Elmélkedés a Család évében IV.

Elmélkedés a Család évében
II János Pál pápa apostoli buzdítása alapján
IV.



„Megalkotta tehát az Úr Isten az embert a föld agyagából, az orrába lehelte az élet leheletét, és az ember élőlénnyé lett”



Isten a Teremtés könyvének első fejezetében írott üzenetének szorgos olvasóit informált arról, hogy gondolta el a látható világ koronájának, az embernek legjellegzetesebb vonásait: Az Isten így szólt: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra, hogy uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon és az egész földön, s minden csúszó-mászón, amely mozog a földön”. (Ter 1,26) Ennek ismertetése volt előző (3.) értekezésünk mondandója: Az emberi élet lényege az igazságra és a szeretetre épülő, egymást tökéletesen szerető és boldogító házastársi kötelék, amelyet hármasságra egészít a házastársak közös szerelmének gyümölcse, gyermekeik köre. A mai elmélkedésünk eszközt láttat meg velünk a kölcsönös boldogításra: a világban található létezők, az élők minden fajtája arra való, hogy a szülők és gyerekek ezeket birtokolják, de ne önző módon használják, hanem egymás boldogítására. A család lehet közösségben ura, tehát birtokosa a családi vagyonnak, de ezt a célt, hogy mindent egymás boldogítására kell felhasználni, ezt megváltoztatni nem szabad. Isten ezt külön rendelkezéssel is megerősíti: „Íme, nektek adtam minden füvet, amely magot hoz, a földön, s minden fát, amelynek gyümölcsében benne van a magva, hogy legyen ennivalótok. A zöld növényzetet pedig a föld minden állatának, az ég minden madarának, és mindannak, ami mozog a földön, s amiben élő pára van, hogy eledelük legyen!” (Ter 1,29-30) Isten ezzel a rendelkezéssel az egész családot biztosítani akarja arról, hogy szörnyű vétek úgy gondolkodni, hogy a család birtoka az úgy a szülőké, hogy például nem vállalnak több gyereket, mint egyet, és azt az egyet szerencséltetnek nagy örökséggel. Az Ószövetség idején volt olyan isteni rendelkezés, hogy az apa halála után az elsőszülött fiú egyedül megkapta örökségül az ingatlan vagyon egyik felét, a többi fiú pedig a másik felén osztozott. De ennek következtében az elsőszülött kötelessége volt az édesanyjukról haláláig mindenben gondoskodni, és neki kellett leánytestvéreit is tisztességgel férjhez adni. A bőséges gyermekszületés a családban Isten külön áldásának bizonyult. Talán éppen ennek az alapvetése volt magának az első ember alkotásának leírása. Az ember teremtésével kapcsolatban elhangzott az Úr rendelkezése: „Megteremtette tehát az Isten az embert a maga képére.; Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket. Isten megáldotta őket, és azt mondta nekik az Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet! Hajtsátok azt uralmatok alá!” (27-29) Ha pedig valaki megrémülne a túltengéstől, rámutat a Biblia: „Megalkotta tehát az Úristen az embert a föld agyagából, az orrába lehelte az élet leheletét, és az ember élőlénnyé lett”. (2,7) Nem kellett hozzá tehát sem ezüst, sem arany, sem gyémánt, a lélek teremtéséhez meg még ennyi sem, mert annak létrehozása valódi teremtés volt és marad is örökre. Az élet folytatásához pedig Isten csak a lelket teremti. A jövendő vőlegények és menyasszonyok kész családokba születnek bele. Mindaddig jól érzik ott magukat, amíg ugyanazt a hangot nem hallják meg, amelyik örök érvényű kinyilatkoztatás lett: „Nem jó, hogy az ember egyedül van. alkossunk hozzá illő segítőt is!” (2,18) Akkor az Úr Ádám egy bordapárját, tehát élő testdarabját vette ki álmában, asszonytestté alkotta, szellemi lelket lehelt belé, odavezette Ádámhoz: „Az ember akkor azt mondta: „Ez végre csont az én csontomból, és hús az én húsomból. Legyen a neve feleség (isa), mert a férfiból (is) vétetett”. (2,23-24) Most egy másik családban készen vár a menyasszony. Csak meg kell találni. Ima és kegyelem dolga elsősorban.