„Ébresszétek fel a világot!” (2. rész)
Ferenc pápa gondolatai a szerzetesélet mai kérdéseiről – Antonio Spadaro SJ írása
Ferenc
pápa 2013. november 29-én mintegy százhúsz férfi szerzetes elöljáróval
találkozott Rómában, majd több órán át válaszolt kérdéseikre. A Civiltà Cattolica
című olasz jezsuita folyóirat főszerkesztője részletes tudósítást közölt az
eseményről. A beszámolót Antonio Spadaro atya engedélyével öt részben tesszük
közzé.
A
második részben érintett témák: megváltozott a megszentelt élet földrajzi
eloszlása; a karizma inkulturációja; a hivatástoborzás veszélye; a nem pap
szerzetesek helyzete.
„A karizma nem egy üveg desztillált víz”
A következő kérdések középpontjában a hivatások kérdése állt. Tanúi vagyunk annak, hogy áthelyeződtek az egyház földrajzi elhelyezkedésének súlypontjai, s ugyanez érvényes a szerzetes intézményekre is. Növekszik a hivatások száma Afrikában és Ázsiában, pusztán az ő létszámuk a szerzetesi hivatások összlétszámának többségét jelenti. Mindez komoly kihívásokat jelent: a karizma inkulturációja, a hivatásgondozás és a jelöltek kiválasztása, a szerzetek közötti párbeszéd kihívása, a törekvés arra, hogy a szerzetes intézmények vezetésében egyenlőbb arányban legyenek a különböző kultúrák képviselői, és általánosabban, az egyház felépítésében is. Erről kérdezik a pápát és kérik: mondjon egy-két eligazító szót ebben a helyzetben.
Ferenc pápa azt mondja: mélyen tudatában van annak, hogy nagyon megváltozott a megszentelt élet földrajzi eloszlása, és hogy „minden kultúrának megvan a képessége arra, hogy hívja az Úr, aki szabadon tud hivatásokat ébreszteni egyik vagy másik helyen. Mi a szándéka az Úrnak azokkal a hivatásokkal, akiket a fiatalabb egyházakból küld hozzánk? Nem tudom megmondani. De felteszem magamnak a kérdést. Fel kell tennünk magunknak ezt a kérdést. Az Úrnak megvan a maga szándéka mindezzel. Vannak egyházak, amelyek új gyümölcsöket hoznak. Talán volt idő, amikor nem voltak ennyire termékenyek, de most azok.
Ez természetesen arra kötelez minket, hogy újragondoljuk a karizma inkulturációját. A karizma egyetlen, de – ahogyan Szent Ignác mondta – a helyekhez, korokhoz és személyekhez igazodva kell megélni. A karizma nem egy üveg desztillált víz. Energikusan kell megélni, kulturálisan is újraértelmezve. De így az a veszély fenyeget majd minket – mondjátok – hogy tévedünk, hibákat követünk majd el. Így van: ez veszélyes. Nyilvánvaló, hogy mindig követünk majd el hibákat. Kétség sem fér hozzá. Ám ennek nem szabad visszatartania minket, mert különben még nagyobb hibákat követhetünk el. Mindig bocsánatot is kell kérnünk apostoli munkánk sikertelenségeiért, és jócskán szégyenkeznünk is kell, amiért bátorságunk hiánya okozta ezeket. Gondoljunk csak Matteo Ricci úttörő jellegű kezdeményezéseire, amelyeket azután hagytak veszendőbe menni.” (8)
„Nem a szokásokhoz való folklorisztikus alkalmazkodásról beszélek – folytatta a pápa –, hanem gondolkodásmódot érintő kérdésről van szó. Így például vannak olyan népek, amelyek sokkal gyakorlatiasabban s kevésbé elvontan gondolkodnak, vagy legalábbis elvonatkoztató képességük másképp működik, mint a nyugatiaké. Én magam is megtapasztaltam ezt a különbséget a jezsuiták provinciálisaként Argentínában. Emlékszem, mekkora erőfeszítést tettünk mindkét részről a párbeszédben, még a hétköznapi élet legkisebb dolgaiban is egy jezsuita testvérrel, aki a guarani indiánok területéről való volt, a guaranik ugyanis egy nagyon konkrét, gyakorlatias gondolkodásmódot alakítottak ki. Bátran kell élni, és bátran szembe kell nézni ezekkel a fontos kérdéseket érintő kihívásokkal is. Összefoglalóan tehát: nem képezhetek szerzetest senkiből, ha nem veszem figyelembe az életét, élettapasztalatát, gondolkodásmódját és a konkrét kulturális környezetet. Ez a járandó út. Ezt tették a nagy misszionárius szerzetesek. Eszembe jutnak a spanyol jezsuita Segundo Llorente rendkívüli kalandjai, aki Alaszka rendkívül állhatatos és szemlélődő misszionáriusa volt. Ő nemcsak megtanulta az ottani nyelvet, hanem az emberek gyakorlatias gondolkodásmódját is elsajátította. (9) Alapvetően fontos tehát a karizma inkulturációja, mely azonban sosem relativizálást jelent. Nem szabad a karizmát merevvé és sablonossá tenni. Amikor uniformizáljuk kultúráinkat, akkor megöljük a karizmát” – jelentette ki határozottan a Szentatya. Ennek kapcsán még annak szükségét is megemlítette, hogy „a szerzetesrendek és szerzetesi kongregációk vezetőségébe különböző kultúrából érkező személyeket válasszanak be, akik a karizma megélésének különféle módjait fejezik ki”.
Nyilvánvalóvá vált, hogy Ferenc pápa tisztában van a veszélyekkel, így például a „hivatástoborzáséval” a legfiatalabb egyházakban. Megemlítette többek között, hogy 1994-ben a megszentelt élettel és annak küldetésével foglalkozó püspöki szinóduson a Fülöp-szigeteki püspökök szóvá tették a „novíciakereskedelmet”, vagyis azt, hogy tömegével érkeztek és nyitottak házakat külföldi szerzetesi kongregációk a szigetvilágban, hogy hivatásokat toborozzanak, akiket aztán majd Európába helyezhetnek. Nagyon oda kell figyelnünk az ilyen helyzetekre – mondta a pápa.
Azután szóba került a szerzetes testvérek hivatása is, és általánosságban azoké a szerzeteseké, akik nem papok. Sajnálattal állapította meg, hogy nem alakult ki mára kellő tudatosság erről a sajátos hivatásról. Utalt arra, hogy készülőben volt erről egy dokumentum, amely azonban sosem jelent meg, és hogy talán újra elő lehetne venni és be lehetne fejezni, és hogy elkezdhetnénk e téma alaposabb átgondolását. Ezen a ponton a pápa João Braz de Aviz bíborosra, a Megszentelt Élet Intézményei és Apostoli Élet Társaságai Kongregációjának prefektusára, valamint José Rodríguez Carballóra, a kongregáció titkárára tekintett, és kérte őket, hogy gondolkodjanak el erről a kérdésről. Befejezésül azt mondta: „Egyáltalán nem hiszem, hogy a nem pap szerzetesek hivatásának válsága az idők jele lenne, mely e hivatás végét jelezné. Inkább azt kellene megértenünk, mi az, amit Isten kér tőlünk.” Ezután egy azt firtató kérdésre, hogy lehetnének-e szerzetes testvérek klerikális rendek elöljárói, a pápa azt válaszolta, hogy az egy egyházjogi kérdés, amelyet az egyházjogi szabályozás keretén belül kell végiggondolni.
JEGYZETEK
8. A meg nem értést az okozta, hogy misszióikban a jezsuiták igyekeztek a helyi kultúrához és vallási szokásokhoz igazítani az evangélium üzenetét. Ám voltak, akiket ez aggodalommal töltött el, és az egyházban többen felemelték szavukat az ilyesfajta törekvésekkel szemben, mintha csak a keresztény üzenet megrontásáról lett volna szó. A prófétai álláspontokat nem fogadták el a maguk idejében, mert azok túlléptek a tények megszokott értelmezésén.
9. Segundo Llorente (Mansilla Mayor, León [Spanyolország], 1906. november 18 – Spokane, Washington [Amerikai Egyesült Államok] 1989. január 26.) jezsuita, több mint negyven évet töltött misszionáriusként Alaszkában. Delegátus volt az Egyesült Államok Kongresszusába Alaszka Állam képviseletében, melynek társalapítójaként tisztelték. Indián temetőben temették el De Smetben, Idahóban, ahová csak bennszülött amerikaiakat volt szabad eltemetni. Amikor huszonkilenc évesen megérkezett Akulurakba, az első nehézség, amellyel szembe kellett néznie, nem pusztán az eszkimó nyelv elsajátítása volt, hanem az, hogy olyan embereknek kellett Istenről beszélnie, akik az európaitól teljesen eltérő módon gondolkodtak. Misszionáriusi tapasztalatairól tizenkét könyvet írt.
„A karizma nem egy üveg desztillált víz”
A következő kérdések középpontjában a hivatások kérdése állt. Tanúi vagyunk annak, hogy áthelyeződtek az egyház földrajzi elhelyezkedésének súlypontjai, s ugyanez érvényes a szerzetes intézményekre is. Növekszik a hivatások száma Afrikában és Ázsiában, pusztán az ő létszámuk a szerzetesi hivatások összlétszámának többségét jelenti. Mindez komoly kihívásokat jelent: a karizma inkulturációja, a hivatásgondozás és a jelöltek kiválasztása, a szerzetek közötti párbeszéd kihívása, a törekvés arra, hogy a szerzetes intézmények vezetésében egyenlőbb arányban legyenek a különböző kultúrák képviselői, és általánosabban, az egyház felépítésében is. Erről kérdezik a pápát és kérik: mondjon egy-két eligazító szót ebben a helyzetben.
Ferenc pápa azt mondja: mélyen tudatában van annak, hogy nagyon megváltozott a megszentelt élet földrajzi eloszlása, és hogy „minden kultúrának megvan a képessége arra, hogy hívja az Úr, aki szabadon tud hivatásokat ébreszteni egyik vagy másik helyen. Mi a szándéka az Úrnak azokkal a hivatásokkal, akiket a fiatalabb egyházakból küld hozzánk? Nem tudom megmondani. De felteszem magamnak a kérdést. Fel kell tennünk magunknak ezt a kérdést. Az Úrnak megvan a maga szándéka mindezzel. Vannak egyházak, amelyek új gyümölcsöket hoznak. Talán volt idő, amikor nem voltak ennyire termékenyek, de most azok.
Ez természetesen arra kötelez minket, hogy újragondoljuk a karizma inkulturációját. A karizma egyetlen, de – ahogyan Szent Ignác mondta – a helyekhez, korokhoz és személyekhez igazodva kell megélni. A karizma nem egy üveg desztillált víz. Energikusan kell megélni, kulturálisan is újraértelmezve. De így az a veszély fenyeget majd minket – mondjátok – hogy tévedünk, hibákat követünk majd el. Így van: ez veszélyes. Nyilvánvaló, hogy mindig követünk majd el hibákat. Kétség sem fér hozzá. Ám ennek nem szabad visszatartania minket, mert különben még nagyobb hibákat követhetünk el. Mindig bocsánatot is kell kérnünk apostoli munkánk sikertelenségeiért, és jócskán szégyenkeznünk is kell, amiért bátorságunk hiánya okozta ezeket. Gondoljunk csak Matteo Ricci úttörő jellegű kezdeményezéseire, amelyeket azután hagytak veszendőbe menni.” (8)
„Nem a szokásokhoz való folklorisztikus alkalmazkodásról beszélek – folytatta a pápa –, hanem gondolkodásmódot érintő kérdésről van szó. Így például vannak olyan népek, amelyek sokkal gyakorlatiasabban s kevésbé elvontan gondolkodnak, vagy legalábbis elvonatkoztató képességük másképp működik, mint a nyugatiaké. Én magam is megtapasztaltam ezt a különbséget a jezsuiták provinciálisaként Argentínában. Emlékszem, mekkora erőfeszítést tettünk mindkét részről a párbeszédben, még a hétköznapi élet legkisebb dolgaiban is egy jezsuita testvérrel, aki a guarani indiánok területéről való volt, a guaranik ugyanis egy nagyon konkrét, gyakorlatias gondolkodásmódot alakítottak ki. Bátran kell élni, és bátran szembe kell nézni ezekkel a fontos kérdéseket érintő kihívásokkal is. Összefoglalóan tehát: nem képezhetek szerzetest senkiből, ha nem veszem figyelembe az életét, élettapasztalatát, gondolkodásmódját és a konkrét kulturális környezetet. Ez a járandó út. Ezt tették a nagy misszionárius szerzetesek. Eszembe jutnak a spanyol jezsuita Segundo Llorente rendkívüli kalandjai, aki Alaszka rendkívül állhatatos és szemlélődő misszionáriusa volt. Ő nemcsak megtanulta az ottani nyelvet, hanem az emberek gyakorlatias gondolkodásmódját is elsajátította. (9) Alapvetően fontos tehát a karizma inkulturációja, mely azonban sosem relativizálást jelent. Nem szabad a karizmát merevvé és sablonossá tenni. Amikor uniformizáljuk kultúráinkat, akkor megöljük a karizmát” – jelentette ki határozottan a Szentatya. Ennek kapcsán még annak szükségét is megemlítette, hogy „a szerzetesrendek és szerzetesi kongregációk vezetőségébe különböző kultúrából érkező személyeket válasszanak be, akik a karizma megélésének különféle módjait fejezik ki”.
Nyilvánvalóvá vált, hogy Ferenc pápa tisztában van a veszélyekkel, így például a „hivatástoborzáséval” a legfiatalabb egyházakban. Megemlítette többek között, hogy 1994-ben a megszentelt élettel és annak küldetésével foglalkozó püspöki szinóduson a Fülöp-szigeteki püspökök szóvá tették a „novíciakereskedelmet”, vagyis azt, hogy tömegével érkeztek és nyitottak házakat külföldi szerzetesi kongregációk a szigetvilágban, hogy hivatásokat toborozzanak, akiket aztán majd Európába helyezhetnek. Nagyon oda kell figyelnünk az ilyen helyzetekre – mondta a pápa.
Azután szóba került a szerzetes testvérek hivatása is, és általánosságban azoké a szerzeteseké, akik nem papok. Sajnálattal állapította meg, hogy nem alakult ki mára kellő tudatosság erről a sajátos hivatásról. Utalt arra, hogy készülőben volt erről egy dokumentum, amely azonban sosem jelent meg, és hogy talán újra elő lehetne venni és be lehetne fejezni, és hogy elkezdhetnénk e téma alaposabb átgondolását. Ezen a ponton a pápa João Braz de Aviz bíborosra, a Megszentelt Élet Intézményei és Apostoli Élet Társaságai Kongregációjának prefektusára, valamint José Rodríguez Carballóra, a kongregáció titkárára tekintett, és kérte őket, hogy gondolkodjanak el erről a kérdésről. Befejezésül azt mondta: „Egyáltalán nem hiszem, hogy a nem pap szerzetesek hivatásának válsága az idők jele lenne, mely e hivatás végét jelezné. Inkább azt kellene megértenünk, mi az, amit Isten kér tőlünk.” Ezután egy azt firtató kérdésre, hogy lehetnének-e szerzetes testvérek klerikális rendek elöljárói, a pápa azt válaszolta, hogy az egy egyházjogi kérdés, amelyet az egyházjogi szabályozás keretén belül kell végiggondolni.
JEGYZETEK
8. A meg nem értést az okozta, hogy misszióikban a jezsuiták igyekeztek a helyi kultúrához és vallási szokásokhoz igazítani az evangélium üzenetét. Ám voltak, akiket ez aggodalommal töltött el, és az egyházban többen felemelték szavukat az ilyesfajta törekvésekkel szemben, mintha csak a keresztény üzenet megrontásáról lett volna szó. A prófétai álláspontokat nem fogadták el a maguk idejében, mert azok túlléptek a tények megszokott értelmezésén.
9. Segundo Llorente (Mansilla Mayor, León [Spanyolország], 1906. november 18 – Spokane, Washington [Amerikai Egyesült Államok] 1989. január 26.) jezsuita, több mint negyven évet töltött misszionáriusként Alaszkában. Delegátus volt az Egyesült Államok Kongresszusába Alaszka Állam képviseletében, melynek társalapítójaként tisztelték. Indián temetőben temették el De Smetben, Idahóban, ahová csak bennszülött amerikaiakat volt szabad eltemetni. Amikor huszonkilenc évesen megérkezett Akulurakba, az első nehézség, amellyel szembe kellett néznie, nem pusztán az eszkimó nyelv elsajátítása volt, hanem az, hogy olyan embereknek kellett Istenről beszélnie, akik az európaitól teljesen eltérő módon gondolkodtak. Misszionáriusi tapasztalatairól tizenkét könyvet írt.
Fordította:
Tőzsér Endre SP
Forrás: © La Civiltà Cattolica 2014 I 3–17. (4 gennaio 2014)
Forrás: © La Civiltà Cattolica 2014 I 3–17. (4 gennaio 2014)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése