Évközi 32. hét szombat
A szent liturgia Karácsony éjszakáján, az örök Ige
megtestesülésére vonatkozóan olvastatja velünk ezt a költői szépségű,
titokzatos szöveget, mely az eredeti szövegösszefüggés szerint egyértelműen
Izrael Egyiptomból való szabadulásáról beszél. Isten nagy tettei mind mély
csöndben, az éjszaka közepén mennek végbe, hiszen mindegyik teremtő aktus, a
nem létezőnek a létezésbe való hívása. Ebben a mélységben történik Krisztus
fogantatása és dicsőséges feltámadása, s ebben fog végbemenni a mi feltámadásunk
és az utolsó ítélet is.
A mély csönd és az éjszaka emberségünkre vonatkozó
kifejezések: az isteni világossághoz képest mi sötétségben vagyunk, s ebbe a
kilátástalannak tűnő, sűrű sötétségbe hasít bele az isteni cselekvés
villámfénye. A csöndet és ezt az éjszakát mindannyiunknak meg kell
tapasztalnunk a földön: ez nem csupán a misztikusok által használt költői kép,
hanem mélységes valóság, mely mindaddig tart, míg az utolsó napon fel nem
virrad az új világ hajnala.
Ez a csönd azonban nem süket csönd, és az éjszaka nem
vaksötét. A csöndben visszhangzik Isten kimondott Igéje, és szívünkig elérve
válaszra vár. Az értelem fényénél pedig csodálhatjuk és kutathatjuk Isten
hatalmas tetteit. Ezért az igazi hívő magatartás nem a fideizmus, az ugrás a
teljes sötétbe, hanem az olyan hit, amely magában foglalja az értelem hódolatát
is a minket mérhetetlenül felülmúló isteni misztérium előtt. Ezt a hitet fogja
keresni Urunk a földön, amikor az utolsó napon visszatér. Ezt a bizalommal teli
és tettekben megnyilatkozó hitet, amely mintegy ostromolja és megnyitja az
eget, sietteti az Úr dicsőséges eljövetelét és sürgeti az ítéletet: az ember és
a világegyetem történelmének lezárását, hogy Isten megalkothassa az új eget és
az új földet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése