MELITINI SZENT ÁKOS

Szent Ákos püspök

Ákos az örményországi Melitiné városából származott. Istenfélő szülei sok imádság által nyerték el Istentől gyermeküket. Már gyermekkorától átadták nevelésre a város püspökének Otriosznak, akitől magas keresztény nevelést kapott. Otriosz halála után az emberek egyhangúlag választották meg püspöküknek. Szent Ákos sokat fáradozott, hogy megszüntesse Nesztoriosz tévtanítását, és részt vett a III. egyetemes zsinaton. Életében békeszerető ember volt és különösen irgalmasságával tűnt ki. házából kis kórházat csinált, és maga gondoskodott a betegekről. Isten a csodatevés ajándékával tüntette ki. Hosszú időn át bölcsen kormányozva egyházát, 435 körül hunyt el békében.

NAGYASSZONYUNK, HAZÁNK REMÉNYE

NAGYASSZONYUNK, HAZÁNK REMÉNYE
VAJK - ISTVÁN a Nagyasszony szolgálatában

István édesapjától, Géza fejedelemtől értesült a Mennyek Királynőjének látogatásáról és ígéretéről. Megértette, hogy komoly küldetést kell vállalnia, eldöntötte, hogy országát teljesen önálló állammá szervezi. Nem kér királyi elismerést sem a keleti, sem a nyugati római császártól, nem lesz vazallusa senkinek sem. Keresztény uralkodóként az Egyház sziklájától, a római pápától kért királyi koronát. Így önálló keresztény uralkodóvá lesz, mint a többi európai király. A koronát II. Szilveszter pápától kapta meg és 1000-ben ünnepélyesen megkoronáztatta magát. Elkezdte megvalósítani Mária jövendölését: királyként kormányozza országát, valóra váltja a nagy célt, amit apja tűzött ki népe elé: a hét törzs egyetlen nemzetté válik és a magyarság hívő keresztény néppé fejlődik. Ily módon hazája európai szintre emelkedik fel a többi nép között. A magyar népnek mindenek előtt le kellett mondania a sztyeppék meg szokott életviteléről. A halász, vadász, nagyállat-tartó pusztai népnek le kellett telepednie, meg kellett tanulnia a földművelést. István király a lehető legjobb mesterek kezébe helyezte az újgazdaságot: a pannonhalmi bencés szerzetesek társait hívta segítségül, új monostorokat építve számukra. Ősi módszereik szerint irtották az erdőket, termesztették helyükön a gabonát és más fontos kultúrnövényeket. Nyugat-Európában élen jártak a gazdálkodás terén szívesen tanították a magyarokat. A királyépítkezésbe is belefogott. Nagy újdonság volt a sátorok helyett a házépítés Kialakultak a falvak és városok. A szegényebb rétegek is falvakba és városokba tömörültek Az építkezés technikáját nemcsak megbámulhatták, de meg is tanulhatták. István elrendelte, hogy a tehetősebb településeken építsenek saját templomot, a szegényebb falvak tízesével egyesülve építsenek egyet, így vasárnaponként szentmisében részesülhetnek. Az ország fővárosa Esztergom lett. Az esztergomi királyi palota ma is dísze a volt fővárosnak. A Magyarok Nagyasszony tiszteletére nyugat-, közép- és kelet-Magyarországon épültek püspöki székesegyházak, vallási központtá Székesfehérvár rendeltetett, ahol egy nyugati zarándok szerint „lélegzetelállítóan gyönyörű” templomot építtetett a Mennyek Királynője tiszteletére. István elrendelte, hogy Szűz Mária mennybevitelének ünnepén, augusztus 15-én az egész országból Székesfehérvárra zarándokoljanak a keresztény magyarok nemzeti búcsút járni. Egyik legszebb és legrégibb adatunk nemzetünk Nagyasszonya tiszteletéről innen származik.1015-ben erre a nagybúcsúra vendégszónoknak hívta meg a király a velencei bencés apátot, Gellértet, aki csodálatos szentbeszédet mondott a mennybevitt Szűzanyáról. A tudós papnak feltűnt két dolog: másfél évtizede mennyi buzgó magyar híve van a mennybevitt Máriának, de a buzgó imádságok alatt egyszer sem hallani Mária nevét. Ezeket szóvá is teszi kísérőjének. A magyar apát mosolyogva válaszolt: A Mennyek Királynője maga jött el István édesapjához, Géza fejedelemhez, és maga ajánlotta fel, hogy a magyarok Patrónája lesz, mert születendő fia, a mostani király, sok jót tesz majd az Ő Fia, Jézus kedvéért. A nevét pedig azért nem ejtik ki, mert Őt Asszonyunknak, Nagyasszonyunknak nevezzük. Az asszony szó ugyanis ősi nyelvünkben úrnőt, királynőt jelent. Az, hogy népünk ilyen gyorsan elfogadta őt Királynőnknek, annak köszönhető, hogy pogányként is tiszteltünk egy égi királynőt, akit az egész magyarság Isten lányának hitt. 

Apostolok Cselekedetei 12.

Apostolok Cselekedetei
2,28: „Megmutatod nekem az élet útját, és színed előtt örömmel töltesz el engem” 

Jézus lelke a halál beálltával elszakadt testétől, és leszállt a pokolba. Ez  diadalmenet volt, hiszen ott az addigi történelem minden üdvözült személye, lelke óriási csapatban egyesülve várta ezt a pillanatot, és most kitörő örömmel fogadták üdvösségük szerzőjét. Készülhettek erre a percre, mivel Szent József halála óta pontosan tudták a megtestesülés tényét, ismerték a karácsonyi üzenetet, amit a betlehemi pásztorok meséltek el a kis Jézus jászolbölcsőjénél: „Az angyal ezt mondta nekik: Ne féljetek! Íme, nagy örömöt hirdetek nektek, melyben része lesz az egész népnek. Ma született nektek az Üdvözítő, az Úr Krisztus Dávid városában” (Lk 2,10-11) Erre nemcsak Dávid ujjongott fel, hanem mindenki: Betlehem dicsőségét előre hirdető Mikeás (5,1-4), a másfél századdal korábban a születendő Gyermekről jövendölő Izajás (7,14; 9,5-6), de talán a leghangosabb örömsikoly Éva anyánk ajkán ujjongott, hogy az ősi átok hamar véget ér. Keresztelő Szent János vértanúi dicsőségét újabb örömhírként kapták. Most pedig itt van maga a kereszten diadalt aratott Üdvözítő! Az engedelmes szenvedésben megdicsőült istenemberi lélek, a minden szeretetnél nagyobb Szeretet, aki életét adta barátaiért. (Jn 15,13)Az igazi diadalmenet azonban mégis csak az volt, amikor Jézus lelkét a pokol tornácáról visszahozta a földre, ahol angyalok serege várt rá. Bemenvén a szent sírba, ahol az összeroncsolt Test várta elvesztett Lelkét. Íme, itt van. Az isteni erő pillanat alatt eltöröl minden torzulást, begyógyítja sebeit, kivéve az örök tanúságra rendelt szeg- és lándzsa-nyomokat. Tele teremti vérrel az üres érpályákat, és a Lélek beleszáll.  Ember nem látta fényes pillanat, és a sziklák tonnás súlyán át megnyílik az örök dicsőség útja.
2,29: „Férfiak, testvérek! Hadd szóljak hozzátok bátran Dávid ősatyánkról! Ő meghalt, eltemették, és sírja a mai napig itt van nálunk”. A zsoltáridézetet most kezdi kifejteni az apostol, mint Jézus feltámadásának csalhatatlan bizonyítékát. Dávid nem önmagáról írta ezeket a sorokat, hiszen ő nem támadt fel, sírja ott látható az utolsó vacsora háza mellett még most is.
2,30-31: „Mivel azonban ő próféta volt, és tudta, hogy Isten esküvel fogadta meg neki, hogy az ő utódaiból ül majd valaki a trónjára, a jövőbe látva Krisztus feltámadásáról beszélt: hogy sem az alvilágban nem maradt, sem a teste nem látott rothadást”. A Zsolt 132,11-ben valóban ezt rögzítette a szerző: „Igaz esküt tett az Úr Dávidnak s azt nem másítja meg: Ágyékod gyümölcsét ültetem királyi székedbe”. A történeti könyv, Sámuel második könyve is ezt bizonyítja: „Amikor ugyanis letelnek napjaid, s aludni térsz atyáidhoz, felemelem utánad ivadékodat, aki ágyékodból származik, s megszilárdítom királyságát. Ő fog házat építeni nevemnek, s én megszilárdítom királysága trónját mindörökre. Atyja leszek neki, s ő fiam lesz nekem”. (7,12-14) A mai fülnek talán zavart okoz, hogy Dávid fia és utódja, Salamon házat = templomot épített Istennek, nem róla szól-e ez az idézet. Egyrészt a ház a családot jelentheti, másrészt Salamon trónja nem áll örökre, már fia és utódja, Roboám is csak fele országát örökölte. (1Kir 12,16-19) Viszont félévezredes kihagyás után az angyal bejelenti Máriának: „Íme, méhedben fogansz és fiút szülsz, és Jézusnak fogod nevezni. Nagy lesz ő, a Magasságbeli fiának fogják hívni; az Úr Isten neki adja Dávidnak, az ő atyjának trónját, és uralkodni fog Jákob házában mindörökké, és királyságának nem lesz vége”. (Lk 1,31-33)
2,32:”Ezt a Jézust Isten feltámasztotta, s ennek mi mindnyájan tanúi vagyunk”. Amit tehát a Szentírás ékesen bizonyít, az meg is történt. Jézus valóban meghalt, de valóban fel is támadt. A Biblia két vagy három tanú bizonyságát csalhatatlannak állítja. Itt Péter nem ok nélkül mutathat rá apostoltársaira: Mi tizenketten tanúsítjuk Jézus feltámadását, mert láttuk őt holtan, de találkoztunk vele élve többször is. Tanúságunk biztos és igaz.

Húsvét 2 hete péntek

Húsvét 2 hete péntek
 

ApCsel 5,34-42; Jn 6,1-15
„Ha azonban Istentől van, nem ronthatjátok le”

A tegnapi szentleckében Szent Péter kifejtette az apostolok álláspontját a küldetésükről. Nem hivatkozott ugyan arra, hogy ő az örök Főpap helyettese a földön, és nem érvényes már Isten előtt semmi, amit az áronita főpap és a mellérendelt zsidó főtanács művel, de a summázásból megérthették, hogy újszövetség kezdődött Isten örök akarata szerint, ebben új főpap van, és az a Názáreti Jézus. „Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek” (ApCsel 5,29)„Ekkor azonban egy bizonyos Gamáliel nevű farizeus, aki az egész nép előtt tiszteletben álló törvénytudó volt, fölállt a főtanácsban, és rövid időre kiküldte az embereket. Azután beszédet intézett hozzájuk”. (34-35) Gamáliel eddig csendben figyelte a történteket. Ő farizeus volt, tehát abból a másik zsidó pártból való, akik nemcsak azt hitték el, hogy Isten van, hanem az Ő tanítását is elfogadták, pl. a túlvilágról, az üdvösségről szólót is. Le tudta mérni a különböző elgondolások lényegét. Ezért, látva a Názáreti Jézus ügyében tanúsított magatartást, a hazugság kelepcéjébe esett főtanács vergődését a Jézus-történet folytatódását, igyekezett megakadályozni, hogy ezeket a csodatevő embereket, akik Jézus nevében prédikálnak és cselekszenek nyilvánvaló csodajeleket, elhamarkodottan ne büntessék, esetleg ezeket is ki ne végeztessék. Félt attól, hogy társai újabb gonoszságra vetemednek, ezért mondott el két nem sokkal korábban történt eseményt. Az egyik, mint hallottuk, egy Teudás nevű férfiúról szólt, aki magát Messiásnak hirdette, kezdte gyűjteni a benne hívőket, és négyszáz férfit maga mellé állított, mint serege alapegységét, amellyel a zsidó álmokat beteljesítheti. De csapatát szétszórták, őt magát megölték, és mivel nem Isten küldte, ő nem tudott feltámadni, mint ahogy ezek az emberek tanúsítják Jézusról. Hasonlóan járt valamivel később a galileai Júdás is. Arra hívta fel a figyelmet, hogy ezek az önjelölt messiások olyanok voltak, mint a régebbi időkben a hamis próféták. A küldetést hazudva akartak babérokra szert tenni. Bölcs tanáccsal zárta felszólalását: „Ennélfogva én most is azt mondom nektek: hagyjátok magukra ezeket az embereket és engedjétek el őket, mert ha ez a terv vagy mű emberektől van, elenyészik. Ha azonban Istentől van, nem ronthatjátok le, nehogy az történjék, hogy Isten ellen hadakoztok” (38-39) Okos tanácsát elfogadták ugyan, de nem követték. Meg nem ölték ugyan őket, ahogyan a tárgyalás elején tenni szándékoztak, ám miután „előhívták az apostolokat, megverették őket, és meghagyták nekik, hogy semmiképp se beszéljenek Jézus nevében, majd elbocsátották őket” (40) Jézus tanítványai nem hirdettek bosszút, inkább örültek annak, hogy Jézusért szenvedhettek. 1948-ban az istentelen kommunizmus megindította a harcot Jézus és Édesanyja ellen. Ez a törekvés, hogy ateista legyen az állam és a közélet, érvényesül mind a mai napig. Rengetegen szenvedtek hitükért, persze becsületes magyarságukért is. Vigasztaljon bennünket Gamáliel okfejtése: ami nem Istentől van, az előbb-utóbb elenyészik. Mi pedig bízzunk Jézusunkban és Édesanyjában, a Magyarok Nagyasszonyában. Ami az övék, az le nem rontható.

LABRE SZENT BENEDEK-JÓZSEF

LABRE SZENT BENEDEK-JÓZSEF 

zarándok

*Amettes, 1748. március 26. +Róma, 1783. április 16.

Benoit-Joseph Labre 1748. március 26-án született Artois-ban, Amettes faluban. Szülei, Jean-Baptiste és Anne-Barbe Grandsire szerény birtokukon gazdálkodtak, s emellett egy kis rövidáru-kereskedést is vezettek. A család mélységesen hívő életet élt. Tizenöt gyermekük közül Benedek volt a legidősebb. Az amettes-i falusi iskolában, majd később a szomszédos Nédon mezőváros iskolájában csupán gyenge képzettséget szerzett. Szokatlanul szelídnek és alkalmazkodónak, egyben hallgatagnak ismerték. Rendkívül jámbor volt. Amikor tizenkét éves lett, magához vette nagybátyja, François Labre, aki az Amettes-től mintegy húsz km-re levő Erin plébánosa volt. Itt járult 1761. szeptember 4-én elsőáldozáshoz és bérmáláshoz. Nagybátyja ezután latinra tanította, Benedek azonban csak közepes tanulónak mutatkozott. Az imádság és a szemlélődő élet vonzotta, a tanulás iránt nem volt érzéke, még kevésbé mutatott hajlandóságot a papi hivatás iránt. Később nagy érdeklődéssel olvasta az oratoriánus Jean Lejeune (1592--1672) prédikációit, amelyek teljesen a janzenista ridegség szellemét lehelték és mély hatást gyakoroltak rá. Hasonlóképpen behatóan foglalkozott a domonkos Granadai Lajos (1504--1588) misztikus írásaival, és megtanulta, hogy egész életén át nagyra becsülje őt.

Magányosságra hajlamos temperamentumát egyre alkalmatlanabbnak érezte a világban való életre. Azon a napon azután, amelyen hallgatta nagybátyjának egy vendégét, aki elbeszélte a nagy trappista kolostor (Grande Trappe) életét, úgy hitte, hogy végre rátalált az útjára. Nagybátyja is, szülei is ellenezték azt a kívánságát, hogy trappista legyen, így hát jól-rosszul folytatta tanulmányait, míg nagybátyját 1766-ban el nem ragadta egy pestisjárvány. Ezt követően néhány hetet a szüleinél töltött, majd rábízták anyai nagybátyjára, Jacques Vincent- ra, egy szent életű papra, aki káplán volt Conteville-ben, és mélységesen megragadta unokaöccse lelkét. Miután hiábavaló látogatást tett Val-Sainte-Aldegonde karthauzi kolostorában, nagybátyja közvetítésével 1767-ben a Montreuil-sur-Mer közelében levő Neuville karthauzi kolostorában próbálkozott. Itt is visszautasították, mivel nem találták kielégítőnek képzettségét. Ekkor egy ideig Ligny-les-Aire egyházi iskolájába járt, majd ismét megkísérelte Neuville-ben, hogy beléphessen a karthauziak közé. Megint kudarc érte. Nyugtalanságoktól és kétségektől marcangolva hat hét múlva arra kényszerült, hogy visszatérjen családjához. Jövője homályosabbnak tűnt előtte, mint bármikor, mert továbbra is hiányzott az a képessége, hogy alkalmazkodni tudjon a világban való élethez. 1767 novemberében a Grande Trappe-ban kérte felvételét, ám ott is visszautasították; ezúttal azért, mert még nem töltötte be huszonnegyedik évét. A boulogne-i de Pressy püspök tanácsára, akivel egy misszió alkalmával ismerkedett meg, újból kísérletet tett a neuville-i karthauzi kolostorban, de sikertelenül. Elhatározta, hogy nem kerül még egyszer övéi szeme elé; ismételten a Grande Trappe-ba ment, de felvételét ezúttal is elutasították. 1769 novemberében a Moulins közelében levő Sept-Fonds-ban végre felvették a trappisták a noviciátusba.

Néhány hónapi megnyugvás után belső bizonytalankodása olyannyira elhatalmasodott, hogy belebetegedett. 1770 júliusában el kellett hagynia a noviciátust; lassanként kezdte megérteni: egészen egyéni hivatása az, hogy ,,ide-oda bolyongó'' feltétlen önkiüresítésben éljen. Egy ismeretlen pap, akivel később találkozott, megerősítette szándékában.

Így hát tudatosan és világos szándékkal magára vette a nyomorúságos, lerongyolódott csavargó életét, abban a meggyőződésben, hogy ez számára az üdvösség egyéni útja, melyen haláláig ki kell tartania. Ettől kezdve szüntelenül zarándokként bolyongott Európa útjain, kegyhelytől kegyhelyig; csak csekély alamizsnát fogadott el, hogy éhen ne haljon és meg ne fagyjon. Elutasított minden lehetőséget, hogy bárhol is letelepedjék. A rendelkezésünkre álló bizonyítékok csekély és pontatlan volta sajnos alig nyújt lehetőséget arra, hogy vándorlásai útvonalát követhessük. Úgy látszik, hogy útjait terv nélkül, teljesen önkényesen választotta meg. A hagyomány így közli, hogy merre haladt át: Sept- Fonds-ból való útnak indulása után Paray-le-Monial kórházába fogadták be; ezután pedig Lyonon át Itáliába ment. A Piemontban levő Chieriből írta 1770. augusztus 31-én utolsó levelét hozzátartozóinak. Felkereste Loretót és Assisit, majd decemberben Rómába érkezett. Sokáig tartózkodott itt anélkül, hogy valahol is véglegesen megtelepedett volna. Megszerette Rómát, amelynek templomai és szent helyei határtalan területet kínáltak jámbor gyakorlatai számára. Nehézség nélkül el tudott tűnni a római koldusok tömegében. Ezenkívül elég menedékhelyet is talált itt. Miután egy ideig valami barlangfélében lakott a Quirinal közelében, a Kolosszeum egy falmélyedésében talált menedéket. Az volt akkoriban mindenféle elhagyatott és nyomorult menedékhelye. 1771 tavaszán újból vándorolni kezdett, ezúttal Dél-Itáliába. 1772 elején több hetet töltött Nápolyban, majd onnan is tovább indult március közepén. Miután májusban visszaérkezett Rómába, Spanyolországba indult, s elzarándokolt Compostellába és Burgosba. Ezt követően a Provence-ban, majd 1774 húsvétján ismét Rómában találjuk. A következő éveket más zarándokutak töltötték ki, ezek időbeli sorrendje azonban alig ismeretes. Bizonyos csak az, hogy többször is elzarándokolt Loretóba, és Németországban is hosszú vándorutakat tett. 1776 őszétől hosszabb ideig Rómában időzött. Utolsó loretói zarándokútjára 1782 márciusában indult; teljesen kimerülve ment onnan tovább, s megjósolta közeli halálát.

Szentsége átsugárzott ócska, piszkos ruháján. Az utcagyerekek gyakran követték gúnyos kiáltozásaikkal, de mind több olyan ember akadt, aki nyomorúságában is felismerte a szentség fényét. Sohasem esett abba a kísértésbe, hogy más elfoglaltságot keressen magának, vagy hogy bevonuljon valamilyen szerzetbe. Csodákat és rendkívüli jelenségeket is tulajdonítottak neki. Feltételezhetjük, hogy igen nagy fokban tapasztalta meg az Istennel való misztikus egyesülést; bizonyosat azonban nem tudunk róla, csak néhány jelre vagyunk utalva. A hihetetlenül primitív életkörülmények tönkretették Benedek egyébként sem igen ellenálló szervezetét. Visszatért Rómába, s 1783 elején megbetegedett, de még így sem mondott le arról, hogy körbejárja a templomokat. 1783. április 16-án, nagyhét szerdáján az utcán összeesett. Egy közeli házba vitték, s ott estére meghalt. Már másnap reggel így kiáltoztak a gyerekek Róma utcáin: ,,Meghalt a szent!'' A tömeg áramlott a halottasházhoz, majd hosszú időn át a sírjához. Boldoggá avatási eljárása nagyon hamar megkezdődött, de a politikai események miatt elhúzódott, és csak 1859-ben fejeződött be.

1881. december 8-án avatták szentté.

 

MAGYAROK NAGYASSZONYA 4.

MAGYAROK NAGYASSZONYA 

 
Mint Géza fejedelem álmából felidéztük, a Mennyei Királynő nemcsak a gyermektelenség miatti aggodalmakra hozott vigasztaló üzenetet, hanem azt is megígérte, hogy a születendő fiú Jézus kedvéért vállal majd sok jótéteményt, ezért Ő, a magyar népet oltalmába fogadja. A Mennyek Királynője egy népet saját nemzetévé tesz. Géza fejedelem ezt a nagy kitüntetést nyilván többször elmondta fiának a másik jövendöléssel együtt, mely szerint az utód majd királyi rangban uralkodik népe felett. Amikor István uralkodni kezdett, és maga és országa függetlenségét biztosítani akarta, koronát kért az akkori világ legfőbb tekintélyétől, a római pápától. Így hangsúlyozta, hogy „nem akart saját tekintély alapján a királyi trónra emelkedni” (II. Endre király, Beregh-i oklevél) Ki akarta fejezni azt, kinek a kegyeiből származtatja királyságát, ezért a Mennyek Királynőjének ünnepén, augusztus 15-én tartotta meg a koronázást. Ezen a napon Szűz Mária az ország pártfogójává választatott. Amikor kemény harcot kellett vállalnia, jó keresztényként férfi szenteket hívott segítségül. Ám uralkodása későbbi szakaszában, amikor igen nehéz háborúra kellett felkészülnie, a Mennyei Királynőhöz fohászkodott: „Ha úgy tetszik neked, Mennyek Királynéja és a magyar föld Védőasszonya, hogy ezt az örökös jogon rád bízott királyságot az ellenség feldúlja, és a Fiad hitét, amelyet nem rég plántáltunk a szittya keblekbe, tüstént kitépje, kérlek, ez ne az én mulasztásom miatt történjék, hanem a te végzésedre új örökségedet szokott jóságoddal védd meg”. (Bonfini, Rerum Hungaricarum Decades II.lib.1.142) „Amit a pásztor bűne érdemel, azt ő mossa le; kíméld, kérlek, az ártatlan bárányokat” (Hartvik, Vita S. Stephani protoregis Hungariae, 75) Korhű feljegyzések szerint a magyar nép délceg, büszke, bátor, ügyes, a férfiak kiváló harcosok, szeretik a pompát. Történészeink szerint a honfoglalás utáni időben közel száz esetben vezettek hadjáratot Nyugat-Európába. Ezek közül öt-hat nevezhető vereségnek, a többi fényes győzelem volt. A nyugati keresztények a Mindenszentek litániájába szövegezték „a magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!” Ezért az összes fejedelem és az új király kényesen ügyelt függetlenségünkre. Szent István így ír fiának, Imre hercegnek: „Szokásaimat pedig, melyekről úgy látod, hogy illenek a királyi méltósághoz, kövesd minden kétkedés nélkül. Nehéz lenne neked ebben a környezetben megtartani az uralmat, hacsak nem leszel jó követője az előtted uralkodott királyok szokásainak. Melyik görög kormányozná a latinokat görög szokás szerint?  Vagy melyik latin kormányozná a görögöket latin szokás szerint? Egyik sem. Ezért az én szokásaimat kövesd, hogy a tieid között fontos lehess, és az idegenek között dicséretes”.(Stiltingus, Joannes, SJ, Vita S. Stephani R. Hung. 287) Szent István király élete végén Őt találta a magyar trón legbiztosabb örökösének. Ezért a halála előtt véglegesen felajánlotta egész királyságát neki: „Mennyek Királynője, a világ nemes megújítója, nagy könyörgéssel a te oltalmadba ajánlom a szent Egyházat a püspökökkel és a papokkal, az országot az előkelőkkel és a néppel együtt, s amikor tőlük végbúcsút veszek, lelkemet a te kezedre bízom.” (Hartvik, 84-85) „Szent István az országot a mennyei Atyától kapta, és mivel fia meghalt, örökségül nekem adta. Én ezt az örökséget elfogadtam. Más országok is felajánlották magukat nekem, de örökségem csak ez az egy ország. Történelmében megjárta a keresztutat, de soha el nem pusztul” (Mária, Világ Győzedelmes Királynője, 120-121) Magyar Testvéreim térjünk hozzá vissza.

Apostolok Cselekedetei 11.

Apostolok Cselekedetei    

2,24: „Isten azonban föloldozta a halál bilincseit, és föltámasztotta őt, amint lehetetlen is volt, hogy azok fogva tartsák”  Jézus engedelmesen vállalta a halált, hogy megváltsa az embereket.Az előző vers erre vonatkozik. Isten nemcsak első személyében tudta ezt előre, hanem maga az érintett második személy, a Fiú is, ahogyan a 40. zsoltárban olvashatjuk ezer évvel megtestesülése és megváltó halálának bekövetkezte előtt Dávid látomásából. Jézus maga kifejezetten tanítja, hogy mind a halála, mind feltámadása az Atya akaratából történik az Ő teljes és szabad egyetértésével: „Azért szeret engem az Atya, mert az életemet, hogy ismét visszavegyem azt. Senki sem veszi el tőlem, én adom oda magamtól. Hatalmam van odaadni, és hatalmam van újra visszavenni. Ezt a parancsot kaptam Atyámtól”. (Jn 10,17-18) Jézus halála és feltámadása tehát Isten akarata szerint hol így van írva: az Atya feltámasztotta Jézust, hol úgy: Jézus feltámadt halottaiból, zavart okozhat egyeseknél, ki is a feltámadás oka? Minden isteni cselekedet, amely kifelé, a teremtmények felé irányul, a három isteni személy közös műve. Jézus emberi testének és lelkének újraegyesítése azaz feltámasztása nem a Szentháromság benső életéhez tartozik, tehát közös mű, ennélfogva tulajdoníthatjuk bármelyik isteni személynek. Egyébként Jézus testi halála alkalmával emberi testét csak emberlelke hagyta el, az istensége a megtestesüléskor a testből és lélekből álló emberséggel örökre elválaszthatatlanul egyesült, ezen tehát emberi halála semmit nem változtatott.
2,25: „mert Dávid róla mondja: Magam előtt látom az Urat mindenkor, mert jobbomon áll ő, hogy meg ne inogjak”. Dávid itt Jézus nevében beszél, mint próféta. Talán az emberi átlagos magatartást veszi figyelembe, hogy a halál kényszere megrettent sok-sok embert, mint amikor Hiszkija zsidó királynak megmondta Izajás próféta: „Rendelkezz házadról, mert meghalsz, nem maradsz életben! Erre Hiszkija a fal felé fordította arcát,…, és sírt hangos sírással”. (Iz 38,1-3) Jézus a kereszten borzasztó szenvedései végén Atyja kezébe ajánlja távozó lelkét. (Lk 23,46) Teljes nyugalommal mondja: „Beteljesedett" (Jn 19,30)
2,26-27: „Ezért örvend a szívem, és ujjong a nyelvem, sőt testem is békében nyugszik el, mert nem hagyod lelkemet az alvilágban, s nem engeded, hogy Szented rothadást lásson”. Jézus Szíve iszonyú kínok közt vergődött tizennyolc órás szenvedése alatt, különösen az ostorozás, kereszt-hordozás, idegszúró szegezés és a kifeszítetten függés három órájában. Tudta előre, hogy a halál beállta után a katona lándzsával átszúrja majd és örökre lukas marad, mégis örvend ez a Szív, mert halálosan szereti az embereket, akikért ezeket a fizikai és lelki kínokat elviseli. Nyelve is ujjong, bár némaságra ítélte az Úr szenvedése idejére, s ha meg is szólalt, keserű igéket kellett mondania. De küldetése befejeztével már élvezi mindennek örömét: hiszen ezt az örömöt helyezte maga elé és úgy lépett fel a keresztfára (Zsid 12,2)Testi szeme már lecsukódott a halálban, de isteni mivoltában látta, hogy a fájdalom döbbenete ellenére milyen nagy szeretettel rohan Nikodémus és Arimateai József a temetés szomorú kötelességeit rendezni. Nem volt idő arra, hogy órákon át végezzék a minden zsidónak kijáró testápolást, kenetek használata is csak elnagyoltan volt lehetséges a sürgető sírba tétel miatt. Mégis ott szunnyadt ősapja, Dávid zsoltárverséből ez a sor a halott szívben: testem is békében nyugszik el. Megpihen a rengeteg szenvedés után, mert benne él a remény, sőt az isteni bizonyság, hogy harmadnapra visszatér belé az alvilágból szabaduló lélek, az isteni hatalom tökéletesen rendbe hozza a megnyomorított testet, átalakítja a feltámadás törvénye szerint, és újra élő emberként lép ki a sírból, ahová örök nyugalomra helyezték hitüket vesztett barátai. Ezt a hitet, hogy Dávid üzenete igaz: Nem engeded, hogy Szented rothadást lásson, ott a kereszt véres tövében csak az Istenszülő őrizte meg, aki Jézus istenségébe vetett hitét a holttestet ölelve is elevenen ápolta szíve mélyén.

Húsvét 2. hét csütörtökje

Húsvét 2. hét csütörtökje

ApCsel 5,27-33; Jn 3,31-36
„A főpap a szemükre vetette: Parancsba hagytuk meg nektek, hogy ne tanítsatok az ő nevében”.(ApCsel 5,27-28)

Összeült tehát a főtanács a reggeli órákban, hogy az előző délután bebörtönzött apostolokat kihallgassa. Amint a tegnapi szentleckéből értesültünk, Isten angyalt küldött a börtönbe, zárt ajtókon keresztül kivezette a foglyokat a szabadba anélkül, hogy az ajtó előtt álló fegyveres őrök bármit is észleltek volna. Parancsot kaptak, hogy menjenek a megszokott templomi tornácba, és tanítsák tovább a keresztény élet alapigazságait. Onnan ment be valaki jelenteni a tanácsterembe, hogy ott kint szabadon tanítanak a volt foglyok. Ez a nyilvánvaló újabb csoda nem gondolkodtatta el a főpapot és tanácsát, hogy ha ezek az emberek ennyire Isten védelme alatt állnak, nem lehetnek bűnösök. Amint Jézus perében sem gondolkodtak, hogy az igazságra derüljön fény, hanem látszatigazsággal támasztották alá az előre elhatározott halálos ítéletet, ugyanúgy folytatták Jézus perét tanítványain keresztül. Aki egyszer hazudott, csapdába esett. „A főpap a szemükre vetette: Parancsban hagytuk meg nektek, hogy ne tanítsatok az ő nevében, s lám, ti betöltöttétek Jeruzsálemet tanításotokkal, s ránk akarjátok hárítani annak az embernek a vérét. Erre Péter és az apostolok azt felelték: Inkább kell engedelmeskednünk Istennek, mint az embereknek”. (27-29)Itt merül fel és vár tisztázásra az alapvető kérdés: Ki itt az illetékes főpap? Kié az Istentől kapott hatalom? A Zsidókhoz írt levélben olvassuk a választ: „Erre a tisztségre senki sem választja önmagát, hanem akit Isten hív, mint Áront”. (Zsid 5,4) Áront tehát Isten jelölte főpappá Mózes által, hogy mutassa be az Ószövetség áldozatait Istennek, és legyen közvetítő Isten és az emberek között. (vö. Kiv 28,1) Amíg tehát az Ószövetség és annak áldozatai érvényben vannak, addig az Áron véréből származottak a papok, s egy közülük a főpap. De már Dávid király idejéből biztosan tudta mindenki, hogy ez az áldozat és hozzá a főpapi tisztség nem lesz örökkévaló. Dávid próféta is volt, zsoltárokat is írt. A 40. zsoltárban leírja látomását az Atyaisten és a Fiúisten megbeszéléséről: „Vágóáldozatot és ételáldozatot nem kívántál, hanem készségessé tetted fülemet. Égő- s bűnért való áldozatot nem követeltél, ezért így szóltam: Íme, eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy teljesítsem akaratodat. Ezt akarom, én Istenem, törvényed a szívemben van”. (Zsolt 40,7-9) Ezer évvel korábban megírta tehát, hogy az ószövetségi áldozatok megszűnnek, így az áronita főpapság is. Azt is Dávidnak mondta el az Úr, hogy ki lesz az Újszövetség örök főpapja: Dávid fia és egyben Ura, vagyis a Messiás-király: „Szólt az Úr az én Uramnak: Ülj az én jobbomra, amíg ellenségeidet lábad zsámolyává teszem. Megesküdött az Úr, és nem bánja meg: Pap vagy te mindörökké Melkizedek rendje szerint”. (Zsolt 110,1.4)Jézus, mint a zsidók Királya volt felfeszítve a keresztre nagypénteken. A kereszt volt az oltár, Jézus pedig önmaga volt a főpap és a véres áldozat is. De amint korábban megmondta a kafarnaumi zsinagógában, Testét és Vérét adja eledelül híveinek (Jn 6,48-51), nagycsütörtökön este az utolsóvacsorán a kenyeret és bort átváltoztatta saját testévé és vérévé,megtette az Újszövetség örökös áldozatává. Ezzel megszűnt az szövetség minden áldozatával és áronita papságával együtt. Ki volt tehát a tárgyaláson az érvényes főpap? Jézus Krisztus, és Péter, aki Őt képviselte. Semmi hatalma sem volt felette és társai felett az áronita főpapnak és a tanácsának.

APAMEAI SZENT ARISZTARCH

Szent Arisztarch és apostoltársai

Mindhárman, a 72 szent apostol közül valók. Arisztarch a szíriai Apamea,város püspöke volt. Nevét az Apostolok cselekedetei és szent Pál levelei említik.

Pudensz a római szenátus tagja volt. Mivel istenfélő ember volt, házába fogadta szent Péter és Pál apostolokat. Nála gyűltek össze a keresztények közös imádságra, házát később templommá alakították át. A hagyomány szerint ebben a templomban végezte istentiszteleteit szent Péter apostol Trofim, akiről szintén az Apostolok cselekedetéi és a Timóteushoz írt levélben történik említés, együtt szenvedett szent Pállal az üldözések idején. Mindhárom apostol Rómában végezte be életét szent Pállal együtt, a Néró-féle keresztényüldözés idején karddal lefejezték őket 65 körül.

MAGYAROK NAGYASSZONYA 3.

MAGYAROK NAGYASSZONYA
A Mennybe vitt Szűzanya

 
Már VIII. század közepétől, Damascusi Szent János egyházatya írásából tudjuk, hogy Mária elalvása = Dormitio Mariae címen egyházi ünnepe volt. Ezt a latin Egyházban Assumptio Mariae-nek, vagyis Mária fölvételének nevezzük. Ez az ünnep két titkot is hirdet: az Úr a Szűzanyát testével együtt vitte a mennyországba, és a Világmindenség Királynőjévé koronázta. A X. századból értékes írásos emlékünk van a mennyben élő Szűzanyáról. Géza magyar fejedelem nyugtalankodott a fejedelmi hatalom jövője miatt, mivel nem volt fia. Ekkor álmában egy gyönyörű Úrnő jelent meg mennyei fényben ragyogva, égi udvartartással kísérve. „Én vagyok Mária, annak a Jézusnak Édesanyja, akiről már sokat beszéltek neked a keresztény papok.” Mint túlvilági hatalom birtokosa ígérte meg, hogy a fejedelemnek fia születik, királyi hatalma lesz, sok jót tesz Jézus kedvéért, ezért királynői hatalmával örökre védelmébe fogadja a magyar népet. Géza fejedelem fia, I. István király, Mária mennybevitelének ünnepére, minden év augusztus 15-ére országa népét nemzeti zarándoklásra hívta Székesfehérvárra. 1038. augusztus 14-én végrendeletben neki ajándékozta egész országát. A Római Katolikus Anyaszentegyház a Szűzanya testben történt mennybe vételét végleges, tekintéllyel megerősített tanításként, dogmaként akarta meghatározni. Ezért XII. Pius pápa 1948-ban elrendelte, hogy minden katolikus püspök és szerzetes főelöljáró tartson vizsgálatot: „Vajon ti, Tisztelendő Testvérek, kiváló bölcsességetekkel és okosan úgy vélitek-e, hogy a Boldogságos Szűz Mennybevételét elő lehet-e adni, mint a hit dogmáját és meg lehet-e határozni, és vajon ti, papjaitokkal és népetekkel együtt elfogadjátok-e?” (AAS 42/1950) Miért volt szükség erre a körkérdésre? Azért, mert minden katolikus egyházi tanítás a kinyilatkoztatásra támaszkodik, a Katolikus Egyház Tanítóhivatala arra kapott megbízatást Jézustól, hogy a Szentlélek irányításával Isten kinyilatkoztatott igéjét, hirdesse és magyarázza tévedhetetlenül. A Szentírás és a Szenthagyomány a kinyilatkoztatás két forrása. A mennybevétel tanítása nincs benne, a Szentírásban, de a Szenthagyományban igen, hiszen ennek utolsó lejegyzője a Keleti Egyházban Damascus-i Szent János. Viszont a Szentatya minden kétséget ki akart zárni, ezért kérte az élő Egyház egyetemes véleményét. A püspökök mindkét kérdésre szinte matematikai egyöntetűséggel nyilvánították egyetértésüket. Az Egyház rendes Tanítóhivatalának ilyen egyetemes megegyezéséből biztos és szilárd érv meríthető annak bizonyítására, hogy a Szűz Mennybevétele Isten által kinyilatkoztatott igazság, mert az egyetemes egyház nem tévedhet, a Szűz testére is kiterjedő megdicsőülése, pedig máshonnan, mint a kinyilatkoztatásból nem ismerhető meg, minthogy olyan tényről van szó, amelyet sem érzéki tapasztalattal, sem puszta emberi értelem útján nem lehet megismerni. Ha tehát az Egyház egyöntetű egyetértéssel tartja Mária mennybevételét, (minden püspök papságával és népével, amihez a pápa hozzájárul), akkor ennek Istentől kinyilatkoztatott igazságnak, kell lennie még akkor is, ha nem lenne világos, hogy hol és hogy van meg ez a kinyilatkoztatásban. A hit szabálya ugyanis az Egyházi Tanítóhivatal, ami nem pusztán emberi igyekezeten alapszik, hanem a Szentlélek vezéreli a hitletétemény őrzésében, megóvásában és magyarázatában.” (Takács József Dogmatika, 631) 1950. november 1-én elhangzott XII. Pius pápa ajkáról: „kijelentjük, nyilatkozzuk és meghatározzuk, hogy isteni kinyilatkozás hittétele az, hogy a Szeplőtelen Istenszülő, mindenkor Szűz Mária, földi életének végén, fölvétetett testével és lelkével a mennyei dicsőségbe” (D 3032) Az Egyház tehát nyitva hagyja azt a kérdést, hogy Mária meghalt-e és rögtön feltámadt, vagy halál nélkül vitetett a mennyországba. A Szeplőtelen Fogantatás erre módot adna.

Apostolok Cselekedetei 10.

Apostolok Cselekedetei    

2,17: „Ez lesz az utolsó napokban, mondja az Úr, kiárasztom Lelkemet minden emberre; akkor fiaitok és leányaitok prófétálni fognak, ifjaitok látomásokat látnak, öregjeiteknek pedig álomlátásaik lesznek,” Az utolsó napok kifejezést általában a világ végére szoktuk értelmezni. Joel próféta könyvében foglalkozik is a végítélettel. Itt azonban Péter apostol tekintéllyel alkalmazza a prófétai szót az Ószövetség utolsó napjaira, amikor a nagy néptömegek, vagyis mindenki előtt nyilvánvalóvá lesz, hogy lezárult egy vallástörténeti korszak, és új vette kezdetét. A Lélek kiárasztása már az Ószövetség megkötése után hamarosan is érzékelhető volt, amikor Mózes apósa tanácsára arra kérte az Urat, hogy tennivalóit részben megoszthassa másokkal is, ne kelljen reggeltől estig sorba állni ügyes-bajos dolgaik intézése érdekében az embereknek. A kisebb ügyekben okos, megfontolt öregek is tudnak eljárni. Az Úr elfogadta Mózes kérését, kijelöltette vele az alkalmasnak ítélt hetven, zömmel valóban idős férfit, oda rendeltette őket a szövetség sátra elé, majd elvett a Mózesnek adott hatalomból azaz lélekből, kiárasztotta a választottakra, akik különleges, külsőleg is érzékelhető lelkiállapotba kerültek, „prófétáltak” (vö. Szám 11,16-30) Itt másról van szó. Joel próféta fiatalokról beszél, köztük lányokról is. Ha meggondoljuk, hogy a zsidóknál szinte minden lelki érték, hatalom a férfiaknál volt, Pál apostol még a szólást is tiltotta a szent gyülekezetekben az asszonyoknak (1Tim 2,11-12), akkor ez óriási változást jelent. Olyat, amit igazán nagy jelként értékelhettek Péter hallgatói. Maga Szent Pál is utal erre a nagy változásra másik levelében: „Akik megkeresztelkedtetek Krisztusra, Krisztust öltöttétek magatokra: nincs zsidó sem görög, sem szolga, sem szabad, sem férfi, sem nő, mert mindnyájan egyek vagyunk Krisztus Jézusban”.  (Gal 3,27-28) Ez megtörtént most: kiáradt a Lélek és új lelki korszak vette kezdetét
2,18: „Szolgáimra és szolgálóimra kiárasztom Lelkemet azokban a napokban, és prófétálni fognak” Az Isten által kijelölt napok elérkeztek tehát. Azok, akik már Jézus Krisztus szolgái és szolgálói, akik Őt hittel elfogadták Messiásnak, akik az Ő parancsának engedelmeskedve tíz napon át imával készültek a Szentlélek eljövetelére, kiáradt rájuk a Jézus által kinyilatkoztatott Harmadik Isteni Személy, a Szentlélek. Ezért nemcsak én, hanem valamennyien mennyei erőkkel rendelkezünk, prófétálunk, vagyis Isten helyett, az Ő nevében  beszélünk.
2,19: „Csodákat fogok tenni odafönn az égen és jeleket lenn a földön, vért, tüzet és füstpárát.
A csoda rendkívüli esemény, ami isteni erőt igényel. Péter hallgatói ezt az égen művelt csodát valamennyien látták. Az égből lefelé szálló tüzet, amely nem Illés próféta kék égből kilobbanó villáma volt, nem is óriási pásztortűz, nem házakat, erdőket emésztő veszedelem, hanem Isten dicsősége. Igen, miattunk és miattatok jött ilyen tapasztalható módon, hogy jel legyen itt a földön, mert az ember érzékeivel tud elsődlegesen megragadni mindent.
2,20: „Ez fog történni: mindaz, aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül”. (Joel 3,1-5)
Ez a prófétai szó annak idején a zsidók számára az ószövetségi idők szólásmódja szerint az egy Istent, Jáhveht jelentette, hiszen ők nem merték kimondani a csipkebokor-látomásnál kinyilatkoztatott isteni tulajdonnevet („Én vagyok az, Aki vagyok” Kiv 3,14).Az Újszövetségben viszont Jézust illeti az Úr megszólítás. Péter ezt most még nem hangsúlyozza, de a következő percekben már föl fogja fedni az egyik legszentebb tudnivalót, a mi Urunk Jézus Krisztus titkát. Így vezeti be a róla szóló szentbeszédjét, és kellő ószövetségi alátámasztással elindíthatja a hallgatók meggyőzését. Nagy szükség is volt erre, mert hiszen Jézust mint csalót ítélték el a zsidó vezetők, és a nép megszokta, hogy nekik hinni kell. Péternek tehát nagyon megfontoltan kellett beszélnie, nem elriasztani hallgatóit, hanem logikusan rávezetni a színtiszta igazságra.

Húsvét 2 hete szerda

Húsvét 2 hete szerda          
ApCsel 5, 17-26; Jn 3, 16-21
„Hirdessétek a templomban a népnek a tanítást erről az életről”

 
Az apostolok küldetésük értelmében állandóan imádkoztak és tanítottak. Az igazságot tanították, ez a katolikus élet alapja. Mivel abban az időben már a legfontosabb igazság, amit az üdvösség érdekében meg kellett ismernie Jeruzsálem lakóinak és a fővárosba ellátogató vidéki zsidó híveknek az volt, hogy Isten beteljesítette az Ábrahámnak, Jákobnak, Dávidnak adott ígéreteket. Ennek lényege: Dávid királyi házából megszületett a sátántipró Messiás, akit a zsidó nép szeretettel fogadott, de a vezetők gyanakodva elutasítottak. Jézus elfogadta és megerősítette az ószövetségi Szentírást, beteljesítette a próféták jövendöléseit. Rengeteg csodát művelt a betegek gyógyításával, megmutatta, hogy ura a természetnek. A vihart egyetlen szóval lecsendesítette, öt pici kenyeret úgy megszaporított, hogy tízezer embert jóllakatott vele, három halottnak visszaadta az életet. Mindazt valóra váltotta, amit Atyja rábízott. Főpapok és farizeusok esküdtek össze ellene ennyi bizonyíték ellenére, halálra ítélték, Pilátussal is halálra ítéltették, keresztre feszítve meghalt, de harmadnapra feltámadt. Az apostolok tehát az Ószövetség beteljesítőjeként beszélhettek róla. Tanításukat megerősítették sok-sok csodával, amit Jézus nevében műveltek. A végén már Péter lakása és a zsidó templom közötti útszakaszra hordták ki a betegeket, hogy legalább Péter árnyéka érje őket, amint imádkozni és tanítani megy föl a templomba. Ezt a nagy sikert már nem tudta lenyelni a zsidó főpap: „Fölállt ekkor a főpap, és mindnyájan, akik vele tartottak – vagyis a szaddúceusok pártja -, elteltek irigységgel. Elfogták az apostolokat, és nyilvános börtönbe vetették őket. Az Úr angyala azonban éjjel kinyitotta a börtön ajtaját, kivezette őket, és azt mondta: Menjetek, álljatok ki és hirdessétek a templomban a népnek a tanítást erről az életről. Miután ezt hallották, virradatkor bementek a templomba és tanítottak”. (ApCsel 5, 17-21) Miért nem tudták eltűrni a főpapok és a velük tartó szaddúceusok az apostolok nyilvánvaló sikereit? Mert a szaddúceusok voltak annak a kornak az anyag- és szabadelvű pártja. Minden áron azt akarták bizonyítani, hogy nekik mindig igazuk van. Igazuk volt Jézussal szemben, ezt nyíltan állították a főtanácsban, ugyanezt tették Pilátus előtt. A főtanácsban káromkodással vádolták és ítélték halálra az Urat, mert ez számított főbenjáró bűnnek a hívő zsidók szemében. Pilátus sok istenhívő volt, nem zavarta, ha Jézus Isten Fiának vallotta magát, ezért a császár egyeduralmát veszélyeztető trónkövetelő váddal hozakodtak elő. Isten nyilvánvaló csodával nyilatkozott az apostolok igaza mellett. Angyalt rendelt a börtönbe, ő gond nélkül kinyitotta a becsukott ajtót, és közölte Isten parancsát: Menjetek a templomba, folytassátok az igehirdetést és tanúságtételt Jézus mellett! – Ha becsületes főpapja lett volna Istennek az akkori főpap, a bezártan talált börtönajtó, az üres cella elgondolkodtatta volna, hogy Isten nem tesz csodát hazugság mellett. Főként azt fontolta volna meg, hogy a kiszabadult rabok ott maradtak a templom szokott tornácán. Nekünk is ugyanez a parancsunk Jézustól: Menjünk a templomba, hirdessük az igazságot és a szeretetet. Ne féljünk Isten mai ellenségeitől: Isten ugyanaz ma, mint akkor volt, végtelen igazság és végtelen szeretet. Ellenségei, pedig ugyanolyan ostobák, mint az akkoriak. Azt hiszik, hogy igazuk van, ha szélkakas módjára fondorkodnak, azaz hazudoznak. Isten ítélni fog.

NABLUSZI SZENT JUSZTIN

SZENT JUSZTIN

* Flavia Neapolisz (Szichem, ma Nablusz), 2. század eleje + Róma, 166.

Jusztin, a filozófus-vértanú a 2. század kereszténységében egy egészen új embertípust testesített meg. Nevezték már ,,keresztény intellektuelnek'' is, de ezt semmiképpen sem szabad úgy értenünk, mintha a szellemi tevékenység önmagában lett volna életének célja és tartalma. Személyében sokkal inkább olyan emberrel találkozunk, aki becsületesen és kitartóan kereste az igazságot, és fáradozásai közben rátalált a hitre: ezáltal megtalálta önmagát is és egyéniséggé érett, de élete hitbeli ismereteinek továbbadása során teljesedett be. A görög filozófus gondolkodásmódjáról és életstílusáról keresztényként sem mondott le, hanem inkább fölhasználta azt a hit hirdetésében.

Jusztin hazája Szamaria tartománya volt Palesztinában. Szichemi polgári családból származott, apját Priscusnak, nagyapját Bacchiusnak hívták, s e nevek azt az elképzelést erősítik, hogy Jusztin családja római eredetű volt, vagy legalábbis vonzódott a rómaiakhoz. A római szellemiségnek felelt meg az a nyilvánvalóan nagyvonalú neveltetés, amelyet Jusztin ifjúságában élvezett. Saját elbeszélése szerint semmiféle provinciális nézet vagy szokás nem akadályozta, mint filozófus, a bölcsesség szerelmese maga kereste magának az utat személyes életformájához.

Jusztin maga írja le, hogyan kereste fiatalemberként a tudást. Egymás után kopogtatott kora tudósainak ajtaján, hogy elmélyedjen náluk az igazságba, de egyiküknél sem találta meg, amit keresett.

Végülis egy egészen másfajta találkozás hozta meg a fordulatot Jusztin életében. Egy napon a tenger partján sétált, és beszélgetésbe kezdett egy tiszteletreméltó idős emberrel, aki rányitotta szemét az isteni bölcsességre. Az idős ember atyai módon az éppen megfelelő szavakat tudta neki mondani. Jusztin készségesen fogadta az oktatást, mely rámutatott Izrael népének prófétáira, akik üzeneteikkel egyenesen az egyetlen valóságos Istenhez vezetnek, és előkészítik a hit útját Isten Fiához, Jézus Krisztushoz.

Jusztin már platonikus tanítvány korában megcsodálta a keresztény vértanúk rettenthetetlenségét. Meggyőződött róla, hogy Krisztus tanítása, amelyet akkor hallott először, ,,az egyetlen megbízható és hasznos filozófia''. Megkeresztelkedett és attól fogva életét az evangélium hirdetésének szentelte. A filozófusok köpenyében mint vándorprédikátor járt mindenfelé. A városok terein beszédbe elegyedett mindenféle rendű és rangú emberrel, hogy megnyerje őket Jézus Krisztus hitének. Efezusban egyszer két napon át vitatkozott egy tudós zsidóval és tanítványaival a villák mögötti sétányon. A vita tárgya az volt, hogy milyen szerepet játszott Izrael népe Isten üdvözítő tervében, s hogy a megígért Messiás Jézus-e vagy sem. Erre a vitára visszaemlékezve írta Jusztin húsz évvel később a Párbeszéd a zsidó Triphonnal című művét. A Szentírásból bizonyítja Jézus istenségét és a pogányok meghívását a kereszténységre. Jusztin, a fáradhatatlan prédikátor és misszionárius végül hosszú vándorlás után elérkezett a fővárosba, Rómába, ahol -- minden filozófus és hithirdető gyülekezőhelyén -- végre megtelepedett. Saját iskolát alapított, amely nagy látogatottságnak örvendett. Tanítványai közt volt a későbbi hitvédő, Tatianus.

Jusztin azonban nem érte már be a szóbeli tanítással. Filozófiai értekezéseket tett közzé, amelyekben krisztushitét szembesítette a filozófiával. Sajnos, ezek az írások elvesztek. Címüket és tartalmukat csak Cézáreai Euszébiosz Egyháztörténetéből ismerjük.

Ezzel szemben ma is megvan az a két Apológiája, amelyekben Jusztin nemcsak általánosságban, a vallásosság mindenkori problémáiról szólt, hanem az üldözött keresztények érdekében közvetlenül is föllépett, fölvilágosító és útmutató módon: az újra és újra föllángoló üldözésekre való tekintettel Jusztin mindkét kérő és védő írásában személyesen a császárhoz és a római szenátushoz folyamodott segítségért. Közben azon fáradozott, hogy megcáfolja a keresztények ellen emelt vádat, amely szerint istentelenek és ellenségei az államnak. Antonius Pius (és talán Marcus Aurelius) császár filozófusi lelkiismeretéhez és megértéséhez fellebbezett, főleg annak kimutatásával, hogy a pogány filozófusok legjobbjai alapjában már magukban hordták a kereszténység csíráját. Ebben az összefüggésben alakította ki Jusztin híressé vált kifejezését, a ,,csíraszerű logosz''-t. Eszerint Isten már korábban, a Jézus Krisztus előtt élt filozófusok ajka által közölte magát az emberiséggel, és általuk is előkészítette az üdvösség ismeretét. Jusztin fölfogása szerint mindazok, akik ennek a logosznak megfelelően éltek, alapjában véve már Krisztushoz tartoztak. ,,Ilyen volt például a görögöknél Szokratész és sok más hozzá hasonló''; vagy a nem görögöknél például Izrael prófétái. Ezek a megállapítások még ma is értékesek, mert egy őskeresztény világi apostol valójában ökumenikus gondolkodásáról tesznek tanúságot.

De ez a művelt laikus a keresztény istentiszteletről adott közléseivel is nagy érdemeket szerzett az egyházi élet fejlődésében egészen a jelen korig. A keresztények szertartásairól hamis híresztelések terjedtek el. Ezek cáfolására Jusztin rövid összefoglalásban leírja a keresztelés, az Eucharisztia és a vasárnap megünneplésének rítusát. Az őskeresztény liturgiának ezzel a megbízható, legrégibb leírásával az Egyház olyan okmányt tart a kezében, amelynek segítségével állandóan fölülvizsgálhatja és rendezheti legfontosabb kultikus szokásait. Jusztin ezen írásaiban világos tanúságot tesz arról a hitről, hogy Krisztus valóságosan jelen van az eucharisztikus adományokban. A Párbeszéd a zsidó Triphonnal c. művében kifejti, hogy az Eucharisztia a pogány filozófusok óta vágyott -- lelki -- áldozati adomány, amelyben a megtestesült Logosz önmagát adja egyetlen elfogadható áldozatul, amikor imával és hálaadással megülik szenvedésének emlékezetét. A lelki áldozati adománynak ez a fogalma, amely meghalad és fölülmúl minden pusztán anyagi áldozatot, a szentmise római kánonjába is belekerült.

Jusztin írásai maradandó értékűek. Bár józan, nemegyszer szinte gyámoltalannak tűnő stílusban vannak megírva, mégis kitűnnek csodálatos teológiai világosságukkal. A hellénista és zsidó világban Jusztin előtt nem lehetett ilyen nyílt beszédet hallani keresztény szájból. Modern egyháztörténészek ezért joggal mutatnak rá arra, hogy Jusztinban a korabeli Egyház életereje öltött testet. A 2. század többi nagy embere arra szorítkozott, hogy az érintetlen hitletéteményt megőrizze és továbbadja. Jusztin új lehetőségeket keresett, hogy a Krisztusba, az egész emberiség Üdvözítőjébe vetett hitet közelebb vigye zsidó és pogány kortársaihoz.

Egy olyan ember azonban, aki annyira őszintén állt szemben a többi vallással, nem maradhatott támadások nélkül. Római működése alatt heves ellenfelei támadtak. Közülük a legelszántabb Crescentius volt, a cinikus filozófus. Végül is az ő följelentése alapján fogták el, és állították Rusticus prefektus elé tanítványaival, Charitonnal és Charitóval (aki nő volt), Euelpisztosszal, Hieraxszal, Paionnal és Liberianusszal együtt.

Ma is megvannak az akták, amelyek hűen leírják a bírósági eljárást. Jusztin rövid vonásokban ismertette a keresztény hitvallás tartalmát. Társaival együtt tanúságot tett erről a hitről és a mennyei dicsőség reményéről. Utoljára fölszólították őket, hogy áldozzanak az isteneknek, de visszautasították. Így a bírói ítélet csak a halál lehetett.

A tiszteletreméltó régi tudósítás ezekkel a mondatokkal végződik: ,,A szent vértanúk magasztalták Istent, és rögtön a vesztőhelyre indultak. Ott lefejezték őket. Így végezték be vértanúságukat Üdvözítőnk megvallásával.

Egyes hívők titokban magukhoz vették a holttesteket, és méltó helyen eltemették Urunk Jézus Krisztus kegyelmének a segítségével. Legyen nekik tisztelet mindörökkön örökké. Amen.''

Szent Jusztin ünnepét 1882-ben vették fel a római naptárba, április 14-re. Mivel e nap legtöbbször Húsvét közelébe esik, 1969-ben június 1- re tették át, amely napon a bizánci rítusban a 9. század óta ünneplik.

--------------------------------------------------------------------------------

A Párbeszéd a zsidó Triphonnal című írásában Jusztin elbeszéli, hogy fiatalemberként -- tudásszomjtól ösztönözve és az igazságot kutatva -- hogyan kereste föl egymás után a különböző filozófusok iskoláit.

Először egy sztoikustól kért oktatást. ,,De miután meglehetősen hosszú időn át jártam hozzá -- így beszéli el --, nem gazdagította istenismeretemet, hiszen nincs is neki, és nem tartja szükségesnek. Ekkor elfordultam tőle, és egy másik emberhez mentem, egy úgynevezett peripatetikushoz (azaz Arisztotelész tanítványához), aki szellemileg képzettnek tartotta magát. Neki csak az első napokban volt türelme hozzám. Aztán már azt követelte, állapodjunk meg a fizetségben, hogy együttlétünk haszontalan ne legyen, emiatt azután el is hagytam. Véleményem szerint egyáltalán nem volt filozófus.''

Azután egy híres pitagóreushoz ment, ,,olyan emberhez, aki sokat képzelt a maga bölcsessége felől''. Ez azonban fölszólította, hogy rögtön mondjon le a zenéről, a csillagászatról és a mértanról, hogy ezáltal -- szellemét elvonva az érzékiektől -- fölkészüljön az Isten, az abszolút jó és szép szemléletére. Mivel Jusztin kénytelen volt bevallani, hogy ehhez nincsenek előismeretei, ez a tanító is elküldte őt, aki pedig azt hitte, ,,ért valamihez''. ,,Tanácstalan helyzetemben -- így folytatja tovább beszámolóját -- elhatároztam, hogy fölkeresem a platonikusokat is, hiszen nekik is jó hírük volt. Mivel egy ideje éppen városunkban tartózkodott egy tudós, aki nagy tekintélynek örvendett a platonikusok között, oly sokszor fölkerestem, amint csak lehetséges volt. Jól haladtam előre, s nap mint nap tökéletesedtem, annyira jól mentek a dolgok. A testetlen létezők szellemi valósága nagyon érdekelt, és az ideák szemlélete szárnyakat adott gondolkodásomnak. Úgy gondoltam, rövid időn belül bölcs leszek. Korlátoltságomban abba a reménybe ringattam magam, hogy közvetlenül látni fogom Istent.''

Egy napon azonban sétálás közben a tengerparton találkozott egy tiszteletreméltó idős emberrel. Ez meggyőzte őt, hogy Platon filozófiája számos problémát megoldatlanul hagy. Egyenesen a szemébe mondta az ifjú bölcsességkeresőnek: ,,Te szereted ugyan a jó beszédet, de semmiképpen sem vagy barátja a cselekvésnek és a valóságnak.'' Ez a komoly intés jó talajba hullott, és kérlelte az aggot, hogy fejtse ki előtte Krisztus üzenetét.

Jellemző Jusztinra, hogy micsoda hatással volt rá a kereszténység! ,,Amikor még teljes szívvel platonikus voltam, hallottam a keresztények ellen fölhozott vádakat. Amikor azonban láttam, hogy a halál és mindenféle kigondolható kín előtt mennyire félelem nélkül állnak, arra a belátásra jutottam: lehetetlen, hogy ezek idáig bűnben és vétekben éltek volna.''

Egy közvetlenül a közelében lejátszódott fölháborító esemény arra bírta, hogy -- amint már egyszer megtette -- a római jogérzékhez fellebbezzen. A városprefektus ismét kivégeztetett három keresztényt, pusztán csak azért, mert keresztények voltak. Ekkor Jusztin egy bátor levéllel közvetlenül a császárhoz folyamodott. Fölfedte az üldözések alapjait, kimutatta a kereszténység isteni felsőbbségét, és végül nyomatékos szavakkal kérte, hogy az igazság és az igazságosság nevében ne hagyják figyelmen kívül figyelmeztetését. Jusztin tudta, hogy nyílt beszédével a saját életét kockáztatja. E szavakkal zárja ugyanis: ,,Én is várom most már, hogy az említett besúgók valamelyike álnokul följelent, és a keresztre kerülök.''

Szentünknek és társainak hivatalos vértanú-jegyzőkönyve érzékletes képet rajzol arról a merev római törvényszéki eljárásról, amely külsőleg szétmorzsolta ugyan a védtelen áldozatokat, bensőjüket azonban nem tudta legyőzni.

A kihallgatás elején Jusztin alkalmat kapott arra, hogy beszéljen hitéről. Így szólt: ,,Nem lehet megbélyegezni vagy rosszallani, hogy Üdvözítőnk Jézus Krisztus parancsait követjük. Azon fáradoztam, hogy megismerjek minden tanítást. Mégis a keresztények igaz tanítása mellett döntöttem, annak ellenére, hogy nem tetszenek azoknak, akik tévedésben élnek.'' Akkor a prefektus félbeszakította: ,,Ide hallgass te, akit a szó emberének mondanak, s aki azt hiszed, hogy tiéd az igazi bölcsesség! Ha most megkorbácsolunk és kivégzünk, azt hiszed, hogy fölmégy az égbe?'' Jusztin ezt válaszolta: ,,Szilárdan bízom benne, hogy ott fogok lakni, ha mindezt elviselem.'' Rusticusnak be kellett látnia, hogy hiábavaló az ijesztgetés. Ezért röviden parancsot adott: ,,Térjünk a tárgyra! Lépjetek elő és áldozzatok az isteneknek!'' Jusztin így válaszolt: ,,Aki helyesen gondolkodik, nem eshet vissza az istenfélelemből az istentelenségbe. Mi vágyva vágyunk arra, hogy Urunkért, Jézus Krisztusért szenvedjünk, és így meneküljünk meg.'' Jusztin tanítványai is egyhangúan kijelentették: ,,Tégy, amit akarsz! Mi keresztények vagyunk és nem áldozunk bálványszobroknak!'' Erre Rusticus kihirdette az ítéletet: ,,Mivel ezek nem akarnak az isteneknek áldozni és a császár parancsainak engedelmeskedni, korbácsolják meg és vezessék őket a vesztőhelyre a törvény irtelmében.''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Jusztin vértanút a kereszt oktalansága által csodálatosan megtanítottad Jézus Krisztus fölséges ismeretére, kérünk, az ő közbenjárására engedd, hogy a bennünket megkörnyékező tévedéseket elűzve a hit szilárdságára törekedjünk! 

MAGYAROK NAGYASSZONYA 2.

MAGYAROK NAGYASSZONYA
Szűz Mária Jézus Édesanyja

 
Géza magyar fejedelem aggódott népe jövője miatt. Nem született fia, és attól félt, hogy fiúörökös híján a rokonság olyan férfi tagja örökli a hatalmat, aki ragaszkodik a törzsi szervezethez. Isten különleges álommal tüntette ki. „Egy éjjel csodálatos fényben ragyogó, gyönyörű asszonyt látott, akit sok előkelő szűz követett. Ő ezekkel a szavakkal szólt hozzá: Nyugodj meg, Géza, én Mária vagyok, az érintetlen Szűz, akiről a keresztény emberek elmondták neked, hogy Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának édesanyja vagyok.” (Rajzani írása Schwandtner: Scriptores rerum Hungaricarum, Tom.1.583-584) Mit mond Szűz Mária Gézának, nekünk és minden embernek? Jézus a Nap, a fontos, én csak a holdja vagyok, a szolgálóleánya. A megtestesülést hirdető angyaltól tudtam meg, hogy kegyelemmel teljes vagyok, tehát minden kiváltságom és méltóságom kegyelem, azaz Isten természetfölötti ajándéka. A Szeplőtelen Fogantatás, a szűzi anyaság is, amiről Izajás próféta (7,14) és az angyal beszélt (Lk 1,34-35). Anyává lenni a természet rendje szerint a legszebb női hivatás. Ezért mondta az Erzsébet: „Áldott Vagy te az asszonyok között” (Lk,1,42) Dávid király késői unokája vagyok, hiszen a Megváltó Dávid Fia kell, legyen (Mt.21,9). Ezért „az Úr Isten neki adja Dávidnak, az ő atyjának trónját, és uralkodni fog Jákob házában mindörökké, és királyságának nem lesz vége.” (Lk,1,32-33) Dávidnak üzente az Úr: „Én hoztalak el téged a legelőről, a juhok mögül, hogy népem, Izrael fejedelme légy” (2Sám,7,8), én pedig magam mondtam Isten követének: „íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint” (Lk,1,38) Egyikőnk sem feledte el, hogy az Úr szolgái vagyunk. „Íme, méhedben fogansz és fiút szülsz, és Jézusnak fogod nevezni” (Lk,1,31) Ebből a szent névből megtudtam, hogy Ő lesz a Megváltó, a Magasságbeli Fia, tehát személy szerint Isten. Ezért én Isten Anyja vagyok, mert akit szültem emberként, az valóságos Isten. Ezt erősítette meg az efezusi zsinat 431-ben. Mint Megváltó a tőlem kapott testét áldozatul hozza majd a szenvedéseiben és halálában. Ezt is jól tudtam, mert a názáreti zsinagógában őriztük Izajás könyvtekercsét, ahol a próféta erről szemléletesen ír. Aggályom volt: „Miképpen lesz ez, hiszen férfit nem ismerek? Az angyal azt felelte: A Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli ereje megárnyékoz téged” (Lk,1,34-35) Ezután vállaltam, hogy az Isten Fiának édesanyja leszek, világra szülöm, és mindenben igazi édes-anyaként állok mellette küldetésében is. Szolgálni kezdtem: elvittem Erzsébet rokonomhoz, aki az angyal szerint hat hónapja áldott állapotban volt. A két öreg szülő segítségre szorult. Házimunkám mellett magzatom eszköze voltam, hogy Erzsébet magzatát a megszentelő kegyelemben részesítse. Ezt érzékelte a magzat és az édesanyja is. Erzsébetnek a Szentlélek adta tudtára, hogy én viszont az Úr anyja vagyok. Nagyon megörültem, hogy szent titkom így jutott napvilágra.(Lk,1,39-45) Visszatérve Názáretbe elkezdődött a szenvedésem. Vőlegényem, József, nem értette, mi történhetett velem? Az Úr angyalt küldött hozzá, hogy fedje fel neki az igazságot (Mt.1,19-25) Fiam születése a kimondhatatlan nagy öröm mellett létünk bizonytalan volta miatt sok fájdalmat okozott. A bölcsek látogatása boldogított, mert nyilvánvaló lett, hogy Fiam a csillagok és a népek Ura, de egy földi király gyermekgyilkos gonoszsága megrémített Jó volt tudni, hogy Fiam biztonságban érzi magát ölemben, egyre szebb emberi tudattal látja meg édesanyai szolgálatomat. Mindez így folyt boldogan Jézus harminc éves koráig. Utána sem szűnt meg édesanyai szeretetem, de megértettem, hogy háttérbe kell vonulnom, mert a Fiam a Mennyei Atyja ügyében akar munkálkodni.

Apostolok Cselekedetei 9.

Apostolok Cselekedetei 

 
2,4:”Ekkor mindannyian beteltek Szentlélekkel és különféle nyelveken kezdtek beszélni, amint a Szentlélek megadta nekik, hogy szóljanak”. A Szentlélek a Harmadik Isteni Személy. Ő a két első Személytől, mint már közös kincsüket kapja az isteni természetet, így az övé is teljesen a mindentudás és a mindenhatóság, velük együtt a mindenütt jelenvalóság isteni tulajdonsága. Nincs tehát ember az Ő jelenléte nélkül, de nincs más létező sem a mérhetetlen csillagvilágban. Mit jelent akkor ez az esemény, hogy lángtenger száll le az égből, behatol a tetőn keresztül a házba, ott lángnyelvekre oszlik, rászáll egy-egy lángocska minden jelenlévőre, és betelnek Szentlélekkel. A látható fizikai láng nyilván nem a Szentlélek része, hiszen Istenben semmi anyagi részecske nincsen, hanem jelzi a láthatatlan, szellemi létű Isten kiáradását. Hozzájuk jön, eltölti őket: olyat kezd művelni bennük, amit addig nem tett, vagyis különféle adományokat oszt nekik ajándékozó akarata szerint, főként pedig különleges jelenlétet, állandó lakást vesz a lélekben, hogy további életében irányítója legyen az embernek, közvetítse a Jézus Krisztus által kiérdemelt kegyelmeket. Az egyik ilyen ajándék, amely a Szentlélek valódi kiáradását is jelezte, a nyelvek adománya. A szentíró azért említi ezt a sok adomány közül, mert a különleges beszéd nagyon könnyen érzékelhető.

2,5: „Ekkortájt az ég alatt található mindenféle nemzetből való istenfélő zsidók tartózkodtak

Jeruzsálemben.” Pünkösd volt aznap, a zsidóknál a hetek ünnepe. A zsidó húsvét és az őszi sátoros ünnepekkel együtt az évi templomlátogatás alkalma a tizenkét évesnél idősebb zsidók számára. Ezért érthető, hogy a szétszórtságban élő zsidók egy része ezen az ünnepen ott tartózkodott Jeruzsálemben. Mindegyik annak a népnek nyelvét beszélte, amelyiknek városában élt.

2,6: „A zaj hallatára tömeg verődött össze, és teljesen elképedtek, mivel mindenki a tulajdon nyelvén hallotta beszélni őket”. A zaj heves szélzúgáshoz volt hasonló. Nyilván mindenki vihart érzékelt a fülével, és a szemével kereste a földön fákat tépő szél nyomait, az égbolton a komor viharfelhőket, és csodálkoztak, hogy a fák lombja rezzenéstelen, ragyogó napsütés tündöklik a kék égen. Közben akadhatott meg a kutató tekintet a természeti törvényekkel ellenkező módon lefelé szálló tűzön, amely Jeruzsálem felé közeledett. A tűz irányát követve jutottak el az utolsó vacsora házához. A több mint háromezres tömeg lélegzetvisszafojtva leshette, mi történik szemük láttára, és rettegve várták a belülről menekülő, megperzselt lakókat. Az ajtók hamarosan feltárultak, de rémületnek nyoma sincs az arcokon. Ellenkezőleg, valami túláradó boldogság ragyog a szemekből, a ruha, a haj perzseletlen. És a beszédjük!? A húszféle nyelvet beszélő tömeg, amely egymás szavát sem értette meg, íme, hibátlanul érti a bentről kijöttek beszédét.

2,7: „Mindnyájan álmélkodtak és csodálkoztak: Íme, ezek, akik beszélnek, úgy-e, mindnyájan galileaiak?” A galileai lakosok nyilván tájszólással beszéltek, hiszen Jézus pere alkalmával az udvaron lebzselők is beszéde alapján figyeltek fel Péter apostolra: „Biztosan te is közülük vagy, hiszen a beszéded is elárul téged”.(Mt 26,73)

2,8: „Hogyan halljuk hát mégis mindannyian a saját nyelvünket, amelyben születtünk?” Az anyanyelv minden ember lelkében a legmélyebb rétegekben él. A pápa halála után a jelenlévő bíboros kis aranykalapáccsal megkoccintja a halott homlokát, és eredeti nevén szólítva kérdezi meg: Élsz? – A Lélek hatása is ott, a legkedvesebb húron érinti meg a jelenlévők szívét: az idegen környezetben a nekik szánt első ajándék, hogy anyanyelvünkön szól hozzánk az égből jött erő. Másra nem gondolhattak abban a percben, hiszen akkor még nem is sejtették, hogy van Szentlélek. Erre majd Szent Péter apostol tanítja meg őket nagy pünkösdi beszédében.

Húsvét 2. hete kedd

Húsvét 2. hete kedd
ApCsel 4,32-37; Jn 3,7b-15 
„A hívek sokaságának pedig egy volt a szíve, lelke”

A tegnapi szentlecke alapján elmélkedtünk Jézus erejének csodatevő voltáról, amely egyrészt egészséget adott Szent Péter szavára egy gyerekkora óta béna fiatalembernek, másrészt okossá és bátorrá tette az apostolokat, hogy a főtanács előtt hatékonyan hirdessék Jézus istenségét, üdvözítő küldetését és hatalmát. Aztán még szóltunk arról is, hogy ezt a diadalmas hitet milyen nagy örömmel fogadta a keresztény közösség, hozzá pedig pecsétet küldött az Úr oda föntről: „Miután pedig így imádkoztak, megremegett a hely, ahol egybegyűltek. Mindnyájan beteltek Szentlélekkel, s bátran hirdették Isten igéjét”. (ApCsel 4,21) Ma az Írás közvetlen folytatása az első keresztények szociális, tehát közösségéről, egyetlen családi kört alkotó jellegéről beszél. Arról szól a szent szöveg, hogy a hit, az azonos keresztség és az egész valójukat átható szeretet egyetlen nagycsaláddá formálta a különböző természetes családokból érkezett, a társadalom más-más rétegéből származott egyéneket. A zsidótörvény szerint szigorú rendet tartottak a földtulajdon területén. A honfoglaláskor kisorsoltak minden törzsnek, nemzetségnek és családnak a létszáma szerint lakóházat és földterületet. Ezen változtatni nem volt szabad. Ha egy család anyagi gondok miatt megszorult, birtokot kellett eladnia, azt csak a következő jubileumi évig idegeníthette el. Az öröm és pihenés évében vissza kellett adni az eredeti tulajdonosoknak. Most pedig azt olvassuk, hogy ebbe az új családba, a keresztény hit alapján létrejött közösségbe hozták be az eladott földek árát. Ott aztán közösen használták fel az árát, kinek-kinek szüksége szerint adtak belőle részesedést. „Nem is volt közöttük senki szűkölködő, mert mindazok, akiknek földje vagy háza volt, eladták, s az eladott dolgok árát elhozták, és az apostolok lábához tették. Mindenkinek annyit osztottak ki, amennyire kinek-kinek szüksége volt”. (34-35)Később aztán némileg változott ez a szociális gondolkodás. A SOCIETAS, a közösség maradt a fontos, a gondoskodás mikéntje azonban változott. Az eredeti keresztény felfogás ugyanis az volt, hogy Urunk Jézus hamarosan visszatér a túlvilágról, lezárja a történelmet, megszűnik teljesen a világ jelenlegi alakja, és mindenki feltámad, a mennyországba kerül. Ott a szeretet földi gyakorlása alapján részesül minden üdvözült az örök boldogságból. Ezért is adták oda olyan könnyen minden birtokukat. De már Szent János és Szent Pál is rádöbbent, hogy a történelem nem ilyen szűkre van szabva, rengeteg embernek meg kell születnie, igen sok jó és rossz dolognak meg kell történnie, ehhez pedig hosszú idő szükséges. Jézus maga is ezt sejttette beszédeiben, a földről való távozásakor is ilyen információt adott tanítványainak, hogy tegyék a dolgukat, és bízzák Istenre a világ rendjét. (Tessz 2) Másik megfontolásként vehették számításba a gazdaságosságot: ha eladnak egy darab termőföldet, az árát szétosztják, felélik. Ha azonban megőrzik azt a földet, dolgoznak rajta, termelnek elfogyasztható vagy értékesíthető javakat, a rászorulóknak állandó erőforrás marad. Nálunk is igen fontos volt a termőföld. Itt is megpróbálták egy gazdálkodásba vonni. Itt nem a hit, hanem egy aljas vagyontalanítás volt a cél. Az ország termőföldjének 97 %-a volt közösségi birtok, 3% pedig háztáji, egyéni. Az ország össztermékének 36%-át mégis ez a 3% nyújtotta. Hit és lélek nélkül nincs közösség.