Isten Anyja a Boldogságos Szűz Mária

Könyörüljön rajtunk az Isten, és áldjon meg bennünket!



2011.01.01. szombat



Megvalósult személyek és társadalom.



Jézus nyilvános működését azzal kezdte, hogy tanítványokat gyűjtött maga köré. Ezek a tanítványok elhagyták természetes közegüket, a családjukat az Isten országáért, vagyis egy szellemiségért, hiszen az Isten országa az igazság és a szeretet szellemisége. Jézus tanításának központja a mennyei Atya volt. Célja az volt, hogy az Ő végtelen szeretetének ismeretére és átélésére tanítsa meg követőit, hiszen ebben a földi életben kell felkészülni a mennyeire, a teljes és maradéktalan boldogságra. A Szentháromság benső szeretetélete volt az emberteremtés minta oka: „Majd azt mondta Isten: Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra”. (Ter.1,26) Az Évában megnyilatkozott önzés ezt a célt háttérbe szorította. Jézusnak vissza kellett állítania az eredeti eszmeiséget: A Mennyei Atya nagy családja vagyunk. Alakulóban itt a földön, beteljesülten az égben. Ki mennyi jót tesz másokért földi életében, annyit kap az örök boldogságból odafönn. Nem volt ez könnyű feladat. Amikor Jézus már sok csodával igazolta, hogy Ő Isten Fia, de háromszor is felhívta a tanítványok figyelmét arra, hogy neki az emberek üdvösségéért szenvednie kell és meg kell halnia, ezt nem akarták elfogadni, értelmetlenül álltak az önfeláldozás ténye előtt. Jézus hagyta őket gondolkodni erről. Ők azonban arról vitatkoztak, hogy ki a nagyobb közöttük. Az Úr kioktatta őket: „Aki a legkisebb mindnyájatok között, az a legnagyobb”. (Lk 9,48) Jézus mennybemenetele után kb. százan együtt maradtak imádkozni. Így várták a Szentlelket. Az Ő eljövetele után a többezresre gyarapodott közösség is megértette, hogy egymásért kell élniük, egymást kell szolgálniuk. Ezért tudtak mindenükről lemondani a közösség javára.A legújabb időkben ismét nagy gond lett a közösség szolgálata. Mind családi, mind társadalmi szinten az önzés felé hajlanak az emberek. A két fajta szolgálat: a vallási és az állami vezetők közösségszolgálata lenne hivatott ezeket az eredeti isteni célokat rendezni, bemutatni, biztosítani. A hitélet terén a vallási vezetők a kegyelemosztással, polgári, gazdasági síkon az állami vezetők a gazdasági jólét biztosításával. Utóbbiak leráznak magukról minden gondot, a szociális ellátást is szívesen ráhagynák az Egyházra. Vissza kell állítani az eredeti formákat. Minden személy éljen a közösségért, akkor helyreáll a Teremtő által meghirdetett boldog közösség.

Elmélkedés a Család évében V.

Elmélkedés a Család évében
II János Pál pápa apostoli buzdítása alapján
V.



„Nem jó, hogy az ember egyedül van: alkossunk hozzá illő segítőt is!”



Az ember életében óriási változást hozott Isten megállapítása: „Nem jó. hogy az ember egyedül van: alkossunk hozzá illő segítőt is!” Ez az embernek, amennyiben Isten ezt a megjegyzést előtte hallhatóan tette, első hallásra csak általánosságban jelenthetett örömöt, hogy az Úr még további ajándékokat is tervez a számára. A Szentírás szövege pedig nem forgatókönyvnek készült, így vannak bizonyos időrendi tisztázni valók. A teremtés nagyvonalú ismertetése után részletesebben elmondja a szentíró, hogyan tette termővé az Úr a nagyon hosszú idő alatt lehűtött földfelszínt. A millió féle növény gyökérzete porlasztotta a sziklák felszínét. Kialakult a föld felszínén a növényi élet, mert a mostanihoz hasonló éjszakai lehűlések következtében a bolygót körülvevő mintegy kétszáz kiló méteres vastagságú páraöv apránként lecsapódott, elvékonyult, átszűrődött a napfény. Nyilván ekkor hangzott el a korábban leírt isteni parancs: „Legyen világosság! És lett világosság”. (Ter 1,3) A pára nedvességtartalma a föld felszínén patakokká, folyókká, folyamokká és tengerekké alakult át (vö.2,4-5). A nedvesség és fény hatására kialakult a vegetatív élet. Egy bővebb talajvastagságon Isten kialakította a „gád beéden”-t vagyis a kertet a sivatagban, az óriási oázist, amelyet nem egy szerény forrás, hanem négy folyó öntözött: a Gihon, a Gíjon, a Tigris és az Eufrátesz. Erről a kertről szól az Írás: „Fogta tehát az Úr Isten az embert. és az Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze meg”. (2,15)Ezzel a rendelkezéssel Isten nyilván jelezni akarta Ádámnak, hogy ez nem kimondottan egyedül neki szánt ajándék. Ádám igen nagy tehetségű férfi volt szemben azzal az ősemberképpel, amellyel festették gyerekkoromban az ősi barlanglakó férfiakat.

Háladás

Gyermekeim, itt az utolsó óra!



2010.12.31. péntek



Vigyük magunkkal Máriát.



Óriási szerencse, ha valaki olyan család gyermeke lehet, amelyikben naponta összekulcsolt kézzel imádkozzák az Úrangyalát reggel, délben és este. Ha megkondult a harang, megállt a munka, mert köszönteni akartuk Jézus Édesanyját. Vasárnap pedig a délutáni litániára ugyanúgy sietett az édesanyánk, mint minden vasárnap délelőtt a szentmisére. Közben megvolt a reggeli, tizenkettőkor a finom ebéd, és este a vacsora. Amikor noviciátusba indultunk unokaöcsémmel, azzal a tudattal mentünk az ismeretlenbe, hogy pappá szentelésünkig, tehát kilenc évig egyáltalán nem mehetünk haza, mi megéreztük Chiara Lubich jóval későbbi ajánlatának fontosságát: Vigyük magunkkal Máriát! Bementünk ketten a templomunkba, és az Eukarisztia áldása után odalépegettünk a Lourdes-i barlanghoz a torony aljában. Biztosak voltunk abban, hogy Ő édesanyaként kísér majd bennünket családunktól távol a várható kilenc éven át. Aztán két év múlva váratlanul hazaküldtek bennünket Esztergomból. Gőzerővel azaz tankok ezreivel törtek előre az orosz csapatok. Vasutak összebombázva, vonatunkat egy bomba visszatolatásra kényszerítette tíz kilométeres út után a komáromi állomásra, amelyet előző éjjel bombáztak össze. Nagyon szorongó szívvel ültünk az ablaktalan fülkében. Másnap reggel újra indultunk. Kicsit odább, mint előző délelőtt, románok lőtték szét a mozdonyunkat lopott Messerschmittekkel. De Ő akkor is, ott is és egész életemben mindig vigyázott rám.

Elmélkedés a Család évében IV.

Elmélkedés a Család évében
II János Pál pápa apostoli buzdítása alapján
IV.



„Megalkotta tehát az Úr Isten az embert a föld agyagából, az orrába lehelte az élet leheletét, és az ember élőlénnyé lett”



Isten a Teremtés könyvének első fejezetében írott üzenetének szorgos olvasóit informált arról, hogy gondolta el a látható világ koronájának, az embernek legjellegzetesebb vonásait: Az Isten így szólt: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra, hogy uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon és az egész földön, s minden csúszó-mászón, amely mozog a földön”. (Ter 1,26) Ennek ismertetése volt előző (3.) értekezésünk mondandója: Az emberi élet lényege az igazságra és a szeretetre épülő, egymást tökéletesen szerető és boldogító házastársi kötelék, amelyet hármasságra egészít a házastársak közös szerelmének gyümölcse, gyermekeik köre. A mai elmélkedésünk eszközt láttat meg velünk a kölcsönös boldogításra: a világban található létezők, az élők minden fajtája arra való, hogy a szülők és gyerekek ezeket birtokolják, de ne önző módon használják, hanem egymás boldogítására. A család lehet közösségben ura, tehát birtokosa a családi vagyonnak, de ezt a célt, hogy mindent egymás boldogítására kell felhasználni, ezt megváltoztatni nem szabad. Isten ezt külön rendelkezéssel is megerősíti: „Íme, nektek adtam minden füvet, amely magot hoz, a földön, s minden fát, amelynek gyümölcsében benne van a magva, hogy legyen ennivalótok. A zöld növényzetet pedig a föld minden állatának, az ég minden madarának, és mindannak, ami mozog a földön, s amiben élő pára van, hogy eledelük legyen!” (Ter 1,29-30) Isten ezzel a rendelkezéssel az egész családot biztosítani akarja arról, hogy szörnyű vétek úgy gondolkodni, hogy a család birtoka az úgy a szülőké, hogy például nem vállalnak több gyereket, mint egyet, és azt az egyet szerencséltetnek nagy örökséggel. Az Ószövetség idején volt olyan isteni rendelkezés, hogy az apa halála után az elsőszülött fiú egyedül megkapta örökségül az ingatlan vagyon egyik felét, a többi fiú pedig a másik felén osztozott. De ennek következtében az elsőszülött kötelessége volt az édesanyjukról haláláig mindenben gondoskodni, és neki kellett leánytestvéreit is tisztességgel férjhez adni. A bőséges gyermekszületés a családban Isten külön áldásának bizonyult. Talán éppen ennek az alapvetése volt magának az első ember alkotásának leírása. Az ember teremtésével kapcsolatban elhangzott az Úr rendelkezése: „Megteremtette tehát az Isten az embert a maga képére.; Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket. Isten megáldotta őket, és azt mondta nekik az Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet! Hajtsátok azt uralmatok alá!” (27-29) Ha pedig valaki megrémülne a túltengéstől, rámutat a Biblia: „Megalkotta tehát az Úristen az embert a föld agyagából, az orrába lehelte az élet leheletét, és az ember élőlénnyé lett”. (2,7) Nem kellett hozzá tehát sem ezüst, sem arany, sem gyémánt, a lélek teremtéséhez meg még ennyi sem, mert annak létrehozása valódi teremtés volt és marad is örökre. Az élet folytatásához pedig Isten csak a lelket teremti. A jövendő vőlegények és menyasszonyok kész családokba születnek bele. Mindaddig jól érzik ott magukat, amíg ugyanazt a hangot nem hallják meg, amelyik örök érvényű kinyilatkoztatás lett: „Nem jó, hogy az ember egyedül van. alkossunk hozzá illő segítőt is!” (2,18) Akkor az Úr Ádám egy bordapárját, tehát élő testdarabját vette ki álmában, asszonytestté alkotta, szellemi lelket lehelt belé, odavezette Ádámhoz: „Az ember akkor azt mondta: „Ez végre csont az én csontomból, és hús az én húsomból. Legyen a neve feleség (isa), mert a férfiból (is) vétetett”. (2,23-24) Most egy másik családban készen vár a menyasszony. Csak meg kell találni. Ima és kegyelem dolga elsősorban.

Karácsony nyolcadának hatodik napja

Csak aki megteszi Isten akaratát, az él örökké.



2010.12.30. csütörtök.



Mindent egyesíteni a Szentháromságban.



Isten minden embert a maga képére és hasonlatosságára teremtett (vö. Ter 1,26) Ennek alapvető oka az, hogy az ember szeretetre van teremtve, vagyis életének értelme: önzetlenül szeretni a mellérendelteket. Az emberek önzésükkel megrontották, tönkretették Isten gyönyörű tervét, a szeretetből fakadó boldog életet. Amikor az Atya elküldte a földre egyszülött Fiát, az Ő küldetése a szeretet helyreállítása volt Isten és ember, ember és ember között. Jézus ezt szenvedésével és kereszthalálával valósította meg: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért”. (Jn 15,13)Ezek után semmi csodálkozni valója nem lehet a gondolkodó katolikus embernek, hogy a papnak komoly feladata ezt a célt szolgálnia: mindent és mindenkit a szentháromságos életbe, Isten belső életébe kell belekapcsolnia. A pap ugyanis folytatója Jézus művének, a megváltásnak. A megváltás első mozzanata a bűntől való megszabadítás, visszafizetése Isten ellen elkövetett bűneink adósságának. Ezt a pap a kereszthalál jelenvalóvá tételével gyakorolja, egyszerű szóhasználattal: bemutatja a szentmiseáldozatot. Azután következik az üdvözítés mozzanata: a pap feladata, hogy Krisztus Urunk érdemeiért kegyelmeket, természetfeletti erőket, ajándékokat oszthat szét az emberek között. Ezekkel ad erőt az egyszerű, természetes erőkkel rendelkező embereknek, hogy tetteik természetfeletti, örök üdvösséget érdemlő értékké váljanak.Így a katolikus pap megjeleníti az Atyát, aki szeretetre teremtett minden embert, papja által ezt a célt szolgálja ma is, erre hív mindenkit, és segít bejutni az atyai házba. Képviseli a Fiút, akinek alteregója lett a papszenteléskor. De a Szentlélek is általa küldi a kegyelmeket, amelyeket a mi Urunk, Jézus Krisztus szerzett meg nekünk drága vére árán.

Elmélkedés a Család évében III.

Elmélkedés a Család évében
II János Pál pápa apostoli buzdítása alapján
III.



„Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; férfinak és nőnek teremtette őket”



A bevezető részben arra mutattunk rá, hogy Isten teremtő jóságát és nagyságát ámulva nézte már háromezer éve a zsoltárkönyv egyik szerzője. Áhítattal figyel minden fenséges részletre. Bár tudományos vizsgálatot végezni még nem tud, hittel, imádással borul le a Teremtő Isten nagysága előtt. Úgy tűnik, már rátapint arra a titokra is, hogy egységes törvények irányítják a mérhetetlenül nagy tejútrendszereket. Közel három évezred telt el a zsoltár megírása óta, amíg Newton összegezte a csillagászok mérhetetlen munkáját a csillagvilág törvényeinek megfogalmazásában. A zsoltár szerzőjének műve alkotása közben – úgy érzem -, valami sejtelme kezd kialakulni arról, hogy a vegetáció millió fajtája azonos szirmaival, színeivel nem érzi a bokor másik virágát rokonának. Egymást nem ismerik. A fejlettebb állati életforma tagjai azonos fajtán belül érzékszerveikkel felismerik és az összetartozást nemcsak elismerik, de a fajfenntartásban meg is mutatják. Sőt állandó családok is alakulnak.A fajták létrehozása során Isten újra megszólalt: „Majd azt mondta Isten: Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra, hogy uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon és az egész földön. s minden csúszó-mászón, amely mozog a földön. Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket”. (Ter 1,26-27) A világ kialakítása ezzel befejeződött. A teremtmények sokasága mind Isten alkotása. De az ember egészen különleges helyet foglal el a teremtés rendjében. Mielőtt Isten teremteni kezdett, tehát a maga teremtetlen lényege mellé létre kívánt hozni más fajta lényeket, önmagánál gyönyörűbb mintát nem alkalmazhatott volna. A teremtetlen istenség azonban közvetlenül nem lehet semminek az ősmintája, ezért öröktől fogva elhatározta, hogy a Második Isteni Személyt, a Fiút a legrangosabb teremtmény, az ember természetével is megajándékozza: fölveteti vele isteni természete mellé az emberi természetet, amely szellemi természetű lélekből és anyagi természetű testből áll majd. Aztán a szellemi létezők világát emberi lelke mintájára teremti majd: az angyalokat és az emberlelkeket. A fizikai, anyagi dolgokat pedig Jézus teste mintájára teremti meg. (vö. Kol 1,12-20)
Amikor tehát a teremtés utolsó fokához érkezett az Úr a nagy mű kialakítása idején, az öröktől fogva tervbe vett művet így váltja valóra: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra”, hogy úr legyen az egész látható világon, még hangsúlyozni kívánja, hogy maga az istenség legbensőbb titka, a Szentháromság legyen valamiben a teremtendő ember képe, ősmintája. A Szentháromság nem a lényegében lesz ősminta az ember esetében, hiszen az teljességgel lehetetlen, hanem annak valamilyen vonatkozása. Ha röviden felvázoljuk a Szentháromság benső életét, akkor azonnal világos lesz a válasz: Az Atya végtelenül szereti a Fiút, születésekor, tehát öröktől fogva, neki adja az egész isteni természetet. A Fiú is végtelenül szereti az Atyát, tudja, hogy az isteni természetre neki is szüksége van, azonnal visszaajándékozza sértetlenül az Atyának. Aztán ketten együtt adják az immár közös kincset a Szentléleknek. Ezzel a Szentháromság benső élete, a fenntartás nélküli végtelen szeretet lesz a teremtendő ember ősmintája. Azé az emberé, akit férfinak és nőnek teremtett az Úristen, hogy a férfi csorbítatlanul adja magát és mindenét visszavonhatatlanul a felesége boldogítására, viszont a feleség is adja magát a férje boldogítására egész földi életére. Ha pedig kölcsönösen megadják ezt egymásnak mindhalálig, akkor az örökkévaló élő szeretet a másvilágon is összeköti majd a házastársakat.

Borszentelés

Szent János napi borszentelés.

Régen a karácsony elképzelhetetlen lett volna az ünnephez kapcsolódó szokások nélkül. Mindezekből mára hagyományőrző szándékkal felelevenített kedves emlékek maradtak. A karácsony azonban sokaknak ma is a legmeghittebb, szent ünnep, amely nem lehet teljes a templomi szertartások és szokások nélkül. A borszentelésre Szent János napján, december 27-én került sor régen. Ezen a napon minden család bort vitt a templomba, amelyet a pap megáldott, mivel a szentelt bornak mágikus erőt tulajdonítottak. Beteg embert, állatot gyógyítottak vele, illetve öntöttek belőle a boroshordókba, hogy ne romoljon el a bor, és aki annak a tartalmát issza, az se betegedjen meg tőle soha.

Herendi János apátplébános úr közreműködésével ismét a Teremtő áldását kértük a borászokra, valamint az egész éven át tartó áldozatos munkájuk gyümölcsére a borra.

A magyar népi kalendáriumban december 27-e Szent János napja. A szőlősgazdák ezen a napon bort szenteltetnek, s minden hordóba öntenek belőle egy pár cseppet, hogy boruk meg ne romoljon, a többit pedig elteszik gyógyítószerül.

Több ezer évvel ezelőtt is tudták az emberek, hogy a bor az emberi boldogság egyik forrása. Fáradságos munkával ezért művelték szőlőültetvényeiket, készítették a présházakban türelemmel, szorgalommal, tudással a fehér- vagy vörösbort, ami „felvidítja az ember szívét”, ahogyan a Zsoltárok könyvében olvashatjuk. (104:14–15)

A színbor, „a szőlő vére, a mámorító ital” ahogyan Mózes ötödik könyvében (32:14) olvassuk, felszabadítja bennünk, halandó emberekben a jóra való hajlamot, és a mértékkel fogyasztott mámorító ital mindnyájunkat vidámmá, boldoggá teszi, képessé arra, hogy jól s jót cselekedjünk.

A szőlőtő termésében összeforr az égi gondoskodás és az emberi munka. A hívő ember számára mély üzenetet hordoz a szőlőből átnemesült bor: Jézus Krisztus megváltó művének beteljesítése előtt, az utolsó vacsora asztalánál szeretetének és szenvedésének jelét, a kenyér mellett, bor színében hagyta örökül az őt követők számára.

A János-napi borszentelés egy olyan áldott pillanat, amikor a Teremtő szentesíti azokat a nemes alkotásokat, melyeket az Ő segítségével a föld ereje és az emberi tudás, sok-sok verejték és a SZERETET tesz utolérhetetlen, egyedi és felemelő „teremtménnyé”.

Sajnálatos módon ma már ez a hagyomány is kezd feledésbe merülni, pedig ideje lenne, ha minden ember elfogadná, hogy Isten közreműködése nélkül munkájának aligha lesz gyümölcse. A szőlő és bor esetében ez hatványozottan igaz, mert bizony ez ki van téve az éghajlat minden szeszélyének. Idén csak pár gazda hozta el a borát, de reméljük, hogy jövőre sokkal többen kérik, majd munkájukra az áldást nemcsak akkor, amikor már bajban vannak, hanem akkor is, amikor hálát kell adni mindenért, amit kaptunk egy év megérdemelt munkája után.

Elmélkedés a Család évében II.

Elmélkedés a Család évében
II János Pál pápa apostoli buzdítása alapján
II.



„Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra!”



Isten hosszú-hosszú időn keresztül bontakoztatta ki a megteremtett és alakuló világ díszeit,a csillagok mérhetetlen táborát. Ő minden tekintetben kívül áll a teremtett világon, de minden tárgy, élettelen és élő benső nagyságát, szépségét és hatalmát hirdeti. Íme, az ihletett zsoltáros megfogalmazása: „Áldjad én lelkem az Urat! Uram, én Istenem, te mindennél magasztosabb vagy! Fenségbe és ékességbe öltöztél, a fényességet, mint köntöst vetted magadra. Kifeszítetted az égboltozatot, mint a sátorponyvát, és az égi vizek fölé építed hajlékodat. Szekereddé teszed a fellegeket, a szelek szárnyain jársz. Követeiddé teszed a szeleket, szolgáiddá a perzselő tüzet. Biztos alapra állítottad a földet, hogy meg ne inogjon sohasem. Az örvénylő mélység mint ruha takarta, vizek borították a hegyeket. De a te fenyegetésedre megfutamodtak, szerteriadtak mennydörgésed szavától. A hegyek fölemelkedtek, a völgyek leereszkedtek arra a helyre, ahol alapjukat megvetetted. Határt szabtál a vizeknek, amelyet nem léphetnek át, hogy el ne borítsák ismét a földet. A forrásokat a völgybe ereszted, hogy folyjanak a hegyek között. Belőlük iszik a mező minden vadja, s oltják szomjukat a vadszamarak. Fölöttük tanyáznak az égi madarak, és az ágak közül hallatják hangjukat.
Hajlékaidból megöntözöd a hegyeket, és műveid gyümölcséből táplálod a földet. Füvet sarjasztasz az állatoknak, és növényeket az ember szolgálatára, kenyeret adsz a földből, és bort, hogy vidámítsa az ember szívét; hogy ragyogjon arca az olajtól, és a kenyér, hogy erősítse az ember szívét. Jóllaknak az Úr fái, s a Libanon cédrusai, melyeket ő ültetett. Fészket raknak rajtuk a verebek, és fölöttük tanyázik a gólya. A magas hegyek a szarvasok, a szirtek a borzok menedéke.Megalkottad a holdat az idő mérésére, a napot, amely tudja, mikor kell lenyugodnia. Sötétséget rendelsz és leszáll az éjszaka, ebben mozognak az erdő vadjai, prédáért ordítanak az oroszlánkölykök, s eledelt kérnek maguknak Istentől. Ha felkél a nap, összegyűlnek, nyugalomra térnek tanyájukon. Az ember kimegy dolgozni, és munkáját végzi egészen estig. Uram, milyen nagyok a te műveid! Bölcsességgel teremtetted valamennyit, és alkotásaid betöltötték a földet. Itt a tenger, nagy és tágas, nyüzsög benne számtalan hüllő, apró és nagy állat egyaránt.Mindezek tőled várják, hogy idejében megadd nekik eledelüket. Ha adsz nekik, felszedik, ha megnyitod kezedet, jóllaknak javaiddal. De ha elfordítod arcodat, megrémülnek, ha lélegzetüket megvonod, elenyésznek, és porrá lesznek ismét. Dicsőség az Úrnak mindörökké, örv endezzen műveinek az Úr, akinek tekintetére megremeg a föld. és érintésére füstöt vetnek a hegyek. Énekelek az Úrnak, amíg élek, amíg leszek, zsoltárt zengek Istenemnek. Beszédem legyen kedves előtte, én pedig az Úrban leljem gyönyörűségem”. (Zsolt 104, 1-34) A zsoltáríró ember boldog a nagy természet láttán. Örül a rengeteg hasznos és gyönyörű növénynek, a magasabb rendű, mozgékony állatnak, amelyek már családban szaporodnak, a szülők közösen nevelik csemetéiket, Istentől várják és kapják az ennivalójukat, mert annak előállítására képtelenek. Mindezt abszolút igazságként ismeri meg, írja le, mert nem emberésszel spekulálta ki, hanem kinyilatkoztatásból tudja. Aztán még boldogabb, amikor önmagára és fajtájára fordul tekintete, és olvassa Isten könyvéből, hogy a látható legmagasabb rendű földi lény, az ember Isten különlegesen nemes teremtménye, aki nemcsak létet kapott Teremtőjétől, hanem hozzá tud járulni fenntartásához. Ura meghívása alapján Isten nagy családjához csatlakozhat és neki testhez álló családban élve belenőhet a mennyei isteni közösségbe.

Karácsony nyolcadának ötödik napja

Aki szereti testvérét, az világosságban él.



2010.12.29. szerda



Megvalósult személyek és társadalom.



Jézus nyilvános működését azzal kezdte, hogy tanítványokat gyűjtött maga köré. Ezek a tanítványok elhagyták természetes közegüket, a családjukat az Isten országáért, vagyis egy szellemiségért, hiszen az Isten országa az igazság és a szeretet szellemisége. Jézus tanításának központja a mennyei Atya volt. Célja az volt, hogy az Ő végtelen szeretetének ismeretére és átélésére tanítsa meg követőit, hiszen ebben a földi életben kell felkészülni a mennyeire, a teljes és maradéktalan boldogságra. A Szentháromság benső szeretetélete volt az emberteremtés minta oka: „Majd azt mondta Isten: Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra”. (Ter.1,26) Az Évában megnyilatkozott önzés ezt a célt háttérbe szorította. Jézusnak vissza kellett állítania az eredeti eszmeiséget: A Mennyei Atya nagy családja vagyunk. Alakulóban itt a földön, beteljesülten az égben. Ki mennyi jót tesz másokért földi életében, annyit kap az örök boldogságból odafönn. Nem volt ez könnyű feladat. Amikor Jézus már sok csodával igazolta, hogy Ő Isten Fia, de háromszor is felhívta a tanítványok figyelmét arra, hogy neki az emberek üdvösségéért szenvednie kell és meg kell halnia, ezt nem akarták elfogadni, értelmetlenül álltak az önfeláldozás ténye előtt. Jézus hagyta őket gondolkodni erről. Ők azonban arról vitatkoztak, hogy ki a nagyobb közöttük. Az Úr kioktatta őket: „Aki a legkisebb mindnyájatok között, az a legnagyobb”. (Lk 9,48) Jézus mennybemenetele után kb. százan együtt maradtak imádkozni. Így várták a Szentlelket. Az Ő eljövetele után a többezresre gyarapodott közösség is megértette, hogy egymásért kell élniük, egymást kell szolgálniuk. Ezért tudtak mindenükről lemondani a közösség javára.A legújabb időkben ismét nagy gond lett a közösség szolgálata. Mind családi, mind társadalmi szinten az önzés felé hajlanak az emberek. A két fajta szolgálat: a vallási és az állami vezetők közösségszolgálata lenne hivatott ezeket az eredeti isteni célokat rendezni, bemutatni, biztosítani. A hitélet terén a vallási vezetők a kegyelemosztással, polgári, gazdasági síkon az állami vezetők a gazdasági jólét biztosításával. Utóbbiak leráznak magukról minden gondot, a szociális ellátást is szívesen ráhagynák az Egyházra. Vissza kell állítani az eredeti formákat. Minden személy éljen a közösségért, akkor helyreáll a Teremtő által meghirdetett boldog közösség.

Elmélkedés a Család évében I.

Elmélkedés a Család évében
II János Pál pápa apostoli buzdítása alapján
I.



Nyolcvan éve XI. Pius pápa elrendelte, hogy a karácsony nyolcadába eső vasárnapot szenteljük a Szentcsalád tiszteletére. Imádkozzék nagy bizalommal Anyaszentegyházunk azért a nagy kegyelemért, hogy Jézus, Mária és Szent József példáját követve ismét Isten szándéka szerint tudjanak közös családi életben boldogan élni a katolikusok, és a katolikus Egyház közössége legyen jó példa az egész emberiség számára a családok megújulására. Abban az időben a magyar katolikus fiatalok körében Jézus Krisztus akarata még szentnek bizonyult az egy férfi és egy nő mindhalálig vállalt szentségi házasságára. A múlt század közepén még 25 % körül volt a katolikus házastársak válásának aránya. 1990 óta riadtan ébredtem rá, mint gyakorló lelkipásztor, hogy egyre tömegesebben lépnek élettársi kapcsolatra magyar fiatalok. Érthető, hogy a magyar katolikus főpásztorok a család évének hirdették meg a 2010-2011 esztendőt Már az 1980-as katolikus püspöki Szinodus foglalkozott a katolikus családok ügyével. Ennek folytatásaként II. János Pál pápa hatalmas enciklikában foglalta össze a szinodus anyagát, és egészítette ki saját írásával. Kezdő szavai, egyben az enciklika címe: Familiaris consortio. Ennek első szava ékes magyar nyelvünkben is használatos, igaz, többnyire a tágabb rokonságát jelzi így a családtag: a famíliám. A família latin szó, férj, feleség és gyermekek közössége. Latin szó a consortio is, jelentése: részesség valamiben. Alapszava a latin „sors”, alakilag a magyar sors szóval azonos az írása, Jelentése: sors. Consors=együttes sors. Consortio=részesség valamiben, a consortium erőteljesebb formája az állandósult állapotot hangsúlyozza. Pontosan az enciklika mondanivalója sugárzik belőle: erőteljes részvétel a családban. (Családi összetartás) Az ember sorsát Isten irányítja. Közös mindegyikünk sorsában, hogy Isten tervezi meg egész életünket, egyéniségünket. Egyéni életcélunkat kitűzve irányítja őseink hosszú sorában azokat a géneket, amelyek az egyén céljának megfelelően indítják testi életünket. A szülők nem tudják, hogy melyik ősüktől milyen tulajdonságokat örököltek, azt sem tudják, hogy génjeikből melyek kerülnek át az új élet indításának idején a magzati testbe. Abban a pillanatban, amikor az apai és anyai sejtek egyesülnek és létrejön az új embertest, megjelennek a testi képességek, Isten a semmiből teremti a szellemi lelket, benne az értelmet és akaratot, melyek alkalmassá teszik a természetet a cél szolgálatára. Ebben a pillanatban teremti az Úr azt az új személyt, azt az önállóságot, egyéniséget, aki a testből és lélekből összetett értelmes természetben él. Isten tervei tökéletesek. Akit házasságra rendel, annak megfelelő társát kezdettől fogva úgy irányítja, hogy tökéletesen alkalmasak legyenek, kettejük házasságára. Isten nemcsak ezeket a generációs tényeket készíti elő tökéletesen, hanem pontosan megtervezi az életutunkat szellemi síkon is.

Aprószentek

Isten világosság, benne nyoma sincs a sötétségnek.



2010.12.27. kedd



Fiatalok és idősek.



A természet rendje, a fiatalabb követi az idősebbet. A plébánosok általában öregebbek a melléjük helyezett káplánnál. Nekik kettejüknek van igazán megvalósítani a papi egységet, testvériséget, közösséget, amelyről a közelmúlt papi elmélkedéseink szóltak. Ők együtt élnek. Az élet akkor igazán egészséges a természetes családoknál is, ha több generáció él együtt, és mindegyiknek az a célja, hogy szolgálja feltétlen szeretettel a másikak javát.A papi házban, ahol legalább két generáció egy-egy tagja van jelen, akkor lesz áldás és béke az együttesen, ha így fogják fel küldetésüket. Első plébánosom néhány év múlva bevallotta, hogy nem szerette soha a ferenceseket. Őt nyugdíjasként hozta vissza aktív szolgálatba a megyésfőpásztor, amikor a ferenceseket deportálták. Én, a másodkáplán, szintén ferences voltam egykori rendtársam és főiskolai tanárom mellett. Soha nem vettem észre főnököm önkéntes, később tett nyilatkozata előtt, hogy nem kedvelte a rendemet. Ugyanekkor viszont azt is bevallotta, hogy amikor mindkét ferences káplánját elhelyezték, óriási különbséget fedezett fel a mi javunkra. Most utólag hálás vagyok neki is, a Gondviselésnek is, hogy közösen tudtuk egymást értékelni. Voltak még főnökeim néhányan egyházmegyések és a tiszteletet és szeretetet igyekeztem megadni. Hálás vagyok nekik most is, mert mindegyiktől tanultam valamit.

Szent János evangélista

Az élet igéjét hirdetjük nektek.



2010.12.27. hétfő



Mi az én hivatásom? A szeretet.



Lisieux-i Szent Teréz hivatását keresve Assisi Szent Ferencre bukkan, aki nem akart pap lenni. Így könnyebben megérti a fiatal karmelita apáca, hogy nem kell mindenkinek pappá szentelődnie ahhoz, hogy nagy szent legyen. Keresése ugyan sántít, mert Ferenc férfi volt, s ha nem is áldozópap, de szerpap, klerikus, érinthette az Eukarisztiát, prédikálhatott. Teréz megtalálta helyét az Úr Jézus titokzatos Testében, az Egyházban. Szív vagyok benne! ujjongott fel. Mint minden embernek a szeretetre van hivatása és küldetése, a pap sem kivétel. Azzal, hogy sok természetes örömtől elesik hivatás-vállalása miatt, ezekért pótlást kap. Lemondása éppen úgy érdemszerző, mint a házastársak-szülők szeretete, önfeláldozása, amikor társukat és gyermekeiket boldogító szeretettel szolgálják. A papoknak szolgálatuk van kegyelemosztásra, türelemre, misézésre, gyóntatásra. Mindezzel boldogítani tudják embertestvéreiket. A papnak óriási szívnek kell lenni. Ifjú teológus koromban a megyéspüspök atya méltatta gyémántmisés rendtársunkat Szombathelyen. Kitüntette, püspöki tanácsossá nevezte ki Amikor szerényen átvette a megérdemelt kitüntetést,válaszában azt mondta, amit nekünk Jézus Krisztus ajánl:„Így ti is, amikor mindent megesztek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: Haszontalan szolgák vagyunk, csak azt tettük, ami a kötelességünk volt”. (Lk 17,10) Örömömre szolgál, hogy Krisztus haszontalan szolgája vagyok!

Szent Család Vasárnapja

Aki tiszteli atyját, hosszú életű lesz.



2010.12.26. vasárnap



A diakónus: a szolgáló Krisztus jele.



Jézus nem szentelt, a Szentírásban nincs jele, hogy rendelt volna a későbbi időknek diakónusokat. Tény, hogy az apostoli idő kezdetén maguk az apostolok szolgáltatták ki nemcsak az Isten természetfeletti ajándékait, a szentségi kegyelmeket, hanem az Úr mindennapi természetes ajándékait is, pl az ebédet. Jézus utolsóvacsorai lábmosása és a hozzáfűzött magyarázat: „Tudjátok-e, mit tettem veletek? Ti úgy hívtok engem: Mester és Uram, és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát én, az úr és a mester megmostam a lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek”. (Jn 13,12-15) A lábmosás az akkori háztartásokban a rabszolgák dolga volt. Ők természetesen nemcsak ezzel szolgáltak, hanem mindenféle dologgal. Az apostolok tehát ezt a krisztusi parancsot gyakorolták szorgalmasan, amíg a közösség száma nem nőtt nagyra. Akkor azonban Péter, az Egyház látható feje, kifejtette a közösség előtt: „Nem volna rendjén, hogy az asztaloknál szolgáljunk, s közben elhanyagoljuk az Isten igéjét”.(ApCsel 6,2) Ekkor rendelte el, hogy a közösség válasszon hét fiatal férfit, akikre ezt az asztalszolgálatot, szegénygondozást, és az oltárszolgálat egy részét is rábízták, tehát szerpappá szentelték őket kézrátétellel. (6,3-6) Ez a szolgálat aztán nagy megtiszteltetés volt a püspökök és a papok mellett. Az első diakónusok közül adta Isten az Egyház első vértanúját, Istvánt. Az újabb időben csak mint a papság elnyerésének egyik fontos lépcsőfoka volt. A II. Vatikáni zsinat azonban úgy rendelkezett, hogy önálló papi fokozatként is elnyerhető legyen, és a papok számának vészes csökkenésekor segítsék a plébánosokat mind az oltárszolgálatban, mind a hitoktatásban, a temetésben, az esketésben. Maradtak tehát a krisztusi szolgálat emlékei. Még a bíborosi kollégiumban is vannak heten: bíboros-diakónusok. Jelek ott is.