BORGIA SZENT FERENC

BORGIA SZENT FERENC 

jezsuita generális

*Gandia, 1510. október 28. +Róma, 1572. október 1.

Ferenc nagyon előkelő spanyol család gyermeke. Apja, Roderigo de Borgia Gandia hercege, anyja, Aragóniai Janka Ferdinánd király unokája volt. Az édesanyja Assisi Szent Ferenc iránti tiszteletből adta az elsőszülött fiúnak a Ferenc nevet, aki a hercegség várományosa volt. Ferenc tízéves korában elveszítette anyját, s egy lázadás miatt a nevelőjének menekítenie kellett őt. Ezután a nagybácsi, a zaragózai érsek udvarában nevelkedett. Tizennyolc évesen a királyi udvarba került és a király, V. Károly csakhamar a barátságába fogadta.

1529-ben házasságot kötött Eleonóra Castro udvarhölggyel és tízéves házasságuk alatt nyolc gyermekük született. Amikor Izabella császárné 1539 nyarán váratlanul meghalt, Ferencnek kellett a koporsót Toledóból Granadába kísérnie. Granadába érve a temetés előtt neki kellett a felnyitott koporsóban azonosítani a holttestet. A kétnapos halott látványa úgy megrendítette, hogy elfordul korábbi életétől. Még nem tudta rászánni magát, hogy teljesen megváltoztassa azt. 1539-től 1543- ig viselte Katalónia alkirályának hivatalát. Alig vette át apja halála után Gandia hercegségét, 1546 tavaszán elveszítette hitvesét. Ekkor merész lépésre határozta el magát: felvételét kérte Jézus Társaságának csak néhány évvel azelőtt megalapított rendjébe. Alkirályként megismert már néhány jezsuitát. 1545 végén így értesítették a rend generálisát, Loyolai Szent Ignácot (lásd: A szentek élete, 387. o.): ,,Szívvel- lélekkel érdeklődik a társaság iránt, és azt beszélik róla, hogy ha szabad lenne, be is lépne''.

Ferenc ebben az időben székvárosában, Gandiában kollégiumot és főiskolát alapított, és átadta a jezsuita rendnek. Ignác 1546. október 9-én felvette rendjébe a főnemesi jelöltet. ,,Belépéséből az isteni gondviselés, mint reméljük, gazdag termést és lelki áldást fakaszt majd... Mi pedig a társaságban felbuzdulunk, hogy új örömmel szolgáljunk mennyei Atyánknak, aki ilyen testvért ajándékozott nekünk.'' A hercegnek azonban először még gondoskodnia kellett valamennyi gyermekéről, emellett teológiát kellett tanulnia, és lehetőség szerint meg kellett szereznie a doktori fokozatot, de -- Ignác szavai szerint -- ,,mindezt egyelőre titokban, mert ilyen hatalmas csattanást nem bír el a világ füle''.

Így a herceg elhatározása még öt éven át titokban maradt. A fiatal rend ellen éppen Spanyolországban áskálódtak nagyon; ő azonban leplezetlenül támogatta a jezsuitákat tanáccsal és tettekkel egyaránt. Életmódjában -- így napirendjében is -- akkora szigorúságot tanúsított, hogy a rend generálisa többször intette: tartson mértéket, és kerülje a túlhajtást. Egy Gandiába látogató spanyol püspök barátjának ezt írta: ,,A herceget, aki fejedelemként és nemesemberként egyaránt csodálatra méltó, teljesen alázatosnak és szentnek, valóban Isten emberének láttam. Látása megerősíti azt a hírt, amelyet erényei és jó kormányzása terjesztenek. Mélyen megszégyenített annak gondolata, hogy papi és püspöki életem, összehasonlítva ennek a világinak az életével, milyen csekély gyümölcsöt hozott.''

1550-ben a jubileumi év kedvező alkalmat kínált Ferencnek, hogy feltűnés nélkül Rómába utazzon. Elutazása előtt közölték családja tagjaival a herceg lényeges állapotváltoztatását. Legidősebb fia átvette a hercegség kormányzását, s többi gyermekéről is gondoskodott Ferenc. Nagy kísérettel tette meg az utat Spanyolországon, Franciaországon és Észak-Itálián át; a főnemesség és a fejedelmek mindenütt rangjához méltóan fogadták. Rómában a jezsuita rend generálisának házát választotta szálláshelyéül. Ünnepélyes kihallgatása alkalmával így nyilatkozott III. Gyula pápa (1550--1555): ,,Volnának csak ilyen fejedelmeink, jobban állna a kereszténység ügye''. Ferenc Rómából V. Károly császár tudomására hozta elhatározását, és kérte beleegyezését. 1551 februárjában még mindig ismeretlen jezsuitaként indult vissza Spanyolországba; Baszkföldön, a rendalapító szülőföldjén kapta meg a császár Augsburgból küldött beleegyező írását. Most végre nyilvánosan is megvallhatta, hogy hova tartozik; elsőszülöttje javára lemondott az uralomról és minden főnemesi kiváltságáról. Néhány nappal ezután pappá szentelték. Ennek az eseménynek a híre messze túlszárnyalta Spanyolország határait, és a még csak tízéves jezsuita rend vonzóerejét jelentősen megnövelte. Alig egy évvel később Károly császár, majd később fia, II. Fülöp (1556--1598) spanyol király azon fáradozott, hogy a pápánál kijárja az egykori herceg bíborossá emelését. Ignác csak a legnagyobb elővigyázattal tehette meg ellenintézkedéseit, mert a császár egyébként is nagyon tartózkodóan viselkedett a jezsuita renddel szemben. Ferenc viszont nem tudott határozni, mert a pápa kívánsága volt számára mérvadó. A rend generálisa azonban végül meg tudta győzni arról, hogy a pápa a császár kifejezett kívánsága ellenére sem késztethetné soha akaratával szemben a bíborosság elfogadására. Ezúttal is, mint más esetekben, amikor a jezsuita rend tagjait egyházi méltóságokra javasolták, Ignác veszélyeztetve látta fiatal rendjét, és ezért mindent megmozgatott, hogy keresztezze az ilyenféle terveket. Mindig sikert is ért el.

Bár Borgia Ferenc személy szerint inkább vonzódott a zárt élethez és a magányossághoz, a szemlélődő imádsághoz, ésszerűtlen lett volna, hogy a lélekgondozás érdekében ki ne használják a helyzet kínálta lehetőségeket. A spanyol és a portugál udvarban személyes befolyása által néhány dolgot el is tudott érni. 1554-ben Ignác kinevezte az Ibériai-félsziget valamennyi jezsuita alapításának általános felügyelőjévé. Az uralkodáshoz szokott, de a rend mindennapi életében még tapasztalatlan elöljáró bizonyos nehézségekkel került szembe. Elmúlt életének utórezgése volt, hogy 1554-ben a császár anyjának, Őrült Johannának betegágyához hívták Tordesillasba, s vele is maradt annak haláláig; az is idetartozik, hogy V. Károly, miután 1555-ben az uralkodásba belefáradva lemondott a koronáról, egykori alattvalóját és barátját többször is magához hívta. Tekintélye és befolyása számos ellenséget szerzett neki. Az inkvizíció 1559-ben a tiltott könyvek jegyzékére tett egy könyvet, amely Gandia hercegének neve alatt (de beleegyezése nélkül) jelent meg, és amelyből ő maga csak néhány oldalt írt.

Ez volt a kezdete annak a támadásnak, amely elől Ferenc gyors, csaknem meneküléshez hasonló utazásával Portugáliába távozott. Onnan 1561-ben Rómába ment. Most minden másként volt, mint tíz évvel azelőtt. Menekülőként érkezett; hívő voltát, sőt még személyes életmódjának feddhetetlenségét is kétségbe vonták; intézkedései ellen vádló hangok hallatszottak, és a spanyol királynál sem látták már szívesen. Először teljes elrejtettségben élt. A rend generálisa, Diego Lainez megnyugtatóan írta Spanyolországba: ,,Idős és beteges, teljesen az imádságnak él, szent békében szeretné befejezni napjait''. Tekintélye azonban Rómában töretlen volt: úgy tisztelték, mint ,,aki egykor herceg volt, most pedig szent''. Lainez generális halála után a rend második általános gyűlésén a harminckilencből harmincegy szavazattal őt választották meg harmadik generálisnak.

A pogány missziók mellett különleges gondot fordított az Alpoktól északra fekvő országokra. Ez pedig azokból a tényekből fakadt, amelyekről így írt egyszer a délnémet rendtartomány provinciálisának, Canisius Szent Péternek (lásd: A szentek élete, 719. o.): ,,Biztosíthatom, hogy Németország érdekében olyan sokat teszünk, mint talán a társaság összes többi tartományáért együttvéve, úgyhogy ez itt már azt a hatást kelti: nincs más gondunk, mint hogy embereket kerítsünk Németország számára. Legyen tehát nyugodt, mi itt többet teszünk, mint amennyit tudunk.''

1570 nyarán Szent V. Pius pápa (lásd: A szentek élete, 187. o.) a generálist kísérőül rendelte Bonelli bíboros mellé, akinek legátusként a török elleni szövetséget kellett szorgalmaznia a spanyol és portugál királyi udvarban.

,,Semmire sem gondoltam kevésbé -- írta Ferenc az egyik lányának --, mint egy ilyen utazásra, és nem is bízhatok az utazás céljának elérésében, ha koromra és szokásos betegségemre tekintek... Bízom mégis az engedelmesség erejében.'' A diplomáciai küldetés eredménye nem is felelt meg teljesen a reményeknek, de a törökökön Lepantónál aratott tengeri győzelem (1571) mégiscsak látható sikernek számított. Ferenc számára a küldetés annak örömével járt, hogy viszontláthatta gyermekeit, akikkel mindig szoros levélbeli kapcsolatban maradt. A Fülöp királlyal kialakult korábbi feszültség régen feledésbe ment. Spanyolországban és Portugáliában tolongott a nép, hogy -- mint nevezték -- a ,,szent herceget'' láthassa és hallhassa. Róma utasítására kiterjesztették utazásuk programját; a francia udvart is meg kellett látogatniok. Ottani eredményük az eddigieknél is csekélyebb volt. Amikor február végén hír érkezett a pápa súlyos betegségéről, meg kellett szakítaniok ottani tartózkodásukat. Téli utazásuk az Alpokon át még súlyosabbá tette a beteg generális egészségi állapotát. Torinótól kezdve a Pó mentén haladtak, majd Ferrarában hosszabb ideig megállapodtak a betegre való tekintettel. Csak szeptemberben folytatták útjukat. Gyaloghintójában, amelyet nem tudott többé elhagyni, írta egy barátjához utolsó levelét: ,,Úton vagyok ama végső utazásomban, amelyről nem jön vissza senki. Kívánom, hogy láthassam Önt Rómában. Ha megérkezésekor nem lennék már életben, hanem ott lennék, ahová minden kívánságom és az Úr nagy irgalmasságába vetett remény vonz, akkor ajánljon Ön az Úrnak; életemben és halálomban ugyanezt teszem Önért.''

Szeptember 28-án érkezett a kis menet a súlyos beteggel Rómába. A szeptember 30-áról október 1-ére virradó éjszaka meghalt Borgia Ferenc. Halála után száz évvel, 1671-ben avatták szentté. A szent testét, amelyet eredetileg Rómában, az új Gesů templomban temettek el, már 1617- ben átszállították Madridba, a jezsuiták templomába. Miután még egyszer átvitték egy másik templomba, földi maradványai áldozatul estek a kolostor 1931. évi ostromának.

Nagy Szent Teréz (lásd: A szentek élete, 589. o.) egy levelében méltó emléket állított a szentnek: ,,Ebben az időben érkezett ide P. Francisco, Gandia egykori hercege, aki néhány évvel ezelőtt mindent elhagyott, és belépett a Jézus Társaságba... Tudtam, hogy nagyon tökéletes férfi, s Isten nagy kegyelmekkel áldotta meg és halmozta el; az Úr ugyanis már ebben az életben is viszonozta neki, hogy érette olyan sokat feláldozott.''

Határozd el:

Hivatásodat soha nem fogod elnémítani!

A babiloni káld katolikus pátriárka homíliája a püspöki szinóduson

Október 9-én, pénteken délelőtt a vatikáni szinódus résztvevőinek közös imaóráján az iraki káld pátriárka, Louis Raphaël Sako mondott rövid homíliát a római levél adott verse alapján.

„Nem szégyellem az evangéliumot, hiszen az Isten ereje minden hívő számára. Isten igazsága nyilvánul meg benne, mely a hitből árad minden hívőre” – fogalmazott I. Sako pátriárka homíliájában, majd így folytatta: „Amint írva van: »Az igaz a hitből él« (Róm 1,16). Ez a vers szép szintézise az evangéliumnak és a lelkipásztor útjának. Pál régóta szeretett volna elmenni Rómába, hogy az ottani keresztény közösségnek személyesen adja át az evangéliumot. Ez az ő küldetése, ami teljesen betölti az életét. Az evangélium erejében és a közösségben megélt hit erőt ad. Ez az evangélium számára egy istentiszteleti esemény, imádság, Isten-kapcsolat, a szeretet engedelmessége, tanúságtétel a hétköznapokban az örömhírről. Az evangélium nincs alárendelve emberi megfelelésnek vagy képmutató tiszteletnek, hanem felmérhetetlen jelentőségű adomány, mely feltárja Isten igazságosságát és türelmét. A hit pedig alapfeltétel a megigazuláshoz, hogy Isten fiai legyünk. Ám ez a hit nem merev, nem is kitalált emberi dolog, hanem belső látás, a nehéz hétköznapokban megélt kapcsolat.” Homíliája végén a káld pátriárka arra figyelmeztetett: „Ha a szeretet nem múlja felül az igazságosságot, az evangélium kiüresedik. Szükség van arra, hogy átérezzük az iraki keresztények tapasztalatát, akik egyik napról a másikra elhagytak mindent, hogy hűségesek maradhassanak a hitükhöz.”

Szentév 5.

„Szent” mint fogalom 

A liturgia háromszor „Szentnek hirdeti Istent”, „egyedül szentnek Krisztust”, megünnepli a szenteket. Mi is k szent evangéliumról, húsvéti szent időről beszélünk; és a hivatásunk az, hogy szentek legyünk. A szentség tehát összetett valóság, amely Isten misztériumát érinti, de ugyanakkor kapcsolata van a kultusszal és az erkölccsel, magában foglalja a megszentelt és a tiszta fogalmát, de túl is haladja azokat. Úgy tűnik, hogy a megközelíthetetlen Isten számára van fenntartva, mégis állandóan a teremtményeknek is jelzője” (Biblikus Teológiai Szótár) így is fogalmazhatnánk: Isten szent, mert léte teremtetlen és végtelen, de szent az is, aki, vagy ami közvetlenül hozzá tartozik. Más, mint az egyszerű, a profán, a közönséges. Az egyiptomi rabszolgaságból való szabadulást abib hónapra rendelte Isten, ami a kalászok hónapját jelölte. Nyilván ekkor jelentek meg a búzakalászok a növény szárán. A fogságból való szabadulás után Niszán lett a neve.„Az Úr így szólt Mózeshez és Áronhoz Egyiptomban: „Ez a hónap legyen számotokra a kezdő hónap: ez legyen az év első hónapja. Hirdesd ki Izrael egész közösségének: a hónap tizedik napján mindenki szerezzen egy bárányt családonként, egy bárányt házanként. De ha a család kicsi egy bárányhoz, akkor a személyek számának megfelelően a szomszédos házzal együtt vegyen egyet. A szerint számoljátok a meghívottakat, hogy ki-ki mennyit eszik. Az állat legyen hibátlan, hím és egyéves. Vehettek bárányt vagy kecskét. Tartsátok a hónap 14. napjáig. Akkor Izrael egész közösségének gyülekezete a két este között vágja le. Vegyenek a bárány véréből, és kenjenek belőle annak a háznak a két ajtófélfájára és szemöldökfájára, amelyben elköltik. A húsát – tűzön megsütve—még akkor éjszaka egyék meg. Kovásztalan kenyérrel és keserű salátával fogyasszák el. Ne egyetek belőle semmit nyersen vagy vízben megfőzve, hanem csak tűzön sütve, a fejével, a lábával és belső részeivel együtt” (Kiv 12,1-9) Ez a bárány előképe volt a Megváltó Jézusnak, aki majd 1250+33 év múlva pontosan ugyanígy költi el a bárányvacsorát tanítványaival együtt, de a bárányt egészen elfogyasztva és a kovásztalan kenyérből is fogyasztva ízlés szerint, a maradék kenyérből egyet kezébe vett,és azt mondta:„Ez az én testem, amelyet értetek adok. Ezt tegyétek az én emlékezetemre. Ugyanígy a vacsora végén fogta a (harmadik) kelyhet is, és azt mondta: Ez a kehely az újszövetség az én véremben, amelyet értetek kiontanak” (Lk 22,19b-20) Ez volt az isteni irgalmasság csúcspontja.

Évközi 27. hét szombat

Évközi 27. hét szombat

„Boldog méh, amely hordozott, és az emlők, amelyeket szoptál”

Amikor Jézus a sátán elleni nagy harcról beszélt, és vitatkozás helyett értelmes érveket sorolt fel ellenségeinek, egy asszony felkiáltott a tömegből: „Boldog a méh, amely hordozott, és az emlők, amelyeket szoptál!” Asszonyi hang volt, valószínűleg egy asszony, egy édesanya hangja. Nem csodálkozom ezen, hiszen férfiak talán nem is fogták fel igazán a boldogságnak ezt a vetületét. A bekiáltó anya szíve maga is repeshetett az örömtől, amikor látta, hogy Jézus milyen szívesen szabadította meg a némaságot okozó ördögtől azt a fiatalembert. Bele tudta élni magát ama fiatalember édesanyjának a szomorúságába, midőn rádöbbent, hogy a fia megnémult. Nem tudta kiejteni ezt a szót: Édesanyám! Nem tudott többé kérni és megköszönni semmit. És mindezt azért, mert betört a testébe és bent is maradt egy rusnya ördög. Ki megy hozzá feleségül egy ilyen férfihez? Jézus egyetlen parancsszóval megoldotta a család gondját. Dicsőítetten ezzel Máriát, mert nemcsak megszülte Jézust, de szoptatta, fürdette, mosott rá, főzött neki harminc éves koráig. Igazi édesanya volt, a gyermek mindene. Boldog anya, mert önös érdekektől távol azzal törődött, hogy Fia boldog legyen, hiszen Isten szótára szerint az lehet boldog, aki mást tesz boldoggá. Jézus jóváhagyja ezt az anyai szózatot, de most is hozzáfűzi a boldogság másik nézőpontját:„De még boldogabbak azok, akik Isten szavát hallgatják és megtartják azt” (Lk 11, 28) Lukács evangéliumában Jézus már korábban is hangoztatta ezt az alapelvet „Azok az én anyám és testvéreim, akik Isten igéjét hallgatják, és megcselekszik” (Lk 8,21) Okos átgondolással azonnal rájön bárki, hogy ebben a megfogalmazásban is a Szűzanya kapta Fiától a messze legjelesebb dicséretet, mert Ő mindig tökéletes tanítványa volt Fiának, aki a kereszt alatt is meg tudta őrizni Fia istenségébe vetett hitét, mert ott és akkor is megértette, hogy mindennek így kellett történnie. Ha pedig a lelkes asszonynak kiáltását tágabb körben figyeljük Jézus megnyilatkozásának fényében:„Aki befogadja ezt a gyermeket az én nevemben, engem fogad be; és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött” (Lk 9, 48) Igen, a mennyei Atya az ember teremtésekor jelentette ki, sőt adta parancsba:„Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet!” (Ter 1, 28) Ez tehát Isten minden időkre és minden asszonyra vonatkozó parancsa. Bizony, óriási tévedése ennek kornak, amelyben most élünk, hogy a szentháromságos mintát az emberi nem felcseréli valami ócska önzéssel, Látszólagos meggyőződéssel mondják millióan: nem kell a házasság szentsége, a férj feleséget, az asszony férjet boldogító kizárólagosan helyes holtig tartó, gyermekeket szülő közössége, ez csak a kísértő ördögtől való eszme lehet. Én itt és most szívesen átvenném az egykori boldogan bekiabáló asszony szerepét, és kiáltanám: Boldogok vagytok, magyar asszonyok, mert megteremtitek a boldog család légkörét, biztosítjátok hazánk és nemzetünk virágzását. Tehetem? Adja Isten és segítsen érvényesülni az eredeti eszmét, és nekem a boldog dicsérő küldetést.

 

PRÁGAI SZENT GÜNTER

SZENT GÜNTER

 
*vsz. Käfenburg (Arnstadt mellett), 955 körül +Prága közelében, 1045. október 9. 

Életének első 50 esztendejéről csak annyit tudunk, hogy iskolás műveltséggel nem rendelkezett, s katona volt. 1006 februárjában vagy márciusában az elégtételként vállalt római zarándokútjáról visszatérőben belépett a niederaltaichi bencés kolostorba. Vagyonáról lemondott a göllingeni kolostor javára. Az eset nagy visszhangot váltott ki, s még Hersfeldi Lambert is megemlékezik róla évkönyveiben: ,,1006: Günter, nemes türingiai férfi, szerzetes lett Hersfeldben, de később Godehard apát tanácsára átment Altaichba''.

Günter a kolostorban nem találta meg nyugalmát, ezért 1008-ban kivonult remetének a bajor erdőkbe. 1011-ben Rinchnach közelében telepedett meg, ahová 1012-ben más szerzetesek is jöttek és egy közösséget alkottak. Templomukat a passaui püspök 1019. augusztus 29- én áldotta meg. A szerzetesek különálló kis cellákban laktak, de imádságra és étkezésre összejöttek.

Günter missziós tevékenységet is folytatott Magyarországon és Csehországban, mert rokona volt Gizella magyar királynőnek. Valószínűleg a királynő szavára hívta meg Szent István király Güntert, hogy vegyen részt a magyarok térítésében. Először 1015-ben vagy 1016- ban jött Magyarországra, és kezdeményezésére alapította a király a bakonybéli remeteséget, ahol egy ideig Szent Gellért is élt.

Günter tanácsadóként állt II. Konrád mellett, amikor az Burgundiát akarta meghódítani. 1040-ben elhagyta Rinchnachot, s élete öt utolsó esztendejét teljes magányban töltötte. 90 éves korában, 1045. október 9-én halt meg. A Prága melletti brewnowi kolostorban temették el. Hamarosan nyilvános tiszteletben részesítették, de hivatalos eljárást nem folytattak. Ereklyéit 1420-ban a husziták szétszórták.


--------------------------------------------------------------------------------

Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén:

Günter Türingiában, királyi családból született. Az összes történészek szerint Szent István hitvesének, Gizellának volt rokona atyai ágon. Ifjúkorát a királyi udvar elpuhult romlottságában töltötte. Ennek jóvátételére, búcsút mondva a hiúságoknak, visszavonult az emberektől, és szerzetes lett. Életét annyira megjobbította, hogy vezeklésének, virrasztásainak, megalázkodásának hamarosan széltében-hosszában híre ment. Szentségének híre Magyarországra is eljutott, aminek Szent István nagyon megörült, s hogy példájával őt is az erények szeretetére gyújtsa, magához hívatta. Günter azonban, attól tartván, hogy az udvar közelébe kerül, a második és harmadik hívást is elutasította. Végül mégis eljött. Amikor a királyi asztalhoz ültették, és sült madarat hoztak elé, imádságával a madarat életre keltette, és szárnyára bocsátotta, nehogy megszokott böjtje ellenére hús evésére kényszerítsék. Nem soká maradt a királyi udvarban, mert az udvar zsivajánál többre becsülte az aszkéták magányát. Szent István király, hogy mégis Magyarországon tudja tartani, egyik budai birtokán, melyet Bélnek neveztek, remeteséget alapított számára. Mivel Günter az udvar zajától itt sem érezte biztonságban magát, a nagyobb tökéletesség szeretetéért magányos remeteségre törekedett, és 38 éven át Magyarország és Csehország erdőiben élt. Végül Brediszláv egy szarvasvadászaton fölfedezte, mivel egy menekülő szarvas Günternél talált menedéket. Günter a szent útravalóval megerősítve, az általa előre megmondott órában1045. október 9-én, miután megáldotta a jelenlevőket, a remeteségből átment a Paradicsomba.

Twal jeruzsálemi pátriárka: Véget kell vetni az erőszaknak a Szentföldön

Az elmúlt napok erőszakhullámát követően Fouad Twal jeruzsálemi latin pátriárka felhívást tett közzé, amelyben nyugalomra inti a konfliktusban érintett feleket. Azt kéri az izraeli és palesztin hatóságoktól, hogy térjenek vissza a tárgyalóasztalhoz.

„A gyűlölettől fűtött elkeseredettség lángjai újra elgondolkodtatnak arról a súlyos veszélyről, amely a Szentföldre nehezedik” – fogalmaz a főpásztor. Az Izraelben és Palesztinában kialakult újabb erőszakhullám miatti aggodalom arra sarkallta a jeruzsálemi latin pátriárkát, hogy elítélje az utóbbi napok véres cselekményeit, amelyek az erőszak veszélyes kiterjedését eredményezhetik, illetve hogy határozottan nyugalomra intsen. A helyzet súlyossága arra sürget, hogy az érintett felek bátran visszatérjenek a tárgyalóasztalhoz. Az izraeli–palesztin tárgyalások szilárd és elfogulatlan alapokon kell, hogy nyugodjanak az ENSZ-határozatok előírásainak megfelelően.

„Nem lehet tolerálni, hogy a gyűlölet és a vér legyen a törvény ezen a háromszor szent földön” – nyomatékosítja Fouad Twal pátriárka. Minden hívő imáit kéri a Szentföldért, az ott élő népekért, Jeruzsálemért, a béke városáért.

Szentév 4.

Az isteni irgalom

 
„Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt” Minden szentmise elején felcsendül magyarul vagy görögül: Uram, irgalmazz nekünk! Kyrie eleíson! Ez a megrendítő fohász a latin nyelvű liturgiában görögül szólal meg. Valószínűleg a legősibb könyörgések közé tartozik. Nagypénteken a liturgia görögül és latinul felváltva esedezik a legnagyobb gonoszsággal elkövetett bűnért. Szent, erős és halhatatlan irgalmazz nekünk! II. János Pál pápa a Feltámadottat úgy akarja megkövetni, hogy a teljes vasárnapi liturgiát az isteni irgalmasságnak szentel. Mit jelent az irgalom? Az erős, hatalmas győztes lába előtt hever a testileg-lelkileg végképpen elgyengült legyőzött. A győztes azt tehet vele, amit akar. Ilyenkor nincs béketárgyalás, nem emlegetnek jogokat. Kiszolgáltatottság van, könyörgés a kíméletért az életért. Húsvét vasárnap Jézus isteni erővel támadt fel. Ezt jelezte az angyal általa elgörgetett szikla, amely kisebb, de mégis ijesztő földrengést okozott. Reszkettek az őrség tagjai. De remegtek a Jézus holttestét kereső asszonyok is. Az angyalok biztatják őket: „Ti ne féljetek!”(Mt 28,5) Ugyanezt hallják később Jézustól: „Ne féljetek!”(Mt 28,10) Este az apostolokat nyugtatja Jézus: „Békesség nektek!” (Jn 20,19) Miért kellett volna félniük? Sok jót kaptak Jézustól:meghívja,tanítja, sokféle hatalommal felruházza, püspökké szenteli, elsőként részesíti őket az Eukarisztiában. Aztán a tanítványok elfutnak, egyedül hagyják Jézust ellenségei kezén, többségük messziről nézi a kereszten függőt. Júdás elárulja, Péter megtagadja. Féltik az életüket. Hitüket is elvesztik. Az asszonyoknak sem hisznek húsvét reggel. Csak Édesanyja nem fél, szeretett Fiát várja. Méltó maradt hozzá. De a többiek is felocsúdnak. Húsvét után egy hétre történt, hogy Tamás, aki az előző vasárnapi látogatás alkalmával nem volt a többiekkel, megérkezésekor hiába bizonygatták neki, hogy „Láttuk az Urat! Azonban így szólt: Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem” (Jn 20, 25) Jézus egy hét múlva „újra megjelent” nekik. Akkor már Tamás is ott volt. Ekkor a békesség elsősorban feléje mondott köszöntés. Jézus parancsára minden sebet megérintett reszkető ujjaival, majd így tett hitvallást: „Én Uram, én Istenem” (Jn 20, 28) Jézus Isten trónján ül, él és uralkodik a világmindenség felett. Ellenségei az óta sem fogytak el. A hat és félmilliárd jelenkori földlakó közül legfeljebb kétmilliárd a keresztény. A kereszténynek vélt Európa nem igényli az Urat. Érthető, hogy Urunk kereszthalálának jelenvalóvá tétele, a szentmise ezzel kezdődik: Uram, irgalmazz!

Évközi 27. hét péntek

Évközi 27. hét péntek

Joel próféta a Krisztus előtti 4. században ugyanazt látja, amit napjainkban is tapasztalhatunk: vallási ernyedtséget és hazugságtól, visszaélésektől fertőzött közéletet. A próféta azért láthatja meg a jövőt, mert a mélybe néz: az emberi élet feneketlen kútjába tekint bele, s a jelen napjai, romboló tendenciái mögött megpillantja az ítélet sötét felhőit, melyek majd csak a távoli jövőben lesznek mindenki számára nyilvánvalók. Mert mindaz, ami Isten akaratából valaha bekövetkezik, csírájában már most is jelen van, s ennek józan felismerésére mindnyájan képességet kaptunk, hiszen mindnyájan Isten képére és hasonlatosságára teremtettünk.

A próféta ezért hatalmas, Istentől kapott erővel a végítélet ténye elé állítja a népet. Hiszen ha nem lenne végső megméretés és igazságszolgáltatás, akkor minden viszonylagossá válna, s a jelen elvesztené irányát. Ha nem lenne végső ítélet a jó és a rossz fölött, elszabadulhatnának a legvadabb ösztönök és a legkáromlóbb istentelenség. De hogy az ember számára létezik a jó és a rossz kategóriája, méghozzá nemcsak az egyén saját érdekeinek szintjén, hanem egyetemes érvénnyel, azt bizonyítja, hogy a végítélet jelenvaló realitás. Ezért csak ezzel a látásmóddal és a hozzá illő magatartással lehetséges megújítani a vallási és társadalmi életet.

Urunk, Jézus Krisztus, kérünk, hogy jelenlétedben, mely elítéli a bűnt, és békességgel jutalmazza a jót, rádöbbenjünk, hogy az abszolút jövő, a világ utolsó napja szívünk legmélyén már jelen van. Segíts kegyelmeddel, hogy nap mint nap őszinte lelkiismeret-vizsgálatot tartva álljunk színed elé, s mindennapjainkat a Te megfellebbezhetetlen jóságod erőterébe helyezzük.

John Henry atya, aki prófétai éleslátással ragadtad meg a világ szellemének beszüremkedését az Egyházba, s ugyanakkor a lelkiismeretünkben jelenlévő isteni hangra irányítottad a figyelmet, járj közben értünk, hogy lelkiismeretünk érzékenysége el ne durvuljon, lelki életünk el ne laposodjék, nehogy mi magunk önmagunkkal meghasonlott ország legyünk.

 

PARÁZNA SZENT THAIS

Szent Thais, a parázna asszony
 [október 8.]

Thais, a parázna asszony – amint ezt A Szent Atyák életében olvassuk – oly szépséges volt, hogy miatta sokan eladták javaikat, és a legnagyobb szegénységre jutottak. Küszöbe gyakran piroslott ifjak vérétől, mert szeretői féltékenységből egymásnak estek. Midőn Pafnutius apát tudomást szerzett erről, világi ruhát öltött, magához vett egy solidust, és felkereste őt abban az egyiptomi városban, ahol élt. Odaadta az asszonynak a solidust, mintha szerelmét vásárolta volna meg, az pedig elfogadva a pénzt azt mondta: „Lépjünk beljebb!” Beléptek a szobába, s az asszony a drága kelmékkel borított ágyhoz invitálta Pafnutiust, mire az így szólt: „Ha van egy belsőbb szoba, inkább oda menjünk!” Több helyiségen vezette keresztül, de az apát egyre csak hajtogatta: attól fél, hogy meglátják. Thais ekkor így szólt: „Van egy szoba, ahová senki nem szokott belépni; de ha Istentől félsz, nincs olyan hely, mely istensége előtt rejtve lenne.” Hallva ezt az öreg, megkérdezte: „Te tudod, hogy van Isten?” Az asszony azt felelte, hogy tud Istenről, tud az eljövendő Országról, sőt a bűnökért járó kínokról is. Erre azt mondta neki Pafnutius: „Ha mindezt tudtad, miért veszejtettél el annyi lelket? Nemcsak magadért kell majd számot adnod, hanem őérettük is.” Hallva ezt Thais Pafnutius apát lába elé borult, és könnyek közt kérlelte: „Tudom, hogy van bűnbánat, és reménykedem, hogy a te imádságodra bocsánatot nyerek. Három óra haladékot kérek, s azután oda megyek, és azt teszem, amit te parancsolsz!” Az apát kijelölte számára a helyet, ahova mennie kell. Az asszony pedig összeszedte mindenét, amit paráznaságával keresett, a város közepére vitte, és a nép szeme láttára elégette, így kiáltozván: „Jöjjetek ide mindnyájan, akik vétkeztetek velem, és lássátok, mint égetem el mindazt, amit adtatok nekem!” Ezek értéke összesen négyszáz font aranyat ért.

Miután mindent elégetett, elment arra a helyre, amit Pafnutius kijelölt számára. Az apát egy apácakolostort talált neki, ahol egy szűk cellába zárta, ajtaját pedig ólommal pecsételte le, s csak egy kisablakot hagyott szabadon, amin át egy kevéske élelmet lehetett beadni neki. A többieknek megparancsolta, hogy egy darabka kenyeret és egy kis vizet adjanak neki naponta. Amikor az öreg távozni készült, Thais megkérdezte: „Mit parancsolsz, atyám, hol végezzem szükségemet?” Az pedig: „A celládban, amint megérdemled!” Arra a kérdésre pedig, hogy hogyan imádkozzék Istenhez, azt felelte: „Nem vagy méltó arra, hogy Isten nevét kiejtsd, sem pedig, hogy a Szentháromság nevét ajkadra vedd; de arra sem, hogy kezedet az ég felé tárd, mivel ajkad telve van bűnökkel, kezed mocsoktól szennyes. Leborulva csak tekints Kelet felé és ismételgesd: »Te, aki teremtettél engem, irgalmazz nekem!« ”

Már három éve élt bezárva Thais, amikor Pafnutius apát megszánta, és elment Szent Antal apáthoz, hogy megtudja tőle, megbocsátotta-e Isten az asszony vétkeit. Miután elmesélte Pafnutius a történteket, Szent Antal összehívta tanítványait és megparancsolta nekik, hogy virrasszanak és imádkozzanak egész éjjel, de ki-ki magában, mert Isten megjelenti valamelyiküknek a dolgot, amiért Pafnutius hozzájuk érkezett. Megszakítás nélkül imádkoztak, amikor Pál apát, Szent Antal legidősebb tanítványa hirtelen meglátott az égben egy drága kelmékkel fölékesített ágyat, melyet három szűz őrzött sugárzó orcával. E három szűz: a Félelem az eljövendő büntetéstől, aki az asszonyt elragadta a gonosztól; a Szégyenkezés az elkövetett bűnök miatt, aki érdemessé tette a bocsánatra; s az Igazságszeretet, aki felemelte őt az égiekhez. Midőn Pál megkérdezte tőlük, hogy ez a kegyelem Szent Antalt illeti-e, isteni hang felelt neki: „Nem atyádat, Antalt illeti, hanem Thaist, a parázna asszonyt.” Pál apát reggel elmesélte mindezt, Pafnutius apát pedig megismerve Isten akaratát, boldogan távozott.

A kolostorba megérkezvén feltörte a cella ajtaját. Thais kérlelte, hogy hadd maradjon továbbra is bezárva, de így szólt hozzá az apát: „Jöjj ki, mert Isten megbocsátotta bűneidet!” Az asszony így válaszolt: „Isten a tanúm, hogy mióta ide beléptem, egy nagy csomagot csináltam valamennyi bűnömből, amit a szemem elé állítottam, és ahogy a szag nem tűnt el az orromból, úgy nem tűntek el bűneim a szemem elől, hanem rájuk gondolván folyton zokogtam.” Pafnutius apát így szólt: „Nem bűnbánatod miatt bocsátotta meg Isten vétkeidet, hanem azért, mert lelkedben istenfélelem lakozott.” Miután kivezette a cellából, az asszony még tizenöt napig élt, majd békességben elnyugodott.

Efrem apát is meg akart téríteni egy parázna asszonyt, hasonló módon. Amikor az a parázna nőszemély bűnre akarta csábítani, Szent Efrem azt mondta neki: „Kövess engem!” Az követte Efremet, és eljutottak egy helyre, ahol nagy sokaság volt. Ott azt mondta Efrem: „Ülj le itt, hogy közösüljünk!” Erre az asszony: „Hogy tehetném ezt ekkora tömeg szeme láttára?” Effrem azt válaszolta: „Ha szégyenkezel az emberek előtt, vajon nem kell-e sokkal inkább szégyenkezned Teremtőd előtt, aki felfedi a sötétség titkait?” Az asszony zavarba jött és eltávozott.

Családszinódus – Veres András: Lelkipásztori munkánk középpontjában a család

Az Új Ember katolikus hetilap interjút készített Veres Andrással, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) elnökével a szinódus kapcsán, még a püspökök vatikáni tanácskozása előtt. Az interjút teljes terjedelmében közreadjuk.

Az október 5. és 25. között megrendezett XIV. rendes püspöki szinóduson hárman is képviselik a Magyar Katolikus Egyházat: Erdő Péter bíboros, a szinódus főrelátora; Kocsis Fülöp érsek-metropolita, a keleti rítusú egyházak képviselője és Veres András szombathelyi megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) elnöke. Őt kérdezték a szinódus feladatairól, munkájáról és arról, hogyan segítheti az egyház a családokat korunk kihívásai közepette.

– A püspöki konferencia még elnökké választásom előtt, nagyjából egy éve jelölt a szinódusra. A tanácskozásra minden püspöki konferencia a létszáma arányában küldhet delegáltakat. A magyar egyház nem tartozik a legnagyobbak közé, ezért egy fő képviselheti a szinóduson. A küldött kiválasztásánál fontos szempont a nyelvtudás, hiszen a szinódusi megbeszélések olaszul zajlanak. Emellett lényeges az is, hogy a püspöki konferenciát képviselő delegáltnak közelebbi ismeretei legyenek a tanácskozás témájával – jelen esetben a családok helyzetével – kapcsolatban. Jómagam erkölcsteológusnak készülő hallgatóként korábban a család témáját választottam a licenciátusom és a doktori disszertációm tárgyául is.

– Milyen megállapításokat tartalmaztak ezek a dolgozatok a családokra vonatkozóan, és hogyan építhetők be ezek a tapasztalatok a szinódusi munkába?

– Ami biztos: a házasság és a család vonatkozásában nincs újdonság az egyház tanításában, amely Jézus Krisztus kinyilatkoztatásán alapul. Napjaink társadalmi kihívásai azonban szükségessé tesznek bizonyos reflexiókat, hiszen lelkipásztori munkánk során számos esetben találkozunk olyan helyzetekkel, amelyek évtizedekkel korábban nem voltak olyan általánosak, mint napjainkban.

Mire gondolok? A nyolcvanas években, amikor a dolgozatomat írtam, világosan látszott, hogy a nyugati társadalmakban bizonyos politikai erők igyekeznek meggyengíteni és aláásni a házasság intézményét. Ez a folyamat napjainkban már egész Európát és számos, a kontinensen kívüli országot is érint. Jól látható, hogy általánossá vált ez a probléma, ezért az egyháznak határozottan kell állást foglalnia vele kapcsolatban. A szinódusnak az is a feladatai közé tartozik, hogy világossá tegye az egyház tanítását, illetve olyan érveket fogalmazzon meg, amelyek támpontot jelenthetnek a napjaink kihívásai közepette élő ember számára. Beszélhetünk az elváltak kérdéséről is, hiszen Magyarországon ma a házasságok fele válással végződik. Sajátos helyzetben lévő csoportot alkotnak az újraházasodott elváltak is. A szinódus foglalkozni fog ezekkel a témákkal, majd a tanácskozás végén megfogalmaz egy záródokumentumot, amelyet átad a Szentatyának. A szinódus mint a pápa munkáját segítő testület nem dönt, csupán tanácsokat ad a pápának, aki – a világegyház véleményét megfogalmazó – javaslatokat esetleg felhasználja egy pápai enciklika vagy apostoli buzdítás kiadásához.

– Milyen válaszai lehetnek az egyháznak a családokat érintő problémákra? Hiszen az egyneműek házasságát polgárjogilag már számos országban engedélyezték. Az egyházra is erős nyomás nehezedik azzal kapcsolatban, hogy legyen megengedőbb a házasságot, illetve a családokat érintő kérdésekben. Milyen változásokat hozhat a szinódus e tekintetben?

– Az egyháznak vannak korhoz kötött előírásai és megváltoztathatatlan törvényei. A házasság és a család kérdésével kapcsolatban egy megváltoztathatatlan tanítással állunk szemben. Jézus tanítása alapján egy férfi és egy nő kapcsolatában az isteni terv valósul meg. Az azonos neműek közötti kapcsolatok a dolgok természetéből fakadóan természetellenes kapcsolatok. Az egyház – jelen esetben a szinódus – a társadalmi nyomás ellenére sem fog másfajta tanítást megfogalmazni, hanem a problémákra reflektálva lelkipásztori útmutatást ad majd azzal kapcsolatban, hogy milyen módon foglalkozzunk az ilyen életállapotban lévő emberekkel. Az állásfoglalás várhatóan nem hat majd az újdonság erejével, hiszen jelenleg is érvényben vannak bizonyos előírások ezekre az esetekre vonatkozóan. Hangsúlyozom: az egyház az isteni kinyilatkoztatást a társadalmi, politikai nyomás hatására sem változtathatja meg. Sőt, ebben a helyzetben még határozottabban kell megfogalmaznia az álláspontját. Újra el kell magyaráznia a kinyilatkoztatás igazságát, és elképzelhető, hogy több szempontból kell megvilágítania a kérdéssel kapcsolatos véleményét.

– A társadalom alapjának számító közösségek, a családok meggyengültek. Hogyan tud segíteni az egyház abban, hogy visszanyerjék egységüket és erejüket?

– Lelkipásztori tapasztalataim alapján meggyőződéssel vallom, hogy a tartós kapcsolat legtöbbször azok számára jelent nehézséget, akiknek a családjában előfordult válás, vagy éppen a szüleik házassága ment tönkre. Ez egyfajta láncreakciót indít el. Az egyház akkor jár el helyesen, ha a felbomlott házasságokból kikerülteket – és itt elsősorban az ilyen családokban felnőtt gyerekekre gondolok – igyekszik megerősíteni a házasság szentségével kapcsolatban. Az a feladatunk, hogy megértessük velük: nem szükségszerű, hogy a házasság válással végződjön, akkor sem, ha a szüleiknek vagy nagyobb testvéreiknek nem sikerült együtt maradniuk. Bátorítani kell ezeket a fiatalokat, és megerősíteni abban, hogy a házasság isteni eredetű. Isten férfinak és nőnek teremtette az embert azért, hogy együtt és egymás által boldogok legyenek. A földi boldogság felé ez a normális út, amely minden ellenkező példa ellenére is járható. Az egyház lelkipásztori munkával, illetve lelkisegélyszolgálattal is igyekszik megerősítést adni a válságba jutott házaspároknak.

A nagyobb gond az, hogy ezeket a problémákat kevesen akarják az egyház segítségével megoldani. Pedig meggyőződésem, hogy egy válságba került házaspár számára az egyházi segítség lehet a leghatékonyabb, különösen akkor, ha a házasság szentségi alapokon nyugszik. A probléma forrása gyakran abban keresendő, hogy a fiatalok nem feltétlenül vallási elköteleződés alapján kötnek házasságot. Nem fontos számukra a házasság szentségi jellege, csupán egy szép templomi esküvőt szeretnének. Holott ha komolyan vennék, hogy Jézus rendelése alapján a férfi és a nő szeretetszövetsége szentségi rangra emelkedik, és így különleges isteni segítség kíséri, akkor sokkal könnyebben tudnának felülkerekedni a problémákon. Ám ez csak azoknak adatik meg, akik vallási alapon állnak.

Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdításában 1981-ben már Szent II. János Pál pápa is szorgalmazta, hogy a lelkipásztorok fordítsanak nagy figyelmet a házasságra való felkészítésre, hiszen sok múlik azon, hogy a fiatalok milyen lelki, szellemi útravalóval ellátva állnak oltár elé. Hangsúlyozta azt is, hogy a családok lelkipásztori gondozására is nagy szükség van. Ha ugyanis jól működő kis családi közösségek jönnek létre, akkor a házaspárnak is sokkal könnyebb megküzdenie a problémáival, hiszen mindkét félnek van kivel megosztania a gondjait és válaszokat találnia azokra. Szent II. János Pál pápa kérte azt is, hogy az egyház fordítson nagyobb figyelmet az újraházasodott elváltak lelkipásztori gondozására. Törekedjen arra, hogy ezeknek a nehéz élethelyzetbe került embereknek ne gyengüljön az Istenhez fűződő kapcsolatuk, és az imádság, illetve a szolgálat által megmaradjanak a közösségben. Segíteni kell őket abban is, hogy egy esetleges új kapcsolatban a születendő gyermekek sem lelkileg, sem pedig hitükben ne sérüljenek a szülők élethelyzete miatt.

– A szinódust előkészítő munkadokumentumok tartalmaznak-e új útmutatásokat ezeknek a helyzeteknek a lelkipásztori kezelésére vonatkozóan?

– Általánosságban azt mondhatom, hogy nem. Az apró részletek vonatkozásában azonban előfordulnak hangsúlyeltolódások, amelyeket a Szent II. János Pál pápa által kiadott útmutatás óta eltelt időszakban bekövetkezett változások idéztek elő.

– Az egyház számára komoly kihívást jelent az elváltak, illetve a később újraházasodottak támogatásának kérdése. E tekintetben várható-e változás az eddigi egyházi gyakorlathoz képest?

– Ez a téma is hangsúlyos helyen szerepel a szinódus munkaanyagában, így biztosan elő fog kerülni a munkacsoportokban és a plenáris üléseken is. Véleményem szerint az egyház állásfoglalásának nyomatékosítása e kérdésben azért is szükséges, mert a korábbi buzdítások ellenére a lelkipásztori munkában nem kaptak megfelelő figyelmet ezek az emberek. Lehet, hogy e kérdés vonatkozásában a szinódus újabb szempontokat fogalmaz meg, amelyek a jövőben megkönnyíthetik majd a lelkipásztorok munkáját.

– Milyen eredménnyel lenne elégedett?

– Legfőképpen az töltene el örömmel, ha a szinódusi tanácskozás eredményeként megújulna és megerősödne a lelkipásztori munka a családok gondozása és a házasságok előkészítése vonatkozásában. A jegyesoktatás, a házasságra való felkészítés tartalma és minősége meghatározó a későbbi házasélet szempontjából. Eddigi püspöki szolgálatom során is igyekeztem hangsúlyozni: egész lelkipásztori munkánk középpontjában a családoknak kell állniuk, hiszen az egyház a családokra épül, ezért csak családokban gondolkodhat. Remélem, előbb-utóbb minden lelkipásztor és lelkipásztori kisegítő felismeri, hogy ezen a téren megújulásra van szükség.

Szentév 3.

Felhívás a bűnözés és a korrupció ellen

Felhívás bűncsoportok tagjaihoz „Saját érdeketekben kérem, hogy változtassatok életeteken”Arra szólítja fel a bűnözőket: ne maradjanak közömbösek a hívással szemben, hogy megtapasztalják Isten irgalmasságát. „A pénz nem ad igazi boldogságot. Ez csak egy látszat” – írja a pápa. „Az erőszak, amelyet arra használnak fel, hogy pénzt halmozzanak fel, amelyből ömlik a vér, nem tesz sem hatalmassá, sem halhatatlanná”. Végül pedig „senki sem menekülhet el Isten ítélete elől”. Felhívás azokhoz a személyekhez, akik korrupciót követnek el, vagy bűnrészesek benne „Elérkezett a megfelelő pillanat, hogy megváltoztassátok életeteket! – mondja nekik a pápa. Elég, ha elfogadjátok a meghívást a megtérésre és alávetitek magatokat az igazságszolgáltatásnak, miközben az egyház irgalmasságot kínál fel”. A pápa hangsúlyozza továbbá, hogy a korrupció „a társadalom rothadó sebe, súlyos bűn, amely égbe kiált, mert aláássa a személy és a társadalom életének alapjait”; „megátalkodottság a bűnben, amely arra törekszik, hogy Istent a pénz, mint a hatalom illúziójával helyettesítse; a sötétség műve, amelyet a gyanakvás és a cselszövés tart életben”, olyan kísértés, amelytől „senki sem érezheti magát mentesnek”. A pápa arra szólít fel, hogy számolják fel ezt a sebet „a magán- és a társadalmi életből”, az „óvatosság, éberség, lojalitás, átláthatóság eszközeivel, amelyhez kapcsolódik a feljelentéshez való bátorság” Felhívás a vallásközi párbeszédre: emlékeztet rá, hogy a zsidó vallás és az iszlám az irgalmasságot „Isten egyik legjellemzőbb tulajdonságának” tekinti. Ők is hiszik, hogy senki sem tud gátat szabni az isteni irgalmasságnak, mivel kapui mindig tárva állnak. A pápa azt kívánja, hogy a Jubileum „kedvezzen e vallások és más nemes vallási hagyományok közötti találkozásnak”, tegye „nyitottabbá őket a párbeszédre, kiküszöbölve a bezártság és a megvetés minden formáját, elűzve az erőszak és a diszkrimináció minden formáját” Felhívás az igazságosság és az irgalmasság közötti kapcsolatra „nem két, egymással szemben álló aspektusról, hanem egyetlen valóság két dimenziójáról van szó” – emlékeztet rá Ferenc pápa. A két dimenzió együtt fejlődik, amíg el nem érik a csúcsot a „szeretet teljességében”. Elhatárolva magát egy pusztán „legalista” nézettől, vagyis „a törvény puszta megtartásától”, Jézus megmutatja „az irgalmasság nagy ajándékát, amely keresi a bűnösöket, hogy bocsánatot és üdvözülést kínáljon fel nekik”. „Isten igazságossága bűnbocsánatában áll”. Ez „az irgalmasság primátusa”, „Jézus küldetésének alapvető dimenziója”, mert „nem a törvény megtartása üdvözít, hanem a Jézus Krisztusba vetett hit”. Ebben az értelemben „az irgalmasság nem ellentétes az igazságossággal”, mert általa Isten felkínálja a lehetőséget a bűnösnek, hogy „megbánja bűnét, megtérjen és higgyen”. Természetesen „ez nem jelenti az igazságosság leértékelését, vagy feleslegessé tételét, éppen az ellenkezőjéről van szó: aki téved, annak le kell töltenie büntetését. Ez azonban a megtérés kezdete, mert a bűnös megtapasztalja a megbocsátás gyengédségét” Végül is „a szeretet jelenti a valódi igazságosság alapját” – hangsúlyozza a pápa. VÉGKÖVETKEZTETÉS A dokumentum végén Ferenc pápa Mária, „az Irgalmasság Anyja” alakjára utal, akinek életét a „testté vált irgalmasság jelenléte” alakította. „Az Isten és az emberek közötti Szövetség Frigyládája”, Mária „tanúskodik arról, hogy Isten Fiának irgalmassága nem ismer határokat és mindenkit elér, senkit nem zár ki”. A pápa emlékeztet Szent Fausztina Kowalska nővérre is, aki „arra kapott meghívást, hogy belépjen az isteni irgalmasság mélységébe” A Bulla azzal a felhívással zárul, hogy „hagyjuk meglepni magunkat Isten által, aki soha nem fárad bele, hogy szélesre tárja szívét” az emberek előtt. Az egyház elsődleges feladata tehát, hogy „mindenkit bevezessen Isten irgalmasságának nagy misztériumába, szemlélve Krisztus arcát, főleg korunkban, amely tele van nagy reményekkel és erőteljes ellentmondásokkal”

Magyarok Nagyasszonya

Magyarok Nagyasszonya

A Magyarok Nagyasszonyának tisztelete nem egy a sok ájtatosság közül, hanem hazánk és népünk jelent és jövőt átfogó, lényeges tisztelgése örökös Királynőnk előtt. Jézus Krisztus engedelmességből vállalt kereszthalálával szerezte vissza az ősbűnnel elvesztett megszentelő kegyelmet, a fogadott istengyermekséget. Az Úr apostolainak húsvét reggel ezért üzente: „Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez.” (Jn 20, 17) Jézus közvetlenül halála előtt tudtunkra adta, hogy kegyelmeiben Édesanyján keresztül akar részesíteni bennünket: „így szólt anyjához: Asszony, íme, a te fiad. Aztán azt mondta a tanítványnak: Íme, a te anyád.” (Jn 19, 26-27) Jézus megszerezte a kegyelmeket, aki kéri, mert hisz Isten Fiában, az részesül benne. Az esdeklőknek különleges erőforrást is adott: Édesanyja anyai szeretetét. Ezer éve messze Keletről a Kárpát-medencébe költözött a magyar nép. Itt a keresztség által Isten gyermeke lett. Ősi, szép hitét nem lerombolta, hanem beteljesítette a keresztény tanítás. Isten még egy nagy ajándékot adott őseinknek: Fia Édesanyját. Géza fejedelem népe és háza jövője miatt aggodalmaskodott, amikor megjelent neki a Mennyek Királynője égi udvartartásával. Megmondta, hogy fia születik, aki királyként kormányozza majd országát, sok jót tesz Jézus Krisztus kedvéért, Mária ezért oltalmába fogadja a magyar népet. Fontos szempont: mindezt Mária maga kezdeményezte. Szent István az üzenetet komolyan vette. Egész életében tisztelte a Mennyek Királynőjét. Halála előestéjén végrendelete által egész országát, népét, földjét neki ajándékozta. A Szűzanya ezt elfogadta, népünk örömmel vallotta Máriát nagyasszonyának egész történelmén keresztül. A múlt évszázad ezt a hitet meggyengítette. Nagyasszonyunktól sokan elpártoltak, de a szent gyökér él, a kísértő sátán nem tudta kikezdeni. Hitünk, reményünk, szeretetünk erős köteleit kössük az egyetlen örök ponthoz Krisztus keresztjére. Kapaszkodjunk fel a Golgotára, zavarjuk szét a hazugság képviselőit szenvedő Jézusunk és Nagyasszonyunk mellől. Mi, a szeretet tanítványok álljunk mellettük.

 

TERRACINAI SZENT KESZARIUSZ

Szent Julianus és Keszarius vértanúk.

Klaudius római császár uralkodása idején (41-54.), aki anyját is megölette, mert titokban keresztény volt, Tarracinába jött egy Keszarius nevű diakónus. Látva a pogány istenek szobrait és az áldozatokat, összetörte a szobrokat. Ezért börtönbe vetették. Három nap múlva kezeit hátra kötve Apolló temploma felé vonszolták a városparancsnok kocsija előtt. Keszarius imájára a templom összedőlt, maga alá temetve a benne levőket. Ezt látva egy Leontius nevű magas rangú főember a diakónus lábai elé borult és hitt Krisztusban. Egy Juliánus nevű keresztény pap nyíltan megkeresztelte és Krisztus Titkaiban részesítette. Leontius ezután rögtön kiadta lelkét. A városparancsnok elrendelte, hogy mindkét szent vértanút dobják a tengerbe. Isten akaratából a szent pap és diakónus holttestét a víz partra vetette. A keresztények pedig a város mellett tisztelettel eltemették őket.

Bíró László: Új világ nyílik meg előttünk, ha a szentségek mélyebb vonatkozását megsejtjük

A házasság szentségének antropológiai megközelítése állt az őszi családpasztorációs papi találkozó középpontjában. A lelkipásztori tanácskozást kezdeményező Bíró László püspököt kértük értékelésre.

– Mire helyezi a hangsúlyt a mostani családpasztorációs papi találkozó?

– A huszadik konferencia körül járunk. Felépítésben követjük a korábbiakat, mert olyan hangsúlyokat határoz meg a valóságunk, melyekkel nem lehet nem foglalkozni. Antropológiai megközelítésből indultunk el, mert a keresztény gondolkodás alaptörekvése, hogy az embert test és lélek együtteseként láttassa. Az első nap Lukács László atya a test és lélek viszonyából, a személyből kiindulva vizsgálta meg, mi az, amire a házasság épül. Ebből az elméleti előadásból eljutottunk a házasság hétköznapjaihoz, amiről őszinte, mély tanúságtétel hangzott el. Az esti fórum is a mindennapi valósághoz közelített. Újságíró vendégünkkel arról beszélgettünk, hogyan kell ma kommunikálni a házasság értékét, hogy az szélesebb rétegekhez eljusson. A beszélgetés fontos dologra hívta fel a figyelmet.

– Megfogalmazná ezt?

– Mindig a nyelv a probléma, a közbeszéd fogalmakat sajátít ki, hamis tartalommal megtöltve azokat. Az általunk használt nyelvvel kapcsolatban azonban felmerül a probléma, hogy gettóba zárjuk magunkat. Hogyan kerüljük el ezt úgy, hogy mégis elhangozzék az igazság? Ha úgy tudunk beszélni az igazságról, hogy a másik megérti, amit képviselünk, nyitott marad, akkor megsejti az értéket. Előadásainkat mindig azzal kezdjük: „Ki vagyok?”, holott arról kellene beszélnünk: „Miért vagyok itt?”, „Hogyan csinálom?”, és csak utána arról, hogy „Ki vagyok?”. Ne zárjuk ki eleve azokat, akik máshova tartoznak, kezdjük azt, mit miért teszünk, mit jelent nekünk, hátha arra felfigyelnek. A kategorikus beszéd eleve kizárja a hallgatót. A kommunikáció lényege, hogy nyitva tartsuk a befogadót azok felé az értékek felé, amiket képviselni szeretnénk.

– A találkozó középpontjában a házasság szentsége állt.

– Jean-Yves Brachet domonkos szerzetes személyében olyan előadónk volt, aki mélyen látja a házasság titkát. Ahogy hangsúlyozta, az egyház nem ismerhető meg a házasság megismerése nélkül. Az előadó azt hozta közel hozzánk, papokhoz, hogy a házasság szentsége szükségszerűen a megkeresztelt ember életéből fakad. Ha valakinek nem mond semmit Jézus személye, az egyház valósága, akkor nehéz a házasság szentségéről beszélni neki, akkor tortúrának éli meg magát a szertartást is. Ma egy keresztény szülő sokkal többet beszél a gyerekének gazdasági kérdésekről, mint a házasságról, annak szentségéről. Hogyan kaphat kedvet egy fiatal, hogy a házasság szentségében éljen, ha nem hall róla? Sem a szülőtől, sem a hitoktatásban. Mi, papok tanultunk a házasság egyházjogi megközelítéséről, de keveset foglalkozunk vele szakramentális megközelítésben, szentségi misztikája a háttérbe szorul. Ezért hozzuk elő újra és újra a találkozón a témát, és hangsúlyozzuk mind elméletben, mind a beszélgetésekben pasztorális oldalról a szentségek egymásra épülését.

– A II. vatikáni zsinat óta egyre többet beszélünk a szentségek teológiája megújulásának igényéről.

– Valóban. Statikusabb volt a szentség szemlélete, ez a gondolkodás zárt valóságnak tekintette az embert és a szentségeket is. Társadalmi konvenció volt szinte, hogy bizonyos életkorban elsőáldozó, majd bérmálkozó lett a gyerek, majd a templomban kötött házasságot, ez jelentette számára a házasság szentségét. Mindez konvenció volt, aminek az egyházhoz tartozó ember eleget tett. Nem gondoltuk azonban végig, hogy a hitünkből, az emberlétünkből fakad, amit az egyház tesz. Nem idegen dologként kell befogadnunk ezeket a cselekményeket, hanem látnunk kell az egész szerves egységét, ahol minden korrelációban van: ember–egyház–szentségek–megváltás. Fogalmilag tiszta volt ez a régi statikus szemlélet, de a mindennapi élettel való érintkezési pontokat kevésbé fogalmazta meg. A szentségek az életbe, az emberbe ágyazódnak, a testért vannak. Ahogy Szent II. János Pál mondja, „az egyház a test ódája”. Az atya megalkotja az embert férfinak és nőnek, Jézus magára veszi emberségünket, a Szentlélek a szentségben a testen keresztül munkálkodik: a gyerek homlokát kenik meg vízzel, a bűneinket nyelvünkkel valljuk meg. A test mindig jelen van a szentségben. Új világ nyílik meg előttünk, ha a szentségek mélyebb vonatkozását megsejtjük. A házasság szentsége arra figyelmeztet, hogy a házasság esetében nem szociológiai jelenséget értelmezünk. A férfi és a nő kapcsolatának megértésében egy titok tárulkozik fel, ami közel visz Isten és ember kapcsolatának titkához. A szentségben a pap asszisztál Isten és ember találkozásához, ami igazi feloldása minden problémának. Erről mondunk le, ha a szentségeket pragmatikusan, csak funkciójukban használjuk, és mélyebb vonatkozásuk rejtve marad előttünk. Erre hívta fel a figyelmet a találkozó.

Szentév 2.

Hogyan élhetjük meg legjoban a jubileumot? 

Ferenc pápa néhány gyakorlati útmutatást ad ahhoz, hogy hogyan élhetjük meg a rendkívüli Jubileumot a maga spirituális teljességében:Tegyünk egy zarándoklatot, mert ez „tényleges jele lesz annak, hogy az irgalmasság is egy olyan elérendő cél, amely elkötelezettséget és áldozathozatalt kíván” Ne bíráskodjunk, és ne ítélkezzünk, hanem bocsássunk meg és adakozzunk, maradjunk távol a „pletykáktól”, a „féltékenység és az irigység” által sugallt szavaktól.” Vegyük észre a jót, ami minden személyben jelen van” és váljunk a „megbocsátás eszközeivé”. Nyissuk meg a szívünket a lét perifériái felé, vigyünk vigaszt, irgalmasságot, szolidaritást és figyelmet mindazoknak, akik „a mai világban nélkülöznek és szenvednek”, „számos fivérünknek és nővérünknek, akiket megfosztottak méltóságuktól”. „Kiáltásukat tegyük magunkévá – buzdít a pápa – így együttesen le tudjuk küzdeni a közöny korlátját, amely gyakran hatalmas úrként van jelen, hogy elrejtse az álszentséget és az önzést” Örömmel hajtsuk végre a testi és lelki irgalmasság műveit, hogy „felébresszük lelkiismereteinket, amelyek ellankadtak a szegénység drámájával szemben”. Jézusnak éppen ez a küldetése: vigyünk vigaszt a szegényeknek, hirdessük a megszabadítást a modern rabszolgaságok foglyainak, adjuk vissza a látást azoknak, akik magukba zárkóztak, adjuk vissza a méltóságukat azoknak, akiket ettől megfosztottak, legyünk képesek arra, hogy legyőzzük a tudatlanságot, amelyben emberek milliói élnek, különös tekintettel azokra a gyermekekre, akiknek nincs megfelelő segítségük ahhoz, hogy kilépjenek a szegénységből”. Mint ahogy Keresztes Szent János mondja: „az élet alkonyán a szeretetben fognak megvizsgálni minket”. Növeljük az egyházmegyékben a „24 óra az Úrért” ima és bűnbánati kezdeményezéseket, amelyeket Nagyböjt negyedik hetében pénteken és szombaton kell megtartani. A pápa rámutat: sok fiatal ismét közeledik a kiengesztelődés szentségéhez, amely „kézzel foghatóvá teszi az irgalmasság nagyságát”. Ennek köszönhetően sokan közülük úgy érzik, hogy „újból felfedezik életük értelmét”.  Papok feloldozhatnak olyan bűnök alól is, amelyhez eddig csak az Apostoli Szentszéknek volt joga A pápa egy paragrafust a bűnök feloldozása témájának szentel: mindenekelőtt kifejezi azt a kívánságát, hogy „a gyóntatók legyenek az Atya irgalmasságának valódi jelei”, ne sebtében rögtönözzenek ebben a feladatukban, hanem váljanak „elsőként bűnbánókká, akik bocsánatért esdekelnek”. „Isten bűnbocsánatának hűséges szolgájaként” tehát minden gyóntató úgy fogadja a híveket, mint „az apa a tékozló fiú példabeszédében”, vagyis „olyan apa, aki fia elébe siet, annak ellenére, hogy az minden vagyonát elherdálta”. A gyóntatók tehát „ne tegyenek fel impertinens, nem a tárgyhoz tartozó kérdéseket”. Minden bűnbánó szívében ismerjék fel, hogy segítséget és bocsánatot keresnek. A gyóntatók arra kaptak meghívást, hogy „mindig, bárhol, minden helyzetben és mindenek ellenére, legyenek az irgalmasság elsőbbségének jelei”. A pápa továbbá bejelenti, hogy a Szentév nagyböjti időszakában az Irgalmasság Misszionáriusait küldi majd el világszerte, vagyis olyan papokat, akiket „felruház olyan tekintéllyel, miszerint megbocsáthatnak olyan bűnöket is, amelyek alól a feloldozás joga az Apostoli Szentszéknek van fenntartva” „Jelei lesznek annak, hogy az egyház anyai gondoskodással van Isten népe iránt”. Ezek a papok mesterei lesznek mindenki számára „egy humanizmussal teli találkozásnak, amely a megszabadulás forrása, felelősséggel teljes, célja, hogy leküzdjék az akadályokat és visszatérjenek a keresztségben kapott új élethez”. Ugyanakkor a pápa azt kéri, hogy az egyházmegyékben szervezzenek „népmissziókat”, hogy ezek a Misszionáriusok „hirdethessék a bűnbocsánat örömét” A búcsú A Jubileum jellemző vonása a búcsú, azt mutatja, hogy „Isten korlátlanul megbocsátja bűneinket”. Miközben a kiengesztelődés szentségében Isten bocsánata eltörli a bűnöket, a búcsúval a bűnös megszabadul a „bűn negatív lenyomatától”, „következményének minden hatásától”, amely „magatartásunkban, gondolatainkban” megmarad. Ebben az értelemben az, aki elnyeri a búcsút, képessé válik arra, hogy karitatív módon cselekedjen, növekedjen a szeretetben, ahelyett, hogy ismét bűnt követne el"

Évközi 27. hét szerda

Évközi 27. hét szerda

„Azt hiszed, hogy jogos a te haragod?

Láttuk, hogy Jónás miképpen keresett a tengerparton egy olyan hajót, amely a Földközi tenger keleti partjáról nyugatra indul, és a mostani Spanyolország Tartesszosz nevű városába tart. Miért igyekszik az akkor ismert legtávolabbi városba átköltözni? Azért mert neki, a zsidó férfinak azt parancsolta Isten, hogy menjen sürgősen északra, Asszíria fővárosába, Ninivébe, ahol a zsidók ádáz ellensége lakik. Azt kell ott hirdetnie, hogy térjenek meg, tartsanak bűnbánatot, mert különben negyven nap múlva Isten elpusztítja Ninivét. Jónás szóval nem ellenkezett, de szívében ellenállt. Elbújt hát a hajó fenekén. Isten visszakényszerítette. Újabb parancsra eljött, hirdeti a fenyegető üzenetet, és a bűnös város azonnal vezekelni kezd, még király is. Jónás berzenkedni kezd. „Nagy szomorúság vett erőt erre Jónáson, könyörgött az Úrhoz és mondta: Kérlek, Uram, vajon nem erre gondoltam-e akkor, amikor még otthon voltam? Tudtam, hogy kegyes és irgalmas Isten vagy, türelmes és nagyirgalmú, aki megbánod a rosszat. Így hát, Uram, kérlek, vedd el az életemet tőlem, mert jobb nekem a halál, mint az élet. Mondta erre az Úr: Azt hiszed-e, hogy jogos a te haragod?”(Jón 4,1-4) Igen, Jónás jogosnak ítélte haragját, mert úgy gondolkodott, hogy Izrael ellenségeinek csak pusztulás lehet a sorsa. Mivel nem ismerjük, hogy Jónás melyik században élt, nem tudjuk azt sem, hogy Isten mikor büntette meg Ninivét újabb vétkeiért. Azt tudjuk, Ninive volt az ostor Isten kezében, amikor az északi zsidó államot, Izraelt Isten el akarta pusztítani (722). A most emlegetett megtérés azonban megtérés volt igazán. Jónás azonban másként gondolkodott. Dacos haraggal Ninivétől keletre felmászott egy jó megfigyelő helyre, onnan leste, meggondolta-e magát az Úr. Most Isten kimondottan Jónásért kezd harcolni. Valami kis kunyhót barkácsolt magának a próféta a napsugarak ellen. Isten többet tett érte: Valami kúszónövényt (kikkajon) ültetett Jónás mellé. Ez nagy leveleivel elfogta a nap erejét. Jónás boldog volt. Köszönte is Urának. A lecke tanulsága azonban másnap mutatkozott: „Másnap hajnal- hasadtával az Úr egy férget rendelt oda, és az megszúrta a repkényt, úgyhogy az elszáradt. Mikor aztán felkelt a nap, az Úrforró, égető levegőt rendelt oda, a nap pedig rátűzött Jónás fejére. Olyan rosszul lett, hogy a halált kívánta magának, mondván. jobb nekem meghalnom, mint élnem! Mondta ekkor az Úr Jónásnak: Azt hiszed, hogy jogos a haragod a repkény miatt? Mondta: Jogos a haragom mindhalálig. Mondta ekkor az Úr: Te bánkódsz a repkény miatt, pedig nem dolgoztál érte, nem nevelted; egy éjszaka támadt, s egy éjszaka alatt elpusztult: s én ne irgalmaznék Ninivének, a nagyvárosnak, amelyben több mint százhúszezer ember van, aki nem tud különbséget tenni jobb és balkeze között, és számos állat”(Jón 4,7-11)