Évközi 33. hét szombat

Évközi 33. hét szombat

1Makk 6,1-13; Lk 20,27-40

„Visszagondolok most azokra a gonoszságokra, amelyeket véghezvittem Jeruzsálemen”

Antióchosz Epifánész rémtetteiről, az egyistenhívő zsidó vallás erőszakos üldözéséről több részletet is olvashatunk a Makkabeusok I és II könyvében. A kilencven éves Eleázár és a hét gyermekes édesanya és fiai vértanúságáról elmélkedtünk is. Érdemes lenne otthon elolvasni a többi részletet is, rengeteg erőt meríthetünk a hősi példákból. A mai részlet a harcokat bemutató I. könyvből való. Fontosak látta az Egyház ezt az eseményt közösségeinkkel ismertetni, hogy lássa meg minél több testvérünk a gonosz király erkölcsi összeomlását, lelkiismeret furdalásait, felelősségének elismerését. Bűnbánatot igazán nem tartott, mert ahhoz nemcsak a gonoszságok elismerése tartozik, hanem a rengeteg rossz, kár helyreállítása is. A gonosz vezetőknek közös tulajdonsága, hogy sohasem elegendő, amit összeharácsoltak. Aki belekóstol az igazságtalan pénzszerzésbe, a gátlástalan hatalomgyakorlásba, mások szenvedtetésébe, az nagyon nehezen tudja abbahagyni. Így volt Antióchosz Epifánész is. Meghallotta, hogy Perzsiában van egy aranyban, ezüstben, műkincsekben nagyon gazdag város: Elimaisz. A kincseit templomokban tartják, ott könnyű lesz rácsapni és elrabolni. Így volt. ez Jeruzsálemben is. Hadseregét mozgósította és elindult. A város azonban hírét vette a királyrabló szándékának, felkészültek a harcra, és Antióchosz Epifánész kénytelen volt visszavonulni. A király ezután csőstől kapta a rossz híreket: „Ekkortájt jött valaki, és azt a hírt hozta neki Perzsiába, hogy azok a seregek, amelyek Júdea földjén voltak, megfutamodtak, és hogy Liziász kivonult egy hatalmas sereg élén, de menekülnie kellett a zsidók elől. Ezek megerősödtek a fegyver és a gazdag zsákmány által, amelyet a megvert seregtől vettek el. Lerombolták azt az utálatosságot, amelyet ő a jeruzsálemi templom oltárán épített, és a szent helyet magas falakkal vették körül, mint azelőtt, valamint az ő városát, Bétszúrát is. Történt pedig, hogy amikor a király meghallgatta ezt a jelentést, megrendült és igen felindult. Majd ágynak dőlt és bánatában beteggé lett, mivel nem az történt, amit ő akart.” (5-8) Íme, a büntetés első fázisai. Egy sikertelen rablási kísérlet, aztán a rossz hírek seregei csúfos vereségeiről. Be kell látnia, hogy ő nem mindenható. A játszmának vége. Isten hagyta fickándozni, hazudozni, becsapni mindenkit, aki hitt neki, dölyfösen lenézni másokat. Most el kell viselnie, hogy vesztes. „Ezért előhívatta valamennyi barátját és így szólt hozzájuk: Eltávozott az álom szememtől, le3 vagyok sújtva, a szívem elcsüggedt az aggodalomtól és így töprengtem magamban: Mily nagy nyomorúságba jutottam és milyen tengerébe a bánatnak, amelyben most vagyok” (10-11) Lehet, hogy akadt olyan kegyenc, aki megsajnálta, de az ilyen környezetben ritkán van részvét, inkább titkos kézdörzsölés, a kínálkozó konc öröme jelentkezik. Ez is hozzátartozik a büntetéshez, hiszen ő maga is mindig így gondolkodott. Jön a hamis vigasztalódás, ami az állandó önbecsapás következmény: „Pedig hát kedves voltam és szerettek uralkodásomban”(11b)Folytatódik a lelkiismeret vádja: „Visszagondolok most azokra a gonoszságokra, amelyeket elkövettem Jeruzsálemben, mert elvittem onnan zsákmányul minden ott lévő arany és ezüst tárgyat, és elküldtem, hogy kiirtsák Júdea lakóit ok nélkül. Tudom, hogy ezért zúdultak rám ezek a csapások, és íme, nagy bánatomban idegen földön pusztulok el” (12-13) Ezek után, mint igazbánatot nem tartott gazembernek, következhetett az örök pokol.

Évközi 33. hét péntek

Évközi 33. hét péntek

1Makk 4,36-37. 52-59, Lk 19,45-48

„Ugyanabban az időben és azon a napon, amikor a pogányok tisztátalanná tették azt (a szentélyt), újra felszentelték”

A fölséges Istennek szánt épületeket és liturgikus tárgyakat mindig kellő gonddal tervezték meg már Mózes óta. Akkor az Úr maga mondta el és mutatta meg a szent tárgyaknak égi mintapéldányait, aztán előírta, hogy vigyázzon, legjobb művészekkel készíttesse el nemcsak a szent sátort magát, hanem annak teljes berendezését is. Ugyanezzel a gonddal készült Salamon temploma is kb. háromszáz esztendő múlva. Amikor pedig elkészült az összes előírt eszköz, Mózes áldozati vérrel hintette meg őket, azután lehetett használatba venni a szertartásoknál. A papságra kiválasztott férfiakat, Áront és fiait is megtisztították imával, áldozattal, és az Úr által diktált formában megvarrt papi öltözékbe felöltöztetve lettek felszentelve. Ezen kívül minden szent cselekmény előtt ott a szentély előtt kezet és lábat kellett mosniuk, csak úgy mutathatták ezt az az áldozatot. Az Isten szent, egészen más, mint a teremtett dolgok, ezt kellett jelezniük az ő tiszteletére szánt eszközöknek is. Jeruzsálemnek el kellett pusztulnia a templommal együtt, mert bálványt állítottak benne és rajzoltak bele undokságokat. (Ez 8) Hetven év romos állapot múltán engedte Isten felépíteni a várost és a templomot, amit Isten népéből való hitszegők szennyeztek be. Itt a Makkabeusok korában idegenek kezdeményezték, a görög király parancsolta a szent helyek megszentségtelenítését, Isten azonnal harcra késztette Matatiás papot és fiait. Az ő halála után legidősebb fia lett a főpap, második szülötte, Júdás, akit ereje és bátorsága miatt neveztek el Makkabí-nak (kalapács), ő lett a hon- és hitvédő háborúk vezére. Nekik Isten megadta súlyos küzdelmek után hamarosan a lehetőséget és a biztatást is, hogy a tisztátalanná tett templomot és oltárt szenteljék újra. Ennek a történetét hallottuk ma az olvasmányban. Az Újszövetségben is igyekeztek Istennek méltó templomokat építeni. Jó példával jár elől Nagy Konstantin császár, aki először építtetett gyönyörű templomot Rómában, a kereszténység új központjában. Aztán épültek az új templomok mindenütt, ahol Jézust elfogadták, megkeresztelkedtek, és áldozatát naponta vagy legalább vasárnap bemutatták, egészen pontosan: jelenvalóvá tették Jézus keresztáldozatát. Amikor magyar őseink is elfogadták a kereszténységet, és ősi tiszta egyistenhitük beteljesült a Szentháromság ismeretével, a megtestesülés titkának elfogadásával, akkor azonnal megindult a templomok építése is. Ahol nagyobb volt közösség, ott feltétlenül készült legalább egy templom, kisebb helységekben pedig tízen is szövetkezhettek, és egy központibb helyen építették meg a templomot. Ekkor lettek feleslegesek az addig nyilván jó szándékú fehér ló áldoztok, és szűnt meg a sámánok küldetése is. Ezzel senkit semmilyen sérelem nem ért, mert Isten mondja meg, kit fogad el és szenteltet Krisztus papjává, és Jézus keresztáldozatán kívül nincs és nem is lesz soha többé olyan áldozat, amit Isten elfogad tőlünk.

Évközi 33. hét Csütörtök

Évközi 33. hét Csütörtök

Lk 19,41-44

„Bárcsak te is felismernéd legalább ezen a napon”

Ez a néhány sor a dicsőséges virágvasárnapi bevonulás után Jeruzsálemben hangzott el Jézus ajkáról. Az Úr mellett, előtt, után tömeg haladt, énekelt, ujjongott, és Dávid Fiának, azaz Messiásnak hirdette Jézust. A farizeusok figyelmeztették Jézust, hogy ez veszélyes kijelentés, mert meghallhatják a rómaiak, és lázadásnak minősíthetik a császár ellen. Jézus azonban most megköveteli a hitvallást: „Ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.”(40) így érkezik be Jeruzsálembe Jézus. A város néma, nem vallja Messiásnak, nem borul eléje. Jézus megsiratja a konok várost: „Bárcsak te is felismernéd, legalább ezen a napon, ami békességedre szolgál! Most azonban el van rejtve a szemed elől"(42) Jézus működése, csodái inkább ellenségessé tették Jeruzsálemet, és nem gondolkodik el a tömeg lelkesedésén, pedig jól ismerték Zakariás próféta jövendölését:„Íme bevonul hozzád királyod, igaz ő és megszabadít, szegény ő és szamáron ül, szamárkanca fiatal vemhén.”(Zak 9,9) Jézus könnyes szemmel,de kimondja a szörnyű büntetést: „jönnek napok, amikor ellenségeid körülvesznek sáncokkal, bekerítenek és szorongatnak mindenfelől. Földre tipornak téged és gyermekeidet, akik benned laknak, nem hagynak benned követ kövön, mert nem ismerted föl látogatásod idejét.”(43) Jeruzsálemen ez a jövendölés 70-ben beteljesedett. A Jelenések könyvében az van írva, hogy a hét pecsétes könyv hetedik pecsétjének feltörése után hét angyal harsonázik, és a hatodik harsonaszó után az angyal parancsot kap, hogy oldja fel az Eufrátesz folyó mellett megkötözött négy angyalt. Ezek kétszáz millió katonával esnek neki az emberiségnek, és megölik annak egyharmadát. S a maradék kétharmad nem tart bűnbánatot.

Évközi 33. hét szerda

Évközi 33. hét szerda

2Makk 7,1.20-31; Lk 19,11-28

„Nem én ajándékoztam nektek szellemet, lelket és életet, nem én illesztettem össze egyikteknek sem a tagjait”

Ma a Makkabeus-korból csodálatos példáját olvashattuk a nem katona-hősöknek. Egy hős lelkű édesanya és hét fia állt a hittagadást parancsoló király előtt: „Történt pedig, hogy elfogtak hét testvért is anyjukkal együtt. Ostorral és szíjjal verette őket a király, hogy a törvényben tiltott sertéshúsevésre kényszerítse őket”. (7,1) Napjainkban azt mondanánk, hogy ez a király egy szadista gazember volt. Előbb agyonkínoztatta az egyik fiút, aki az ostorozás után számon kérte a királytól, hogy mit is akar elérni kínzóeszközeivel. A sértett király serpenyőket és üstöket vitetett a kínzás helyére, levágatta a fiú két keze és lába fejét, kivágatta nyelvét, lenyúzatta fejbőrét, végül csonka testét a tűz felett serpenyőben süttette meg. A többiek ezalatt egymást biztatták, hogy ha sor kerül rájuk, Istenen bízva bátran vállalják a kínos vértanúságot. Hat fiát látta iszonyú kínok közt meghalni az édesanya legkisebb fiával együtt. Mindegyik bátran szenvedett, és hősként halt vértanúhalált Istenért, hitéért. Mielőtt a legfiatalabb fiát kínozni kezdték volna, az édesanya olyan gyönyörűen magyarázta meg az édesanya hivatását, hogy többszörös csodálkozást válthat ki belőlünk. Először is az anyaságról szól bámulatra méltóan: „Nm tudom, mi módon jelentetek meg méhemben. Nem én ajándékoztam nektek szellemet, lelket és életet, és nem én illesztettem össze egyikteknek sem a tagjait, hanem a világ Teremtője, aki megalkotta az embert eredetébe, s mindennek megadja létét. S ő irgalmasságában vissza is adja nektek lelketeket és életeteket, ha ti most feláldozzátok magatokat törvényeiért”. (22-23) Nem hazudja, hogy ő uralkodott a méhében lévő magzatokon, hanem okosan megvallja az igazságot: a gyermek Istené. Az édesanya ajándékba kapja magzatát, hogy vigyázza és nevelje, majd szülje meg. Aztán is Istené marad minden élő. Az életet eldobni bűn, de ha erőszakkal elveszi valaki, és azt Isten törvényeiért önként oda is adja az ember, azt Isten bőségesen megjutalmazza hűségéért, és a feltámadáskor dicsőségesen kapja vissza. A király közben azt ígérgette, hogy ha a legkisebb fiú hajlandó megtagadni hitét és Istenét elhagyva hozzá, a királyhoz csatlakozik, gazdagságot, boldogságot és királyi barátságát biztosítja neki. Annyira ostoba volt a király, hogy ki mert jelenteni ilyen hazugság-áradatot, amikor a fiú saját szemével látta iszonyú kegyetlenségét. Már csak abban bízott a jellemtelen király, hogy az anya lesz hat fia gyilkosának segítőtársa. Az anya pedig igen okosan biztatni kezdte fiát anyanyelvükön, hogy tartson ki Isten, hős vértanú testvérei és édesanyjuk hitében. Így is történt. Utolsó biztatása így szólt:„Ne félj tehát ettől a hóhértól, hanem légy méltó testvéreidhez Osztozz a sorsukban és szenvedd el a halált, hogy egykor, az irgalmasság idején testvéreiddel együtt visszakapjalak téged is” (29) a hős ifjú pedig keményen ezt mondta: „Mire vártok? Én nem engedelmeskedem a király parancsának, hanem a törvény parancsának, amit Mózes adott nekünk. Te pedig a héberek minden bajának szerzője nem kerülöd el Isten kezét!” (30-31) Sok magyar testvérünk ma is elmondhatja kínzóinak, balsorsa szerzőinek ezt a záró igét.

Árpádházi Szent Erzsébet

Árpádházi Szent Erzsébet 

„Királyi vendégek között bíbor feddhette volna vállad, De Jézus bús szegényei voltak kedves vendégek nálad. Jézust szeretted a szegényben: Légy áldott Szentünk fenn az égben.Wartburgi sziklás hegytetőn midőn leszáll a csendes este: Szemed két ország tájain mindig a bús szegényt kereste. Jézust szeretted a szegényben: Légy áldva, Szentünk, fenn az égben!
Az ószövetségi bölcsességi irodalomban, a Példabeszédek könyvében húsz pótverset találunk: Ez a húsz vers egy boldog családapát szólaltat meg: „Kiállnak fiai és boldognak hirdetik, a férje is magasztalja: Sok nő gyűjtött már vagyont, de te túltettél valamennyin. A kedvesség csal, a szépség mulandó, de az istenfélő asszony dicséretet érdemel! Adjatok neki keze gyümölcséből, és tettei dicsérjék őt a kapuknál”(Péld 31,28-31) Az ószövetségi szorgalmas feleség, sokgyermekes családanya boldoggá tette a férjét és családját. Értelmes asszony volt, megértette Isten eredeti szándékát: Mindenki keresse az igazságot és szeresse önzetlenül a rábízottak boldogságát, akkor majd övéi is szeretni fogják őt, de a mennyei boldogságot is kiérdemli majd, amikor nem földiek fogadják, mint a városkapunál a helybeliek elismerő dicsérettel, hanem maga a felséges Isten részesíti dicséretben az igazságért: az asszonynak ura a férje, a feleség alkalmazkodik hozzá és a család igényeihez. A szeretet parancsa pedig mindig érvényes: éjjel-nappal a család, a rábízottak boldogságát keresi szolgálja önzetlenül. Tanulhat tőle ma is minden feleség és édesanya. Szent Erzsébet, magyar királylány, gyermek korában kezdte gyakorolni azokat az igazságokat, amelyeket Isten az embereknek az Újszövetség idejére adott híveinek. Isten így rendelkezett: az emberek családba szülessenek. Erzsébet a család gondjaira van bízva, amíg fel nem nő. Ebben az időszakban a felnőtt családtagok biztosítják az újonnan született és nevelkedő gyermek boldogságát. Mint felnőtt családtag, új viszonyok közé kerülve, már az új család tagjainak boldogságáért kell vállalnia áldozatokat, Isten szándékai szerint akár új családfőként, akár feleségként. Ezért változtatta meg Jézus az utolsó vacsorán a szeretet második parancsát: „Azért mondtam nektek ezeket, hogy az én örömöm bennetek legyen és örömötök teljes legyen. Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért”(Jn 15,11-13) Erzsébetet legkésőbb négy évesen vitték Thüringiába, Wartburg várába, hogy ott együtt nevelkedjék jövendő vőlegényével. Szó nélkül vállalta a távoli idegen országot. Majd újabb próbatételkén átélte azt a bizonytalanságot, hogy üres kézzel hazaküldik, mivel a nászajándékot már elpazarolták a hercegék. A család következő fiútagja azonban menyasszonyának kérte. Igen boldog házasság követte az esküvőt. Három fiúval ajándékozta meg Lajos herceget, a férjét. Nagyon szerette családját, de kapott egy nagyobb családot: a szegények, sőt koldus-szegények sokaságát. Etette, ruházta és ápolta is őket. Huszonnégy évesen halt meg. Hírneve örökké él.

Évközi 33. hét Hétfő

Évközi 33. hét Hétfő

Lk 18,35-43

„Jézus? Dávid fia! Könyörülj rajtam!

Jézus Jerikó előtt jár. Nagy tömeg követi, zajonganak. Talán épp arról beszélgetnek, hogy ezerkétszáz éve valahol itt táboroztak honfoglaló őseik, mielőtt rohamra indultak volna az erős vár ellen. Naponta egyszer kellett néma menetben megkerülni a várat, majd a hetedik napon hétszer, és az utolsó megkerülésnél kellett hangos szóval kiáltani az Úr nevét. Nem a trombitaszó döntötte le a várfalakat, hanem a hangos, hitvalló ima. Most a zajongáson túlharsan egy vak koldus esengő imája: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!”(38) a tömegből ráparancsolnak, hogy ne zavarja, de ő annál jobban kiabál, amíg Jézus meg nem hallja, és meg nem áll. Aztán maga elé vezetteti a vakot. Vannak, akik örömmel ugranak érte. Sejtik, hogy Jézus segít rajta. Más leírásból tudjuk, hogy biztatják is: „Bízzál, kelj föl, hív téged!”(Mk 10,49) De a tömegnek el kell némulnia, mert a zajban nem mindenki figyelt fel a vak hitvalló szavára: „Jézus, Dávid fia”, vagyis Messiás, akinek mindenre van hatalma. S most újra tudatosítani kell minden egyes tanúban, hogy egy vak emberről van szó, aki kéri, hogy Jézus tegye őt látóvá. Jézus pedig érintés nélkül, isteni szavával teszi őt boldoggá: „Láss! A hited meggyógyított téged!”(Lk 18,43) a mi őseink sem csak harcolni tudtak Kölcsey Ferenc írja a Himnusz második versszakában:„Őseinket felhozád Kárpát szent bércére, általad nyert szép hazát, Bendegúznak vére.”És mi most? Több millió lelki vak él köztünk, aki nem Istentől vár gyógyulást, feltámadást. A többi tanuljon meg Jézushoz kiáltani! Akkor lesz gyógyulás.

Évközi 33. vasárnap

Évközi 33. vasárnap

Mal 3,19-30a, 2 Tessz 3,7-12, Lk 21,5-19

„Királyok és helytartók elé hurcolnak az én nevemért, azért, hogy tanúságot tegyetek”

Az ószövetségi olvasmányban Malakiás próféta által arról üzen nekünk az Úr, hogy ugyanúgy lesz világ vége, mint ahogy a napnak is vége szakad. A történelem tanúsága szerint az emberiség nem egyformán gondolkodott a nap kezdetéről és végéről, de abban mindegyik megegyezett, hogy minden évszakban a nap huszonnégy órából áll. A zsidók este hat órakor kezdték az új napot, amikor leszállt nyugaton a nap és felfénylett a vacsoracsillag, amit a rómaiak és nyomukban mi is Vénusznak nevezünk. Az éjszakát négyszer három órára osztották. Reggel hatkor felkelt a nap és ekkor kezdődött a nappal, négyszer három órás munkaidővel. Mi, európaiak az éjszaka közepén kezdjük az új napot. Mindenfajta időszámítás arra figyelmeztet bennünket, hogy az emberek ideje egyszer lejár. Az életnek ugyanúgy vége szakad, mint életünk akármelyik napjának. Az utolsó nap a világmindenség végét fogja jelenteni. „Elérkezik az a nap, s izzó lesz, mint a kemence. Minden kevély és minden gonosztevő olyan lesz, mint a szalma: az a nap, amely elérkezik, lángra lobbantja őket, - mondja a Seregek Ura -, úgy, hogy sem gyökér, sem lombozat nem marad belőlük” (Mal 3,19) „Nektek pedig, akik félitek a nevemet, felragyog az igazság napja, és sugarai üdvösséget árasztanak” (20) Az ősök nemcsak azt sejtették, hogy a nap munkára és a fáradt ember jótékony pihenésére való. Azt is komolyan vették, hogy a történelem minden emberének élete során dolgoznia kell. Erre valók a nappalok. A józan emberek tudták ezt a kinyilatkoztatásból és a felkelő napból is ez a hit ragyogott rájuk. Aki pedig ebből nem értett, Isten megüzente az apostollal:„Senki kenyerét ingyen nem ettük, hanem keserves fáradsággal, éjjel-nappal megdolgoztunk érte, hogy senkinek se legyünk terhére. Most pedig mégis azt halljuk, hogy némelyek rendetlenül élnek, nem dolgoznak, hanem haszontalanságra fecsérelik idejüket. Az ilyeneknek megparancsoljuk, és a lelkükre kötjük Urunk, Jézus Krisztusban, hogy békében dolgozva a maguk kenyerét egyék” (2Tessz 3,7—8.11-12) Urunk, Jézus Krisztus üzenete még egy előjellel készíti elő a csalhatatlanul bekövetkező világvégét. A jeruzsálemi templom hatalmas falai között nézelődnek tanítványai. Büszkén nézik és mutatják Jézusnak is. Az Úr előre említ egy huszonhét éves időszakot. Ez még kegyelmi idő lesz a zsidó nép számára. Aztán a megtérést visszautasító nemzet sorsa megpecsételődik. Az igaz Messiást megtagadják. Jönnek szívesen fogadott hamis messiások, azoknak hisznek. Ezt megunják a rómaiak. Hadseregük körülveszi Jeruzsálemet, a fővárossal és a templommal együtt lerombolja. Istenítélet lesz. Ez nagy üzenet lesz az egész világnak: Jézus az egyetlen Megváltó. Akik befogadták, az igazságot és a szeretetet egész életükben gyakorolták, vagy legalább a végén megtértek hozzá, azok dicsőségesen követik majd az égbe. Tagadói és ellenségei pedig az ítéleten hallják az örök kárhozatra küldő parancsát. Nekünk mit üzen? „Egyetlen hajszál sem vész el a fejetekről. Állhatatossággal őrzitek meg lelketeket” (Lk 21,19)

Évközi 32. hét szombat

Évközi 32. hét szombat

A szent liturgia Karácsony éjszakáján, az örök Ige megtestesülésére vonatkozóan olvastatja velünk ezt a költői szépségű, titokzatos szöveget, mely az eredeti szövegösszefüggés szerint egyértelműen Izrael Egyiptomból való szabadulásáról beszél. Isten nagy tettei mind mély csöndben, az éjszaka közepén mennek végbe, hiszen mindegyik teremtő aktus, a nem létezőnek a létezésbe való hívása. Ebben a mélységben történik Krisztus fogantatása és dicsőséges feltámadása, s ebben fog végbemenni a mi feltámadásunk és az utolsó ítélet is.

A mély csönd és az éjszaka emberségünkre vonatkozó kifejezések: az isteni világossághoz képest mi sötétségben vagyunk, s ebbe a kilátástalannak tűnő, sűrű sötétségbe hasít bele az isteni cselekvés villámfénye. A csöndet és ezt az éjszakát mindannyiunknak meg kell tapasztalnunk a földön: ez nem csupán a misztikusok által használt költői kép, hanem mélységes valóság, mely mindaddig tart, míg az utolsó napon fel nem virrad az új világ hajnala.

Ez a csönd azonban nem süket csönd, és az éjszaka nem vaksötét. A csöndben visszhangzik Isten kimondott Igéje, és szívünkig elérve válaszra vár. Az értelem fényénél pedig csodálhatjuk és kutathatjuk Isten hatalmas tetteit. Ezért az igazi hívő magatartás nem a fideizmus, az ugrás a teljes sötétbe, hanem az olyan hit, amely magában foglalja az értelem hódolatát is a minket mérhetetlenül felülmúló isteni misztérium előtt. Ezt a hitet fogja keresni Urunk a földön, amikor az utolsó napon visszatér. Ezt a bizalommal teli és tettekben megnyilatkozó hitet, amely mintegy ostromolja és megnyitja az eget, sietteti az Úr dicsőséges eljövetelét és sürgeti az ítéletet: az ember és a világegyetem történelmének lezárását, hogy Isten megalkothassa az új eget és az új földet.