A MEGTESTESÜLÉSRŐL NEVEZETT
BOLDOG MÁRIA
kármelita nővér
*Párizs, 1566. február. 26. +Pontoise, 1618. április 18.
Amikor madame Acarie 1614-ben, az amiens-i Kármelbe lépésekor felvette a
Megtestesülésről nevezett Mária nevet, már egy hosszú élet volt a háta mögött.
Madame Acarie-ról egy kortársi tudósítás azt mondja, hogy ,,semmi
nevezetesebbet nem kezdtek el Isten dicsőségére, mielőtt vele nem beszéltek,
vagy a tanácsát meg ne kérdezték volna''.
1566. február 27-én a keresztségben a Barbe (Borbála) nevet kapta. Szüleit,
Avrillot-ékat Párizs legtekintélyesebb családjai közé számították, akik a kor
vallási és politikai nyugtalanságai közepette egyértelműen az Egyház oldalára
álltak. Franciaország akkoriban a kálvinista ,,hugenották'' és a katolikus
,,párt közti ún. ,,vallásháborúk színtere volt; az utóbbi 1575-től ,,Ligának''
nevezte magát. A ,,Bertalan-éj'' (1572) Párizsában nőtt fel Barbe Avrillot.
Későbbi életére nagy jelentőségű volt az az idő, amelyet a longchamp-i
klarisszák nevelőintézetében töltött. Itt járult tizenkét éves korában első
szentáldozásához, s itt kapta meg bensőséges vallási életének alapjait is. Nagyon
boldognak érezte magát a kolostorban, szívesen lett volna maga is apáca,
szüleinek azonban más tervük volt vele: férjhez kellett mennie.
Pierre Acarie, az a fiatalember, akit a férjéül választottak, ugyanazokhoz a
körökhöz tartozott, mint az Avrillot család. Tekintélyes állást töltött be mint
királyi tanácsos és a számvevőszék tagja, nagy vagyonnal rendelkezett,
szigorúan katolikus érzelmű volt és a ,,Liga'' hűséges híve.
1582. augusztus 23-án tartották meg az esküvőt. Acarie úr ugyancsak
büszkélkedhetett szép, fiatal feleségével, akit szelíd, kellemes lénye
mindenütt kedveltté tett, és akit mint a szép Acarie-nét sokszor megcsodáltak.
Ahhoz is értett, hogy nagy háztartását vezesse; házassága első tíz évében hat
gyermeket hozott világra, akiknek kiváló édesanyja volt.
Őszintén szerette férjét, bár annak könnyen ingerelhető, gyakran
kiszámíthatatlan lénye nem egykönnyen adott helyt az önfeledt meghittségnek. Ő
viszont annál inkább arra törekedett, hogy mindenben alárendelje magát neki. A
házaséletet akkoriban vallásos körökben nem sokra becsülték. Annál
jelentősebbnek mutatkozik Barbe hivatása, hogy éppen házassága által járjon a
szentség útján. Arra törekedett, hogy lelki életét -- amennyire kötelességei
megengedték -- a Longchamp-ban megszokott módon élje tovább. A mindennapos
szentmiséhez, a szentségek rendszeres vételéhez, a Szentírás olvasásához és a
napi lelkiismeret- vizsgálathoz szilárdan ragaszkodott. Ebből az időből némely,
annyira érthető kis hiúságát később nagyon bánta. Ha lehetőség adódott számára,
szívesen olvasott. Egy napon férje az Amadisnak, egy abban az évszázadban
divatos, és valakitől kölcsönvett regénynek az olvasásába merülve találta. Nem
szólt semmit, de attól kezdve gondoskodott, hogy hitvese jámbor irodalmat is
találjon a könyvespolcon. Nem is sejtette, hogy ez mennyire találkozott annak
valódi ízlésével. A vallási könyvek sokkal jobban érdekelték, mint egyebek.
Szent Ágoston egy mondása különösen mélyen hatott rá: ,,Túlságosan kapzsi az,
akinek Isten egyedül nem elég.'' Isten egyedül -- ez volt az, ami elbűvölte.
Isten, a végtelenül szent, igaz, mindentudó, mindenütt, az ő saját lelkében is
jelen van -- mi szükség van másra? Ennek a mindent átható isteni
jelenvalóságnak a puszta ténye teljesen foglyul ejtette. Félretette a könyveket,
nem volt rájuk szüksége többé. Új élet kezdődött számára, a nagyobb benső
egyszerűség élete az őt körülvevő sokféleség közepette -- a misztikus élet.
Senkinek sem beszélt róla, titkát azonban mégsem tudta teljesen elrejteni.
Gyakran annyira túláradt benne Isten kegyelme, hogy bármennyire igyekezett is,
nem állt már hatalmában ezeket az eksztázisokat elrejteni. Elképzelhetjük a
környezetére gyakorolt hatást. Betegnek tartották, orvosokat hívtak,
szemrehányást tettek neki, mert úgy vélték, hogy feltűnést akar kelteni.
Versengve buzgólkodtak azon, hogy megalázzák. Sokkal rosszabb volt azonban
saját belső bizonytalansága: vajon helyes úton jár-e? Csalódásoknak esett
áldozatul? Nem volt lelkivezetője, senki, aki tanácsot adhatott volna neki.
Csak öt év elteltével szabadította meg ettől a kíntól egy kiváló lelkivezető,
Canfieldi Benedek (1562--1610) kapucinus atya, aki Angliából származott, de
akkortájt Párizsban tartózkodott. Amikor madame Acarie kitárulkozott előtte, az
atya úgy találta, hogy Istentől való mindaz, ami vele történt. Teljesen át kell
engednie magát a lelkében működő isteni tevékenységnek. ,,Mintha érezhetően
levettek volna egy követ a lelkemről'' -- mondotta később, olyan jól érezte
magát, amikor ezt a közlést hallotta. Csak egy kérése maradt még: imádkozhasson
azért a kegyelemért, hogy belső élete ne akadályozza abban, hogy mint asszony
és anya tökéletesen teljesíthesse a kötelességeit.
A Valois nemzetség kihalása (1589) után a francia királyi trón utódlásának joga
a Bourbon-Navarrai házra szállt. A trón várományosát, Navarrai Henriket
azonban, mivel protestáns volt, a katolikusok elutasították. A közte és a
,,Liga'' közt most következett nyílt hatalmi harcban Pierre Acarie nemcsak
pénzügyileg, hanem politikailag is olyan veszélyes helyzetbe került, hogy IV.
Henrik áttérése és trónra lépése után, 1594-ben menekülnie kellett Párizsból.
Vagyona maradékát az fenyegette, hogy hitelezői zsákmánya lesz, jó hírnevét
pedig az, hogy áldozatul esik a rágalmaknak. Hogy mindezt kimondhatatlan
fáradozásokkal mégis sikerült megakadályozni, egyedül hitvesének érdeme volt.
Ő, akit ,,eksztatikusnak'' gúnyoltak, férje távollétének négy éve alatt
bámulatos okosságot és körültekintést tanúsított a legbonyolultabb jogi,
pénzügyi és egyéb nehézségek közepette. Nem bizonyult kisebbnek akkor sem,
amikor lábtörése miatt fájdalmas műtétnek kellett alávetnie magát, és hosszú
ideig tartó szenvedéseket kellett kiállnia. Panasz nélkül tűrt mindent,
csodálatra méltó türelemmel, azután is, amikor első balesetét két másik követte,
és attól kezdve csak mankóval tudott járni.
A nantes-i ediktum évében (1598), amely a protestánsoknak tett engedmények árán
meghozta Franciaországnak a belső békét, Pierre Acarie is visszatérhetett
Párizsba. Egyet-mást megváltoztatva talált házában. Az a kiterjedt
szeretettevékenység, amelyet felesége gyakorolt, azt hozta magával, hogy
ki-bejárt a sok segítségre szoruló és segítő egyaránt. Ezen túlmenően azonban
az ,,Acarie-szalon'' mindinkább a művelt szellemek találkozóhelye lett. Magas
rangú és nagy tekintélyű papokat, mint Szalézi Szent Ferencet (lásd: A szentek
élete, 57. o.), Pierre de Bérulle (1575--1629) bíborost, Étienne Binet
(1569--1639) jezsuita generálist, Pierre Coton-t (1564--1626), a király
gyóntatóját, az egyetem professzorait és doktorait vonzotta az ott uralkodó
szellem. Hogy milyen szellem volt ez, tanúsítja Szalézi Ferenc, aki szerint
madame Acarie ,,a Szentlélek megszentelt eszköze''. Jelenlétében mindenkit az
az erős érzés fogott el, hogy egészen közel került Istenhez. A téma, amelyről
ebben a körben mindenekelőtt szó esett, Franciaországnak a hitharcok hosszú
ideje után szükségessé vált vallási megújulása volt. Barbe Acarie személyesen
tett meg mindent, amit csak tudott: látogatta Párizs kórházait, segített a
betegeken, bátorságot öntött a tévelygőkbe és kételkedőkbe, imádsággal küzdött
a lelkükért, és -- mint boldoggá avatási perében esküvel tanúsították -- több
mint tízezer embert vezetett vissza a katolikus hitre. De mi volt mindez ebben
a nagy nyomorúságban?
1601-ben francia nyelven is kiadták a kármelita rend spanyol reformátorának,
Avilai Nagy Szent Teréznek (lásd: A szentek élete, 589. o.) életrajzát. Madame
Acarie először elutasítóan viselkedett vele szemben. Ezt követően azonban két
egymás után következő látomásban megjelent neki Teréz anya, és tudomására
hozta: az az Isten akarata, hogy Barbe kármelita kolostorok alapításán
fáradozzon Franciaországban. Egyben megígérte, hogy legyőz minden nehézséget.
Nem lehetett meg nem hallani, hogy Isten szólt általa. Meg is értette: ha
Franciaország vallási megújulásának kell következnie, akkor azt az imádság, az
áldozat és engesztelés széles hullámának kell meghoznia. Ennek a feladatnak
szolgált a sarutlan kármelita apácák rendje.
Azok a nehézségek, amelyekről a jelenés beszélt, nem mutatkoztak csekélynek.
Hogy az új kolostorokban megalapozzák Teréz anya szellemét, spanyol kármelita
apácákat akartak Franciaországba telepíteni. Ám VIII. Kelemen (1592--1605) pápa
hosszas közbenjárására és kifejezett parancsára is szükség volt, míg végre 1604
augusztusában hat spanyol nővér -- francia hölgyek és urak kíséretében --
elindulhatott az útra. Az első alapítás számára megfelelő házat találtak
Párizsban a Notre Dame des Champs korábbi bencés kolostorban, amely azonban
felújításra és átalakításra szorult. Anélkül, hogy beteg lábára vigyázott
volna, madame Acarie felügyelt az építkezésekre. Legnagyobb és legnehezebb
feladata azonban az volt, hogy kiválassza és előkészítse az új kolostor ,,élő
építőköveit''. Jelentkezőkben nem volt hiány. Sok eszményi lelkületű,
mindenféle rendű és rangú leány és asszony késznek mutatkozott arra, hogy
életét engesztelő áldozatul ajánlja fel. Madame Acarie nekik szentelte magát,
és jövendő hivatásukra oktatta őket. Egyáltalán nem vett fel azonban minden
jelentkezőt. ,,A szív mélyéig kell hatolnunk, és meg kell néznünk, hogy Isten
ott van-e, vagy legalábbis ott lesz-e'' -- mondta, és hála ,,a szellemek
megkülönböztetése'' adományának, amellyel kiemelkedő módon rendelkezett, senki
sem értett ehhez nála jobban. 1604. október 15-én megérkeztek a spanyol
kármelita apácák Párizsba, és a következő napokban megtörtént az ünnepélyes
alapítás. 1605--1609 között ezt további négy követte Pontoise-ban, Amiens-ben,
Tours-ban és Rouenban. Valamennyiről madame Acarie gondoskodott, míg csak
túlságos igénybevétele miatt a férje meg nem tiltotta további hasonló útjait.
Az alapot azonban már lerakta, és halálakor az egész országban szétszórva már
tizenhét virágzó kármelita kolostor működött. Hasonlóképpen neki köszönhetik az
orsolyiták is az akkori Franciaországba történt letelepítésüket. Számos bencés
női kolostort ösztönzött a szükséges reformokra.
1613 őszén Pierre Acarie felesége karjai között meghalt. Gyermekeik ekkorra már
régen felnőttek, nem volt szükségük anyjukra.
Amikor 1602-ben harmadszor jelent meg neki Avilai Szent Teréz, megígérte, hogy
egykor ő is kármelita lesz majd: laikus nővér. Nem csekély áldozatába került
akkoriban madame Acarie-nak, hogy kimondja rá az igent. Messze járt attól, hogy
büszkeségből ne fogadja el a laikus nővér helyzetét, de az fájt neki, hogy
laikus nővérként nem mondhatja a kórusimát. Bátran legyűrte azonban ezt, és
szívesen fogadta, amit tőle kívántak. Elérkezett az ígéret beváltásának ideje.
A máskor oly engedelmes lélek ellenállt minden kísérletnek, amely szándéka
megváltoztatására akarta késztetni, hiszen: ,,Isten kívánja tőlem, hogy laikus
nővér legyek''. Amiens-ben az általa alapított karmelita kolostorok közül a
legszegényebbe kérte a felvételét 1614. február 14- én, és így lett a
Megtestesülésről nevezett Máriaként utolsó a nővérek között. Mosogatta az
edényeket, segített a konyhában, és alázatos engedelmességgel térdelt saját
lánya előtt, aki akkoriban a kolostor szubpriornője volt. ,,Hogy méltók legyünk
Istenhez, el kell szakadnunk minden dologtól, és teljesen meg kell hajolnunk az
akarata előtt'' -- mondta már mint madame Acarie is. E mondását az
hitelesítette, hogy most, a szokatlan munka minden nehézsége és annyira
megromlott egészsége ellenére sem vált türelmetlenné és csüggeteggé. Nagylelkűségére
és alázatosságára új kegyelmi adományokat kapott viszonzásul. ,,A
szenvedésekben mindennél bensőségesebben tapasztalom meg Isten jelenlétét'' --
ismerte fel, és lelkének olyan nagy volt a belső ragyogása, hogy kívülről is
meglátszott, mint soha azelőtt. ,,Tekintete olyan fénylő és sugárzó volt, hogy
csaknem megvakultam tőle'' -- közli későbbi életrajzírója, dr. A. Duval, aki
egyszer váratlanul találkozott vele a kerengőben.
Hogy könnyebben nyújthassanak neki orvosi segítséget, 1616 decemberében a Párizstól
nem messze fekvő Pontoise kolostorába vitték. Itt megvolt az az öröme, hogy
elláthatta a sekrestyésnő tisztét. Rejtettségének vége szakadt: Párizs
közelsége sok embernek tette lehetővé, hogy felkeressék a Megtestesülésről
nevezett Máriát, és -- bár rács mögött -- a tanácsát és imasegítségét
kérhessék. Nemsokára súlyosan megbetegedett, és a tökéletes önátadás
szellemében elviselt, kimondhatatlan szenvedés után 1618. április 18-án
meghalt.
Már négy év múlva megkezdték a boldoggá avatási eljárást, ezt azonban csak
1791. május 24-én, a francia forradalom idején zárta le VI. Pius pápa. Néhány
levéltől eltekintve nem hagyott hátra írásokat, ő maga azonban, mint joggal
mondták róla, a tökéletes istenszeretet eleven könyve volt.