BOLDOG CRISCI (CRESCI*) PÉTER

BOLDOG CRISCI (CRESCI*) PÉTER

 III. r.

 (+1323) 

 
A 13. század második felében Foligno*-ban született. Mint Szent Ferenc, ő is gazdag kereskedő fia volt s fiatal éveiben világias életet élt. Bár szülei arra törekedtek, hogy jó keresztényt neveljenek belőle, ő léha életu társaival kicsapongó életet folytatott. Harminc éves korában gyökeresen megváltoztatta életét. Szüleit ebben az időben veszítette el s ez mélyen megrendítette. Ekkor lépett be a ferences III. rendbe. Az isteni kegyelem hatása alatt belátta a földi élvezetek haszontalanságát. Eladta gazdag örökségét s a pénzt teljes egészében a szegényeknek adta. Munkájával szerzett keresetébol tartotta fenn magát, de annak nagy részét is a szükséget szenvedőknek adta, maga pedig nagyon szűkösen élt. Sokszor hetekig kenyéren és vizen böjtölt. Nem lévén saját lakása, éjszakára rendszeresen a templom harangtornyában húzta meg magát. Gyakran elzarándokolt Rómába, Assisibe. Különösen kedves volt számára a Porciunkulai kápolna. A nép nagy része épült megváltozott élete példáján, de régi rossz barátai nem tudták neki megbocsátani, amiért elhagyta őket, megfosztva az ingyen evéstől-ivástól és szórakozásoktól. Egy helybeli bíróságnál eretnekséggel vádolták be. De ártatlansága hamar beigazolódott és magaviselete a legnagyobb dícséreteket érdemelte ki. Isten csodákkal is megmutatta, mennyire kedvét lelte Péter életében. 1323. júl. 18- án bekövetkezett halála után Foligno népe mindjárt mennyei közbenjáróként kezdte tisztelni. Hivatalosan VI. Orbán pápa erősítette meg tiszteletét 1385-ben.
A Ferences Martyrologium ezt írja róla:
„Folignoban Boldog Crisci Péter hitvalló a III. rendből, aki egyszerűségével, bűnbánatával, a könnyek adományával és csodáival tűnt ki, kinek ünnepét apostoli engedéllyel ugyanott szentmisével júl. 19-én ünneplik meg.”

Imádság:
Istenünk, te Boldog Pétert a világias életből Szent Ferenc atyánk követése útjára vezetted, add, hogy bűnbánó és erényes élete példáját követve eljussunk a mennyei dicsőségbe. Krisztus, a mi Urunk által.

Papi hivatás 8.

A kapcsolatok gazdag szövevénye.
A mi keresztény kapcsolatunk alapvetően a Szentháromság benső életének mintájára épül.
Amikor Isten a látható világ legrangosabb teremtményét, az embert akarta megteremteni, így szólt: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra. Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; az Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket” (Ter 1,26-27) Az ószövetségi Szentírás megfogalmazója nagyon jól tudta, hogy Isten és benne minden a legtisztább szellem, teremtetlen szellem, az Isten képe nem lehet emberi ábrázat. Egészen más képiségről van szó. Arról a belső kapcsolatról, amely szorosan összefűzi a Szentháromságot egyetlen, megbonthatatlan egységbe. Az Atya tökéletes, kimerítően pontos képmása, önismerete a Fiú. Ezt a tökéletes azonosságot az Atya egyetlen szóban ki is mondja: Őket ez hasonlatosság is összeköti, de az új személy örök születése pillanatától megkapja Atyja végtelen nagy isteni természetét, az örök és végtelen, oszthatatlan értelmet és akaratot. Az isteni akarat működése kapcsán származó Harmadik Isteni Személy származásakor ezt a már közös isteni természetet kapja ajándékba az Első és Második Isteni Személytől. Így mindig egyformán gondolkodnak és akarnak az Isteni személyek. Ez a csodálatos isteni összetartozás létben a Személyek kifelé, a világ felé történő cselekvésében lett a teremtett ember ősmintája. Ezért kellene minden emberi kapcsolatnak a legtisztább igazságot és legtökéletesebb szeretetet mintáznia, mert gyalázattá lesz az összes emberi kapcsolat, ha nem isteni példaképét hirdeti. Az igazság és a szeretet legyen a kapcsolataink rendező elve. Jézus papjai erre mutassanak állandó jó példát.

Sirák Fiának Könyve 44.

Az ószövetségi bölcs bölcselkedésében arra hívta fel a fiatal nemzedék figyelmét, hogy ne sajnálja önmagától az ennivalót, az élet kínálta örömöket. 

Adja meg az áldozati adományokat a templomnak és a szolgálattévő papságnak, adjon barátainak is, ha i van feleslege. A halál úgyis elvesz mindent, amit összekuporgatott a takarékos ember, de ne tévessze meg az egyes önző kortársak korszelleme. A zsidó ősöknél több fontos életkörülményt tartottak a földi boldogság feltételének: a hosszú életet, a sok gyereket és egy megfelelő anyagi jólétet. Ez így okos dolog, de, ha valaki az egyik feltételt kurtítja, a többi is romlik. Ha azt kezdik hajtogatni, hogy túlságosan sok a fiú a családban, elaprózódik az egyre eső örökség, vegyük ki a régi elvekből a sok gyerek fontosságát, egy idő múlva elsorvad a nemzet. Ezt kétezer évvel később mi is szorongva figyeljük. Ugyanígy káros és veszedelmes okoskodás, ha a Isten parancsát: „Legyetek termékenyek, töltsétek be a földet” (Ter 1,28) megvétózzák a család isteni alapelvének megváltoztatásával. Ezért írja a bölcs Sirák fia: „Ne vond meg magadtól a ma boldogságát, és vedd ki részedet az élvezetekből. Nem kell vagyonodat másoknak adnod, nehéz szerzeményedet a kockavetőknek. Adj (ajándékot) s fogadj el magad is: élvezd az életet, mert az alvilágban már nincsen élvezet. Minden test elavul, akárcsak a ruha, és törvény mondja: meghalni, meghalni! Mint a levélrügy a zöldülő fán: az egyik elhervad, a másik fejlődik, ilyen a húsból s vérből való népség: amikor az egyik meghal, születik a másik.  Minden mulandó mű végül is elpusztul, és aki alkotta, osztozik sorsában”(Sir 14,14-19) A bölcs boldogsága. „Boldog az, akinek bölcsességen jár az esze, aki mindent okosan megfontol; aki eszét a bölcsesség felé irányítja, és annak titkait igyekszik fölfedni, mint valami vadász, úgy jár a nyomában, leskelődik, hogyan juthat a közelébe, benéz az ablakán, fülel az ajtaján, s megtelepszik a háza közelében, a falához kötözi sátrának cövekét, az oldalához üti fel  sátrát, s ezáltal kellemes otthonban lakhatik, gondjaira bízza gyermekei sorsát, s az ágai alatt kipiheni magát, a nagy hőség elől árnyékába bújik, oltalmat nyújt neki annak dicsősége” (20-27) „Így tesz mind, aki az Urat féli: eljut a bölcsességre a törvény ismerője. Elébe siet, mint egy édesanya, mint ifjú feleség, úgy fogadja. Az értelem kenyerével eteti, és a bölcsesség vizét nyújtja neki italul. Reá támaszkodik,  s nem inog meg a lába, benne reménykedik és nem csalatkozik. Felmagasztalja a többi ember fölé, a gyülekezetben kinyitja a száját. Az örömöt és az ujjongás koszorúját elnyeri. és örök hírnévvel ajándékozza meg. A közönségesek nem veszik birtokba, az istentelenek soha nem láthatják. Elérhetetlenül messze van a gőgtől, s hazug embereknek nem jut az eszükbe. Dicsérete nem illik az istentelen szájába, akinek az Úr nem adott rá megbízatást. A bölcs ajka dicsőítő éneket zeng majd, és maga az Úr fogja vezényelni.” (15,1-10) A filozófia perennis (az örök bölcsesség) kimunkálói  ennek a bölcsességnek segítségével  a középkor  folyamán el  tudtak jutni a teológia csodálatos magasságaiba. Ezt látván a sátán az újkor reneszánsza címén kezdte elvadítani az embereket az Isten mellől.1900. január 1-re virradó éjjel XIII. Leó pápának álmában megmutatta Isten ennek a századnak sátáni működését. A borzalmak láttán a Szentséges Atya elájult. Az ószövetségi bölcsességi  irodalom boldogító erejét, amit a kereszténység a jézusi kinyilatkoztatás által igazságról és szeretetről isteni magasságba  emelt, azt a sátán sárba taposta. Korunk gondolkodásmódjának sokat kéne változnia, hogy a ma embere Jézus Egyháza fala mellé emelje házát, és boldog nagy családként éljen újra.

Évközi 15 hét szombat

Évközi 15 hét szombat         
Kiv 12, 37-42; Mt 12, 14-21
„a farizeusok, pedig kimentek és tanácskozni kezdtek ellene, hogyan veszítsék el őt”

Jézus egyre nyíltabban ellenszegült a farizeusi gondolkodásnak. Mint Megváltó, vissza akarta állítani Isten eredeti tervét: Az embereknek egyetlen irányítója van, az Isten. Ezt az irányítást fogadja el mindenki, mert ennek az isteni akaratnak a célja az, hogy az emberek az igazságot és a szeretetet szolgálják, így egymás boldogságáért éljenek, dolgozzanak, ezzel kiérdemelve az örök boldogságot. A sátán célja az, hogy emberek vegyék át az irányítást, hazugsággal és a gyűlölettel mérgezzék a földi életet, veszítsék el a mennyországot, és a pokolba kerüljenek. A farizeusok is erre tettek kísérletet, amikor Isten erkölcsi világát a maguk elgondolása szerint kemény igává változtatták, annak viseléséhez nem adtak segítséget, Jézust, pedig egyre jobban gyűlölték szeretetéért és az igazság pontos követéséért. Amikor szombaton a kalász-szedés után Jézus megvédte tanítványait, a felborzolt kedélyű farizeusok utána mentek a zsinagógába. Ott tartózkodott egy elszáradt kezű ember. Elhangzott a kihívó kérdés: „szabad-e szombaton gyógyítani?” (Mt 12, 10) Jézus felelt egy tényleges baleset említésével: „Ki az az ember köztetek, akinek ha egyetlen juha van, és szombaton beleesik egy gödörbe, nem fogja, meg és nem húzza ki azt? Pedig mennyivel több az ember a juhnál! Szabad tehát jót tenni szombaton”. (11-12) Ezután rögtön meg is gyógyította az élettelen kezet. A logikus válaszra és a nyilván isteni tettre a farizeusok azonnal kimentek a zsinagógából és tanácskozni kezdtek, hogyan tudnák Jézust eltávolítani. Jézus is elment onnan. Nagy tömeg követte óriási lelkesedéssel és boldogan: végre felvilágosodtunk, hogy az emberiség nem nyomorra van teremtve, hanem szeretetre és boldogságra. Ha akad is nyomor, van újabb lehetőség a szeretetre, újabb boldogításra és az ebből fakadó boldogságtöbbletre. Ez az Isten üzenete a Názáreti Jézus által: „íme, a szolgám, akit választottam, a kedvencem, akiben lelkem tetszését találta. Rá adom a Lelkemet, és ő ítéletet hirdet a nemzeteknek. Nem vitázik, és nem kiált, senki sem hallja a tereken a hangját. A megroppant nádszálat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja el, míg győzelemre nem viszi az ítéletet. Az ő nevében reménykednek a nemzetek”. (Iz 42, 1-4)(Mt 12, 18-21) Izajás prófétával, nyolcszáz évvel korábban üzente ezt az Úr. A farizeusok nyilván olvasták, hiszen gazdagok lévén, futotta pénzükből a drága Szentírás-tekercsekre. Barátaik, az írástudók is emlegethették nekik, hogy milyen szép világot csillantott fel a Lélek a Messiásban. Igaz, ők magukat tisztának, bűntelennek tartották, de örülniük kellett volna a jó hírnek, hogy a hitükben vagy erkölcseikben megroppantak is szentekké válhatnak a Messiás eljötttekor. Micsoda örömnek kellett volna sugározni azoknak a farizeusoknak arcáról, akik a kalászt tépdeső apostolok Mesterében felfedezhették volna tetteiből, igazság és szeretet-szolgálatából a megérkezett Messiást. Kétezer éve olvassuk ezeket a történeteket, láthatjuk a szentek életéből is Jézus világának csodálatos boldogságát. Látjuk a nyomort, most már tudjuk, hogy Jézus nélkül nem lesz boldog élet: ráébredtünk már, hogy hozzá kell fordulnunk? „Más kárán tanul az okos”, mi a sajátunkon sem okosodunk?

RÓMAI SZENT ELEK

Szent Elek
 [július 17.]

Elek (Alexius) az a, azaz ‚nagyon’ és a lexis, azaz ‚beszéd’ szavakból származik, s azt jelenti, hogy ‚Isten igéjében nagyon erőteljes’.

Elek Euphemianusnak, egy igen előkelő római férfiúnak, a császári udvar első emberének fia volt, kinek háromezer aranyövvel ékes, selyembe öltözött ifjú állt a szolgálatára. Euphemianus prefektus nagyon könyörületes ember lévén házában nap, mint nap három asztalt teríttetett a szegényeknek, árváknak, özvegyeknek és zarándokoknak, s buzgón szolgált nékik. Ő maga csak a kilencedik órában vett ételt magához más jámbor férfiakkal együtt, az Úrnak félelmében.

Felesége, Aglaes hasonlóan istenfélő és jámbor asszony volt. Gyermektelenek voltak, de az Úr, könyörgésükre egy fiúgyermekkel áldotta meg őket; ez után fogadalmat tettek, hogy tisztaságban élnek. A fiúcskát a szabad tudományokban nevelték. Miután ragyogóan kitanulta a bölcsesség egész mesterségét és serdülőkorba jutott, a császári házból választottak egy leányt számára, akivel össze is házasodott, Eljött a nászéjszaka, s midőn a hálószoba csöndjébe léptek, a szent ifjú istenfélelemre kezdte oktatni jegyesét, és a szűzi tisztaság megtartására biztatta, majd aranygyűrűjét és övének csatját őrizetére bízta, mondván: „Vedd és őrizd meg, amíg Isten jónak látja. Az Úr legyen miközöttünk!”

Ezután valamennyi pénzt magához véve a tengerhez sietett és titokban hajóra szállt. Laodiceába jutott, majd útját folytatva a szíriai Edessa városába utazott, ahol a mi Urunk Jézus Krisztusnak egy olyan képe van, melyet nem emberi kéz festett a gyolcsra. Mihelyt megérkezett, amit csak magával hozott, szétosztotta a szegények között, hitvány ruhát öltött, és leült maga is a koldusok közé Isten Anyja Mária egyházának előcsarnokába. Az alamizsnából csak annyit tartott meg, amennyire szüksége volt, a többit más szegényeknek adta.

Euphemianus nagyon bánkódott fia eltűnésén, és a világ minden tája felé szétküldte szolgát, hogy kutassák fel. Néhányan közülük Edessa városába érkeztek. Elek megismerte őket, azok viszont nem ismerték fel, s a többi koldussal együtt neki is adtak alamizsnát. Ő elfogadta, s Istennek hálát adva így szólt: „Hálát adok néked, Uram, hogy alamizsnát fogadtattál el saját szolgáimtól.” Visszatérve a szolgák jelentik atyjának, hogy sehol sem találják. Anyja pedig eltűnésének napjától fogva a szobája padozatára leterített zsákon virrasztott, és panaszosan fogadkozott: „Itt gyászolok mindaddig, míg vissza nem kapom fiamat.” Elek mátkája pedig azt mondta anyósának; „Míg nem hallok legdrágább jegyesemről, mint az árva gerlice, veled maradok.”

Elek tizenhét évig élt az említett előcsarnokban, Isten szolgálatában. Ekkor a Boldogságos Szűz képe így szólt a templom őréhez: „Vezesd be az Isten emberét, mert méltó a mennyek országára, s az Úr Lelke van rajta. Az ő imádsága, mint a tömjén, fölszállt az Úr színe elé.” Az őr nem tudta, hogy kiről van szó. Ekkor ismét megszólalt: „Az, aki kint ül az előcsarnokban.” Erre az kisietett és bevezette Eleket a templomba. Ezt hamarosan mindenki megtudta, de midőn tisztelni kezdték, az emberi dicsőség elől menekülve visszatért Laodiceába. Ott hajóra szállt, s a ciliciai Tharsusba akart eljutni, de Isten rendelésére a szél a római kikötőbe hajtotta a hajót. Látva ezt Elek, így szólt magában: „Atyám házában élek majd ismeretlenül, legalább nem leszek más terhére.”

Szembetalálkozott atyjával, amint az nagy kísérettől körülvéve éppen a palotából tért vissza. Utána kiáltott: „Isten szolgája, zarándok vagyok, fogadj be házadba, adj ennem az asztalodról lehulló morzsákból, hogy rajtad is, mint földi zarándokon, méltóztassék könyörülni az Úr!” Meghallotta ezt atyja, s a fia iránti szeretetből befogadta őt, külön lakhelyet adott neki, asztaláról etette, és saját szolgát rendelt mellé. Ó pedig az imádságnak szentelte magát, testét böjttel és virrasztással sanyargatta. A ház szolgái gyakran kicsúfolták, sokszor a fejére öntötték a mosogatóvizet, sokat sértegették, de ő mindvégig nagyon béketűrő volt. Tizenhét éven át élt atyja házában így, ismeretlenül. Ekkor megtudta a Szentlélek által, hogy életének elközelgett a végórája. Papiruszt és tintát kért, s egész életének sorát leírta.

Egy vasárnap, mise után a templomban szózat hallatszott az égből, mondván: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én felüdítlek titeket” (Mt 11,28). Ennek hallatára mindnyájan megrémültek, arcra borultak, s íme a hang ismét megszólalt: „Keressétek meg az Isten emberét, hogy imádkozzék Rómáért!” Midőn keresték, de nem találták sehol, újra felhangzott: „Euphemianus házában keressétek!” Megkérdezték Euphemianust, de azt mondta, hogy semmi ilyesmiről nem tud. Ekkor Arcadius és Hononus császár Ince pápával együtt a nevezett férfiú házához sietett, Elek szolgája pedig odalépett a ház urához, mondván: „Nézd meg, uram, nem a mi zarándokunk-e az! Ő valóban nagy türelmű ember.” Odafutott hozzá Euphemianus, és holtan találta. Orcája úgy ragyogott, mint egy angyalé. El akarta venni tőle a papiruszt, amit a kezében tartott, de nem tudta kivenni belőle.

Kiment hát, és elmondta a császároknak és a főpapoknak. Azok beléptek hozzá, mondván: „Bár bűnösök vagyunk, de a birodalom kormányzásának terhét viseljük, ez pedig itt a főpapi kormányzás egyetemes gondját, add hát ide nekünk a papiruszt, hadd tudjuk meg, mi van ráírva.” A pápa odalépve kivette kezéből az írást, ő pedig rögtön elengedte. A pápa felolvastatta a néptömeg és az apa színe előtt.

Euphemianus ezt hallván összezavarodott nagy fájdalmában, minden ereje elhagyta, elájult s a földre rogyott. Amikor kissé magához tért, megszaggatta ruháit, tépdesni kezdte haját, szakállát rángatta, ütötte-verte magát, s fia teste fölött így kiáltozott: „Jaj nekem, fiam! Miért szomorítottál így meg engem? Miért taszítottál ennyi éven át fájdalomba és keserűségbe? Jaj, én szerencsétlen, öregségem támaszát a ravatalon látom feküdni, s nem szól hozzám! Jaj nekem, miféle vigaszt találhatnék ezután!”

Anyja ezt hallván, mint a vadászhálót széttépő anyaoroszlán, ruháit megszaggatván rohant oda, haja kibomolva, szemét az égre emelte, s mikor a tömeg miatt nem tudott a testhez férkőzni, így kiáltott: „Adjatok utat, emberek, hadd lássam a fiamat! Hadd lássam lelkem vigaszát, kit keblemen tápláltam!” Amikor a testhez ért, ráborult és így kiáltozott: „Jaj nekem, fiam, szememnek fénye, miért tetted ezt, miért bántál velünk ilyen kegyetlenül! Láttad apádat, s engem, szerencsétlent, könnyeket ontani, és nem fedted föl magad előttünk; szolgád csúfot űztek belőled, s te tűrted.” És újra meg újra a testre borult, hol karjait tárta fölé, hol az angyali arcot simogatta kezével, és megcsókolva így kiáltott: „Sírjatok velem mindnyájan, akik itt vagytok, mert tizenhét évig a házamban volt, mégsem ismertem föl! Egyetlen fiam ő, és a szolgák becsmérelték és ütlegelték. Ó, jaj nekem, ki teszi szememet könnyek kútforrásává, hogy éjjel-nappal sirathassam lelkem fájdalmát!”

Jegyese gyászruhát öltött, s zokogva futott oda: „Jaj nekem – mondta –, ma lettem árva, ma lettem özvegy! Nincs kire ránézzek, nincs kire szemem emeljem. Összetört életem tüköre, odaveszett reménységem. Olyan fájdalom kezdődik, aminek sohasem lesz vége!” A tömeg ezt hallván forrón könnyezett.

Ekkor a pápa a császárokkal a testet illő tisztelettel koporsóba helyezte. A város közepére vitték, és bejelentették a népnek, hogy megtalálták az Isten emberét, akit az egész város keresett. Mindenki a szenthez sietett. Ha egy beteg megérintette a szentséges testet, rögtön meggyógyult: a vakok visszakapták látásukat, a nyavalyatörősök megszabadultak, s minden beteg, bármi baja volt, meggyógyult, amint a testhez ért. A császárok pedig, látván ezt a csodát, a pápával együtt, maguk vették vállukra a koporsót, hogy a szent test őket is megszentelje. Ekkor a császárok aranyat és ezüstöt szórattak szét az utcákon, hogy a kapzsi tömeg figyelmét lekössék, és akadály nélkül vihessék a testet a templomba. De a nép levetkőzve kapzsiságát egyetemben igyekezett megérinteni a szent testet, és így csak nagy keservesen jutottak el Szent Bonifác vértanú templomához, ahol hét napon át, dicsőítették Istent. Arannyal, gyöngyökkel, drágakövekkel ékes sírhelyet készítettek, melyben nagy tisztességgel helyezték el a szent testet. A sírboltból pedig oly édes illat áradt, hogy mindenki azt hihette, drága fűszerekkel van telve. Elek július tizenhetedikén hunyt el, az Úr 398. esztendeje táján.