LU SZENT JEROMOS

LU SZENT JEROMOS 

vértanú
+Ny-Kína, 1858. január 28.

Kína nyugati tartományaiban, mélyen a hegyekben, szétszórva élnek a miaók, a ,,Mennyei Középbirodalom'' öt népcsoportjának egyike. Mint az ország egykori urai, akik a Han-dinasztia elől a hegyekbe szorultak, élték az életüket. Elnyomóikról olyan kevéssé akartak tudni, hogy beletörődtek: azok ,,barbárok''-nak tekintik őket.

A miaók legtekintélyesebb törzseihez tartozott a Lu család, az öreg Lu pedig haladó szellemű férfi volt. Megszabadult népe előítéletétől, és tanítóként arra törekedett, hogy törzse ifjúságát megismertesse a kínai klasszikusok bölcsességével. Ezt a célt mindenekelőtt saját fiánál akarta elérni, akivel nagy tervei voltak: előkészítette a nagy állami vizsgákra, hogy egy napon majd a tekintélyes tudósok sorába léphessen. A fiatal Lu azonban megbukott az állami vizsgán; nem azért, mintha hiányosak lettek volna ismeretei, hanem mivel a ,,barbárok''-hoz tartozott.

De ez az igazságtalan eljárás nem mérsékelte buzgóságát! Amikor az öreg Lu nyugalomba vonult, fia az örökségével együtt átvette apja hivatalát is, és csakhamar első ember lett a falujában. Minden oka meglett volna arra, hogy elégedett legyen magával és életével. Belsejében azonban ürességet érzett, s ez nyugtalanná és ingerültté tette, és végül arra késztette, hogy a pálinkában keressen feledést.

Amikor kijózanodott, még rosszabbul érezte magát. Hogy belső ürességét kitöltse, belépett egy titkos szektába, a forradalmi ,,Fehér Lótusz Mozgalom'' egyik ágába. Szigorúan megtartott minden előírást, boldognak azonban mégsem érezte magát.

Ezután mégis megtörtént a fordulat; kapcsolatba került néhány kereszténnyel, akiket az üldözés Nyugat félreeső hegyeibe űzött. Néhány vallási könyv is volt velük. Lu érdeklődni kezdett irántuk, és minél többet olvasott belőlük, annál inkább felismerte, hogy életének teljességét hamis utakon kereste. Megtért, és 1853-ban Jeromos névre keresztelték.

Számára a keresztség a múltjával való teljes szakítást jelentette. A kereszténységre szóló meghívása egyet jelentett küldetésével. Nemcsak keresztény életre törekedett, hanem másokat is el akart vezetni Krisztus igazságára. Ezek a ,,mások'' elsősorban a háza népe voltak: szülei, felesége és gyermekei. Anyja és felesége kivételével megnyerte őket az új út számára.

Ezután meghalt a felesége. Jeromos csak most ismerte fel, mit jelentett a ház számára: semmi sem ment a háziasszony rendező keze nélkül. A szokásnak megfelelően a házasságközvetítőhöz fordult. Ez elküldte a menekült keresztények hitoktatónőjéhez, Liu Ágotához, aki a kínai keresztény közösségekben a szerzetes nővéreknek megfelelő szüzek közé tartozott, és megneheztelt, amiért egy férfi őt akarta megszerezni. Jeromosnak jóvá kellett tennie hibáját, és bocsánatot kellett kérnie.

Akár büszkeségében, tekintélyes férfiúi helyzetében érezte magát megbántva, akár mert a keresztény családokban nem talált magához illő nőt, mindenesetre feleségül vett egy pogány nőt. Ezzel magára vonta a keresztények felháborodását. Először nem törődött vele, később azonban belátta hibáját, és megkísérelte jóvátételét. Úgy gondolta, a nyilvános bűnbánat nem elég; nem nyugodott addig, míg feleségét is el nem vezette a keresztséghez.

Buzgósága most már nem ismert határt. Idővel több mint kétszáz földijét nyerte meg Krisztus hitének. Egy pajtában gyűjtötte őket össze imádság és oktatás végett; a nők -- kicsinyeiket a hátukra kötve -- az egyik oldalon, a férfiak -- gyakran füstölgő pipával -- a másikon, közöttük pedig Jeromos.

Egy azonban hiányzott ennek a közösségnek: a pap. A szomszédos tartományban, Kvangsziban élt egy francia pap, Boldog Chapdelaine Ágoston (lásd: 115. o.). Amikor Jeromos útnak indult hozzá, nem sejtette, hogy micsoda veszélybe kerül. Chapdelaine atyával együtt letartóztatták és bíró elé állították, végül sikerült visszanyerniök a szabadságot.

Egy évvel ezután Chapdelaine vértanúhalált halt Krisztusért. Eközben Jeromos szüntelenül apostolkodott hazájában. Néha messzebbre ment, mint amennyire az okosság engedte volna. Éppenséggel felingerelt másokat. Bosszút forraltak ellene, és elérkezettnek látták rá az időt, amikor a keresztények hírhedt ellensége, Tai vette át a tartomány kormányzójának hivatalát. Saját nagybátyja, aki unokaöccsének birtokára áhítozott, szolgáltatta ki Lut ellenségeinek. A közösség esti imája alkalmával tartóztatták le egy másik vezető katolikussal együtt. Kihallgatása után ugyan visszatérhetett a családjához, de bizonyos volt abban, hogy ez a halasztás csak ,,kegyelmi időhaladék''. Megtette utolsó intézkedéseit, megvigasztalta feleségét és gyermekeit, s utolsó éjszakai órái alatt elkészült a végsőkre.

A következő reggel csakugyan mindent előkészítettek a kivégzésére. A kormányzó még egy hiábavaló kísérletet tett, hogy elpártolásra késztesse, majd kimondták a halálos ítéletet. 1858. január 28-án Lu Jeromossal és társaival együtt halt meg Liu Ágota hithirdetőnő is a hóhér bárdja alatt.

1909. május 2-án X. Pius pápa szentté avatta a vértanúkat.

Ferenc pápa beszéde a Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregációjának a közgyűléséhez

A megszentelt élet képviselői a pápánál 

A Szentatya január 28-án szombaton délben találkozott a  Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregációjának a tagjaival, akik a héten tartották közgyűlésüket a „Hűség és az elhagyás” téma jegyében.

A hivatások egyfajta „vérfolyásával” állunk szemben

Ferenc pápa a 100 fős tanácskozás résztvevőihez intézett beszédében „fontosnak” nevezte a hűség témáját, mely „napjainkban próbának van kitéve”. A hivatások egyfajta „vérfolyásával” állunk szemben – jegyezte meg a pápa –, mely meggyengíti a megszentelt életet és magának az egyháznak az életét is. A megszentelt élet elhagyása aggodalommal tölt el bennünket. Igaz, vannak, akik a következetesség nevében, komoly megkülönböztetés után hagyják el a helyüket, miután kiderült, hogy soha nem is volt hivatásuk. Viszont mások esetében az idők során szűnt meg a hűség, sokszor csak pár évvel az örök fogadalom letétele után. De miért is történt valójában? – tette fel a kérdést Ferenc pápa.

Ma nehéz komoly és  végleges döntést hozni

Válaszában visszautalt a közgyűlésen felismert tényezőkre, melyek befolyásolják a hűséget abban, ami a korszakváltás és nemcsak abban, ami a változás korszaka és amelyben ma nehéz komoly és  végleges döntést hozni. Példaként említette az ismeretségéből azt a diplomás fiatalembert, aki katolikus pap szeretett volna lenni, tíz évre! A továbbiakban Ferenc pápa a vázolt nehézségek elleni orvosságként hat pontban foglalta össze azokat a szempontokat, melyek ma segítik és lehetővé teszik a végleges  elkötelezettséget Isten országában a megszentelt élet területén.

Először hagyjuk magunkat evangelizálni, hogy aztán köteleződjünk el mások evangelizálásában

Az első szempont a mai társadalmi-kulturális környezet jellegének a tudatosítása, mely nem kedvez a hűség megtartásában. A széttöredezettség és az átmenetiség kultúráját éljük, mely az “à la carte” étlap és a divat szerint megrendelt életvitelhez vezet. Ez a kultúra arra indít, hogy mindig „oldalajtókat” használjunk, minden eshetőségre készen, mely aztán elfeledi az egyszerű és komoly élet szépségét és gyakorta egzisztenciális hiányba sodor. Körülöttünk gazdasági szabályozók lépnek a morális elvek helyébe és a pénz diktatúrája lesöpri azt, ami nem jövedelmező. Ebben a környezetben az embernek előbb engednie kell, hogy őt evangelizálják, és csak utána köteleződhet el mások evangelizálásában.

A fiatalok világa összetett, gazdag és kihívó, de nem negatív! Álljunk mellettük!

Ehhez a mai társadalmi-kulturális környezethez járul a fiatalok világa – vetette fel a második szempontot Ferenc pápa.  Ez a világ összetett, gazdag és kihívó jellegű, de nem negatív! Hiszen vannak nagylelkű, vallásilag és társadalmilag is elkötelezett és szolidáris fiatalok, akik spirituális igazságot keresnek, akik valami másféle dolog után vágynak, mint amit a világ kínál nekik. Ugyanakkor vannak közöttük olyanok, akik áldozatai az evilágiság logikájának – állapította meg tárgyilagosan Ferenc pápa. A mi elkötelezettségünk abban áll, hogy mellettük álljunk, hogy megérintsük őket az evangélium és a Jézushoz tartozás örömével.

A reménység és az öröm teszi láthatóvá a közösséget

A harmadik gondolatában a pápa a hivatás ellen-tanúságtételére utalt, mely megnehezíti a hűséget. Ilyen helyzetek a rutin, a fáradtság, a struktúrák működtetésének súlya, a benső megosztottság, a hatalom keresése, a felkapaszkodás kísértése. Ha a megszentelt élet szeretné megtartani a maga prófétai küldetését és varázsát, ahhoz továbbra is meg kell őriznie Jézus központi szerepének a frissességét és újdonságát, hogy reményt és örömet tudjon sugározni. Ugyanis éppen a reménység és az öröm teszi láthatóvá a közösséget.

A testvéri élet megújításától függ nagyon a hivatásgondozás

Következő gondolatában a pápa a közösségben megélt testvéri életet érintette. Ezt a közös imádság, Isten Szavának az imádságos olvasása, a szentségekben való részesedés, a tagok közötti őszinte párbeszéd és megosztás, a testvéri korrekció, az egymás iránti irgalom táplálja. Mindehhez társuljon egy egyszerű és örömteli tanúságtétel a szegények mellett és a perifériákon. A testvéri élet megújításától függ nagyon a hivatásgondozás, hogy elmondhassuk: „gyertek és lássátok!”. Ha ugyanis a közösség tagja nem talál támaszt saját körében a gondjára, akkor kint kezdi el azt keresni.

Mindenki saját hivatása, hogy első személyben felelősen törődjön meghívása ajándékával

Nagy teret szentelt Ferenc pápa a személyes felelősség kihangsúlyozásának. Hivatásunkat törékeny cserépedényben hordozzuk, védeni kell tehát és megőrizni, hogy senki meg ne rabolja ezt a kincset és hogy az időben ne veszítsen a szépségéből. Ez elsősorban mindenkinek saját feladata, hogy Jézust követhesse hittel, reménnyel és szeretettel. Ápolja tehát a hivatását a mindennapi imádsággal, a teológiai és lelki továbbképzéssel, kivédve a mai kultúra és divat tünékeny kísértéseit. A hivatás egy adomány, melyet az Úrtól kaptunk, amikor ránk tekintett és megszeretett, amikor a követésére hívott a megszentelt életben. Az Úr kegyelmével mindenki saját hivatása, hogy első személyben felelősen törődjön ezzel az ajándékkal.

A kísérés lelki karizma, méghozzá világi karizma: papok is lehetnek lelki kísérők

Végül a pápa a spirituális kísérés nagyon fontos szerepéről beszélt. Elsőként azt szögezte le, hogy ez egy lelki karizma, méghozzá világi karizma. A papok is lehetnek lelki kísérők, de a világiak azok. Hányszor mondtam a nővéreknek – utalt a pápa saját tapasztalatára –, akik nem találtak papi lelkivezetőt, hogy keressetek  magatok között egy olyan „Isten nagymamáját” a rendházban. Viseljétek gondját a saját rendi közösségeteknek! – buzdított a pápa. Szükségünk van olyan férfiakra és nőkre, akik tapasztaltak Isten útjaiban, a megkülönböztetésben és abban is, hogy újra fellobbantsák a hitet és a reményt, ahogy Jézus tette azt a két emmauszi tanítvánnyal. Sok hivatás éppen megfelelő kísérés hiányában szűnik meg. Erre az elkísérésre mindenkinek szüksége van. Ugyanakkor arra is ügyelni kell, hogy a lelki kisérés ne váljon függőséggé, de legyen közeli, gyakori és teljesen felnőtt. Tudja odaadni magát finom lelki érzékenységgel, álljon a másik elé „sine proprio”, bármiféle saját birtoklás nélkül és előítéletektől mentesen – zárta beszédét Ferenc pápa a Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregációjának a tagjaihoz.

A hit legyőzi a félelmet.

A hit a nem látott dolgok bizonysága és reményeink alapja. Az Újszövetség szentjei is ebben a hitben adtak példát és ez a hit kapcsol egybe minket és odafűz az Istenhez, aki bennünket gyermekeinek ismer.

A hit legyőzi a félelmet. A Jézus Krisztusba vetett hit megadja a
bátorságot, hogy bátran és bizalommal nézzünk szembe életünk dolgaival, bátran vágjunk neki mindennapi feladatainknak.
Jézus erejével járjuk utunkon, és szombat lévén Máriához, égi édesanyánkhoz is bizalommal száll fohászunk, segítsen közbenjárásával nekünk, járja ki nekünk a szükséges kegyelmet.

Évközi 3. hét szombat

Évközi 3. hét szombat               
Zsid 11,1-2.8-19; Mk 4,35-40
„A hit pedig alapja annak, amit remélünk, bizonytéka annak, amit nem látunk”

Ha a legutóbbi évszázadokban hitről esik szó, egyes emberek arcán gúnyos mosoly jelenik meg. Sokan így sűrítik bölcsnek szánt nézetüket: „Én csak azt hiszem, amit látok”. Erre ki is húzzák magukat, mint akik már minden hiten túlléptek, ők csak a szigorú természettudományos alapon hajlandók gondolkodni. Semmi vitába nem óhajtok belevágni, csupán egy-két komoly megjegyzésem van számukra. Az örök filozófia szerint az igazságot három módon lehet megismerni: Első: érzékeinkkel. Azt a fizikai testet, amely ott van, ahol én, egy vagy mind az öt érzékemmel megtapasztalom. Ez a művelet közös az állatokéval. Második: a következtetés. Az érzékeimmel megismert fizikai tárgyból biztosan következtethetek az eredetére. A fa asztalom anyagából következtetem, hogy asztalom anyaga is földből nőtt fa volt. Harmadik: A hit. Ha valamit szeretnék biztosan megismerni, de a tárgy nincs a közelemben, érzékeimmel el nem érhetem; következtetni sincs miből, de akad olyan valaki, aki jól ismeri, amit én ismerni szeretnék, és megbízható az illető, szavára elfogadom igaznak a dolgot. Erre válaszolni lehet, hogy nincs biztosítékom a tanú becsületéről. Válasz: az érzékeink is becsaphatók. Hányszor írják az újságok, hogy áruházak polcain sárga folyadék: ráírva: méz. Megvizsgálják: kotyvalék. A hitnél, amely isteni igazságra vonatkozik, a garancia a csalhatatlan Isten. Egyébként a tudományos ismereteink zöme is hit, mert azok szavára fogadjuk el igaznak, akik szaktekintélyek. Az a kijelentés pedig, hogy csak azt hiszem el, amit látok, zagyva ész szüleménye, mert a látás az érzékelés, nem hit. A világ teremtett volta józanésszel is kikövetkeztethető. Az ember csak meglévő anyagból tud csinálni valamit, anyagot alakít át, ez a munka. Amíg semmi sem volt, nem lehetett belőle semmit sem kialakítani. Csak Istent nevezhetjük öröknek, akinek szükségképen öröktől fogva léteznie kell, mert csak tőle származhat a teremtett világ. A szentlecke az okos hitre sok példát sorol fel. Az egyik legimpozánsabb Ábrahám hite. Isten szavára elhitte, hogy hazát kap tőle. Bár ekkor hatvan éves volt, még nem született fia, száz éves korában a szintén öreg felesége, Sára szülte meg a megígért gyermeket. Újabb hit-próbán kellett még átesnie, amikor a fia már legényke volt. Isten azt parancsolta neki, hogy vigye föl őt egy távoli hegyre, ott építsen kőoltárt, ölje meg Izsákot és égesse hamuvá. Ábrahám vállalta, mert Isten parancsolta ezt, aki korábban azt ígérte, hogy Izsáknak rengeteg utóda él majd a földön, és a Messiás is tőle születik. Az apa erős hittel hitte, hogy a fiát hamvaiból feltámasztja az Úr, de régebbi ígéretének valóra kell válnia. Ezt a próbát is kiállta. Jutalmul nem kellett a fiát feláldoznia, és minden beteljesült idővel, amit Isten ígért neki.