Elmélkedés a Család évében III.

Elmélkedés a Család évében
II János Pál pápa apostoli buzdítása alapján
III.



„Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; férfinak és nőnek teremtette őket”



A bevezető részben arra mutattunk rá, hogy Isten teremtő jóságát és nagyságát ámulva nézte már háromezer éve a zsoltárkönyv egyik szerzője. Áhítattal figyel minden fenséges részletre. Bár tudományos vizsgálatot végezni még nem tud, hittel, imádással borul le a Teremtő Isten nagysága előtt. Úgy tűnik, már rátapint arra a titokra is, hogy egységes törvények irányítják a mérhetetlenül nagy tejútrendszereket. Közel három évezred telt el a zsoltár megírása óta, amíg Newton összegezte a csillagászok mérhetetlen munkáját a csillagvilág törvényeinek megfogalmazásában. A zsoltár szerzőjének műve alkotása közben – úgy érzem -, valami sejtelme kezd kialakulni arról, hogy a vegetáció millió fajtája azonos szirmaival, színeivel nem érzi a bokor másik virágát rokonának. Egymást nem ismerik. A fejlettebb állati életforma tagjai azonos fajtán belül érzékszerveikkel felismerik és az összetartozást nemcsak elismerik, de a fajfenntartásban meg is mutatják. Sőt állandó családok is alakulnak.A fajták létrehozása során Isten újra megszólalt: „Majd azt mondta Isten: Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra, hogy uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon és az egész földön. s minden csúszó-mászón, amely mozog a földön. Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket”. (Ter 1,26-27) A világ kialakítása ezzel befejeződött. A teremtmények sokasága mind Isten alkotása. De az ember egészen különleges helyet foglal el a teremtés rendjében. Mielőtt Isten teremteni kezdett, tehát a maga teremtetlen lényege mellé létre kívánt hozni más fajta lényeket, önmagánál gyönyörűbb mintát nem alkalmazhatott volna. A teremtetlen istenség azonban közvetlenül nem lehet semminek az ősmintája, ezért öröktől fogva elhatározta, hogy a Második Isteni Személyt, a Fiút a legrangosabb teremtmény, az ember természetével is megajándékozza: fölveteti vele isteni természete mellé az emberi természetet, amely szellemi természetű lélekből és anyagi természetű testből áll majd. Aztán a szellemi létezők világát emberi lelke mintájára teremti majd: az angyalokat és az emberlelkeket. A fizikai, anyagi dolgokat pedig Jézus teste mintájára teremti meg. (vö. Kol 1,12-20)
Amikor tehát a teremtés utolsó fokához érkezett az Úr a nagy mű kialakítása idején, az öröktől fogva tervbe vett művet így váltja valóra: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra”, hogy úr legyen az egész látható világon, még hangsúlyozni kívánja, hogy maga az istenség legbensőbb titka, a Szentháromság legyen valamiben a teremtendő ember képe, ősmintája. A Szentháromság nem a lényegében lesz ősminta az ember esetében, hiszen az teljességgel lehetetlen, hanem annak valamilyen vonatkozása. Ha röviden felvázoljuk a Szentháromság benső életét, akkor azonnal világos lesz a válasz: Az Atya végtelenül szereti a Fiút, születésekor, tehát öröktől fogva, neki adja az egész isteni természetet. A Fiú is végtelenül szereti az Atyát, tudja, hogy az isteni természetre neki is szüksége van, azonnal visszaajándékozza sértetlenül az Atyának. Aztán ketten együtt adják az immár közös kincset a Szentléleknek. Ezzel a Szentháromság benső élete, a fenntartás nélküli végtelen szeretet lesz a teremtendő ember ősmintája. Azé az emberé, akit férfinak és nőnek teremtett az Úristen, hogy a férfi csorbítatlanul adja magát és mindenét visszavonhatatlanul a felesége boldogítására, viszont a feleség is adja magát a férje boldogítására egész földi életére. Ha pedig kölcsönösen megadják ezt egymásnak mindhalálig, akkor az örökkévaló élő szeretet a másvilágon is összeköti majd a házastársakat.