Az Élet Igéje − 2014. február

„Boldogok a tisztaszívűek, mert meglátják az Istent.” (Mt 5,8)

Jézus a hegyi beszéddel kezdi meg tanítói működését. A Genezáreti-tó mellett Kafarnaum közelében felment egy hegyre, leült − ahogy akkoriban a tanítók szokták −, és beszélt a tömegnek a boldogságokról. Az Ószövetség többször is használja a „boldog” kifejezést: azokat tünteti ki ezzel a jelzővel, akik valamilyen módon valóra váltották az Úr Igéjét.
Jézus a tanítványok számára részben már ismert boldogságokat idézi, azt azonban először hallják, hogy a tisztaszívűek nemcsak fölmehetnek az Úr hegyére (vö. Zsolt 24,4) − amint azt a Zsoltár megénekli −, hanem meg is láthatják Istent. Milyen tehát az a magasabb rendű tisztaság, mely ekkora jutalmat érdemel? Jézus beszédei bőséges magyarázatot adnak erre. Forduljunk tehát hozzá, hogy a hiteles tisztaság forrásából meríthessünk!

„Boldogok a tisztaszívűek, mert meglátják az Istent.”

„Ti már tiszták vagytok a tanítás által, amelyet hirdettem nektek” (Jn 15,3): Jézus szerint ez a megtisztulás leghatékonyabb eszköze. Elsősorban nem a vallási szertartások gyakorlása tisztítja meg a lelket, hanem az Ige. Jézus Szava nem olyan, mint az embereké. Benne ugyanaz a Krisztus van jelen, aki − bár más módon − jelen van az Eucharisztiában is. Az Ige révén Krisztust fogadjuk magunkba, s ha engedjük őt cselekedni, megszabadít a bűntől, vagyis tisztává teszi a szívünket

A tisztaság tehát a megélt Ige gyümölcse: abból fakad, hogy életre váltjuk Jézus igéit, melyek megszabadítanak ragaszkodásainktól. Ezek ugyanis elkerülhetetlenül kialakulnak bennünk, ha létünk nem Istenben és tanításában gyökerezik. Előfordulhat, hogy a tárgyak, a teremtmények vagy önmagunk rabjaivá válunk. Ha viszont egyedül Isten áll szívünk középpontjában, minden más elveszíti jelentőségét.
Hogy sikerrel járjunk, jó, ha a nap folyamán többször is azzal a fohásszal fordulunk Jézushoz, Istenhez, amelyet a Zsoltárban olvashatunk: „Te vagy, Uram, az egyetlen kincsem!” (vö. Zsolt 16,2). Ismételjük el gyakran, főként, amikor a különböző ragaszkodások olyan álmokat, érzéseket, szenvedélyeket ébresztenek bennünk, melyek elhomályosíthatják tisztánlátásunkat és megfoszthatnak szabadságunktól.

Kedvünk támad megnézni bizonyos reklámokat vagy tv-műsorokat? Nem! Mondjuk ezt: „Te vagy, Uram, az egyetlen kincsem.” Ez az első lépés. Ha újra kifejezésre juttatjuk Isten iránti szeretetünket, sikerülni fog kilépni önmagunkból, s így ismét tiszták leszünk.
Észrevesszük, hogy egy ember vagy egy munka akadályt gördít közénk és Isten közé, s veszélyezteti vele való kapcsolatunk áttetszőségét? Itt a pillanat, hogy újra kimondjuk neki: „Te vagy, Uram, az egyetlen kincsem.” Ez segíteni fog abban, hogy megtisztítsuk szándékainkat és visszaszerezzük a belső szabadságot.

„Boldogok a tisztaszívűek, mert meglátják az Istent.”

A megélt Ige szabaddá és tisztává tesz, mivel szeretet. Hiszen a szeretet az, mely isteni tüzével megtisztítja szándékainkat és egész bensőnket. A Biblia szerint ugyanis az értelem és az akarat a szív legmélyén lakozik.
Az a szeretet azonban, amit Jézus kér, és ami lehetővé teszi ennek a boldogságnak az élését, a kölcsönös szeretet, mely akkor születik meg, ha valaki − mint Jézus − kész életét adni a többiekért. Ez a szeretet magával ragadja a másikat; kölcsönösséget és olyan légkört teremt, melynek legfőbb ismertetőjegye pontosan az áttetszőség és a tisztaság. Mindez Isten jelenlétéből fakad, és csakis Ő képes arra, hogy tiszta szívet teremtsen bennünk (vö. Zsolt 51,12). A kölcsönös szeretetet élve az Ige kifejti bennünk hatását: megtisztít és megszentel.
Az elszigetelt ember nem tud sokáig ellenállni a világ csábításainak, a kölcsönös szeretet viszont olyan közeget biztosít számára, melyben képes megőrizni tisztaságát és hiteles keresztény életét.

„Boldogok a tisztaszívűek, mert meglátják az Istent.”

A mindig újra visszaszerzett tisztaság gyümölcse ez: „láthatjuk” Istent, vagyis megértjük, hogy Ő működik személyes életünkben és a történelemben, meghalljuk szívünkben szóló hangját és felfedezzük őt mindenütt, ahol jelen van: a szegényekben, az Eucharisztiában, Igéjében, a testvéri közösségben, az Egyházban.
Megízleljük jelenlétét már itt a földön, ahol „a hitben élünk, a szemlélés még nem osztályrészünk” (2Kor 5,7), mindaddig, amíg majd örökre, „színről színre” láthatjuk őt (1Kor 13,12).

Chiara Lubich

Frigiai Szent Trifon

Frigiai Szent Trifon

Vértanú

222-250

 

Trifon a frigiai Kampszadában született szegény szülőktől. Édesapját egészen fiatalon elvesztette, hogy életben maradhasson eleinte libák őrzésével foglalkozott. Édesanyjával Eukariával élt együtt szerény körülmények között. Még fiatal korában megkapta Istentől a csodatevés és az ördögűzés ajándékát. Környezetében hamar felfigyeltek arra, hogy képes minden állatot meggyógyítani. Egy hagyomány szerint megmentette helységének lakóit a kártékony férgektől, a sáskáktól imáival, amelyek lerágták a fák leveleit és veszélyeztették a kenyérnekvalót is. E tettek sokáig nem maradhattak titokban, így egy alkalommal egy veszett fekete kutya alakjában megjelent neki III. Gordiusz császár leánya, aki démoni képességekkel rendelkezett, és kivalltatta tetteiről és képességeiről, majd eltűnt. Trifont nem rettentette el ez az esemény, sőt annál inkább megsajnálta az embereket és kitárt kezekkel kérte Istent, hogy küldje el angyalát a baj elűzésére. Nem sokkal később meg is érkeztek hozzá Gordiusz császár követei, és azonnal a császári palotába rendelték a fiút, hogy gyógyítsa meg a lányát, akiről úgy vélték, hogy teljesen megtébolyult. A császár tudta, hogy egy Trifon nevű ember képes meggyógyítani a lányát, de sok Trifont kipróbált mire az igazihoz eljutott. Trifon, aki pontosan tudta mit kell tennie, könnyedén kiűzte a gonosz démont a lányból, akit egészségesen adott vissza a császárnak. Gordiusz hálája nem is maradt el, kincsekkel halmozta el a fiút, aki azt a hazafelé vezető úton szét is osztott a szegények között. A császár nem is üldözte a keresztényeket. Trifon csodáinak híre messzire elterjedt. Ezeket látva a pogányok sokan lettek keresztényekké, felvéve a keresztséget. Csakhogy 244-ben Gordiusz meg hal és Décius császár kerül uralomra, akinek keresztény üldözése alatt kelet kormányzójának Aquilinnek jelentették, hogy Trifon keresztény és téríti a pogányokat. A kormányzó maga elé hozatta kihallgatásra. Mivel sem hízelgéssel, sem fenyegetéssel nem tudta eltéríteni a keresztény hittől, megparancsolta, hogy kínozzák meg. Fára függesztették, verték, sütögették, szaggatták, lábaiba szeget vertek és úgy hurcolták a városokon át a nagy hidegben. A szent vértanú hősiesen tűrte el a kínzásokat. Végül fejvesztésre ítélték. Mielőtt azonban a hóhér levágta volna fejét, Trifon kelet felé fordult, a Szentföld irányába, ahol, Jézus Krisztus is szenvedett és kínhalált halt, imádság közben kérte az Urat, hogy visszaadhassa lelkét Istennek, mielőtt a kard lesújtana rá. Nikaiában, 250-ben halt vértanúhalált. Azóta is nagyon sokan kérik közbenjárását főként kertészek, gyümölcstermesztők, hogy védje meg ültetvényeiket a rontásoktól. Háromszáz évvel később, a Justinianus császár kápolnát építetett a fiatal vértanú tiszteletére, később utódja, Justin császár, pedig külön egy nagy kolostort szentelt az ő szent emlékezetére. Oroszországban Trifont a madarak mennyei patrónusának tekintik. Ez abból ered, hogy a legenda szerint egy nap Retteget Iván cár solymásza hanyagul zárta el a cár sólymát és az megszökött. A solymász ijedtében, hogy a retteget cár súlyosan megbünteti, ezért imádkozni kezdett Trifonhoz. Az ima után megjelent számára a szent és látómásban megmutatta neki a helyett, ahová a sólyom repült. A solymász meg is találta a madarat, így a büntetése is elmaradt. Hálából építetett egy templomot Moszkvában a szentnek, és itt ma is úgy ábrázolják ikonokon a szentet, mint, aki sólymot tart a kezében.

Imádság:

"Oh, Uram, te vagy az istenek Istene és a királyok Királya, a Legszentebb minden Szentek között, hálát adok neked, hogy te, engem, gyarló szolgádat méltónak találtál figyelmedre, hogy tekintetedet méltatlan szolgádra vetetted. Most, azért imádkozom hozzád, hogy ne enged, hogy a szolgád fejét elválasszák testétől, és a túlvilágon a nélkül kelljen élnie. Inkább add meg a jó halál kegyelmét, hogy a szent angyalok vezessenek engem, az engem megillető helyre, hogy megígért országod örököse lehessek. Vedd a lelkemet, és halld meg az imáját annak, aki az életét a te emlékezetednek szentelte. Tekints most tehát le rám Uram, és jutalmazd meg szolgádat igazságod szerint. A mi Urunk, Jézus Krisztus által, aki veled él, és uralkodik mindörökkön-örökké. Ámen. "

A év február 1.

„A hit pedig alapja annak, amit remélünk, bizonyítéka annak, amit nem látunk”

A gondolkodó ember bizonyságot keres arra, hogy helyesen ismeri-e meg a dolgokat, helyesen ítéli-e meg a nehezebben érthető problémákat. Nézzük meg, mit is jelent hinni? A fentebbi meghatározás nyilván igaz, hiszen szentírási szöveg. Megállja-e a helyét a filozofikus, kritikus gondolkodásban is? Az igazság megismerésének három útja van. Az első a tapasztalat. Az ismeretlen anyagi tárgyat, amely velem egy helyen van, biztosan megismerhetem az érzékszerveimmel: szememmel látom, fülemmel hallom, kezemmel tapintom, orrommal szagolom, nyelvemmel ízlelem. Az asztalról meg tudom állapítani, hogy fából készült. Ez a megismerési mód közös az állatokéval. A megismerés második módja az elsőn nyugszik: ez a következtetés. Ez már szellemi síkon történik: az érzékszervekkel szerzett tapasztalatot felhasználva az értelmemmel megállapítom, hogy ha az asztal anyaga fa, akkor ugyanolyan anyag, mint az udvaron vagy erdőn álló fák. A következtetés is biztos ismeretet ad. A harmadik módra akkor van szükség, ha a megismerni kívánt dolog nincsen velem egy helyen, nem lehet megtapasztalni, így a következtetésnek nincsen alapja. Van viszont valaki, aki ismeri azt a dolgot, az illető megbízható, megmondja nekem is, én pedig elfogadom igaznak az ő közlését. Ez a hit. Az egyszerű életben számtalanszor alkalmazzuk. Szinte minden ismeretünk erre épül, mert a legtöbb dolgot ezzel a módszerrel ismerjük meg. A földrajz, az írás-olvasás, történelem. hit nélkül elképzelhetetlen. Ha Isten benső életéről tudni akarunk valami biztosat, csak a hitre alapozhatunk. Ez „a hit alapja annak, amit remélünk, bizonyítéka annak, amit nem látunk”. (Zsid 11,1) Ennek a hitnek ragyogó példáit sorolja fel Pál apostol. Mindenek előtt Ábrahám hitére csodálkozik és csodálkoztat rá minket is. Ábrahám bálványimádó volt, mint az akkori emberek többsége. Nem tapasztalhatta meg az élő Isten erejét, mint korábban Noé, akit felszólított az Isten a hajóépítésre, hogy megmeneküljön és megmentse családját meg az állatokat a vízbefulladástól. Hitt Istennek, de hite viszonylag rövid idő múlva igazolást nyert a vízözön beköszöntével. Ábrahámnak úgy kellett hinnie hatvan évesen, hogy majd valamikor születik fiad, tőle majd nagy nép származik, és még a Messiás is az ő családjának szülötte lesz.Felesége, Sára is hitében nyert erőt, hogy agyon idős asszony korában foganja és szülje meg a megígért fiút.Úgy éltek és haltak meg, hogy az ígéretekből alig teljesült valami. A hívő Ábrahám ezért lett nemcsak a zsidó nép és a Megváltó ősapja, hanem Isten ígérete alapján minden hívőé is, és „benne nyert áldást a föld minden nemzetsége” (Ter 12,3) Hite koronája pedig az az utolsó próbatétel volt, hogy felnőtt fiát, a várva-várt Izsákot egészen elégő áldozatul kérte tőle az Úr. Nemcsak az volt a súlyos próba, hogy mondjon le róla, saját kezével ölje meg, égesse hamuvá, hanem azt is el kellett hinnie, hogy ez a fiú holtából feltámadva is élni fog, betölti küldetését, hiszen Isten ezt így ígérte. Jutalmul jött az angyal, véget vetett a próbatételeknek. Ő pedig a hit hőseként ismert az egész világon. (17-19) Ezt a hitet várja tőlünk is Isten.

Évközi 3. hét szombat

Évközi 3. hét szombat

2Sám 12,1-7a.10-17;Mk 4,35-40

„Te vagy az az ember”

Már régen Dávid felesége volt Uriás özvegye, Betsabé, és Dávidnak olybá tűnhetett, hogy a nagy erkölcsi problémát, Betsabéval történt házasságtörését okosan eltussolta, az asszony férjének halálát hősi halálnak álcázva remekül elrendezte, sőt már a gyermek is megszületett, Isten akkor döbbentette rá tette gonoszságára. Dávid szerette Istent, és igyekezett igazságosan uralkodni. Ezen a téren indult el bűnének büntetése is. Egy napon barátja, Nátán próféta kereste fel. Felháborodva elő adta,hogy egy nagyon gazdag ember vendéget fogadott, és lakomáját a helység legszegényebb emberének kedvenc juhából főzette meg. A keleti érzékletességgel előadott igazságtalan cselekedet azonnali kemény ítélet meghozatalára ösztönözte a királyt: „Az úr életére mondom, hogy halálfia az ember, aki ezt cselekedte. Négyszeresen térítse vissza a bárányt, mivelhogy ezt cselekedte és könyörtelenül járt el” (6) Nátán erre azt mondta a barátjának: „Te vagy az ember. Ezt üzeni az Úr, Izrael Istene: Én felkentelek Izrael királyává, megszabadítottalak Saul kezéből, neked adtam Saul házát, öledbe adtam urad feleségeit, s ha ez még kevés volt, sokkal többet is adtam volna neked. Miért vetted hát semmibe az Úr szavát, olyat cselekedve, ami gonosz az én színem előtt” (7-9) Abban az időben Isten elnézte még, hogy az emberek a házasságot ne Isten eredeti szándéka szerint vegyék, és többnejűségben éljenek. Ez akkor még gyengeségnek, éretlenségnek minősült. Ahogyan azonban Dávid egy házasságban élő asszonyt elcsábított, majd a férjét az ostrom áldozatának tűntetve végeztette ki, ez már Isten szemében gonosznak minősült. Súlyosan felelni kellett érte. A büntetés Dávid családját érte: „Ne távozzék tehát a kard sohasem házadtól, mivel semmibe vettél engem, s elvetted a hettita Úriás feleségét, hogy a te feleséged legyen”. (10) Ezzel Isten védte és védi az idegenből bevándoroltak természetes jogait. Kimondja azt is, hogy aki titokban cselekszik Isten akarata ellenére a házassági jog sérelmére valamit, Isten azt később a család történetében nyilvánosan bünteti. Dávid, aki azt hitte, neki mindezt szabad volt megtennie, összeroppant Isten ítéletét hallva. Későn ugyan, de bevallja bűneit és ezzel megnyeri Istentől a bocsánatot a bűneire. De nem nyeri el a büntetések feloldását, amik a bűnökért járnak. Ide tartozik Betsabétól született kisfia betegsége, aminek ideje alatt Dávid szigorúan böjtölt, vezekelt, de az ártatlan kisded életét nem tudta megmenteni. Később saját fia, Absalom, hajtotta végre apján és házán a többi büntetést. A mi társadalmunk nemcsak gonosz dolgokat művel a családokban Isten ellen, de bűneit belátni sem hajlandó. Ez a gonoszság előbb-utóbb nagyon kemény büntetésre számíthat. Ne feledje senki: Isten a bűnöket az első bocsánatkérő szóra megbocsátja, de a büntetéseket teljesen el nem engedi. Imával és vezekléssel viszont lehet könnyíteni azokon is.

A év január 31.

Zsid 10,32-39; Mk 4,26-34

„Miután megvilágosodtatok, a szenvedések kemény küzdelmét álltátok ki”

Milyen jó még olvasni is az evangéliumokban arról, hogy Urunk Jézus nyilvános működése kezdetén megszólított kemény munkában szorgoskodó férfiakat, mint Simon Pétert és testvérét Andrást, kicsit odébb a tenger partján Jakabot és Jánost, majd a vámnál dolgozó Mátét,akik felkeltek, otthagyták családjukat, feladták kenyérkereső munkájukat és követték Jézust. Boldogan vallották, hogy ők a Názáreti Jézus tanítványai.Kicsit később Jézus nekik is feltette a kérdést: „és ti kinek tartotok engem? Simon Péter válaszolt: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”Mt 16,15-16)a kitűnő válaszra Jézus azonnal kitűnteti Pétert: „Boldog vagy, Simon,Jónás fia, mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, aki a mennyekben van. És mondom neked: Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyekben is”. (17-20) Csodálatos percek! De eme boldogító kinyilatkoztatás után, hogy Jézusnak új egyháza lesz, ennek vezetői, sőt alapja az apostolok lesznek, Jézus azonnal hozzáfűzi: neki „Neki Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, meg kell, hogy öljék, és harmadnapra föl kell támadnia. Péter erre félrehívta őt és kezdte lebeszélni: Távol legyen ez tőled, Uram! Ez nem történhet meg veled. Ő azonban elfordult, és azt mondta Péternek: Távozz tőlem, sátán! Botrány vagy nekem, mert nem isten dolgaival törődsz, hanem az emberekével”.(21-23) Aztán azonnal kiterjeszti ezt a szenvedésvállalást minden követőjére: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl a keresztjét, és kövessen engem”Amikor Jézus már a mennyben volt, a megkeresztelteket levélírónk ugyanerre tanítja: „Emlékezzetek vissza a hajdani napokra, amikor, miután megvilágosodtatok, a szenvedések kemény küzdelmét álltátok ki, s részint gyalázásokban és szorongatásokban látványul szolgáltatok, részint pedig azoknak, akikkel így bántak, társai lettetek. Mert részetek volt a folyok szenvedésében, és javaitok elrablását is örömmel viseltétek, tudva, hogy jobb és maradandóbb javatok van. Ne veszítsétek hát el b bizalmatokat, mert nagy lesz ennek a jutalma. Béketűrésre van szükségetek, hogy Isten akaratát megtegyétek, s elnyerjétek az ígéretet.Mert még egy kis idő, s az, aki eljövendő, eljön, és nem késik. Az én igazam a hit által élni fog, de ha meghátrál, a lelkem nem leli benne kedvét”, írják a próféták.Mi azonban nem vagyunk a meghátrálás gyermekei a romlásra, hanem a hité az élet elnyerésére”(Zsid 10,32-39)

Évközi 3.hét péntek

Évközi 3.hét péntek

2Sám 11,1-4a. 5-10a. 13-17; Mk 4,26-34

„Az Isten országa olyan..”

Ha emberibb módon próbálunk gondolkodni erről a gyakran előkerülő témáról, és a földi országok keletkezéséről vesszük a hasonlatot, akkor nem egészen arra a következtetésre jutunk, mint amikor az Isten országáról szeretnénk pontos fogalmat kialakítani. A földi országok ritkán létesülnek, és nem mindig hosszú életűek. A Kárpát-medencében az V. században a hunok létesítettek országot. Olyan zseniális király alapította, amilyen a történelemben nem sok akad. Innen indult aztán hódító hadjáratokra nyugat felé. A keresztények így írták be emlékezetükbe és a krónikáikba: „Attila, Isten ostora. Az Appenin félszigeten vonulva mindenütt meghódoltak előtte a városállamok, és sietve indult eléje I. Nagy Szent Leó pápa is, hogy kikönyörögje a nagy hódítótól: Kíméld meg Rómát, amely már nem a világbirodalom központja, hanem vallási központ, tehát Isten földi országának, a keleten és nyugaton is egyre inkább teret nyerő lelki birodalomnak,a kereszténységnek központja. A hagyomány szerint a pápa felett fényes kísérettel megjelent Szent Péter és Szent Pál, hogy nyomatékosan figyelmeztesse Európa akkor legnagyobb fejedelmét: Itt nála nagyobb úr intézkedik. Tény, hogy Attila visszafordult. Halála után pedig rettegett birodalma eltűnt. Róma központtal aztán kialakult egy földi ország is: az Egyházi állam, amely 1870-ig élt és működött. Ennek maradéka a mostani Vatikán állam a maga néhány négyzetkilométerével nem politikai tényező. Az Isten országa nem a földön kialakított, térképen pontosan körülrajzolt, a valóságban pedig őrökkel védett földterület, hanem az emberek lelkében élő elkötelezettség Isten parancsainak elfogadására, a hit és a szeretet világa. A teremtésnek azon a fokán, amikor Isten kijelentette: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra, hogy uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon és az egész földön.” (Ter 1,26) Uralkodjék az egész földön, de Isten akarata, törvényei szerint, Isten nevében. Ezért mondta Urunk, Jézus Krisztus Pilátusnak, a római császár helytartójának, hogy „az én országom nem erről a világról való”(Jn 18,36) Az én országom, az Isten országa az emberek lelkében él. Azt jelenti, hogy a hozzá tartozók ismerik és szeretik Istent, elfogadják és megtartják az igazságot és a szeretet parancsait Isten és az emberek örömére, boldogságára. Ez egy lelki viszonyulás és nem lehet észrevenni amikor megindul a lélekben, amikor izmosodik, mert inkább a földbe esett mag éledését és terméshozatalát vesszük észre. Tetteinken és a szavainkon keresztül meg kell látszania, hogy mi egy másik világnak is polgárai vagyunk.

ALBERTONI Boldog LUDOVIKA

ALBERTONI Boldog LUDOVIKA

özvegy, III. r.

(1473-1533)

Rómában született 1473-ban, még pedig egy előkelő római családból. Kiváló erényei miatt már hajadon korában leánytársai példaképe lett, amit nagynénje nevelésének köszönhetett. Igazából édesanyja halála után, kiskorától fogva szerzetesi életre készült, és szüzességét megtartva akart élni, de meghajolt édesapja akarata előtt, hiszen szülei fejedelmi családból származtak, ezért öt is egy nemeshez adták férjhez, akit Giacomo della Ceteranak hívtak. A házasságból három leány született, akiket Ludovika istenszeretetre és a bűn kerülésére nevelt. Férje halálakor 1506 májusában 32 éves volt, ezen túl a bűnbánatnak akart élni, így felvette a ferences III. rend ruháját és abban járt. Ehhez azonban nagyon kemény csatákat kellett megvívnia, mivel tömérdek kérője akadt, sőt az örökösödés miatt férje testvére Domenico is feleségül akarta venni. Ő azonban ellenállt minden befolyásnak és az imának, önsanyargatásnak, jótékonykodásnak élt. Keményen ostorozta magát. Vezeklő övet is viselt. Hogy ezek miatt-e, vagy más okból, de megkapta a levítáció képességét a Mindenhatótól. A szegényeken legszívesebben titokban segített. Megtette, hagy a kenyérbe rejtette a pénzt s így segített a rászorulókon. Amikor maga is szegénnyé lett, örült, hogy hasonlóvá lehetett a szegény Üdvözítőhöz. 1527-ben átélte Róma feldúlását V. Károly császár zsoldosai által. Sokat elmélkedett Jézus szenvedéseiről, követve a ferences hagyományt. Megkapta Istentől a könnyek adományát. Gyakran sírt Jézus szenvedése és saját bűnei miatt. A ferences hagyomány tud csodáiról, jövendöléseiről is. 1532 decemberében betegszik meg magas lázzal, de mégis az előre megmondott napon, 1533. jan. 31-én halt meg. Utolsó szavai Jézus Krisztus szavai volt: "Uram, a te kezedbe teszem le az én lelkemet." Sírja a Tiberis-menti Szent Ferenc templomban (S. Francesco a Ripa) egy oldalkápolnában van. Ezt a kápolnát még életében építtette családja. Ludovikát 1671. január 28.-án avatta boldoggá X. Kelemen pápa. A boldoggá avatás után hamarosan, 1675-ben Gian Lorenzo Bernini, a híres szobrászművész gyönyörű márvány szobrot faragott, amely a haldokló Ludovikát ábrázolja. Szent Ferenc idejében a mostani templom közelében zarándokház volt, Szent Ferenc itt szokott megszállni társaival, amikor Rómában járt. A közelben van Settesoli „Jakóba testvér” háza, aki vendégül szokta látni szeráfi atyját. Tetemesen hozzájárult a Vízparti Szent Ferenc templomépítési költségeihez.

„Ügyeljetek, hogy ne az emberek szeme láttára, s az ő kedvükért tegyétek a jót, így semmi jutalom nem vár reátok mennyei Atyátoknál. Amikor tehát alamizsnát adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb. Így alamizsnád titokban marad, és Atyád, aki a rejtekben is lát, megfizet neked.” (Mt 6, 1-4).

Imádság:

Istenünk, Boldog Ludovika különösen kitűnt a szegények iránti szeretetben; közbenjárására add, hogy téged minél jobban szeressünk, felebarátainknak pedig szolgálatára legyünk. Krisztus, ami Urunk által. Ámen.

 

A év január 30.

„Jézus vére által bemegyünk a szentélybe”

Átelmélkedtük, hogy az áronita papok napi áldozatukkal nem tudták a bűntől megtisztítani az embereket, Jézus viszont egyetlen áldozatával tökéletes tisztulást nyújtott minden bűnösnek. Ennek a megtisztulásnak köszönhetjük, hogy kinyílik számunkra a mennyország. Ezt ugyan egyelőre a bizalom, vagyis a remény által birtokoljuk, de ez éltető erő: „Mivel tehát bízunk abban testvérek, hogy Jézus vére által bemegyünk a szentélybe, amelyet nekünk, mint új és élő utat a függönyön, azaz a saját testén át megnyitott” (19-20), ez a remény nem csalhat meg. Jézus ugyanis az utolsó vacsorán kifejezetten állította: „Ne nyugtalankodjék szívetek. Higgyetek Istenben, és bennem is higgyetek. Atyám házában sok hely van. Ha nem így volna, mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni számotokra? És ha már elmentem és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek”. (Jn14,1-3) Ehhez a saját testén át nyitott nekünk utat, mint ahogy az ószövetségi szent sátor függönyét is örökre kettészakította. Újabb hasonlattal is segít a titkot megérteni: Az ószövetségi főpap évente egyszer belépett a szentek szentjébe az idegen vérrel, megmutatta népének a jövendő lehetőséget a hívők belépésére is. Jézus minket már magával visz: „és mivel van főpapunk Isten háza fölött, járuljunk hozzá igaz szívvel a hit teljességében, hintsük meg és tisztítsuk meg szívünket a rossz lelkiismerettől, és mossuk le testünket tiszta vízzel”. (Zsid 10,21-22) Itt nyilván a hitről, a bűnbánatról és a keresztség szentségéről van szó. Ezek a kegyelmek a földi életben érhetők el, Jézus erről beszélt apostolainak az Olajfák hegyén, amikor mennybemenetele előtt búcsúzott tőlük: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki pedig nem hisz, az elkárhozik”. (Mk 16,15-16) a földi előkészülethez tartozik továbbá a remény erényének gyakorlása. Reméljünk Jézus ígéretében, vagyis erősen bízzunk a földi élet nehézségei között is abban, hogy Jézus kegyelmeivel erőt ad kitartani mellette, majd értünk jön életünk végén. Mindezt meg is kell külsőleg vallani az emberek előtt: „Tartsunk ki rendületlenül reménységünk megvallása mellett, mert hűséges az, aki az ígéreteket tette”. (Zsid 10,23) a hit és a remény mellé sorakozzék a harmadik isteni erény is: „és figyeljünk egymásra, hogy szeretetre és jótettekre buzduljunk”(24) Gondoljunk arra a nagy beszédre, amelyben Jézus az utolsó ítéletet ismerteti hallgatóival. A mennyországra hívottaknak felsorolja az irgalmasság cselekedeteit, amelyet az Ő kedvéért tettek földi életükben (Mt 26,34-36) Különben is az emberi életet Isten az igazság és a szeretet gyakorlására rendelte. „Szeretet az Isten, és aki a szeretetben marad, Istenben marad, és az Isten őbenne”. (1Jn 4,16) Ez a legbiztosabb mérce. Az örökké tartó boldogság megszámlálhatatlan sokaság közösségében lesz egyéni birtokunk. Ezért kell már a földi életben is biztosítani a vallásos életközösségi jellegét. Ennek formája a közös szentmise és más áhítatgyakorlatok. Ne hanyagoljuk el, mint ahogyan igen sokan teszik. Hazánkban katolikus testvéreink 80-85 %-a vasárnaponként sem jár szentmisére. A mennyei boldogság nem bevezető gyakorlatokból áll, hanem befejezése a földi életnek.

Évközi 3.hét csütörtök

Évközi 3.hét csütörtök

2Sám 7,18-19.24-29; Mk 4,21-35

„Most tehát, Uram Isten, tartsd fenn szavadat, amelyet szóltál szolgád házáról”.

Nátán, Isten prófétája elmondta Dávidnak mindazt, amit a királyok közül senki más nem hallott csalhatatlan isteni üzenetként családja javára. Azt, amit messiási üzenetként hozott Dávidnak Nátán, hogy az ő családjából születik majd meg a Megváltó, ilyet más családfő nem hallhatott. Dávid boldog volt, azonnal elindult a szent sátorhoz. Ott akart imádkozni az Úr ládája, a szövetség szekrénye előtt. „Ki vagyok én, Uram Isten, s mi az én házam, hogy engem ennyire felemeltél? Sőt még ez is kevésnek tűnt színed előtt Uram, Isten, ki a messze időre vonatkozólag is szóltál szolgád házáról, mert ez a törvénye az embernek, Uram, Isten!” (7,18-19) Igen, ha az embert Isten arra méltatja, hogy felemeli házát, szeretett gyermekeit, már ismert és majd eljövendő unokáit, Istennek az a törvénye, hogy ezt meg kell köszönni neki. Minden hatalom Istentől jön, ezt az okos hatalomviselő tudja és megköszöni neki népe színe előtt is. Az ostoba ember, aki azt hiszi, hogy a hatalom kijár neki, sőt a hatalommal még azonosítja is önmagát, az nagy szégyen. „L’état, c’est moi” (az állam én vagyok), mondta a fényben úszó francia király. Ha tudta volna, hogy utódait hogy mészárolják le lázadó alattvalói, talán tudott volna gondolkodni: Istennek tartozunk köszönettel mindenért.„Örökre népeddé tetted ugyanis népedet, Izraelt, s te, Uram Isten, lettél az Istenük” (24) Ebben a magasztos órában Dávid megköszöni az Úrnak, hogy Izraelt, a maroknyi népet tette meg saját népének. Nem engedte, hogy bálványt, fa- és kődarabokat imádjanak Isten helyett. Mennyire szégyellte volna Dávid, ha Isten előre megmondja neki, hogy kései unokáját, a Messiást, az Isten megtestesült Fiát miként vádolják ezer év múlva Izrael akkori fiai saját főtanácsuk előtt, de a megszálló római helytartó színe előtt is. (Mt 26,59-68; 27,11-26) Dávid ezután saját családjának felmagasztalásáért hálálkodik. „magasztalják nevedet mindörökké, és mondják: a Seregek Ura az Istene Izraelnek! s akkor szolgádnak, Dávidnak a háza állandó lesz az Úr előtt” (26) Milyen gondosan feljegyezte ezer év múlva ennek a jövendölésnek beteljesülését a nem zsidó, hanem görög evangélista, Lukács: „Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Íme, méhedben fogansz és fiút szülsz, és Jézusnak fogod nevezni. Nagy lesz ő, a Magasságbeli Fiának fogják hívni; az Úr Isten neki adja Dávidnak, az ő atyjának trónját, és uralkodni fog Jákob házában mindörökké, és királyságának nem lesz vége” (Lk 1,30-33) „Méltóztasd tehát megáldani szolgád házát, hogy fennmaradjon előtted örökké, hiszen, Uram, Isten, te mondtad, és áldásod meg is fogja áldani szolgád házát mindörökké”. (29) Ezért köszönti Máriát Gábor főangyal ezer év múlva imígyen:„Üdvözlégy, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled” (Lk 1,28) Ezért kell kimondania Erzsébetnek Mária látogatásakor:„Áldott vagy te az asszonyok között és áldott a te méhednek gyümölcse!” (Lk 1,42) és ezért ismételjük naponta rózsafűzért imádkozók, ugyanezt. Ha pedig jönne olyan kor, hogy ezt megszűnnének mondani, akkor a kövek fogják kiáltani (Lk 19.40)

MARISCOTTI SZENT JÁCINTA

MARISCOTTI SZENT JÁCINTA

szűz, ferences III. rend.

(1585-1640)

Közismertebb néven Viterboi Szent Jácintának is nevezzük, mert ott született 1585. március 16.-án gazdag, kimagasló úri szülőktől. Édesapja Marcantonio Mariscotti és édesanyja Ottavia Orsini, grófnője. Őt gyermekük született a legidősebb Geneve 1594-ben már belép a ferencesek zárdájába, a San Bernardino de Viterboba, ahol egészen haláláig, 1631-ig élt. Húga Hortensia 1586-ban született, és 1626-ban meg is halt. 1605-ben feleségül veszi őt Paolo Capizucchi, márki. Öccse Sforza, aki 1589-ben született, és 1655-ben halt. Ő feleségül vette Vittoria Ruspolit 1616-ban, és örökölte a család címét Mariscottit. Végül a legkisebb gyermekük, aki szintén fiú volt, név szerint Galeazzo, aki 1599-ben látta meg a napvilágot, de fiatalon már 1626-ban el is hunyt. Jácinta, ahogy a többi gyermek is vallásos nevelésben részesült, de ő már serdülő korában kitűnt emberi hibáival. Szeszélyei és túlzott önállósága miatt feszültté vált a család légköre. Abban az időben egy kisebb leány testvér nem nagyon előzhette meg a férjhez menetelben a nővérét, mégis 1605-ben húsz évesen Marquis Cassizucchi a húgát választja feleségnek helyette. Ettől aztán még inkább felborul, és kiszámíthatatlanná válik az élete. A húga férjhez menetele után édesapja ezért úgy látta jónak, ha leánya belép a helybeli reguláris ferences nővérekhez, ahol egy unokanővére már teljesített szolgálatot. Jácinta, amikor megtudja apja szándékát, azonnal megszökik a szülői házból, és hetekig bolyong, de aztán feladva hiúságát csak hazatér és vállalja a zárdába vonulást. Jácinta így lépett be a rendbe, igazi hivatás nélkül 1605. január 9.-én. A maga módján élte a szerzetesi életet. „Rangom szerint próbálok élni” - vallotta. Szobaberendezésén, ruházatán, látogatók fogadásán mindez tükröződött. Jó 10 év múlva betegségbe esett. Úgy adódott, hogy ferences gyóntatója páter Bianchetti Antonio szobájában kereste fel, hogy meggyóntassa. Mikor azonban körülnézett, annyira megütközött a fényűzésen, hogy nem is akarta gyónását meghallgatni. Jácinta megdöbbent. „A mennyország - mondta a páter - nem azoké, akik kevélyek és a hiúság rabjai.” „Atyám! - kérdezte a nővér akkor én nem remélhetem, hogy üdvözülök? Azért jöttem a zárdába, hogy elkárhozzam?” „Hogy elnyerd az üdvösséget - volt a felelet -, változtasd meg életedet, tedd jóvá a botrányt, amit okoztál.” Jácinta erre megtért. Felgyógyulva Jácinta nővér ezt követően, egy kötéllel a nyakán járt a kolostorban, hogy így vezekelje le addigi életének bűneit. Sienai Szent Katalin tanácsára aztán ezt a szélsőséget is sikerült levetkeznie. Szigorú vezeklő életet megtartva élt, mezítláb járt, ócska ruhákat viselt, és a legalantasabb munkákat végezte. Ágya néhány deszka, és egy pokróc, párnája, pedig egy kő volt. Nagyon tisztelte Jézus Krisztus szenvedését, és a Szűzanyát, aki nem egyszer meg is jelent neki. Példaadó ferences életet élt, úgyhogy később rábízták a novíciák képzését és a tanuló növendékek igazgatását. Csupa türelem, kedvesség volt, nem feledte saját gyarlóságát: megértő tudott lenni mások tökéletlensége iránt. Szívesen foglalkozott a betegekkel, elhalmozta őket gyengédséggel, miközben maga kemény vezekléseket vállalt, hogy jóvátegye előző mulasztásait. Apostoli tűz égett benne. Viterbo papságát rávette, hogy bevezessék a farsangi időben a 40 órás szentségimádást. Békeszerző tevékenységet is kifejtett a városban Szent Ferenc szellemében. A pestis járvány kitörésekor azonnal a betegek ápolásához fogott hozzá magát nem kímélve. Mély lelki életet élt, kora nagy misztikusaihoz hasonlóan. Csodákat és jövendöléseket is tulajdonítanak neki. Egy ilyen esemény a következő volt, amelyet feljegyeztek. Egy alkalommal néhány helybéli hajóútra indult a tengeren, és egyszerre csak váratlanul egy erős vihar lepte meg őket a nyílt vízen. A hajó már-már a felborulás küszöbén járt, amikor az egyik utas így kiáltott fel: „Ó Jácinta nővér siess a segítségünkre, különben elpusztulunk.” Ugyan abban a pillanatban az utasok megpillantottak egy fehér köpenyes ferences apácát, aki a hullámok felett futva ért hozzájuk, majd a hajó orrát megragadva a kikötőig húzta azt a háborgó tengeren. Miután ily módon szerencsésen kikötöttek az egyik megmenekült utas azonnal elment a kolostorba, hogy megköszönje Jácintának a segítségét. A kolostor főnökasszonya kíséretében mutatott rá Jácintára, hogy ő volt az, aki megmentette őket. Jácinta erre cellájába futott, hogy elkerülje a nyilvános dicséretet. 1640. jan. 30-án halt meg a viterboi kolostorban. Teste épségben maradt. Hibái ellenére a tisztaságot mindig megőrizte. 1726. szeptember 1.-én XIII. Benedek pápa boldoggá, VII. Pius pápa pedig szentté avatta 1807. május 24.-én.
Páduai Szent Antal tanítása a bűnösök megintéséről: „Salamon mondja a Prédikátor könyvében: A bölcsek szavai, mint a tövisek... A tövis, amikor az elevenbe szúr, vért fakaszt. Éppen így a bölcs ember szavai kell, hogy a bűnös szívét megsebezzék s onnét a könnyek vércseppjeit kisajtolják... A bűnbánat könnyei a lélek vércseppjei.”

Imádság:

Istenünk, te Szent Jácinta szüzet szereteted tüzével lángra lobbantottad és az állandó önmegtagadás példájává tetted; közbenjárására add, hogy bűneinket megsiratva folytonosan a te szeretetedben éljünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen

Trieri Szent Valériusz

„Ezzel az akarattal szenteltek meg minket Krisztus Jézus testének egyszer történt feláldozása által”

Világszerte, most is sokan vannak,akik az Ószövetség tanításában látják a világot megváltó eligazodást, és az ószövetségi áldozatokba helyezik a bűneiktől való megszabadulás reményét. Dávid király, aki Isten titkaiban járatos próféta is volt, tehetséges költő, s e két hivatást egyesítve tudott istendicséretben és bűnbánatban elérni csodálatos magasságokat és mélységeket, amire mi, művelt XXI.századi gondolkodók csak rábámulni tudunk. Hetven éve mondom a római katolikus Egyház napi zsolozsmáját. Ha nem is az ismerkedő évtől,
de nagyon korán rácsodálkoztam a negyvenedik zsoltárra:„Áldozatot
és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nekem; az égő és engesztelő áldozatok nem tetszettek neked. Akkor azt mondtam: Íme, eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy megteszem, Istenem, a te akaratodat”. (Zsid 10,5-7) a zsoltár ezer évvel korábban íródott, mint a már keresztény levélíró idézi az első keresztény évszázadban. Az eredeti szöveg így olvasható:
„Vágóáldozatot és ételáldozatot nem kívántál, hanem készségessé tetted fülemet. Égő- s bűnért való áldozatot nem követeltél, ezért így szóltam: Íme, eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy teljesítsem akaratodat. Ezt akarom, én Istenem, törvényed a szívemben van”.(Zsolt 40,7-9) Gondolom, mennyire megbotránkoztak ezen a kijelentésen a Dávid korában élt zsidók. Amikor ő súlyos vétke,Úriás halálba küldése miatt (2Sám 11) szívből bűnbánatot tartott, a Szentírás legközkedveltebb bűnbánati zsoltárát ő így fejezte be: „hiszen nem kedveled a véres áldozatot, ha égő áldozatot hoznék, nem vennéd szívesen. A töredelmes lélek áldozat Istennek, a töredelmes, alázatos szívet Isten, nem veted meg”(Zsolt 51,18-19)
E végszót itt már nem fogadja el valamelyik buzgó zsidó, ezért hozzáfűzi: „Tégy jót, Uram, jóságodban Sionnal, hogy felépüljenek Jeruzsálem falai. Akkor majd kedvedet leled az igaz áldozatban, ajándékokban. Akkor majd fiatal bikákat tesznek oltárodra”(51,20-21) Mi, mindenkori keresztények boldogan valljuk Dávid háromezer, eme Zsidókhoz írt levél remek és igaz hitvallását:„Mivel tehát a törvényben a jövendő javaknak csak az árnyéka van meg,nem a dolgok valóságos formája,ugyanazokkal az áldozatokkal,melyeket évről-évre szünet nélkül bemutatnak, sohasem teheti tökéletessé azokat, akik bemutatják. Nemde felhagytak volna az áldozatok bemutatásával, ha az áldozatok bemutatói egyszer s mindenkorra megtisztultak volna, s nem volna többé bűntudatuk? De éppen ezek az áldozatok emlékeztetik őket minden évben bűneikre. Lehetetlen ugyanis, hogy bikák és bakok vére bűnöket töröljön el.”(Zsid 10,1-4) Vannak, akik Jézust nem fogadják el Messiásnak. Csodálkozni fognak majd, ha másodszor jön el ítélni.

A év január 29.

„Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nekem”

Szent Pál tovább fejtegeti, hogy Jézusnak, a Melkizedek rendje szerint való örök főpapnak kiválóbb küldetése van, mint az áronita papoknak. Rá mutat arra, hogy az ószövetség véres áldozatait messze felülmúlja Jézus egyetlen áldozata, amellyel Urunk eltörölte a világ összes bűnét. A törvényt mindennél jobban tisztelő régi zsidó rabbik valószínűleg megdöbbentek, amikor Dávid király súlyos bűnét siratta, és ezt írta: „Uram, nyisd meg ajkamat, hadd hirdesse szám dicséretedet! Hiszen nem kedveled a véres áldozatot, ha égő áldozatot hozok, nem tetszik neked. A töredelmes lélek áldozat Istennek, a töredelmes, alázatos szívet, Isten, nem veted meg”. (Zsolt 51,17-19) Úgy vélték, hogy Jeruzsálem pusztulása a bűnök büntetése ugyan, miatta rombolták le az áldozatok helyét, a templomot is, de ha újra felépítik, akkor Isten megint szívesen fogadja az ősi áldozatokat, hiszen Ő rendelte el azokat a Sínai hegy alatt. Ezért Dávid zsoltárához hozzáfűzték: „Tégy jót, Uram, jóságodban Sionnal, hogy felépüljenek Jeruzsálem falai. Akkor majd kedvedet leled az igaz áldozatban, ajándékokban, egészen elégő áldozatokban. Akkor majd fiatal bikákat tesznek oltárodra”. (Zsolt 51,20-21) a Zsidókhoz írt levél szerzője viszont kifejti: „Mivel tehát a törvényben a jövendő javaknak csak az árnyéka van meg, nem a dolgok valóságos formája, ugyanazokkal az áldozatokkal, amelyeket évről-évre szünet nélkül bemutatnak, sohasem teheti tökéletesekké azokat, akik bemutatják. Nemde felhagytak volna az áldozatok bemutatásával, ha az áldozatok bemutatói egyszer s mindenkorra megtisztultak volna, és nem volna többé bűntudatuk. De éppen ezek az áldozatok emlékeztetik őket minden évben bűneikre. Lehetetlen ugyanis, hogy bikák és bakok vére bűnöket töröljön el. Ezért mondta, amikor a világba jött: Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nekem; az égő- és engesztelő áldozatok nem tetszettek neked. Akkor azt mondtam: Íme, eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy megtegyem, Istenem, a te akaratodat”. (Zsid 10,1-7) Ezek a gondolatok ellenkezni látszanak egymással: „Először azt mondja: az áldozatokat és ajándékokat, az égő- és engesztelő áldozatokat nem akartad, nem tetszenek neked, amelyeket a törvény szerint mutatnak be”.(8) Amikor Isten elrendelte ezeket az áldozatokat, akkor sem úgy gondolt rájuk, mint önmagukban értékes, bűntörlő eszközökre, hanem kezdettől fogva előképnek szánta valamennyit. Mind Jézus áldozatára mutatott rá, Ezért mondja ki később maga a megtestesülő Ige: „íme, eljövök, hogy megtegyem a te akaratodat. Megszünteti az elsőt, hogy a helyébe a következőt állítsa. Ezzel az akarattal szenteltek meg minket Krisztus Jézus testének egyszer történt feláldozása által”. (9-10) Ha emberek álltak volna elő a történelem folyamán, hogy elég volt a zsidó szokásokból, mi majd szebbet és hatékonyabbat ajánlunk fel Istennek, nyilván tiltakozni lehetne ellene: Az Ószövetségben Isten rendelkezett az áldozatok formájáról, ezt később emberi akarat nem írhatja felül. De a terv öröktől fogva Istené, és az Atya meg a Fiú közös szeretetének nagy műve az emberek tökéletes megváltása. 

Évközi. 3. hét Szerda

Évközi. 3. hét Szerda

2Sám 7,4-17; Mk 4,1-20

„Én megszilárdítom királysága trónját mindörökké”

Dávid gyönyörű cédruspalotát építtetett magának élete delén. Amikor azonban beköltözött, és élvezte palotája előnyeit, eszébe jutott, hogy Isten dicsőségét még mindig az a szentsátor őrzi, amit Isten parancsa szerint készíttetett Mózes kétszázötven évvel korábban. A vázat jelentő deszkák elkorhadtak, a több rétegű bőrborítás elöregedett. Nehéz megadni az Úrnak a méltó tiszteletet ilyen körülmények között. Dávid restellni kezdte, hogy erről a szempontról megfeledkezett, és önzően előbb gondolt magára, mint Istenére, aki pedig őt minden jóhoz hozzásegítette egyszerű, sokgyermekes család legifjabb tagjaként. Jó barátjának, Nátán prófétának el is mondta szándékát. Zsoltárban is megénekelte elhatározását: „Nem lépek a házam sátorába, nem megyek föl fekvőhelyem nyugalmába, s nem engedem szememet aludni, pilláimat szunnyadozni, amíg helyet nem találok az Úrnak, hajlékot Jákob erős Istenének”. (Zsolt 132, 3-5) Nem első ízben eset meg Dáviddal, hogy önmaga javát látta sürgetőnek. De mindig rádöbbent fogyatékosságára, hogy Isten háttérbe szorult elgondolásában, és mindig ugyanilyen gyorsan igyekezett javítani elhamarkodott tettein. Isten nem sértődött meg ebben az esetben kedvence figyelmetlenségén. Más okok miatt nem fogadta el Dávid jóakaratát. Nátán prófétának mondta el válaszát. Ebben hangsúlyozza, hogy Izrael negyven éves vándorútján együtt akart sátorban élni népével. Azután sem kért senkitől szilárd építményt önmagának, pedig népének már kész lakóházakat, sőt jól felszerelt gazdasági épületeket ajándékozott. Elutasítása indokaként említette még azt is, hogy Dávid kezéhez sok kiontott vér tapad. Az Isten háza a megbékélés, kiengesztelődés helye lesz. Ezért Dávid fiának adja majd meg ezt a kiváltságot, hogy Izrael Istenének házat építsen. Viszont nagyra értékelte Isten Dávid figyelmességét, ha az kicsit késve is jelentkezett. Ezért jutalmazta Dávidot azzal, hogy családját állandó uralkodóházzá teszi. Ez részben úgy valósul meg, hogy Dávidot közvetlenül fia követi majd a trónon, és utána sorban unokái. Aztán eljön majd az idő, hogy elküldje az Úr a Messiást, Izrael és minden nép megváltóját. Ő is Dávid családjából származik majd. Ez annyira fontos ajándék Dávidnak, hogy az egész földön ismerik majd Dávid nevét általa. Ez lesz egyik örökös címe: Dávid Fia. Dávid reggel értesült barátja közvetítésével Isten rendelkezéséről. Most is, mint mindig. Meghatotta szívét az Úr jósága, hogy eddig is sokkal többet adott neki, mint amit ő Istenért tenni vagy ajánlani tud. Kiemelte egy sokgyermekes család közösségéből. Szinte csak győzelmes háborúi voltak ellenségeivel szemben. Ez az utóbbi ígéret pedig minden földi uralkodó fölé emeli őt: a családja örökké uralkodóház marad a Messiás által. 1945-1946 fordulóján négy és fél hónapig a szülőfalum közelében félkörben állt az orosz front. Amikor ünnepélyes körmenetben a Szűzanya szobrával körmenetet tartottunk azért, hogy a faluban csak két öreg ház égett le, falunk akkori bírója tapintott rá az isteni jóságra: Isten a saját házát áldozta föl, azt engedte a kivonuló német seregnek felrobbantani, hogy a mi házainkat megmenthesse. Isten jósága nagylelkű és örök.

Aquinói Szent Tamás

„Ezzel az akarattal szenteltek meg minket Krisztus Jézus testének egyszer történt feláldozása által”

Világszerte, most is sokan vannak,akik az Ószövetség tanításában látják a világot megváltó eligazodást, és az ószövetségi áldozatokba helyezik a bűneiktől való megszabadulás reményét. Dávid király, aki Isten titkaiban járatos próféta is volt, tehetséges költő, s e két hivatást egyesítve tudott istendicséretben és bűnbánatban elérni csodálatos magasságokat és mélységeket, amire mi, művelt XXI.századi gondolkodók csak rábámulni tudunk. Hetven éve mondom a római katolikus Egyház napi zsolozsmáját. Ha nem is az ismerkedő évtől,
de nagyon korán rácsodálkoztam a negyvenedik zsoltárra:„Áldozatot
és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nekem; az égő és engesztelő áldozatok nem tetszettek neked. Akkor azt mondtam: Íme, eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy megteszem, Istenem, a te akaratodat”. (Zsid 10,5-7) a zsoltár ezer évvel korábban íródott, mint a már keresztény levélíró idézi az első keresztény évszázadban. Az eredeti szöveg így olvasható:
„Vágóáldozatot és ételáldozatot nem kívántál, hanem készségessé tetted fülemet. Égő- s bűnért való áldozatot nem követeltél, ezért így szóltam: Íme, eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy teljesítsem akaratodat. Ezt akarom, én Istenem, törvényed a szívemben van”.(Zsolt 40,7-9) Gondolom, mennyire megbotránkoztak ezen a kijelentésen a Dávid korában élt zsidók. Amikor ő súlyos vétke,Úriás halálba küldése miatt (2Sám 11) szívből bűnbánatot tartott, a Szentírás legközkedveltebb bűnbánati zsoltárát ő így fejezte be: „hiszen nem kedveled a véres áldozatot, ha égő áldozatot hoznék, nem vennéd szívesen. A töredelmes lélek áldozat Istennek, a töredelmes, alázatos szívet Isten, nem veted meg”(Zsolt 51,18-19)
E végszót itt már nem fogadja el valamelyik buzgó zsidó, ezért hozzáfűzi: „Tégy jót, Uram, jóságodban Sionnal, hogy felépüljenek Jeruzsálem falai. Akkor majd kedvedet leled az igaz áldozatban, ajándékokban. Akkor majd fiatal bikákat tesznek oltárodra”(51,20-21) Mi, mindenkori keresztények boldogan valljuk Dávid háromezer, eme Zsidókhoz írt levél remek és igaz hitvallását:„Mivel tehát a törvényben a jövendő javaknak csak az árnyéka van meg,nem a dolgok valóságos formája,ugyanazokkal az áldozatokkal,melyeket évről-évre szünet nélkül bemutatnak, sohasem teheti tökéletessé azokat, akik bemutatják. Nemde felhagytak volna az áldozatok bemutatásával, ha az áldozatok bemutatói egyszer s mindenkorra megtisztultak volna, s nem volna többé bűntudatuk? De éppen ezek az áldozatok emlékeztetik őket minden évben bűneikre. Lehetetlen ugyanis, hogy bikák és bakok vére bűnöket töröljön el.”(Zsid 10,1-4) Vannak, akik Jézust nem fogadják el Messiásnak. Csodálkozni fognak majd, ha másodszor jön el ítélni.

A év január 28.

„Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nekem”

Szent Pál tovább fejtegeti, hogy Jézusnak, a Melkizedek rendje szerint való örök főpapnak kiválóbb küldetése van, mint az áronita papoknak. Rá mutat arra, hogy az ószövetség véres áldozatait messze felülmúlja Jézus egyetlen áldozata, amellyel Urunk eltörölte a világ összes bűnét. A törvényt mindennél jobban tisztelő régi zsidó rabbik valószínűleg megdöbbentek, amikor Dávid király súlyos bűnét siratta, és ezt írta: „Uram, nyisd meg ajkamat, hadd hirdesse szám dicséretedet! Hiszen nem kedveled a véres áldozatot, ha égő áldozatot hozok, nem tetszik neked. A töredelmes lélek áldozat Istennek, a töredelmes, alázatos szívet, Isten, nem veted meg”. (Zsolt 51,17-19) Úgy vélték, hogy Jeruzsálem pusztulása a bűnök büntetése ugyan, miatta rombolták le az áldozatok helyét, a templomot is, de ha újra felépítik, akkor Isten megint szívesen fogadja az ősi áldozatokat, hiszen Ő rendelte el azokat a Sínai hegy alatt. Ezért Dávid zsoltárához hozzáfűzték: „Tégy jót, Uram, jóságodban Sionnal, hogy felépüljenek Jeruzsálem falai. Akkor majd kedvedet leled az igaz áldozatban, ajándékokban, egészen elégő áldozatokban. Akkor majd fiatal bikákat tesznek oltárodra”. (Zsolt 51,20-21) a Zsidókhoz írt levél szerzője viszont kifejti: „Mivel tehát a törvényben a jövendő javaknak csak az árnyéka van meg, nem a dolgok valóságos formája, ugyanazokkal az áldozatokkal, amelyeket évről-évre szünet nélkül bemutatnak, sohasem teheti tökéletesekké azokat, akik bemutatják. Nemde felhagytak volna az áldozatok bemutatásával, ha az áldozatok bemutatói egyszer s mindenkorra megtisztultak volna, és nem volna többé bűntudatuk. De éppen ezek az áldozatok emlékeztetik őket minden évben bűneikre. Lehetetlen ugyanis, hogy bikák és bakok vére bűnöket töröljön el. Ezért mondta, amikor a világba jött: Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nekem; az égő- és engesztelő áldozatok nem tetszettek neked. Akkor azt mondtam: Íme, eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy megtegyem, Istenem, a te akaratodat”. (Zsid 10,1-7) Ezek a gondolatok ellenkezni látszanak egymással: „Először azt mondja: az áldozatokat és ajándékokat, az égő- és engesztelő áldozatokat nem akartad, nem tetszenek neked, amelyeket a törvény szerint mutatnak be”.(8) Amikor Isten elrendelte ezeket az áldozatokat, akkor sem úgy gondolt rájuk, mint önmagukban értékes, bűntörlő eszközökre, hanem kezdettől fogva előképnek szánta valamennyit. Mind Jézus áldozatára mutatott rá, Ezért mondja ki később maga a megtestesülő Ige: „íme, eljövök, hogy megtegyem a te akaratodat. Megszünteti az elsőt, hogy a helyébe a következőt állítsa. Ezzel az akarattal szenteltek meg minket Krisztus Jézus testének egyszer történt feláldozása által”. (9-10) Ha emberek álltak volna elő a történelem folyamán, hogy elég volt a zsidó szokásokból, mi majd szebbet és hatékonyabbat ajánlunk fel Istennek, nyilván tiltakozni lehetne ellene: Az Ószövetségben Isten rendelkezett az áldozatok formájáról, ezt később emberi akarat nem írhatja felül. De a terv öröktől fogva Istené, és az Atya meg a Fiú közös szeretetének nagy műve az emberek tökéletes megváltása. 

Évközi 3.hét kedd

Évközi 3.hét kedd

2Sám 6,12b-15. 17-19;Mk 3,31-35

„Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?”

Az evangélium előző részében Jézust nagyon súlyosan megbántották azok a honfitársai, aki az a hírt kezdték terjeszteni róla, hogy Belzebubbal, az ördögök fejedelmével van jó barátságban, azért tudja a megszállt emberekből olyan könnyen és hatásosan kiűzni a gonosz lelkeket. Először a józan ész érveivel próbálja megfontolásra késztetni ellenségeit, aztán a legnagyobb büntetést, a pokol kínjait helyezi kilátásba számukra, mert aki ilyet tételez fel a megtestesült Isten Fiáról, az a Szentlélek ellen tusakodik, „mert aki a Szentlélek ellen káromkodik, az nem nyer bocsánatot soha” (Mk3,29) Ilyen kellemetlen hangulatban kapta a hírt Mesterünk: hogy „az anyja és a testvérei odajöttek, és kint megállva üzentek neki, és hívták őt. A körülötte ülő tömegből szóltak is neki: Íme, anyád és testvéreid keresnek téged odakinn. Ő így felelt nekik: Ki az én anyám és kik az én testvéreim?” (3,31-33) Erre a magyar fülekben nagyon furcsán csengő kérdésre komoly és igaz választ kell adnunk: Ki az én anyám? A zsidó családokban igazi jogai az apának voltak. Ő nősült, azaz döntött arról, kit vesz el feleségül? A választott lányt megkérte, a házába vitte: tehát a menyasszonyt vitték. A férj boldog volt, ha a felesége fiút szült neki. A gyermekeket az anya nevelte. Ha vendég jött, a férj büszkén mutatta be gyermekeit, elsősorban a fiúkat. Az édesanya is büszke volt: a férjem ajándékozta őket nekem, de minden mást és vállaltam és szültem, szoptattam őket. Három éves korában a fiút elválasztották az anyatejtől. Tizenkét éves koráig még anyjához ragaszkodott jobban, de attól kezdve bizonyos változások álltak be életébe: talán a legfurcsább ezek közül, hogy az édesanyját asszonynak kellett szólítania, és ha utcán találkoztak, szinte idegenként kellett vele bánnia, nemcsak nem ugorhatott a nyakába puszit adni és kérni, de ünnepélyesen nem kis köszönthette. Én gyerek koromban megdöbbentem, amikor a haldokló Jézus a kereszt magasából így szólt édesanyjának: „Asszony, íme a te fiad”. (Jn 19,26) Nekem soha nem volt „anyám, sem anyukám”, csak kizárólag „édesanyám”, és nem siettem soha a megszólítást megkurtítani az „édes” elhagyásával.Számomra ez a mód idegen maradt, és duplán bántotta a fülemet ez a fentebb idézett bejelentés: „Íme, anyád és testvéreid keresnek téged odakinn!” Jézus látszólag meg sem hatódik, hanem a magyar fülnek nagyon keményen válaszol önmagának: „Azután körültekintett azokon, akik körülötte ültek és ezt mondta: Íme, az én anyám és testvéreim. Mert aki Isten akaratát cselekszi, az az én testvérem, nővérem és anyám”.(34) Mennyire dicséretté változik Jézus minden szava, amit ott elmondott, az Édesanyja javára, ha meggondoljuk: az a nép, amelyet ott jézus feldicsérni látszik, a kereszt alatt a Golgotán, mindenki, az apostolok is, elvesztették teljesen az Isten Fiába vetett hitüket, csak egyedül az édesanya őrizte meg, a legteljesebb értelemben ott a tömegben csak az Édesanyját dicséri. A testvér megjelölés pedig a zsidóknál az édestestvértől a hetvenezredik unokatestvérig érvényes.

Merciai Szent Angéla

„Így tehát egy újszövetség közvetítője”

Isten a maga végtelen fenségével nem volt soha arra kötelezhető, hogy teremtményének, az embernek, külön biztosítást nyújtson bizonyos teljesítmények után kapható jutalmakra, kitűntetésekre. Mondhatta volna nyugodtan: az én méltóságom elegendő garancia arra, hogy meg tudom adni, amit ígértem, és feddhetetlenségem megnyugtatóan igazolja a teljesítés biztonságát. Gyakorlatilag az ellenkezőre kellettek biztosítékok, ha az Úr teremtményeivel valami szerződést kötött. A teremtés kezdetén nem egy vállalkozást hozott létre az emberekkel, hanem rájuk bízta a föld kincseit. A pazarul kialakított oázist nem kicsi forrás csörgedező erejére alapította, hanem négy hatalmas folyóval biztosította az öntözés lehetőségét. Nem kért bért azért, hogy az egész föld állatvilágát tulajdonul adta az első emberpárnak. Később sem maga hasznára kötött különféle szerződéseket teremtményével, azzal az emberrel, aki a tiltott fáról azért evett, mert úgy tudta, hogy az Úr isteni mindenhatósága annak termésébe van elrejtve. Csak meg kell enni, és a lenyelt gyümölcsből az ember megszerzi az istenséget. Amikor pedig a bűn megjelent a földön, Isten volt az, aki a jóvátételt is azonnal magára vállalta, megígérve, hogy küldi a Megváltót, általa bünteti az emberek megcsalóját.A következő emberi bűnözönre ugyan mindent eltörlő vízözönt zúdított a föld sűrűn lakott tájára, el- és kipusztított minden embert, állatot és növényt, de amikor újra a szárazra léphetett a nyolc derék, bűntelen, engedelmes ember, nemcsak az élet újraélesztésére adott isteni áldást, de megígérte a megmentett családnak:„Íme, szövetséget kötök veletek és utódaitokkal, és minden élőlénnyel, amely veletek van, amely kijött veletek a bárkából, s a föld minden állatával. Szövetséget kötök veletek, hogy nem pusztul el többé minden test az özönvíz által s nem lesz többé vízözön, amely elpusztítja a földet”(Ter 9,9-11) Látható jelét, az eső utáni szivárványt új jelentéssel gazdagítja: azt üzeni vele Isten: „Nem lesz többet vízözön”. (13-16)„Így tehát egy újszövetség közvetítője ő (Jézus), aki halálával megszabadított az első szövetség alatt történt törvényszegésektől, hogy a meghívottak elnyerjék az örökké tartó örökség ígéretét” (Zsid 9,15)„Mert Krisztus nem kézzel alkotott templomba lépett be, amely a valóságnak csak jelképe, hanem magába az égbe, hogy most Isten színe előtt megjelenjék értünk; nem is azért, hogy gyakran föláldozza önmagát, mint ahogy a főpap évről –évre bemegy a szentélybe idegen vérrel; különben gyakran kellett volna szenvednie a világ kezdete óta; így pedig egyszer jelent meg az idők teljességében, hogy áldozatával eltörölje a bűnt. És ahogyan el van határozva, hogy az emberek egyszer meghaljanak, és utána következik az ítélet, úgy Krisztus is egyszer lett áldozattá, hogy sokak bűnét elvegye; másodszor pedig bűn nélkül fog megjelenni az őt várók üdvösségére”.(24-28)

A év január 27.

„Ő, aki halálával megszabadított az első szövetség alatt történt törvényszegésektől”

Az ószövetségi főpap minden évben egyszer beléphetett a szent sátor Szentek szentjének nevezett, függönnyel elzárt titkos részébe. Ez az egyszeri belépés minden éven figyelmeztetés volt a választott nép számára, hogy jön majd az idők teljességében a megígért Messiás, a Melkizedek rendje szerinti örök főpap, aki egyetlen áldozatot hoz a nép bűneiért, a saját vérét ontja értük, és ezzel a minden más áldozatnál kiválóbb ajándékkal kiengeszteli Istent. Ezzel kiérdemli, hogy ne a zsidó szent sátor Szentek szentjébe lépjen be, amely az igazinak, a mennyei Isten-házának előképe csupán, hanem az eredetinek, a nem kézzel, hanem Isten teremtő erejével épített mennyei szentélyébe. A mai levélrészlet tovább viszi a gondolkodó ember lelkét a titkok megismerésének útján. „Mert Krisztus nem kézzel alkotott szentélybe lépett be, amely a valóságnak csak jelképe, hanem magába az égbe, hogy most Isten színe előtt megjelenjék értünk: nem is azért, hogy gyakran föláldozza önmagát, mint ahogy a főpap évről-évre bemegy a szentélybe idegen vérrel; különben gyakran kellett volna szenvednie a világ kezdete óta, így pedig egyszer jelent meg az idők teljességében, hogy áldozatával eltörölje a bűnt”(Zsid 9,24-26) Az Ószövetség kifejezetten elmondja ezt Dániel könyvében: 
„Gábriel, az a férfi, akit az előbbi látomásban láttam, gyorsan hozzám repült és megérintett az esti áldozat idején. Hogy megmagyarázza, így szólt hozzám: Dániel, máris eljöttem, hogy megmagyarázzam neked a dolog értelmét. Amikor imádkozni kezdtél, elhangzott egy szózat, s én eljöttem, hogy tudtodra adjam, mert te kedvelt férfi vagy: figyelj tehát a szózatra és értsd meg a látomást. Hetven hét van kiszabva népedre és szent városodra, míg megszűnik a törvényszegés és véget ér a bűn, eltörlik a gonoszságot, és örök igazság támad, beteljesedik a látomás és jövendölés, s felkenik a Szentek Szentjét. Tudd meg tehát és értsd meg, annak a parancsnak kiadásától, hogy ismét felépüljön Jeruzsálem, a fölkent fejedelemig hét hét és hatvankét hét telik el, és viszontagságos időkben ismét felépülnek az utcák és a falak. Hatvankét hét múlva megölik a felkentet, és népe nem lesz többé, amely megtagadja őt”. (Dán 9,21-26) Krisztusnak ezt így kellett végbevinnie. Meg is tette: „És ahogyan el van határozva, hogy az emberek egyszer meghaljanak, és utána következik az ítélet, úgy Krisztus is egyszer lett áldozattá, hogy sokak bűnét elvegye”(Zsid 9,27-28) Jézus valóban így vállalt értünk minden előírást:„isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, és hasonló lett az emberekhez, külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember. Megalázta magát,engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig
.Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus az Úr! Az Atyaisten dicsőségére”(Fil 2,6-11)

Évközi 3. hét hétfő

Évközi 3. hét hétfő 

2Sám 5,1-7. 10 ; Mk 3,22-30

„azt mondták, hogy Belzebub szállta meg, és az ördögök fejedelme által űzi ki az ördögöket”

Az angyalok próbatétele minden szempontból jogos volt Isten részéről a kezdetek kezdetén. Az angyalok tiszta szellemek. Értelmük és akaratuk sokkal nagyobb, mint az embereké. E mellett az angyali értelmet nem befolyásolja gondolkodásában más érdek, mint a szellemi szempontok. Míg az emberi lélek az ember természetének csak egyik összetevője, a másik az anyagi test, és így az emberek döntését sokszor az értelem háttérbe szorulásával hozza meg az emberi akarat, az angyaloknak nincsenek sem lakásügyei, sem étkezési problémái, sem ruhagondjai. Más volt Isten gondviselő elgondolása is az angyalok esetében, mint az embereknél. Az ember testi mivolta hátráltatja az értelem teljes kibontakozását, ezért döntései is lassan érnek be, a döntések lehetnek kevésbé sikerültek, fölül lehet bírálni, és a végső döntést az emberi akarat csak a halál pillanatában hozza meg igazán. Az angyalok gyorsabban átlátják a felmerülő kérdéseket, röviden latolgatják a megoldást, és tisztán hozzák meg a határozatukat. Ezt a határozatot aztán véglegesen rögzítik. Az angyalok teremtésük után döntöttek örök sorsukról. Igaziból nem tudjuk, mi volt a próbatételük. Abból a gyűlöletből, amelyet a sátán Megváltónk ellen táplál, arra következtetünk, hogy Isten feltárta az angyalok előtt, hogy a Második Isteni Személy idővel megtestesül, tehát magára vesz egy emberi természetet: testet és lelket, de személyiséget nem, ezt összekapcsolja az isteni természettel Isteni Személyisége alatt, így istenemberként is imádni kell. Ez volt az igazságos elvárás az angyalokkal szemben, amit az angyalok egy része örömmel vállalt, angyalok maradtak és a mennyországba kerültek. Másik részük ezt megalázónak vélte, ellentmondtak és ebben rögzült az állapotuk. Így örökre Isten ellenségévé váltak. Rettegtek attól, hogy a megtestesülés után találkozniuk kell majd vele a földön. Féltek tőle, mert kiűzte őket az emberekből. Amikor ellenségei azzal vádolták meg, hogy szövetségben áll az ördögök fejedelmével, az ő segítségével űzi ki az ördögöket, Jézust ez nagyon felháborította. Okos példákkal magyarázta ellenségeinek, hogy ez lehetetlen rettenetes káromlással.

A év január 26.

"Az egész nép egy emberként összegyűlt a Víz-kapu előtti téren”

„Azokban a napokban, amikor a zsidók visszatértek a babiloni fogságból, az egész nép összegyűlt a Víz-kapu előtti téren. Akkor Ezdrás pap a gyülekezet elé tárta a Törvényt, a férfiak, a nők és mindazok elé, akik meg tudták érteni. A hetedik hónap első napja volt” A zsidó nép mögött keserves hetven esztendő állt. Éppen hetven éve történt meg a nagy csapás: Beteljesedett Jeremiás és próféta társai jövendölése: A népnek vezetőivel együtt meg kell bűnhődnie azért, mert elhagyták atyáik Istenét, bálványokat imádtak, az Úr templomát megszentségtelenítették pogány szertartásokkal, a szegény embereket elviselhetetlen adókkal sújtották, akik fizetni nem tudtak, azoktól elvették földjüket, ahol addig megtermelték családjuk számára az ennivalót. Ha ez sem volt elég a törlesztésre, kilakoltatták ősei házából. Isten akkor Babilon királyának, Nebukadnezárnak kezébe adta a fővárost. A győztes pogányok lerombolták a várfalakat, minden házat, az Isten házát is. A népet pedig rabszíjra fűzve Babilonba hajtották. Rabok voltak, szolgáltak a babiloniaknak.Isten a fogságban sem hagyta el népét. Két nagy prófétát rendelt melléjük: Dánielt és Ezekielt. Voltak más nagy embereik is, akik őrizték atyáik hitét. Közben gazdacsere is történt: Babilont elfoglalták a médek és perzsák. Amikor a kiszabott hetven éves fogság lejárt, Isten a perzsa királyt, Círuszt hangolta arra, hogy hazaengedje a zsidó népből azokat, akik menni akartak fővárost és országot építeni. Ezek a hazatértek jöttek össze a hetedik hónap első napján a romok mellé, az egykori Víz-kapu terére. A valamikor gyönyörű város romjain egy egészen új világot kellett létrehozniuk. Az a nép, amelyik visszatért, megokosodott a saját kárán. „Egybegyűlt az egész nép, mint egy ember” (1) A romok felett nincs helye senkinek, aki az erőket szétforgácsolja. Egy akarattal késztették Ezdrást, a tudós papot, hogy hozza elő az addig elkészült Szentírást, az Isten Törvénykönyvét, és olvassa fel mindenki füle hallatára. Az alap: Isten törvénye. Ezdrás olvasott. Hallgatták. Majd a nehezebb részeket magyarázták. Sokan siratni kezdték őseik vétkeit. Ezdrásék magyarázták: Most nem sírni kell! „Ez a nap az Úrnak, a ti Isteneteknek van szentelve. Ne szomorkodjatok hát és ne sírjatok!” (9)„Menjetek, tartsatok ünnepi lakomát! Küldjetek belőle azoknak is, akik nem készítettek! Ez a nap ugyanis szent a mi Urunknak. Ne szomorkodjatok, hiszen az Úrban való örvendezés a ti erősségetek” (10) Hazánk, Magyarország hit és erkölcs területén romokban áll. Új alapokra kell helyezni hazánk sorsát. A régi-új alap az istenhit, az önzetlen isten- és felebaráti szeretet, a család, a nemzet, a becsületes munka, a gyerekvilág és a fiatalság kemény felkészítése a komoly felnőtt korra. Mindenkire szüksége van a közösségünknek, mert egyetlen szellemi testet képezünk, amelyben minden tag fontos, ha jól végzi a közösségért vállalt, rá eső tevékenységet. Ami túlburjánzik, az kóros elváltozás.

Szent Titusz

„Titusznak, a közös hit révén szeretett fiának”

A pálforduló ünnepe után az Egyház az apostol két olyan tanítványáról emlékezik meg a liturgiában, akikhez külön levelet írt: Timóteusnak kettőt, Titusznak egyet. Mindkét tanítványát püspökké szentelte idővel. Timóteus Efezus püspöke lett, Titusz pedig Kréta szigetéé. Az apostol leveleivel segíteni, esetleg tovább képezni kívánta őket. A Tituszhoz írt levél tanúsítja, hogy Pál Jézus Krisztus meghívott apostolaként ír tanítványának. Ez a levél tehát nem hivatali beszámoló, vagy az élet történéseiről értesítés, hanem a kiválasztottság és a küldetés céljait tudatosító írás. Az apostol feladata: a hit prédikálása, elmélyítése.„Hit nélkül lehetetlen tetszeni Istennek, mert aki Istenhez járul, annak hinnie kell, hogy Ő van, és megjutalmazza az őt keresőket.”(Zsid 11,6) A hithez rögtön társul a remény, hogy a megismert Istent egykor látni és közvetlen birtokolni is fogjuk a mennyországban, „amelyet örök idők előtt megígért Isten, aki nem hazudik.”(2) Ezeket az alapvető tényeket Isten kinyilatkoztatta az igehirdetés által, majd Jézus Krisztusban beteljesítette, Ő pedig Pálra bízta ugyanúgy, mint az eredetileg kiválasztott tizenkét apostolra. (3)Pál a megbízatást kellő hatalommal Tituszra ruházta, aki a „közös hit révén szeretett fia”(4), hiszen az örök élet említett forrásait Páltól kapta. Így árad az Atya, Fiú és Szentlélek kegyelme Pálon, Tituszon és rajtunk, késői felszentelt szolgákon a mindenkori hívekre. Csodálatos lelki közösség, amit minden mise elején megragyogtat a pap köszöntése. Tudatosuljon bennünk!