Azon a napon a vakok szemei látni fognak.
2010.12.03. péntek
Az életet megvilágosító fény.
Loyolai Szent Ignác számára egy ízben elsötétült a világ. Talán lábsebe komolyan vétele volt számára riasztó jelenség, hiszen ha maradandó hatása lesz a sebnek, netán sánta marad, vége a katonai pályának. Ki látott már büszkén menetelő katonák között sántító hadfit? Aztán hiába keresett jóízű kalandregényeket, hogy elűzze a hosszúra nyúlt gyógyulási folyamat unalmát. Nem tudtak ilyennel szolgálni a kórházban. Nem volt másuk, csak Szentírásuk meg Assisi Szent Ferencük. Szentes könyvek. Jobb híján ezeket kezdte olvasgatni. A Szentírás talán túlságosan komoly olvasmány volt akkor még a számára. Úgy járhatott, mint Saul, a keresztényüldöző lelkes ifjú-farizeus. Belül őt is küldetéstudat ajzotta. Úgy gondolta, hogy Istennek szolgál, ha azt a rendbontó Názáreti Jézust kiirtja követői emlékezetéből. Ezért üldözte a jeruzsálemi keresztényeket, majd indult összeszedni a szíriai közösség tagjait Damaszkuszba. A tűző déli napfényt homályosította el Jézus ragyogása, amint megjelent neki az úton. Hiú emberszeme belevakult a krisztusi fénybe. De ez a találkozás tette az igazságok mély ismerőjévé, ez tette a világ egyik legnagyobb tanítójává: Szent Pál apostollá. A krisztusi fény ragyogott rá mindegyikünkre, akik papok lettünk. Ez a fény a meg nem érdemelt hivatásból sugárzott rám négyéves korom óta, aztán a nélkül, hogy igazán a lényeggel tisztában lettem volna-, áradt rám magam és mások élményeiből egészen a legújabb történésekig. Nem kellett Ady Endre gyönyörű költeménye ahhoz, hogy értsem Isten ragyogását, de jó volt az ő megénekelt költői látomása is: „És megvakultak hiú szemeim, meghalt ifjúságom, de Őt, a fényest, nagyszerűt mindörökre látom”. Prédikációimban, tanításaimban, gyóntatószéki testvéri figyelmeztetéseimben, írásaimban próbálom ráirányítani testvéreim figyelmét: keressék azt a gyönyörű fényt, amelyet rám, mindenkire pazarul ragyogtat mennyei Atyám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése