Dr. Udvardy György püspök

Dr. Udvardy György püspök
Pécsi Egyházmegye

2014. január 18., szombat

A év január 18.



„Járuljunk ezért bizalommal a kegyelem trónja elé”

Az Ószövetségben Isten szövetséget kötött Izrael népével. Magához rendelte Mózest, Áron és két fiát, ezeken kívül hetven bölcs öreg férfit. Közülük Istenhez egészen közel csak Mózes mehetett. Ezzel jelezte az Úr, hogy végtelenül nagyobb ő, mint az egész világ, és óriási kiváltság, hogy egy néppel szövetséget köt. Aztán Isten elmondta Mózesnek a szövetség feltételeit, Mózes pedig közvetítette népének az Úr szavait Isten véres áldozatokat kért népétől, hogy átérezzék a szövetség komolyságát. Az áldozatok vérével aztán Mózes meghintette a népet. A ruhájukra rászáradt vérfolt lett a szövetség örök pecsétje.(Kiv 24) Isten ezután állandó szolgálatra papokat rendelt. Az ő hivatásuk lett a napi áldozatokat bemutatni az Úrnak. Jézus szenvedése előtt az utolsóvacsorán újszövetséget kötött az egész emberiséggel. Ezen a csodálatos szertartáson csak a kiválasztott apostolok vettek részt. Jézus nem állatok vérét ontatta ki, hanem a kehelybe öntött bort saját vérévé változtatta, és ezt ajánlotta fel az összes emberért, köztük Mózesért, Áronért és az Ószövetség minden tagjáért is. „A vacsora végén fogta a kelyhet, és azt mondta: Ez a kehely az újszövetség az én véremben, amely értetek kiontatik”. (Lk 22,20) Másnap pedig a kereszten feláldozta önmagát engesztelésül mindannyiunk bűneiért. Ilyen tökéletes áldozata csak a tökéletes főpapnak lehetett. Jézus, ugyanis mint Fiú képviseli önmagában az Atyát, akinek áldozatul adja egész emberségét. De megjeleníti az összes embert is, hiszen a megtestesülés révén mindannyiunk testvére lett. Ismeri vétkeinket is: „Mert nem olyan főpapunk van, aki nem tud részvéttel lenni gyengeségeink iránt, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűnt kivéve”.(Zsid 4,15) Bűneink, gyengeségeink nyitott könyvként állnak előtte: „Megítéli a szív gondolatait és szándékait. Semmiféle teremtmény nem láthatatlan a színe előtt, sőt, minden mezítelen és nyitott annak a szeme előtt, akinek elszámolással tartozunk” (12-13) Látja tehát mindenki gonoszságát és hálátlanságát is, mégis szenved és meghal értük is. Ezek után egészen természetes a levélíró ajánlása: „Mivel tehát olyan kiváló főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, tartsunk ki a hitvallás mellett”(14) Az Ószövetség főpapjai Árontól kezdve gyenge emberek voltak. Különösen elmarasztalhatók a Jézus ügyében eljáró Annás és Kaifás, akik az Úr perében nem az igazságot keresték, hanem a maguk igazát, és mindent elkövettek azért, hogy Jézust keresztre feszíttessék. „Járuljunk ezért bizalommal a kegyelem trónja elé, hogy irgalmasságot nyerjünk, és kegyelmet találjunk az alkalmas időben való segítségre” (16) Ne próbáljuk úgy felfogni a magunk ügyét, hogy mi nem követtünk el bizonyos vétkeket, igyekeztünk némi jót tenni, nekünk tehát megjár az isteni jutalom. Az is kegyelem, hogy ha minket az Úr megóvott sok lehetséges rossztól. A kereszt trónján látott Krisztus alázata legyen a példánk, és irántunk tanúsított irgalma tegye tökéletesebbé bizalmunkat és hűségünket!

ASSISI SZENT FERENC TITKOS ÉLETLÉPCSŐI 2.



ASSISI SZENT FERENC TITKOS ÉLETLÉPCSŐI

A megszentelő kegyelem.

A megszentelő kegyelem Isten legnagyobb ajándéka. Isten életének elve, közvetítője az értelmes teremtményekben: az angyalokban és az emberekben. Istenben csak szellemi élet van, vagyis értés és akarás. Egészen pontosan: Isten lényege olyan végtelen szellemi természet, állag, amely egyszerre mindentudó és mindenható. Ő tehát nem ismer meg újat, mint az emberi megismerő képesség, az értelem, mert mindent ismer, ami ismerhető, akár már létezik, akár csak létezhet. A teremtés előtt is ismerte ezt a világot teljes egészében, és az ehhez hasonló más fajta világot is, amit létre is tudna hozni. Isten nem ismereteket szerez, amikből új ismeretek születhetnek, tehát nem gondolkodik, Ő tud. Isten lényege mindenható. Mindent megtehet, amit csak akar. A teremthető végtelen sok világból a mostanit választotta és hozta létre, vagyis nem alakította ki más valamiből, hanem létet adott neki. Ezt hívjuk teremtésnek. De ha akarná, a többi változatot is meg tudná valósítani. A teremtett világban két fajt ajándékozott meg szellemi léttel: az embert, akit anyagi testtel és a vele egyesített szellemi lélekkel a látható világ koronájának szánt, és a tiszta szellemi létű angyalokat. Mindkettőnek a magáéhoz hasonló értelmet és akaratot adta. Az embernek az anyagvilág megismeréséhez adott anyagi megismerő képességeket is, az öt érzékszervet: látást, hallást, szaglást, ízlelést, tapintást. Az értelem és az akarat a lélek képességei, nem maga a lélek. Az emberi értelem az anyagi tapasztalatokból állítja össze a gondolkodáshoz szüksége fogalmakat. Ebből a fantázia belső képet alkot, amely felidézhető. Az érzéki világot, ennek létét, rendjét, szépségét szemlélve az emberi ételem el tud jutni odáig, hogy kimondja: minden létező egy másik létezőtől kapta létét. Sokan úgy vélik, hogy ezek az okozatok és létesítő okok végtelen sorban követik egymást. A gondolkodó értelem viszont rádöbben: végtelen sor nincs, nem lehet, mert minden sornak van eleje és vége, a végtelennek pedig sem eleje sem vége nincsen. Értelmünk így gondolkodva vonja le a logikus következtetést: olyan létesítő okra van szükség, ami/aki maga nem okozat, hanem abszolút Lét. Ez az Isten. Ha Isten természetes képességünket egy természetünket felülmúló ajándékkal magasabb síkra emeli, ezen a természetfeletti fokon nemcsak Isten létét tudja könnyebben megismerni és elfogadni, hanem azokat a további ismereteket, értékeket is, amiket Isten önmagáról már a világ fennállása óta közzé tett, szakszóval: kinyilatkoztatott. Ezt az alapvető természetfeletti ajándékot nevezzük megszentelő kegyelemnek. Ez állandó képességként bennünk, a lelkünkben él. Bizonyos nagyságrendben kapjuk Istentől a keresztség szentségében, aztán halálunkig korlátozás nélkül növelhetjük a többi szentséggel, imádsággal, jótettekkel. A szülőkön múlik elsődlegesen, hogy ezt mielőbb biztosítják-e gyermekeiknek. Assisi Szent Ferencnek az édesanyja, Pica asszony születése után azonnal kérte. Az édesanya a természetes élet mellé a nagyon fontos természetfelettit is biztosítani akarta. Maga választott nevet is kisfiának, azzal sem várta meg a férjét. A János nevet adta neki. Az apa hazaérve biztosan nagyon örült a fiának, de ő gyakorlatiasan gondolkodott: nem annyira a megszentelő kegyelem hatása érdekelte, hogy a kisfia valamelyik Szent János oltalma alatt máris a mennyország örököse, hanem a maga tekintélyes üzletének jövendő gyarapítóját, francia kapcsolatainak bővítőjét akarta látni.

Árpádházi Szent Margit



Árpádházi Szent Margit

2Kor 10,17-11,2;Mt 25,1-13

„Az okosak viszont lámpásaikkal együtt olajat is vittek edényeikben”

Jézusnak ez a most felolvasott beszéde utolsó remekművei között található. Ezek az utolsó beszédek a nagy elszámoltatásról szólnak. Ez és a legutolsó példabeszéd az ítélet legfontosabb szempontját állítja elénk: ki menyire vallotta alapvető szempontnak az élete folyamán a szeretet erényét, annyira lehet biztos az örök üdvösségben. Az olaj, amely táplál is, meggyújtva világít is, szemléletesen jelzi az önmagát teljesen felemésztő emberi szeretetet. Hű megjelenítője nemzetünk nagy kincsének, Árpádházi Szent Margitnak. Jó felnézni rá, és mostani tatárjárásunkban oltalma alá menekülni.Azt mondják, a magzat együtt él édesanyjával. Nemcsak úgy, hogy az ő testéből építi fel a maga kis testecskéjét, hanem érzi az anyai örömöket, de gondokat, bánatokat, szenvedéseket is. 1241-ben IV. Béla a magyarok akkori királya levelet kapott Batu kán tatár főúrtól, aki óriási hadsereggel készült Európát meghódítani. Ebben a levélen felajánlja Béla magyar királynak, hogy szedje össze hadseregét, és csatlakozzék a tatár haderőhöz. Egyesült erővel legyőzik egész Európát, és utána közösen uralkodnak rajta. Béla király gondokkal a szívében megy feleségéhez. Elmondja neki a tatár ajánlatot. Azt is, hogy ha elfogadja, megcsúfolja Jézust és a Magyarok Nagyasszonyát, aki Géza nagyfejedelemnek ezt mondta: születendő fiad rengeteg jót tesz az én Fiamnak, Jézusnak, és én ezért a te népedet örökre oltalmamba veszem. Szent István hű szolgája lett az Isten Fiának. A népünk azóta nem réme a keresztény Európának, hanem Krisztus titokzatos testének, a keresztény katolikus Egyháznak a védelmére van kiszemelve. Nem tehetem meg, hogy elfogadjam Batu kán ajánlatát, és segítsem lemészárolni Jézus híveit. Ha viszont ellene mondok, a pogány szörnyű bosszút áll rajtunk. Feldúlja hazánkat. Minden rosszra fel kell készülnünk. Sír a királyné , bújnak hozzá apró gyermekei, és a kis magzat átérez minden veszedelmet. A király pedig, mielőtt hadba szállna, kocsikra rakja feleségét, gyermekeit. és a hadi úton robognak a járművek Délnyugat-Dunántúl felé, Segesdre, a királynői várba. Az elvesztett Mohi pusztai csata után a királyt üldöző tatárok elől végül odaér a király is, és azonnal menekülnek tovább a tengerpartra. Ott születik meg a várt kisbaba, akit szülei már korábban Istennek ajánlottak örökös szolgálatra, csak mentse meg romba döntött hazánkat. Isten pedig elfogadta hűséges gyermekei áldozatát. Isteni módon, egyetlen mozdulattal kiemelte a földi élők közül a tatár nagykánt. Batu, aki utóda szeretett volna lenni, azonnal lóra pattant és egész seregével kiszáguldozott a tönkretett országból. A gyermek nem tudta, csak sejtette édesanyja gyötrelmes érzéseiből a veszedelmeket. A pár boldog év után, amelyet szülőfalumban töltött, amíg édesapja járta és újjá építette hazánkat, lassan meg kellett neki mondani, hogy te vagy a mentőangyala a tönkretett hazának. Ő pedig elfogadta, hogy élete végéig kolostori élet magányára van szentelve. A kegyelem, amely már anyja méhében felkészítette őt az áldozatra, a néhány éves kislányt képessé tette arra, hogy örömmel vállalja a további áldozatot. Margit, nagy szentünk, ajánld hazánkat Urunk, Jézus kegyeibe! 

2014. január 17., péntek

A év január 17.



„Csak akkor megyünk be a nyugalomba, ha hiszünk”

Pál apostol a levél írója ízig-vérig keresztény, vagyis Jézus tanítványa. Félti testvéreit. Óvja őket a hitetlenségtől és a keményszívűségtől, ezért akarja bennük teljesen tudatosítani az Isten Országának alapjait, vagyis az igazságot és a szeretetet. A tegnapi elmélkedésben szerepelt emberek valamennyien az ószövetségi választott nép tagjai. Látták Isten csodáit Egyiptomban, majd tapasztalták jóságát és hatalmát a pusztában. Úgy tűnt, hogy hisznek Istennek. Amíg jól ment a sorsuk, nem is volt gond velük. De amikor kezdődtek a próbatételek, elvesztették bizalmukat, pereltek Istennel és Mózessel is. Ezeknek esküdött meg Isten, hogy nem mennek be az ő nyugalmába. (Zsolt 95,11; Zsid 3,11) Három féle nyugalom is szerepel ebben a történetben: a heti pihenőnap, a szombat, és az ígéret földje a nép zömének elérhető volt. De a zsoltárban Isten nem ezekről beszél. Azt mondja: „Amint megesküdtem haragomban, nem mennek be az én nyugalmamba”. (Zsid 4,3) Ez a nyugalom az örök boldogság, amihez a megváltás előtt hozzátartozott a pokol tornáca is. Erre vonatkozóan mondta Jézus: „Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki nem hisz, elkárhozik”. (Mk 16,16) De már a pusztában vándorló zsidók egy része sem volt méltó üdvözülni. Kinyilatkoztatott igazság ez. Több lázadás történt az ennivaló és a víz miatt, de egy alkalommal az ároni papság ellen kezdtek lázadozni. Isten rendelte úgy, hogy Lévi törzsének egy tagja: Áron és az ő családja legyen papi ténykedésre, áldozatbemutatásra, áldásra, felszentelve. A Lévi- törzs többi tagja, a leviták a papok segítőtársai lettek. Ezek közül egy férfi, Koré és a Ruben-törzsből való Dátán és Abiron kifogásolták, hogy ők nem végezhetnek papi ténykedéseket, holott az egész nép szent, tehát ők is. Kétszázötven férfi csinált magának füstölőket, és oda álltak a papok mellé az esti istentisztelet előtt. Parazsukra tömjént tettek, lóbálták a füstölőt. Dátán, Abiron és Koré sátraik előtt álltak családjaikkal együtt. Mózes Isten parancsa szerint figyelmeztette a szomszédokat,hogy menjenek távolabb. Amikor a szentelt papok elkezdték a szertartásokat, megnyílt a föld, a három lázadó-vezért sátrastul,családostul elnyelte, majd bezárult fölöttük újra.„Leszálltak elevenen az alvilágba, s a föld befödte őket, és így vesztek ki a közösségből”Szám 16,33) a kétszázötven önjelölt-papot pedig Isten tüze, vagyis villámcsapás ütötte agyon.(35)Vegyük mi is fontolóra, hogy Isten ránk vonatkozó terveit milyen lélekkel vállaljuk! „Mivel tehát még hátra van az ő nyugalmába való bemenetelünk ígérete, féljünk attól, hogy közületek bárkit is későn jöttnek találjanak. Mert a jó hírt kinyilatkoztatta nekünk ugyanúgy, mint nekik; de nekik nem szolgált javukra a hallott beszéd, mert nem egyesült a hit mindazzal, amit hallottak. Hiszen csak akkor megyünk be a nyugalomba, ha hiszünk”(Zsid 4,1-3)

ASSISI SZENT FERENC TITKOS ÉLETLÉPCSŐI



ASSISI SZENT FERENC TITKOS ÉLETLÉPCSŐI

A XII. század végén élt Assisiben egy ügyes posztókereskedő. Itáliában akkor még városállamokban éltek az emberek. Mindenki keresztény volt. Hittek a Szentháromságban. Megtanulták, hogy az Atya teremtette, a Fiú megváltotta, a Szentlélek megszenteli a világot. Azt is megtanulták,hogy Isten az embereknek csak az ősapját és ősanyját teremtette, majd elrendelte, hogy szüljenek gyermekeket, fiúkat és leányokat, azokat neveljék fel, és ha felnőttek, keressék meg a párjukat, házasodjanak össze és így szaporodjék az emberiség. A keresztények azt is megtanulták, hogy a gyermeküket a keresztség szentségében Isten is gyermekévé fogadja, és ha az ember ennek megfelelően él, akkor halála után a lelke a mennyországba kerül, látja Istent és örökké boldog lesz. A kisfiút, akit Pietro di Bernardone néven írtak be a kereszteltek anyakönyvébe, legénnyé cseperedett. Megkereste a párját, akit Pikának hívtak, és házasságot kötött vele. Pietrót nagyon lekötötte a posztóüzlet, mert az elfogyott árut híres francia posztógyárakban szerezte be, és vitte haza az üzletébe. Nem is értesült arról, hogy a kisfia megszületett de amikor hazaért,örült, hogy felesége mindent elrendezet,t mint a keresztény édesanyák. A gyermeket viszont új névvel szólította: a franciák iránti nagyrabecsülése kifejezésére „Kis franciácskának”, olaszosan Francesconak nevezte. Ezt a személynevet tehát ő viselte elsőként. Isten is külön nevet szánt neki a Giovanni helyett. Ezzel megfelelő jelzést kapott mindenki arról, hogy valami nagyon szép hivatás vár rá. A kis Francesco-t édesanyja nagyon vallásosnak nevelte. Amikor legénykévé lett, a vele egykorú gyerekekkel kezdett barátkozni. Esténként járták a város ősi utcáit és zenéltek, énekeltek,a nyitott ablakokban emberek szorongtak, felidézték saját fiatalságukat. Nappal pedig segítettek édesapjuknak, vagy más mesterséget tanultak. Francescot az apja posztókereskedőnek szánta. Így érkezett el a férfikorba.

Évközi 1 hét péntek



Évközi 1 hét péntek

1Sám 8,4-7 10-22a; Mk 2,1-12

„Hallgass szavukra, és rendelj királyt föléjük!”

Sámuelt igen nagyra becsülte a nép. Fiatal kora ellenére elfogadták, hogy ő közvetít Isten és a zsidó nép között. Az ő becsületéhez nem fért soha semmi kétség. Az egészen természetesnek tűnt, hogy amikor megöregedett, egyrészt kevésbé bírta a sokoldalú elfoglaltságot, másrészt ő is szeretett volna biztos állást adni két fiának. Meg is tette őket maga helyett az ország bíráinak. Ez önmagában is. kevésbé tetszett a népnek, de az is hamarosan kitűnt, hogy Sámuel fiai nem olyan tiszta jelleműek, mint az édesapjuk. Ezért is, meg a zsidókat régóta zavarta az a körülmény, hogy minden más népnek királya van, nekik meg a láthatatlan Isten a királyuk, aki végtelen okos, mindenható, de nem áll a seregek élére a háborúban, nincsen előkelő udvartartása, nem fogadhat ezért színpompával idegen követeket. Ez is hiányzott nekik. Izrael vénei összegyűltek és megtárgyalták gondjukat. Elmentek azután Sámuelhez Ramátába, és előadták kérésüket: „íme, te megöregedtél, s fiaid nem járnak útjaidon: rendelj királyt nekünk, hogy az bíráskodjon felettünk, mint ahogy minden nemzetnél van”: (8,5) Sámuelnek nem tetszett ez a beszéd, és úgy vélte, Istennek sem válik kedvére: „adj nekünk királyt, hogy az bíráskodjon felettünk” Nagyon meglepődött, hogy panasza nem háborította fel az Urat. Isten ugyanis így válaszolt neki: „Hallgass a nép szavára mindabban, amit neked mond, mert nem téged vetettek el, hanem engem, hogy ne én legyek a királyuk. Egészen úgy cselekszenek, ahogyan attól a naptól kezdve, hogy kihoztam őket Egyiptomból, egészen eddig a napig cselekedtek: ahogy engem elhagytak, s más isteneknek szolgáltak, úgy cselekszenek veled is.Nos tehát hallgass csak szavukra, de figyelmeztesd őket, s fejtsd ki előttük, mihez lesz joga a királynak, aki uralkodni fog rajtuk”(7-9) Sámuel engedelmeskedett Istennek. Visszament a küldöttséghez, közölte velük Isten döntését: kaptok királyt kéréseteknek megfelelően, de tudomásul kell vennetek, hogy a királynak jogai lesznek felettetek. Fiaitokból katonákat szervez, akik fegyvert készítenek, megművelik a király földjeit, és háború esetén hadba vonulnak, harcolnak a királyért. Amikor jutalmat oszt nekik, a ti földjeiteket veszi majd el és adja nekik. Leányaitokat szakácsnőnek, szobalánynak és kenetkészítőnek alkalmazza. Egyszóval mindeneteket el fogja szedni, úgy uralkodik majd rajtatok. Kell ez nektek? A nép mindezt tudomásul vette, és így vetett véget Sámuel beszédjének: „Nem! Legyen csak király felettünk, s legyünk mi is csak olyanok, mint minden nemzet: királyunk bíráskodjon felettünk, ő járjon élünkön, s ő vívja harcainkat értünk”. (19-20) Isten tudomásul vette a nép döntését. Sámuel pedig egyelőre haza küldte a népet.

2014. január 16., csütörtök

Jézus meggyógyít egy leprást



Jézus meggyógyít egy leprást

                  A-év, 1. hét, Cs. (Zsid 3,7-14; Zs 94; Mk 1,40-45)
                                                                   
Ma este kerekasztal beszélgetésen vehettem részt az egyház
és társadalom viszonyáról. Élmény volt átélni azt, hogy öt
embernek egy óra idõ adatott - az elmélyülésre. A fõ kérdés az
volt, vajon miért nem hallgatják meg egymást a társadalom
szereplõi - miért nem "hallják"-hallgatják meg a keresztény
egyházat? Mi lehet az a gát, amely jelen van közöttünk? Az
evangéliumban megfigyelt jelenet, meggyõzõdésem, kulcs. Egy
tiszta példát láthatunk rá, milyen az, amikor két személy közül
eltûnik az, ami elválaszt. "Odament hozzá egy leprás, aki
könyörögve és térdre borulva így szólt hozzá: 'Ha akarod,
meg tudsz tisztítani.' Jézus megszánta, kezét kinyújtva
megérintette, és így szólt hozzá: 'Akarom, hogy megtisztulj!'"
(Jn 1,40-41). Nem a konkrét betegségen van a hangsúly, a
gyógyulás a lényeg -"És azonnal lement róla a lepra, és
megtisztult" (Mk 1,42). Valójában minden valódi találkozásunk
gyógyulás. Minden odafigyelés, figyelni tudás - egészségessé
válás. Az evangéliumbeli ember gyógyulása így nem egyszerûen a
leprája megszûntében áll. Gyógyulásának sokkal inkább
megnyilatkozása, hogy szavakba tudja önteni, mi is történt vele.
"Az pedig elment, és elkezdte mindenfelé hirdetni és beszélni
az esetet, úgyhogy Jézus nem mehetett többé nyíltan városba,
hanem kint, lakatlan helyeken tartózkodott, és oda mentek
hozzá mindenfelõl" (Mk 1,45). Mert fontos neki. Mert továbbra
is betölti a Jelenlét, a Találkozás öröme - ebbõl, ettõl él. S hogy
milyen átalakító erõvel bír a világra a személyes találkozások
élménye, látszik híradása következményeibõl. Egyszerûen kitágul
találkozása Jézussal. Együttléte mások számára is az Isten Fiával
való közösség kapujává válik. S Pál szavaival, mindennél
fontosabb ezt a bejáratot óvnunk: "Vigyázzatok, testvéreim,
senkinek ne legyen közületek hitetlen és gonosz szíve, hogy
elszakadjon az élõ Istentõl! Sõt buzdítsátok egymást minden
egyes napon.Mert részeseivé lettünk a Krisztusnak, ha azt a
bizalmat, amely kezdetben élt bennünk, mindvégig szilárdan
megtartjuk" (Zsid 3,12-13). Amint a legközelebb mégy
felebarátodhoz és eltûnik közületek minden - abban a pillanatban
evangéliumbeli történet íratik.

A év január 16.



„Ezért mindenben hasonlóvá kellett lennie testvéreihez, hogy irgalmas legyen”

Isten a világ Urává tette Jézust, és az összes embert alávetette neki. Alázata és engedelmessége miatt megdicsőítette Őt. Testvérei lettünk és egymásnak is. Jézus testünket és vérünket azért vette magára, mert meg akart halni bűneink bocsánatáért:„Mivel tehát a gyermekek részesei a testnek és a vérnek, ő maga is hasonlóan részese lett ezeknek, hogy a halál által lerontsa azt, akinek a halál fölött uralma volt, az ördögöt, és megszabadítsa azokat, akiket a halál félelme egész életükön át rabszolgaságban tartott”(14-15)Ezzel elénk tárja a levél írója, hogy az ördög egész életükben-félelemben tartotta az embereket, fenyegeti őket a testi elmúlás, a halál.Jézus istenségében nem tudta ezt a keserű sorsot vállalni, nem tudta Istenként szemléletesen bizonyítani, hogy annyira szeret minket,hogy még az ősbűn miatt ránk nehezedő csapást, a halált is megosztja velünk. Nem szünteti meg a halált, mint büntetést, hanem vállalja értünk. Példájával megadja a reményt, hogy a test és a lélek elválása, vagyis a halál, nem örökös szétválás, a halál átmeneti állapot. Ezt a saját feltámadásával igazolta, hisz harmadnapra feltámadt halottaiból. Igaz, rövid ideig volt a sírban, mások a világ végéig testben-lélekben különváltan élve várják a feltámadást. Ha Jézus ezt is vállalta volna, vagyis ő is csak a történelem végén támadt volna föl, nem lehetne számunkra vigasztaló jel. A halálban vállalt közös sors másik mondanivalója, hogy a halál okát, az irigy sátánt legyőzte Urunk. Ez a győzelem Jézusban megvalósult, a sátán már nem úr, nem ijesztő végállomás, hanem csak addig uralkodik az embereken, amíg majd egyszerre visszaállítja porainkból a testünket és egyesíti lelkünkkel, vagyis feltámaszt minden embert. Ezzel a testvériséggel minket, embereket ajándékozott meg, nem az angyalokat, akiknek nincsenek kísértéseik, ők úgy estek át a próbán, hogy a testvéreikből lett ördögök nem tudják őket elcsábítani, míg a gőggel és a testi vágyakkal minket bűnre tud hangolni. Ezért kell nekünk Jézus főpapnak is, hogy ha elesünk, legyen, aki könyörög értünk: „Mert bizony nem az angyalokat karolta fel, hanem Ábrahám utódait karolta fel. Ezért mindenben hasonlónak kellett lennie testvéreihez, hogy irgalmas legyen és hűséges főpap Isten előtt, hogy kiengesztelje a nép bűneit. Mert ő maga is megtapasztalta a szenvedést és a kísértést, segítségükre tud sietni azoknak, akik kísértést szenvednek” (16-18)

Évközi 1 hét csütörtök



Évközi 1 hét csütörtök 

1Sám 4,1-11; Mk 1,40-45

„A vereség igen nagy volt. Az Isten ládáját is elfogták, s Héli két fia, Ofni és Fineesz is meghalt”

Előző elmélkedésünk arról szólt, hogy Isten a gyermek Sámuel délutáni álmát háromszor is megszakítva hogyan értette meg Hélivel, hogy a gyermek még nem ismeri Isten hangját, eszébe sem jut neki, hogy a világhatalmas élő Istene szól az emberekhez, és hogy most éppen hozzá, a kisgyerekhez akar közvetlenül szólni. Hélinek kellett ráébrednie erre, és megmagyarázni ifjú tanítványának, milyen formában szólhat vissza Istennek. De Héli azt is megértette, hogy ő, aki negyven évig volt papja és bírája Izraelnek, ő volt a közvetítő Isten és népe között, most ezt a küldetést nem neki szánja az Úr, hanem ennek a tiszta, ártatlan kisfiúnak, Sámuelnek. Ezért a viselkedés szabályait közölve kötelezte Sámuelt, hogy Isten szavát jól jegyezze meg, és hiánytalanul minden szót mondjon majd el neki is. Sejtette, hogy az üzenet a népnek és az ő két fiának szól majd. Igen rossz sejtései keletkeztek. Ezért kötelezte tanítványát a becsületes hírközlésre, bármiről legyen szó. A látomás éjszakája után Sámuel szokott munkájával foglalkozott. Kerülte Héli papot. Ő azonban odament hozzá, és kényszerítette, hogy mindent mondjon el őszintén, amit Istentől hallott. A fiú pedig elmondta a keserű üzenetet.A főpap két fia fittyet hányt Isten rendelkezéseinek, megszentségtelenítette az áldozatokat, botránkoztatta a híveket, apjuk pedig ezért csak erőtlen szavakkal, feddte meg őket, kemény büntetés nélkül hagyta a súlyos vétkeket. Most Isten büntetése kegyetlenül lesújt rájuk és a népre is. Héli magába roskadtan válaszolt minderre: „Ő az Úr, tegye azt, amit jónak lát szeme” (3,18) Hamarosan hadba szálltak a zsidók ellen a filiszteusok. Az izraeliek felvonultak ellenük. Az első ütközetben a zsidók négyezer embert vesztettek. Ez súlyos vereség volt. Okát keresték, és úgy döntöttek, hogy Isten ládáját, amely a Szentek Szentjében ragyogtatta Isten dicsőségét, és senki más nem érinthette, csak a papok, el kell hozni Silóból a táborba. Ha Isten dicsősége ott ragyog majd felettük, le tudják győzni ellenségeiket. Meg is érkezett hozzájuk a frigyszekrény.Óriási üdvrivalgással fogadták a harcosok. A filiszteusok ezt hallgatva nem értették, mi történt. Aztán amikor kikémlelték ellenségük táborát, igen megrémültek: „Isten jött a táborba!”(4,7) Másnap azonban Isten büntetése elérte népét. Harmincezer gyalogos maradt holtan a csatatéren. Meghalt Héli két fia is, Ofni és Fineesz, akik az Isten ládáját vitték.Óriási volt a gyász. A rossz hírt gyorsan megvitték Silóba. Az idős, megvakult Héli pap fiai miatt is szörnyen érezte magát, de amikor meghallotta, hogy a frigyláda is a pogányok kezére került, és azok a bálványuk, Dágon templomába vitték, a szobor elé tették, így ünnepelték, hogy az ő istenük legyőzte a zsidók Istenét: Ezt nem bírta elviselni: hanyatt esett székéből és szörnyethalt. Szülők: a ti kötelességetek istenhitre és vallásos életre tanítani gyermekeiteket. Aki ezt elmulasztja, felelős lesz bűneikért. Az ítélet egyszer igen keményen bekövetkezik.

2014. január 15., szerda

A év január 15.



„Ezért mindenben hasonlóvá kellett lennie testvéreihez, hogy irgalmas legyen”

Isten a világ Urává tette Jézust, és az összes embert alávetette neki. Alázata és engedelmessége miatt megdicsőítette Őt. Testvérei lettünk és egymásnak is. Jézus testünket és vérünket azért vette magára, mert meg akart halni bűneink bocsánatáért:„Mivel tehát a gyermekek részesei a testnek és a vérnek, ő maga is hasonlóan részese lett ezeknek, hogy a halál által lerontsa azt, akinek a halál fölött uralma volt, az ördögöt, és megszabadítsa azokat, akiket a halál félelme egész életükön át rabszolgaságban tartott”(14-15)Ezzel elénk tárja a levél írója, hogy az ördög egész életükben-félelemben tartotta az embereket, fenyegeti őket a testi elmúlás, a halál.Jézus istenségében nem tudta ezt a keserű sorsot vállalni, nem tudta Istenként szemléletesen bizonyítani, hogy annyira szeret minket,hogy még az ősbűn miatt ránk nehezedő csapást, a halált is megosztja velünk. Nem szünteti meg a halált, mint büntetést, hanem vállalja értünk. Példájával megadja a reményt, hogy a test és a lélek elválása, vagyis a halál, nem örökös szétválás, a halál átmeneti állapot. Ezt a saját feltámadásával igazolta, hisz harmadnapra feltámadt halottaiból. Igaz, rövid ideig volt a sírban, mások a világ végéig testben-lélekben különváltan élve várják a feltámadást. Ha Jézus ezt is vállalta volna, vagyis ő is csak a történelem végén támadt volna föl, nem lehetne számunkra vigasztaló jel. A halálban vállalt közös sors másik mondanivalója, hogy a halál okát, az irigy sátánt legyőzte Urunk. Ez a győzelem Jézusban megvalósult, a sátán már nem úr, nem ijesztő végállomás, hanem csak addig uralkodik az embereken, amíg majd egyszerre visszaállítja porainkból a testünket és egyesíti lelkünkkel, vagyis feltámaszt minden embert. Ezzel a testvériséggel minket, embereket ajándékozott meg, nem az angyalokat, akiknek nincsenek kísértéseik, ők úgy estek át a próbán, hogy a testvéreikből lett ördögök nem tudják őket elcsábítani, míg a gőggel és a testi vágyakkal minket bűnre tud hangolni. Ezért kell nekünk Jézus főpapnak is, hogy ha elesünk, legyen, aki könyörög értünk: „Mert bizony nem az angyalokat karolta fel, hanem Ábrahám utódait karolta fel. Ezért mindenben hasonlónak kellett lennie testvéreihez, hogy irgalmas legyen és hűséges főpap Isten előtt, hogy kiengesztelje a nép bűneit. Mert ő maga is megtapasztalta a szenvedést és a kísértést, segítségükre tud sietni azoknak, akik kísértést szenvednek” (16-18)

„Ébresszétek fel a világot!” (5., befejező rész)



„Ébresszétek fel a világot!” (5., befejező rész)

Ferenc pápa gondolatai a szerzetesélet mai kérdéseiről – Antonio Spadaro SJ írása


Ferenc pápa 2013. november 29-én mintegy százhúsz férfi szerzetes elöljáróval találkozott Rómában, majd több órán át válaszolt kérdéseikre. A Civiltà Cattolica című olasz jezsuita folyóirat főszerkesztője részletes tudósítást közölt az eseményről. A beszámolót Antonio Spadaro atya engedélyével öt részben tesszük közzé.
Az ötödik részben érintett témák: a szerzetesek és a helyi egyházak közötti kapcsolatok; a szerzetes intézmények karizmáit tiszteletben kell tartani és elő kell mozdítani; a megszentelt személyek nem [pasztorális] segéderők; küldetés a kirekesztettség különféle formái között, a kultúra és a nevelés világában.

A szerzetesek és a helyi egyházak közötti kölcsönös kapcsolatok
Ezután az általános elöljárók a szerzetes közösségek helyi egyházakba történő beilleszkedéséről és a püspökökkel tartandó kapcsolatról kérdezték a pápát: Miként lehet elérni, hogy a különböző szerzetes intézmények karizmáit tiszteletben tartsák, és az adott helyi egyház javára előmozdítsák? Hogyan lehet elősegíteni az egyes karizmák és a keresztény életformák közötti kommuniót mindegyikük nagyobb növekedése és a küldetés lendületesebb kibontakozása érdekében?
Ferenc pápa azzal kezdi válaszát, hogy már sok éve kérik azoknak az irányelveknek a felülvizsgálatát, amelyek a püspökök és szerzetesek közötti kapcsolatokról szólnak. Ezeket az irányelveket (Mutuae relationes) a Szerzetesi Kongregáció és a Püspöki Kongregáció együttesen jelentette meg 1978-ban. A pápa szerint megért az idő erre, mert „az a dokumentum egy bizonyos ideig megfelelő volt, de ma már nem időszerű. A szerzetes intézmények karizmáit tiszteletben kell tartani és elő kell mozdítani, mert szükség van rájuk az egyházmegyékben. Tapasztalatból ismerem – folytatta – a problémákat, amelyek felmerülhetnek a püspökök és a szerzetes közösségek között.” Például: „Ha egy napon úgy döntenek, hogy – mivel nincs elég szerzetesük – elhagyják az egyik általuk működetett intézményt, a püspök hirtelen elég kellemetlen helyzetben találja magát. Nekem voltak ilyen nehéz helyzeteim. Közölték velem, hogy elhagyják az intézményüket, nekem meg fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Egy alkalommal pedig már csak a kész tényeket közölték velem. Ugyanakkor nagyon pozitív esetekről is be tudnék számolni. Mindenesetre: ismerem a problémákat, tudom azt is, hogy a püspökök nem mindig ismerik a karizmákat és a szerzetesek által működtetett intézményeket. Nekünk, püspököknek meg kell értenünk, hogy a megszentelt személyek nem [pasztorális] segéderőt jelentenek, hanem olyan karizmák hordozói, amelyek gazdagítják az egyházmegyéket. Fontos a szerzetes közösségek beilleszkedése az egyházmegyébe. Fenn kell tartani a püspök és a szerzetesek közötti párbeszédet annak elkerülésére, hogy – mivel nem értik karizmáikat – egyszerűen hasznos eszközöknek tekintsék őket.” Ezért a pápa azzal a feladattal bízta meg a szerzetesi kongregációt, hogy ismételten gondolja végig ezt a témakört, és dolgozza ki a Mutuae relationes felújított változatát.
A küldetés határai: kirekesztés, kultúra és nevelés
A kérdések utolsó csoportja a megszentelt személyek küldetésének határait érintette. A pápa gyakran használta ezeket a kifejezéseket: „kimenni”, „elmenni”, „határterület”. Az általános elöljárók tehát azt kérdezték, melyek ezek a határok, amelyek felé el kell indulni: „Miként látja a szerzetesség jelenlétét a világunkban lévő kirekesztettségi formák között? Számos szerzetesi intézmény nevelési feladatot lát el: hogyan látja a szolgálatnak ezt a fajtáját? Mit mondana azoknak a szerzeteseknek, akik ezen a területen dolgoznak?”
A pápa mindenekelőtt kijelenti, hogy a földrajzi határok nyilvánvalóan megmaradnak, és a megszentelt személyeknek készségesen elmozdíthatónak kell lenniük. Ugyanakkor léteznek szimbolikus határok is, amelyek nincsenek előre rögzítve, és nem egyformák mindenki számára, „hanem az egyes szerzetes intézmények karizmája alapján kell megkeresni őket. Vagyis mindent az intézmény saját karizmája szerint kell megvizsgálni. Egyértelműen a kirekesztettségi formák maradnak az elsődleges fontosságú küldetési területek, ugyanakkor szükség van a Lélek fényében történő mérlegelésre. Az első kritérium az, hogy a kirekesztés e helyzeteibe a legjobb, a legtehetségesebb embereket kell küldeni. Nagyobb veszéllyel járó helyzetek ezek, amelyek bátorságot és sok imát igényelnek. És arra is szükség van, hogy az elöljáró kísérje az ilyen területeken dolgozó testvéreket.” Mindig fennáll annak a veszélye, emlékeztetett rá a pápa, hogy elragad minket a lelkesedés, hogy a kirekesztés határterületeire jó szándékú, de azokra a helyzetekre alkalmatlan rendtagokat küldünk. A kirekesztés területét illetően nem szabad döntéseket hozni anélkül, hogy ne lenne biztosítva a kellő megkülönböztetés és a kísérés.
A kirekesztés kihívása mellett a pápa másik két, mindig fontos kihívásra: a kultúra, valamint az iskolákban és egyetemeken folyó nevelés kihívására is kitért. Ezen a területen a szerzetesek hatalmas szolgálatot végezhetnek. Emlékeztetett: „Amikor eljöttek hozzám az atyák a Civiltà Cattolica szerkesztőségéből, beszéltem nekik a gondolkodás frontvonalairól, az egyirányú és gyenge gondolkodásmódról. Felhívtam a figyelmüket ezekre a határokra. Ahogyan a szaléziek rendfőnöke jól tudja, hogy számukra minden Don Bosco álmával, a határterületre kivitt nevelés álmával kezdődött, Don Bosco pedig Patagónia határvidékeire is elküldte rendtársait. Persze más példákat is említhetnénk.”
Ferenc pápa számára a nevelésnek ezek az alappillérei: „ismeretek átadása, cselekvési módok átadása, értékek átadása. Ezeken keresztül adjuk át a hitet is. A nevelőnek azoknak az embereknek a hullámhosszán kell lennie, akiket nevel, fel kell tennie magának a kérdést, hogy miként kell hirdetni Jézus Krisztust egy változásban lévő nemzedéknek.” Azután erősen hangsúlyozta: „A nevelés manapság kulcsfontosságú feladat, kulcsfontosságú küldetés!” És elmesélte néhány Buenos Aires-i tapasztalatát azzal kapcsolatban, hogy külön fel kell készülni azoknak a gyerekeknek és fiataloknak a nevelési környezetbe való befogadására, akik bonyolult élethelyzetben, különösen is bonyolult családi körülmények közül jönnek: „Emlékszem annak a kislánynak az esetére, aki mindig nagyon szomorú volt, de végül elárulta tanító nénijének, hogy mi ennek az oka: »Anyukám élettársnője nem szeret engem.« Nagyon magas azoknak az iskolás gyerekeknek az aránya, akiknek elváltak a szülei. Olyan világban élünk tehát, amely új kihívások elé állít bennünket, melyeket olykor még felfogni is nehéz. Hogyan hirdessük Krisztust ezeknek a fiúknak és lányoknak? Hogyan hirdessük Krisztust egy változásban lévő nemzedéknek? Vigyáznunk kell, nehogy hit elleni védőoltást adjunk be nekik.” (14)
* * *
Három óra elteltével, 12 óra 30-kor a pápa sajnálattal közli, hogy be kell fejeznie ezt a társalgást: „hagyjunk néhány kérdést a következő alkalomra” – mondja mosolyogva. Elárulja, hogy várja a fogorvos. Mielőtt elköszönne a jelenlévő általános elöljáróktól, be kell jelentenie valamit: 2015 a megszentelt életnek éve lesz. E szavait hosszú taps fogadta. A Szentatya mosolyogva néz a Megszentelt Élet Intézményei és Apostoli Élet Társaságai Kongregációjának prefektusára és titkárára, és azt mondja: „ők a bűnösök, az ő javaslatuk volt: mindig veszélyes, amikor ők ketten találkoznak”, mire harsány nevetésben tör ki az egész társaság.
Amikor elhagyta a termet, így szólt: „Köszönöm nektek! Köszönöm nektek ezt a hívő tettet, melyről ezen az összejövetelen tanúságot tettetek. Köszönet mindazért, amit tesztek, hívő lelkületetekért és igyekezetetekért a szolgálatban. Köszönet a tanúságtételekért, a vértanúkért, akiket folyamatosan adtok az egyháznak, és azokért a megaláztatásokért is, amelyeket el kell viselnetek: ez a kereszt útja. Szívből köszönöm!”
JEGYZETEK
14. Ferenc pápa még Buenos Aires érsekeként gyakran beszélt nevelési kérdésekről. Erről főleg ezt a könyvet ajánljuk: Scegliere la vita. Proposte per tempi difficili, Milano, Bompiani, 2013.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Forrás: © La Civiltà Cattolica 2014 I 3–17. (4 gennaio 2014)

Évközi 1 hét Szerda



Évközi 1 hét Szerda 

1Sám 3,1-10.19-20; Mk 1,29-39

„Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!” 

Óriási volt az öröme Annának, Elkána feleségének, amikor áldott állapotban érezte magát. Öröme akkor lett teljes, amikor a megszületett gyermek kisfiú volt. Tudta, hogy ezzel férjének hatalmas örömöt szerzett, hogy kedvenc feleségétől fiút kapott olyan hosszú várakozás után. Valóban illett rá a Samu-él név, vagyis Isten meghallgatott. Mint a zsidó édesanyák általában, ő is örömmel szoptatta kisfiát három éves koráig. Akkor elválasztotta az anyatejtől, és teljesítette Istennek tett fogadalmát, Elvitte őt Silóba a szent sátorhoz.Boldogan mutatta be az idős papnak: „Kérlek, uram! Életedre mondom, uram, hogy én vagyok az asszony, aki előtted álltam, amikor itt az Úrhoz imádkoztam. Ezért a gyermekért imádkoztam, és az Úr teljesítette kérésemet, amelyet hozzá intéztem. Ezért én is kölcsönbe adom őt az Úrnak arra az egész időre, amely alatt kölcsönben kell lennie az Úrnál. Ezután imádták ott az Urat”. (1Sám 2,26-28). Azután Anna gyönyörű és okos hálaéneket zengett Istennek. Ez az ének lett egyik mintája és forrása a Szűzanya hálaénekének, amelyben ő istenanyaságáért adott hálát ifjú szűzként szíve alatt az Istengyermekkel Ein-Karimban. Miután szülei hazamentek, a kis Sámuel szorgalmasan szolgált Héli mellett az Úr színe előtt.Megkedvelték őt a zarándokok is. Erre azért is szükség volt, mert Héli a saját fiaiban nem tudott méltó utódokat állítani papi szolgálatra. Isten angyalt küldött hozzá egykor (2,27), hogy figyelmeztesse fiai galád viselkedésére. Azok azonban már belecsontosodtak bűneikbe. Ebben az időben történt a kis Sámuel kiválasztása Isten különös szolgálatára „Azokban a napokban, amikor a gyermek Sámuel Héli előtt az Úrnak szolgált, ritka volt az Úr szózata, s nem fordult elő gyakran látomás. Történt azonban az egyik nap, amikor Héli, akinek a szeme elhomályosodott már és látni sem tudott, a szokott helyén pihent. Isten mécsesét pedig még nem oltották ki, és Sámuel az Úr templomában aludt, ahol az Isten ládája volt, hogy szólította az Úr Sámuelt. Az felelt és így szólt: Itt vagyok! Aztán odafutott Hélihez és azt mondta: Itt vagyok, hívtál! Héli azt felelte: Nem hívtalak, menj vissza és aludj! Elment tehát és aludt”(3,1-5) Mivel ez a szólítás még kétszer elhangzott, akkor az idős pap megértette, hogy a kisfiút az Úr szólítja. „Ezért azt mondta Sámuelnek: Menj és aludj, s ha megint szólít, mondd neki: Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád! Elment tehát Sámuel és aludt a helyén. Ekkor eljött az Úr, odaállt és szólította, ahogy előbb is szólította: Sámuel, Sámuel! Sámuel erre azt felelte: Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!” (9-10) „Sámuel aztán felnevelkedett, s az Úr vele volt, s ezekből a szavakból egy sem esett a földre. Meg is tudta egész Izrael Dántól Beersebáig, hogy Sámuel az Úr meghitt prófétája” (19-20) Magyar édesanyák! Tudjátok ti is, hogy az édesanyás szeretet és szenvedés mekkora érték a Mennyei Atya szemében? Örök boldogságotok legbiztosabb alapja anyai hivatástok.

2014. január 14., kedd

A év január 14.



„Mert nem angyaloknak vetette alá Isten a jövendő világot” 

Szent Pál apostol elénk tárja,hogy az Újszövetség sokkal fontosabb az Ószövetségnél, mert ennek a tanítását nem az Istentől sugalmazott emberek adták, hanem maga az Isten Fia. Róla ugyanis ezt mondja már az Ószövetség: „Fiam vagy te, én ma szültelek téged” (Zsolt 2,7) és ebben a szócskában: „ma”, azt kell érteni, hogy Istenben nincs múlt és jövő sincs, Isten változatlan mában, tehát örökkévalóságban él, és a Fiúisten öröktől fogva születik az Atyától. Ugyancsak tegnap idéztünk egy másik ószövetségi mondást is: „Én Atyja leszek, ő pedig a fiam lesz”. (2Sám 7,14) Ő az, aki az Újszövetségben Isten Országát hirdette nekünk, úgy, ahogyan már életében kifejtette a vele vitába szállt zsidóknak: „Aki felülről jön, fölötte van mindenkinek. Aki a földről való, az földi, és a földről beszél. Aki a mennyből jön, feljebb való mindenkinél. Arról tanúskodik, amit látott és hallott. Az Atya szereti a Fiút, és mindent a kezébe adott”. (Jn 3,31-32.35) a mai részletben azt olvassuk: „Mert nem angyaloknak vetette alá Isten az eljövendő világot, amelyről beszélünk” (Zsid 2,5) Nem, hanem a Fiúnak, aki érettünk emberré lett. És ezt is már az Ószövetségben jelezte előre az Úr: „Mi az ember, hogy megemlékezel róla, s az ember fia, hogy meglátogatod? Kevéssé tetted kisebbé az angyaloknál, dicsőséggel és tisztelettel koronáztad, és mindent a lába alá vetettél”. (Zsolt 8,5-7)(Zsid 2,6-8) Ez a zsoltáridézet emlékeztethet az angyalok lázadását kiváltó feladatra. Akkor is imádni kell a Fiúistent, amikor megtestesül. Íme, megtörtént a megtestesülés. Az Isten Fia emberi alakban eljött. Mindent lába alá vetett Isten, mégpedig azért, mert engedelmes lett mindenben, alázattal elfogadta küldetését a szenvedésre. A Filippiekhez írt levelében Szent Pál ezt így fogalmazta meg: „Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus az Úr! Az Atyaisten dicsőségére”(Fil 2,9-11) Itt pedig így fogalmaz talán ugyanaz a szerző:„Mert azzal, hogy mindent alávetett, nem hagyott semmit sem, ami nem lenne alávetve neki. Most azonban még nem látjuk, hogy minden alá van vetve neki”(Zsid 2,8) a levél írója jól tudja, hogy nemcsak fizikai szemünkkel nem látjuk Jézusnak a megdicsőülését, hanem értelmével sem fogja fel mindenki, hogy ez a megdicsőülés Jézus megalázó szenvedésében született, amit a hitetlen zsidók és pogányok egyaránt lenéztek és elvetettek.Ezért írja:„Láttuk azonban, hogy Jézust,aki kevéssel lett kisebb az angyaloknál, a halál elszenvedéséért dicsőséggel és tisztelettel koronázta, hogy Isten kegyelme szerint mindenkiért megízlelje a halált. Mert illett ahhoz, akiért, és aki által minden van, s aki sok fiat akart a dicsőségbe vezetni, hogy üdvösségük szerzőjét szenvedés által vezesse el a teljességre. Mert aki megszentel, és akik megszentelődnek, egytől vannak mindnyájan. Ezért nem szégyelli őket testvéreinek nevezni, amikor így szól: Hirdetem nevedet testvéreim előtt; a közösségben dicsérni foglak téged”

„Ébresszétek fel a világot!” (4. rész)



„Ébresszétek fel a világot!” (4. rész)

Ferenc pápa gondolatai a szerzetesélet mai kérdéseiről – Antonio Spadaro SJ írása


Ferenc pápa 2013. november 29-én mintegy százhúsz férfi szerzetes elöljáróval találkozott Rómában, majd több órán át válaszolt kérdéseikre. A Civiltà Cattolica című olasz jezsuita folyóirat főszerkesztője részletes tudósítást közölt az eseményről. A beszámolót Antonio Spadaro atya engedélyével öt részben tesszük közzé.
A negyedik részben érintett témák: a szerzetesek testvéri élete; a testvériség vonzereje; aki nem képes megélni a testvériséget, az nem való szerzetesnek; az individualizmus kísértése; szeretettapasztalat; a konfliktusokat fel kell vállalni; szükséges a kísérés és az anyai gyengédség; adott esetben pszichológushoz kell fordulni.

Megélni a testvériséget „megsimogatva a konfliktusokat”
Az új evangelizációról tárgyaló szinódus azt kérte a szerzetesektől, hogy legyenek tanúi az evangélium humanizáló erejének a testvéri élet által. Ebből kiindulva tettek fel néhány kérdést a pápának a szerzetesek testvéri életéről: „Hogyan egyeztessük össze a küldetéssel és a közösségi élettel együtt járó kötelezettségeket? Hogyan harcoljunk az individualizmusra való hajlammal? Hogyan viselkedjünk olyan testvérekkel, akik valamilyen nehézséggel küzdenek, akik konfliktushelyzetben vannak, vagy akik éppen konfliktusokat gerjesztenek? Hogyan kössük össze a helyes választ és az irgalmat a nehéz esetekben?”
Ferenc pápa emlékeztetett arra, hogy a megelőző napon fogadta a taizéi prior, Alois testvér látogatását: „Taizében vannak katolikus, kálvinista, lutheránus szerzetesek… és mind igazi testvéri életet élnek. Lenyűgöző apostoli vonzerőt jelentenek ők a fiatalok számára. A testvériségnek hatalmas egybehívó ereje van. A testvériség betegségeinek viszont pusztító erejük van. A testvériséggel való szembeszállás kísértése az, ami leginkább megakadályozza, hogy valaki a megszentelt élet útját járja. Az individualizmusra való hajlam végeredményben arra irányul, hogy ne szenvedjük meg a testvériséget. Berchmans Szent János (11) azt mondta, hogy neki a legnagyobb penitencia éppen a közösségi élet. Olykor nehéz megélni a testvériséget, ám ha nem éljük meg, akkor nem vagyunk termékenyek. Ha valaki nem képes megélni a testvériséget, az nem tudja megélni a szerzeteséletet sem.”
„A szerzetesi testvériség – folytatta a pápa – a tagok közötti minden lehetséges különbözőséggel együtt egy olyan szeretettapasztalat, amely felülmúlja a konfliktusokat. A közösségi nézeteltérések elkerülhetetlenek: bizonyos értelemben létezniük kell, ha a közösség valóban őszinte és tisztességes kapcsolatokat ápol. Ez az élet. Olyan közösségről álmodozni, amelyben a testvérek között nincsenek nehézségek, értelmetlen és hasztalan. Ha egy közösségben nem szenvednek meg konfliktusokat, ott hiányzik valami. A tapasztalat azt mutatja, hogy minden családban és az emberek mindenfajta csoportjában van konfliktus. És a konfliktust fel kell vállalni, nem lehet szőnyeg alá söpörni. Ha elfojtják, nyomása addig fokozódik, míg ki nem robban. A konfliktusok nélküli élet nem élet.”
Nagy érték forog kockán. Tudjuk, hogy Ferenc pápa egyik alapelve az, hogy „az egység felülmúlja a konfliktust”. A szerzetesekhez intézett szavait az Evangelii gaudium fényében kell olvasnunk (226–230. pontok), ahol azt kéri, hogy „mondjunk igent a konfliktus elviselésére, oldjuk fel, és alakítsuk át egy új folyamathoz vezető kapoccsá” (227. pont.). Ne felejtsük, hogy Bergoglio számára a személyes kibontakozás sosem kizárólag egyéni, hanem közös, közösségi vállalkozás. (12) Ebben az értelemben a konfliktus egy érési folyamatba illeszkedhet, sőt kell is illeszkednie.
A konfliktust azonban minden esetben kísérni kell: „Sosem viselkedhetünk úgy, mint az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédben a pap vagy a levita, akik egyszerűen továbbhaladnak. De hogyan csináljuk? Eszembe jut – mondja a pápa – egy huszonkét éves fiatal története, aki mély válságba került, depresszióba esett. Nem szerzetesről beszélek, hanem egy olyan fiatalemberről, aki özvegy édesanyjával élt, aki pedig tehetős családok ruhaneműit mosta. Ez a búskomor fiú nem járt többé dolgozni, és az alkohol mámorában keresett menedéket. Édesanyja semmit sem tehetett: egyszerűen minden reggel, mielőtt munkába indult volna, nagy szeretettel gyengéden rátekintett. Az a fiú mára fontos emberré vált: túljutott a válságon, mert anyjának az a gyengéd tekintete végül megindította. Ez az: újra szert kell tennünk a gyengédségre, az anyai gyengédségre egyaránt. Gondoljatok csak arra a gyengédségre, amelyet például Szent Ferenc megélt. A gyengédség segít túljutni a konfliktusokon. Ha pedig ez mégsem elég, az is lehet, hogy érdemes közösséget váltani.”
„S az is igaz – folytatta Ferenc pápa –, hogy időnként nagyon durvák vagyunk. Átéljük azt az általános kísértést, hogy kritizáljunk másokat magunk megelégedésére vagy személyes előnyök megszerzésére. Bizonyos esetekben a testvériség kríziseinek a személyiség törékenysége az oka, és ebben az esetben szakember, egy pszichológus segítségét kell kérni. Nem szabad félnünk ettől; nem kell attól tartanunk, hogy szükségképpen a pszichologizmus tévútjára lépünk. Ám soha, de soha nem szabad pusztán ügyintézőként bánnunk egy testvérünk konfliktusával. Engednünk kell, hogy a szívünk is bevonódjon.”
„A testvériség igen kényes dolog. Az első esti dicséret himnuszában Szent József főünnepén az argentin zsolozsmában azt kérjük Szent Józseftől, hogy őrizze az egyházat »eucharisztikus gyengédséggel«. (13) Ez az, így kell bánnunk a testvérekkel: eucharisztikus gyengédséggel. Meg kell simogatni a konfliktust. Eszembe jut, amikor VI. Pál egy rengeteg rajzot tartalmazó levelet kapott egy kisgyerektől. A pápa azt mondta, hogy az asztalán, melyen csak problémákról szóló levelek sorakoznak, egy ilyen levél érkezése nagyon jó hatással volt rá. A gyengédség jót tesz nekünk. Az eucharisztikus gyengédség nem takarja el a konfliktust, hanem segít férfiként szembenézni vele.”

JEGYZETEK
11. Berchmans János (Diest [Belgium], 1599. március 12. – Róma, 1621. augusztus 13.) jezsuita volt, akit XIII. Leó pápa avatott szentté 1888-ban. 1618. szeptember 24-én letette jezsuitaként első fogadalmát, 1619-ben Rómába helyezték, hogy befejezze filozófiai tanulmányait a Collegio Romanóban, ahol megbetegedett, majd két év múlva, 1621. augusztus 13-án meghalt. Hűségesen követve kedvelt mottóit – Age quod agis (Csináld rendesen, amit csinálsz), Maximi facere minima (A legnagyobb dogokat a legapróbb kötelességek teljesítésével teszitek) – rendszeres feladatait rendkívüli módon tudta elvégezni, s így a hétköznapi élet szentje lett.
12. Vö Jorge M. Bergoglio: E l’amore che apre gli occhi, Milano, Rizzoli, 2013, 46.
13. Guarda a la Iglesia de quien fue figura / la inmaculada y maternal María; / guárdala intacta, firme y con ternura / de eucaristía. [Őrizd az egyházat, melynek előképe a szeplőtelen anya, Mária; őrid meg épségben, szilárdságban, eucharisztikus gyengédséggel.]
Fordította: Tőzsér Endre SP
Forrás: © La Civiltà Cattolica 2014 I 3–17. (4 gennaio 2014)

Évközi 1 hét kedd



Évközi 1 hét kedd 

1Sám 1,9-20; Mk 1,21-28

„Seregek Ura, ha letekintesz és meglátod szolgálód nyomorúságát” 

„Miután ettek és ittak Silóban, Anna felkelt, és amíg Héli pap az Úr templomának ajtófélfájánál a székében üldögélt, Anna keseredett szívvel imádkozott az Úrhoz, és nagyon sírt. Fogadalmat is tett, és ezt mondta: Seregeknek Ura, ha letekintesz, és meglátod szolgálód nyomorúságát, ha megemlékezel rólam, nem feledkezel el szolgálódról, és fiúmagzatot adsz szolgálódnak, akkor az Úrnak adom őt élete valamennyi napján, és borotva nem éri a fejét” 

Anna sorsa fordulóponthoz érkezett. Betelt a pohár, a szenvedések, megaláztatások keserű italát mind kiitta belőle. Az ősanya, Ráchel, férjéhez fordult hasonló lelki válságában, fiút kért tőle, de hallania kellett a józan választ: új életet csak Isten adhat. Anna ezt jól érezte, ezért Isten elé térdel, még sír, zokog, de lelkében már kész a megértés: Istennek komoly célja lehet az ő szenvedéseivel. Erre a betetőzésre várt eddig, amit ma élt át az áldozati oltár előtt. És még valamire: Ha fiút ajándékoz neki az Úr Elkána közvetítésével, azt a fiút nem fogja görcsösen magához szorítani, védőpajzsként maga elé emelni a sokgyerekes vetélytársnő gúnyolódásainak kivédőjeként, hanem Istennek ajánlja szolgálatra, egész életére. Nazírt nevel belőle. Bort és részegítőt nem fog inni, fejét nem borotválja. Megérett az áldozatra és megtette felajánlását. Ehhez azonban mintegy papi pecsét kellett megerősítésül Héli pap és bíró tanúságtétele. „Történt pedig, hogy amíg ő imádkozott az Úr előtt sokáig, Héli egyre figyelte a száját. Mivel Anna csak a szívében beszélt, és csak az ajka mozgott, a szava pedig egyáltalán nem hallatszott, Héli azt gondolta róla, hogy részeg. Meg is kérdezte tőle: Meddig leszel részeg? Menj, emészd meg egy kissé a bort, amitől elkábultál! Anna azt felelte: Nem, uram! Nagyon szerencsétlen asszony vagyok én, sem bort, sem más részegítő italt nem ittam, csak a lelkemet öntöttem ki az Úr színe előtt. Ne tartsd szolgálódat Béliál leányai közül valónak, mert bánatom és szomorúságom sokasága miatt szóltam mindeddig”. (12-16)Anna nem botránkozik meg Héli kemény bírálatán. Egyszerűen és szelíden védi meg magát. Hiszen ez az öregember Isten szolgája, aki itt őrzi a szentsátort, és várja, hogy igénybe veszik szolgálatait. Akkor még mit sem sejtve Isten különös terveiről, hogy azokban nekik, mindkettőjüknek nagyon komoly szerepet szánt az Úr, de megnyugodtak: érezték, hogy most történt valami sorsfordító kegyelemjárás, meg lehet nyugodnia ennek a szenvedő asszonynak.„Héli erre azt mondta neki: Menj békével, és Izrael Istene teljesítse kérésedet, amelyet hozzá intéztél.Anna így válaszolt: Bárcsak kegyelmet találna szolgálód a szemedben!”(17-18) Elkána és egész családja visszatért Efraim hegyére.„Amikor aztán Elkána megismerte Annát, a feleségét, az Úr megemlékezett róla, és történt napok múltával, hogy Anna fogant és fiút szült. Sámuelnek nevezte el, mert az Úrtól kérte őt”(19-20) Sámuel ugyanis azt jelenti: Az Isten meghallgatott. Édesanyák! Drága kincsek vagytok nemcsak nekünk, a jó Istennek is.

2014. január 13., hétfő

„Ébresszétek fel a világot!” (3. rész)



„Ébresszétek fel a világot!” (3. rész)

Ferenc pápa gondolatai a szerzetesélet mai kérdéseiről – Antonio Spadaro SJ írása


Ferenc pápa 2013. november 29-én mintegy százhúsz férfi szerzetes elöljáróval találkozott Rómában, majd több órán át válaszolt kérdéseikre. A Civiltà Cattolica című olasz jezsuita folyóirat főszerkesztője részletes tudósítást közölt az eseményről. A beszámolót Antonio Spadaro atya engedélyével öt részben tesszük közzé.
A harmadik részben érintett témák: a szerzetesi képzés négy alappillérre; kitartó párbeszédre, a nézetek türelmes ütköztetésére van szükség; a képmutatás, a klerikalizmus az egyik legszörnyűbb rossz; a mai fiatalokhoz új nyelvezet kell; atyákat, testvéreket, útitársakat kell képezni.

„A képzés kézműves, nem pedig rendőri munkát jelent.”
Ferenc pápa ezután meghallgat néhány kérdést a képzés témájáról. Azonnal válaszol, és megjelöli az elsődleges fontosságú dolgokat: „A szerzeteséletre készülők képzése alapvető fontosságú. A képzés négy alappillérre épül: spirituális, szellemi, közösségi és apostoli képzés. El kell kergetni azt az ábrándot, mely szerint a szerzetesi élet menedék és vigasz egy nehéz és bonyolult »külső« világgal szemben. A négy alappillérnek [vagyis a négyféle képzésnek] a noviciátusba lépés első napjától kezdve egymáshoz kapcsolódóan kell zajlania, nem egymás után kell megszervezni őket, és interakcióban kell lenniük egymással.”
A pápa tudatában van annak, hogy a képzés problémájával nem könnyű ma megbirkózni: „A mai kultúra sokkal gazdagabb, és sokkal több benne a konfliktus, mint amelyikben egykor mi éltünk, évekkel ezelőtt. A mi kultúránk egyszerűbb és rendezettebb volt. Ma az inkulturáció másfajta hozzáállást kíván tőlünk. Így például: nem lehet úgy problémákat megoldani, hogy ezt vagy azt megtiltunk. Kitartó párbeszédre, a nézetek türelmes ütköztetésére van szükség. A problémák elkerülése végett bizonyos növendékházakban a fiatalok összeszorított fogakkal igyekeznek minden nagyobb hibát elkerülni, betartani a regulát állandó mosolygás közepette, hogy egy napon végre hallhassák: »Jól van, letelt a képzési időd.« Ez képmutatás – a klerikalizmus gyümölcse – az egyik legszörnyűbb rossz, ami létezhet. E nyáron mondtam már a Latin-amerikai Püspöki Tanács (CELAM) püspökeinek Rio de Janeiróban: le kell győzni ezt a klerikalizmusra való irányultságot mind a szerzetesi növendékházakban, mind a szemináriumokban. Összefoglalom egy tanácsban, melyet egykor fiatalként kaptam: »Ha előre akarsz jutni, gondolkodj világosan, és beszélj homályosan.« Világos felszólítás volt a képmutatásra. Ezt minden áron el kell kerülni.” Rióban ugyanis Ferenc pápa a klerikalizmust jelölte meg azon egyik oknak, amely felelőssé tehető, amiért Isten népében az „érettség és a keresztény szabadság hiánya” figyelhető meg. (10)
Aztán: „Ha egy szeminárium túl nagy, akkor kisebb közösségekre kell bontani, külön növendéknevelőkkel, hogy tényleg kísérni tudják az embereket. A vezető és a vezetett közötti párbeszédnek komolynak, félelemmentesnek, őszintének kell lennie. Figyelembe kell venni azt is, hogy a képzési időszakban lévő mai fiatalok nyelvezete eltér a korábbiakétól: korszakváltást élünk át. A képzés kézműves és nem rendőri munkát jelent. A szívet kell alakítanunk. Különben kis szörnyetegeket képzünk. És aztán ezek a kis szörnyek nevelik Isten népét. Na ez az, amitől igazán libabőrös leszek!”
A pápa ezután azt is hangsúlyozta, hogy a képzésnek nem csupán a személyes növekedésre kell irányulnia, hanem mindig szem előtt kell tartani a képzés végső perspektíváját is, vagyis Isten népét. Amikor embereket készítünk fel, akkor azokra kell gondolnunk, akikhez küldetésük szól: „Szüntelenül a hívőkre, Isten hívő népére kell gondolni. Úgy kell az embereknek képzést nyújtani, hogy tanúi legyenek Jézus feltámadásának. A növendéknevelőnek arra kell gondolnia, hogy a képzésben lévő személynek az lesz a feladata, hogy törődjön Isten népével. Mindig Isten népében, azon belül kell gondolkodni. Gondoljunk csak azokra a szerzetesekre, akiknek a szíve olyan savanyú, mint az ecet: ők nem valók arra, hogy Isten népét vezessék. Tehát nem ügyintézőket, vállalatvezetőket kell képeznünk, hanem atyákat, testvéreket, útitársakat.”
Ferenc pápa végezetül egy további veszélyre is fel kívánta hívni a figyelmet: „ha egy fiatalt felszólítanak arra, hogy hagyja el a szerzetes intézményt a képzés során felmerült komoly problémák miatt, s azután őt felveszik egy szemináriumba, ez egy másik súlyos probléma. Nem olyan emberekről beszélek, akik elismerik bűnösségüket: mindnyájan bűnösök vagyunk, de nem vagyunk mindnyájan romlottak. A bűnösöket fogadjuk el, a romlottakat azonban ne.” És itt a pápa felidézte XVI. Benedek nagy eltökéltségét a szexuális visszaélésekkel szembeni fellépésre: „szolgáljon példaként számunkra, hogy a személyre szabott képzést komolyan felvállaljuk, miközben állandóan szem előtt tartjuk Isten népét.”
JEGYZETEK
10. Jorge M. Bergoglio: Beszéd a Latin-amerikai Püspöki Tanács (CELAM) felelős püspökeinek találkozóján, az általános koordinációs gyűlés alkalmából a Centro de Estudos do Sumaréban, Rio de Janeiro, 2013. július 28.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Forrás: © La Civiltà Cattolica 2014 I 3–17. (4 gennaio 2014)

A év január 13.



„Ezekben a végső napokban, pedig Fia által szólt hozzánk”

A tegnapi nappal befejeztük a karácsonyi ünnepkört. Ennek utolsó mozzanata: Jézus megkeresztelkedik a Jordán folyóban Keresztelő Szent János bűnbánati keresztsége szerint. Őt Gábor főangyal születése előtt kilenc hónappal úgy jelentette be édesapjának, Zakariás papnak: „Nagy lesz az Úr előtt; bort és részegítő italt nem iszik, és már anyja méhétől fogva betelik Szentlélekkel. Izrael fiai közül sokakat fog Urukhoz, Istenükhöz téríteni. Illés szellemével és erejével fog előtte járni, hogy az atyák szívét a fiakhoz fordítsa, a hitetleneket, pedig az igazak okosságára, s így alkalmas népet készítsen az Úrnak”(Lk 1, 15-17) János három éves korától a zsidó papok fiainak kolostorában nőtt fel. Ott készült imával, böjttel és az ószövetségi kinyilatkoztatást sokszor átelmélkedve küldetésére. Harminc évesen, férfivá érve el kezdte hirdetni a Jordán partján: „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa”(Mt 3, 2) Ő volt az Ószövetség utolsó prófétája. Neki kellett bemutatnia a zsidó népnek az Isten megtestesült Fiát szóval és ujjával: „íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit. Ő az, akiről mondtam: Utánam, jön egy férfi, aki megelőz engem, mert előbb volt, mint én, Én nem ismertem őt; de azért jöttem vízzel keresztelni, hogy őt megismertessem Izraellel”. (Jn 1, 29-31) Keresztelő Jánossal betelt az ószövetségi próféták sora. A többiek évszázadokon keresztül küldettek az Istentől, hogy minden fontosat elmondjanak a jövendő Messiásról. Így akarta Isten biztossá tenni a választott népet arról, hogy az Ő küldöttéről van szó, nem önjelölt szédelgőről:„Sokszor és sokféle módon szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső napokban pedig a Fia által szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé rendelt, aki által a világokat is teremtette, s aki mivel az ő dicsőségének fénye és lényegének képmása, és mindent fenntart hatalmas igéjével,miután a bűnöktől megtisztulást szerzett, a Fölség jobbján ül a magasságban” (Zsid 1,1-3) A levél szerzője tehát hangsúlyozza, hogy az ószövetségi kinyilatkoztatás célja előkészíteni A Megváltó Eljövetelét, félreérthetetlenül rámutatni, hogy ő teremtő Isten, mint az Atya tökéletes képmása születik Tőle szellemi születéssel, részt vesz a világ állandó létben, tartásában. Utána még folytatja Jézus istenségének bizonyítását:„Mert annyival kiválóbb az angyaloknál, amennyivel különb nevet örökölt náluk. Hiszen melyik angyalnak mondta valaha: Fiam vagy te, én ma szültelek téged? (Zsolt 2,7) és ismét: Én Atyja leszek, ő, pedig a fiam lesz.(2Sám 7,14) Amikor pedig újra bevezeti elsőszülöttjét a földkerekségre,így szól: És imádja őt Isten minden angyala”(MTörv 32, 43G)

Évközi 1. hét hétfő



Évközi 1. hét 

1Sám 1,1-8, Mk 1,14-20

„Két felesége volt, az egyiket Annának, a másikat Fenennának hívták”

„Volt egy Ramátaim-Szófimból, Efraim hegységéről való ember, akit Elkánának hívtak. Két felesége volt, az egyiket Annának, a másikat Fenennának hívták. Fenennánk voltak gyermekei, Annának viszont nem voltak gyermekei.”(1Sám 1,1-2) Elkána tehát Efraim törzséből származott. Efraim Józsefnek, Jákob (Izrael) tizenegyedik fiának volt a fia. Az a családi bonyodalom, amelyet a szentíró megpendített a mai bevezető sorokban, már Jákobbal kezdődött. Jákob nem egészen szabályosan kapta meg apjától, Izsáktól az elsőszülöttségi áldást (Ter 27), ezért iker-bátyja haragja elől menekülnie kellett édesanyjának, Rebekkának a bátyjához, Lábánhoz költözött Ábrahám szülőföldjére, Háránba. Nagybátyja kedves volt hozzá, kedvére volt pontos munkája, de észrevette azt is, hogy kisebbik lánya, Ráchel tetszik unokaöccsének. Megegyeztek, hogy feleségül adja hozzá, ha előbb hét évig juhásza lesz a kedves rokon. Amikor eljött a házasságkötés ideje, megtörtént az egybekelés, Ráchel helyett az idősebb lány, Lia volt a vele hált asszony. A nagybácsi kevésbé szép lánya mellé egy hét múlva második feleségnek odaadta szebbik lányát is utólagos hét évi szolgálat fejében. Liának egymás után született négy fia, Ráchelnek viszont egy sem. Ekkor mindkét feleség egy-egy mellékfeleséget adott férjének, hogy Ráchel legalább a szolgálója révén mondhassa magát anyának. Tíz fiú volt már akkor Jákob mellett (6+2+2), amikor végre Ráchelnek is megszületett várva-várt kisfia: József. Ő az, akit testvérei okossága meg apjuk kitüntető szeretete miatt gyűlöltek, eladtak rabszolgának Egyiptomba. Ott keserves sors után a fáraó helyettese, alkirály lett. Két fia született: Efraim és Manassze. Őket Jákob unokasorsból fiainak fogadta. (Ter 48,1-5). A honfoglaláskor ők saját nevükön örököltek törzsi vagyont. Efraim fiai közül való volt Elkána. Szeretett felesége nem tudott gyermeket szülni néki, ezért nősült újra. Fenenna szülte a fiúkat urának, és bosszantotta a szeretettebb asszonyt magtalansága miatt. Elkána évente egyszer családjával együtt elzarándokolt Silóba, ahol a szentsátort éppen felalították. Az egyik reggel bemutatták az áldozatot Istennek. Az áldozati állat húsából az egész család részesült. Elkána először fiai és lányai anyjának, majd az ő gyerekeinek adott egy-egy részt. Fenenna látható kárörömmel mutogatta Anna felé az áldozati részek bőségét. Látta ezt a szomorú győzelmi mámort Elkána és Anna is. Fenenna szeméből a szentsátor előtt a gyűlölet izzott Anna felé: Íme, Isten bezárta a méhedet! De nézz meg engem gyerekeimmel! (vö. 6) „Ezt tette vele, és ingerelte. Őt esztendőről esztendőre, valahányszor eljött az idő, és felmentek az Úr templomába- így ő csak sírt, és nem nyúlt az ételhez. Elkána a férje megkérdezte tőle: Anna, miért sírsz, miért nem eszel, és miért kesereg szíved? Nem érek én neked tíz fiúnál többet?” (7-8) Igen, Isten rendelése, hogy előbb a férjet szeresse az asszony, de a boldogságához lényegesen hozzátartozik az édesanyaság.Ha természeténél fogva meddő egy asszony, azt is nehezen viseli, de ha önmagát teszi valaki meddővé, azt később nem győzi majd siratni.

2014. január 12., vasárnap

„Ébresszétek fel a világot!” (2. rész)



„Ébresszétek fel a világot!” (2. rész)

Ferenc pápa gondolatai a szerzetesélet mai kérdéseiről – Antonio Spadaro SJ írása


Ferenc pápa 2013. november 29-én mintegy százhúsz férfi szerzetes elöljáróval találkozott Rómában, majd több órán át válaszolt kérdéseikre. A Civiltà Cattolica című olasz jezsuita folyóirat főszerkesztője részletes tudósítást közölt az eseményről. A beszámolót Antonio Spadaro atya engedélyével öt részben tesszük közzé.
A második részben érintett témák: megváltozott a megszentelt élet földrajzi eloszlása; a karizma inkulturációja; a hivatástoborzás veszélye; a nem pap szerzetesek helyzete.

„A karizma nem egy üveg desztillált víz”

A következő kérdések középpontjában a hivatások kérdése állt. Tanúi vagyunk annak, hogy áthelyeződtek az egyház földrajzi elhelyezkedésének súlypontjai, s ugyanez érvényes a szerzetes intézményekre is. Növekszik a hivatások száma Afrikában és Ázsiában, pusztán az ő létszámuk a szerzetesi hivatások összlétszámának többségét jelenti. Mindez komoly kihívásokat jelent: a karizma inkulturációja, a hivatásgondozás és a jelöltek kiválasztása, a szerzetek közötti párbeszéd kihívása, a törekvés arra, hogy a szerzetes intézmények vezetésében egyenlőbb arányban legyenek a különböző kultúrák képviselői, és általánosabban, az egyház felépítésében is. Erről kérdezik a pápát és kérik: mondjon egy-két eligazító szót ebben a helyzetben.

Ferenc pápa azt mondja: mélyen tudatában van annak, hogy nagyon megváltozott a megszentelt élet földrajzi eloszlása, és hogy „minden kultúrának megvan a képessége arra, hogy hívja az Úr, aki szabadon tud hivatásokat ébreszteni egyik vagy másik helyen. Mi a szándéka az Úrnak azokkal a hivatásokkal, akiket a fiatalabb egyházakból küld hozzánk? Nem tudom megmondani. De felteszem magamnak a kérdést. Fel kell tennünk magunknak ezt a kérdést. Az Úrnak megvan a maga szándéka mindezzel. Vannak egyházak, amelyek új gyümölcsöket hoznak. Talán volt idő, amikor nem voltak ennyire termékenyek, de most azok.
Ez természetesen arra kötelez minket, hogy újragondoljuk a karizma inkulturációját. A karizma egyetlen, de – ahogyan Szent Ignác mondta – a helyekhez, korokhoz és személyekhez igazodva kell megélni. A karizma nem egy üveg desztillált víz. Energikusan kell megélni, kulturálisan is újraértelmezve. De így az a veszély fenyeget majd minket – mondjátok –  hogy tévedünk, hibákat követünk majd el. Így van: ez veszélyes. Nyilvánvaló, hogy mindig követünk majd el hibákat. Kétség sem fér hozzá. Ám ennek nem szabad visszatartania minket, mert különben még nagyobb hibákat követhetünk el. Mindig bocsánatot is kell kérnünk apostoli munkánk sikertelenségeiért, és jócskán szégyenkeznünk is kell, amiért bátorságunk hiánya okozta ezeket. Gondoljunk csak Matteo Ricci úttörő jellegű kezdeményezéseire, amelyeket azután hagytak veszendőbe menni.” (8)
 „Nem a szokásokhoz való folklorisztikus alkalmazkodásról beszélek – folytatta a pápa –, hanem gondolkodásmódot érintő kérdésről van szó. Így például vannak olyan népek, amelyek sokkal gyakorlatiasabban s kevésbé elvontan gondolkodnak, vagy legalábbis elvonatkoztató képességük másképp működik, mint a nyugatiaké. Én magam is megtapasztaltam ezt a különbséget a jezsuiták provinciálisaként Argentínában. Emlékszem, mekkora erőfeszítést tettünk mindkét részről a párbeszédben, még a hétköznapi élet legkisebb dolgaiban is egy jezsuita testvérrel, aki a guarani indiánok területéről való volt, a guaranik ugyanis egy nagyon konkrét, gyakorlatias gondolkodásmódot alakítottak ki. Bátran kell élni, és bátran szembe kell nézni ezekkel a fontos kérdéseket érintő kihívásokkal is. Összefoglalóan tehát: nem képezhetek szerzetest senkiből, ha nem veszem figyelembe az életét, élettapasztalatát, gondolkodásmódját és a konkrét kulturális környezetet. Ez a járandó út. Ezt tették a nagy misszionárius szerzetesek. Eszembe jutnak a spanyol jezsuita Segundo Llorente rendkívüli kalandjai, aki Alaszka rendkívül állhatatos és szemlélődő misszionáriusa volt. Ő nemcsak megtanulta az ottani nyelvet, hanem az emberek gyakorlatias gondolkodásmódját is elsajátította. (9) Alapvetően fontos tehát a karizma inkulturációja, mely azonban sosem relativizálást jelent. Nem szabad a karizmát merevvé és sablonossá tenni. Amikor uniformizáljuk kultúráinkat, akkor megöljük a karizmát” – jelentette ki határozottan a Szentatya. Ennek kapcsán még annak szükségét is megemlítette, hogy „a szerzetesrendek és szerzetesi kongregációk vezetőségébe különböző kultúrából érkező személyeket válasszanak be, akik a karizma megélésének különféle módjait fejezik ki”.

Nyilvánvalóvá vált, hogy Ferenc pápa tisztában van a veszélyekkel, így például a „hivatástoborzáséval” a legfiatalabb egyházakban. Megemlítette többek között, hogy 1994-ben a megszentelt élettel és annak küldetésével foglalkozó püspöki szinóduson a Fülöp-szigeteki püspökök szóvá tették a „novíciakereskedelmet”, vagyis azt, hogy tömegével érkeztek és nyitottak házakat külföldi szerzetesi kongregációk a szigetvilágban, hogy hivatásokat toborozzanak, akiket aztán majd Európába helyezhetnek. Nagyon oda kell figyelnünk az ilyen helyzetekre – mondta a pápa.

Azután szóba került a szerzetes testvérek hivatása is, és általánosságban azoké a szerzeteseké, akik nem papok. Sajnálattal állapította meg, hogy nem alakult ki mára kellő tudatosság erről a sajátos hivatásról. Utalt arra, hogy készülőben volt erről egy dokumentum, amely azonban sosem jelent meg, és hogy talán újra elő lehetne venni és be lehetne fejezni, és hogy elkezdhetnénk e téma alaposabb átgondolását. Ezen a ponton a pápa João Braz de Aviz bíborosra, a Megszentelt Élet Intézményei és Apostoli Élet Társaságai Kongregációjának prefektusára, valamint José Rodríguez Carballóra, a kongregáció titkárára tekintett, és kérte őket, hogy gondolkodjanak el erről a kérdésről. Befejezésül azt mondta: „Egyáltalán nem hiszem, hogy a nem pap szerzetesek hivatásának válsága az idők jele lenne, mely e hivatás végét jelezné. Inkább azt kellene megértenünk, mi az, amit Isten kér tőlünk.” Ezután egy azt firtató kérdésre, hogy lehetnének-e szerzetes testvérek klerikális rendek elöljárói, a pápa azt válaszolta, hogy az egy egyházjogi kérdés, amelyet az egyházjogi szabályozás keretén belül kell végiggondolni.

JEGYZETEK
8. A meg nem értést az okozta, hogy misszióikban a jezsuiták igyekeztek a helyi kultúrához és vallási szokásokhoz igazítani az evangélium üzenetét. Ám voltak, akiket ez aggodalommal töltött el, és az egyházban többen felemelték szavukat az ilyesfajta törekvésekkel szemben, mintha csak a keresztény üzenet megrontásáról lett volna szó. A prófétai álláspontokat nem fogadták el a maguk idejében, mert azok túlléptek a tények megszokott értelmezésén.
9. Segundo Llorente (Mansilla Mayor, León [Spanyolország], 1906. november 18 – Spokane, Washington [Amerikai Egyesült Államok] 1989. január 26.) jezsuita, több mint negyven évet töltött misszionáriusként Alaszkában. Delegátus volt az Egyesült Államok Kongresszusába Alaszka Állam képviseletében, melynek társalapítójaként tisztelték. Indián temetőben temették el De Smetben, Idahóban, ahová csak bennszülött amerikaiakat volt szabad eltemetni. Amikor huszonkilenc évesen megérkezett Akulurakba, az első nehézség, amellyel szembe kellett néznie, nem pusztán az eszkimó nyelv elsajátítása volt, hanem az, hogy olyan embereknek kellett Istenről beszélnie, akik az európaitól teljesen eltérő módon gondolkodtak. Misszionáriusi tapasztalatairól tizenkét könyvet írt.

Fordította: Tőzsér Endre SP
Forrás: © La Civiltà Cattolica 2014 I 3–17. (4 gennaio 2014)
 

A év január 12.



„Amikor a nép keresztelkedni ment, Jézus is megkeresztelkedett”

Keresztelő János harminc éves korában Isten parancsára kiment a Jordán folyó partjára, és hirdetni kezdte a melléje gyűlt: népnek: „Egy hang kiált: Készítsetek utat az Úrnak a pusztában, egyengessétek Istenünk ösvényét a sivatagon át. Minden völgy emelkedjék föl, minden hegy és halom süllyedjen alá. Ami egyenetlen, váljék egyenessé, és sima úttá, ami göröngyös. Akkor megnyilvánul az Úr dicsősége, és meglátják azt mindenek. Igen, az Úr szája mondta ezt így” (Iz 40,3-5) Keresztelő János tehát Izajás próféta szózatát ismétli meg, amelyet a fogságból hazatérő nép örömére mondott. A babiloni fogságba induló, rabszíjra kötözött zsidó nép kegyetlenül megszenvedte gőgös bálványimádását, szegényeinek nyomorba döntését. Amikor azonban letelik a fogság szenvedése, Isten irgalmasan haza segíti bűnbánó népét. Megkönnyíti a hazatérők útját. János is ezt hirdeti, az Egyház liturgiájában is megismétli Isten üzenetét: „íme, a ti Istenetek! Isten, az Úr eljön hatalommal, karjával mindent uralma alá vet. Vele van győzelmének jutalma, és színe előtt a bőséges zsákmány. Úgy legelteti nyáját, mint a pásztor. Karjaiba veszi bárányait, ölében hordozza őket, az anyajuhokat pedig nagy gonddal vezeti”. (Iz 40,9-11) János azonban jól ismerte kora zsidó népét. Tudta, hogy kortársai várják ugyan nagyon a Messiást, de bűnbánatra nem mindenki hajlandó. Ezért a megtérés helyett arra vágyakoznak, hogy a Messiás jöjjön, és tegye nagyhatalommá a zsidókat. Ezért tetszett nekik a kemény fellépésű, szigorú tekintetű János. Jó hadvezérnek is beillenék, gondolták. János azonban tiszta és becsületes, igaz ember volt, megvallotta nyíltan: Nem én vagyok a Messiás. Én csak vízzel keresztellek. benneteket. De eljön, aki hatalmasabb nálam, akinek saruszíját sem vagyok méltó megoldani.Ő majd Szentlélekkel és tűzzel fog titeket megkeresztelni”(Lk 3,16) és hozzá is fűzi: „Szórólapátja a kezében van, és megtisztítja szérűjét. A búzát összegyűjti magtárjába, a pelyvát pedig olthatatlan tűzzel elégeti”(17)Amikor Jézus is harminc éves lett, elérkezett az ő megnyilatkozásának ideje. Elment tehát ő is a Jordán partjára. Be kellett Őt mutatnia előfutárának, aki erre készült három éves korától huszonhét éven át a zsidó papi családból származott fiúk nevelőházában, Qumránban. De a bemutatás nem az otthon nevelőmunkájának a betetőzése volt. Őt a Szentlélek világosította föl, ki a Messiás: „Nem ismertem őt, de aki azért küldött, hogy vízzel kereszteljek, azt mondta nekem: Akire látod a Lelket leszállni és rajta maradni, Ő az, aki Szentlélekkel keresztel. Én láttam, és tanúságot tettem arról, hogy Ő az Isten Fia”. (Jn 1,33-34)