Thesszalonikii Szent Anizia

Szent Anizia 

vértanúnő

Anizia Szalonikiben született gazdag, családban. Szülei istenfélelemben nevelték erényes életre. Éles elméje hamar felfogta a könyvekben található bölcsességet. Szép leánnyá serdült fel, arca belső fényességtől ragyogott. Szülei korán elhunytak, Anizia a tőlük örökölt vagyonból a szegényeket segítette és a betegeket, segítségére volt a börtönökben szenvedő keresztényeknek is. Amikor már mindenét szétosztotta, saját kezével ‚dolgozva kereste meg mindazt, ami élete fenntartásához szükséges volt. Életét teljesen Istennek szentelte, sokat imádkozott, és valóban angyali életet élt.

Abban az időben Makszimián császár üldözést rendelt el a keresztények ellen. Akiről kiderült, hogy keresztény, minden ítélet nélkül bárki megölhette, minden következmény nélkül. Aniziát, egy alkalommal, amikor a templomba ment, egy pogány katona megragadta, és arra kényszeríttette, hogy mutasson be áldozatot a Napnak, mivel azt ünneplik. Mivel Anizia ellenszegült, a katona kardjával azon helyen összevagdalta. Így lett hitének vértanúja a III. század végén. Sírja fölé imaházat építettek.

Az egész Egyház hálás az iraki keresztényeknek – Interjú Pietro Parolin bíboros államtitkárral

Az egész Egyház hálás az iraki keresztényeknek – Interjú Pietro Parolin bíboros államtitkárral

December 29-én érkezett vissza a Vatikánba Irakból Pietro Parolin bíboros államtitkár, aki közel egyhetes karácsonyi missziós látogatása után nyilatkozott a Vatikáni Rádiónak.

– Bíboros úr, mit jelentett az Ön számára, hogy éppen a karácsonyt ünnepelhette Irak vértanú egyházával?

– Nagy meghatottsággal találkoztam Irak keresztény közösségeivel, és ugyanezt éreztem az iraki keresztények részéről is. Nagy örömömre szolgál, hogy elvihettem hozzájuk Ferenc pápa közelségét, szeretetét, áldását és a figyelmét, amivel kezdettől fogva követte az eseményeket. Úgy hiszem, hogy a látogatás jól sikerült ebben a különleges, karácsonyi időszakban, mely az ünneplés és az öröm ideje. Természetesen volt alkalmam osztozni az utóbbi évek szenvedéseiben és egy kicsit a jelen bizonytalanságaiban is. Ugyanakkor találkoztam a jövőbe vett reménnyel is. Mindent összevetve kegyelemmel teli volt az út, amiért mérhetetlenül hálás vagyok az Úrnak.

– Milyen tanúságot tesz az iraki egyház a többi helyi egyház számára?

– Megnyilatkozásaimban, főként a homíliáimban, erőteljesen hangsúlyoztam az iraki keresztényeknek: „Ti tanúságtétel vagytok az egyetemes Egyház számára.” A világegyház hálás ennek a népnek mindazért, amit átélt és azért, ahogy azt átélte. Az egyetemes Egyháznak példát kell vennie az iraki keresztényekről, merítenie kell abból, ahogy a szenvedést és a csapásokat elviselik Jézus nevében. Azt is mondhatnám, hogy ez példaértékű az egész Egyház számára, ahogy a zsinat tanítja: „Az Egyház a világ üldöztetései és az Isten vigasztalásai között él.” Ami a legmélyebben megérintett, az pedig a büszkeségük, a szónak a legjobb értelmében persze. Büszkék arra, hogy keresztények és továbbra is azok maradnak megannyi nehézség közepette is.

– Milyen kép foglalja össze leginkább ezt a látogatást?

– Nagyon sok kép, benyomás ért, minden találkozás élénken bennem maradt és megőrzöm az emlékezetemben. A legelevenebben a szétrombolt Moszul városának képe él bennem, amely nagyon mélyen megdöbbentett. Látni a városban azokat a templomokat, házakat, palotákat, melyek oly sok kárt szenvedtek a háború során. A másik kép, ami mélyen megmaradt bennem, azoknak a káld és szír katolikus templomoknak a képe, melyek tele vannak hívekkel, egészen tele, férfiakkal, nőkkel és gyerekekkel. Mindenki énekel és imádkozik, ami magával ragadja az embert. És még egy utolsó kép, ami mélyen megérintett és ami nagyon alkalmas a jelenlegi iraki helyzet jellemzésére: amikor Moszulban jártunk, akkor csak nagy nehézséggel lehetett haladni az utcán a háborús romok és törmelékek között. Moszul muszlim kormányzója elénk jött, hogy üdvözöljön bennünket. Egyik pillanatban megfogta a kezemet és így, kézen fogva vezetett, miközben esett az eső. Éreztem, hogy ez egy nagyon szép mozzanat, vagyis az együttműködés a keresztények és a muszlimok között. Megfogni egymás kezét és kölcsönösen segíteni egymásnak. Amikor ezt éreztem, ott az esőben, egyszer csak feltűnt egy szivárvány az égen. Milyen nagyszerű jelkép! A béke és a szövetség szimbóluma!

– Van remény Ferenc pápa iraki útjára?

– Az emberek nagyon elégedettek voltak ezzel a mostani látogatással. Az államtitkár személyében megérezték a pápa jelenlétét, hiszen én az ő nevében mentem oda, hogy elvigyem nekik az ő közelségét. Valóban, mindenki egyöntetűen reméli, hogy a pápa személyesen is el tud menni hozzájuk, minél hamarabb, és megvigasztalja őket. Én is társulok az iraki keresztényeknek ehhez a reménységéhez. Azt kívánom, teremtődjenek meg annak a lehetőségei, hogy a Szentatya elmehessen Irakba és a közös imádságban találkozhasson ott a testvéreinkkel. Minden bizonnyal nagyon nagy bátorítást jelentene ez az iraki keresztények számára.

Karácsony nyolcadának 6. nap

Karácsony nyolcadának 6. nap

Jézus számára az otthon nem azt jelentette, hogy elengedte magát, és azt csinált, amihez éppen kedve volt, hanem hogy tudta a helyét és a feladatát, alkalmazkodott Máriához és Józsefhez, s akaratát készségesen alávetette nekik, hiszen Isten az ő gondjaikra bízta. Nem abban akart független lenni, hogy mindenben saját elképzeléseihez, ízléséhez és kedvteléseihez ragaszkodott, az ő függetlensége éppenséggel az ilyen dolgoktól való függetlenség volt.

Nem esett nehezére pontosan olyannak lenni, mint akárhány más zsidó fiatalember, mert az ő eredetisége nem a másságban rejlett, hanem az Atyához való feltétlen ragaszkodásban. Nem jelentett neki nehézséget, hogy valamit megtegyen vagy ne tegyen, mert így is, úgy is Atyja dolgaiban volt, akár dolgozott, akár evett vagy éppen aludt. Ő mindenekelőtt az Atyánál volt otthon, a hozzá fűződő meghitt, ugyanakkor végtelenül tágas kapcsolatban, amit csak mi, tékozló fiúk – és tékozolni gyáva idősebb testvérek – érzünk börtönnek. Pedig ezen a kapcsolaton kívül hiába keresünk otthont a földön, mert hamarosan a legszebb hitvestársi és egyéb családi vagy baráti kötelékeket is szűknek és fojtogatóan levegőtlennek fogjuk találni. A názáreti ház titka az, hogy lakói egyenként és együtt is elsősorban a magasságbeli Istennél vannak otthon, s így otthont tudnak egymásnak is nyújtani.

Urunk, Jézus, bevalljuk, hogy bűntől sebzett természetünk számákra az engedelmesség sokszor nyűg és teher, mely úgy érezzük, aránytalan mértékben korlátozza szabadságunkat. Adj nekünk készséget és nagyvonalúságot, hogy le tudjunk mondani saját akaratunk érvényesítéséről, s inkább úgy akarjunk eredetiek lenni, hogy egyre jobban Istennek az emberről alkotott eredeti terve és istengyermeki méltóságunk szerint próbálunk élni. Kérünk, taníts meg arra, hogy a mindenáron való önmegvalósítás helyett az Atya akaratát keressük, és engedjük az ő terveit megvalósulni életükben. Segíts, hogy családunk, közösségünk mind jobban a názáreti otthon mintájára formálódjék, s így Isten országa általunk is egyre inkább jelen lehessen a földön.

Frattamaggiorei Boldog Modesztinusz

BOLDOG MODESZTÍNUSZ 

pap 

(1802-1854)

Frattamaggiore* községben, Nápolyhoz közel látta meg a napvilágot. Szülei szegény iparosemberek voltak s fiukat a születése utáni napon megkereszteltették Domonkos névre. Gyermekkorában buzgó volt az imában, ministrálásban, mások is épültek viselkedésén. A papi hivatás egyre jobban megérlelődött benne. Felvételt nyert az aversai* egyházmegyei szemináriumban, ahol hét évet töltött. Amikor az őt jóakarattal pártfogoló püspök meghalt, szeminarista társai - nem bírván elviselni egy szentet - elérték, hogy Domonkost elbocsássák a szemináriumból. Egy ideig a szülői házban élt, reverendában járt, gyermekeket oktatott a hitre és gyakorolta a szeretet cselekedeteit. Eljárt az alkantarínus ferencesek templomába, egyre inkább vonzotta Szent Ferenc, míg 1822-ben felvételét kérte a ferencesek nápolyi tartományába. Ekkor kapta a Jézusról és Máriáról nev. Modesztínusz nevet. Pappá szentelése (1827) után több kolostorban is működött, s igyekezett a jó Pásztort követni. Egy ideig házfőnök is volt. Amikor az elöljáróságtól felmentették, Nápoly külvárosában egészen a gyóntatásnak, igehirdetésnek és a felebaráti szeretet gyakorlásának szentelte életét. A szegények, akiket sűrűn látogatott, sokszor csodás módon tapasztalták segítségét. Keresett gyóntató volt. Gyónói érezték, hogy kitárul előttük Isten végtelen irgalmának, Isten szívének ajtaja. Nagy szeretettel fogadta mindazokat, akik bármily ügyben hozzá fordultak, vigasztalta, jó tanáccsal látta el őket. Buzgón tisztelte Máriát, a Jó Tanács Anyját, az ő tiszteletét terjesztette, képét elvitte a betegekhez, a börtönlakókhoz, mindenhova, ahol vigaszt nyújthatott, sebeket gyógyíthatott. Külön gondja volt a szülő anyákra, akiket buzdított az anyaság elfogadására és az anyaságnak keresztény szellemben való megélésére. Prófétai jellegű volt ez az apostolkodása és szól a mi korunknak is: „Szent az emberi élet kezdettől fogva!” Szeretete akkor nyilvánult meg leginkább, amikor a városban pestis ütötte fel a fejét, s ő élete kockáztatásával látogatta a pestises betegeket, mígnem maga is megkapta a betegséget és a szeretet áldozataként halt meg 52 éves korában. Szentsége híre még életében elterjedt, halála után pedig erősödött. Boldoggá avatási eljárása 1870-ben kezdődött el, de maga a boldoggá avatás csak 1995-ben történt meg.
A Szentté avatási Kongregáció dekrétumából (1984):
„Modesztínusz atya Isten embere, a nagy ferences család dísze. Mostani időkre szóló üzenete elsősorban a szerzetesekhez szól, akik teljesen Istennek szentelve kell, hogy napról napra tökéletesebben járják a Krisztus követése útját, hűségesen és örvendezve éljenek az Evangélium tanításából, valamint saját szerzetük lelkiségéből, kegyelmi adományaiból.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Modesztínusz szolgádat különös utakon vezetted Szent Ferenc rendjébe s a papi hivatásban a Jó Pásztor követésére. Add, hogy példáját és tanítását követve megtaláljuk az utat Jézus irgalmas Szívéhez. Ki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.

Ferenc pápa levele a L’Osservatore Romano nyugalmazott főigazgatójának

Ferenc pápa levele a L’Osservatore Romano nyugalmazott főigazgatójának

A pápa december 22-i keltezéssel levelet írt Giovanni Maria Vian újságírónak, a L’Osservatore Romano lapigazgatójának, akit napokkal korábban mentettek fel szolgálatából. A Szentatya levelét, melyben elismerését fejezi ki a nyugalmazott főszerkesztőnek, december 27-én tették közzé a Vatikánban.

„Amikor most sok év után véget ér az Ön nagylelkű és felelősségteljes szolgálata a L’Osservatore Romano vatikáni napilap szerkesztő igazgatójaként, legmélyebb hálámat szeretném kifejezni Ön iránt azért a szeretetért és buzgóságért, amellyel betöltötte felelős megbízatását. Tiszteletreméltó elődöm, XVI. Benedek kérte fel Önt erre a szolgálatra, melyet Ön a Szentszék számára oly fontos és kényes területen végzett szakmai illetékességgel, a Tanítóhivatal iránti példamutató ragaszkodással és következetes keresztény elkötelezettséggel.”

Ferenc pápa köszönetet mond az értékes közreműködésért és állandó készségért, mellyel Giovanni Maria Vian a jelenleg folyó reformokat előmozdította; méltatja a volt igazgató tudományos felkészültségét, elismerően szól tevékenységéről, melynek során az egyházi közösségek hangot és teret kaptak az újságban. A Szentatya örömet és békét kíván a nyugalmazott igazgatónak, a Szűzanya és az apostolfejedelmek közbenjárására apostoli áldását adja rá, ugyanakkor kifejezi, hogy számít imáira és tanácsaira.

* * *

Amint arról már beszámoltunk, Ferenc pápa december 18-án kelt rendelkezésével kinevezte Andrea Torniellit, a La Stampa olasz napilap újságíróját a Vatikáni Rádió főszerkesztőjének. Ezt a hivatalt korábban a programigazgatók töltötték be. Egyúttal kinevezte a L’Osservatore Romano vatikáni napilap igazgatójává Andrea Monda esszéírót, vallástanárt, aki Giovanni Maria Viantól veszi át az újság irányítását. A lépések a Szentszék kommunikációs intézményei reformjának keretében történnek.