Advent első hetének szombatja

Megkegyelmez az Úr, ha hozzá kiáltasz.



2010.12.04. szombat



Csak Jézus az élet.



Régi iskolai tanulmányaim hívták fel a figyelmemet, hogy vannak tantárgyaink, amelyek az élők világával foglalkoznak, rengeteg jó megállapítást tesznek közzé, elmondják, milyen az élet, de senki sem tudja megfogalmazni, mi az élet. A növény, amíg él, virul, növekszik, gyümölcsöt érlel. Aztán éri valami erőszakos beavatkozás, mondjuk levágják a tőről, elhervad, elszárad, félérett gyümölcse lehull, élvezhetetlen lesz. Jézus egy alkalommal ezt mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet”. (Jn,14,6) Az apostolokat oktatta sok fontos tudnivalóra az utolsó vacsorán, éppen ara bíztatta őket, hogy a földről való távozása kellemetlen lesz ugyan nekik, de Ő az Atyához megy, helyet készít tanítványainak, aztán majd megfelelő időben visszajön, és odaviszi övéit is, mindegyiket a neki elkészített helyre. S ezzel zárja ígéretét: „Hiszen ismeritek az utat oda, ahová én megyek. Tamás erre azt mondta neki: Uram, nem tudjuk hová mégy, hogyan ismerhetnénk az utat. Jézus azt felelte neki: Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához, csak általam”. (4-6) El lehet képzelni, milyen döbbenten néztek Jézusra a tanítványok. Ismerték az utakat. Jártak téli vízmosás egyengette úton. Láttak római szakértelemmel megépített utat is. Jézust is ismerték. Tudták, ha az „Én”-t említi, magát mint a Második Isteni Személyt nevezi meg. Hogyan mondhatja: Én vagyok az út? Ha mondja, csak igazat beszélhet, hiszen Ő mindig igazat mond, vagyis azt állítja, ami a fogalmának megfelel. Talán azt is megértették, hogy itt átvitt értelmet alkalmaz, titokról szól: amint az út célhoz vezet, az Atyához csak Jézus vezetheti el az oda törekvőket. Az Atya az élet teremtője a világban. Minden élettelent is, élőt is Ő teremtett. Mivel Jézus egylényegű vele, együtt teremtettek mindent, az élet millió fajtáját, ezért mondhatja önmagát életforrásnak, amiből táplálkozik a növényi, állati, emberi és angyali élet. A bennünk található lelki élet, a hit, remény és szeretet ténye is csak tőle nyerhető el, csak az Ő erejéből gyarapítható, és juttatható el a Teremtő által kijelölt tökéletességre.

Advent első hetének péntekje

Azon a napon a vakok szemei látni fognak.



2010.12.03. péntek



Az életet megvilágosító fény.



Loyolai Szent Ignác számára egy ízben elsötétült a világ. Talán lábsebe komolyan vétele volt számára riasztó jelenség, hiszen ha maradandó hatása lesz a sebnek, netán sánta marad, vége a katonai pályának. Ki látott már büszkén menetelő katonák között sántító hadfit? Aztán hiába keresett jóízű kalandregényeket, hogy elűzze a hosszúra nyúlt gyógyulási folyamat unalmát. Nem tudtak ilyennel szolgálni a kórházban. Nem volt másuk, csak Szentírásuk meg Assisi Szent Ferencük. Szentes könyvek. Jobb híján ezeket kezdte olvasgatni. A Szentírás talán túlságosan komoly olvasmány volt akkor még a számára. Úgy járhatott, mint Saul, a keresztényüldöző lelkes ifjú-farizeus. Belül őt is küldetéstudat ajzotta. Úgy gondolta, hogy Istennek szolgál, ha azt a rendbontó Názáreti Jézust kiirtja követői emlékezetéből. Ezért üldözte a jeruzsálemi keresztényeket, majd indult összeszedni a szíriai közösség tagjait Damaszkuszba. A tűző déli napfényt homályosította el Jézus ragyogása, amint megjelent neki az úton. Hiú emberszeme belevakult a krisztusi fénybe. De ez a találkozás tette az igazságok mély ismerőjévé, ez tette a világ egyik legnagyobb tanítójává: Szent Pál apostollá. A krisztusi fény ragyogott rá mindegyikünkre, akik papok lettünk. Ez a fény a meg nem érdemelt hivatásból sugárzott rám négyéves korom óta, aztán a nélkül, hogy igazán a lényeggel tisztában lettem volna-, áradt rám magam és mások élményeiből egészen a legújabb történésekig. Nem kellett Ady Endre gyönyörű költeménye ahhoz, hogy értsem Isten ragyogását, de jó volt az ő megénekelt költői látomása is: „És megvakultak hiú szemeim, meghalt ifjúságom, de Őt, a fényest, nagyszerűt mindörökre látom”. Prédikációimban, tanításaimban, gyóntatószéki testvéri figyelmeztetéseimben, írásaimban próbálom ráirányítani testvéreim figyelmét: keressék azt a gyönyörű fényt, amelyet rám, mindenkire pazarul ragyogtat mennyei Atyám.

Advent első hetének csütörtökje

Bízzatok az Úrban, mert az Úr a mi kősziklánk mindörökre.



2010.12.02. csütörtök



Hívás az életszentségre.



A próféták néha részesültek olyan látomásban, amikor láthatták Isten mennyei dicsőségét, vagyis azt a csodálatos ragyogást, amely Isten jelenlétéből árad. Ennél többet az élő ember szeme felfogni nem tud Istenből. Ő más, mint a teremtett lét. A látomásokból soha nem hiányoztak mennyei lények, akiket a próféták valóban személyükben, létükben látnak, és hallják hódoló éneküket: „Szent, Szent, Szent a Seregek Ura, betölti az egész földet dicsősége”. (Iz 6,3) A látomás lenyűgözi Izajást. De valahogyan szeretne ő is belekapcsolódni ebbe a mennyei közegbe, csakhogy ijedten ébred rá rögtön, hogy ő bűnös ember: „Jaj nekem, végem van! Mert tisztátalan ajkú ember vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom, mégis a Királyt, a Seregek Urát látták szemeim!” (5) Az egyik szeráf csípővassal parazsat vett az oltárról, megérintette Izajás ajkát, és ezzel megtisztította egész lényét, hogy alkalmas legyen az isteni küldetésre, amelyre kiszemelte őt az Úr. A papokat is Isten választja szolgálatára. Ő készíti föl a küldetésre. Tisztítja, kegyelmekkel gazdagítja, hogy arcán felragyogjon Isten fénye. Mert nem emberi értékeink tesznek pappá, hanem a kegyelem. Ez sugárzik át a hallgatókra, a szentséget igénylőkre, így alakul ki könnyebben a hívő emberben a vágy Istent bírni, benne boldoggá válni. Egy temetésen kisfiú csak a szertartást végző rendtársam arcát figyelte. Le nem vette róla a szemét. A szertartás végén így szólt édesanyjához: olyan jó volt nézni annak a bácsinak az arcát. Amikor Istent szolgáljuk, amikor eldurvult korunkban szavainkat talán meg sem értik, a krisztusi fény elmondja helyettünk a másvilág üzenetét: Isten-atyánk mindegyikünket erre az állapotra hív, a teljes boldogságra. Ha Izajások, Szent Ferencek, korunk ismert szentjei megkapták a tisztulás kegyelmét, Isten további kegyelmeket ajánl, rajtunk, papokon keresztül segít boldoggá válni.

Advant első hetének szerdája

Itt van az Úr, benne reménykedtünk: vigadjunk és örüljünk!



2010.12.01. szerda



A misszió sodrásában.



Vizsgáljuk meg, vajon a Szentírásnak az a sora, amely saját korában érvényes volt Pálra, ránk is vonatkozik-e: „Megmutatom neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért”. (ApCsel 9,16) Nekünk, magyar papoknak, akik a múlt században szentelődtünk és kaptuk a küldetést, nem kell vizsgálódnunk. Nekünk természetes volt, hogy papságunk a szenvedő Jézus sorsának is folytatása. Ránk sütötték a bélyeget: fekete reakció. Ezzel azt jelezték az istentelen rezsim urai: ők elhozták a népnek a szabadságot és a jólétet, de itt vannak a papok, ők visszahúzzák a népet a nyomorba. Állami emberek beleszóltak minden tevékenységünkbe. A napi megaláztatások, kihallgatásra citálások, fenyegetések napirenden voltak. Nem taníthattunk hittant sehol ellenőrzés nélkül. A templomban sem, Sokan kerültek közülünk börtönbe mondvacsinált okok alapján. Ezzel nemcsak őket büntették, de a félelemkeltés mindenkit érintett. Amit Szent Pál felsorol szenvedéseiből, a tengeri veszélyeket kivéve, ránk is vonatkoznak: „Számtalan fáradság, igen sokszor fogság, mód felett való verések, gyakori halálveszély által…Gyakran voltam úton, veszélyben folyóvizeken, veszélyben rablók között, veszélyben saját népem körében, veszélyben a pogányok között, veszélyben városban, veszélyben pusztaságban, veszélyben tengeren, veszélyben hamis testvérek között, fáradságban és nyomorúságban, gyakori virrasztásban, éhségben és szomjúságban”. (2Kor 11,23-27) A küldetéshez hozzátartozik a munka. Egyik helyemen a huszonhét évig nélkülözött plébániaházat kellett felépítenem tőke nélkül, híveim negyedrészének részvételével. Három templomot tataroztunk ugyanígy. Kezdettől két pap munkáját láttam el azon a plébánián. Kocsim nem volt akkor. Isten és sok jó barát segített nagyon sokat. A többi beosztásban is rengeteg volt a tennivaló. A felsorolt szentírási helyeken megemlített apostoli, papi jellemzések ránk, modern kori papokra is állnak. Ha meglátja valaki és megteszi, amire a napi aktualitások, a lelkiismeret késztet, akkor nyugodt lehet a lelkipásztor, teljesítette a küldetését. Amit sokszor hangoztatok, isteni alapelv, ránk, papokra különösen kötelező: Nem kereshetjük a magunk javát, mert Isten, Atyánk és Urunk, kizárólag csak a másokért, szeretetből végzett jót jutalmazza.

Advent első hetének keddje

A hit hallásból ered, a hallás pedig Krisztus igéjéből.



2010.11.30. kedd



Ami igazán számít.



Nagyon szép elhatározás, hogy Isten szolgálatára szenteljük az életünket. Kérdés azonban, hogy ezt véresen komolyan vesszük-e? Nagyon csodálkoztam ifjú pap koromban egyik idősebb paptestvér bölcsességén, amivel a papok szolgálatra készségét fogalmazta meg: Szerinte a következő sorrend alakul ki egy papi élet során: Az első önálló plébániát Isten adja. Ilyenkor a kápláni státus után alig várja a beosztott, közvetlen engedelmesség -időnként nagyon megalázó - fordulataiban edződő pap, hogy a maga képességei szerint, lehetőleg jobban tudja szolgálatát kialakítani. Bárhová kap dispoziciót (az egyházmegyei hatóságtól kiadott helyezés), örömmel fogadja.A második plébániát, folytatta testvérünk, a püspök adja. Részint akkor már van rálátása, hogy fiatal papja hogyan birkózott meg egy kisebb plébánia ellátásával, nyugodtan bízhat rá nagyobb feladatokat is. A harmadikat aztán már az ördög készíti elő, mert a javakorbeli pap már maga is lát eredményeket addigi munkásságában, úgy érzi, hogy már válogathat érdemei alapján a megürülő nagyobb helyekben. (A magürült plébániákat meghirdették abban az időben) Megpályázza tehát a neki tetsző helyet. – Van sok igazság ebben a papi megfigyelésben.Két éves szolgálatom volt első kápláni helyemen. Váratlanul dispoziciót kaptam egy kis faluba káplánnak. Nagyon rosszul esett, hogy el kellett hagynom tanítványaimat. Még rosszabb érzés töltött el, amikor megtudtam, hogy nálam idősebb paptársat addigi nagyobb városi káplánságból állami parancsra el kellett helyezni, hát az én helyem volt még megfelelő a számára. Két hónap múlva új helyemen megürült a plébánosi beosztás. Az én volt helyem az illető kollégának nehéznek tűnt, falusi plébánosság már elfogadható volt neki, csomagoltunk: én visszakerültem a dombmászós, de nekem kedves volt helyemre. – Mennyi hasonló dispozició következett még! Mindegyiket elfogadtam. Hála, hála, hála értük Istennek!

Advent első hetének hétfője

Eljön az Úr, és megpihen Sion hegyének egész vidéke fölött.



2010.11.29. hétfő



Kivezetni a sivatagból.



A teremtés első fázisában az anyag magas hőfokon izzott. Mózes látomása szerint őt Isten kegyelme a föld felszínére állította. A sötétség teljes volt. A föld mostani vízkészlete utolsó cseppig gőzként lebegett, betakarva a felszínt. Amikor sokkal később lehűlt a földfelszín, kialakultak a felszíni viszonyok: hegyek, völgyek, folyók, tengerek, és a föld anyaga lassan kezdett porlani. Isten aztán ilyen elporladt helyen ültette a paradicsomkertet. Négy folyó öntözte, közülük kettőt ma is ismerünk: a Tigrist és Eufrátesz. Isten az első emberpárt a virágos, bokros, gyümölcsös kertbe helyezte. A bűn büntetése az volt, hogy az emberpárnak vissza kellett mennie a kertet körülvevő terméketlen sivatagba. Napjainkban az emberi gondatlanság következtében egyre szaporodnak a sivatagok, zsugorodik a termőfelület. Sajnálatosan lelki-sivatagok is vannak. Terméketlen, boldogtalan, jövőtlen lelkivilág. Szentséges atyánk szerint: „a szegénység, az éhség és a szomjúság sivatagja, az elhagyottság, az egyedüllét, a tönkretett szeretet sivatagja. Van Isten sötétségének és az emberi lélek kiüresedésének is sivatagja”. A fizikai léthiány nehéz visszafordítani, a lelkit sem könnyebb. Ez utóbbiak javítása, később megszüntetése a papság feladata. A víztelenséget pótolni a lélek sivatagában Isten kegyelmével lehetséges. A kegyelmek hivatásos közvetítője a pap. Tanítóként feltárja a helyes ismereteket Istenről, emberről, kettőnk viszonyáról, örök életről, tökéletes boldogságról. Megmutatja a lehetőségeket, elindítja a vágyakat, az első lépéseket a kibontakozás útján. Aztán gondozza a lélek virágoskertjét tökéletesítéssel, időnként bűnbocsánattal. Felhívja a figyelmet a szentek koszorújára: ők is emberek voltak, de kapcsolatba léptek Jézussal, az Egyházzal, közösségükbe vonták Isten szétszórt gyermekeit, és így egyre elevenebb lett a kegyelmi élet, amely az igazság és szeretet világát, Isten országát telepítette a lelki sivatag helyére.

Advent első vasárnapja

Eljön a sok nép, és ezt mondják: menjünk föl az Úr hegyére.



2010.11.28. vasárnap



Megjeleníteni Krisztust.



Jézus megtestesülését, földi működését, a megváltást és üdvözítést az Atya akarata szerint vitte végbe. Ezzel az engedelmességgel tökéletesen kiengesztelte az Atyát az ősszülők és a többi ember vétkeiért, amiknek a gyökere az engedetlenség: „Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban is megvolt, aki isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, és hasonló lett az emberekhez. Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt”. (Fil 2,5-8) a megváltás befejeztével vissza kellett mennie az Atyához: „Most elmegyek az Atyához, aki küldött engem. Mert ha nem megyek el, a Vigasztaló nem jön el hozzátok, ha azonban elmegyek, elküldöm őt hozzátok. Ő, amikor eljön, meggyőzi a világot a bűnről, az igazságról és az ítéletről”. (Jn 16,5-8) „Én pedig kérni fogom az Atyát, és más Vigasztalót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké”(Jn14,16)„Nem hagylak árván titeket, eljövök hozzátok”(Jn 14,18) „Az odafent való dolgokkal törődjetek, ne a földiekkel. Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal el van rejtve Istenben. Amikor pedig Krisztus, a ti életetek megjelenik, akkor majd ti is megjelentek vele együtt a dicsőségben” (Kol 3,2-4)