SZENT ELIZEUS PRÓFÉTA

Szent Elizeus (Éliás)

próféta. Illés  próféta tanítványa és utóda volt. Illés elragadtatása után ő örökölte Illés palástját, és ezzel próféta szellemét és csodatevő erejét. †Kr.e. ~740.

Jeremiás imája 3.

Jeremiás imája

elmélkedés harmadik rész

Vissza kell térnünk Istenünkhöz! Mint láttuk, az Ő áldása és büntetése dönt. Ami szenvedés és pusztulás rajtunk, akkor fejeződik be, amikor kezd megjavulni a nemzet. Hitetlenné vált magyar testvéreinknek vissza kell nyernünk a hit kegyelmét. Őseink hitét. Nemcsak a templomba járásét, hanem az egész életet alakítót. Ami az áldozatvállalást családért, nemzetért alapozza meg. Vissza kell térnünk Jézus Krisztushoz, aki egyetlen Üdvözítő, a sátán legyőzője. Vissza kell térnünk a Magyarok Nagyasszonyához. Jézus a saját megdicsőült Édesanyját adta védőnknek. Ezért nem ad jó szomszédot és barátot, akiben biztos segítséget nyernénk. Csatlakozunk Jeremiás prófétához, aki vitte Isten megbocsátó kegyelmét, könyörgött népéhez, térjenek meg, ne legyen rommá gyönyörű városuk, országuk. Amikor mégis elpusztult minden vagy fogságba ment mindenki, sírva rimánkodott Urához. Imádkozzunk!
Jeremiás siralmai

5,1: „Emlékezz, Uram, mi történt velünk, tekints ránk és lásd gyalázatunkat!”

Milliónál több magyar esdekel. Sok mindent tudunk mi is, főként öregek, de a te ismereteid mindenre kiterjednek és csalhatatlanok. Látsz minden jót és szépet egyének, családok és nemzetek testében, lelkében. Látod, hogy hódoltak be a kísértének egyének és nemzetrészek. A kommunizmus idején a besúgás önként, majd beszervezéssel történt: „Mondd el nekik, hogy gyalázat reánk, nem elég, hogy mint fa, kivágatánk, a kidőlt fában őrlő szú lakik, honfi honfira vádaskodik. Szomszéd szomszédot, apát fiú elad. Mégis ne szóljon erről ajakad, nehogy, ki távol sír e nemzeten, megutálni is kénytelen legyen” (Tompa Mihály: A gólyához) Aljas jogi eljárások, kicsinyes bosszúk, kirakatperek, rengeteg börtön, internálótáborok, Szibéria, Gulág gonosz működtetői. A tisztes magántulajdon elrablói, akik tudták, nincs a világon olyan jogalap, amelyre hivatkozva el lehetne venni a más tulajdonát. Az apránként összerabolt vagyont ugyanazok a rablók vagy utódaik saját zsebükbe rakták át és próbáljon valaki jogorvoslatot keresni. Atyánk, ezt is látod. Egyéni sorsok elgáncsolói, családok szétrobbantói, durva hatalmaskodók tömegei dölyfös szenvedtetők. Alattomos és nyílt egyházüldözők. Fiatalok, sőt gyerekek megrontói. „Emlékezz, Uram, lásd gyalázatunkat!

5,2: „Örökségünk jövevényekre szállt, házaink idegenekre”
Sok magyar lett földönfutó, lakóhelyétől messzire deportált nyomorgó, pajtalakó, mert idegenből odatelepülőnek kellett a szorgos élet gyümölcseként létrehozott ház. Milyen lélekkel költözött oda az új tulajdonos? Az ideológia-mellébeszélés=hazugság itt is segített. Te, Uram, gyűlölöd a hazugságot, nem hagysz jóvá semmilyen rablást.
5,3: „Árvák lettünk és apátlanok, anyáink olyanok, mint az özvegyek”

Az árva és az özvegy kiszolgáltatott minden támadásnak, minden erőszaknak. Ritkán tudják előteremteni a mindennapi kenyeret, hiszen a kenyérkereső apa is napi munkájával biztosította a rávalót. Az özvegy édesanya nem tud eléggé törődni gyerekei nevelésével, háza vagy lakása rendben tartásával. Ki van szolgáltatva erőszakos férfiak vágyainak. A jólét, a vidám jókedv messze űzve a legtöbb özvegy és árva életéből. Mindez emberi gonoszság következménye sok esetben. Hadifoglyok, elhurcolt és vissza nem tért apák özvegyei és árvái.

Évközi10 hét szombat

Évközi10 hét szombat

1Kir 19, 19-21; Mt 5, 33-37

„Elindult tehát onnan Illés és ráakadt Elizeusra, Sáfát fiára”

A Kármel hegyi győzelem után Illés próféta elmenekült a hegy környékéről a pusztába. Bolyongott a homoktengerben, mert megtudta, hogy a királyné, Jezabel, meg akarja öletni. Nem bocsátja meg neki, hogy kedvenc bálványát, a két vashordóból összetákolt Baált összezúzta, papjait, pedig megölette. Szörnyen bántotta az is, hogy a szerencsétlen vas-öntvény Baál nem tudott tüzet küldeni az elkészített áldozatra, Jahveh pedig a derült égből óriási villámot parancsot le a derült égből, és ennek tüze elégette az adományt, a fát és az oltárt, de még a vizet is. A királynéi felsülés és bosszú haragja elől ereje utolsó maradékáig rohangált, míg végre egy boróka árnyékában elaludt. Ott agyal táplálta, majd negyven nap és negyven éjjel menetelt a Sinai hegyig. Ott Istennel beszélt. Szeretett volna Istennél maradni, de visszaküldte Izraelbe. Maga helyett kellett prófétává kennie Elizeust, Sáfát fiát. Csodálatos önuralomra volt szüksége, hogy nagy üldözések, halálfélelem, az életbe belefáradt teste-lelke vonakodása ellenére vállalta a végső feladatokat: prófétává kenni Izraelnek Elizeust, királlyá kenni Szíria részére Házaélt, Izrael részére, pedig királlyá kenni Jehút, Námsi fiát. Először is Elizeus került útjába. Édesapja földjét szántotta tizenketted magával. Mindegyik férfi, ő maga is, egy-egy pár ökröt hajtott. Illés sebes léptekkel odament Elizeus mellé, vállára dobta köpenyét, és rohant tovább. Ez minden bizonnyal olyan közismert mozdulat volt, mint nálunk, amikor még nem volt kötelező a sorkatonaság, és kis katonacsoport ment be a falvakba, táncolni kezdtek, majd amikor a legények kedvtelve figyelték őket, egy katona a kiszemelt fiú fejére csákót nyomott: regruta lett az illető. Elizeus is megértette, hogy Illés mellé kell szegődnie, mert Isten üzent a prófétával. Utána is szaladt rögtön, kérte, hadd búcsúzzék el édesapjától és édesanyjától, aztán követi engedelmesen Isten közismert szolgáját. Illés megértette a hálás fiatalember lelkületét. Ezt mondta neki: „Eredj csak és térj vissza, mert ami az én dolgom volt, megtettem veled” (20) A családi búcsúzkodás megtörtént. Elizeus akkor visszatért a szántóföldre. Megfelelő módon akart elbúcsúzni az alkalmazottaktól. Az ökröket, amelyekkel szántott, levágta, kondérba tette. A faekéjét feldarabolta, a kondér alá tette a tűzre, és megfőzte a húst. Jó volt a szíve is, ünneppel akart búcsút venni mindenkitől. Érzékeltetni akarta azt is, hogy nagylelkű ajándékként szenteli életét Isten szolgálatára. Nagy dolog, ha valaki vállalja a családalapítást. Ha hittel áll a feladatok mellé: önzetlenül vállalja az életre szóló szeretetgyakorlatot, önmagát és gyermekeit is erre neveli, akkor a nagycsaládnak, a nemzetnek is meglesz mindig a megfelelő munkása ott és akkor, amikor szüksége lesz rájuk. A nemzet a nincsből nem tud válogatni.

PADOVAI SZENT ANTAL

PADOVAI SZENT ANTAL

* Lisszabon, 1195. augusztus 15. (?) + Arcella (Padova mellett), 1231. június 13. 

A 13. század, annak ellenére, hogy oly sok híres szentet adott, mint Szent Domonkos, Aquinói Szent Tamás, Assisi Szent Ferenc, Szent Bonaventura, Assisi Szent Klára és Árpádházi Szent Erzsébet, sok bajjal küszködött. Felső-Itáliában és Dél-Franciaországban már a 12. században támadtak olyan vallásos mozgalmak, amelyek legfőbb célul Krisztus és az apostolok életmódjának szigorú követését tűzték ki. Jézus és apostolai vándor, tanító életét utánozva, új életet akartak vinni koruk megkövült kereszténységébe. Ezzel -- az apostoli szegénység és vándorprédikálás követelményével -- azonban áttörték az Egyház fennálló rendjét: akkoriban ugyanis a prédikálás a fölszentelt papság, a szegénység vállalása pedig a kolostorok feladata volt. Az Egyház vezető emberei tehát e mozgalomban csak veszélyt láttak, amelyet el kellett nyomni. A szegénységi mozgalom, ez az önmagában jó kezdeményezés pedig rossz véghez vezetett. Fölvetették ugyanis, hogy tényleg csak a szerzetesség-e az egyetlen apostoli életforma; hogy az egyháznak jogában áll-e minden más formát megtiltania, és nincs-e minden keresztény Istentől arra hívatva, hogy Krisztus és az apostolok példája szerint rendezze be életét? Azt is megkérdezték, hogy vajon a papság-e az egyetlen és egyedül elégséges fölhatalmazás a prédikáláshoz, s hogy egyáltalán lehet-e pap az, akit fölszenteltek ugyan, de nem él az apostolok példája szerint? És hogy egy laikus, aki vándor apostolként él, nem jogosultabb-e a papságra, mint az a fölszentelt pap, aki világiasan él?

Mivel az Egyház szembefordult az ilyen jelenségekkel, ezek az emberek szektákba tömörültek, és hamarosan tévtanok áldozatai lettek. Közösségeikben laikusok tanítottak, gyóntattak és az Egyház szentmiseáldozatát utánozták. A legszigorúbb intézkedések -- köztük az eretnek-égetések -- éppen úgy nem segítettek, mint a dörgedelmes prédikációk. Még Clairvaux-i Bernát is eredménytelenül prédikált, és hiába ébresztgette az egyházi és világi nagyságok lelkiismeretét. Mindezek a védekező intézkedések végül is véres keresztes háborút eredményeztek Franciaországban. Ez a végeredményben hatástalan és nem keresztény eszköz pedig oda vezetett, hogy sok vidéken többen látogatták e mozgalom összejöveteleit, mint a templomokat. A szentségek vétele oly ijesztően csökkent, hogy az 1215. évi lateráni zsinat kiadta a negyedik és ötödik egyházi parancsot, amely minden keresztény hívőnek kötelességévé tette az évenként egyszeri gyónást és a húsvéti szentáldozást.

III. Ince pápa azonban eléggé messze tekintő volt ahhoz, hogy fölismerje és megkülönböztesse a tévedésektől azt, ami jó volt ebben az új mozgalomban. Ezért kettős célként kitűzte, hogy az új eszméket is erőket hasznosítani kell a vallásos életben, s az elidegenülteket vissza kell vezetni az Egyházba. Ezzel szabaddá tette az utat többek között Assisi Szent Ferenc előtt, aki önmaga és első társai számára a szegénység és vándor apostolkodás jóváhagyását kérve katolikus szegénységi mozgalmat teremtett, amely nemcsak hű maradt az Egyházhoz, hanem sok eltévelyedettet is visszavezetett.

Padovai Antal 1195-ben előkelő és vallásos szülők gyermekeként született Lisszabonban. Fernando (Ferdinánd) névre keresztelték. Szüleitől mély vallásosságot és egyeneslelkűséget örökölt. Tizenöt éves korában belépett szülővárosának Sao Vincente de Fora nevű ágostonos kanonokrendi kolostorába. Szilárdan elhatározta, hogy meghal a világnak, és csak Istennek él. Amikor azonban kolostora belesodródott a II. Alfonz portugál király és a portói püspök közti viszályba, s kortársai sokat zaklatták politikai terveikkel, már két év után elhagyta szülővárosát, és áttelepült a coimbrai Santa Cruz kanonoki kolostorba, ahol zavartalan békességet keresett a teológiai tanulmányokhoz és a papságra való fölkészüléshez. Ez a kolostor azonban mint a portugál királyok udvari kolostora nagyon gazdag volt. Priorja 1220-ban belevitte kolostorát az Alfonz király és III. Honorius pápa közt támadt konfliktusba. Ezzel szakadást idézett elő a rendi közösségben, amelynek tagjai közül sokan aggodalommal figyelték elöljárójuk politikai nagyravágyását.

Fernando életének két esemény adott útkeresésében végleges fordulatot. Az egyik: épp a Santa Cruz konventbe hozták az első ferences vértanúk holttestét, akik Marokkóban lelték halálukat. A másik: találkozott azokkal a közeli -- Santo Antonio dos Olivais nevű -- kicsiny rendházból való testvérekkel, akik a kolostor ajtajánál alamizsnát koldultak. Megszületett benne a vágy, hogy a szegények közösségében éljen.

Fernando még 1220 nyarán csatlakozott hozzájuk. Fölvette szegény ruhájukat, keresztnevét templomuk védőszentje, Remete Szent Antal nevére cserélte. Telve a vértanúság vágyával, engedélyt kért, hogy misszionáriusként Marokkóban hirdethesse az evangéliumot. Szerencsésen el is jutott oda, Isten azonban más feladatot szánt neki. Marokkóban súlyosan megbetegedett, és 1221 tavaszán kénytelen volt visszatérni. Egy heves vihar azonban hazája helyett Szicília partjaira sodorta. Onnan a szicíliai testvérekkel az Assisi melletti Porciunkulába ment rendje egyetemes káptalanjára. Az összegyűlt háromezer franciskánus előtt ismeretlen volt, senki sem tudott származásáról és képzettségéről. Ezért amikor a testvéreket az egyes rendtartományokba sorolták, ő ott maradt egyedül. Megkérte tehát Észak-Itália tartományfőnökét, hogy vigye magával, és oktassa a rendi életre, a provinciális pedig Montepaolo remeteségébe küldte, hogy ott szemlélődő életet éljen, és legyen a tesvérek segítségére.

Így jött el 1222 nyara, amikor a mécsest, amely addig rejtekben volt, maga Isten emelte lámpatartóra, hogy másoknak is világítson. Történt ugyanis, hogy tartományfőnöke néhány társával együtt Forliba küldte, hogy pappá szenteljék őket. Ott az ünnep alkalmából valakinek beszédet kellett volna mondania váratlanul, mivel megbetegedett az, akinek ez lett volna a dolga. Készületlenül senki sem merte vállalni, s akkor megparancsolták Antalnak, hogy beszéljen.

A csendes, mindaddig rejtettségben élő és figyelemre alig méltatott Antal megmondta, hogy gyakorlottabb a konyhai edények mosogatásában, mint Isten igéjének hirdetésében. A püspök azonban maga bátorította, mgy végül mégis beszélni kezdett egészen egyszerűen. Minél tovább beszélt azonban, szavai annál élénkebbek és melegebbek lettek, láthatóan teljesen eltöltötte a Szentlélek tüze. Hallgatói lélegzetüket visszafojtva figyelték. Nem tudós értekezést hallottak a papság mivoltáról, hanem a legszebb hasonlatokat és a legtalálóbb szentírási idézeteket, valamint a mélységes megtapasztalások szavait a szív bőségéből. Amikor befejezte, társai örömmel vették körül, Grácián testvér pedig áldotta a napot, amikor ez a vándor, rongyos barát segélykérően a köpenyébe kapaszkodott.

Minthogy elöljárói nem kis meglepetéssel szereztek tudomást rendkívüli felkészültségéről, nem is sejtett Szentírás-ismeretéről, Felső-Itáliába küldték, hogy a tévtanítók ellen prédikáljon. Ez szerencsés lépésnek bizonyult.

Mint ,,Szent Ferenc hűséges fia'' és az assisibeli Szegény szegény tanítványa Antal először önmaga vállalta az Úr és apostolai életkörülményeit, másoknak csak ezután kezdett beszélni a szegénység türelmes elviseléséről és vallási értékéről. Amikor szegény vándorprédikátorként faluról falura, városról városra járt és a katolikus tanítást hirdette a szegénységről és a birtoklásról, szavait a saját élete hitelesítette hallgatói előtt: ,,A szabadon vállalt szegénység erőt ad az embernek, a gazdagság viszont elgyöngíti. Mert az ember hamarosan vagyonának szolgája lesz, ahelyett hogy uralkodna rajta. Ha ugyanis valakit veszteség ér, és emiatt szomorkodik, ez megmutatja, hogy rabja lett annak, amit előbb, a szerencséje idején birtokolt.'' Antal még ágostonos kanonok korában Lisszabonban és Coimbrában fáradhatatlan buzgalommal egészen rendkívüli jártasságot szerzett a Szentírásban. A magányban és az elmélkedő imádság csöndes óráiban ezt a gazdagságot annyira kiművelte magában, hogy mindenkit bámulatba ejtett. IX. Gergely pápa -- csodálattal eltelve Antal egyik beszéde után -- ,,a Szentírás szekrényének'' nevezte. Mert amikor Antal a tömeghez beszélt, gyakran megesett, hogy a Szentírás szavai jöttek ajkára: hallgatói nem emberi szavakat hallottak, hanem az Írás örök érvényű igéit. A beszédnek ez a módja mély meggyőző erőt kölcsönzött neki. Az emberek, még a tévhitben élők is, csodálták mélységes vallásosságát.

Isten szeretete mely egykor a misszióba vitte, és eltöltötte a vértanúság vágyával, most a kereső és tévelygő emberekhez vezette. Ezt vallotta: ,,A prédikálónak le kell szállnia az emberekhez, majd ismét föl kell emelkednie, hogy az elesett embereket magával emelje.'' Ez a szerető vágyakozás Isten után prédikációs vándorútjai végén mindig visszavitte a magányba és a szemlélődő életbe. Az emberek iránti szeretete azonban hamarosan ismét kiragadta a csendből, ,,mert a jó szónok nem időzhet sokáig a szemlélődő életben, ha másokban is gyümölcsöt akar érlelni''.

Elöljárói megbízatásából Antal először Felső-Itáliában fáradozott az Egyháztól eltávolodottak megnyerésén. A lelkek iránti buzgósága arra ösztönözte, hogy bemerészkedjék fellegvárukba, Riminibe is. Megszámlálhatatlan tömeget nyert meg prédikációval és vitával. Köztük volt Bonillo is, aki harminc éven át az egyik szekta főnöke volt. Érthető, hogy rendtársai, mihelyt hozzáfogott e tevékenységéhez, azt kérték, képezze ki őket is erre a munkára. Kérésüket egyenesen Szent Ferenc elé terjesztették, s Antal megbízatást kapott a tanításra. ,,Azt akarom -- írta Ferenc Antalnak --, hogy a testvéreknek tanítsd a szent teológiát, de úgy, hogy sem benned, sem bennük ki ne aludjék az imádság szelleme, azoknak a szabályoknak megfelelően, amelyeket adunk.'' Megbízatásával Antal megalapította rendjének első tanulmányi házát Bolognában, ahol ő lett a teológia első tanára.

1224-ben a felső-itáliai munkát rendtársaira bízhatta. Dél- Franciaországba ment, először Montpellier-be, az eretnekháborúban ez volt a katolikusok főhadiszállása. Antal azonban nem sokra becsülte a csapatokat és a fegyvereket. Az ő fegyverzete Isten igéje és a megtévesztettek iránti szeretete volt. Eljutott a mozgalom középpontjába, Toulouse-ba is, ahol akkor Domonkos teljes erővel küzdött. Amint Montpellier-ben, Antal itt is oly sikerrel folytatta munkáját a teológia tanáraként és szónokként, hogy elnevezték az ,,eretnekek pörölyének''. Prédikációs följegyzéseiben azonban egyetlen bántó vagy támadó szó sem található a tévtanítók ellen. Ezért ezt a nevet prédikálásának eredményességére kell vonatkoztatni, nem pedig előadásának módjára vagy stílusára. Rendjének ama kolostorai folytatták munkáját, amelyeket itt alapított.

1227-ben ismét visszatért Felső-Itáliába, hogy megkezdje utolsó megbízatását: a hívők erősítését és megszilárdítását. Különösen az 1231-ben Padovában tartott böjti beszédei jelentettek páratlan eseményt. Az emberek már az éjszaka folyamán özönlöttek, úgyhogy nem akadt megfelelő méretű templom, ezért Antal a szabadban prédikált. A beszéd után gyónáshoz tódultak az emberek. Padova városa és környéke szemmel láthatóan megváltozott: halálos ellenségek békültek ki, adósokat engedtek szabadon, uzsorakamatokat és jogtalanul szerzett javakat adtak vissza, rossz nők, tolvajok és más gonosztevők bűnbánatot tartottak. Szavainak hatékonyságáról máig tanúságot tesz az 1231. március 15-én hozott adóstörvény, amely szerint ezentúl az adós csak vagyonával, és nem személyével vagy szabadságával kezeskedik.

Ez az óriási munka azonban teljesen felőrölte egyébként is gyenge egészségét, úgyhogy ugyanabban az évben június 13-án, alig harminchat éves korában meghalt.

A sírjánál történt számos imameghallgatás, gyógyulás és csoda következményeként IX. Gergely pápa alig tíz hónappal halála után szentté avatta. Csodatevő híre a hívő nép tudatában háttérbe szorította az evangélium hirdetőjének és a segítő szeretet apostolának alakját, jóllehet későbbi legendája szívesen foglalkozott ezzel a tevékenységével.

XII. Pius pápa 1946. január 16-án egyháztanítóvá nyilvánította. Ezzel iránymutató tanítóul rendelte számunkra is, akik az evangélium szellemében minden keresztény egységére törekszünk. Ünnepét kezdettől június 13-án ülték meg, s tisztelete gyorsan általánossá vált.


--------------------------------------------------------------------------------

Ennek az oly népszerű, de sokszor hamisan ábrázolt ferences szentnek az életéről szerzetestársai, valamint a legendák beszélnek.

Egyszer, amikor a föllelkesült emberek már messzi földről tódultak a vándorprédikátorhoz, egy huszonkét útonállóból álló banda tért be a templomba Antalhoz. Kíváncsiságból meg akarták hallgatni a szónokot, akiről oly sokat beszéltek, s talán szerettek volna ebből az alkalomból ismét ,,nyélbe ütni valamit''. A szent szavai azonban nem várt hatást váltottak ki bennük: kérték Antalt, hallgassa meg gyónásukat és szabjon ki rájuk kemény vezeklést. Akik gyilkosokként tértek be Isten házába, új emberekként váltak el Antaltól. Csodatévő híre -- mely igen gyorsan terjedt -- ezekből a rendkívüli megtérésekből született.

Antal nem riadt vissza attól, hogy -- ahol szükségesnek látta -- kendőzetlenül kimondja az igazságot. Egy temetés alkalmával fölkérték, hogy mondjon beszédet egy gazdag emberről, akinek kapzsiságát és fösvénységét mindenki ismerte. Ellentétben azokkal a könnyelmű szónokokkal, akik az elhunytnak olyan erényeit szokták dicsérni, melyekkel az nem rendelkezett, Antal a Szentírás e helyéről beszélt: ,,Ahol a kincsed, ott van a szíved.'' Befejezésül pedig ezt mondta: ,,Hogy pedig lássátok, hová juttatja az embert kapzsisága, tudjátok meg, hogy ez a halott a pokol tüzébe került, szívét pedig pénzes ládájában lehet megtalálni!'' Mint mondják, a rokonok kinyitották a ládát, és abban a pénz alatt egy meleg, dobogó szívet találtak.

Olyan békétlen korban, amikor ,,nem volt biztonságban a vendég vendéglátójától, testvér a testvérétől'' (Padovai Krónika), Antal áldott békeszerző volt. Különösen híressé lett bátor föllépése Ezzelino veronai zsarnok előtt. Ez a fejedelem buzgó és erőszakos párthíve volt az utolsó hohenstaufi császárnak, II. Frigyesnek. Politikai agyrémei szolgálatában borzalmas kegyetlenségeket követett el és százakat gyilkolt le. Akkor Antal Veronába utazott, és követelte, hogy vezessék a fejedelem elé.

Ezzelino a trónján ült. Kardforgatásban jártas testőrei vették körül. A szegény barát úgy állt eléje, mint akinek hatalma van, a trónon ülő pedig nem lenne más, mint egy bevádolt gonosztevő: emelt fővel sorolta föl bűneit -- a sok ártatlanul kiontott vért, az istentelenségeket, rablóhadjáratait --, és az ég bosszújáról beszélt, amely hamarosan be fog következni. A katonák csak uruk intését várták, hogy darabokra vágják a szerzetest --, a hatalmas úr azonban elsápadt, reszketni kezdett, leszállt trónjáról és Antal lába elé esett. Bűnbánata jeléül övét a nyaka köré tekerte, és könnyek között megesküdött a szentnek, hogy Isten bocsánatát kéri.

A legenda Szent Antal alakját sokféle történettel fonta körül: a gyermek Jézust a karján hordozta, a tengeri halaknak prédikált, mint valamikor Ferenc a madaraknak. Egyszer egészen rendkívüli csoda történt általa: egy eretnek, aki tagadta Krisztus jelenlétét az Oltáriszentségben, azt mondta, hogy nem hisz addig az Eucharisztikus Istenben, amíg öszvére le nem térdel az Oltáriszentség előtt. Néhány nappal később Antal egy beteghez vitte az Oltáriszentséget, és találkozott a gúnyolódóval. És akkor annak öszvére hirtelen két első lábára ereszkedett, és meghajtotta fejét a Szentség előtt.


--------------------------------------------------------------------------------
Mindenható, örökkévaló Isten, ki Padovai Szent Antalban népednek hathatós közbenjárót adtál, kérünk, engedd, hogy az ő segítségével törvényeid szerint éljünk, és mindenben érezzük jóságos oltalmadat!

Példája:
    Tehetségedet használd Isten nagyobb dicsőségére.

Jeremiás imája 2.

Jeremiás imája

elmélkedés második rész

Isten az Újszövetség utolsó könyvével, a Jelenések könyvével lezárta az általános, mindenki számára kötelező kinyilatkoztatást. A történelem azonban halad tovább, a világ egyre népesebb, az élet mindig bonyolultabb. A legnagyobb baj az, hogy a sátán Jézus halálával nem pusztult el. Tudomásul kellett vennie vereségét: „Ekkor letaszították a nagy sárkányt, az őskígyót, akit ördögnek és sátánnak hívnak, aki elcsábítja az egész világot. Ekkor a sárkány haragra gerjedt az asszony ellen, és elment, hogy harcra keljen a többiek ellen, akik az asszony utódai közül valók, akik megtartják Isten parancsait, és akiknél Jézus tanúságtétele van” (Jel 12,9.17) A nagy harc, ami az égben kezdődött (Jel 12,7), azóta a földön folytatódik. A sátán, aki gyűlöli Istent, különleges dühvel gyűlöli a Második Isteni Személyt, aki érettünk emberré lett, az Édesanyát, aki e világra szülte Őt, és ugyanígy gyűlöli azt a népet, amely Mária országa, tehát minket, magyarokat és hazánkat, Magyarországot. Főképpen az dühíti, hogy Isten minket választott ki arra, hogy a kereszténységet, Jézus Krisztus titokzatos Testét (Kol 1,24) mi védjük Európában. Ránk zúdította a tatárokat, akik lemészárolták népünket, mert IV. Béla király nem volt hajlandó melléjük szegődni, és letarolni a keresztény Európát. Nyakunkra ültette a muzulmán törököt. Amikor rájött, hogy hathatósan véd bennünket Nagyasszonyunk ereje, külső hatalom nem bír velünk. Belülről kell elpusztítani a magyart. Meg kell gyöngíteni az istenhitet. Ennek alkalmas kezdete volt a reneszánsz, aztán a „felvilágosodás” eszmeisége. Kibontakozott a liberális gondolkodásmód, amelynek végső célja elhitetni a emberrel, hogy abszolút szabad és szabad Istentől is. Végül jött a isten nélküli kommunizmus, elhitette sok magyarral, hogy nincs Isten, megváltás nem létezik Mária oltalma, a boldogság helye pedig a földi élet. Itt van a kommunista paradicsom. Népünk nem tudta, hogy minden szavuk hazugság. Nyíltan hirdették, nem érdekli őket a filozófiai igazság, az ontológiában gyönyörűen kidolgozott tudomány, még kevésbé a hit igazságai. Ők az ideológia alapján állnak. Pedig csak meg kellett volna nézni egy görög¬ - magyar szótárt, ha már tanulni nem akarták műveltségünk egyik gyönyörű forrását a görög nyelvet. Láthatták volna, hogy a logein=beszélni ige származékszava az ideológia, mellébeszélést jelent. Mellébeszélés, vagyis merő hazugság a földi paradicsom ígérete. Nem szándékom elemezni 1989-1990 fordulatát. Magyar katolikus papnak kötelességem hirdetni az igazságot az ideológia, a mellébeszélés, hazudozás ellenében. „Emberfia, őrállóul rendeltelek Izrael házához; ha hallod a szót az én számból, hirdesd azt nekik az én nevemben. Ha azt mondom a gonosznak: Halállal halsz meg! És te nem hirdeted neki, és nem beszélsz, hogy megtérjen gonosz útjáról és éljen, maga a gonosz saját gonoszsága miatt hal ugyan meg, de a vérét a te kezeden keresem. Ha azonban hirdeted a gonosznak, de ő nem tér meg gonoszságából és gonosz útjáról, ő maga ugyan meghal istentelensége miatt, te azonban megmentetted lelkedet” (Ez 3,17-19) Ennél sem többet, sem kevesebbet nem akarok, nem akarhatok én sem. Amíg tisztességes testvéreim a maga helyén teszik dolgukat, én a magam helyén ugyanezt teszem: Hirdetem, hogy van Isten, Ő a világ egyetlen Ura. „Én, az Úr, vagyok a te Istened. Rajtam kívül más Istened ne legyen! Én, az Úr, a te Istened, erős és féltékeny vagyok, és az atyák vétkét megtorlóm gyermekeiken, és azok harmadik és negyedik nemzedékén, akik gyűlölnek engem. De irgalmasságot gyakorlok ezer nemzedéken át,akik szeretnek”(Kiv 20,2-9)

Évközi 10. hét Péntek

Évközi 10. hét Péntek

1 Kir 19,9a.11-16; Mt 5,27-32

„Mit művelsz itt, Illés?”

Illés belefáradt az életbe. Szeretne meghalni. A boróka alatt alszik, az angyal kenyérrel és vízzel táplálja kétszer is, majd megállás nélkül megy negyven nap és negyven éjjel a Hórebig. Mózes helyén Istenre vár. Isten szól is, kétszer is kérdi: „Mit művelsz itt Illés” „Mózeshez itt beszéltem szemtől szembe, de ő sem láthatta arcomat. Neked más utat szántam, te Illés vagy, nem Mózes. Ő is tette a maga dolgát, te is tedd a magadét. Menj, amint parancsolom: Izraelben prófétát állíts, Szíriában királyt. Aztán befejezted küldetésed.” Hányszor kellene odafigyelnünk Istenre, amikor azt kérd: mit művelsz itt? Keresem Uram, a magam akaratát. Kesergek, mert nem akarod megérteni, hogy én másként terveztem a sorsom. Isten szeret engem, nem hagy tévelyegni, tudja, hogy az akarata az egyedül jó. Fogadjuk el végre, és Ő felmagasztal. Keress Isten jelölte prófétát.

SAHAGUNI SZENT JÁNOS

Szahaguni (Facundoi) Szent János

szerzetes és hitvalló. Az észak-spanyolországi Sahagun (Sanctus Facundus, Sant-Fagund) városkában született, pap lett, alapos hittudományi képzésben vett részt a szalamankai egyetemen. Papként és kanonokként is a legszerényebb körülmények közt élt. Kiváló szónok volt, gyakran volt béketeremtő párbajozó és vérbosszútól lihegő családok közt. Egy súlyos kő-műtétje után ágostonos remetének állt be. Újoncmester, majd perjel volt. A szalamankai kolostort világhírűvé tette. Hatvanévesen sorvasztó láz kínozta, melyet vídáman viselt. †1479.

Jeremiás imája

Jeremiás imája

„Jeremiásnak, Helkija fiának az igéi, aki az Anatótban, Benjamin földjén élő papok közül való volt. Őhozzá szólt az Úr igéje, míg le nem telt Cidkijának, Jozia fiának, Júda királyának tizenegyedik esztendeje, és fogságba nem vitték Jeruzsálemet az ötödik hónapban” (Jer, 1,1-3) Jeremiás tehát fiatal zsidó pap volt, mert Mózes bátyjának, Áronnak családjából származott. Nem tudunk arról, hogy gyakorolta-e papi tisztét, mint annyi ezer társa a papi rendből. Isten, aki a Szövetség megkötése után Áront és leszármazottait meghívta, fölszentelte és közvetítővé tette Isten és emberek között, Jeremiásban egy meglepő közvetítőt rendelt. „Így hangzott az Úr igéje hozzám: Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, ismertelek, és mielőtt kijöttél anyád méhéből, megszenteltelek; prófétául rendeltelek a nemzetek számára”. (1,44-5) Isten tehát közli vele, hogy különleges figyelemmel készítette fel kezdettől fogva jövendő küldetésére. A „megszenteltelek” kifejezés arra utal, hogy papi elhivatottsága keretein belül szokatlan sorsot szán neki: prófétává teszi őt, akinek elmondja az embereknek szánt üzeneteit, neki pedig Isten nevében pontosan kell azokat közvetíteni. A papok rendes tennivalója az volt, hogy a hívek könyörgéseit vitték Isten elé, és bemutatták a könyörgők nevében azok áldozatait. Tanítottak is a papok: elmondták a régebbi kinyilatkoztatásokat, ha szükséges volt, megmagyarázták. Jeremiás tehát sokkal többet kap: Istennel beszélgethet, új üzeneteket kap és közvetít. Ki ne örülne az ilyen megtiszteltetésnek? Jeremiás viszont kifejezetten megrémül: „Jaj, Uram, Isten! Íme, nem tudok én beszélni, hiszen gyermek vagyok!” (6) A kibúvó értelmesnek látszik, hiszen a zsidóknál a még nem harminc éves férfi nem számított felnőttnek, azaz nagykorúnak. Mégsem ez volt Jeremiás jajongásának, heves szabadkozásának az oka. Tudta, de legalább sejtette, hogy vészterhes korában Isten nem kellemes üzeneteket akar rábízni. Mint pap, ismerte a Szentírást, benne Mózes Moáb mezején elmondott beszédének záradékát: „Nézd, eléd tártam ma az életet és a jót, de a halált és a rosszat is. Szeresd tehát az Urat, a te Istenedet, járj az ő útjain, tartsd meg parancsait, szertartásait és rendelkezéseit azon a földön, amelyet elfoglalni indulsz. Ha azonban elfordul lelked, és nem engedelmeskedsz, hanem megtévedsz, és más isteneket imádsz és szolgálsz, akkor, íme, ma előre megmondom neked – elpusztulsz, és rövid ideig laksz azon a földön, amelynek elfoglalására átkelsz a Jordánon”. (MTörv 30,15-18) Ennek a bölcs figyelmeztetésnek hatszáz éve múlt Jeremiás meghívása idején. Jeremiás fájó szívvel figyelhette, hogy Jeruzsálemben, de szerte az országban is, iszonyatos mértékű volt a bálványimádás és más bűnök, pl. a szegények elnyomása, kisemmizése. Nagyon félt attól, hogy az Úr ítéletet tart népe felett, és erre neki kell a figyelmet felhívni. Ismerve a próféták sorsát, a száz éve élt Izajásét, akit kötéllel fűrészeltek ketté, érthető rémüldözése. Isten válasza azonban kemény: „Ne mondd azt: Gyermek vagyok, hanem menj el, ahová csak küldelek, és mondd el mindazt, amit parancsolok neked! Ne félj tőlük, mert én veled vagyok, hogy megmentselek!” (7-8) Rögtön jött az érezhető segítség: „Majd kinyújtotta kezét az Úr, hozzáérintette a számhoz, és így szólt hozzám az Úr: Íme, szádba adtam igéimet! Nézd, a mai napon a nemzetek és a királyságok fölé rendeltelek, hogy gyomlálj és irts, hogy pusztíts és rombolj, hogy építs és ültess!”(9-10) A fiatalember megnyugodott, küldve és felavatva a küldetésre nincs, miért vitázzék. Rábízza magát Urára. Ezután jó évtizedes kemény próbálkozás következett. Isten sok üzenetben ajánlotta fel a bocsánatot, elfelejt mindent, megmenti a várost, a népet, a templomot, de meg kell térni szívből, felhagyni az égbekiáltó bűnökkel, mert különben nem lesz irgalom. A nép döbbenten hallgatja, papjaira és hamis prófétáira néz, akik magukat mentve, hazugnak bélyegzik Jeremiást. Később kigúnyolják, kalodába zárják, halálra ítélik. A nép pedig követi vezetőit, akik hízelegnek, mindent jóváhagynak, orruknál fogva vezetik őket. Jeremiás belefárad a küzdelembe, de kitart. A türelem ideje azonban lejár. Elpusztítják Jeruzsálemet.

Évközi 10 hét csütörtök

Évközi 10 hét csütörtök

1Kir 18, 41-46; Mt 5, 20-26

„Menj fel, s nézz a tenger felé”

A hatalmas csoda, a derült égből lecsapó villám, megvilágította az összegyűlt emberek értelmét. Egy emberként kiáltották: „Az Úr az Isten, az Úr az Isten”: (39) Ez volt a történet fénypontja. Erre az ünnepélyes hitvallásra várt Illés, de ezt várta maga az Úr is. Később Szent Pál így fogalmazta meg: „a szív hite megigazulásra, a szájjal való megvallás, pedig üdvösségre szolgál” (Róm 10, 10) Amikor tehát a bálványimádás miatt súlyos bűnbe esett nép szívében megremegett, már megtörtént a bűn elismerése, nyilván hozzá társult a bánat is a felismert súlyos istenbántás miatt, de csak akkor lett üdvösségre szolgáló cselekedet, amikor ezt a belső megtérést külső megvallás kísérte. Mivel ennek az említett szörnyű istenbántásnak immár üdvösségszerző cselekedetük véget vetett, kiengesztelődtek Istennel, úgy látta a próféta, hogy akkor fel kellene oldatni az Úrral a bűnökért járó büntetéseket is. Véget lehetne vetni a három és fél éve tartó országos szárazságot is. Ezt már a tömegtől távol akarta kérni. Ezért ballagott fel a hegy csúcsára a szolgájával együtt. Áchábnak szólt előbb az esőről, hiszen a büntetés az ő bűne miatt jött az ország népére, állataira, növényeire: „Menj fel, egyél, s igyál, mert nagy eső zuhogása hallatszik. Fölment Ácháb, hogy egyen s igyon, Illés, pedig fölment a Kármel csúcsára, lekuporodott a földre, arcát térdei közé tette, s azt mondta legényének: Menj fel, s nézz a tenger felé. Ez, miután felment és arrafelé tekintett, azt mondta: Nincs semmi sem. Erre ő ismét szólt neki: Menj vissza hétszer. Hetedik alkalommal aztán, íme, egy kis felhőcske szállt fel a tengerből, akkora, mint az ember lábnyoma. Erre ő így szólt: Eredj fel és mondd Áchábnak: Fogass be szekeredbe, s menj le, hogy meg ne akadályozzon az eső. Alighogy egyet-kettőt fordult, íme, elsötétedett az ég, s felhő, szél és hatalmas eső támadt. Felült tehát Ácháb és elment Jezreelbe” (41-45) Valószínűleg ott várt rá a felesége, Jezabel. Nem szól erről a szent szöveg, de valószínűsíthető a tény, hiszen ekkora országos megmozdulás nem kerülhette el a figyelmét. Az asszony tudta azt is, hogy Illés szervez valamit a hegyen. Odamenni nyilván nem mert. Várta a királyt, lent biztonságos helyen. Érdekes, hogy a próféta mindezt tudta, és a zuhogó esőben derekára felkötve ruháját a szekér előtt szaladt egészen a városig. Ezt Isten különleges erejével tette.(46) Ácháb beszámolt a királynénak a történtekről. Ő, miután megtudta,hogy kedvenceit, a bálványa papjait Illés karddal kivégezte, megesküdött,hogy a következő napon megöleti Illést.Illés elmenekült előle.

SZENT BARNABÁS APOSTOL

SZENT BARNABÁS APOSTOL

Június 11.

Mennybemenetele előtt Jézus megígérte apostolainak a Szentlelket, aki fölkészítette őket a tanúságtételre ,,Jeruzsálemtől egészen a föld végső határáig'' (ApCsel 1,8; vö. Lk 24,48). Akik Jézus kísérői voltak földi életében, azoknak szólt a fölszólítás: ,,Ti tanúi vagytok ezeknek'' (Lk 24,48). De csak ők? Nem! Akit Jézus Lelke az ő szolgálatára kiválaszt, az mind tanúja és apostola Jézus Krisztusnak! Így az a férfi is, akit az Apostolok Cselekedetei nevével és származásával együtt mutat be: ,,József, a ciprusi származású levita, akit az apostolok Barnabásnak neveztek el, ami azt jelenti, hogy a vigasztalás fia'' (ApCsel 4,36). Más helyen pedig azt mondja róla, hogy ,,derék ember volt, telve Szentlélekkel és hittel'' (ApCsel 11,24).

Ez a Barnabás valószínűleg a legjelentősebb misszionárius Pál előtt és mellett. Nagy üdvösségtörténeti jelentősége abban áll, hogy föllendítette a pogányok misszionálását, mégpedig elsősorban azzal, hogy a rettegett üldözőt, Sault megtérése után elvitte a jeruzsálemi egyház vezető férfiaihoz, és ezzel ,,Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának evangéliuma'' (Mk 1,1) legnagyobb hirdetőjét segítette munkája megkezdéséhez. Az, hogy Barnabás a pogányok között misszionált, nem jelentett kevesebbet, mint a pogányoknak az Egyház teljes jogú tagjaiként való elismerését, mely abból a hitből indult ki, hogy a megváltás az egész világra kiterjed, és nem lehet feltételekhez kötni. Mindez megérteti velünk, hogy a ciprusi József joggal kapta ,,a vigasztalás fia'' nevet.

De mit tudunk ennek az embernek az életéről? Az Újszövetség -- főleg az Apostolok Cselekedetei -- felületes olvasásából kitűnik, hogy aránylag sok szó esik róla. És mégis, ,,életéről'' tulajdonképpen nem sokat tudunk meg, mert mindig csak az ifjú Egyházban végzett munkájáról esik szó.

Az első, amit Barnabásról hallunk, a szeretet cselekedete: szántóföldjét eladta, és annak árát az apostolokhoz vitte az egyházközség szegényeinek szánt adományaként (ApCsel 4,37). Annak a szeretetnek a jele ez, amely mindenkivel egyesít Krisztusban.

Éppen ilyen segítőkészséggel közeledett Pálhoz, az egykori keresztényüldözőhöz, akitől a jeruzsálemi tanítványok féltek. ,,Barnabás maga mellé vette, és elvitte az apostolokhoz'' (ApCsel 9,27), s megértést kért tőlük az új tanítvány számára. Ezekből a napokból ered a két férfi szoros kapcsolata.

Nemsokára tágas munkatér nyílt Barnabás számára Jeruzsálemen kívül is. Üldözött, szétszóródott tanítványok eljutottak a szíriai Antiochiáig, és ott egyházközséget alkottak. Nemsokára pogányok csatlakoztak hozzájuk (talán Lukács evangélista is). Amikor a jeruzsálemi egyház tudomást szerzett róluk, Antiochiába küldte Barnabást. Ő felvirágzóban lévő egyházközségbe érkezett, és a pogányok megtérésében fölismerte Isten kegyelmének művét. Örömében elhozta magával Tarzuszból Pált munkatársnak. Tevékenységük sikere mutatkozott meg abban a figyelmet érdemlő tényben, hogy itt Antiochiában kapták először Jézus követői a keresztény (krisztuskövető) nevet (ApCsel 11,26). Barnabásnak nyilván sikerült híveit föllelkesítenie, hogy a számukra ismeretlen jeruzsálemi közösséget megsegítsék. Ő maga és Pál utazott Jeruzsálembe, hogy az adományt elvigye (ApCsel 11,30). Visszatérve magukkal vitték Antiochiába Márkot -- a második evangélistát --, Barnabás unokaöccsét.

Az ottani egyházban működő ,,próféták és tanítók'' (13,1) közül kettőt különleges misszióra választottak ki. A jeruzsálemi apostolokhoz hasonlóan ők is imával és böjtöléssel készültek föl a Szentlélektől kapott küldetésre. A Lélek megparancsolta: ,,Rendeljétek nekem Barnabást és Sault arra a munkára, amelyet szántam nekik.'' (13,2) Azonnal engedelmeskedtek mindnyájan, böjtöltek, imádkoztak, és a munkára rendeltek fejére tették kezüket.

,,A Szentlélektől küldetve'' (13,4) elindult tehát Barnabás és Pál az első missziós útra Márkkal. Először Ciprusra mentek, Barnabás hazájába, azután Kisázsiába -- de mindig pogánylakta vidékre. A ,,munka'', amelyre a Lélek hívta őket, az első rendszeres pogánymisszió volt. Pál és Barnabás fölvette az Egyházba a pogányokat, anélkül, hogy rájuk kényszerítette volna kötelező teherként az ószövetségi törvény számos rituális és kultikus előírását, mert fölismerték: a pogányok Krisztushoz térhetnek közvetlenül, a körülmetélés nélkül is.

A két misszionárius -- Márk közben elvált tőlük -- több városból kénytelen volt elmenekülni a zsidók ellenséges magatartása miatt. Lisztra lakói a két prédikátort mint Zeuszt és Hermészt akarták megtisztelni áldozatokkal. Ottani tartózkodásuk mégis rossz véget ért: Pált megkövezték. Pál és Barnabás ennek ellenére rendületlenül folytatta útját a következő városba. Sőt visszaútban meglátogatták az újonnan alapított egyházközségeket. Mindenütt úgy hagyták ott a hívőket, hogy ,,eltöltötte őket az öröm és a Szentlélek'' (13,52). Ők pedig Antiochiában ,,elbeszélték, mi mindent tett az Isten általuk, s hogy a pogányok előtt kitárta a hit kapuját'' (14,27).

De éppen a pogányok miatt viszály támadt Antiochiában. Pálnak és Barnabásnak védekeznie kellett a túlbuzgók ellen, akik rá akarták kényszeríteni a megtért pogányokra a mózesi törvényt a körülmetéléssel. A két misszionárius ügyük megvédésére Jeruzsálembe ment. Útközben ,,elbeszélték a pogányok megtérését. Ezzel nagy örömet szereztek minden testvérnek'' (15,3). Jeruzsálemben az apostoloknak és az egyháznak ,,beszámoltak arról, mi mindent tett közreműködésükkel az Isten'' (15,4), hiszen nem saját akaratukból támadt a pogánymisszió gondolata, hanem Isten maga hívta meg őket erre a feladatra a Szentlélek által. Pál és Barnabás a keresztények elismeréséért harcolt, s Pétert és Jakabot meg is nyerték ügyüknek. A gyűlés a ,,szeretett Pált és Barnabást'', valamint a jeruzsálemi egyház két tagját kedvező döntéssel küldte vissza Antiochiába. Ott ,,örömmel olvasták a vigasztaló sorokat'' (15,31).

Nem sokkal később nézeteltérés támadt Pál és Barnabás között. Pál ugyanis a kedvelt Barnabást meghívta második apostoli útjára, de unokaöccsét, Márkot nem. A két barát elvált. Pál más kísérőkkel előbb Szíriába indult, Barnabás pedig Márkkal Ciprusra. Ettől kezdve nem áll rendelkezésünkre pontos hagyomány Barnabásról. Föltehető, hogy a pogánymisszió két úttörője között nem volt tartós szakadás. Talán még egyszer közösen működtek (1Kor 9,6), majd szentünk nyomtalanul elvész a szemünk elől.

E Lélektől hajtott férfinak a tanúsága azonban eleven maradt. Minden keresztény nemzedéknek megmutatta az igazi keresztény példáját, aki készségesen válaszol Isten hívására, engedi magát ismeretlen utakra vezetni, a helyesnek megismert véleményt bátran védi, és örömmel viszi el idegeneknek a Krisztusban való örömet és vigasztalást.

Szent Barnabás apostol ünnepét a bizánci és a szír egyház június 11- én üli. Róma a 11. században fogadta be az ünnepét.

---

Az az arckép, amelyet az Apostolok Cselekedetei erről a ,,hittel eltelt derék férfiról'' és a ,,vigasztalás fiáról'' rajzol, eleven és megragadó erejű. Életéből egy jelenetet részletesebben szeretnénk elbeszélni:

Barnabás és Pál közös apostoli útján megérkezett Lisztra városába. Az igehirdetésben a kis termetű Pálé volt a nagyobb szerep, míg a magas termetű és megnyerő külsejű Barnabás a hallgatók szemében a kis küldöttség fejének tetszett. Amikor pedig szemük láttára meggyógyult a béna, a félve-örvendve ott álló likaóniaiak előtt összeállt a kép: istenek jelentek meg itt emberi alakban, amint a mítoszok mondják! A magas Barnabást Zeusznak tartották, az élénk Pált pedig Hermésznek, az istenek követének. A jámbor embereken erőt vett a hódolat. A Zeusz- templom papja bikákat és virágkoszorúkat hozatott a városkapuhoz, ahol áldozatot akart bemutatni a néppel együtt a szent jövevények tiszteletére. Amikor Barnabás és Pál ezt észrevette, indulatukban megszaggatták felsőruhájukat, a nép közé futottak és így kiáltoztak: ,,Emberek, mit csináltok! Mi is emberek vagyunk, akárcsak ti, és éppen azt hirdetjük nektek, hogy ezektől a bálványoktól forduljatok az élő Istenhez!'' (ApCsel 14,15) Csak nagy nehezen tudták visszatartani a tömeget attól, hogy istenekként tisztelje őket.

A későbbi legenda tudni véli, hogy Barnabás azután Cipruson munkálkodott, főként mint a Máté-evangélium hirdetője. Ott újra találkozott Elimász varázslóval, aki már az első apostoli út alkalmával szembeszállt az apostolokkal, és ezért egy időre vakság sújtotta. Elimász most hatalmas fölkelést szított Barnabás ellen, úgyhogy a nekikeseredett zsidók Szalamiszban elfogták és a bíró elé hurcolták. Meg sem várták az ítéletet, hanem városuk kapuja előtt megkövezték a hithirdetőt.

Sírja hosszú időn át ismeretlen volt. Akkor azonban az egyik helyen érthetetlen csodák történtek. Szent Barnabás magam mondta el álmában a szalamiszi püspöknek, hogy ott van a sírhelye. A sírt megtalálták és fölnyitották. Azt állítják, hogy a szent mellén egy pergamen feküdt Máté evangéliumával, amelyet Barnabás egykor saját kezével írt le.

---

Istenünk, ki úgy akartad, hogy Barnabás, ez a hittel és Szentlélekkel eltelt férfiú a pogányok között terjessze a hitet, kérünk, add meg az ő közbenjárására, hogy Krisztus evangéliumát Egyházad mindenütt eredményesen hirdesse!

Mit tehetek népemért? 6.

Mit tehetek népemért?

befejező rész

Jeremiás prófétát sorsdöntő időben adta Isten Jeruzsálemnek és Júda királyságának,ahol négy évszázada Dávid házából származott királyok uralkodtak.Többen közülük Dávid hűségével kormányozták az országot, de a többségük Salamont követve megtűrték a bálványokat, sőt segítették is a bálványkultuszt. Égbekiáltó bűnük volt az egyszerű nép sanyargatása a kivetett magas adókkal. Az igaz Istennel annyira nem törődtek, hogy még a Szentírás addig megírt könyvtekercseit is elvesztették. Jozija király, aki nyolc éves korától uralkodott Jeruzsálemben és Júdában, tizenhat évesen kezdte keresni atyái Istenét. Leromboltatta a bálványtemplomokat és egyéb kultikus helyeket előbb saját országában, majd Izrael területén is megtette ugyanezt. Uralkodásának tizennyolcadik évében Salamon templomát, az igaz Isten házát kezdte tataroztatni. Amikor a főpaptól átvették küldöttei a templom addig összegyűjtött pénzét, a főpap átadott nekik egy könyvtekercset: „Megtaláltam a törvénykönyvet az Úr házában”, mondta. Sáfán, a király íródeákja átadta a királynak, ő pedig felolvastatta vele Isten könyvét. „Történt pedig, hogy amikor a király meghallgatta a törvény szavait, megszaggatta ruháit és parancsot adott: Menjetek és kérjetek tanácsot az Úrtól rám és Izrael megmaradt részére meg Júdára vonatkozólag e megtalált könyv valamennyi igéje dolgában. Mert az Úr nagy haragja szállott ránk azért, hogy atyáink nem tartották meg az Úr igéit s nem teljesítették mindazt, ami a könyvben írva volt. .íme, én majd atyáidhoz juttatlak, s békességben sírodba kerülsz, s nem fogja látni szemed azt a sok mindenféle bajt, amelyet én e helyre s lakóira zúdítok” (2Krón 34,15.19-21) Jozija király megtette népéért, amit tudott. Elpusztította a bálványokat, és ősei példája szerint a főpap által megkérdeztette, mit kíván tetetni vele az Isten? Jeremiás akkor volt húsz év körüli fiatalember, amikor Isten megszólította és prófétának meghívta. Ez Jeruzsálem pusztulása (587-586) előtt egy évtizeddel történhetett. Az Úr pontosan elmondta neki, mit kell tennie, hogy a papság, a vezetők és a nép tudja meg: Isten büntetése, Jeruzsálem teljes pusztulása még elkerülhető legyen. „Így hangzott az Úr igéje hozzám: Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, ismertelek, és mielőtt kijöttél anyád méhéből, megszenteltelek, prófétául rendeltelek a nemzetek számára. Erre így szóltam: Jaj, Uram, Isten, íme, nem tudok én beszélni, hiszen gyermek vagyok! De ezt mondta nekem az Úr: Ne mondd azt: gyermek vagyok, hanem menj el, ahová csak küldelek, és mondd el mindazt, amit parancsolok neked! Ne félj tőlük, mert én veled vagyok, hogy megmentselek! Mondta az Úr. (Jer, 1,4-8) Jeremiás nem akar próféta lenni. Nem volt még harminc éves, a zsidó számítás szerint tehát gyerek volt. Isten helyreigazítja: Én, küldelek, alkalmasnak tekintelek a küldetésre, hiszen az anyaméhtől így irányítottalak. Azon kívül veled vagyok, vigyázok rád, érezhető segítséget nyújtott számára az Úr: „Majd kinyújtotta kezét az Úr, hozzáérintette a számhoz, és így szólt hozzám az Úr: íme, szádba adtam igéimet! Nézd, a mai napon a nemzetek és királyságok fölé rendeltelek, hogy gyomlálj és irts, hogy pusztíts és rombolj, hogy építs és ültess”! Jeremiás pontosan megkapta tennivalóit. Ami erkölcsileg rossz, az kell irgalmatlanul meg kell szüntetni. Amit azonban fel kell építened, és ami növényzetet el kell ültetned, azt tedd meg. Ebben benne van az erkölcsiség alaptörvénye: erkölcsös az, ami Isten parancsa szerint történik, erkölcstelen mindaz, ami az Ő törvényeivel ellentétes. Tehát bármit mondanak az emberek, vezetők, szokások, csak Isten parancsa számít. A próféta szava nemcsak Júdában érvényes, Isten minden néphez küldi a prófétát, vagy akár évezredek múlva az írott szavait. A Szentírás tehát nem a zsidók számára készült,hanem minden nemzet irányítója.Nekünk, is megvan a tévedhetetlen isteni irányításunk: hitoktatásban mindenki hozzáférhet.Ne zavarjon meg senkit,hogy irányítók ezt tagadják.Nem szabad megtanulni és megtenni semmit,amit Isten törvényei ellen adnak elénk.A katolikus Egyház viszont változatlanul hirdeti,amit másokért, családunkért, nemzetünkért meg kell tennünk.

Évközi 10. hét Szerda

Évközi 10. hét Szerda

1 Kir 18,20-39;Mt 5,17-19

„a ti igazságtok”

Jézus, a farizeusok, és írástudók igazságát szembeállítja a saját tanítványai igazságával. Az előbbiek kezében ott van az egész ószövetségi törvény. Ennek ismerete és betűjének megtartása farizeusi alapkövetelmény. Ezt Jézus úgy minősíti: Elviselhetetlen terheket raktok az emberek vállaira, és egy ujjatokkal sem lendítetek rajtuk.(Mt 23,4) Jézus a saját törvényeit az Ószövetség betetőzésének, az Ószövetség szellemiségének kiegészítésére szánja.A legfőbb törvénye a szeretet, ami a felebarát segítését írja elő. Ami ezzel kapcsolatos, azt komolyan kell venni: „Amíg el nem múlik az ég és a föld, egy ióta vagy egy vesszőcske sem marad el a törvényből, amíg minden be nem teljesedi”(Mt 5,18) A messiási jövendölések is mind érvényesek,azok is, amelyek az Ő szenvedéseivel kapcsolatosak. Egyetlen tüske, egyetlen szeg sem hiányozhat. Jézus ezt, az Ő terhét, könnyűnek mondja. Miért? Mert Ő viszi elől a maga keresztjét, s minden követőjétől elvárja, hogy vegye fel a magáét. Mert a későbbi tanítványoknak ugyanezt a meggyőződést kell vallaniuk, tanítaniuk, és szeretniük minden keresztcipelőt. A hívek is szívesebben vállalják a magukét,ha a tanítványok igazsága nem kettős.Politikai és médiás kettős mérce – a mai kor nagy problémája. Ki hazudik?

BOLDOG DOMINICI JÁNOS

BOLDOG DOMINICI JÁNOS

*Firenze, 1355/56. +Buda, 1419. június 10.

Bianchini Domenico selyemkereskedő és Zorzi Paola gyermeke volt. Atyja meghalt, mielőtt ő megszületett. Anyja, Paola asszony ekkor mindössze húsz esztendős volt. Mikor János 14 éves lett, a domonkos rendbe akart lépni, édesanyja azonban, hogy késleltesse, s hogy próbára tegye hivatását, egy kereskedővel Velencébe küldte a nagyszüleihez. Két év múlva visszatért Firenzébe, s anélkül, hogy édesanyjának erről szólt volna, beöltözött a domonkosoknál a S. Maria Novella-kolostorban. Fölvételénél nehézséget jelentett a beszédhibája.

Firenzében, majd 1376-tól Pízában, végül 1377--80-ig Párizsban tanult. Egyik édesanyjának írt levelében írja, hogy Firenzében és Pízában megismerkedett Sziénai Katalinnal, és teljesen a hatása alá került. Firenzében -- írta -- nagyon sokszor látta Katalint, aki 1374- ben, 1376-ban és 1377-ben hosszabb időt töltött ott. Pízában viszont csak néha látta őt az 1376/77-es iskolaév folyamán.

1381 körül Sziénában, miközben Katalin (+ 1380) képe előtt imádkozott, meggyógyult a dadogása. 1381 júliusában a S. Maria Novella- kolostor szubpriorja, 1385 júliusától 1387 augusztusáig priorja volt. 1388. április 20-án Capuai Boldog Rajmund, a rend generálisa tanárrá nevezte ki a velencei SS. Giovanni e Paolo konventba, s még ebben az évben a helyettesévé tette.

A domonkos rend reformját, melyet Szent Katalin annyira támogatott, s melyre oly nagy szükség volt az erkölcsi hanyatlás és az 1348-as fekete pestis okozta veszteségek miatt, Capuai Boldog Rajmund valósította meg, aki János testvérben a legjobb segítőtársra talált.

1390 márciusában Velencében a Castellói Szent Domonkos konventben Rajmund általános helynökké tette Jánost, azzal a megbízással, hogy készítse elő a reformot. 1392. július 15-én kapta János a meghívást, hogy reformálja meg a chioggai konventet. 1303-ban itt prior lett. Ebben az évben Rajmund az összes reformált itáliai konvent helynökévé tette, s ezzel megindította a római provincia megújulását.

Velencében létrehívta a Processione Dei Bianchi nevű bűnbánó társulatot, de szembekerült a velencei kormánnyal, ezért 1399. november 21-én öt évre száműzték a köztársaság területéről. 1400. március 4-én IX. Bonifác visszavonta az előző évi kinevezést, s ezáltal János újra egyszerű barát lett. A reform iránti odaadása azonban nem csökkent, sőt hogy a megkezdett művet megerősítse, egy teljesen új konvent alapítására gondolt, melyet a megújított fegyelem példájának akart állítani. Így keletkezett Fiesole mellett a Szent Domonkos-kolostor. A telket a fiesolei püspök, Altoviti Jacopo adományozta. Az első csoport, melynek tagjai a novíciátust már Cortonában töltötték, 1406 pünkösdjén érkezett meg. Köztük volt a későbbi híres firenzei érsek, Pierozzi Szent Antonin. János szívéhez mindvégig nagyon közel állt ez a kis konvent, ahová az Egyház egységéért vívott későbbi harcok során szívesen tért vissza pihenni. Fiai pedig, akik hűségesek maradtak hozzá, később inkább Cortonába menekültek, mint hogy engedelmeskedjenek a Pízában tartózkodó ellenpápának.

1399 végén János elhagyta Velencét, ismét Firenzébe ment, s teljesen a prédikálásnak szentelte magát. Buzgóságával és ékesszólásával hihetetlen lelkesedést váltott ki. 1401 késő tavaszán a Szentföldre zarándokolt. Visszatérve súlyosan megbetegedett, és kénytelen volt hosszabban Firenzében maradni. A város vezetősége tudott rendkívüli képességeiről, tudományáról és életszentségéről, ezért fölkérték, hogy fogadja el a firenzei iskola biblikus tanári állását. János azonban csak a rendfőnök és a pápa, VII. Ince parancsára foglalta el a katedrát.

Diplomáciai tevékenysége 1405-ben kezdődött, amikor a firenzeiek Rómába küldték, hogy képviselje őket a pápai udvarban. VII. Ince halála után minden erejével a nyugati egyházszakadás megszüntetéséért kezdett dolgozni. A konklávéban egybegyűlt bíborosokhoz kétszer is beszélt az egységre buzdítva őket. Amikor a firenzei köztársaság fölmentette a követi megbízatás alól, az új pápa, XII. Gergely, mivel ismerte már a nagy domonkost, maga mellett tartotta, s 1407. július 20- án Raguza érsekévé nevezte ki. Különleges legátusként Velencébe, illetve Genovába küldte, hogy az egységről tárgyaljon, majd 1408. április 23-án bíborossá kreálta. E diplomáciai küldetések azonban sok keserűséget hoztak Jánosnak. Törtetéssel és képmutatással vádolták, azt hitték, ő sugalmazza XII. Gergelynek a zsinatokkal és a különféle küldöttekkel szembeni bizalmatlanságot. Azt is híresztelték róla, hogy a sátánnal levelez, s kézről-kézre adtak egy állítólag a sátántól eredő levelet. Firenzében, ahol korábban annyira megbecsülték, többé egy jó szó el nem hangzott róla.

1409. január 8-án a pápa legátusként Zsigmond magyar és László lengyel királyhoz küldte. Jelen volt azon a zsinaton, melyet XII. Gergely -- a harmadik pápát, V. Sándort megválasztó pízai zsinat ellensúlyozására -- Friuliba hívott össze, és kulcsszerepe volt a konstanzi zsinaton, melyet Zsigmond császár 1413. október 30-án rendelt el. János XII. Gergely legátusaként 1415. július 4-én érvényesítette a zsinatot, melyen fölolvasták XII. Gergely lemondó nyilatkozatát, és lemondatták XXIII. Jánost. Ezután a zsinat Dominici János elnöklete alatt folytatta munkáját. A bíborosok 1417. november 11-én megválasztották V. Mártont. Az új pápa 1418. július 10-én ismét legátussá nevezte ki Jánost, Zsigmond császár és Vencel cseh király mellé a husziták térítése érdekében.

A halál Budán érte őt 1419. június 10-én. Végakarata ellenére ünnepélyes temetése volt, és a Szent Pál templomban temették el, Szent Antonin tanúsága szerint nagy tisztelettel. Sírját, melynél csodák történtek, a törökök Buda bevétele után elpusztították. Tiszteletét XVI. Gergely 1832-ben hagyta jóvá.

--------------------------------------------------------------------------------

Hevenesi Gábor így ír róla a 17. században:

Dominici János, hazáját tekintve firenzei, fogadalma szerint Szent Domonkos rendi szerzetes, méltóságát tekintve a raguzai egyház püspöke és a római Anyaszentegyház bíborosa, életének nagy részét Magyarországon töltötte. XII. Gergely ugyanis kétszer küldte legátusként Zsigmond magyar királyhoz, ki egyedülálló volt a katolikus hit oltalmazásában, nagylelkűségben és harci dicsőségben. János az Egyház ügyeinek intézésében a legnagyobb sikerrel fáradozott. A király annyira tisztelte és hallgatott rá, hogy titkait is megosztotta vele, és legbensőbb ügyeiben mindig tanácsot kért tőle. Nemkülönben becsülték az ország nagyjai: mind úgy tisztelték mint üdvösségük pártfogóját. Ezért, ha törvényt akartak alkotni vagy a törvény értelmét kellett tisztázni, ha vitákat vagy viszályokat akartak elsimítani, vagy a hit gyarapodására üdvös intézkedésekről tanácskoztak, János volt a legelmésebb és a leggondosabb. A király emiatt kérte a pápát, meg ne fossza őt e nagy ajándéktól, hanem engedje, hogy az újonnan föltűnt eretnekséggel szemben az ország apostola lehessen. János pedig, hogy megtartsa az országot az igaz hitben, a fővárosba költözött, mert tudta, hogy ha a haza szíve egészséges, a tagok könnyebben őrzik épségüket. Ezért mind a szívet, mind a tagokat nagy serényen ápolta, mígnem életének végét érezvén, félretéve a közgondokat, egészen az imádságnak és a virrasztásnak szentelte magát. 1418. december 7-én nagy lázban, az ország könnyező nagyjaitól körülvéve, s a polgárok általános bánkódása közepette, mintha csak édes álomba merülne, Istennek adta a lelkét. Testét a tekintélyes férfinak kijáró tisztelettel és nagy szeretettel temették el, Isten pedig sok csodával dicsőítette meg.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, mennyei szeretet és jó tanács ajándékozója, ki Boldog János püspöködet az Egyház egységének és a szerzetesi élet fegyelmének megőrzésére erőssé tetted, kérünk, közbenjárására engedd, hogy mindig arra törekedjünk, ami az egység és a béke javát szolgálja!

Mit tehetek népemért? 5.

Mit tehetek népemért?

elmélkedés ötödik rész

Izajás próféta a négy nagy-próféta egyike volt. Hét évszázaddal korábban élt, mint Jézus Krisztus. Ennek ellenére olyan sok kinyilatkoztatást kapott Megváltónkról, hogy nyugodtan nevezhetjük őt az Ószövetség evangélistájának. Ebben a sorozatban azt vizsgáljuk, mit tett a népéért, kortársaiért, hazájáért. Isten az, aki ember teremtményeit kiválasztja, egyéni sorsot tervez számukra, amely lényegében mindenki számára azonos. Mert minden egyéniség célja az, hogy szolgálja az igazságot és a szeretetet. Vannak, akiket csupán családjuk szolgálatára szán Urunk, csak azokat kell boldogítania szeretetével, akiket a családban melléjük rendelt az Úr. Mások szélesebb körben kapják megbízatásukat: falu, város, nemzet, ország, - plébániai közösség, Egyház szolgálata. A próféták küldetése az akkor élőkhöz szólt, elsődlegesen népükhöz, vezetőikhez küldettek, másodlagosan pedig az Újszövetséghez. Izajás próféta életéből kiragadunk néhány mozzanatot, ahol népéhez való viszonya, felelőssége szembeszökő és minket is útbaigazít.„Abban az esztendőben, amikor meghalt Uzija király, láttam az Urat, amint magas és kiemelkedő trónuson ült, és ruhájának uszálya betöltötte a templomot”(Iz 6,1) Akkor bizonyára nem gondolt rá, hogy a világ Ura úgy mutatkozik előtte, mint a királyok Királya, aki a közelmúltban elszólította népe éléről Uziját, és más síkon meg akarja mutatni jóságát gondoskodó szeretetével. A hatszárnyú szeráfok állandóan szolgálatra álltak Isten mellett. Azonban a földiek között is volt kiszemelt szolgája, akit terveibe, jövendő szent szolgálatába most akar bevonni. Megragyogtatja előtte dicsőségét, udvartartását. Minden és mindenki szent és készséges. Izajás felkiált meglepetésében és a benne sarjadzó hivatás érzetében: „Jaj nekem, végem van! Mert tisztátalan ajkú ember vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom, mégis a Királyt, a Seregek Urát látták szemeim!” (5) A meghívó végtelen nagy Felség isteni módon érzékelteti különleges hivatásra kiszemelt teremtményével, hogy nagy tervei vannak vele. Uzija (Azarja) tizenhat évesen lett Júda királya. Apja, Amaszja, igaz lélekkel szolgálta Istent és népét. Az elszakadt Izraelben Jeroboám király iszonyú tettre szánta magát: elszakadt Ábrahám élő Istenétől és bálványoknak épített országában két templomot. Népét is bálványok szolgájává tette. Ugyanebben az időben, Júdában Uzija követte apját. De nem rombolta le országában népe bálványait, és ez igen nagy vétek volt Isten ellen. Az Úr leprával büntette. Fia, Jótám uralkodott helyette. (2Kir 15,1-7. 32-38) Ebben a helyzetben Isten a nép lelki ügyeit új választottra akarta bízni. Jótám is követte ugyanis apja és nagyapja hitét, de népének engedte továbbra is a bálványozást. Ezért hívta meg különleges szolgálatára Izajást. Amikor ezt Izajás megérezte, a feléje áradó kegyelmektől megrémült, és kiáltotta a jaj-t. Kettős volt tehát aggodalma: népéhez küldetik, akit három király sem tudott (nem mert) leszoktatni a bálványozásról, a tisztátalan lelkek imádásáról. Ő, aki hasonlóan vétkesnek érzi magát, mit tud tenni? A meghívó Isten azonban kegyelmével siet segítségére: „Erre odarepült hozzám az egyik szeráf, kezében parázs volt, melyet csípővassal vett el az oltárról. Hozzáérintette a számhoz és így szólt: „íme, ez megérintette ajkadat, és eltűnt a bűnöd, vétked bocsánatot nyert”. (Iz 6,6-7) A kegyelem Ura és forrása orvosolta az egyik bajt. Ennek ellenére nem parancsol, hanem kérdez, hogy a nép hűtlenségének orvoslására ki vállalkoznék: „Kit küldjek el? Ki megy el nekünk?"(8) Izajás immár vállalva a feladatot, így felel: „íme, itt vagyok, engem küldj!”(8) Isten pedig nyíltan felsorolja népe ellenállását, bűneit. Elmondja, hogy a nagy prófétai erőfeszítések ellenére nem tér meg a nép, el kell pusztulnia, „mint a terebint és mint a tölgyfa, amelynek kidöntés után megmarad a törzsöke: szent mag a törzsöke” (13) Népünk sorsának jobbra fordítását ki vállalja? Tisztuljon meg ajka és szíve az Úrtól kapott kegyelemtől, bátran vigye végbe a tőle kapott feladatot.

Évközi 10 hét kedd

ELMÉLKEDÉS A NAPI EVANGÉLIUM ALAPJÁN

Évközi 10 hét kedd

1Kir 17, 7-16; Mt 5, 13-16

Üldözött prófétáját nem hagyta magára az Úr. A nagy szárazság miatt nem termett semmi ennivaló. Ami kevéske jutott a nép asztalára, abból nem vett el semmit Isten. Csodával gondoskodott Illés prófétáról. A hollók minden reggel és minden este hozták neki a kenyeret és a húst. Honnan? Lehet, hogy valami távoli pékségből és vendéglőből, de valószínűbb, hogy teremtette az Úr ezeket a táplálékokat, hogy ne vegye el az éhező tömegektől.„Napok múltával azonban kiszáradt a patak, mert nem volt eső az országban. Illésnek gondoskodnia kellett a folytatásról. De nem, az Úr maga gondoskodott ismét hűséges szolgájáról „Ezért az Úr szózatot intézett hozzá ezekkel a szavakkal: Kelj fel és eredj a szidoniak Száreftájába, és tartózkodj ott; íme, meghagytam ott egy özvegyasszonynak, hogy tápláljon téged. Fölkelt és elment Száreftába. Amikor a város kapujához ért, meglátott egy özvegyasszonyt, aki fát szedegetett. Megszólította, s azt mondta neki: Adj nekem egy kis vizet valami edényen, hadd igyam. Amikor aztán az elment, hogy hozzon, ő így kiáltott utána, Hozz nekem, kérlek, egy falat kenyeret is kezedben” (8-11) Meglep bennünket ez az eljárás: Az éhes és szomjas próféta a fát szedegető asszonytól kér enni és inni. Nyilván tudta, hogy ez a vidék is szenved a szárazságtól. Nem kellene-e Isten emberének vállalni a szomjazást és éhezést, mint ilyen önzően elkérni a szűkös mindennapit? Az ezt felelte: az Úrnak, a te Istenednek életére mondom, hogy nincs semmiféle kenyerem, csak egy maroknyi lisztem a vékában, s egy kis olajom a korsóban, éppen egy pár darabka fát szedek, hogy elkészítsem magamnak s fiamnak, hogy megegyük, s azután meghaljunk” (12) Kegyetlen beszédnek tűnik mindez. Ezért nagyon is kell figyelnünk, a végtelenül szerető Istennek nyilván van valami nagyon fontos üzenete az egész világtörténelemnek, amelyben nem ritkák z ilyen és ehhez hasonló helyzetek. Hogy lehetne Isten keményszívű, részrehajló, hogy adhatna ösztönzést az önszeretetre, mikor Ő alapította az Isten országát a tökéletes igazságra és az önzetlen szeretetre? A szegény asszony, aki vízért még szó nélkül indult, de az életmentő kenyér dolgában már felébred benne a gyermekét féltő anya, visszafordult és szomorúan, de felelősségteljesen megmondja a magáét.A próféta ekkor nagyon helyesen feltárja Isten segítőkészségét és örömteli üzenetét:„Ne félj, csak eredj, s tégy, ahogy mondtad.Először azonban nekem készíts abból a lisztecskéből egy kis hamuban sült lepényt, s hozd ki azt nekem. Magadnak és fiadnak azután csinálj.Ezt üzeni ugyanis az Úr, Izrael Istene: Nem ürül ki a lisztes vékád,s nem apad el olajos korsód addig, amíg esőt nem ad az Úr a föld színére” (13-14)

Pünkösdhétfő

A tegnapi nappal,a Szentlélek eljövetelének ünnepével,Pünkösd vasárnappal lezárult az egyházi év első fele.

Szentséges Atyánk, Ferenc pápa biztatására ennek az egyházi évnek igemagyarázatában arra irányítottam Kedves Olvasóim figyelmét, hogy ne csak Urunk Jézus születésében lássuk meg az ÖRÖMNAPOK valóságát, hanem az Úr egész földi életének minden formájában. A karácsony üzenete a betlehemi angyal ajkáról így szólt: „Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek, és az lesz majd az egész népnek. Ma megszületett a Megváltó nektek, Krisztus, az Úr, Dávid városában. Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket. Hirtelen mennyei seregek sokasága vette körül az angyalt, és dicsőítette az Istent ezekkel a szavakkal: Dicsőség a magasságban Istennek, és b ékesség a földön a jóakarat embereinek!(Lk 2,10-14) Majd következett Jézus nyilvános működésének kezdeteiről nyolc évközi hét ismertetése. Ennek könnyű volt „ÖRÖMNAPOK” jelleget adni Szent Márk írásából:
„János elfogatása után Jézus Galileába ment, és ott hirdette az Isten evangéliumát, és mondta: Beteljesedett az idő, és már közel van az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban" (Mk1,14-15) Jézus az Atya üzenetét nevezi eu-angelion-nak (jó hírnek, örömhírnek), és felszólít mindenkit az elfogadásra, hogy mindenki részesedjék benne. Az egyházi év szűk kerete miatt tíz hét elmúltával a liturgia Jézus életének negyven napos böjtjét idézi, végén a három éves tanító korszakot befejező „Három Szent nap” zárja be a megváltás emlékét. Feltehető a kérdés: ezeket a szenvedéses eseményeket is szabad ÖRÖMNAPOK-nak tartanunk? Aki már látott súlyos és hosszú haldoklást, bizonyára nemmel válaszol, hiszen maga Jézus is így imádkozik az Olajfák hegyén a haláltusában: „Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely! De ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied! Megjelent neki az égből egy angyal, és megerősítette. Halálfélelem kerítette hatalmába, és még buzgóbban imádkozott. Verejtéke, mint megannyi vércsepp hullott a földre.(Lk 22,42-44) Ezután a főtanács halálos ítélete, a förtelmes vádaskodás Pilátusnál, a keresztre feszítés és a három órás haláltusa a kereszten. Ellenségei dühödt heccelődése, rémült tanítványai és hívei elbizonytalanodása és teljes hitvesztése.Csak Édesanyja volt a támasza. A vele együtt felfeszített egyik gonosztevő is gúnyolja: „Nem te vagy a Krisztus? Szabadítsd meg hát magad és minket is. A másik rászólt: Nem félsz az Istentől? Hisz te is ugyanezt a büntetés szenveded. Mi tetteink méltó jutalmát kapjuk, de ő nem csinált semmi rosszat. Aztán hozzá fordult: Jézus, emlékezzél meg rólam országodban. Ezt válaszolta neki: Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban"(Lk 23,39-43) Körülnézett a hegytetőről a kereszt magasából. Minden tájat, minden népet végigszemlélt. Az elmúlt századokat és az elkövetkezőket. Messiásként sok mindent látott. Európa, ez a földrész egyöntetűen keresztény lesz. A Gondviselés odavezet egy népet, letelepszik, és az Édesanyám, majd az én népem lesz.Védi a keresztény Európát, Krisztus Titokzatos Testét a pogányok támadásaitól Édesanyám ezt a népet örökségül kapja tőlem. De Európa megtagad engem, mint a legtöbb nép a világon. A mai evangélium utolsó vigasztalása szól nekünk is: „Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket, és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok! Így üldözték előttetek a prófétákat is!”(Mt 5,11-12)„a keresztfához megyek, mert máshol nem lelhetek nyugodalmat lelkemnek. S ott talállak, ó Szűzanya, Fájdalom közt bágyadozva, tőr veré át lelkedet” (Ho 63,1)

IRORSZÁGI SZENT KOLUMBA

SZENT KOLUMBA

 bencés apát

*Gartan, 521. +lona, 597. június 9.

Írország és Skócia védőszentje, és különösen azé a szigetcsoporté, amely eme országok között és tőlük északra fekszik. Ezt a máig is félreeső vidéket a középkorban a lakott világ északnyugati határának tekintették. Hogy ezekből a távoli országokból a szellem- és egyháztörténet számára Közép- és Dél-Európáig ható döntő befolyás érkezett, minduntalan csodálatot keltett. Ennek az ,,ír-skót-nak'' nevezett befolyásnak az alapjait, amint német nyelvterületen már Boldog Notker Balbulus (lásd: 192. o.) tanúsította, Szent Kolumba rakta le.

A szent életéről jó felvilágosítást kapunk, mert halála után egy évszázadon belül három jelentős szerző: ionai Szent Cuimin és Szent Adamnan apát, valamint Szent Béda Venerabilis (lásd: A szentek élete, 212. o.) is írt róla. Ír nyelven gazdag irodalom kapcsolódik nevéhez.

Kolumba vagy ahogy a neve az írben hangzik: Col(u)m (,,a galamb'') előkelő családból származott, Írország északnyugati sarkának vidékéről. Mivel őt tekintik Írország és Skócia csaknem száz temploma alapítójának, nevéhez az írben később hozzácsatolták a ,,Cille'' (,,a templomokról nevezett'') melléknevet. Miután a szokásnak megfelelően egy paptól alapfokú képzést kapott, a szülőhelyéhez közel lévő Moville Szent Finnianról nevezett kolostorának iskolájában tanult, amelynek hírneve még sok évszázaddal később is egész Itáliáig kisugárzott.

Diákonussá szentelése után Kolumba délre vonult. Először Gemman énekmondótól (bárdtól) kapott oktatást. A Kolumbáról fennmaradt legrégibb okirat, az úgynevezett amra (dicsőítő ének) a költők és tudósok oltalmazójaként ünnepli a szentet. Az íreknek fontos szerepet tulajdonítanak a nyugati himnuszköltészet fejlődésében, s itt gondolnunk kell Kolumbára is, aki bizonyára sok, ma már pontosan meg nem állapítható, latin és ír nyelvű művével járult ehhez.

Kolumba teológiai tanulmányait Clonard kolostori iskolájában folytatta. Itt tanuló társaival együtt később Írország tizenkét apostolának nevezték. Ebből az időből eredeztethető más nagy ír szentekkel, Canice-szal és Comgallusszal való barátsága is. Pappá szentelése után Kolumba Mobhiba ment, amelynek Glasnevinben (ma Dublin egy elővárosa) lévő kolostora az akkori Írország egy másik szellemi központja volt. A pestisjárvány kitörése miatt azonban itt sem maradt sokáig. Egy befolyásos és vagyonos család támogatása lehetővé tette számára, hogy kolostorokat alapítson. Kolostorai közül különösen Durrow és Derry játszott később fontos szerepet Írország egyházi életében.

563-ban Kolumba Skóciába vándorolt. Tizenkét társával együtt átszelte az ír tengert egy vékony, állatbőrrel bevont favázból álló, könnyű csónakon, amilyent máig is használnak az ír halászok, és kikötött Iona sziklaszigetén, amelyet törzsének vele rokon fejedelme lakóhelyéül engedett át neki. Ott azután fatemplomot, közös helyiséget és minden szerzetes számára kunyhót emeltek.

Ionáról kiindulva kezdte el társaival együtt a missziós munkát a Skótfelföld lakói között. Mint Írországban, itt is sikerült az uralkodókat megnyernie a kereszténység számára; a pogányságból való átmenet ezért itt is a nemzeti hagyományokkal való gyökeres szakítás és vérontás nélkül valósult meg. A népi és nyelvi rokonság megkönnyítette a munkát. Kolumba szabályos időközökben visszatért Írországba, amelyet missziós tevékenysége alapjának tekintett; Skócia felvirágzó egyházi életében való részvételével előmozdította a kelta egyházak közti kapcsolatot. A kereszténység Észak-Skóciából eljutott a szigetország szívébe.

Szerteágazó skóciai és írországi tevékenységéhez Kolumba a belső erőt Iona szigeti magányából merítette. Úgy hírlett róla, hogy egyetlen órát sem töltött el ott imádság, tanulás vagy tudományos munka nélkül. Ionai életének nagy részét kéziratok másolásának szentelte. Mintegy 300 kéziratot másolt. Elsősorban az ő példájának tulajdonították, hogy a könyvmásolás Európaszerte, s különösen az ír befolyás alatt álló kolostorok rendjében olyan szilárd helyet foglalt el. Az íreknek köszönhető, hogy a kéziratok a műalkotások fontos tanúságaivá váltak. Az ír könyvfestés (illumináció) technikájának olyan mesterműveit, mint az úgynevezett Cathachot és a Durrowi könyvet Kolumba nevével hozzák kapcsolatba.

Kolumba haláláról az a hagyomány, hogy egy vasárnap, a reggeli órákban halt meg. Amikor egy szombat este érezte, hogy közeledik a vég, a számára olyan meghitt Ószövetség szelleméből szólott: ,,A szombat a pihenés napja; számomra életem utolsó napja lesz.'' Fogyó erejével felkapaszkodott egy kis magaslatra, ahonnan áttekinthette közösségének a szigeten szétszórt kunyhóit. Felemelte a kezét, hogy még egyszer megáldja kolostorát. Utána a rá jellemző kötelességtudással visszatért munkájához, a zsoltárkönyv másolásához. Amikor a 34. zsoltár tizenegyedik versében ezekhez a szavakhoz ért: ,,akik az Urat keresik, nem szűkölködnek'', letette kezéből az íróeszközt, és így szólt: ,,Itt most abba kell hagynom. Baithene folytassa majd!'' A következő vers: ,,Gyertek, fiaim, és hallgassatok rám, az Úr félelmére tanítalak titeket'' -- az utóda számára szóló hagyaték volt.

Még részt vett az esti istentiszteleten. Azután az ágyára ült, egy csupasz sziklalapra, összehívta a testvéreket, és intette őket, hogy szeressék egymást. Amikor felhangzott az éjféli harangszó, a hetvenhat éves szerzetes a többieket megelőzve a templomba sietett. Ott összeesett. A gyertyákat még nem gyújtották meg, de a teret mennyei fény töltötte be, amikor a szent fejét famulusának, Diormitnak az ölébe hajtva, még egyszer megáldotta a testvéreket, majd meghalt.

Kolumba közössége egy évszázad alatt a kelta egyház vezető rétegévé vált. Iona a keresztény Európa egyik nagy szentélye lett. Hetvennél több ír, skót és skandináv királyt temettek el ott; olyan tény ez, amelyre Shakespeare céloz, amikor a Macbethban (II, 2) azt írja, hogy Duncan holttestét vigyék ,,Colme-Killbe, elődeinek szent nyugvóhelyére''. A reformációnak Skóciába történt bevezetése után is megőrizték Kolumba emlékét. Kolostora helyén egy anglikán szerzetesi közösség található, amely az ökumenikus lelkületet ápolja, és Kolumba hagyatékaként vendégbarátságot nyújt mindazoknak, akik az elmélkedést és az elmélyülést keresik. Kolumba hálás emlékezetét tanúsítja a nevét viselő száznál több templom Amerikában, Ausztráliában és Új-Zélandon.