
Apor Vilmos második temetése a székesegyházi szarkofágba 1986. május 23-án -
néhány idős kanonok jelenlétében - dísztelenebb és szegényesebb volt, mint az
első.
Hosszú várakozás után Apor Vilmos vértanú püspököt II.
János Pál pápa 1997. november 9-én a boldogok sorába iktatta.
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, te boldog Vilmos püspöknek megadtad, hogy
életét áldozza juhaidért. Közbenjárására add meg nekünk, hogy akaratodban
helytálljunk és testvéreink üdvösségéért fáradozzunk.
Példája:
A gyengéket, kiszolgáltatottakat meg kell védenünk!