Karácsony nyolcadának hatodik napja

Karácsony nyolcadának hatodik napja

Abból tudjuk meg, hogy ismerjük őt, ha megtartjuk parancsait”

János apostol írásai nem könnyen érthetők. A hívő embernek is el kell gondolkodnia, hogy pontosan mit is akar tudtunkra adni az a tanítvány, akit szeretett Jézus Amikor ezt olvassuk tőle Istenre vonatkoztatva: „Abból tudjuk meg, hogy ismerjük őt, ha megtartjuk parancsait. Aki azt mondja: ismerem őt, de parancsait nem tartja meg, az hazug, és nincs benne igazság”. (1Jn 2,3-4) Az ismeret az értelem tevékenysége nyomán jön létre. Ismerni tehát annyit jelent, hogy tudok valamit valakiről vagy valamiről. Ismeretem annál tökéletesebb, mennél többet tudok az ismeret tárgyáról, és ezek az ismeretek mennél pontosabbak. Az Isten ismerete akkor igaz, ha a róla való ismeretem megegyezik azzal, amit Ő saját magáról mondott. Amikor tehát felfogom értelmemmel, hogy Isten mit tanít önmagáról, ez egyben parancs a számomra, hogy róla így kell gondolkodnom. De a gyakorlati életben is úgy gondolkodom róla, hogy a tennivalóimat is elfogadom, ami az Ő létéből, abszolút fölségéből, rám vonatkozó uraságából fakad. Ha ezeket nemcsak elméletileg értem meg, hanem életem alapjául el is fogadom és megtartom, akkor mondhatom, hogy igazán ismerem Őt. Ezért amikor azt tanulom róla, hogy Isten létét, azt hogy Ő van, létezik, mindabból, ami teremtett dologként létezik, az emberi ész saját erejéből megismerhetem, sőt bizonyítani is tudom, akkor azt is kimondom, hogy ebből azt is következtetni tudom, hogy az Isten nekem legfőbb Uram, és engedelmeskedni tartozom neki. Levonja a következtetést eddig mondott állításaiból: „Aki azonban megtartja az ő igéjét, abban Isten szeretete valóban tökéletes, és ebből tudjuk meg, hogy őbenne vagyunk. Aki azt mondja,hogy őbenne lakik, annak úgy is kell élnie, ahogyan ő élt”: (5-6)János ezután a két szövetség fontosságáról beszél, úgy, ahogyan ezekben a szövetségekben Istenről egyre világosabban szerezhettünk ismereteket: „Szeretteim, nem új parancsot írok nektek, hanem régi parancsot, melyet kezdettől fogva ismertek. A régi parancs az ige, amelyet hallottatok”..(7) Amit tehát Isten az Ószövetségben nyilatkoztatott ki önmagáról, az igazság, azt is el kell fogadnunk. Az Újszövetségben azonban Jézus az addig homályosabb ismereteket megvilágosította: „De új parancsot is írok nektek, ez rá is, rátok is vonatkozik, mert a sötétség elmúlt, és az igaz világosság világít már. Aki azt mondja, világosságban van, de testvérét gyűlöli, az még most is a sötétségben van. Aki szereti testvérét, az a világosságban marad, és nincs benne botránkozás. De aki gyűlöli testvérét, az sötétben van, a sötétben jár, és nem tudja, hova megy, mert a sötétség megvakította a szemét”: (8-11) Emlékezzünk: Jézus egyszer beszélt arról, hogy a régieknek úgy tanították a törvényt: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet! (Lev19,18)Én viszont azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért, hogy fiai legyetek mennyei Atyátoknak, mert ő felkelti napját a gonoszokra és a jókra, s esőt ad az igazaknak és a gazembereknek”. (Mt 5,43-45) Nem engedjük, hogy szemünk a sötéttől vak legyen.

Aprószentek

1 Jn 1,5-2,2  Mt 2,13-18

„Ő az engesztelés az egész világ bűneiért is.(2,2)

János apostol tudja, hogy az emberi természet rosszra hajló. Saját életéből volt elég tapasztalata erről. Pl. saját maga is lobbanékony volt, ezért kapta Jézustól a Boanergész nevet. El tudta veszíteni a hitét, tudott a társaival szemben önzően a főapostoli helyre pályázni, stb.

Látta Péter gyengeségét, amikor félelmében háromszor megtagadta mesterét. Nem is beszélve Júdás bűneiről.: „tolvaj volt, ellopkodta a közösség pénzét”, áruló. Meri megfogalmazni: „azt mondjuk, nincs bűnünk, megcsaljuk magunkat és nincs bennünk igazság.”(8)

Jézus viszont a bevallás után szívesen megbocsát, mert „ő” hű és igazságos.(9)

Mondhatnánk, ezt csak nekünk teszi, híveinek. De Jézus nem így gondolkodik: megvédi a szamaritánusokat, az örömhírrel minden néphez küldi az apostolokat, a consecratióban is kimondja: „Ez az én vérem… mindenkiért kiontatik.”

János óv minket a bűnbeeséstől, de ismerve az emberi gyengeséget és esendőséget, felhívja a figyelmet az isteni irgalomra. Az a Jézus, aki Péternek a hetvenszer-hétszeres megbocsátást írta elő, gyakorolja is velünk minden bocsánatkérő szóra.

Szent János apostol

Szent János apostol

„Ami kezdettől volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megnéztünk és kezünk tapintott az élet Igéjéről”

Szent János apostol volt, ahogyan önmagát előszeretettel nevezi írásaiban: a tanítvány, akit szeretett Jézus. Evangélista is, mert ő is megírta saját tapasztalatai alapján Jézus tanítását és cselekedeteit, a negyedik evangéliumot. Ezekiel próféta hatszáz évvel korábban csodálatos látomásban részesült. „Íme, forgószél jött észak felől és nagy felhő, lobogó tűz és körülötte fényesség, és belőle, tudniillik a belsejéből, olyasvalami tűnt elő, mint a fénylő érc. Abban pedig olyasmi volt, mint négy élőlény. Alakjuk ilyen volt: emberhez hasonlítottak; négy arca volt mindegyiknek és négy szárnya mindegyiknek. Arcuk emberi archoz hasonlított, jobb felől pedig mind a négyüknek oroszlánarca volt, bal felől mind a négyüknek bikaarca volt, és ezenkívül mind a négyüknek sas arca volt”. (Ez 1,4-6.10) Írásuk kezdő szavai alapján ebből a látomásból nyerték jelképeiket az evangélisták. János írása a teremtés előtti állapotot rögzíti, amikor az Ige volt csak Atyjánál: magasba szárnyal, ezért sassal szoktuk ábrázolni: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ez volt kezdetben az Istennél. Minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt föl nem fogta”. (Jn 1,1-5)Az emberek hosszú ideig várták, hogy Isten elküldi nekünk Igéjét. Izajás próféta esdve kéri: „Harmatozzatok egek, felülről, és a felhők hullassanak igazságot!” (Iz 45,8) Ezekiel. Másfél évszázaddal később látja az említett látomásban, hogy észak felől jön a hatalmas felhő, amelyből az Atya Fénye sugárzik már az emberekre. János pedig már boldogan írhatja: „És az Ige testté lett, és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal”. (Jn 1,14) Első levelében pedig azt is hangsúlyozza, hogy ez a látomás már nem szimbolikus távlatokban történt, hanem egészen közelről látták a tanítványai, sőt minden akkor élő ember, aki közel ment hozzá. Apostolai egészen közel tartózkodtak hozzá. Kezéből vették át az öt árpakenyeret és a két halat a csodálatos kenyérszaporítás alkalmával. Péter kezét Ő ragadta meg és húzta ki a habokból. Kezéből vették át Jézus szent Testét és Vérét az utolsóvacsorán. Látták egészen közelről kereszten függeni, meghalni, majd harmadnap este feltámadottan. Ott meg is kellett érinteniük kezét és oldalát, hogy érezzék élő valóságát. Ezért írja János boldogan első levelében ilyen részletesen: „Ami kezdettől volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megnéztünk és kezünk tapintott az élet Igéjéről – mert az élet megjelent és mi láttuk, és tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, mely az Atyánál volt és megjelent nekünk,amit láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek, hogy ti is közösségben legyetek velünk. Mi ugyanis közösségben vagyunk az Atyával és az Ő Fiával, Jézus Krisztussal. Ezeket azért írjuk nektek, hogy örömötök teljes legyen”. (1Jn 1,1-4) Köszönjük neked, Szent János, ezt az írást, és mindegyik művedet! Boldogan ünneplünk téged.

Szent István első vértanú

Szent István első vértanú

„De óvakodjatok az emberektől! Mert átadnak benneteket a törvényszékeknek”

A kis Jézus születésére vágyakozva gondoltak az emberek. Előbb csak úgy általánosságban. Gondoltak arra, milyen jó lesz mindenkinek, aki szereti Istent, fél az embereket a jó látszatával elcsábító sátántól. Ősszüleink vétkét súlyos csapásokkal büntető Isten is csak arról szólt, hogy a becsapott asszony gyermeke lesz majd a győztes a sátán és ivadéka felett, de nem adott akkor még közelebbi eligazítást, hogy az a győzelem miként jön létre. Izajás próféta mutat rá először a szűz gyermekére, akinek nagy szerepe lesz a megszabadításban. (vö. Iz 7,14-17)Amikor Jézus megszületett a júdeai Betlehemben, angyalok szálltak le az éj csendjében a pusztába, amelyen pásztorok őrizték a nyájukat. A fényes angyaltól is megrémültek, pedig az Isten küldötte volt. „Félni kezdtek nagy félelemmel. Az angyal ezt mondta nekik: Ne féljetek! Íme, nagy örömet hirdetek nektek, melyben része lesz az egész népnek. Ma született nektek az Üdvözítő, az Úr Krisztus, Dávid városában. Ez lesz a jel számotokra: találni fogtok egy kisdedet pólyába takarva és jászolba fektetve”. (Lk 2,9-12) Az angyal szavai nyomán tehát vissza kellett kapniuk a nyugalmukat. Az a kicsi baba, aki magatehetetlen, édesanyja gondozása nélkül élni sem tud, miért lenne félelmetes? De nem csak a félelemtől kell megszabadulnotok, hanem örülnötök kell, mert Ő az a győzedelmes Üdvözítő, aki legyőzi a sátánt. Megnyugtatásul, hogy a győzelmet bizonyosan megnyeri, „ekkor azonnal mennyei sereg sokasága vette körül az angyalt, és dicsérte Istent: Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek!” (13-14) Az angyalok éreztetik a pásztorokkal, hogy ez a Kisbaba nem földi erővel fog győzni. Amikor majd felnőttként vívja életre-halálra a megváltás nagy harcát, ott áll a Getszemáni kertben tizenegy megrémült apostolával, azonnal úgy érezték tanítványai, hogy minden elveszett, hiszen eme túlerővel szemben tehetetlenek. Péter ugyan kardot ránt, suhint a legközelebbi ellenség nyaka felé, de csak a fülét vágja le. Jézus ráparancsol: „Tedd vissza a kardodat a helyére. Mert mindaz, aki kardot ragad, kard által vész el. Vagy azt hiszed, nem kérhetném Atyámat, hogy azonnal küldjön nekem több, mint tizenkét légió agyalt? De akkor hogyan teljesednének be az Írások, hogy ennek így kell történnie?” (Mt 26,52-54) A megváltás nagy harcát tehát Jézus vívja meg elsődlegesen önmaga önmagát feláldozva a kereszten. Azután a kiválasztottakban vívja tovább a történelem végéig. Ezért kell ma, karácsony másnapján Szent Istvánt ünnepelni, mert ő megvédte Jézus megváltói küldetését hatalmas ívű beszédjében, aztán Jézus küldetését igazolva oda adja magát áldozatul Mestere kezébe, hogy általa is győzzön ellenségein a türelem és szeretet győzelmére. „Íme, nyitva látom az eget, s az Emberfiát állni Isten jobbja felől”- (ApCsel 7,56) A rázúduló kövektől megroppantva mondja: „Uram, vedd magadhoz lelkemet!”. (59) Ne féljünk hát senkitől! Isten Fia Jézus, és bennünk is Ő él és ha kell, Ő küzd és hal mag általunk.

XVI. Benedek pápa karácsonyi homíliája

„A pásztorok szent kíváncsisága töltsön el bennünket és példájukat követve mi is siessünk Betlehembe, hogy megismerjük az emberré lett Istent” – XVI. Benedek pápa karácsonyi homíliája

December 24-én este 10 órakor XVI. Benedek pápa a vatikáni Szent Péter bazilikában 30 bíboros koncelebrációjával bemutatta a karácsonyi éjjeli szentmisét. Homíliájában hangsúlyozta a menekültek, bevándorlók befogadásának jelentőségét és arra szólította fel a híveket, hogy ébren vigyázzanak: nehogy a vallásokat méltatlanul használják fel. A pápa imádkozott Közel-Kelet békéjéért és annak a reményének adott hangot, hogy a fegyverkezés helyett a szegények megsegítése kerül előtérbe.

Kedves Testvérek! - kezdte homíliájában a Szentatya.
Ennek az evangéliumi részletnek (Lk 2,1-14) a szépsége újból és újból megérinti szívünket – olyan szépség ez, amely az igazság tündöklése. Mindig újból és újból meghat bennünket az a tény, hogy Isten gyermekké lett, azért, hogy szerethessük, hogy merjük szeretni őt, és az, hogy mint gyermek bizalommal telve kezünkbe helyezi magát. Mintha Isten ezt mondaná: Tudom, hogy tündöklésem megrémiszt téged, hogy nagyságommal szemben önmagad állítására törekszel. Nos, ezért tehát, mint gyermek jövök hozzád, hogy te befogadhass és szerethess engem.

Mindig újból és újból megérint az evangelista szava is, amit szinte érintőlegesen mond, hogy számukra nem volt hely a szálláson. Elodázhatatlanul felmerül a kérdés, hogy hogyan mennének végbe az események, ha Mária és József az én ajtómon kopogtatnának? Lenne-e számukra hely? És utána eszünkbe jut, hogy ezt a látszólag esetleges hírt, vagyis azt, hogy a szálláshely hiánya a Szentcsaládot az istállóba készteti, János evangelista elmélyítette és előtérbe helyezte, így írva: „Tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be”.

Így az a nagy erkölcsi kérdés, arra vonatkozóan, hogy nálunk hogyan állnak a dolgok a menekültekkel, elvándorlókkal kapcsolatban, még alapvetőbb értelmet nyer: van-e valóban hely nálunk Isten számára, amikor megpróbál belépni hozzánk? Van-e időnk és helyünk Számára? Talán nem éppen Isten az, akit mi visszautasítunk? Mindez azzal a ténnyel kezdődik, hogy nincs Számára időnk. Minél gyorsabban tudunk helyet változtatni, minél hatékonyabbá válnak az eszközök, amelyek révén időt takarítunk meg, annál kevesebb időnk van.

És Isten? A rá vonatkozó kérdés soha nem tűnik sürgősnek. Időnk már teljesen be van táblázva. De a dolgok még mélyebbre hatolnak. Istennek valóban van helye gondolatainkban? Gondolatrendszerünk úgy van beállítva, hogy Ő, Isten, alapjában véve nem kell, hogy létezzen. Akkor is, ha úgy tűnik, hogy kopogtat gondolatunk kapuján, el kell távolítanunk Őt valamilyen érveléssel. Ahhoz, hogy komolynak tartsanak egy gondolatot, úgy kell azt beállítani, hogy „Isten hipotézise” feleslegessé váljon.

Nincs Számára hely. Érzéseinkben és akaratunkban sincs Számára hely. Saját magunk akarunk lenni, azokat a dolgokat akarjuk, amiket meg tudunk érinteni, a megtapasztalható boldogságot, személyes terveink és szándékaink sikerét. Teljesen el vagyunk telve önmagunkkal, annyira, hogy nem marad egyáltalán hely Isten számára. És ezért nincs hely a többieknek sem, a gyermekeknek, a szegényeknek, az idegeneknek.

Ezekből az egyszerű szavakból kiindulva, amelyek a szálláshely hiányára vonatkoznak, ráébredhetünk, hogy mennyire szükséges Szent Pál buzdítása: „Alakuljatok át gondolkodástok megújulásával!” (Róm 12,2). Pál értelmünk (nous) megújulásáról, mások felé való megnyitásáról szól; általában véve arról beszél, amilyen módon látjuk a világot és önmagunkat. A megtérés, amelyre szükségünk van, valóban el kell, hogy jusson a valósággal való kapcsolatunk legmélyebb szintjére. Imádkozzunk az Úrhoz, hogy éberek legyünk jelenlétére, hogy meghalljuk, amikor halkan, vagy kitartóan kopogtat lényünk vagy akaratunk ajtaján.

Imádkozzunk hozzá, hogy bensőnkben teremjen hely Számára. És azért, hogy ezáltal fel tudjuk Őt ismerni azokban is, akik révén felénk fordul: a gyermekekben, a szenvedőkben, a magukra hagyottakban, a társadalom peremére szorult személyekben, a világ szegényeiben.

Van egy másik szó a karácsonyi történetben, amelyről veletek együtt szeretnék elmélkedni: a dicshimnusz, amelyet az angyalok énekelnek az újszülött Üdvözítőről szóló híradás után: „Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön Isten kedveltjeinek”. Isten dicsőséges. Isten a tiszta fény, az igazság és a szeretet tündöklése. Isten jó. A valódi jó, a legkiválóbb jó. Az angyalok, akik körülveszik, először csak az Isten dicsőségének érzékelése feletti örömet adják tovább. Énekük az őket eltöltő öröm szétsugárzása. Szavaikban, úgy mond, megérzünk valamint a mennyek dallamos hangjaiból. Ott egyetlen kérdésnek sincs másodlagos célja, egyszerűen csak az a túláradó boldogság áll fenn, ami Isten igazsága és szeretete tiszta tündöklésének érzékeléséből fakad.

Azt akarjuk, hogy ez az öröm minket is megérintsen: létezik az igazság. Létezik a tiszta jóság. Létezik a tiszta fény. Isten jó és Ő a legfőbb hatalom minden más hatalom felett. Csak pusztán e miatt a tény miatt kellene örömöt éreznünk ezen az éjszakán, az angyalokkal és pásztorokkal együtt.

A magasságban lévő Isten dicsőségével kapcsolatban áll a földi béke az emberek között. Ahol nem dicsőítik Istent, ahol elfelejtik, vagy egyenesen tagadják Őt, ott nincs béke sem. Ma azonban elterjedt gondolati irányzatok az ellenkezőjét állítják: a vallások, különösen a monoteizmus lenne az oka a világban jelen lévő erőszaknak és háborúknak. Először meg kellene szabadítani az emberiséget a vallásoktól, hogy azután megteremthessék a békét; a monoteizmus, az egyetlen Istenbe vetett hit (eszerint a gondolkodás szerint) erőszak lenne, intolerancia okát képezné, mert természetéből fakadóan mindenkire rá szeretné magát kényszeríteni az egyedüli igazság ürügyén.

Igaz, hogy a történelem folyamán a monoteizmus ürügyként szolgált az intolerancia és az erőszak számára. Igaz, hogy egy vallás megbetegedhet és így eljuthat odáig, hogy szembekerüljön legmélyebb természetével, amikor az ember azt hiszi, hogy saját magának kell kezébe vennie Isten ügyét, így Istent magántulajdonává teszi. Ébren kell őrködnünk a szent, a „sacrum” ilyen álcázásával szemben. Bár vitathatatlan a vallás helytelen felhasználása a történelemben, ettől még nem válik igazzá az, hogy az Istennek mondott „nem” helyreállítaná a békét.

Ha kialszik Isten fénye, akkor kialszik az ember isteni méltósága is. Akkor már az ember többé nem Isten képmása, akit mindenkiben kell tisztelnünk: a gyengékben, az idegenekben, a szegényben. Akkor már nem vagyunk mindnyájan testvérek, az egyetlen Atya gyermekei, akik az Atya révén kölcsönösen kapcsolatban vannak egymással. Hogy akkor milyen típusú arrogáns erőszak lép fel, és az ember hogyan veti meg és zúzza szét a másik embert, azt már láttuk teljes kegyetlenségében az elmúlt évszázadban.

Csak ha Isten fénye ragyog az emberen és az emberben, csak ha minden egyes ember Isten akaratából született, akit Isten ismer és szeret, csak akkor lehet sérthetetlen méltósága, bármilyen nyomorult is legyen a helyzete. A Szent Éjszakán Isten maga lett emberré, mint ahogy Izajás próféta megjövendölte: az itt született gyermek „Emmanuel”, a velünk-lévő-Isten (vö. Iz 7,14).

És az elmúlt évszázadok során nem csak olyan esetek voltak, amikor helytelenül használták fel a vallást, hanem az emberré vált Istenbe vetett hitből mindig a kiengesztelődés és a jóság új erői fakadtak. A bűn és az erőszak sötétségébe ez a hit beillesztette a béke és a jóság ragyogó sugarát, amely továbbra is tündököl.

Így Krisztus, a mi békénk, aki békét hirdetett a távollevőknek és a közelieknek (vö. Ef 2,14.17). Hogyan is ne imádkoznánk hozzá ebben az órában: Igen, Urunk, hirdesd ma nekünk is a békét, a távollevőknek és a közelieknek. Add, hogy ma a kardjukat ekevassá kovácsolják (vö. Iz 2,4) és a háborús fegyverkezés helyébe a szegényeknek nyújtott segítség lépjen.

Világosítsd meg a személyeket, akik azt hiszik, hogy nevedben erőszakot kell gyakorolniuk, hogy megtanulják megérteni az erőszak abszurditását és felismerjék igazi arcodat. Segíts bennünket, hogy „kedvedre való” emberekké váljunk – akik a te képmásaid és így a béke emberei.

Amint az angyalok eltávolodtak, a pásztorok így szóltak egymáshoz: Menjünk át Betlehembe, és nézzük meg mi történt ott (vö. Lk 2,15). A pásztorok sietve Betlehem felé vették útjukat, ahogy ezt az evangelista elbeszéli (vö. Lk 2,16). Szent kíváncsiság késztette őket arra, hogy megnézzék a jászolban ezt a gyermeket, akiről az angyal azt mondta, hogy az Üdvözítő, a Krisztus, az Úr. A nagy öröm, amelyről az angyal beszélt, megérintette szívüket és szárnyakat adott nekik.

Menjünk el Betlehembe, mondja ma az egyház liturgiája nekünk. Trans-eamus fordítja a latin Biblia: „áthaladni”, átmenni, merni megtenni a túlmutató lépést, azt az „átkelést”, amely révén kilépünk megszokott gondolatainkból és életünkből és túlhaladunk a pusztán anyagi világon, hogy eljussunk a lényegeshez, a túlsó partra, a felé az Isten felé, aki eljött ide, felénk. Imádkozzunk az Úrhoz: adja meg a képességet, hogy túlhaladjunk korlátainkon, világunkon; segítsen, hogy találkozzunk vele, különösen abban a pillanatban, amikor Ő maga, a Legszentebb Oltáriszentségben kezünkbe és szívünkbe helyezi magát.

Menjünk el Betlehembe: ezekkel a szavakkal, amelyeket a pásztorokkal együtt egymásnak mondunk, nem csak arra a nagy átkelésre kell gondolnunk, amely az élő Isten felé vezet, hanem Betlehem konkrét városára is, minden helyre, ahol az Úr élt, működött és szenvedett. Imádkozzunk ebben az órában az ott élő és szenvedő emberekért.

Imádkozzunk, hogy legyen ott béke. Imádkozzunk, hogy izraeliek és palesztinok az egyetlen Isten békéjében és szabadságban folytathassák életüket.

Imádkozzunk a környező országokért is: Libanonért, Szíriáért, Irakért és így tovább, azért, hogy létrejöjjön a béke. Hogy a keresztények azokban az országokban, amelyekben hitünk született, megőrizhessék otthonukat; hogy keresztények és muzulmánok együtt építsék országaikat Isten békéjében.

A pásztorok sietve mentek. Szent kíváncsiság és szent öröm késztette őket. Közöttünk talán nagyon ritkán adódik, hogy Isten dolgaiért sietünk. Ma Isten nem része a sürgető valóságoknak. Isten dolgai, így gondolkozunk és így mondjuk: várhatnak. Azonban Ő a legfontosabb valóság, az Egyedüli, aki végső elemzésben valóban fontos. Miért ne fogna el bennünket is a kíváncsiság, hogy közelebbről nézzük és megismerjük azt, amit Isten nekünk mondott?

Imádkozzunk, hogy a pásztorok szent kíváncsisága és szent öröme ebben az órában minket is érintsen meg, és mi is azután örömmel menjünk el Betlehembe, az Úr felé, aki ma is ismét felénk jön. Ámen.

(vm)

Karácsony

Karácsony, a mi Urunk, Jézus Krisztus születése.

„A kegyelem és az igazság pedig Jézus Krisztus által valósult meg"

Az Anyaszentegyház Urunk, Jézus Krisztus születésének nagy ünnepére minden papjának engedélyezi, hogy három szentmisét mondjon. Ezzel követi a karácsony megünneplésének eredeti szándékát: nemcsak emlékezni akar, hanem az Úr megváltást hozó áldozatával jelenvalóvá akarja tenni a szent eseményeket: éjfélkor a betlehemi barlangban felidézni a Kisded születését, hajnalban ugyanott visszaidézi a pásztorok látogatását, utána pedig elzarándokol a közösség Jeruzsálembe, ahol Jézus szent Testét és Vérét feláldozta értünk. Az éjféli misében bemutatkozik Jézus azzal az emberi testtel, amelyet a Szentlélek alkotott az Isteni Ige számára a Boldogságos Szűz Mária testéből, majd egyesítve a semmiből teremtett ember-lélekkel létrehozta Jézus emberségét. Betlehemben a születéskor befejeződik a názáreti történet: „Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Íme, méhedben fogansz és fiút szülsz, és Jézusnak fogod nevezni. Nagy lesz ő, a Magasságbeli Fiának fogják hívni". (Lk 1,30-32) Maga a szülés Betlehemben történik, mert ősapja, Dávid király is ott született, és Mikeás próféta így jövendölt róla: „De te, Efrata Betlehemje, kicsiny vagy ugyan Júda ezrei között, mégis belőled származik majd nekem Izraelnek jövendő uralkodója". (Mik 5,1) a pásztorok látogatásának is szélesebb körű a jelentése. Az angyal ugyanis így hirdette nekik a Megváltó születését: „Ne féljetek! Íme, nagy örömet hirdetek nektek, melyben része lesz az egész népnek. Ma született nektek az Üdvözítő, az Úr Krisztus, Dávid városában. Ez lesz a jel számotokra: találni fogtok egy kisdedet pólyába takarva és jászolba fektetve. Ekkor azonnal mennyei seregek sokasága vette körül az angyalt, és dicsérte Istent: Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek". Lk 2,10-14) a betlehemi pásztorok miséje tehát igazolta, hogy a pásztorok nyomában nagy tömeg keresi már a minden jóakaratú embernek megígért békét. Utána azonban elzarándokoltak a fővárosba, Jeruzsálembe. Ott kellett bemutatni a harmadik szentmisét, mert harminchárom év múlva ugyan, de a Betlehemben megszületett messiási Testet és Vért Jeruzsálemben áldozta fel Jézus a világ üdvösségéért. Jézussal ott vitáztak sok esetben a jeruzsálemi rabbik, farizeusok és írástudók a Messiás személyéről. Csodái és tanítása mellette tanúskodtak, hogy Ő a megígért Megváltó. Az ószövetségi törvényt Mózes közvetítette népének. Ő adta parancsba, hogy majd a jövendő Messiásnak engedelmeskedjenek. Mivel a nép Jézust vallotta Isten küldöttjének, meg kellett volna győződniük Jézus eredetéről: kinek a családjából származik és hol született. Ha ennek utánanéznek, azonnal megoldódnak nehézségeik, hiszen Jézus Dávid családjából született az ő városában, Betlehemben, csupán Heródes üldözési mániája miatt költöztek el ősei a távoli Názáretbe. Ide zarándokolt tehát a hitvalló tömeg, figyelmeztetni a hitetlen zsidókat. Egyszer már súlyosan tévedtetek Jézus ügyében, gondolkodjatok és térjetek meg hozzá! János evangéliuma nektek is szól: „Mert a törvényt Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság pedig Jézus Krisztus által valósult meg". (Jn 1,17) Ő most is vár minden megtérői, mert „kegyelemből kegyelmet" szeret osztogatni a megtérőknek. A három karácsonyi mise gondolkodtassa el a rohamosan kereszténytelenedő Európát, benne hazánkat is: Amióta Jézusnak hátat fordít Európa, rohamosan pusztulnak az isteni és emberi értékek, megy tönkre a hit, erkölcs, de még a gazdaság is. Kiáltsunk kegyelemért és boldog krisztusi békéért!

Karácsony vigiliája

Elérkeztünk karácsony vigiliájához.

Régebben ezen a napon böjtöltek a jámbor katolikus hívek, úgy készítették fel lelküket Üdvözítőnk születésének minél méltóbb megünneplésére. A vigilia jellegéből következően ezen a napon nem volt már hajnali mise, hiszen a vigilia=virrasztás az ünnepre való éjszakai ráhangolódást jelentette. Mi megtartottuk az idei advent utolsó rorate-ját, és az ünnepre készítő karácsonyi gyóntatás befejező szent idejét is lezárjuk ennek a szentmisének végén. Nagy kegyelem-áradás volt, hála érte Istennek. Az Egyház erre a szentmisére Keresztelő Szent János édesapját idézi. Szegény idős ember nagy árat fizetett azért, mert kilenc hónappal korábban kétkedve hallgatta az illat-áldozat oltára mellett megjelent Gábor főangyal örvendetes hírét, miszerint hamarosan fiút fogan a felesége, Erzsébet, akit eddig magtalannak tartottak falujukban. Azt is elmondta neki, hogy már anyja méhében betelik Szentlélekkel. Felnövekedve Illés próféta lelkületével telve előfutára lesz a Megváltónak. Kételkedése miatt némaságra ítélte az angyal, amíg mindez be nem teljesedik. A büntetés lejárt, amikor az írótáblára ráírta a név-vitát eldöntő kijelentő mondatot: „János a neve”. Most az édesapa is eltelt fia és felesége után harmadikként Szentlélekkel. Vajon mit mondhatott, ami miatt a reggeli zsolozsmában minden nap idézett ének karácsony vigiliájának miseszövegébe belekerült? „Áldott az Úr, Izrael Istene, mert meglátogatta és megváltotta az ő népét. Erős szabadítót támasztott minékünk szolgájának, Dávidnak családjából, amint szólott a szentek szájával, ősidők óta a próféták ajka által”. (Lk 1,66-70) Nem mutat rá konkrétan az ott álló Máriára, hogy felfigyeljenek a jámbor rokonok és szomszédok: íme, itt, ennek az aranyos fiatalasszonynak, Dávid király sarjának a szíve alatt él a megváltás eszközlője. Ő még rejtetten él, de emberként is él, elfogadta a megváltói küldetést, ami Isten szemében már beteljesítést jelent. Csak az ősi prófétai megnyilatkozásokra hivatkozik, amit a jelenlévők biztosan ismertek. Az apa tehát tanúságtevésben megelőzi fiát. E kijelentéssel neki sietnie kellett, mert idős lévén, nem éri meg a Messiás küldetésének kezdetét. Most pedig ő válik Jézus prófétájává. Megjövendöli előre: „Megszabadít az ellenség kezéből, mindazoktól, akik gyűlölettel néznek minket; atyáinkkal irgalmat gyakorol, hogy szent szövetségére emlékezzék”(71-72) Ez a szent szövetség létrejött Isten és Ábrahám, majd Jákob, Júda és Dávid között. Hitvalló éneke ezután fia küldetését jelzi előre: „Téged pedig, gyermek, a fölséges Isten prófétájának fognak mondani, mert az Úr előtt jársz, egyengetni az ő útját; az üdvösség ismeretére tanítod nemzetét, hogy bocsánatot nyerjen minden bűnük Istenünk irgalmas szívétől, amellyel meglátogat minket felkelő Napunk a magasságból, hogy fényt hozzon azoknak, akik sötétségben és halálos homályban ülnek, lépteinket, pedig a béke útjára vezérelje”(76-79)E csodálatos hitvallás után hat hónap telt el Jézus Krisztus születéséig.Nekünk a születést ünneplő éjféli miséig tizenkét óra áll rendelkezésünkre, hogy felizzítsuk szeretetünk tüzét, és úgy álljunk majd az ünnepi oltár köré, hogy egész lényünk ujjongva fogadja a Betlehemi Kisdedet, fényét elvihessük a világnak, és az eltévedteket az Ő békéjének útjára vezérelhessük!

Advent 4 vasárnap

Advent 4 vasárnap

Mik 5,1-4a,Zsid 10,5-10 Lk 1,39-45

„Krisztus nyilatkozik"

Krisztus, amikor a világba lép, így nyilatkozik: Áldozatot és ajándékot nem kívántál, hanem emberi testet alkottál nekem. Nem kedves előtted az engesztelő és égőáldozat. Ezért szóltam így: Íme, elmegyek, hogy teljesítsem akaratodat, amint a könyvtekercsben rólam írva van"(5-7); (Zsolt 40,7-9) a mi időnkben híres emberektől szoktak nyilatkozatokat kérni, néha előre megbeszélten, máskor váratlanul, és ilyenkor csak úgy szívből jönnek a válaszok. A nyilatkozók nem ritkán önreklámnak tekintik ezt a lehetőséget, hogy maguk fontosságát bizonyítsák. Jézus megtestesülése előtt ezer évvel a mennyországban nyilatkozott később esedékes eljöveteléről. Maga Dávid király látta, hallotta ezt és jegyezte le az utókor számára. Zsoltárban szerepel ez a szöveg, tehát hiteles. Ezer éven át olvasták, imádkozták, énekelték a templomban is, otthon is a hívő zsidók. Óriási jelentőségű hír, a világtörténelem egyik legfontosabb híre: az Ige megtestesül. Ezt most ősapjával közli az Úr. Dávid valószínűleg elcsodálkozik a hallottakon: Isten nem akar égőáldozatokat? Hiszen ő maga is sok áldozatot mutatott be az Úrnak, és bízott abban, hogy Isten szívesen fogadja a kétszázötven éve érvényes törvény szerint. Persze, sokan elfeledték, hogy az ószövetségi áldozatok nem önmagukban voltak hatékonyak, hanem előre mutattak a messiási életáldozatra. Az idézett mennyei beszélgetés tehát erre vonatkozott: az Atya a Fiúnak testet alkot, és ez lesz az örökérvényű áldozat, amely eltörli a világ bűneit, mint az isteni lényeggel elválaszthatatlanul összekötött, végtelen értékűvé vált emberi természet. „Krisztus szolgai alakot vett föl, és hasonló lett az emberekhez, Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt" (FIL 2,7-9) Ez a jövendölés teljesedik most be karácsony ünnepén. Erről énekel magyar ajkunk, katolikus szívünk a holnapi nagy ünnepen: Ó gyönyörű szép titokzatos éj! Égszemű Gyermek, csepp rózsalevél. Kisdedként az édes Úr jászoléban megsimul szent karácsony éjjel" (Ho 29) Áhítattal nézzük édes gyermekségét, de tudjuk, hogy eljövetelének előre bejelentett célja a megváltó áldozat. Értem, értetek, az egész világért, gyönyörű magyar hazánkért.