Dr. Udvardy György püspök

Dr. Udvardy György püspök
Pécsi Egyházmegye

2011. április 9., szombat

Tolentinoi Boldog Tamás



Olyan voltam, mint a vágóhídra hurcolt gyanútlan bárány.



2011.04.09. szombat



A keresztény egyedül csak Istenre számít, és semmiben sem magára.



Erre utal Jézus, amikor megtanítja tanítványait, rajtuk keresztül az egész keresztény történelem minden emberét imádkozni. Egyik rendtársam sógornőjét kellett szemorvoshoz vinni. Nagyon komplikált műtét várt rá. A híres orvos nem csupán tudós és ügyes szemész volt, de tudta azt is, hogy a bonyolult műtét garanciája Isten. Egy órát töltött a kápolnában. Buzgón imádkozott ahhoz, aki a szemet kigondolta és megteremtette. A műtét kiválóan sikerült. A nagy törökverő hadvezér, Hunyadi János is igen szívesen és nagy hittel imádkozott. Kardja markolatára csavarta a rózsafűzért, hogy amikor seregét ténylegesen nem kellett vezényelni, kezébe vehesse, és imával készüljön a következő ország mentő feladatokra. A nándorfehérvári csata alatt hosszabb imára nem futotta idejéből, de segítőtársával, a ferences Capestrano-i Jánossal együtt „Jézus, Mária” kiáltásokkal buzdították seregüket. Győztek is! Amikor a Habsburg trónörökös meggyilkolása miatt kitört az első világháború, az uralkodóház természetesen a magyar hadsereget is belevonta az ő bosszújuk megtorlásába. Seregeink mindig határainkon kívül harcoltak. Győztesnek véltek bennünket a hozzáértők.Ugyanakkor a székesfehérvári megyéspüspök, Prohászka Ottokár szomorúan figyelmeztette nemzetünket: Az a hadsereg, amely olyan csúnyán káromkodik, győztes nem lehet.Igaza lett.Győztesként álltak idegen földön katonáink, amikor megszűnt a harc.Hazajövet orosz foglyokból agitátori állományba átvedlett katonáink rábeszélték társaikat, hogy a határon dobálják el fegyverüket.Így a józan keresztény magyar átengedte hazáját az istentelen új hatalomnak, a vörösöknek és a kisantantnak.Magyarország most is csak Istenre számíthat!

Elmélkedés a Család évében LXXXIX.



Elmélkedés a Család évében
II János Pál pápa apostoli buzdítása alapján
LXXXIX.



Mózes önkéntes száműzetése.



„De a fáraó is hallott a dologról, és halálra kerestette Mózest. Erre ő elmenekült a fáraó színe elől, és Mádián földjén telepedett meg. Elérkezett tehát Mádián földjére, és leült egy kút mellé. Mádián papjának volt hét lánya, ezek odajöttek vizet meríteni. Megtöltötték az itatókat, és meg akarták itatni apjuk nyáját. Odajöttek azonban a pásztorok, és elkergették őket. Felkelt erre Mózes, megvédelmezte a lányokat, és megitatta juhaikat. Amikor azok visszatértek atyjukhoz, Ráguelhez, az megkérdezte tőlük: Miért jöttetek meg hamarabb a szokottnál? Egy egyiptomi férfi kiszabadított minket a pásztorok kezéből, sőt vizet is merített nekünk, és megitatta a juhokat. Erre ő megkérdezte: Hol van ő? Miért engedtétek el azt az embert? Hívjátok meg, hogy egyen kenyeret! Mózes aztán úgy döntött, hogy vele fog lakni. A lányát, Cippórát pedig feleségül vette. Az fiút szült neki, s ő elnevezte Gersámnak, mondván: Jövevény voltam idegen földön”. (Kiv 2,15-22)Keserves érzés volt Mózes számára, hogy belecsöppent egy ilyen kellemetlenségbe: megvédte a gyengébb nemzetségbelijét a hatalomtól. Ütése rend kívül erősnek bizonyult, és hiába kaparta el a tetemet a homokba, a tettnek híre futott a zsidók között. Aztán másnap szembe kellett néznie a felelősséggel: A fáraó nem bocsátja meg ezt a nyílt kiállást felügyelője ellen. A zsidók meg máris ellene fordultak, nem érezték magukénak a palotában felnőtt nagyurat. Menekülnie kellett. A kútnál ivóvize volt ugyan, de semmi mása: sem ennivalója, sem szállása, sem ismerőse, csak a végeláthatatlan puszta. Állt sorsára a hívő Arany János verssora: „Mikor az embernek már senkije sincsen, Ne féljen, megvédi ügyét a jó Isten”. (Az első lopás) Ő adja, amivel rendelkezik: lovagiasságát, rendkívüli erejét, a gyengébbek védelmének szolgálatát. Ezerháromszáz évvel korábban ráérez Szent Pál apostol isteni ihletére: „Mert nyilvánvaló veletek kapcsolatban, hogy Krisztus levele vagytok, amely a mi szolgálatunk által készült, nem tintával, hanem az élő Isten Lelkével írva, nem kőtáblákra, hanem a szív húsból való tábláira”. (2Kor 3,3) Még érdekesebb, hogy Pál Mózes későbbi kőtábláira utal (Kiv 24,12)

2011. április 8., péntek

Billiart Szent Júlia apáca, rendfőnöknő



Tegyük próbára az igazat, ítéljük gyalázatos halálra.



2011.04.08. péntek



Isten felkereste a poklot.



Van egy pokolnak nevezett helye és állapota a világmindenségnek, amely a bűneit megbánni nem akaró, Istennel a halál pillanatáig ki nem engesztelődött lelkek örökös tartózkodási helye. Ide követi majd az utolsó ítélet után az elkárhozott lelket a vele örökre egyesített feltámasztott test is. Jézus így nyilatkozott erről a szörnyű helyről: „Ha a kezed megbotránkoztat téged, vágd le azt: jobb neked csonkán az életre bemenned, mint két kezeddel együtt a gyehennába jutnod, az olthatatlan tűzre.Ha a szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt; jobb neked fél szemmel az Isten országába bemenned, mintha két szemmel a gyehenna tüzére vetnek, ahol a férgük el nem pusztul, és a tüzük ki nem alszik”.(Íz 66,24; Mk 9,43.47-48) A büntetésnek ezt a szörnyű helyét Jézus emberi lelke a vele örökre egyesült istenséggel együtt felkereste a kereszthalál beállta után azonnal. Hitünk igazságai közt valljuk: „Alászállt a poklokra”. Itt kellett az összes gonosz léleknek földig görnyedve meghódolnia a kereszten győztes Megváltó előtt (Fil 2, 10) Ennek a területéhez tartozott a jól elkülönített pokol tornáca, ahol az Ószövetség idején üdvözült lelkek várták Jézus megváltó halálát és látogatását.Amiről ebben az elmélkedésről van szó: Isten felkereste a poklot, az az embercsinálta földi gonoszság büntetőhelye. Ott általában együtt szenved az üldözött igaz ember és az egyik gonosz ember által üldözött másik gonosz. Az itt szereplő poklot a hitetlen hitleri gonoszság hozta létre vélt vagy valós ellenségei gyötrésére. Így ismerjük a történelemből: német koncentrációs tábor. A foglyok dolgoztak és szenvedtek. Maximilián Kolbe lengyel ferences atya hitvalló életéért, a Szűzanya forró tiszteletéért került ide. Amikor barakkjukból néhányan megszöktek, a parancsnok a foglyokat sorakoztatta és minden tízedik rabot éhségbunkerre ítélt.Kolbe atya nem volt „tízedik”. Az egyik elítélt keserves jajszavát hallva: „Mi lesz a feleségemmel és két kisfiammal”, önként kilépett a sorból és kérte a parancsnokot, hogy engedje meg, hogy átvállalja halálra sorsolt rabtársa helyett az éhhalált. Isten felkereste a poklot, mert a sátános önzés helyett megjelent az Isten alapvető szeretettörvénye: Tedd mindig azt, ami a másik ember javát szolgálja. Kolbe atya a szeretet hőse. Nem tudták éhséggel megölni, sem a lelkét megtörni.Korunk hős tanítója és példaképe ő.

Elmélkedés a Család évében LXXXVIII.



Elmélkedés a Család évében
II János Pál pápa apostoli buzdítása alapján
LXXXVIII.



Isten védi a családot.



A fáraó tehát kiadta a parancsot, hogy a zsidók családjaiban születő fiúkat magának a családnak kell megölnie: születés után ki kell vinni őket a folyópartra, és bele kell dobni a vízbe. A magatehetetlen kisbaba belefullad a folyóba és megeszik a ragadozók. Mivel az élet ura az Isten egyedül, a királynak súlyos bűne volt minden kivégzés. A család felelősségét csökkentette a súlyos félelem a hatóság megtorlásától. Csökkentette, de nem vette el. A király és vele egyetértő népe megkapta földi büntetését, amikor nyolcvan év múlva néhány perc alatt meghalt minden egyiptomi családban az elsőszülött fiú, akármilyen idős volt, kezdve a trónörökösön a legszegényebb családig. A zsidóknak pedig örök lelkiismeret furdalásuk lehetett Mózes édesanyjának bátorsága és leleményessége.„Egy Lévi házából való férfi elment és feleséget vett a maga nemzetségéből. Az fogant, és fiút szült. Mivel látta, hogy szép, rejtegette három hónapig. Amikor aztán tovább már nem titkolhatta, fogott egy gyékénykosárkát, bekente aszfalttal és szurokkal, beletette a gyermeket, és kitette a folyó partján lévő sás közé. A nénje pedig messzebb megállt, és figyelte a dolog kimenetelét. A fáraó leánya éppen kiment, hogy megfürödjék a folyóban. A szolgálói ezalatt a folyó partján járkáltak. Amikor a fáraó l leánya meglátta a kosárkát a sás között, odaküldte egyik szolgálóját, elhozatta és kinyitotta. Amikor látta, hogy egy nyöszörgő gyermek van benne, megkönyörült rajta, és így szólt: Ez a héberek gyermekei közül való. A gyermek nénje akkor azt mondta neki: Akarod-e, hogy elmenjek és hívjak neked egy héber asszonyt, hogy szoptassa a gyermeket? Az így felelt: Menj! Elment a lány és elhívta a gyermek anyját. Fogd ezt a gyermeket, és szoptasd nekem! Jutalmadat megadom majd neked. Az asszony fogta a gyermeket, szoptatta, és amikor megnőtt, átadta a fáraó lányának. A fáraó lánya fiává fogadta, és elnevezte Mózesnek, mondván: Mert a vízből húztam ki”. (Kiv 2,1-10) –Az igazi édesanya is boldog volt, hogy a gyermeke megmaradt, biztos kezekbe került, és ő nemcsak életet mentett, hanem igen okosan járt el, jól kileste, mikor szokott fürödni a fáraó lánya, és addig is, míg megtalálta a kisbabát, a gyermek tizenkét éves nővére figyelte az eseményeket. Istenáldotta remek édesanya!

2011. április 7., csütörtök

De la Salle Szent János



Múljék el, Uram, izzó haragod, szánd meg népedet!



2011.04.07. csütörtök



Egyedül csak téged akarlak.



Szent Ágoston püspök negyven éves koráig menekült a kereszténység elől. Édesanyja, Szent Mónika, nagyon szerette ezt a fiát is, és mint okos és jó anya nem akart megelégedni azzal, hogy erre a világra megszülte rendkívüli szellemi képességekkel megáldott gyermekét, aki a keresztség elhanyagolásával, érzéki élvezetekkel rabosítva önmagát, el sem indul az örök boldogság útján, tehát oda bejutni sem fog. Az édesanya elől Afrikából Európába menekült, Itália északi városába, Milánóba. Az édesanya oda is utánament. Sírt, könyörgött neki, de a fia hajthatatlan maradt. Az egyetemen az ékesszólás tanára volt. Híres ember. Szórakozott léha magánéletében. Az édesanya a város püspökéhez, Szent Ambrushoz fordult segítségért. Ő így vigasztalta: Ennyi könny és imádság gyermeke nem veszhet el. Negyven éves korában Ágoston hangot hallott egy félretett szentírási könyvtekercs közelében: „Vedd és olvasd!” A kegyelem megragadta akaratát. Nemcsak elolvasta az addig elutasított isteni szót, hanem szívből megtért. Megkeresztelkedve Isten gyermeke lett, majd pappá szenteltette magát. Rengeteget prédikált, írt. És ekkor volt igazán boldog. Így fogalmazta meg ezt a nagy élményét: „Önmagadért teremtettél minket, ó Isten, és nyugtalan a mi szívünk, amíg tebenned meg nem nyugszik” A francia forradalom alatt született Vianney Szent János. Ő szellemileg egyáltalán nem volt kiváló. De nagyon kereste Istent, mert Isten vonzását érezte. Ő így fogalmazta meg élményét: „Minden kívánság, mely szétszórttá tesz éjjel és nappal, valójában csalóka árnyék. Miképp éj sötétben őrzi a fény iránti vágyát, úgy szívem mélyén tudattalanul egy hang visszhangzik Téged, akarlak, egyedül Téged! Ahogy a vihar a nyugalmat keresi, miközben még minden erejével hadakozik ellene, így lázadok és küzdök én is szereteteddel szemben, s mégis kiáltok: Téged akarlak, csakis Téged”

Elmélkedés a Család évében LXXXVII.



Elmélkedés a Család évében
II János Pál pápa apostoli buzdítása alapján
LXXXVII.



Titkos népirtás.



Mivel a nehéz munkától nem váltak nyomorékká a zsidó férfiak, a fáraó úgy döntött, hogy titkos népirtást rendel el:„Egyiptom királya azután megparancsolta a héberek bábáinak, akik közül az egyiket Sifrának, a másikat Puának hívták, és megparancsolta nekik: Amikor a héber asszonyoknál bábáskodtok, és eljön a szülés ideje, ha fiú az, öljétek meg, ha pedig lány, hagyjátok életben! A bábák azonban félték Istent, és nem tették meg, amit az egyiptomi király parancsolt nekik, hanem életben hagyták a fiúgyermekeket. Magához hívatta őket erre a király, és kérdőre vonta őket: Miért hagytátok életben a fiúgyermekeket? Azok azt felelték: Nem olyanok ám a héber asszonyok, mint az egyiptomiak, hanem életerősek! Mire mi odaérünk hozzájuk, már megszültek! Isten ezért jót tett a bábákkal. A nép pedig sokasodott és nagyon megerősödött. Mivel a bábák félték Istent, ő házat épített nekik. Erre egész népének megparancsolta a fáraó: Ha fiú születik vessétek mindet a folyóba, ha lány, hagyjátok mindet életben!” (1,15-22) Hazánkban az elmúlt hatvan évben a magyarokat gyűlölő elnyomók ezzel az ürüggyel láttak hozzá a modern népirtáshoz: Isten nincs, mindenki maga ura a testének, és mindennek, ami abban van. A „terhes anya” maga dönti el, hogy megszüli-e a babát. Ha úgy dönt, hogy nem, akkor abortálhat.

2011. április 6., szerda

Boldog Notker bencés szerzetes



Megőriz és megajándékoz az Úr a szabadulás napján.



2011.04.06. szerda



Lámpás mindenkinek.



„Nem fáradsz-e reám mosolyogni, ha csüggedek, és ha Megszédít a gond, tűrni szeszélyeimet? Nagy feladás vár rád: fiatal szívednek erényit Tenni napul megtört életem árnya fölé. (Vörösmarty Mihály) A nagy költő belefáradt népünk, nemzetünk felemelkedésének szolgálatába. Úgy érezte ekkor, hogy párt kell keresnie, akinek a lénye napfényként ragyoghatja be a költő lelkét, amely elveszteni látszott lobogó lángját. Minden családnak kell ez a ragyogó fény. A feleség, az édesanya a család fénye. De az egész emberi nemnek, ennek az óriási családnak is rendelt a jó Isten ilyen fényeket. Ők a női rendek alapítói, mondja mai papi elmélkedésünk vezérgondolata. Ismeretlen szerző tolla őrizte meg az utókornak ezt a ritka-szép gondolatot. A pénzhajhászó XIII. század első nagy boldogságkeresője Assisi Szent Ferenc volt. Beleszületett egy gazdag posztókereskedő családba. Idei-óráig boldog volt ott. Felcsapott lovagnak is. Onnan is elmenekült. Megtalálta a szegény Jézust az evangéliumban. Ettől kezdve vidám volt, boldog. Gazdag assisi lány volt Scifi Klára is. Francescóhoz menekült, őt kezdte követni. Ferencnek és társainak megengedte a pápa, hogy teljes nincstelenségben éljenek, csak a mennyei Atya gondjaira bízzák magukat. Járták a városokat, megdolgoztak az élelemért. De apácák ezt nem tehették. Róma úgy látta, hogy kell valami birtok, amelyből megélhetnek. Klára kitartott elvei mellett, és halála előtt egy-két évvel megkapta regulája merősítését: Élhettek teljes szegénységben. A rengeteg női szerzet között így akart boldogító fény lenni a női nem tagjainak: Nem az anyagi jólét teszi boldoggá a családot, és annak lelke, az édesanya sem a pénzbőségből merít boldogító szeretetet. Jézus nyomában járni, boldoggá lenni. Szent Klára csaknem nyolcszáz éves holtteste is ezt üzeni.

Elmélkedés a Család évében LXXXVI.



Elmélkedés a Család évében
II János Pál pápa apostoli buzdítása alapján
LXXXVI.



„Nagy nemzetté teszlek és megáldalak”



Isten ezt ígérte annak idején Ábrahámnak, amikor felszólította, hogy szakítson a bálványimádással, és szolgáljon az egy igaz Istennek. Hitet kért Ábrahámtól, amely elsősorban abban nyilvánult meg, hogy telesen rábízta magát Isten gondviselő jóságára. Elvonult apja családja köréből, csupán korán elhunyt bátyja árváját, Lótot vihette magával. Évtizedekig kellett várnia neki és feleségének, Sárának, amíg a megígért fiuk, Izsák, megszületett. Neki is csak két fia született, Ézsau és Jákob. Isten a folytatást Jákobra bízta. Neki, mint hosszan követtük életútját, tizenkét fia született. Legkedvesebb fiát, Józsefet a többi fia irigységből eladta rabszolgának. Hosszú szenvedés után Egyiptom alkirálya lett, mert Isten általa mentette meg Egyiptomot és az éhségtől sújtott szomszéd országokat, népcsoportokat, így József apjának nagy családját is az éhhaláltól. József oda is vitte Egyiptomba az édesapját és testvéreit, hogy ott telepedjenek le, növekedjenek nagyszámú néppé, amíg Istentől új hazaként megkaphatják Kánaán területét. Szent Pál említi, hogy Izrael négyszázharminc évig élt és erősödött Egyiptom területén. A későbbi fáraók már nem ismerték József történetét, ország mentő érdemeit, csak azt látták, hogy ez az idegen fajta nemzet igen erős: „íme, Izrael fiainak népe túl számos és túl hatalmas számunkra. Gyertek, nyomjuk el okosan, hogy ne sokasodjék tovább. Nehogy ellenségeinkhez szegődjön, ha háború támad ellenünk, ne harcoljon ellenünk és ti se hagyjátok, életben e vonuljon erről a földről! Munkafelügyelőket rendelt tehát föléjük, hogy nehéz munkával sanyargassák őket. Raktárvárosokat építettek a fáraónak, Potomot és Rámszeszt. De mennél inkább nyomorgatták őket, annál inkább sokasodtak és gyarapodtak. Ezért az egyiptomiak meggyűlölték Izrael fiait, és gyalázatosan megsanyargatták őket”. (Kiv 1,9-13) Ez a bánásmód és az egyre kegyetlenebb intézkedések nem gyengítették le Izraelt, viszont Isten így könnyítette meg a jóléthez ragaszkodó nép lassú elszakadását a Gondviselés útján.

2011. április 5., kedd

Elmélkedés a Család évében LXXXV.



Elmélkedés a Család évében
II János Pál pápa apostoli buzdítása alapján
LXXXV.



„Ne féljetek!”



„Mivel Jákob meghalt, a testvérei félni kezdtek, és azt mondták egymásnak: „Csak meg ne emlékezzen arról a bántalomról, amelyet elszenvedett! Nehogy visszafizesse nekünk azt a gonoszságot, amelyet elkövettünk! Azt üzenték tehát neki: Atyád meghagyta nekünk, mielőtt meghalt, hogy az ő szavaival ezt mondjuk neked: Kérlek, felejtsd el testvéreid vétkét, a bűnt és a gonoszságot, amelyet ellened elkövettek! Mi magunk is kérünk, bocsásd meg ezt a gonoszságot azoknak, akik szolgái atyád Istenének!- Ennek hallatára József sírni kezdett. Ezután testvérei maguk is eléje járultak, és földig borulva mondták: A szolgáid vagyunk! Ő azonban ezt felelte: Ne féljetek! Ellene szegülhetünk-e Isten akaratának? Ti gonoszat tettetek ellenem, de Isten jóra fordította azt. Hogy felmagasztaljon engem, amint most látjátok, és sok népet megmentsen. Ne féljetek, én gondoskodom rólatok és gyermekeitekről. Megvigasztalta tehát őket, és barátságosan, szelíden beszélt hozzájuk. Ettől kezdve Egyiptomban lakott háza egész népével együtt. Száztíz esztendőt élt, és meglátta Efraim fiainak harmadik nemzedékét. Manassze fiának, Mákirnak fiai is József térdén születtek. Ezek megtörténte után ezt mondta testvéreinek: Halálom után meg fog emlékezni rólatok Isten, és felvisz titeket erről a földről arra, földre, amelyet esküvel ígért Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak. Azután megeskette őket: Ha majd megemlékezik rólatok Isten, vigyétek fel csontjaimat erről a földről. Végül meghalt, miután száztíz esztendőt ért meg életében. Bebalzsamozták, és koporsóban eltemették Egyiptomban" (50,15-26)

Ferreri Szent Vince szerzetes



Élni fog minden a templomból fakadó patakban.



2011.04.05. kedd



Hívás az életszentségre.



A próféták néha részesültek olyan látomásban, amikor láthatták Isten mennyei dicsőségét, vagyis azt a csodálatos ragyogást, amely Isten jelenlétéből árad. Ennél többet az élő ember szeme felfogni nem tud Istenből. Ő más, mint a teremtett lét. A látomásokból soha nem hiányoztak mennyei lények, akiket a próféták valóban személyükben, létükben látnak, és hallják hódoló éneküket: „Szent, Szent, Szent a Seregek Ura, betölti az egész földet dicsősége”. (Iz 6,3) a látomás lenyűgözi Izajást. De valahogyan szeretne ő is belekapcsolódni ebbe a mennyei közegbe, csakhogy ijedten ébred rá rögtön, hogy ő bűnös ember: „Jaj nekem, végem van! Mert tisztátalan ajkú ember vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom, mégis a Királyt, a Seregek Urát látták szemeim!” (5) Az egyik szeráf csípővassal parazsat vett az oltárról, megérintette Izajás ajkát, és ezzel megtisztította egész lényét, hogy alkalmas legyen az isteni küldetésre, amelyre kiszemelte őt az Úr. A papokat is Isten választja szolgálatára. Ő készíti föl a küldetésre. Tisztítja, kegyelmekkel gazdagítja, hogy arcán felragyogjon Isten fénye. Mert nem emberi értékeink tesznek pappá, hanem a kegyelem. Ez sugárzik át a hallgatókra, a szentséget igénylőkre, így alakul ki könnyebben a hívő emberben a vágy Istent bírni, benne boldoggá válni. Egy temetésen kisfiú csak a szertartást végző rendtársam arcát figyelte. Le nem vette róla a szemét. A szertartás végén így szólt édesanyjához: olyan jó volt nézni annak a bácsinak az arcát. Amikor Istent szolgáljuk, amikor eldurvult korunkban szavainkat talán meg sem értik, a krisztusi fény elmondja helyettünk a másvilág üzenetét: Isten-atyánk mindegyikünket erre az állapotra hív, a teljes boldogságra. Ha Izajások, Szent Ferencek, korunk ismert szentjei megkapták a tisztulás kegyelmét, Isten további kegyelmeket ajánl, rajtunk, papokon keresztül segít boldoggá válni.

2011. április 4., hétfő

Sevillai Szent Izidor püspök



Örvendjetek és vigadjatok mindörökké.



2011.04.04. hétfő



A pap az imádságban születik.



II. János Pál pápa szerint: „Az imádság Isten szentségéből fakad, és ugyanakkor válasz erre a szentségre”. Amikor egy kisgyerek beszélni tanul, az édesanya szavaiban sejti meg, hogy őt nagyon szereti az anyu. Az ölelő kar, a megnyugtató anyai kebel, amely édes anyatejjel táplál és biztonságosan elrejt az ismeretlen veszedelmek elől, azt az érzést kelti a csöppségben, hogy az édesanya valami más, felsőbb rendbe tartozik. Ez ösztönzi, hogy bízzék benne, reméljen tőle folyamatosan új közléseket, ajándékokat, amelyek az ő kis személyes életét segítik. A felnőttet Istennel kapcsolatban ugyanez a gondolat, érzés tölti el: Isten több, végtelenül több mint én vagyok: Szent. Amit mond, elfogadom, mert jóakaratát közli velem. Aztán engem Ő ösztönöz, hogy válaszoljak neki, sőt arra is, hogy én kezdeményezzem a vele való beszélgetést. Így értem a nagy pápa imára vonatkozó, idézett szavait. Ami pedig gondolatfűzésében következik: „az imádság teremti meg a papot, a pap az imádság által teremtődik”, szintén érdekes és elgondolkodtató. Az imádság természetfeletti közegben történik. Kegyelmi világból születik, hiszen a világot végtelenül felülmúló Istennel kezdünk beszélgetni. Amikor Isten szól hozzánk arról, hogy Ő szeretne minket a maga benső életébe jobban bevonni, kiképezni, erővel ellátni arra, hogy más embereket is oda tudjunk majd vezetni hozzá. A papi hivatás megteremtése, vagyis egy jövendő, új szolgálati életforma kezdete így alakul Isten és hívandó gyermeke között. A jövendő pap pedig alanyilag így teremtődik: Elfogadja a hívást, és adja a kapott kegyelmek mellé, ami a szolgálathoz belőle lesz szükséges. Értelme, akarata, érzelemvilága, kulturáltsága kincseit, edzi testét, hogy bírja majd a nem kis megpróbáltatásokat. Mint a facsemete a napfény, a talajvíz mellé élni akarását. A pap pedig majd később is az imádságból él, mert folyton új kegyelemre lesz szüksége, hogy vállalt kötelességeit jól tudja teljesíteni.

Elmélkedés a Család évében LXXXIV.



Elmélkedés a Család évében
II János Pál pápa apostoli buzdítása alapján
LXXXIV.



József, az irgalmas testvér.



Az édesapa, Jákob, temetése után József egész kíséretével visszavonult Egyiptomba. Odafűzte állása, hiszen Egyiptom alkirály volt. Oda fűzte hite: amikor testvérei eladták a vándorkereskedőknek, rettenetesen fájt neki a testvérietlen magatartás, majd a kegyetlen rabszolgasors, Putifárné jellemtelensége, a börtönévek. A csalódások folytatódása a főpohárnok szabadulása után. De aztán mindent megértett, amikor a fáraó álmát Isten felfedte előtte, és kitárta előtte sok nép megmentésének útját-módját. Ritka jellemét magasra emelte élő hite, hivatástudata. Nemcsak Egyiptomot mentette meg az éhhaláltól, hanem a környező népek tömegeit is. A testvérei megjelenése és próbára tétele semmilyen szinten nem kifogásolható. Teljesen igazolja eljárását a próbatétel végén tanúsított őszinte kitárulkozása: „Én vagyok József! Él-e még az atyám? Gyertek ide hozzám!” (Ter 45,3-4) Ezt a csodálatos jellemet nem tudták teljesen kiismerni testvérei. Féltek, hogy apjuk temetése után rosszul bánik majd velük. Nem tudták ésszel felérni, hogy a nyers gonoszság talajából, amelyikről az ő gondolkodásuk is fakadt, őszinte szeretet, istenes szándékok, a tudatos szenvedés-vállalás is fakadhat. A megváltás helyettesítő szenvedése, még apjuk nemes lelkétől is messze járt. Láthatták, hogy a három idősebb testvérük fiatalkori, bár valóban rettenetes botlásuk miatt egymás után hogyan vesztik el az ősi elsőszülöttségi jogot. Mindez erősítette félelmüket, hogy egyszer mindenért felelni kell. Azt pedig honnan tudhatták volna, hogy a Gondviselés milyen remek húzásokkal készíti elő a Megváltó útját, hogyan rajzolja meg a másokért vállalt teljes önfeláldozást egészen a kereszthalálig. Majdnem kétezer év múlva saját maga a Megváltó tudja majd hitelesen megfogalmazni küldetését, jellemezni szeretetét: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért”. (Jn 15,13) József kiváló előkép volt, de csak előkép.Jézust sem érti mindenki.

2011. április 3., vasárnap

Elmélkedés a Család évében LXXXIII.



Elmélkedés a Család évében
II. János Pál pápa apostoli buzdítása alapján
LXXXIII.



Erdő Péter bíboros szentbeszéde, amelyet az "Az állam és egyház felelőssége a jövő nemzedékért" címmel megtartott konferencia keretében bemutatott szentmisén mondott el. Budapest, Szent Család-templom 2011. március 30.

(Mt 5,17-37)

Krisztusban Kedves Testvérek!

Máté evangéliumának most hallott részlete ellentéteket sorol fel. Arról van benne szó, hogy hogyan szemléljük a régi törvényt, az Ószövetségnek a törvényét. Az ember a törvénnyel szemben alapvetően kétféle álláspontra szokott helyezkedni. Vagy betűrágó módon részletről részletre, mintegy tárgyiasítva megtartja azt, vagy pedig megveti a törvényt. Ugyanezt az érzést meg lehetett figyelni az első tanítványok, Krisztus követői körében is. Mi legyen hát az ószövetségi törvénnyel? Meg kell tartani a legapróbb részletekig, mint a farizeusok tették, vagy még annál is jobban, vagy pedig el lehet vetni az egészet. Ez a vita nemcsak Jézus hallgatóinak sorában keletkezhetett, hanem tartott még tovább az Egyházban is elég hosszú időn keresztül. Emlékezzünk csak az Apostolok Cselekedeteire, meg a páli levelekre, mennyire fontos téma bennük, hogy meg kell-e tartani a mózesi törvény előírásait Krisztus követőinek, vagy sem. És mind a kétféle téves magatartás előkerült a törvények megvetésétől kezdve, a pontos, részletes, egészen a nevetségességig menő aprólékosságig.

Mi hát Jézusnak a válasza erre? A mai evangélium szerint először is Jézus tiszteli, valóban Isten üzenetének tartja a Törvényt, és azt mondja, hogy „nem vész el abból semmi”. Mégis magasabb követelményt állít. Nem nézhetjük úgy az Ószövetség minden törvényét – és a hozzáfűzött sok hagyományt sem – mint valamiféle részletekbe menő eset-gyűjteményt, amit nekünk egészen a mindennapi apróságokig vallásos tisztelettel kellene tovább követni. Hanem felül kell, hogy múlja a törvénytiszteletünk azt, amit a farizeusok tettek. Nem azért, mert még aprólékosabbnak kell lenni – hanem mert meg kell érteni ennek a törvénynek a lényegét. És Jézus példákon mutatja be, hogy mit ért ezen.

Elmondja például, hogy a gyilkossággal kapcsolatban nem egyszerűen arról van szó, hogy az embernek keresgélnie kell, hogy mikor szabad ölni és mikor nem szabad, hanem a lényegről, a másik ember megbecsüléséről és szeretetéről van szó, ami adott esetben nemcsak azt tiltja, hogy megöljük, hanem azt is, hogy gyalázzuk, azt is, hogy istentelennek nevezzük, azt is, hogy testileg vagy lelkileg bántsuk a másik embert. Krisztus tehát a lényeget emeli ki.

Ugyanezt teszi akkor is, amikor arról van szó, hogy a házasságot tiszteletben kell tartani. Házasságtörésről beszél, válólevélről beszél. Hányszor és hányszor elmélkedett erről az Egyház, hányszor és hányszor keresték, mit is jelentenek pontosan Jézusnak ezek a szavai. Főleg „a paráznaság esetét kivéve” betoldással vagy közbevetéssel kapcsolatban alakult ki számos elképzelés. Mit jelent ez, mit nem jelent ez? A legtöbb katolikus magyarázó szerint olyan együttélést jelentett, ami nem volt igazi házasság. De hát visszatérve magának ennek a jézusi beszédnek a fősodrába, azt látjuk, hogy Jézus itt sem a válólevél adásának a részleteiről akar beszélni. Hanem a dolog lényegéről, arról, hogy Isten a házasságot egész életre szólónak, hűségre kötelezőnek rendelte. Ez a dolog lényege, ezt kell megtartani, aki ehhez hű, annak az igazsága felülmúlja a részletek kibúvóit kereső farizeusi igazságosságot.

Ugyanezt a szemléletváltást tanítja Krisztus az esküvel kapcsolatban. Figyeljük meg, hogy emeli egy magasabb szintre a régiek szemléletét. Miért beszél arról, hogy ne esküdjenek égre, földre, Jeruzsálemre az emberek? Azért, mert természetesesen az Isten nevére való esküt a hívő zsidó is kerülte. Hát hogyan vehette volna a szájára azt a nevet, amit nem szabad kimondani? Tehát megpróbáltak ügyes kazuisztikus megoldásokat találni, Istenre nem esküdhetünk, de az égre lehet, vagy a földkerekségre lehet, vagy a templomra, a vele való találkozás helyére lehet. Jézus itt is a lényegre fordítja a figyelmünket: ne azt nézzük, hogy egyes szavakat ne mondjunk ki csupán, hanem hogy mi ennek a tilalomnak az értelme! Az az értelme, hogy ne kelljen közvetve vagy közvetlenül mindig Istent tanúul hívni minden állításunk igazságához, hanem legyünk igazbeszédűek, megbízhatók, az igen jelentse nálunk azt, hogy igen, a nem pedig jelentse azt, hogy nem. Tehát Jézus fölemeli, magasabb szintre emeli a törvényhez való hűségünket, a törvény lényegét mutatja meg. Így segít, hogy az életben eligazodjunk.

Amikor ma a családról tartottunk kongresszust, tanúságot tettünk arról, hogy Jézus éppen a házasság és az adott szó becsülete kapcsán olyan tanítást adott nekünk, ami a család életére nézve az emberi történelem végéig irányadó marad. Szép magyar szokás, hogy a házasságkötés liturgiájában a felek esküvel is megerősítik ígéretüket a házastársi hűségre. A család igazi alapja a szeretet és az a fajta belső becsületesség, amivel a mai közvélemény sokszor már nem is tud mit kezdeni. Pedig az élet tele van olyan helyzetekkel, amikor egy érték mellett meghozott döntésünk kitartásra, sokszor áldozatra is kötelez, és – minden ellenkező előítélettel szemben – éppen ettől leszünk boldogok. A házasságkötéskor kimondott szó a házasság és a család egész történetében fordul termőre, mutatja meg teljes gazdagságát. Hosszú évek áldozata után tekinthet végig a gyermekén egy házaspár és állapíthatja meg maga előtt is szinte szégyenkezve, hogy ezek a gyerekek, akikben a hit, az emberi értelem, kedvesség, az értékes képességek megsokszorozódtak, Isten ajándékai, de ugyanakkor a szülők életművének is a legnagyszerűbb részét alkotják. Adja Isten, hogy a jó családok Krisztus tanítása nyomán ráirányítsák mindannyiunk figyelmét arra, ami az életben valóban lényeges.

Ehhez kérjük az éleslátást és az erőt ehhez a mai szentmisében. Ámen.


Chichesteri Szent Richárd püspök



Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt, ami a szívben van.



2011.04.03. vasárnap



Hívás az életszentségre.



A próféták néha részesültek olyan látomásban, amikor láthatták Isten mennyei dicsőségét, vagyis azt a csodálatos ragyogást, amely Isten jelenlétéből árad. Ennél többet az élő ember szeme felfogni nem tud Istenből. Ő más, mint a teremtett lét. A látomásokból soha nem hiányoztak mennyei lények, akiket a próféták valóban személyükben, létükben látnak, és hallják hódoló éneküket: „Szent, Szent, Szent a Seregek Ura, betölti az egész földet dicsősége”. (Iz 6,3) a látomás lenyűgözi Izajást. De valahogyan szeretne ő is belekapcsolódni ebbe a mennyei közegbe, csakhogy ijedten ébred rá rögtön, hogy ő bűnös ember: „Jaj nekem, végem van! Mert tisztátalan ajkú ember vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom, mégis a Királyt, a Seregek Urát látták szemeim!” (5) Az egyik szeráf csípővassal parazsat vett az oltárról, megérintette Izajás ajkát, és ezzel megtisztította egész lényét, hogy alkalmas legyen az isteni küldetésre, amelyre kiszemelte őt az Úr. A papokat is Isten választja szolgálatára. Ő készíti föl a küldetésre. Tisztítja, kegyelmekkel gazdagítja, hogy arcán felragyogjon Isten fénye. Mert nem emberi értékeink tesznek pappá, hanem a kegyelem. Ez sugárzik át a hallgatókra, a szentséget igénylőkre, így alakul ki könnyebben a hívő emberben a vágy Istent bírni, benne boldoggá válni. Egy temetésen kisfiú csak a szertartást végző rendtársam arcát figyelte. Le nem vette róla a szemét. A szertartás végén így szólt édesanyjához: olyan jó volt nézni annak a bácsinak az arcát. Amikor Istent szolgáljuk, amikor eldurvult korunkban szavainkat talán meg sem értik, a krisztusi fény elmondja helyettünk a másvilág üzenetét: Isten-atyánk mindegyikünket erre az állapotra hív, a teljes boldogságra. Ha Izajások, Szent Ferencek, korunk ismert szentjei megkapták a tisztulás kegyelmét, Isten további kegyelmeket ajánl, rajtunk, papokon keresztül segít boldoggá válni.