BOLDOG DOLLENCZ ALFRÉD

DOLLENCZ ALFRÉD 

vértanú 

 (1853-1920)

A Torontál megyei Nagyszentmiklóson született s 1876-ban lépett be a Ferencrendbe, a Mariana tartományba. 1882-88-ig mint ünnepélyes fogadalmas testvér Pozsonyban működött sekrestyésként. Ekkor régi vágya teljesült: a Szentföldre került. Ain-Karemben, majd Jeruzsálemben volt a missziós atyák szolgálatára, utána két pap rendtársával a törökországi Mugiukderesiben, egy szilíciai községben szolgált. A Ferences Martyrologium szerint „a kereszténység atyjai, orvosai, tanítói, papjai voltak.” Árva gyermekeket is gondoztak. (E városban már a 19. században is működtek ferencesek, 1895-ben itt szenvedett vértanúságot Boldog Lilli Szalvátor - lásd nov. 22. - és hét örmény keresztény). A környéken 1919 óta a. hatalom a franciák kezében volt. A mohamedánok szüntelenül lázongtak az európaiak s általában a keresztények ellen. Mikor fővárosuk is a franciák kezére került, bosszúból kétezer keresztényt gyilkoltak meg. Alfréd testvér és társai is aggódtak, mi lesz velük és árváikkal. A környéken már mindenfelé üldözték a keresztényeket. Egyik napon beállított hozzájuk egy Oglu Ali nevű férfi, és barátságot színlelve azt ígérte nekik, hogy házában elbújtatja őket az árvákkal együtt. Sajnos hittek neki és elmentek vele. Amikor Ali házába értek, az elővette pisztolyát s agyonlőtte a három ferencest 1920. jan. 23-án. Egy misszionárius társa kevéssel Alfréd testvér vértanúsága előtt ezt vallotta. róla: „Szerencsés vagyok, hogy együtt lehetek Alfréd testvérrel, mert azonfelül, hogy vigyáz a templomra, a hospiciumra (rendházra), segítségemre van még mint gyógyszerész, mint orvos, és gondozza mindazokat, akik csak betegként jelentkeznek a. misszióban.”
„Megaláztál minket a sakálok földjén,
ránk borítottad a halál árnyékát...
Teérted gyilkolnak mindennap bennünket,
és leölésre szánt juhoknak tekintenek.
Kelj fel, miért alszol, Uram,
kelj fel és ne taszíts el mindörökre.”
43. zsolt.

Imádság:

Istenünk, te Alfréd testvért, aki dicséretes szorgalommal tevékenykedett a misszió szolgálatában, a vértanúság dicsőségével tűntetted ki, add, hogy példája minket is ösztönözzön Krisztus követésére. Ki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.

Remény a bibliában 4.

Remény a bibliában

 
Jézus beteljesíti Izrael reményét

Jézus harminc éves korában tanítani kezdett: „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa”. (Mt 4,17) a mennyek országa a többi evangélistánál Isten országa néven szerepe Amint Jézus később magyarázta: „Az Isten országa nem jön el szembetűnő módon. Nem fogják azt mondani: Íme, itt van, vagy amott. Mert az Isten országa köztetek van”. (Lk 17,21) Talán szerencsésebb lenne így fordítani: bennetek van. Ez ugyanis nem meghatározott darabja a földnek, mint a földi országok, amelyeket sorompók választanak el egymástól, hanem ez szellemiséget jelent: Isten igazsága és szeretete, illetőleg ezek szabad akarattal való elfogadása. Jézusban ez tökéletesen megvalósult, csak csatlakozni kellett hozzá. Isten Izraelt tüntette ki azzal a kiváltsággal, hogy belőle születik a Megváltó, aki megnyitja az ég kapuit az emberek előtt. Akik itt a földön csatlakoznak hitük által Jézushoz, tőle megkapják a lehetőséget és jogot a mennyei boldogsághoz, tehát a teljes reményt. Ennek ideje érkezett el. Jézus szenvedésével és halálával vitte végbe az emberek megváltását. Az Izraelből származott tanítványoknak tehát meg kellett érteniük, hogy nem földi, nagyhatalmi sikerekben kell remélniük, hanem tisztán lelki javakról van szó. Amint fentebb láttuk, Izrael reménykedése elsődlegesen mindig a földi értékekről, hatalomról és gazdagságról szólt, az apostoloknak sem volt könnyű ettől a sok évszázados elgondolástól megszabadulni. Jézus mennybemenetele előtt közvetlenül is megkérdezik: „Uram, talán most állítod helyre Izrael országát? Jézus pedig azt mondta nekik: Nem a ti dolgotok, hogy ismerjétek az időket és a korszakokat, amelyeket az Atya saját tetszése szerint határozott meg, a Szentlélek pedig majd erővel tölt el benneteket, hogy tanúságot tegyetek rólam Jeruzsálemben és egész Júdeában, Szamariában egészen a föld határáig”. (ApCsel 1,6-8) Izrael földies reménye nem telik be. Nem földi célja van az igazi reménynek, és a Szentföldön kívül is minden nép részesülhet benne, ha mindent odaad érte: „Ha a kezed vagy a lábad megbotránkoztat téged, vágd le azt és dobd el magadtól. Jobb neked nyomorékon vagy sántán bemenned az életre, mint két kézzel vagy két lábbal az örök tűzre kerülnöd. És ha a szemed botránkoztat meg téged, vájd ki azt és dobd el magadtól. Jobb neked félszemmel az életre bemenned, mint két szemmel a gyehenna tüzére kerülnöd”. (Mt 18,8-9)) a remény új távlatot is kap ettől kezdve, az Emberfia eljövetelével csodálatos megdicsőülés vár az üdvözültekre: „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de az élete kárt szenved? Vagy mit adhat az ember cserébe a lelkéért? Mert az Emberfia eljön angyalaival Atyja dicsőségében, és akkor megfizet majd mindenkinek a szerint, amint cselekedett”. (Mt 16,26-27) Ezt erősíti meg az Úr az utolsó ítéletről mondott nagy beszédében is (Mt 25,31-4) Ez a remény sziklaszilárdan áll a világ végéig mindenki számára, aki a krisztusi Egyházhoz tartozik: „és mondom neked: Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta”. (Mt 16,18) De az Egyház nem maradhat jóleső biztonságban bezárt közösség, hanem oda be kell fogadni minden népet, mert Jézus mindenkiért meghalt, az üdvösség reménye tehát minden emberé: „Menjetek tehát és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek Nevében, és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig”.(Mt 28,19-20) Az Egyház kezdettől várja ezt a napot, a nagy parousiát. Tudva-tudja, hogy ez nem teljesen egyezik Izrael reményével, mert a próféták által is megjövendölt módon minden nép közös öröme lesz az Emberfia ígérete szerint: „Mondom nektek, sokan érkeznek majd keletről és nyugatról, és letelepednek Ábrahámmal és Izsákkal és Jákobbal a mennyek országában. Az ország fiait pedig kivetik a külső sötétségre”.(Mt 8,11-12)

Évközi 1. hét szombatja

Évközi 1. hét szombatja

„minden mezítelen és nyitott annak a szeme előtt, akinek elszámolással tartozunk”

Korunk emberei igen hiszékenyek, mert nincs komoly hitük. A hit ugyanis olyannak mutatja Istent, amilyen: végtelen értelem és végtelen akarat. „Mindent tud: tudja azt, ami volt, ami van, ami lesz; sőt még azt is tudja, amit gondolunk és titokban cselekszünk”. (Kis katekizmus) Amikor rendszeresen kezdtem a hittant tanulni, azaz hatéves koromban, az iskolai hittanórán ezt a tényt megtanították nekünk a segesdi ferences atyák. Tényeket tanítottak meg nekünk tudományos okfejtés nélkül, mert a kis embereket nem érdeklik még a magyarázatok. Azt sem kívánják, hogy otthon az édesanyjuk elmagyarázza csöppnyi gyermekének, hogy miért kell rendszeresen enni, de elfogadja az ételeket, örül nekik, elfogyasztja, és szépen fejlődik a teste. Nos, a felnőtt korban már bővebb a kívánságlista az iskolában is, az étkezési szokások terén is. A Zsidókhoz írt levél éppen ilyen fejlesztő gyakorlatot mutat be az istenismeret terén: „Mert Isten szava eleven és hatékony, áthatóbb minden kétélű kardnál, behatol az értelemnek és a léleknek, az ízeknek és velőknek elágazásaihoz, és megítéli a szív gondolatait és szándékait. Semmiféle teremtmény nem láthatatlan a színe előtt, sőt, minden mezítelen és nyitott annak a szeme előtt, akinek elszámolással tartozunk”. (Zsid 4,12-13) Isten mindentudása a lélek bonyolult ismeretei és szándékai között is eltájékozódik, mint az anatómiát tanuló orvosnövendék is boncolja a holttestet, hogy megtanulja a jövendő orvos, mi minden van az emberi test belsejében. A lélek szintjén is vannak egészséges folyamatok az erények és kegyelmek világában, amelyek az üdvösséget szolgálják, és vannak torz jelenségek, bűnök, tévedések, amelyek Isten kegyelmeivel, szentségeivel és ismereteivel felfedezhetők, gyógyíthatók. Szent Pál aztán rátér arra, hogy az ember és Isten kapcsolatában, tanításában, erősítésében igen nagy szerepe van a papoknak, és azok vezetőjének, a legfőbb papnak, aki maga Jézus Krisztus. A papok közvetítők Isten és ember között. Köztük a legfontosabb Jézus Krisztus, mert Ő egy személyben isten is, meg ember is, mindkét természetnek ismerője és Ura. „Mivel tehát olyan kiváló főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, tartsunk ki a hitvallás mellett. Mert nem olyan főpapunk van, aki nem tud részvéttel lenni gyengeségeink iránt, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűnt kivéve. Járuljunk ezért a bizalom trónja elé, hogy irgalmasságot nyerjünk, és kegyelmet találjunk az alkalmas időben való segítségre”

Szent Péter apostol bilincsei

Szent Péter apostol bilincsei

Heródes Agrippa zsidó király, mivel kedvében akart járni a népnek, karddal lefejeztette az idősebb Szent Jakab apostolt. Pétert is börtönbe záratta, hogy húsvét után ugyanezt tegye vele is. Isten angyala azonban leszállt a börtönbe. Az apostolt kettős lánccal bilincselték meg és 4x4 katona őrizte, hogy el ne meneküljön. Az angyal megjelenésekor a láncok lehulltak az apostolról, a börtön ajtai megnyíltak előttük, és mindketten feltűnés nélkül elhagyhatták a börtönt. Kimentek egy utcányit, az angyal eltűnt, Péter pedig a jeruzsálemi tanítványokat kereste fel. Utána elment egy más helyre, a hagyomány szerint Rómába. Így olvassuk ezeket az Apostolok Cselekedetei könyvében a Szentírásban. Az apostol bilincseit, mint drága kincset először Jeruzsálemben őrizték. Sok csoda történt általuk. Aztán Eudokia császárnő tulajdonába kerültek. Egy részét Konstantinápolyba, a másik részét Rómába küldte. Ez a láncdarab a hagyomány szerint összeforrt azzal a lánccal, amelyet Szent Péter a római fogságban viselt. A szent bilincseket ma is ott tisztelik.

Remény a bibliában 3.

Remény a bibliában
A jövő reménye.

Izrael reménye az élet sokféle adományára vonatkozott. Prófétái jövendöléseiből számukra az csendült ki elemi erővel, hogy Jahveh gondját viseli Izraelnek. Megadja majd azt a békét, amelyet ellenséges szomszédi miatt nem birtokolhatott, s amelytől megfosztották a távolabbi nagyhatalmak, elsősorban Asszíria és Babilon, és lehetséges ellensége Egyiptom is. Mivel Isten megígérte Dávidnak, hogy trónja unokái által örökösen megmarad, lassan úgy érezték, hogy ez a dávidi ország valami kitágult keretű ismétlődése lesz Dávid történelmi királyságának. Ez a remény földies színezetű: „Felüdítem a papok lelkét kövér falatokkal, és népem jóllakik javaimmal”. (Jer, 31,14) a sok szenvedés után a fogság megalázottsága és elnyomása helyett új, szabad világot remélnek: „Azon a napon meghallgatom az eget, az pedig meghallgatja a földet, s a föld meghallgatja a gabonát, a bort és az olajat, azok pedig meghallgatják Jezreélt. S én elültetem magamnak az országba, és irgalmazok annak, aki ’Nincs irgalom’ volt. És azt mondom ’Nem az én népem’ -nek: ’Népem vagy te’, s ő azt mondja: ’Istenem vagy te’”. (Oz 2,23-26) Izajás hasonló szép prófétai képet fest a jövendő természetes boldogságáról: „Végül kiárad ránk a lélek a magasból, és a sivatag gyümölcsöskertté válik, a gyümölcsöskert pedig erdőnek számít. Jog lakik majd a sivatagban, és igazság honol a gyümölcsöskertben. Az igazság műve béke lesz, az igazság eredménye pedig nyugalom és biztonság örökre. Népem békés otthonban lakik, biztonságos hajlékokban és gondtalan nyugalomban”.(Iz 32,15-18) Ezekből a prófétai megnyilatkozásokból markánsan kitűnik, hogy ők is csak a földi boldogság reményéig jutottak el. Talán innen ered Hiszkija király rémülete is az élete végét bejelentő prófétai szóra: „Napjaim közepén kell elmennem az alvilág kapuiba, megfosztva hátralévő éveimtől! Azt mondtam: Nem látom az Urat az élők földjén, nem látok többé embert a világ lakói között.” (Iz 38,10-11)  Istentől remegve kéri a földi boldog lét folytatását: „Uram, benned remél a szívem, hadd éljen a lelkem, gyógyíts meg, és éltess engem’” (Iz 38,16) A próféták írásaiból az is kitűnik, hogy vágyakozva kérik, Isten ismerete töltse el az embereket: „Nem ártanak és nem pusztítanak sehol szent hegyemen, mert tele lesz a föld az Úr ismeretével, mint ahogy a vizek betöltik a tengert. Ez történik majd azon a napon: Jessze sarja a népek zászlajaként áll, őt keresik a nemzetek, és lakóhelye dicsőséges lesz”. (Iz 11,9-10) Ennek oka Isten kegyelme: „Tiszta vizet hintek rátok, és megtisztultok minden szennyetektől, és minden bálványotoktól megtisztítalak titeket. Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek; elveszem testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek. Az én lelkemet adom majd belétek, és gondoskodom róla, hogy parancsaim szerint járjatok, és törvényeimet megtartsátok és megcselekedjétek”: (Ez 36,26-27) Ebben az időben megtérnek a nemzetek is: „Mindazok pedig, akik életben maradnak az összes nemzet közül, amelyek Jeruzsálem ellen vonultak, esztendőről-esztendőre feljönnek majd, hogy imádják a Királyt, a Seregek Urát és megüljék a sátoros ünnepet”. (Zak 14,16) a zsoltáros is ezt jövendöli: „hogy hirdessék Sionon az Úr nevét, és az ő dicséretét Jeruzsálemben, amikor majd egybegyűlnek a népek és az országok, hogy az Úrnak szolgáljanak”.(Zsolt 102,22-23) a 63. zsoltárban Dávid arra utal, hogy az igaz Isten kultusza a róla való bensőséges elmélkedés és az ő szemlélése lesz. Ez viszont már a remény beteljesülésének gondolatát csillantja fel, mintegy felemelkedést a földi templomtól a mennyeig. Sajátságos, hogy Izrael jövendő reményét ezek után is elsődlegesen Isten földi országában véli bekövetkezni. Az is sajátságos elgondolás, hogy a remény beteljesülése, mint a közösség élménye mutatkozik: „Miért is halnátok meg, Izrael háza? Mert nem akarom én a halandó halálát, -mondja az Úr Isten, térjetek meg, hogy éljetek”. (Ez 18,31-32) Ezzel is rámutat eme remény fogyatékosságára: a remény beteljesülése kizárólag a személyek boldog élménye lesz.

Évközi 1. hét péntekje

Évközi 1. hét péntekje

Mit is jelent Isten nyugalma, ahová törekednünk kell bejutni? A földi nyugtalanság megszűnését, azt a békességet, ahol többé nem kell aggódnunk amiatt, hogy esetleg megtagadjuk az Urat. Ahol nem nyugtalanít többé, hogy mit is kell tennünk, mi a hivatásunk, mi az életünk értelme. Ahol már nem törődünk sok mindennel, hanem csak az egy szükségesre gondolunk. Ahol már nem hagy ki időnként az Istenbe vetett bizalmunk. Mert ahogy Szent Ágoston mondja: „Nyugtalan a mi szívünk, míg meg nem nyugszik tebenned.”

De vajon nem csak halálunk pillanatában juthatunk el erre a nyugalomra, az Istenbe merült élet önfeledt békességére? Nem: ha készek vagyunk egészen lemondani magunkról, a saját magunkhoz való jogunkról, ha nem ragaszkodunk görcsösen terveinkhez, elképzeléseinkhez, hanem mindenestül átadjuk magunkat az Úrnak, már itt a földön megízlelhetjük az ő nyugalmát. Ha már bűneink, hibáink, gyarlóságaink miatt sem esünk kétségbe, hanem Isten szemével tudjuk nézni magunkat, aki ezekkel a tökéletlenségekkel együtt szeret minket, akkor beléptünk a nyugalom helyére. Dúlhatnak körülöttünk viharok, tornyosulhatnak gondok, megoldandó feladatok, gyötörhet szenvedés – mindez nem veszélyezteti lelkünk mélyén a békességet. Misztikus, ugyanakkor nagyon valóságos nyugalom ez, amely azonban csak azok osztályrésze lehet, akik nem félnek még életükben meghalni, és Krisztussal eltemetkezni, hogy vele együtt fel is támadjanak.

Urunk Jézus, köszönjük Neked testvéreinket, akik lelki bénultságunkban imádságukkal, bátorításukkal, segítőkészségükkel Eléd hoztak minket, hogy részesedhessünk bűnbocsátó szavad gyógyító erejében, mely egyedül adhatja meg nekünk szívünk nyugalmát. Evangéliumod által taníts meg minket arra, hogy merjünk egészen Rád hagyatkozni, elengedve mindazt, amink van: nemcsak javainkat, de bűneink, gyarlóságaink, tehetetlenségünk miatti szégyenünket is. Kérünk, állíts talpra és vezess el bennünket a nyugalom helyére, a Veled és Atyáddal való közösségre a Szentlélekben, ahol többé senki és semmi nem szakíthat el Tőled.

 

KUNYHÓS SZENT JÁNOS

Thébai Pál és Kunyhós János atyák

Szent Pál az egyiptomi Thébában született 230 körül. Szüleinek korai elvesztése után nagy vagyonra tett szert. A Décius-féle keresztényüldözés idején elrejtőzött, mivel nem érezte magát elég erősnek a kínzások elviselésére. Sógora, Pál nagy vagyonára áhítozva, már készült, hogy Pált feljelenti. Pál kimenekült a sivatagba, hogy az üldözés végéig ott éljen. Talált egy alkalmas helyet, és ezt a csendes helyet választotta lakóhelyül. Pál az üldözések elmúltával sem tért haza. 90 évet élt ezen a helyen. Senki emberrel nem találkozott. Napjait imádsággal és elmélkedéssel töltötte. Már 113 éves volt, amikor meglátogatta őt Nagy Szent Antal remete. Ekkor találkoztak először. Másnap Pál kijelentette, hogy halála közel van. Arra kérte Antalt, hogy temesse el holttestét abban a köpönyegben, amit Szent Atanáz pátriárkától kapott. Antal elment, de mire visszatért Pált kitárt karral találta holtan. Két oroszlán jött elő a rengetegből, lábukkal sírt ástak, Antal ebbe temette el Pál holt testét. Ez 341-ben történt.

Kunyhós Szent János atya Konstantinápolyban született, előkelő és gazdag családban. A három fiúgyermek közül Jánost a legjobban dédelgették, gondosan taníttatták, és szépen járatták. A tanulmányokban szép előhaladást tett, de lelkileg is gazdag lett. Mivel házukban gyakran fordultak meg Szentföldet járó zarándokok, sokat tudtak beszélni az érdeklődő fiúnak. Tizenkét éves korában egy szerzetes elbeszélésére felébredt benne a vágy a szerzetesi élet után. Titokban elhagyta a szülői házat, elment Bithiniába és ott a nem-alvó-szerzetesek kolostorában beöltözött. Hét esztendőt töltött ott. Amíg szülei mindenütt keresték, addig János nagy buzgósággal élte a szerzetesek életét. Még az idősebbek is példaképet láttak benne. A szigorú önmegtagadás azonban elgyengítette. Ehhez járult még honvágya szülei iránt. Tizenkilenc éves korában elhagyta kolostorát és Konstantinápolyba jött koldusruhába öltözve, senkitől fel nem ismerve. Szülei megengedték neki, hogy házuk előtt egy kunyhóban éljen. Ezért hívják „kunyhós”-nak. Mindennap látta szüleit, de nem akarta előttük felfedni kilétét. Ők sem ismerték fel. Három év múlva, közeledni érezve halálát, megköszönte szülei jóságát, és feltárta magát előttük. Egy-két órát élve szülei karjai között halt meg 450 táján, 22 éves korában.

Remény a bibliában 2.

Remény a bibliában

 
A remény Szent Pál leveleiben

Az Egyház reménye, vagyis Jézus Krisztus visszajövetelének bizakodó várása Szent Pál tanításában is fontos pont. Ő is, mint minden tanítvány, nemcsak hisz ebben, de megtalálja azokat az elemeket is, amelyek egyéniségéből fakadnak, és gazdagítják a közös reményt. Nála jelentkezik az emberi test igénye, hogy részesülni akar, részesülnie kell porladása után a feltámadást követően a Krisztus-látásban: „De nemcsak azok, hanem mi is, akik magunkban hordjuk a Lélek zsengéit: mi magunk is sóhajtozunk bensőnkben, s várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását”.(Róm 8,23) Ez azok számára is fontos remény, akik a világ vége idején élnek. Nem tudjuk, de valószínű, hogy azok halála nem jár a test elporladásával, hanem a lényeg megtörténik: a lélek kilép a testből, a test átalakul, az örök életre alkalmassá válik: „Íme, titkot mondok nektek: Nem fogunk ugyan mindnyájan meghalni, de mindnyájan el fogunk változni: hirtelen, egy szempillantás alatt, a végső harsonaszóra, mert megszólal a harsona, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, mi pedig elváltozunk. Mert ennek a romlandó testnek romolhatatlanságba kell öltöznie”. (1Kor 15,51-53) így minden ember feltámadva látja reménye beteljesedését. A test feltámadása tehát nagy remény! Ebben hinnie kell minden kereszténynek: „Testvérek, nem akarunk titeket tudatlanságban hagyni azokról, akik elhunytak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük”. (1Tessz 4,13) „Ha csak ebben az életben reménykedünk, nyomorultabbak minden másembernél”. (1Kor 15,19) a feltámadt embernek a teste is részesül abban a dicsőségben, amelyet földi életében teste-lelke együtt érdemelt ki jótetteivel: „Ő majd megfizet mindenkinek tettei szerint: örök élettel azoknak, akik a jó cselekedetben való kitartásukkal dicsőséget, tisztességet és halhatatlanságot keresnek”. (Róm 2,6-7) Ebben minden keresztény biztos lehet: „hiszen tudjátok, hogy az Úrtól megkapjátok jutalmul az örökséget!”. (Kol 3,24) a remény néha hosszú megpróbáltatásnak van kitéve, mint Ábrahámé. Ő hatvan évesen kapta az ígéretet, hogy fia születik. Száz éves volt a beteljesülés idején. „Ő reménységgel hitt a remény ellenére, így sok nemzet atyja lett, amint megmondatott neki… és nem gyengült meg a hitben, holott már majdnem százesztendős volt”. (Róm 4,18-19) Isten hűsége szavatolja reményünket: „Aki hív titeket, hűséges, tehát meg is valósítja”. (1Tessz 5,24) De Ő teszi hűségessé az embert is (vö. Róm 8,28-30) Pál nagyszerű példát lát reménységünk számára abban, hogy Isten Jézus Krisztussal kapcsolatos ószövetségi ígéretei beteljesültek: „Mert ahány ígérete csak van Istennek, mind „igen” lett őbenne”. (2Kor 1,20) Remélt túlvilági dicsőségünk már jelen van odaát: „Mert Isten, aki azt mondta: A sötétségből világosság ragyogjon fel, maga támasztott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon Isten dicsőségének ismerete Jézus Krisztus arcán”. (2Kor 4,6)  

Évközi 1. hét csütörtökje

Évközi 1. hét csütörtökje

„Ma, amikor meghalljátok az ő szavát, meg ne keményítsétek szíveteket”

Igen fontos figyelmeztetést üzen nekünk is, nemcsak a zsidóknak, ez a mai szentlecke részlet: „Ezért, amint a Szentlélek mondja: Ma, amikor meghalljátok az ő szavát, meg ne keményítsétek szíveteket, mint a megkeseredésben, a kísértés napján a pusztában, ahol atyáitok megkísértettek engem a próbatételben, noha látták cselekedeteimet negyven éven át!” (Zsolt 95,8-10); (Zsid 3,8-10) a papi zsolozsmában naponta imádkoztatja velünk az Egyház a 95. zsoltárt. Ezzel kell kezdenünk a napi zsolozsmát. Ez az imádságra hívás zsoltára. A hűséges imádkozó közösséget figyelmezteti most is a Szentlélek, mint ahogy tette az Ószövetség idején a templomban összegyűlt zsidókkal. Könnyű volt abban az ünnepélyes környezetben, vagy most a zsolozsmában áhítattal fordulni Istenhez, de az Úr a munkás vagy akár a családi életben próbára teszi lelkületünket, és akkor válik el, Isten dicsőségére türelmesek maradunk-e hozzá akkor is. A levél írója arra kér bennünket, ne lázadozzunk a próbatételekben, mint Mózes idejében tették Izrael fiai. Idézzük csak fel a régi történetet! Isten megszánta a fáraó birodalmában nyüglődő zsidókat. Mózest küldte kiszabadításukra. Tíz kemény csapást mért a berzenkedő fáraóra és országára, míg végül belátta, hogy az igaz Istennel szemben nem érvényesülhet emberi hatalom. Majd megbánva elgyengülését, egész hadseregével a menekülők nyomába eredt. A Vörös-tenger partján érte őket utol. Volt foglyai reszkettek félelmükben. Isten azonban utat nyitott nekik a fallá merevített víz folyosón, az utánuk vágtató hadsereget pedig elárasztotta a tengerrel. A zsidók mindezt látták. Boldogok voltak. Aztán vándorolniuk kellett a sivatagban. A magukkal vitt élelem elfogyott. Lázadozni kezdtek Isten ellen. Attól a naptól kezdve az Úr reggelente mannát hullatott bőségesen kenyér gyanánt, esténként pedig fürjhöz hasonló eleven madarakat terelt a magasból a táborra, hogy naponta jóllakjanak kenyérrel és friss hússal. A vándorlás következő pihenőhelyén azonban újabb probléma akadt. Nem volt ivóvíz. Isten persze jól tudta ezt előre. Most is készen állt a segítséggel, de eddigi jótéteményei után ki akarta próbálni népe bizalmát. A kísérlet –sajnos-, igen rosszul sikerült. A szomjas nép egyre dühödtebben perelt, követelőzött, zúgolódott és fel is lázadt Mózes ellen. Kis híja volt, hogy megkövezzék. Mózest akkor odaküldte Isten a Hóreb sziklához, hogy koppantsa meg a botjával. Bőséges víz fakadt, ihatott az óriási néptömeg és állataik is, de a hely ettől kezdve a Perlekedés nevet viseli. (Kiv 17,1-7) a történetet pedig később belefoglalták a 95. zsoltárba ezzel a figyelmeztetéssel, amelyet fentebb olvashattunk: Isten próbára teszi szeretteit, és akkor válik el, kiben milyen mély a hit és erős a szeretet. Minket, magyar gyermekeit ezer éven át védett itt a Kárpát medencében. Sokszor megpróbált bennünket, különösen a tatár- és a törökvészben, majd a XX. században a nagyhatalmak eladtak bennünket ötven évre egy isten nélküli ideológiának. Népünk egy része sajnos, már lázadozva sem emlegeti Istenünket, pedig ez a helyzet is próbatétel.

PORDENONEI BOLDOG ODORIK

PORDENONEI BOLDOG ODORIK

 misszionárius

 (1285-1331)

Friulinak is nevezik, mert Pordenone Észak-Olaszországban, Friuli tartományban van. A 13. század végén a Ferenc-rendben nagy misszionáriusok támadtak, ezek közt is egyik legnagyobb: Boldog Odorik. Misszionárius elődeinek példája ösztönzőleg hatott rá, amikor 1314-ben elindult arra a missziós útra, mely felülmúlta az eddigieket. 16 évig tartott ez a szinte állandó vándorlás, melynek útvonalát nyomon követhetjük: Velence-Trapezunt hajóút (a Fekete- tenger déli partjáig), Nagyörményország, Perzsia (Tebrisz), hajóút a Perzsa- öböltol Thana-ig (Bombay). Itt megtalálta Tolentínói Boldog Tamás és társai ereklyéit (1321-ben szenvedtek vértanúságot) s magával vitte őket Kínába. További útja: India partjai mentén Ceylon, Nikobar, Szumatra, Jawa, Borneo szigetek, Hátsó India (ma: Vietnam), Dél-Kína Kanton (ma: Honkong), Csuen-csu-fu, más néven: Zayton, ahol két ferences kolostort talált. Ide hozta a vértanúk földi maradványait. Majd több kínai városon (Fu-csu, Nanking, stb.) át végre eljutott missziós útja céljához: Kambalek-be (ma Peking), ahol találkozott Montecorvinoi János atyával. Természetesen a legtöbb helyen, ahol járt, hirdette az evangéliumot (bizonyára nagy nyelvtudással), késobbi becslés szerint kb. húszezer embert keresztelt meg. Kambalekben 1325-28 között tartózkodott. Háromévi apostolkodás után visszaindult, „rövidebb” útvonalon: szárazföldön: Mongólia-Tibet-Perzsia-Örményországon keresztül. Lehetségesnek tartják, hogy közben még a Szentföldön is járt. 1330-ban ért hazájába. A kambaleki nagykán kérésének is eleget akart tenni, hogy ti. hozzon magával rendtagokat missziós atyákat, azonban a kiállott fáradalmak, szenvedések megtörték erejét. Amikor pl. hazaért, övéi nem ismertek rá, úgy megöregedett. El akart menni XXII. János pápához is, de csak Pisa*-ig jutott el, ott ereje elhagyta. Visszatéroben Udinéba még Páduában annyi ereje volt, hogy tollbamondta úti élményeit (Relatio), amiket nagy érdeklődéssel olvasgattak Európában. Egy eset: a pogányok majdnem halálra kínozták egy helyen, de az Üdvözíto és Szent Anyja meggyógyították. Udinéban halt meg 1331. jan. 14- én. XIV. Benedek pápa (1750 körül) avatta boldoggá.
Egy 20. század eleji misszionárius írja róla:
„Odorik atya útja kiterjedettségében felülmúlja Szent Pálét, fáradalmai hasonlítanak Páléhoz, Xavéréhez. Világból való kimúlása pedig a rend alapítójáéhoz, Szent Ferencéhez, akit az Isten szolgálatában való kimerülés döntött a halálos ágyba.”

Imádság:

Istenünk, te megörvendeztetsz bennünket Boldog Odorik égi születésnapja
ünnepével. Add meg, kérünk, hogy azt a hitet, amelyet ő fáradhatatlan igyekezettel hirdetett, állhatatosan megtartsuk és tettekre váltsuk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Remény a bibliában 1.

Remény a bibliában

 
Láttuk, hogy ihletett költők is milyen tévesen képzelik el emberi boldogságukat, amikor földi vágyak irányítják képzeletüket. Ezek a vágyak nem mindig teljesülnek. Ilyenkor csalódottan emlegetik: „Földiekkel játszó égi tünemény, Istenségnek látszó csalfa, vak remény, Csak maradj magadnak, biztatóm valál, Hittem szépszavadnak mégis megcsalál”. (Csokonai Vitéz Mihály: A Reményhez). Amikor keresztény módon beszélünk a reményről, akkor mindig, mint isteni erényről szólunk. Arról a lelkierőről, amely könnyen, gyorsan belekapaszkodik Isten ígéretébe, hogy minden embert a mennyei boldogságra hívott meg, ennek elnyeréséhez megadja a szükséges kegyelmeket is. Ezért írja Pál apostol: „Ne foglalkozzanak mesékkel és vég nélküli nemzetségtáblákkal, amelyek inkább szőrszálhasogatáshoz vezetnek, mint az Isten szerint való rendhez, amely hiten alapszik”. (1Tim 1,4) tehát nem emberi vágyak, nem is a zsidók mentsváraként szereplő ábrahámi leszármazás az örökboldogság eszköze, hanem Jézus eget nyitó kereszthalála. Mindenkinek át kell formálódnia: „Ők azonban a jobb felé törekszenek, a mennyei felé. Ezért Isten nem szégyelli őket, amikor őt Istenüknek hívják, hisz várost készített nekik”. (Zsid 11,16) „Ez az ígéret, amelyet ő ígért nekünk: az örök élet”. (1Jn 2,25) Ebben az ígéretben nem kisebb öröm rejlik, mint Isten birtoklása, a remény teljesülése: „Szeretteim, most Isten fiai vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Tudjuk azonban, hogy amikor meg fog jelenni, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, amint van”. (1Jn 3,2) Mivel az örök boldogságot kiérdemelni nem lehet, vagyis semmit nem tudunk tenni, amivel Istent kötelezhetnénk arra, hogy minket mennyországába bevigyen, azért az Isten ígéretében mindvégig bizakodnunk, tehát remélnünk kell. Ezért jó mindig felindítanunk az isteni erényeket: „Istenem, hiszek tebenned, mert örökké igazmondó vagy. Istenem, remélek tebenned, mert végtelenül hű és irgalmas vagy. Istenem, szeretlek téged, mert végtelenül jó és szeretetreméltó vagy”. „A hit pedig alapja annak, amit remélünk, bizonyítéka annak, amit nem látunk”. (Zsid 11,1) Isten parancsolja, hogy reménykedjünk, de azt is, hogy tegyünk meg minden jót az üdvösség érdekében, vagyis egész életünk az igazság és a szeretet szolgálatában álljon. A szeretet feltételezi azt, hogy egész életemet mások boldogítására szentelem, és nem várok cserébe földi viszonzást. Ebben az esetben ugyanis Isten kötelezi önmagát, hogy annyi boldogságot biztosít nekem, amennyit én nyújtottam itt a földön másoknak. Ez a három isteni erény összetartozik, egymást segítik, kiegészítik az üdvösség munkálásában. Erre utal Pál apostol: „Gondolunk Istenünk és Atyánk előtt a mi Urunkban, Jézus Krisztusban való hitetek gyümölcseire, fáradozó szeretetetekre és türelmes reményetekre”. (1Tessz 1,3) Másutt is utal erre az összetartozásra: „Mert mi a Lélek által hitből várjuk a megigazulás reményét”. (Gal 5,5)

Évközi 1. hét szerdája

Évközi 1. hét szerdája

„Mivel tehát a gyermekek részesei a testnek és vérnek, ő maga is hasonlóan részese lett ezeknek”

Isten a teremtés megkezdése előtt tökéletes, pontos tervet készített. A három isteni Személy nyilatkozik az emberek megalkotása előtt: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra, hogy uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon és az egész földön, s minden csúszó-mászón, amely mozog a földön!” (1, 26) Az állatok felett tehát Isten úrrá teszi az embert, ez is az isten-képiséghez tartozik. Isten azonban sokkal többet akar ajándékozni az embernek. Azt akarja, hogy Második Isteni Személy a történelem folyamán vegye fel isteni természete mellé személyi fősége alá az emberi természetet, az embertestet és az emberlelket. Jézusnak ez a majdani emberi természete lett az anyag és szellemvilág ősmintája. Ádám és Éva súlyos vétke miatt az egész emberiség elvesztette a megszentelő kegyelmet, tehát súlyos bűn állapotába került. Ki kellett váltani a sátán hatalmából. Erre utal a jelen levélrészlet: „Mivel tehát a gyermekek részesei a testnek és vérnek, ő maga is hasonlóan részese lett ezeknek, hogy a halál által lerontsa azt, akinek a halál fölött uralma volt, az ördögöt, és megszabadítsa azokat,akiket a halál félelme egész életükön át  rabszolgaságban tartott” (Zsid 2,14-15) Már többször is utalt ez a levélrészlet arra, hogy „bizony nem az angyalokat karolta fel, hanem Ábrahám utódait karolta fel” (Iz 41,8-9; Zsid2,16) De már az angyalok teremtése és hűségpróbája idején is éreztette az Úr az emberek előnyét. Amikor ugyanis Isten megteremtette az angyalok kilenc karát, nekik nem adott több száz éves földi életet, hogy ennyi idő alatt döntsék el Istenhez való hűségüket, és biztosítsák az emberekhez hasonlóan érdemeiket az örök boldogságra. Ők szellemi képességeik magasabb foka alapján egyetlen próbát kaptak: a Fiúisten idővel felveszi az emberi természetet is isteni természete mellé. Imádjátok-e Őt ilyen formájában is? Az angyalok egy része természetesen vállalta, hiszen istenségét csorbítatlanul megőrzi, mondták. A kilenc karból sokan (Ef 6, 10-12) fellázadtak: Az emberi nem alacsonyabb rangú. Mint mi! Miért nem angyali természetet vesz fel az Ige? „Ekkor nagy harc támadt az égben: Mihály és angyalai harcoltak a sárkánnyal.  A sárkány és angyalai harcoltak, de nem diadalmaskodtak, sem helyük nem volt többé az égben. Ekkor letaszították a nagy sárkányt, az őskígyót, akit ördögnek és sátánnak hívnak, aki elcsábítja az egész világot. Letaszították a földre, és vele együtt angyalait is letaszították”.(Jel 12, 7-9) „Ezért mindenben hasonlónak kellett lennie testvéreihez, hogy irgalmas legyen, és hűséges főpap Isten előtt, hogy kiengesztelje a nép bűneit. Mivel ő maga is megtapasztalta a szenvedést és a kísértést, segítségükre tud lenni azoknak, akik kísértést szenvednek” (Zsid 2, 17-18)

LAURENZANAI Boldog EGYED

LAURENZANAI Boldog EGYED

 (1463-1518)

  Nápoly környékén, Laurenzana városban született és nevelkedett. Már ifjú korában igen buzgó volt az imádságban, szerette a magányt, ahol Istennel társalgott. Hogy a ferences templomhoz minél közelebb lehessen, egy közeli földmuvesnél vállalt munkát, majd felvételét kérte a rendbe. Fel is vették s a kert gondozását bízták rá. Amikor látták, mennyire kedveli a magányt, megengedték neki, hogy a közelben egy barlangban remetéskedjen. Itt háborítatlanul szentelhette idejét az imának és szemlélodésnek. Meg kellett küzdenie a sátán kísértéseivel, zaklatásaival is, de Isten segítségével gyozött. Felebarátai lelki javát nem annyira szavaival, mint imáival és élete példájával mozdította elo. Érdemekben gazdagon, karizmákkal, csodatevéssel ékesen 75 éves korában költözött át a mennyei hazába. Tiszteletét XIII. Leó pápa hagyta jóvá.

Üzenet a Bibliából

Üzenet a Bibliából

 
A mostani szellemi zűrzavarban minél több időt szenteljünk a Szentírás olvasására. A www.kovacsbank-ofm.com honlap is segítséget kíván nyújtani ahhoz, hogy mindenki jobban megismerje Isten írott üzenetét, amelyet az emberiségnek küldött titkainak feltárására. A Biblia elnevezés a görög biblos szóból ered. Jelentése: könyv. Rendes képzésű többes számú alanyesete: bibloi, könyvek. A Biblia rendkívüli többes számú alanyeset. Talán azt akarták érzékeltetni e rendkívüli alakkal, hogy a hetvenkét önálló műből szerkesztett könyv a Könyvek Könyve, a szent, a legfontosabb könyv a világon. A Biblia igazi szerzője nem ember, aki könyvet írt, hanem a fölséges Isten. Az Úr természetesen nem diktálta, hanem látomásban, hallomásban érzékeltette üzenetét a kiválasztott közvetítővel, prófétával (más helyett beszélő). Ellenőrizte, jól értette-e az üzenetet, és vigyázott arra, hogy helyesen írta-e le a megbízott. „Mit látsz, Jeremiás? Azt feleltem: Mandulafavesszőt látok. Erre azt mondta nekem az Úr: Jól láttad, mert virrasztok igém felett, hogy beteljesítsem”. (Jer 1,11-12) Isten figyelembe vette, hogy a zsidók földjén legkorábban a mandulafa kezd hajtani, ezért  gondolták, hogy ez a fa őrködik, figyeli, mikor fakad a tavasz. Miről ad hírt Isten? A belső életéről, amely teljesen felülmúlja az emberi megismerés lehetőségeit. Ha emberek közölnek valamit más emberekkel, akár szóban, akár írásban vagy távközlő eszközök segítségével, tanár diákjával, tudós érdeklődőkkel, ismert vagy ismeretlen témában, mindig egy szinten mozognak: az emberi tudás szintjén. Isten közlései vagy teljesen természetfelettiek a számunkra, vagy valami megsejtett, de biztosan nem tudott igazságot tartalmaznak. Isten üzenetei tehát egy más fajta világból származnak, mások, mint a földiek. Ott nincs idő, más értelmű a hely fogalma. Mondhatnánk –sokan állítják is-, hogy nem érdekel bennünket az a más fajta világ. Csakhogy életünk végcélja az a másik világ, és a földi élet végén mindenki pontosan tudja, hogy nem megszűnök, hanem Isten elé megyek ítéletre. Igen, a legmerevebb istentagadó is ezzel csukja be a szemét. Lehetséges tehát a struccpolitika, de nevetséges és felesleges az emberi közvéleménnyel szemben. Igényem van a halhatatlanságra. Mindenki így van vele, mert ez közmeggyőződés, nem mástól, mint közös Teremtőnktől belénk oltott tudat. Ha az ember önmagába néz, tapasztalja, hogy kétféle lét él benne: egy anyagi-testi, és egy szellemi-lelki. Vörösmarty Mihály szerint: „Ember vagyok, a föld s az ég fia. Lelkünk a szárny, mely ég felé ragad, s mi a helyett, hogy törnénk ég felé, unatkozunk, s hitvány madár gyanánt posvány iszapját szopva éldegélünk?” Ebből az egészen más fajta világból küldött nekünk Isten üzenetet. Ezeket az üzeneteket leírták, összesítették, és ezt a gyűjteményt nevezzük Bibliának, latinul Scripturanak, magyarul Szentírásnak.

 

Évközi 1. hetének keddje

Évközi 1. hetének keddje

„Mert nem angyaloknak vetette alá Isten a jövendő világot”

Szent Pál apostol elénk tárja,hogy az Újszövetség sokkal fontosabb az Ószövetségnél, mert ennek a tanítását nem az Istentől sugalmazott emberek adták, hanem maga az Isten Fia. Róla ugyanis ezt mondja már az Ószövetség: „Fiam vagy te, én ma szültelek téged” (Zsolt 2,7) és ebben a szócskában: „ma”, azt kell érteni, hogy Istenben nincs múlt és jövő sincs, Isten változatlan mában, tehát örökkévalóságban él, és a Fiúisten öröktől fogva születik az Atyától. Ugyancsak tegnap idéztünk egy másik ószövetségi mondást is: „Én Atyja leszek, ő pedig a fiam lesz”. (2Sám 7,14) Ő az, aki az Újszövetségben Isten Országát hirdette nekünk, úgy, ahogyan már életében kifejtette a vele vitába szállt zsidóknak: „Aki felülről jön, fölötte van mindenkinek. Aki a földről való, az földi, és a földről beszél. Aki a mennyből jön, feljebb való mindenkinél. Arról tanúskodik, amit látott és hallott. Az Atya szereti a Fiút, és mindent a kezébe adott”. (Jn 3,31-32.35) a mai részletben azt olvassuk: „Mert nem angyaloknak vetette alá Isten az eljövendő világot, amelyről beszélünk” (Zsid 2,5) Nem, hanem a Fiúnak, aki érettünk emberré lett. És ezt is már az Ószövetségben jelezte előre az Úr: „Mi az ember, hogy megemlékezel róla, s az ember fia, hogy meglátogatod? Kevéssé tetted kisebbé az angyaloknál, dicsőséggel és tisztelettel koronáztad, és mindent a lába alá vetettél”. (Zsolt 8,5-7; Zsid 2,6-8) Ez a zsoltáridézet emlékeztethet az angyalok lázadását kiváltó feladatra. Akkor is imádni kell a Fiúistent, amikor megtestesül. Íme, megtörtént a megtestesülés. Az Isten Fia emberi alakban eljött. Mindent lába alá vetett Isten, mégpedig azért, mert engedelmes lett mindenben, alázattal elfogadta küldetését a szenvedésre. A Filippiekhez írt levelében Szent Pál ezt így fogalmazta meg: „Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus az Úr! Az Atyaisten dicsőségére”. (Fil 2,9-11) Itt pedig így fogalmaz talán ugyanaz a szerző:„Mert azzal, hogy mindent alávetett, nem hagyott semmit sem, ami nem lenne alávetve neki. Most azonban még nem látjuk, hogy minden alá van vetve neki”. (Zsid 2,8) a levél írója jól tudja, hogy nemcsak fizikai szemünkkel nem látjuk Jézusnak a megdicsőülését, hanem értelmével sem fogja fel mindenki, hogy ez a megdicsőülés Jézus megalázó szenvedésében született, amit a hitetlen zsidók és pogányok egyaránt lenéztek és elvetettek. Ezért írja: „Láttuk azonban, hogy Jézust, aki kevéssel lett kisebb az angyaloknál, a halál elszenvedéséért dicsőséggel és tisztelettel koronázta, hogy Isten kegyelme szerint mindenkiért megízlelje a halált. Mert illett ahhoz, akiért, és aki által minden van, s aki sok fiat akart a dicsőségbe vezetni, hogy üdvösségük szerzőjét szenvedés által vezesse el a teljességre. Mert aki megszentel, és akik megszentelődnek, egytől vannak mindnyájan. Ezért nem szégyelli őket testvéreinek nevezni, amikor így szól: Hirdetem nevedet testvéreim előtt; a közösségben dicsérni foglak téged”

CORLEONEI SZENT BERNÁT

CORLEONEI SZENT BERNÁT

 kapucinus testvér

 (1605-1667)

Szicíliában, Corleone-ban* született. Kezdetben apja mesterségét, a cipészséget folytatta. Szülei vallásosan nevelték, de az apa korán meghalt, és a harcias kedvű fiúnak ez a mesterség nem volt ínyére. A sport, a vívás, céllövészet volt az életeleme. Ezekben hamarosan bajnok lett. Vallásos élete lanyhult, de azért állhatatosan tisztelt egy feszületet, mely előtt mécsest gyújtva imádkozni szokott. Szilaj természete ellenére tudott nemeslelkű is lenni, igyekezett védelmezni a szegényeket a hatalmaskodók zsarnoksága ellen. 25 éves korában, egy párbajban súlyosan megsebesítette ellenfelét. Hogy a bosszú elől elmeneküljön, különböző helyeken bujkált. Lelkiismerete is nyugtalanította. Isten kegyelme ilyen előzmények után érintette lelkét, s a kapucinusokhoz vezette. 27 éves korában a szicíliai Caltanisetta-ban * belépett a rendbe, ott kapta a Bernát nevet. Ezután az erények: gyakorlásában mutatkozott igazán hősnek. Hősi fokban gyakorolta a böjtöt, más önmegtagadásokat s az alázatot. Ez nem volt könnyű egy olyan embernek, akit azelőtt Szicília hőseként tiszteltek. Lelkiségének jellemzője volt a mennyei Atya iránti gyermeki szeretet, a megfeszített Krisztus iránti áhítat és a Szent Szűz tisztelete. Kitűnt a beteget: iránti szeretetben és az irgalmasság egyéb cselekedetében is. Bűnbánatát és buzgóságát rendkívüli kegyelmekkel jutalmazta Isten: csodákkal, látomásokkal. Többször megjelent neki a Szent Szűz, s a kisded Jézust is karjában tarthatta. Halála óráját a Szűzanya előre jelezte. Palermóban halt meg 62 éves korában. XIII. Kelemen 1768-ban boldoggá, II. János Pál pedig 2001-ben szentté avatta.
II. János Pál szenttéavatási beszédéből:
„Mindenkit csodálattal töltött el az egyszerű laikus testvér, aki mélyenszántó beszédeket tartott a Szentháromság misztériumáról. Egész élete Isten felé irányult, szüntelen imában és vezeklésben. Bátor apostolkodása válasz volt feszültséggel teli kora kihívásaira. A mai világnak is szüksége van olyan szentekre, mint Bernát testvér. Alázatos példája bátorítás a fáradhatatlan imára, mivel éppen az ima és Isten szavának hallgatása jelenti a valódi életszentséget.”

Imádság:

Istenünk, te Szent Bernátot a bűnbánat és a keresztény erények kiváló példaképéül adtad nekünk. Add meg, kérünk, hogy Szentlelked hevét megkapva
állhatatosak legyünk a hitben és buzgók a cselekedetekben. A mi Urunk Jézus
Krisztus által.

„Most azonban Isten igazsága nyilvánvalóvá lett, függetlenül a törvénytől”

„Most azonban Isten igazsága nyilvánvalóvá lett, függetlenül a törvénytől”

 
A megigazulás fogalma elég nehéz lecke a katolikus hittanban a legtöbb ember részére. Feladatomnak érzem ennek tisztázását, de előtte visszatérek a sokszor emlegetett igazság fogalmához. Igaz az, ami megfelel a fogalmának, vagyis azt jelenti nekem is, amit Istennek. Isten Ádámot és Évát a lelkük megteremtésekor egyidejűleg megajándékozta a megszentelő kegyelemmel.Ennek legfontosabb feladata és gyümölcse, hogy az embert Isten felemeli a teremtményi síkról önmagához: gyermekévé fogadja. Isten ettől a pillanattól igazán Atyánk, mert gyermekévé fogadott az ősszülőkkel együtt minden embert. Mi pedig igazán gyermekei vagyunk, bár csak fogadottak, de ez is érvényes gyermekség. Ekkor az ősszülők az igazság állapotában voltak. Az ősbűnt elkövetve elvesztették az istengyermekségüket még a mi kárunkra is. Tudatos halálos bűnükkel az ördög alattvalói, rabjai lettek. Nem gyermekei, hanem rabszolgái. Isten nem vetette azonnal pokolra az ősszülőket. Megígérte nekik a Megváltót, aki széttiporja a sátán hatalmát, és visszaszerzi istengyermekségünk lehetőségét. Isten előbb egy nemzetnek, a zsidóknak adta meg a jogot, hogy nagy kiváltságként gyermekei lehetnek, ha elfogadják és megtartják Isten törvényeit. A mennyország ezzel még nem nyílt ki, de ez a nép megszüli majd a Megváltót, aki visszaszerzi nekik és rajtuk keresztül minden népnek a megszentelő kegyelmet. Semmi közlésünk nincs arról, hogyan kapták meg egyesek ebben az időben a megszentelő kegyelmet, de akik az egész törvényt megtartották, azok üdvösségre juthattak. Valószínűbb, hogy Jézus halálának érdemeit vette előre, aki a megszentelő kegyelmet akkor megkapta. Aki a megszentelő kegyelmet megkapta Jézusra való tekintettel, arra mondjuk, megigazult. „Ábrahám hitt Istennek, s ez megigazulásul tudatott be neki” (Ter 15,6)(Gal 4,3) Okosabb lenne megtanulni ezt így: visszakapta, mert a mi jogos örökségünket vesztették el az ősszülők a mi kárunkra, Jézus pedig visszaszerezte nekünk. Általa tehát megigazultunk, újra Isten igaz gyermekei lettünk, ő pedig igazán Atyánk. Jézus a feltámadása után fogalmazta meg ezt az igazságot:„Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez” Ezek után talán jobban értjük Szent Pál tanítását: „Most azonban Isten igazsága nyilvánvalóvá lett, függetlenül a törvénytől. A törvény és a próféták tanúságot esznek róla. Isten igazságát ugyanis a Jézus Krisztusban való hit által nyerik el mindazok, és száll mindazokra, akik hisznek benne; különbségtétel ugyanis nincsen. Mert mindnyájan vétkeztek és nélkülözik Isten dicsőségét, s így megigazulnak ingyen az ő kegyelméből a megváltás által, amely Jézus Krisztusban van, akit Isten rendelt hit által való engesztelésül az ő vére által, hogy így kimutassa a maga igazságát, miután eltűrte az előző idő bűneit”. (Róm 3,21-25) Luther Márton egész életében viaskodott a megigazulás katolikus tanításával.Végül azzal zárta le a maga elgondolását:A bűnbánat szentségével Isten nem teszi az embert igazán megigazulttá, csak fátyolt terít a bűnökre. Milyen jó, hogy Szent Pál érthetően megmagyarázza ezt, mi pedig biztosak lehetünk Egyházunk tanításában.

Évközi 1. hét hétfője

Évközi 1. hét hétfője

„Ezekben a végső napokban, pedig Fia által szólt hozzánk”

Gyerekkoromban még úgy tanultam, hogy a zsidókhoz írt levél is Szent Pál apostol műve. Azóta szaktudósok vitatják ezt az ősi állásfoglalást. De annyi bizonyos, hogy a szentírási kánonhoz tartozik. Tartalma, tanítása, ragyogó tanúságtétel Jézus Krisztus mellett. Annyit mindenki elfogad, hogy címzettje az egész zsidó nemzet. Azok is, akik nem fogadták el Jézust Megváltónak, azok is, akik az apostolok és a többi, zsidó származású első keresztény boldog csoportjához tartozik. Az előbbieknek gondolatébresztő, sőt magas színvonalú hívó szó ez a levél. Az utóbbiaknak, pedig magasrendű eligazítás a vallásos élet tájékoztatásában, hogy az impozáns zsidó templomi külsőségek már nem jelentenek Isten által akart és elfogadott szertartást, mert a templom már nem rendelkezik törvényes áldozattal, ami a templomot templommá teszi. Az ószövetségi áldozatok ugyanis előképek voltak, csak Jézus keresztáldozatára mutatva voltak érvényesek. Most bekövetkezett a valóság, értelmét vesztette az előkép. Mindazonáltal nagyon helyesen állapítja meg a levélíró, hogy az Ószövetség idején is Isten adott kinyilatkoztatásokat a helyette beszélők, görög nyelven próféták által. Ezek a választottak különböző korokban, nagyon is változatos körülmények között láttak és hallottak isteni üzeneteket: „Sokszor és sok féle módon szólott hajdan Isten az atyákhoz a próféták által”(Zsid 1,1) Mózes nyolcvan évesen kap küldetést a sínai pusztában-Egyiptomban élő népéhez, hogy hitet ébresszen bennük, harcolja ki, hogy a fáraó engedje el őket országából. Feladata volt az is, hogy a Sínai hegy lábánál ünnepélyes keretek között kösse meg Isten és a zsidó nép között a szövetséget, amely a zsidóságot Isten kiváltságos népévé avatja, biztosítja létüket, új hazát ad nekik, és ők szülik világra a Megváltót. Izajás prófétát ötszáz évvel később Jeruzsálemben hívja meg az Úr. Látomásban részesíti. Nem magát az isteni lényeget látja, de Isten fölségét érzékeli a templomot betöltő ragyogásban. Kicsit még az Újszövetség nagy titka is felsejlik előtte abban, hogy az isteni udvartartás angyalai, hatszárnyú szeráfok kiáltották folyamatosan: „Szent, szent, szent a Seregek Ura” (Iz 6, 3) Mi sejtjük, hogy a Szentháromság titka rejlik eme angyali énekben, hiszen az Újszövetség áldozatának közepén Egyházunk őket idézi. Izajás szennyesnek érzett ajkát angyal tisztítja meg, hogy a szent Istenről szentül tudjon szólni tisztátalan ajkú népéhez. Másfél évszázad múlva Jeruzsálem végveszélye idején Jeremiást szólítja meg az Úr húszon évesen, és küldi bűnben megrögzött népéhez, hogy hirdessen bűnbánatot. Mondja meg nekik azt is, hogy ennek híján porig rombolják a szent várost a templommal együtt. Ezekielt és Dánielt Babilonba hurcolt fogoly fiatalemberként választja ki Isten, hogy különböző körülmények között legyenek az Úr kinyilatkoztatásának közvetítői a sanyarú időkben. Mindezek a nagyszerű tények azonban eltörpülnek a végső napokban: „Ezekben a napokban, pedig a Fia által szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé rendelt, aki által a világot is teremtette, s aki – mivel az ő dicsőségének fénye és lényegének képmása, és mindent fenntart hatalmának igéjével, miután a bűnöktől megtisztulást szerzett a Fölség jobbján ül a magasságban”

CORI SZENT TAMÁS

CORI SZENT TAMÁS 

(1655-1729)

Coriban, a volt Egyházi Állam területén született szegény, de jámbor szülőktől. Keresztneve Ferenc Antal volt. Már fiatal korában kitunt jámborságával és tiszta életével. Amikor 22 évesen szülővárosa ferences kolostorába felvételt nyert, a Tamás Antal nevet vette fel. 28 éves korában szentelték pappá. Egy évig Orvietoban élt, utána Civitella-ába* került, a várost ma Bellegrának hívják. Itt több éven át újoncmester volt s a kolostori élet megreformálásával megalapította a bellegrai remeteséget. Szentéletu testvéreket nevelt, így Cortei* Szent Teofilt, mások misszióba mentek s vértanúk lettek. A környéket szorgalmasan járta s példájával, szavával a legmegrögzöttebb bunösöket is meg tudta téríteni. Subiaco* apostolának nevezték. Rövid ideig, 1703-1707- ig más helyen működött, aztán újra visszatért Civitellába. Itt halt meg 74 éves korában agyvérzésben a gyóntatószékben - egyik kezében kereszttel, másikban a Szuzanya képével „mosolyogva, nagy békével és örvendezéssel”. VI. Piusz boldoggá, II. János Pál pedig 1999. nov. 21-én, Krisztus Király ünnepén szentté avatta.
A szentatya szenttéavatási beszédéből:
„A Jó Pásztor élő képmása volt. Mint jóságos lelkivezető, a rábízottakat ferences lelkesedéssel tudta mindig lelki táplálékkal erősíteni. A kolostorban a szeretet szellemét árasztotta, készen mindenki szolgálatára. Élte a szolgáló szeretetnek azt a valóságát, melyet Krisztus mutatott meg nekünk, aki „a kereszt oltárán a béke szeplőtelen áldozatául ajánlotta fel magát, véghezvive az emberek megváltásának szent művét” (Krisztus Király ünnepe prefációja). Méltón követte Szent-Ferencet alázatban, szegénységben s az imában… Korának evangéliumi ideálját valósította meg, maradéktalanul átadva magát Istennek és testvéreinek.”

Imádság:

Istenünk, te Szent Tamást kiválasztottad, hogy a szerzetesi élet megújítása

és példája által szentéletű testvérek nevelője legyen. Add, hogy Szent Ferenc

rendje hasonló lelkületű testvérek által Krisztus világossága legyen a világon.

A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Ferenc pápa Úrangyala imádsága: az irgalmasság idejét éljük

A Szentatya január 11-én, vasárnap délben, az Úrangyala imádság előtt mondott beszédében Urunk megkeresztelkedése ünnepének jelentőségére világított rá.

Véget ért „a bezárt egek” időszaka

Ma ünnepeljük Urunk megkeresztelkedését, és ezzel lezárul a karácsonyi időszak – mondta beszédében Ferenc pápa. Az evangélium leírja, mi történik a Jordán folyó partján. Abban a pillanatban, amikor Keresztelő Szent János megkereszteli Jézust, megnyílik az ég. Szent Márknál olvassuk: „Amint feljött a vízből, látta, hogy megnyílik az ég” (1,10). Eszünkbe jut Izajás próféta drámai könyörgése: „Ó, bárcsak széttépnéd az egeket és leszállnál!” (Iz 63,19). Ez a fohász meghallgatást nyert Jézus megkeresztelkedésének eseményekor. Így véget ért „az egek bezártsága”, amely az Isten és az ember különválasztását jelentette a bűn következményeként. A bűn eltávolít bennünket Istentől és megszakítja a föld és az ég közötti kapcsolatot, nyomorúságra és kudarcra ítélve életünket.

Mindenki találkozhat Isten Fiával a szentségekben, felismerheti őt a szegényekben, betegekben

A nyitott egek azt jelzik, hogy Isten kiárasztotta kegyelmét, hogy a föld meghozza termését (vö. Zsolt 85,13). A föld ezáltal Isten emberek közötti lakhelyévé vált és mindnyájunknak megvan a lehetősége, hogy találkozzon Isten Fiával, megtapasztalja teljes szeretetét és végtelen irgalmasságát. Valóban találkozhatunk vele a szentségekben, különös tekintettel az Eucharisztiára. Felismerhetjük őt testvéreink arcában, különösen a szegényekben, a betegekben, a bebörtönzöttekben, a menekültekben: ők a szenvedő Krisztus élő teste, a láthatatlan Isten látható képmásai.

Jézus megkeresztelkedésével nem csak az egek nyílnak meg, hanem Isten ismét hallatja hangját: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem” (Mk 1,11). Az Atya hangja kihirdeti a misztériumot, ami az Előfutár által megkeresztelt Emberfiában rejlik.

Imádkozzunk gyakran a Szentlélekhez

Azután a Szentlélek galamb képében leszáll Jézusra, ami lehetővé teszi Krisztus, az Úr Felszenteltje számára, hogy megkezdje küldetését, ami a mi üdvösségünk. A Szentlélek – imáink nagy elfeledettje: gyakran imádkozunk Jézushoz, imádkozunk az Atyához, különösen, amikor a Miatyánkot imádkozzuk, de nem túl gyakran imádkozunk a Szentlélekhez, ugye? – tette fel a kérdést Ferenc pápa. Ő az elfeledett. Szükségünk van rá, hogy kérjük segítségét, erejét, sugallatát – a Szentlélek az, aki áthatotta teljes egészében Jézus életét és szolgálatát, ugyanaz a Lélek, aki ma vezeti a keresztények létét, azoknak a férfiaknak és nőknek az életét, akik kereszténynek vallják magukat, és akik keresztények akarnak lenni. Ha a Szentlélek működése alá helyezzük keresztény életünket és küldetésünket, amelyet mindnyájan megkaptunk keresztségünk értelmében, az azt jelenti, hogy ismét megtaláljuk a világhoz alkalmazkodó könnyű életmód leküzdéséhez szükséges apostoli bátorságot.

Ezzel szemben egy keresztény, egy közösség, amely „süket” a Szentlélek hangjára, aki arra késztet, hogy elvigyük az evangéliumot a föld és a társadalom végső határaiig, egyben olyan „néma” kereszténnyé és közösséggé válik, amelyik nem beszél és nem evangelizál. De emlékezzetek erre: imádkozzunk gyakran a Szentlélekhez, hogy segítsen, adjon erőt, adjon ösztönzést és vigyen előbbre minket.

Mária kísérjen el mindnyájunkat utunkon

Mária, Isten és az egyház Anyja kísérjen el bennünket, minden megkereszteltet; segítsen minket, hogy növekedjünk az Isten iránti szeretetben és az evangélium szolgálatának örömében, hogy így életünk teljes értelmet nyerjen – fokászkodott a pápa.

Mi a célja Istennek velem?

Mi a célja Istennek velem?

 
Isten világterve teljességgel pontos. Mindennek megvan a helye és ideje, tennivalója. Az ember sorsa is másodpercre ki van számítva. De amíg a többi lény előre meghatározottan teszi a dolgát és viseli sorsát, az embernek az Úr értelmet és szabad akaratot adott, gondolkodik és dönt, akár Isten kifejezett parancsa ellenére is. Az ember szabad. Isten ezért a mi sorsunkat úgy tervezte meg, hogy kijelölte életutunkat, tennivalóinkat, és ha ezt vállaljuk szívesen, teljesítjük pontosan, akkor betöltjük sorsunkat, megkapjuk a jutalmunkat is. Aki ellenkezőleg cselekszik, az viszont számítson a büntetésre. Isten ugyanis mindenkiről gondoskodik, biztosítja számára azt, amire szüksége van. Ezt Ő megteheti saját maga, de embereken keresztül is. Megtehetné, hogy 30 évesnek teremtene mindenkit, nem kellenének szülők. Minek a munka is, hiszen Isten szánkba rakhatná a sült galambot, neki ez nem munka. Ő azonban kitüntet bennünket azzal, hogy munkaképes felnőttnek néz, aki alkotni tud, alkalmas segítőtárs, nem pojáca.H a tehát Isten a kezembe adja a lehetőséget, hogy én adjam a rászorulónak, kitüntet bizalmával. Ha teljesítettem, rendben megy minden tovább, jutalmat érdemlek. Ha ellenálltam, Isten megteszi más módon, de én büntetésre leszek méltó. Felelős vagyok érte.Isten terve tökéletes. Nem tud és nem is akar selejtet tervezni. Minden emberben nagyszerű lényt tervezett, ha rossz lett, ember rontotta el. Nem tervez két ugyanolyat, mindenki egyéniség kell legyen. Az embernek ezt a tervet kell valóra váltania. Egy egész életet kap hozzá, utolsó percére kell elérnie a tökéletességet. Így várja az ítélet.Nem ismerem a tervet, - mondhatom -, hogyan váltsam valóra? Pál is panaszolja, hogy nem tudja, mit kérjen. De: „A Lélek mindent kikutat, még az Isten mélységeit is”. (1Kor 2,10) Ismeri tehát minden ember isteni tervét. A Lélek a bérmálás óta biztosan bennünk él. A reggeli imában meg kell beszélnünk vele, hogy a mai napon mik a teendőink. Az állapotbeli kötelesség a biztos alap. E mellett van még rengeteg lehetőség a jóra. Kegyelem segítségével ki tudjuk szűrni, mi tartozik ránk, ehhez kérjünk szemet és erőt. Így megmenekülünk a felesleges aggodalomtól is, hogy mindent nem tudunk megtenni. Nem minden a mi dolgunk. Alapszabály, hogy küldetésemet teljesítsem, tegyem a jót mindig másokért. Ezt hívjuk szeretetnek. Feledkezzem meg önmagamról teljesen, akkor Isten gondoskodik rólam. Ezzel a törekvéssel egyre jobban hasonlítok majd Istenre, aki mindig másokért munkálkodik. Elsajátítom Atyám stílusát, egyre inkább az Ő gyermeke leszek. Odafönn így ismer majd rám. Schryvers, a nagyszerű lelki író, ezt a folyamatot a mozaikkirakáshoz hasonlítja. Adva van a művész, aki ismeri a tervet, bármily nagy is. Tudja azt is, milyen napi részletet kell kiraknia. Feláll az állványra. Elkészíti a habarcsot, aztán kéri a segédmunkástól a szükséges kavicsot a nagy kosárból, amelyben van huszonhatezer színárnyalatú kavics. Ha a segítője okos és készséges, a kívánt darab a mester kezébe és a helyére kerül. Így dolgoznak össze estig gyorsan, szorgalmasan és a célnak megfelelően. El is készül időben a remekmű, gyönyörű kompozició, hiszen minden részlet gondos és céltudatos munka volt. Ha azonban a segéderő lusta és önfejű, nem a kért kavicsot nyújtja, a művész nem fogadja el, a munka áll, a habarcs beszárad, vak folt lesz csupán. Másnap ugyanis a következő részletet kell kirakni, ha ugyan az is nem vakfolt marad. Az élet végén ez fércmunka lesz, nem mennyországba való, ahova nem mehet be semmi tökéletlen. Igaz, van tisztítótűz is. Ott talán retusálják a csúnya hiányokat. Az ilyen ember „maga megmenekül, de csak mintegy tűz által.” (1Kor 3,15)Akinek füle van, hallja meg, mit mond a Lélek az egyházaknak: A győztesnek elrejtett mannát adok, és egy kis követ adok neki, a kis kőre írva pedig új nevet, amelyet senki sem ismer, csak az, aki kapja.” (Jel 2,17) Isten egy szóban kimondja gyönyörű létünket.

Urunk megkeresztelkedése

Urunk megkeresztelkedése

„Aki utánam jön, hatalmasabb nálam”
Az évnek háromszázhatvanöt napja van. A katolikus Anyaszentegyház ennyi idő alatt Jézus egész életét és tanítását felidézi és átelmélkedi a liturgiában. Ezért ma, karácsony után, már a harminc éves Jézusra emlékezünk. Addigi életének alig néhány mozzanata ismerős előttünk. A napkeleti bölcsek hazatérése után menekülniük kellett Egyiptomba. Onnan négy-ötéves korában visszatérve Názáretbe viszi drága családját Szent József. Tizenkét évesen a Törvény előírása szerint részt vesz Jeruzsálemben a zsidók húsvétjának ünneplésén. Serdülő és férfikorára csak következtetni tudunk. Honfitársai így emlegetik, amikor már híres Rabbiként Názáretbe látogat és tanít: „Honnan van ennek ilyen bölcsessége és a csodái? Nem az ács fia ez?” (Mt 13,54-55) Nyilván annyit láttak életéből, hogy tizenkét évesen József maga mellé vette inasnak, és kitanulta, majd szorgalmasan gyakorolta az építőipart. Közben valószínűleg segített művelni a család kis földbirtokát, megtermelve az évi kenyeret. Közben nem távozott Názáretből, tehát iskolába nem járt. Amikor Keresztelő János harminc éves lett, a zsidó papi közösség nevelőintézetéből, Qumránból a Jordán partjára költözött. Ott kezdte hirdetni, hogy köztünk van már a Messiás, akire régóta vár a zsidó nép. Robusztus alakja, egyszerű, durva teveszőrből szőtt ruhája, böjtös tápláléka, keményen fogalmazott beszédei tiszteletet parancsoltak: hallgatói úgy érezték, hogy ő maga a Messiás. János viszont elutasította ezt a kitüntető vélekedést, és hirdette, hogy ő csak a Messiás előfutára: „Aki utánam jön, hatalmasabb nálam. Arra sem vagyok méltó, hogy lehajoljak és megoldjam a saruszíját. Én vízzel keresztellek titeket, ő pedig Szentlélekkel keresztel majd meg benneteket”. (Mk 1,7-8) Amikor János már fél éve keresztelt és hirdette a Messiás jelenlétét, Jézus is betöltötte harmincadik életévét. Ő a Keresztelővel ellentétben nem papi nevelőintézetben nőtt fel és tanulta a hit tudományát. Neki minderre nem volt szüksége. Ő Isten Fia, aki tanítani és megváltani jött a világot. Eddig példájával tanított. Isten ugyanis az ember teremtésekor lerakta az emberélet alapjait: az egy férfi és egy nő házasságára épülő, és a szeretet nyugodt légkörében születő és nevelkedő gyermekekből álló család, aztán a komoly, mindenkire kötelező, felelősségteljes munka: „Fogta tehát az Úr Isten az embert, és az Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze meg” (Ter 2,15) Jézus ilyen családban akart élni példaképként. A zsidó férfi se bocsássa el feleségét, hogy ő mással élhessen, a római család pedig ne hivatkozhasson az állam válást engedélyező törvényére. Isten törvénye fontosabb! Amikor ez a példaadás véget ért, Jézus is a Jordán partjára ment. A nyilvános messiási élethez ott kellett elnyernie a tekintélyes igazolást egyrészt Jánostól, másrészt a mennyből. János megvallotta, hogy Jézus végtelenül nagyobb nála, és „Ő az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit” (Jn 1,29), a megkeresztelt Jézus felett galamb képében lebegő Szentlélek és a meghasadt égből szóló Atya pedig tanúsítják istenségét. „Te vagy az én szeretett Fiam, benned kedvem telik”. (Mk 1,11) Ez a mi Mesterünk! Büszkén álljunk melléje testvérnek, tanítványnak.