AUGSBURGI SZENT ULRIK

AUGSBURGI SZENT ULRIK 

püspök
*Augsburg, 890. +Augsburg, 973. július 4.

993-ban került első ízben sor arra, hogy a Lateráni bazilikában a pápa nyilvánosan szentté avasson valakit; addig az egyházmegyék és a kolostorok maguk emelték oltárra szentjeiket. Ettől kezdve a Kúria igyekezett a szentté avatás jogát a kezébe venni, a különféle egyházak pedig arra törekedtek, hogy egy-egy szent tiszteletéhez megszerezzék Róma jóváhagyását. Az első, aki így került a szentek sorába, Augsburg püspöke, Szent Ulrik volt. ,,Miután segítségül hívta a Szentlelket a zsinat -- a szentszék és az egybegyűltek egyetértésével --, úgy határozott, hogy a tiszteletre méltó Ulrik augsburgi püspököt Isten templomaiban mindig megünnepli, és ezzel is gyarapítja a fölséges Isten dicséretét'' -- hirdeti a pápai bulla, amelynek Gallia és Germánia püspöki kara volt a címzettje. Ulrik harmadik utóda, Liutolf érte el, hogy húsz esztendővel azelőtt elköltözött előde, akit mindenütt szerettek és már előbb szentként kezdtek tisztelni, a kanonizált szentek sorába kerüljön. Így az augsburgi egyházmegyének a saját püspöke lett a patrónusa Szent Afra vértanú mellett, akinek templomában Ulrikot -- saját kérése szerint -- eltemették. (A Szent Ulrik és Szent Afra templom -- mai alakjában a kései gótika és a reneszánsz alkotása - - a dómon kívül Augsburg leglátogatottabb zarándokhelye lett.) Az augsburgi szent neve csakhamar ismertté vált a német határokon túl is. Otloh Sankt Emmaram-i szerzetes 1050 körül azt írta, hogy Ulrik szentségének ,,jó illata'' az egész keresztény világot betöltötte. A kései középkorban gyakran folyamodtak hozzá segítségért mindenféle gondban, bajban.

Ulrik életéről részletes és megbízható beszámolót a Vita Udalriciben találunk. Ezt az életrajzot bizalmasa, Gerhard kanonok írta, minden bizonnyal a szentté avatás előkészítésére. Ulrik egy sváb nemesi nemzetségből származott, amelynek Wittislingen körül voltak birtokai, és amely egészen a 13. századig fennmaradt; az utolsó sarj Hartmann augsburgi püspök volt. Anyai részről rokonságban állt a sváb hercegekkel és Szent Adelheid (lásd: 625. o.) császárnővel.

Miután az előkelő Sankt Gallen-i kolostorban tanulmányait befejezte, az augsburgi püspök kamarása lett, akinek föltehetően rokona is volt. Amikor a püspök meghalt, Ulrik visszavonult, és özvegyen maradt édesanyja birtokait vette kezébe. 923-ban a családnak sikerült elérnie, hogy Ulrikot meghívják augsburgi püspöknek. Élete vége felé maga is gondolkodott azon, hogy unokaöccse, Adalbero javára lemond a püspökségről; a császárt sikerült is tervének megnyernie, de a német püspöki kar Ingelheimben nemet mondott az agg püspöknek, s bár egyébként tiszteletet nyilvánítottak iránta, nepotizmusát nem engedték érvényesülni.

A birodalom szolgálatában Ulrik püspök két kiemelkedő sikert ért el. Az I. Ottó elleni utolsó nagy felkelés idején, amelyben I. Ottó fia, Liudolf sváb herceg is részt vett, a püspök 954-ben elérte, hogy apa és fia, akik már készen álltak az ütközetre, fegyverszünetet kössenek. Ez az ország belső békéje szempontjából igen nagy jelentőségű tettnek számított. A következő évben a magyarok ellen lépett fel Ulrik, akik meg akarták támadni Augsburgot; irányította a védelmet, ellenőrizte a védő falak építését és könyörgéseket tartott. Bár a 955. augusztus 10-i lechmezei csatában nem vett részt, mint ahogy a legenda tartja, mégis jelentős része volt a győzelemben, mert ha a város védelme nem járt volna sikerrel, a birodalmi sereg sokkal kedvezőtlenebb helyzetbe került volna.

Egyéb kedvezmények mellett azt a kiváltságot is elnyerte a püspök jutalmul a királytól, hogy saját pénzt verethessen, amit akkor csak kevesek tehettek. Számos törvénynapon részt vett, és gyakran ő hitelesítette az okiratokat. A birodalom lelki fejedelmeként becsvágy nélkül igyekezett feladatainak megfelelni.

952-ben az Augsburg közelében megtartott nagy zsinaton a püspökök a papság és a szerzetesség megreformálását határozták el. Augsburg tekintélyes főpapját később püspökszentelésekre is felkérték. Már 934- ben az ő tanácsára választották meg a szomszédos konstanzi egyházmegye püspökévé Konrádot (900--975).

Ulrik ötven esztendőn át volt egyházmegyéjének és városának buzgó főpásztora és atyja. Beiktatása idején a sváb és a bajor földön sok gondot okoztak a külső ellenség támadásai és a belső bajok. Amit a püspök huszonöt esztendő alatt épített, az Liudolf felkelése és a magyarok betörése idején elpusztult. Újra nekilátott a dóm, az Afra- kolostor, a város és a városfalak újjáépítésének, és országszerte előmozdította a templomépítést, de nem tartozott a művészetek nagy mecénásai közé. Pályafutását intézőként kezdte, s ennek püspök korában is hasznát vette, hiszen mint püspök is hatalmas birtok ura volt. Ha a szükség megkívánta, igénybe vette a püspöki javakat. Legtöbbet azonban az egyházi élet megújításáért tett: rendszeresen összehívta az egyházmegyei zsinatot, ellátogatott a legeldugottabb helyekre is, bérmált, személyesen vezette a káptalant és hozott döntést egyházjogi ügyekben, s ilyenkor sem időt, sem fáradságot nem sajnált, hogy az igazságot kiderítse és érvényre juttassa. Hatásos prédikációival küzdött a visszásságok és a babonaság ellen is. Előmozdította a papság képzésének ügyét, papjaival szoros kapcsolatban állt és a szerzetességet is támogatta. Az akkori nehéz időkben fontosnak tartotta, hogy a kolostorok a püspök keze alá kerüljenek, így akarván biztosítani, hogy Szent Benedek regulája szerint éljenek.

Ulrik életében az aszketikus gyakorlatok is helyet kaptak, vonzotta az imádság és a zsoltározás, s föltehető, hogy titokban a szerzetesi szabályok szerint élt. De lényéhez az is hozzátartozott, hogy ünnepi alkalmakkor tudta kedvelni a vidám társaságot is; volt szeme a természet élvezéséhez. Vidámsága nemegyszer jelentett erőt és vigaszt környezete számára. Szoros barátság fűzte Szent Konrád konstanzi püspökhöz, Boldog Eberhard einsiedelni apáthoz (934--958) és Szent Wolfgang (lásd: 567. o.) regensburgi püspökhöz. Másfelől barátja volt a szegényeknek is, akiktől soha nem tagadta meg bőkezűségét; az asztaláról étkeztek és bizonyos alkalmakkor ajándékokat is kaptak, a róluk való gondoskodást pedig saját alkalmazottai egyik fontos feladatává tette. Amikor egyházmegyéjét látogatta, csapatostul követték a szegények, s ezeknek a háborúk utáni nehéz időkben mindig többet juttatott az okvetlenül szükségesnél. Kísérőit, valamint azokat a papokat és világiakat, akik a környezetébe kerültek, jól megválogatta, s nemcsak a kormányzásban számított szolgálataikra, hanem ha kellett, reprezentált is. Az ünnepélyes formáknak a liturgiában is igyekezett teret adni Isten dicsőségére és a szentek tiszteletére.

A földi élethez hozzátartozik az emberi tevékenység, a munka és a kormányzás öröme vagy az öregség és annak méltósággal és alázattal való elviselése is. S Augsburg püspöke e téren is elöl járt jó példával. Harmadik római útján (971--72) már vinni kellett, a már említett ingelheimi zsinaton pedig már nem védekezhetett személyesen. Unokaöccse, Adalbero halála után az agg Ulrik törődött annak házával; még egyszer gazdagon gondoskodott a papokról és a szegényekről, és külön gondja volt arra a nyomorékra, aki Kemptenben a temetőben élt.

Megindító, ahogy a források Ulrik haláláról beszámolnak. A haldokló azt, ami személy szerint az övé volt, már jóval előbb szétosztotta a szegények és a szolgái között. Egy nap, miután a szentmiseáldozatot bemutatta, kereszt alakban hamut szóratott a földre, ráfeküdt és Nagy Szent Gergely (lásd: A szentek élete, 511. o.) műveiből felolvastatta a másik életről szóló fejezetet. A hatalmas egyházfejedelem koldus módjára halt meg, a puszta földön fekve. Regensburg püspöke, Wolfgang temette el, aki a betegágyához igyekezett, de mire odaért, Ulrik már halott volt.

Ferenc pápa a Közel-Kelet békéjéért imádkozik Bariban más keresztény felekezetek vezetőivel együtt

Egyetemes léptékűnek és rendkívüli történelmi jelentőségűnek tartja Cacucci érsek a július 7-i találkozót Bariban, amelyen Ferenc pápa a keresztény egyházak vezetőivel imádkozik a Közel-Kelet békéjéért.

Közeledik a szombati imatalálkozó, amelyre Ferenc pápa meghívta a térség keresztény egyházi vezetőit, hogy együtt kérjék a béke ajándékát a sokat szenvedett közel-keleti lakosság számára. A vasárnapi Úrangyala elimádkozásakor a Szentatya emlékeztetett a július 7-i eseményre, melyet az imának és az elmélkedésnek szentelnek. A Vatikáni Rádió interjút készített Bari-Bitonto érsekével, Francesco Cacuccival, aki hitelesen ökumenikus találkozónak nevezte a bari eseményt, mely rendkívüli történelmi jelentőséggel bír.

Hogyan éli meg a mindennapokban a dél-olaszországi Bari városa az ökumenizmust? Erre a kérdésre az érsek elmondta: elegendő vasárnap délelőtt eljönni Bari óvárosába és megcsodálni a különféle keresztény felekezetek színes öltözékét. Etiópok, eritreaiak, grúzok, akik a történelmi városnegyedben végzik a liturgiát a katolikus templomokban, amelyeket az érsek bocsátott keresztény testvérei rendelkezésére.

A kelet kapujának nevezett város ökumenikus útjának fontos állomása volt a II. vatikáni zsinat. Bari akkori érseke a zsinatról visszatérve megnyitotta Szent Miklós kriptáját az ortodoxok előtt, benne egy kis kápolnával és ikonosztázzal. Ez a gesztus akkor egyedülállónak számított a világon – tette hozzá Cacucci érsek. – Az ökumenikus út folytonos párbeszédben haladt előre a különféle keresztény felekezetekkel, elsősorban pedig a keletiekkel, akik rendszeresen eljönnek Bariba, hogy leróják tiszteletüket Szent Miklós ereklyéi előtt. Az orosz jelenlét mellett itt vannak sok evangélikus, anglikán, illetve evangéliumi egyház képviselői is.

Nemcsak Bari, hanem egész Puglia régió helyi egyháza számára kiemelt nap július 7-e, amelyet az érsek személy szerint ajándékként él meg. Mint mondta, 31 éve szentelték püspökké. Ezzel egy időben ülésezett Bariban a katolikus-ortodox teológiai vegyesbizottság Willebrands bíborossal és Stylianos melbourne-i metropolitával. Jelen voltak mind a katolikus, mind az ortodox egyház főbb elöljárói. Ez az esemény meghatározta Cacucci érsek életét, melyet mindig Szent Miklósnak, az egység szentjének fényében élt.

Ez az egység nem pusztán az ortodoxokkal, hanem az evangéliumi egyházakkal is értendő. A pápa döntése, hogy Barit választotta az imatalálkozó helyszínéül, hálával és izgalommal tölt el – mondta a Vatikáni Rádiónak a város főpásztora.

Évközi 13. hét szerda

Évközi 13. hét szerda

Mindannyiszor gúnyt űzünk az evangéliumból, valahányszor annak lényegét, az Atyaistennek Jézus Krisztus által kinyilatkoztatott irgalmasságát hazug módon utánozzuk. Márpedig ezt tesszük, amikor ugyan megesik a szívünk az elesetten, és próbálunk segíteni rajta nyomorúságában, de nem vagyunk következetesek, és nem gyakoroljuk az igazságosságot, amely egyetemes, világot fenntartó, az emberi jelenséget a mélyben megalapozó valóság. Ezt jelenti, amit a próféta által üzen nekünk az Úr a mai Olvasmányban: nem arra szólít fel, hogy könyörüljünk meg egymáson, s akkor ő is megkönyörül rajtunk, hanem igazságot és igazságosságot követel a mindennapi életben, hogy remélhessünk irgalmasságában.

Nem elég elérzékenyülve megszeretgetni valakit, hanem meg kell adni mindazt, ami az igazságosság alapján jár neki. Igaz ez társadalmi szinten, de kicsiben, a családban s minden keresztény közösségben is. Házastársunknak a vele kötött életszövetség okán, az igazságosság alapján jár részünkről a tisztelet, szeretet, hűség, hiszen millió más helyett éppen minket választott, mi pedig őt. A gyermekeknek az igazságosság alapján jár a gondoskodás, törődés, nevelés. A szülőknek az igazságosság alapján jár a tisztelet, megbecsülés, engedelmesség. De még a rokonszenven alapuló, baráti kapcsolatokban is jelen van az igazságosság követelménye, hiszen akit egyszer barátunknak választottunk, azt az igazságosság alapján nem sorolhatjuk többé a nagy tömeg névtelen egyedei közé.

Urunk, Jézus Krisztus, add kegyelmedet, hogy a spontán, érzelmi szereteten túl megízleljük és nap mint nap gyakoroljuk is azt a szeretetet, mely az isteni igazságban és igazságosságban gyökerezik, ezért egyedül lehet valódi, azaz őszinte és tartós, örökkévalóságra érdemes. Formáld, kérünk, szívünket egyre jobban a Te igazságod és irgalmad szerint, hogy az igazságosság és az irgalmasság többé ne egymással ellentétes tulajdonságok legyenek számunkra, hanem ugyanazon szeretetnek kétféle arca, egymást erősítő és hitelesítő megnyilvánulása.

BOLDOG RAJMUNDUS LULLUS

BOLDOG RAJMUNDUS LULLUS 

misszionárius
*Palma, 1232. +Bougie-ból Mallorcába vivő útján, 1316.

Születése és ifjú évei Aragóniai I. Jakab (1214--1276) idejére esnek, aki visszafoglalta az araboktól a Baleári-szigeteket, Valenciát és Murciát. Rajmund apja jelen volt Palma ostrománál. Egyetlen gyermeke, Rajmund apród a királyi udvarban, majd a harmadik fejedelmi sarjnak, mallorcai II. Jakabnak a nevelője lett.

A tüzes Rajmund mohón szívta magába az aragóniai udvar trubadúr légkörét. 1256-ban megházasodott.

Midőn egyszer egy nagyon is kétes értékű dalt költött egy hölgy számára, megjelent neki a keresztre feszített Jézus; megjelent még egyszer, majd újból, és mikor 1263. október 4-én a ferencesek templomában a püspök megragadó szavakkal festette le Assisi Szent Ferenc teljes önátadását Szegénység Úrnőnek, Rajmund véglegesen elhatározta, hogy új életet kezd. Hosszabb zarándokutat tett Francia- és Spanyolországba. 1264-ban Pennaforti Szent Rajmund (lásd: A szentek élete, 34. o.) tanácsára visszatért családjához (két gyermeke volt) Mallorca szigetére. Életét különféle tanulmányoknak szentelte (arab nyelv, szabad művészetek, filozófia), és feltehetően egy domonkos rendi pap vezetésével, tanulva és imádkozva elmélyítette hitbeli ismereteit. A Randa-hegy magányában kilenc év alatt szívós kitartással megszerzett ismeretei egy mindent átfogó szemléletbe rendeződve megadták a hőn óhajtott felkészültséget a messzire vezető, megnyugvást nem ismerő missziós utakra. Most már semmi sem tartotta vissza: sem a felesége, sem a gyermekei, sem a vagyona. Szilárd meggyőződésévé vált, hogy Isten nagyobb munkára választotta ki, ezért elbúcsúzott övéitől. -- Tudományos szemléletét Isten szent adományának tekintette.

Annak az eszmének a megszállottjaként, hogy újból megnyeri a hitnek Afrika és Kisázsia elkereszténytelenedett vidékeit, Rajmund többször is beutazta a Földközi-tenger nagy részét, s megkövezései, megbotozásai és börtönbe vettetései ellenére sem mondott le arról, hogy alkalmas vagy alkalmatlan időben nagy bátorsággal hirdesse a keresztény hitet -- a Szentháromság és a Megtestesülés misztériumát -- mohamedánoknak és zsidóknak, és egyre újabb himnuszokat szerzett a szeplőtelen Szűzanya tiszteletére. -- Előrelátó módon követelte a keresztények mozgosítását a tatárok megtérítésére, akik egyébként -- mint helyesen megjövendölte -- mohamedánokká lettek, és a bizánci birodalom határain Nyugatot fenyegető veszéllyé növekedtek. -- Keresztes hadjáratok részletes katonai és gazdasági terveit dolgozta ki, és 1292-ben, egy évvel Akkó eleste után IV. Miklós pápa (1288--1292) elé terjesztette őket. Meglátása szerint az ilyen tervek végrehajtását egységes központból kell irányítani, valamennyi lovagrendet eggyé kell összefogni, egyetlen katonai vezérnek kell az élükön állni, a nem keresztény országok misszióinak ügyét egyetlen kuriális bíborosnak kell irányítania. Ha Rajmundon múlt volna, a Propaganda Fide pápai intézetét 1622 helyett már a 13. században felállították volna. Azt javasolta, hogy a keresztény seregben a vezénylés nyelve csak egy (a latin) legyen, a hithirdetők viszont különleges nyelviskolákon tanulják meg a munkájukhoz szükséges nyelvet. -- Szorgalmazta az első ,,nyelvi kolostor'' megalapítását Miramarban mallorcai II. Jakab segítségével, XXI. János pápa (1276--1277) pedig ünnepélyesen megerősítette egy 1276- ban kelt bullájával. Miramarban Rajmund is oktatott egy ideig tizenhárom ferencest az arab nyelvre. Az alapítás azonban összeomlott a katalán ferenceseknek a Szegénység Úrnőhöz való csaknem aggályos hűsége miatt. 1312-ben viszont V. Kelemen pápa (1305--1314) a vienne-i zsinaton, amelyen Rajmund is jelen volt, aláírt egy dekrétumot öt európai nyelviskola létesítéséről. Egy kis reménysugár volt ez a rendíthetetlen harcos számára. Útjain gyakran kísérte sikertelenség, de Rajmund kitartott.

Aragóniai II. Jakab, mallorcai II. Jakab unokája igyekezett védeni és segíteni a nyolcvan éven felüli Rajmundot, amikor 1314-ben utoljára vitorlázott el Tuniszba. Tunisz uralkodójához szóló ajánlólevéllel látta el, s Katalónia ferences elöljáróihoz több kérést intézett, hogy az agg misszionárius után küldjenek Afrikába egy testvért segítőül.

A hagyomány szerint Rajmund 1316 elején lemondott a királyi oltalomról, elhagyta Tuniszt, és Bougie-ba indult, ahova a belépést halálbüntetés terhe alatt tiltották meg. El is fogták és megkövezték. Ezt túlélte, de a hajón, amelyen menteni próbálták, a nyílt tengeren belehalt sebeibe.

1448-ban Palma Szent Ferencről elnevezett gótikus csarnoktemplomában fehér márványból pompás síremléket emeltek Mallorca védőszentjének. X. Leó pápa (1513--1521) e templom számára boldog Rajmund tiszteletére zsolozsmát engedélyezett. 1763-ban XIII. Kelemen megerősítette a fennálló kultuszt a mallorcai egyházmegye számára. 1847-ben IX. Pius még egyszer megerősítette elődei határozatát, és a kultuszengedélyt kiterjesztette az egész ferences rendre.