SZENT X. GERGELY

SZENT X. GERGELY PÁPA,

 III. r. 

(1210-1276) 

Családi nevén Visconti* Theobald, Piacenzában* született. Már fiatal korában kitűnt erényességével és értelmességével. Fként az egyházjog tudományának szentelte magát előbb Itáliában, majd Párizsban és Liége-ben* (másként Lüttichben). Párizsban több mint két évtizeden keresztül kapcsolatban volt az egyetemmel, az ottani ferencesekkel, Szent Bonaventurával. Ekkoriban lett a ferences III. rend tagja. IV. Kelemen Liége fodiákonusává avatta (még nem volt pap), majd megbízást kapott a Szentföld ügyében keresztes háború meghirdetésére. Theobald maga is felvette a keresztet. Amikor jóbarátja, IX. Lajos király meghalt 1270-ben, a Közel-Keletre sietett, hogy bátorítsa a király fiát és a kereszteseket. Közben látogatta a szent helyeket. Abban az időben majdnem három évig húzódott a pápaválasztás. Szent Bonaventura véleményét is kikérték, ő a liégei fodiákonust ajánlotta. Meg is választották 1271. szept. l0-én. A Szentföldről Rómába visszatérve előbb pappá, majd püspökké szentelték, s 1272. márc. 27-én koronázták pápává X. Gergely néven. Pápai uralkodása ugyan rövid volt, csak három év és kilenc hónap, de azalatt az idő alatt is sokat tett, különösen mint a béke apostola. A ferencesekre is támaszkodott, mint pl. a Bologna és Velence közötti kibékülésben. Ő hívta össze 1274-re a Lyoni Egyetemes Zsinatot, amely két hónapig tartott s rövid életű egyesülést hozott létre a Keleti Egyházzal. A megelőző évben Szent Bonaventúrát bíborossá nevezte ki s maga mellett tartotta mint tanácsadót hónapokig. Hivatalos ügyeinek intézése közben buzgó imádságos éltet folytatott, Istennel bensőséges kapcsolatban maradt. Beszédmodorában tartózkodó, a táplálkozásban önmegtagadó volt. Halála 1276. jan. 10-én történt Arezzoban.
XIV. Benedek pápa iktatta nevét a Római Martyrologiumba.
„Nagy művészet érteni ahhoz, hagy Jézussal elbeszélgessünk, nagy okosság tudni, hogyan tarthatjuk magunknál Jézust. Légy alázatos és békességkedvelő, akkor veled lesz Jézus. Légy befelé élő, nyugodalmas ember, akkor nálad marad Jézus.” (Kempis: Krisztus követése II. 8.)

Imádság:

Istenünk, te Szent X. Gergely pápa által Egyházadat jó pásztorral ajándékoztad
meg. Add, hogy imádságos lelkületét, békeszeretetét s többi erényeit
követve és közbenjárására kegyelmi ajándékaidat elnyerjük. Krisztus, a mi
Urunk által. Ámen.

„Amikor a nép keresztelkedni ment, Jézus is megkeresztelkedett”

„Amikor a nép keresztelkedni ment, Jézus is megkeresztelkedett”

 
Keresztelő János harminc éves korában Isten parancsára kiment a Jordán folyó partjára, és hirdetni kezdte a melléje gyűlt: népnek: „Egy hang kiált: Készítsetek utat az Úrnak a pusztában, egyengessétek Istenünk ösvényét a sivatagon át. Minden völgy emelkedjék föl, minden hegy és halom süllyedjen alá. Ami egyenetlen, váljék egyenessé, és sima úttá, ami göröngyös. Akkor megnyilvánul az Úr dicsősége, és meglátják azt mindenek. Igen, az Úr szája mondta ezt így”. (Iz 40,3-5) Keresztelő János tehát Izajás próféta szózatát ismétli meg, amelyet a fogságból hazatérő nép örömére mondott. A babiloni fogságba induló, rabszíjra kötözött zsidó nép kegyetlenül megszenvedte gőgös bálványimádását, szegényeinek nyomorba döntését. Amikor azonban letelik a fogság szenvedése, Isten irgalmasan haza segíti bűnbánó népét. Megkönnyíti a hazatérők útját. János is ezt hirdeti, az Egyház liturgiájában is megismétli Isten üzenetét: „íme, a ti Istenetek! Isten, az Úr eljön hatalommal, karjával mindent uralma alá vet. Vele van győzelmének jutalma, és színe előtt a bőséges zsákmány. Úgy legelteti nyáját, mint a pásztor. Karjaiba veszi bárányait, ölében hordozza őket, az anyajuhokat pedig nagy gonddal vezeti”. (Iz 40,9-11) János azonban jól ismerte kora zsidó népét. Tudta, hogy kortársai várják ugyan nagyon a Messiást, de bűnbánatra nem mindenki hajlandó. Ezért a megtérés helyett arra vágyakoznak, hogy a Messiás jöjjön, és tegye nagyhatalommá a zsidókat. Ezért tetszett nekik a kemény fellépésű, szigorú tekintetű János. Jó hadvezérnek is beillenék, gondolták. János azonban tiszta és becsületes, igaz ember volt, megvallotta nyíltan: Nem én vagyok a Messiás. Én csak vízzel keresztellek. benneteket. De eljön, aki hatalmasabb nálam, akinek saruszíját sem vagyok méltó megoldani. Ő majd Szentlélekkel és tűzzel fog titeket megkeresztelni”. (Lk 3,16) és hozzá is fűzi: „Szórólapátja a kezében van, és megtisztítja szérűjét. A búzát összegyűjti magtárjába, a pelyvát pedig olthatatlan tűzzel elégeti.” (17) Amikor Jézus is harminc éves lett, elérkezett az ő megnyilatkozásának ideje. Elment tehát ő is a Jordán partjára. Be kellett Őt mutatnia előfutárának, aki erre készült három éves korától huszonhét éven át a zsidó papi családból származott fiúk nevelőházában, Qumránban. De a bemutatás nem az otthon nevelőmunkájának a betetőzése volt. Őt a Szentlélek világosította föl, ki a Messiás: „Nem ismertem őt, de aki azért küldött, hogy vízzel kereszteljek, azt mondta nekem: Akire látod a Lelket leszállni és rajta maradni, Ő az, aki Szentlélekkel keresztel. Én láttam, és tanúságot tettem arról, hogy Ő az Isten Fia”. (Jn 1,33-34)

Vízkeresztutáni szombat

Vízkeresztutáni szombat

„Abban rejlik a mi iránta való bizalmunk, hogy bármit kérünk az ő akarata szerint, meghallgat minket”
Szent János apostol az első négy meghívott tanítvány közé tartozott, tehát Jézus minden tanítását hallotta. Mindent nagyon pontosan meg is jegyzett. Amikor Jézus evangéliumát már hárman megírták, és nagyjából azonos tematika szerint, tehát írásuk  központjában az Úr galileai működése állt, majd az utolsóvacsora, Jézus pere, kínszenvedése, keresztre feszítése, halála és feltámadása volt a téma, akkor János úgy gondolta, hogy az első hármat kiegészíti Jézus júdeai beszédeivel és cselekedeteivel. Az utolsóvacsorán hosszan tárgyalja Jézus búcsúbeszédét, de nem ír semmit az E Eukarisztia rendeléséről. Olybá tűnik, hogy elsődleges célja írásaival pótolni azt, amit nagyon fontosnak tart az Úr tanításában és csak ő tudja pótolni az utókor számára.Első levele záró gondolata az Atya irántunk való jóságáról szól. A Mi Atyánk szövegéből ismerjük mi is ezt a gondolatot: „Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod”. (Mt 6,10) Itt János így ír:„Abban rejlik a mi iránta való bizalmunk, hogy bármit kérünk az ő akarata szerint, meghallgat minket”. (1Jn 5,14) Ez itt kicsit furcsának tűnik első pillanatra. A hegyi beszédben teljes bizalommal kérjük, hogy tőlünk független elhatározása legyen meg a mi sorsunkban. János eleve ahhoz méri kérő bizalmunkat, ha mi tudjuk, mit akar nekünk adni, akkor kérjünk bizalommal. Még bonyolultabbnak érezzük ezt a kérdést a következő sorból: „Ha tudjuk, hogy meghallgat minket, bármit kérünk is tőle, azt is tudjuk, hogy kéréseinket már meg is hallgatta”(15) Talán az a helyes értelmezés, hogy Atyánk a vele való kapcsolatunkat kegyelmeivel eleve úgy rendezi, hogy teljes bizalmat sugall a kérés előtt: csak kérj bátran, gyermekem, te annyira kedves vagy nekem, mert folyton kedvemben akarsz járni, hogy akaratodat, amelyet szabadnak alkottam, tökéletesen aláveted az én akaratomnak. Erre a bizalomra felelek én is az apostol biztatásával: A kérésed már teljesül is. A bűnökről is jó eligazítást kíván adni nekünk. Sokan nem tudják, hogy nem minden bűn halálos bűn, amit az emberek annak ítélnek. Három kritériuma van, amik ha mind együtt vannak jelen a cselekedetemen, akkor lesz a bűnöm halálos. Olyan nagy vétek, amivel súlyosan megbántom az Atyát, lemondok a vele való szeretet kapcsolatomról, az üdvösségemről, és választom a kárhozatot. Ezek a kritériumok: teljes, tökéletes tudat, teljes, határozott akarat és nagy dologról van szó. Ez a döntés a nagy bűn. Kérjük Atyánkat, minket és másokat is mentsen meg az ilyen döntésektől!

Ferenc pápa: Aki szereti az Istent, az szabad

A Szentlélek engedelmessé teszi a szívet Istennek, és megnyitja azt a szabadság számára – mondta Ferenc pápa homíliájában a Szent Márta-ház kápolnájában január 9-én tartott reggeli szentmisén.

Az élet fájdalmai ugyanis bezárják az embert, ellenben a szeretet megnyitja. Egy jógagyakorlat nem tanítja meg a szívet Isten atyaságának a „megérzésére”, sem pedig egy zen-tanfolyam nem szabadít fel jobban a szeretetre. Ezt csak a Szentlélek adja meg – tanított a pápa.

A napi evangélium alapján a kenyérszaporítás és a jézusi vízen járás történetéhez fűzve gondolatait, a pápa a szöveg záró mozzanatára figyelt: „A tanítványok nem értették a csodát, mert szívük kemény volt.”

A szív többféle szempont miatt lehet kemény, például fájdalmas tapasztalatok miatt, amint az emmauszi tanítványokkal történik, félelemmel telnek el, attól tartva, hogy még egyszer „csalódni fognak” – mutatott rá a Szentatya. Tamással is megesik, hogy elutasítja Jézus feltámadását. Egy újabb módja a kemény szívnek, hogy önmagába zárul.

A pápa figyelmeztetett annak veszélyére, hogy önmagában álló, zárt világot alkotunk. Önmagunkban, a közösségben, a plébánián, de mindig zártan. Ez a zártság oly sok dolog körül foroghat, gondoljunk csak a gőgre, az elégedettségre, hogy én jobb vagyok a másiknál, illetve a hiúság is fontos tényező. Vannak öntetszelgő emberek, akik bezárkózva önmagukat nézik folytonosan. Ez a vallásos nárcizmus! Azért kemény a szívük, mert bezárkóznak. Arra törekszenek, hogy védjék magukat az őket körülvevő falaktól – fogalmazott a Szentatya.

Ferrenc pápa szerint van olyan is, aki a törvény mögé barikádozza el magát, belekapaszkodva a „betűkbe”, melyket a parancsolatok rögzítenek. A szívek megkeményedése hátterében legtöbbször a bizonytalanság áll. Aki a szilárdságot a törvény előírásaiban keresi, az olyan, mint aki a börtönfülkében a rács mögött ül: biztonságban van, csak éppen szabadság nélkül.

„Amikor a szív megkeményedik, nem szabad, mert nem szeret. Ez a mai jánosi szakasz vége – folytatta szentbeszédét a pápa. – A tökéletes szeretet elűzi a félelmet, a szeretetben nincs félelem, mert a félelem a büntetéstől tart, és aki fél, az nem tökéletes a szeretetben. Nem szabad. Mindig félünk, hogy történik valami fájdalmas, szomorú, ami elrontja az életünket, vagy éppen kockára teszi az örök üdvösségünket. Mennyi sok képzelgés! Miért nem szeretünk inkább! Aki nem szeret, az nem szabad… Az apostolok szíve kemény volt, mert még nem tanultak meg szeretni.”

Akkor hát ki tanít meg bennünket a szeretetre? Ki szabadít meg ettől a keménységtől? Csak a Szentlélek! – adott választ a Szentatya. Csinálhatsz ezer katekézist, ezer lelkiségi tanfolyamot, ezer jóga- vagy zengyakorlatot! De ezek egyike sem adja meg neked a „fiak szabadságát”. Csak a Lélek tudja arra indítani a lelkedet, hogy mondhasd: Atyám! Csak a Lélek képes, hogy megelőzze, széttörje a szív keménységét, és hogy lággyá tegye. Lágy…? Nem tetszik annyira ez a szó. Inkább fogékony szív! Fogékony az Istenre, fogékony a szeretet szabadságára.

Melitinei Szent Polieukt

Szent Polieukt vértanú

Décius és Valerián császárok idején az örményországi Melitinében két katona ált a hadseregben: A keresztény Nearch és a pogány Polieukt. Nagy baráti szeretettel voltak egymás iránt. Bár Polieukt keresztény módra élt és gyakorolta a keresztény erényeket, bajtársa magyarázataira még nem lett keresztény. A keresztényüldözés kezdetekor Polieukt letépte a kifüggesztett császári rendeletet, majd összetört a templomban 12 istenszobrot. Ezért elfogták, száját ütötték, de ő nem foglalkozott vele. Felesége is hiába kérlelte, nem tudta hittagadásra bírni. Sokan hallgatva feleségéhez intézett beszédét, Krisztus hitére tértek. A helyi bírák és hivatalnokok hízelgésekkel is, fenyegetésekkel is próbálták a szentet a bálványok szolgálatára rávenni. Mivel semmi módon nem értek célt, ezért fejvesztésre ítélték. Nagy tömeg kísérte a vesztőhelyre. Meglátva kedves barátját Nearchot, üdvözölte, majd készséggel hajtotta fejét a kard alá 295-ben. A saját vérében megkeresztelkedve lett Melitiné Város első vértanúja.

Vízkeresztutáni péntek

Vízkeresztutáni péntek

„Nektek, akik hisztek Isten Fiának a nevében, örök életetek van.

A tegnapi elmélkedésben János apostol elmagyarázta nekünk a hit és a szeretet isteni erények fontosságát.„Mert minden, ami Istentől született, legyőzi a világot. Ez az a győzelem, amely legyőzi a világot, a mi hitünk. Ki más győzi le a világot, mint az, aki hiszi, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia?” (4-5) Jézus maga mondta az utolsóvacsorán tanítványainak: Ne keseredjetek el azért, mert én eltávozom a földről. Nem menekülök innen. Eljöttem, hogy megváltsalak benneteket. Hirdettem az igazságot, tanúságot tettem a szeretetről. most bevégzem a küldetésemet: elmegyek oda, ahová most nem jöhettek utánam, de majd követni fogtok ti is engem. Ez a szenvedés és kereszthalál nem gyengeség jele, hanem a szereteté: „Nagyobb szeretete senkinek sincsen annál, mint aki életét adja barátaiért.” (Jn 15,13) Aztán a halálomból győztesen felkelek, feltámadok: „Ezeket azért mondtam el nektek, hogy békességtek legyen bennem. A világban megpróbáltatások érnek titeket, de bízzatok, én legyőztem a világot” (16,33) „Ő az, aki víz és vér által jött, Jézus Krisztus. Nem csupán víz által, hanem víz és vér által. És a Lélek az, aki tanúskodik. arról, hogy Krisztus az igazság.” (1Jn 5,6) Jézus hozta el a keresztség szentségét, amelyben víz által lesz az ember Isten gyermeke. De ezt azért tudja megadni a Mennyei Atya nagy ajándékaképpen, mert vérét ontja, életét adja értünk. Ezt tanúsítja a Lélek, hogy Jézus igazán megadhatja, mert Jézus maga az igazság. De van más tanúság is: „Mert hárman vannak, akik tanúskodnak: a Lélek, a víz és a vér, és ez a három egy” (7), vagyis egybehangzó tanúság. „Ha az emberek tanúságát elfogadjuk, Isten tanúsága nagyobb. S Isten tanúsága az, hogy tanúságot tett az ő Fiáról. Aki hisz Isten Fiában, az magában hordozza Isten tanúságát. Aki nem hisz a Fiúnak, hazugnak tartja őt, mert nem hisz abban a tanúságban, amelyet Isten tett az ő Fiáról” (9-10) Mikor tett tanúságot Isten az ő Fiáról? János rögtön ezzel kezdi evangéliumát, mint a legfontosabb mondanivalót közli velünk: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, és nála  nélkül semmi sem lett, ami lett. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt föl nem fogta” (Jn 1,1-5) „Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött. A világban volt, a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, övéi azonban nem fogadták be. Az Ige testé lett, és köztünk lakott, és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal”. (9-11.14) János apostol tehát erre utalhat, amit most az evangéliuma bevezetőjéből olvastam fel. Harminchárom évig velünk volt, mindenki megkaphatta volna az akkor élők közül ezeket a gyönyörű gondolatokat, igazsággal telhettek volna el. Nem tették, nem fogadták be. Azóta elmúlt kétezer év. Mindenki olvashatta volna, megtanulhatta volna, hogy Jézus van tele kegyelemmel és igazsággal. Megteszik ma a tudatlanok, hogy kiolvassák János és a többi evangélista írásaiból a teljes igazságot? Feleljen mindenki saját maga.„Ezeket azért írtam nektek, hogy tudjátok: nektek, akik hisztek Isten Fiának nevében, örök életetek van”. (1Jn 5,13) Ezeknek. Csakis ezeknek.

A pápa szentmisét mutatott be a párizsi merénylet áldozataiért

A pápa szentmisét mutatott be a párizsi merénylet áldozataiért: szörnyű kegyetlenség

Ferenc pápa csütörtökön reggel a vatikáni Szent Márta-házban szentmisét mutatott be a francia fővárosban történt terrortámadás áldozataiért, imádkozott a sebesültekért és az elkövetők megtéréséért. A pápa szerdán este erőteljesen elítélte a Charlie Hebdo szatirikus hetilap székhelyén elkövetett merényletet, amely 12 ember életét követelte.

#PrayersForParis - Imákat Párizsért: ezzel az üzenettel fordult követőihez a Twitteren Ferenc pápa, a január 7-i párizsi terrortámadás másnapján.

Emberi kegyetlenség

A Szentatya első szavai a szentmisén a következők voltak:

„A tegnapi párizsi merénylet oly nagy kegyetlenséget, emberi kegyetlenséget juttat eszünkbe: oly nagy terrorizmust, legyen az elszigetelt vagy állami terrorizmus. Micsoda kegyetlenségre képes az ember! Imádkozzunk ezen a szentmisén e kegyetlenség áldozataiért. Oly sokan vannak! És kérjük a kegyetlenek számára Istentől a szív megtérését”.

Szörnyű merénylet

A pápa már szerdán elítélte a szörnyű merényletet, amely halált idézett elő, az egész francia társadalmat lesújtotta, mélységesen feldúlva minden békeszerető embert, Franciaország határain túl is.

Ellenállni az erőszak terjedésének

Amint azt a Szentszéki Sajtóterem igazgatója, P. Federico Lombardi közölte: Ferenc pápa imáival osztozik a sebesültek és az elhunyt szeretteiket gyászolók szenvedésében. Mindenkit arra szólít, hogy álljon ellen minden lehetséges eszközzel a gyűlölet és az erőszak terjedésének, legyen az fizikai vagy erkölcsi jellegű, mely elpusztítja az emberi életet, megsérti a személy méltóságát, gyökereiben veszélyezteti a különböző nemzetiségű, vallású és kultúrájú személyek és népek közötti békés együttélést. Bármi is legyen az indíték, a gyilkos erőszak gyalázatos, soha nem igazolható. Az életet és a méltóságot mindenki számára határozottan biztosítani és védelmezni kell. A gyűlöletre való uszítást el kell utasítani, a másik tiszteletét kell ápolni.

A gyűlölet okait gyógyítani

A pápa közelségéről, lelki szolidaritásáról és támogatásáról biztosítja mindazokat, akik továbbra is kitartóan dolgoznak a békéért, az igazságért és a jogért, hogy begyógyítsák a gyűlölet mélyén lappangó okokat ebben a fájdalmas és drámai pillanatban, Franciaországban és a világ minden részén, ahol feszültség és erőszak dúl – írja még közleményében a szentszéki szóvivő.

BEAUVAIS SZENT JULIÁN

Szent Julián és vértanútársai

Julián az egyiptomi Antinoéban született nemes és gazdag szülőktől. Megismerte a világi tudományokat is, de jól megtanulta az isteni Írásokat is tanulmányaiban. Fiatal korában megszerette a szűzi tisztaságot és abban akart élni élete végéig. 18 éves korában szülei akaratát követve házasságra lépett a gazdag és erényes leánnyal Bazilisszával. A házasságban mindketten megtartották szüzességüket. Szüleik halála után két kolostort, egy férfi és egy női kolostort alapítottak. Mindketten belépve, szerzetesekké lettek. Julián a férfi kolostor, Bazilissza a női kolostor főnöke lett.

Ebben az időben uralkodott az istentelen Dioklécián és Maximián császár. Mindnyájan ellenségei voltak a keresztény hitnek. Amikor az üldözés városukat is elérte, egyedül Juliánt állították ítélőszék elé. Kolostorát a benne tartózkodókkal együtt felgyújtották, mindnyájan a tűzben vesztek el. Juliánt, akit nagyon megkínoztak hitéért, nem tudták hittagadásra rábírni. Amikor botokkal ütötték, az erős ütéstől egy szilánk 1evált, és a helytartó rokona szemébe kerülve elvette szeme világát. Julián keresztet rajzolva a szemre, visszaadta látását. Ez meggyőzte a meggyógyítottat és Jézust igaz Istennek ismerte el. Büntetése a lefejezés lett. Így saját vérével keresztelkedve meg, lett kereszténnyé. Juliánt vasra verve vezették az utcákon át. Amikor arra a helyre érkeztek, ahol a helytartó egyedüli fia tanult, a fiú Kelzusz, látomást látott. Látomása után Julián után szaladt és a tömeg előtt nyíltan megvallotta az igaz Istent. A helytartó apa mindkettőjüket a börtönbe vetette. Egy Antal nevű pap éjszaka megkeresztelte a fiút Kelzuszt és még 20 megtért katonát. Másnap az ítélőszék elé állítva őket, egy halottat hoztak oda. Julián imádságára Isten feltámasztotta a halottat. A csodára a halott felesége Marionilla is Krisztus híve lett. Mindnyájan börtönbe záratva és kínzásokat elviselve haltak meg Krisztusért, lefejezés által 313-ban.

 

Az Isten Báránya 5.

Az Isten Báránya

 
A keresztény hagyomány, amely szerint Jézus Krisztus az igazi húsvéti bárány, a mi Urunk, Jézus Krisztus Egyházával egyidős. Amikor súlyos vérfertőzés történt Korintusban, Pál apostol ítéletet hirdetett fölötte a kovásztalan húsvéti kenyérrel példálózva: „Olyan paráznaság, amilyen még a pogányok közt sincs, hogy tudniillik valaki az apjának feleségével él. És ti még fel vagytok fuvalkodva, ahelyett, hogy inkább szomorkodnátok, és eltávolítanátok magatok közül azt, aki ezt a dolgot tette. Én ugyan test szerint távol, de lélek szerint jelen vagyok, már ítéletet mondtam, mint jelenlévő arról, aki így tett. A mi Urunk Jézus nevében fonódjék egybe a ti lelketek és az enyém, és ami Urunk Jézus hatalmával adjuk át az ilyet a sátánnak, testének vesztére, hogy a lélek üdvözüljön az Úr napján. Nem tudjátok, hogy egy kevés kovász az egész tésztát megkeleszti? El a régi kovásszal, hogy új tésztává legyetek, hisz valójában kovásztalanok vagytok! Mert húsvéti bárányunkat, Krisztust feláldozták. Üljünk tehát ünnepet, de ne a régi kovásszal, sem a rosszaság és a gonoszság kovászával, hanem az egyeneslelkűség és az igazság kovásztalanságával”. (1Kor 5,1-8) Pál apostol ezt a levelét az 55-57-es esztendőkben írhatta. Akkor is azzal a hagyományos meggyőződéssel ünnepelték keresztény őseink a húsvétot, ahogy Jézust a kovásztalanok első napja előtti napon adták halálra: „Jézust Kaifástól a helytartóságra vezették. Kora reggel volt. Ők nem mentek be a helytartóságra, hogy tisztátalanná ne váljanak, és megehessék a húsvéti bárányt”. (Jn 18,28). „A húsvét készületnapja volt akkor, körülbelül hat óra”. (Jn 19,14) a mi időszámításunk szerint ez déli tizenkét órát jelent. A törvény előírása szerint ebben az órában volt szokás a templomban föláldozni a húsvéti bárányvacsorára szánt állatokat. Jézus tehát ragaszkodott ezekhez az időpontokhoz, hogy kétség ne férjen Isten akaratának valóra válásához: az igaz Bárány betöltötte a zsidó előkészületet, befejezte a régi hagyományt, lezárta a bárányáldozatot, és Isten igazi Báránya került annak helyére.  A húsvéti bárány leölése alkalmával gondosan vigyáztak arra, hogy Isten parancsa szerint csontot ne törjenek az áldozati bárányban. Ez is arra mutatott, hogy a keresztre feszített Jézus csontjait sem fogják megtörni. Ez a rendelkezés Róma alapítása előtt félezer évvel hangzott el. Csak Isten tudta, hogy majd a Messiás kivégzése idején az a jövendő nagyhatalom milyen módon végezteti ki a halálra ítélteket. Még kevésbé lehetett előre tudni, hogy Jézus csontjainak épen maradása nagyon is szokatlan eset volt. A keresztre feszítés után lassan haltak meg a büntetettek. Az őrök azért szokták szétroncsolni a lábcsontjaikat, mert az szörnyű fájdalmat okozott, siettette a halált. De utána le is vették őket a keresztről, mert elmenekülni nem tudtak. Amikor Jézus meghalt, a vele együtt felfeszített rablók nagyon is éltek. „A zsidók pedig, mivel készületnap volt, kérték Pilátust, hogy törjék meg lábszárcsontjaikat, és vegyék le őket, hogy a testek ne maradjanak ott a kereszten szombatra, mert az a szombat nagy nap volt. Odamentek tehát a katonák, és eltörték a lábszárát először az egyik vele keresztre feszítettnek, aztán a másiknak. Amikor azonban Jézushoz értek, mivel látták, hogy ő már meghalt, nem törték meg a lábszárát, hanem az egyik katona lándzsával megnyitotta oldalát, amelyből azonnal vér és víz jött ki”. (Jn 19,31-34) Az evangélista érti az összefüggéseket, meg is írja okulásunkra: „Mert ezek azért történtek, hogy beteljesedjék az Írás: Csontját ne törjék össze. (Kiv 12,46; Zsolt 34,21) Egy másik Írás pedig azt mondja: Látni fogják azt, akit keresztülszúrtak”. (Zak 12,10; Jn 19,36-37) Méltán imádkozzuk értő és együtt érző szívvel húsvéti liturgiánkban: „a mi húsvéti Bárányunk feláldoztatott”. Igaz, nem messze a Golgotától százával áldozták fel Jézus szenvedésével egy időben az az évi bárányvacsora kis áldozatait, de az már nem a mi húsvétunkról szól.

Vízkeresztutáni csütörtök

Vízkeresztutáni csütörtök

„Az a parancsunk tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a testvérét is”

Isten szeretete öröktől fogva való. A három Isteni Személy végtelenül szereti egymást. A teremtés egyik célja is ez, hogy az ember életének, boldogságának célja legyen hasonlóvá lenni a szerető Istenhez. Ezt fejezi ki a mai szentleckének első mondata: „Szeressétek tehát Istent, mert Isten előbb szeretett minket!” (1Jn 4, 19) Ennek az Isten iránti szeretetnek valóságát nem könnyű igazolni. Ezért ajánlja az apostol, hogy felebaráti szeretetünk legyen bizonyítéka istenszeretetünknek: „Ha valaki azt mondja: Szeretem Istent, és a felebarátját gyűlöli, a hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, hogyan szeretheti Istent, akit nem lát? Az a parancsunk tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a testvérét is”. (20-21) Újabb fontos szempontot mutat meg számunkra a szeretett tanítvány. A megtestesülést. Az ő idős korabeli zsidók nagy tábora ismerte és elismerte, hogy egy igaz Isten van, akivel már ősapjuk, Ábrahám is szövetségre lépett. Az Ő imádására vállalkoztak az egyiptomi rabszolgaságból kiszabadított őseik is a Sínai hegy lábánál kötött Ószövetségben. Elfogadták, hogy Isten majd olyan szabadítót küld általuk az egész emberiségnek, aki nem emberek szolgaságából, hanem a bűn és a sátán rabságából ad szabadulást. Jézus ezt a küldetést kapta Atyjától, és szenvedésével, halálával és feltámadásával be is teljesítette. Az apostolok és velük együtt több, mint százfős csapat ezt hittel elfogadta. A pünkösdi Lélek-áradás után megtértek újabb háromezren, majd egyre nőtt a Jézust elfogadók tábora, vagyis a kereszténység. A zsidó nép zöme János korában, sőt még ma is, elutasítja a Názáreti Jézust. Nos, ezért hangsúlyozza levélrészlete következő soraiban az apostol, hogy az igaz szeretetnek a Szentháromság titkát is el kell fogadnia: „Mindaz, aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus, Istentől született. És mindaz, aki szereti azt, aki szült, szereti azt is, aki tőle született”. (5,1) A zsidók kaptak előre jelzést Istentől, hogy egy szűz majd fiút szül, akinek Emmánuél lesz a neve, ami annyit jelent: Velünk az Isten. (vö. Iz 7, 14) Jézust szavával kétszer, csodái által számtalanszor igazolta, hogy Isten. „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok”. (Mt 17, 5) Az istenszeretet és a felebaráti szeretet parancs az Úrtól, írja János apostol: „Arról ismerjük meg, hogy szeretjük Isten szülötteit, ha Istent szeretjük, és parancsait teljesítjük. Mert az az Isten szeretete, hogy parancsait megtartjuk; és az ő parancsai nem nehezek. Mert minden, ami Istentől született, legyőzi a világot. Ez az a győzelem, amely legyőzi a világot, a mi hitünk”. (2-4)

ANTIOCHIAI SZENT LUKIÁNOSZ

ANTIOCHIAI SZENT LUKIÁNOSZ (LUCIUS)

 egyházatya, vértanú

*Szamoszata 250. körül. +Nikomédia, 312. január 7. 

Lukiánoszt ma úgy tekintik, mint ,,a 3. évszázad egyháztörténetének rejtélyét''. Antióchiában, működése helyén és a többi egyházban is már röviddel a halála után szentként tisztelték. Tanúsítja ezt egy dicsőítő beszéd, amelyet Aranyszájú Szent János (lásd: A szentek élete 516. o.) tartott az ünnepnapján Antióchia templomában. A büthiniai városban, Drepanonban (a későbbi Helénopoliszban), ahol Lukiánoszt eltemették, a sírja fölé épített bazilika hasonlóképpen tanúsította a szent korai kultuszát. Konstantin császár ennek a városnak még örökös adómentességet is biztosított a vértanú tiszteletére.

Lukiánosz Szamoszatából, az Eufrátesz melletti szír Kommagene tartomány fővárosából, tekintélyes szülőktől származott. Szülei korai halála után a szíriai Edesszába ment, és átengedte magát egy Makariosz nevű tanító vezetésének. Makariosz nagyon tisztelte a Szentírást, és ennek a kifejtésére oktatta tanítványát. Tanítója vezetésével szigorú aszketikus életet élt, elmélyedt a szent könyvekben, és megbízható teológiai ismeretekre tett szert. Tanulmányai befejeztével pap lett Antióchiában. Később tanítója példájára teológiai iskolát alapított, az úgynevezett antióchiai exegetikai iskolát, amely csakhamar híressé vált.

Antióchia akkoriban -- hála egyes kiváló férfiak, nem utolsósorban Lukiánosz kezdeményezésének -- a keresztény kultúra otthonává fejlődött. Az antióchiai iskola Lukiánosz hatására, aki a bibliai gondolkodás és a görög bölcselet világában egyaránt otthon volt, különleges jelleget nyert: tudósai azon fáradoztak, hogy a világi tudományok ismereteit és haladását a teológiában is hasznosítsák. Tudományos alaposságukkal az antióchiaiak elsősorban mégis a lelkipásztori jelleg megújítását és elmélyítését érték el. A puszta filozófiai spekulációkkal szemben nagyon bizalmatlanok voltak. Maga Lukiánosz megteremtette iskolájának és az egész Egyháznak a lehetőséget egy jobb, szó szerinti írásértelmezéshez, mégpedig azzal, hogy gondoskodott a Septuaginta felülvizsgálatáról. Ebből a célból a görög szöveget összehasonlította a héber ősszöveggel, és egybevetette az eltérő szövegváltozatokat, hogy lehetőleg világos és értelmes megfogalmazást nyújthasson. Az Ószövetségnek ekként átvizsgált szövege a 4. század folyamán mértékadóvá vált egész Szíriában, Thrákiában és Kisázsiában, egészen Konstantinápolyig; valószínűleg ez képezte a gót bibliafordítás alapját is. Az Újszövetségnek Lukiánosz által újból elkészített, és később tovább tökéletesített szövegét használták azután csaknem kizárólagosan évszázadokon át az egész görög világban.

Lukiánosz nagy tekintélye ellenére -- megmaradt egész magatartásában kiváló papnak, szigorú életmódját tekintve minden szempontból derék embernek. Az említett ún. Lukiánosz-probléma azzal a kérdéssel függ össze, hogyan viselkedett Lukiánosz az akkoriban kezdődő ,,krisztológiai vitákkal'' kapcsolatosan. Lukiánosz Antióchiának az eretnekség felé hajló és azért csakhamar letett püspökét, szamoszatai Pált érintő teológiai cáfolatában valószínűleg túl messzire ment, és egy fenn nem tartható szentháromságtant képviselt; Pál püspök pedig bizonyára alkalmul használta ezt fel arra, hogy terhes ellenfelét rövid úton kizárja a keresztény közösségből. Később azután Arius és követői, akik Lukiánosz egykori tanítványai közé tartoztak, minden valószínűség szerint a saját előnyükre használták ki ezt a szerencsétlen eseményt, amennyiben Lukiánoszt szellemi atyjuknak tekintették. Bár a történeti körülményeket nem ismerjük pontosan, mégis világos, hogy Lukiánosz vértanúsága idején teljes békében élt az Egyházzal. Bizonyságunk erre egy levél, amelyet mint bebörtönzött hitvalló küldött az antióchiai közösségnek. Többek között ezt írja befejezésül: ,,Az üdvösség teljességét kívánja nektek egybehangzóan a vértanúk egész kara.'' Az egyházatyák és egyházi írók, akik alkalmilag említik őt, nevezetesen Aranyszájú Szent János, Szent Jeromos és Euszébiosz mindig csak dicsérő szavakkal emlékeznek meg róla. Szent Jeromostól tudjuk, hogy az ő idejében elterjedtek voltak még az Egyházban Lukiánosz hitről szóló írásai, de később ezek az írások elvesztek.

Bár Lukiánosz tévedhetett teológiai kutatásainak eredményeiben, mégis bizonyos, hogy tévedéséhez nem ragaszkodott makacsul, hanem alávetette magát az Egyháznak mint az Isten által megbízott közösségnek és tekintélynek.

303-ban, a diocletianusi keresztényüldözés idején Lukiánoszt keresztény hitvallása miatt feljelentették és letartóztatták. Bizonyára mint vezető keresztény személyiséget akarták kézre keríteni. Kilenc évig kellett a börtönben sínylődnie, mielőtt a vértanúság kegyelme lett volna osztályrésze. A 311. év vége felé ,,Nikomédiába hurcolták, ahol a császár (Maximus Daia) akkor éppen tartózkodott, és miután az uralkodó jelenlétében beszédet tartott az általa hirdetett tanítás elmélyítésére, fogságba vetették és kivégezték'' -- tudósít Euszebiosz Egyháztörténetében.

A vértanúságot hosszú szenvedés után nyerte el. Nikomédiában kihallgatták, de nem ítélték halálra és nem végezték ki azonnal, hanem éheztetéssel akarták hittagadásra kényszeríteni. A börtön kövezetét beszórták éles cseréptörmelékkel, ráfektették, majd kezét-lábát kifeszítve lebilincselték, hogy kifeszített állapotában mozdulni se tudjon. Két hét telt el így, s mikor már majdnem éhen halt, pogány áldozati húsból készített, válogatott ételeket raktak melléje, hogy egyen. Lukiánosz azonban megkapta az erőt, hogy ne nyúljon hozzá, mert tudta, hogy az hittagadást jelentene.

A halála előtti napon még egyszer misézett. Vízkereszt napja volt, s mert más pap nem volt a börtönben, a vele lévők a testét készítették el oltárnak. A mellére terítették a korporálét, arra helyezték a kenyeret és bort, s miután Lukiánosz konszekrált és felajánlotta az áldozatot, a vele lévő diákonus megáldoztatta.

Másnap újra kihallgatásra vitték, de ekkor bármit kérdeztek tőle, már csak annyit felelt: ,,Keresztény vagyok!'' Mielőtt azonban tovább gyötörhették volna, az Úr magához szólította hűséges szolgáját.

Aranyszájú Szent János az ünnepén mondott beszéde végén ezeket a tanulságokat ajánlotta hívei szívébe: ,,A békesség idején kell készülnünk a háborúra, hogy a harcban koszorút nyerhessünk. Lukiánosz legyőzte az éhséget; nekünk a test gyönyöreit és a gyomrunk kívánságait kell legyőznünk, hogy ha elérkezik a nagy küzdelem órája, a kicsi dolgokban szerzett gyakorlat legyen a segítségünkre. Ő bátran szólt a fejedelmek és királyok előtt; nekünk is ezt kell tennünk, amikor gazdag és tekintélyes pogányok gyülekezetében valljuk meg a hitünket és tesszük nevetségessé tévedéseiket... Mint császári koronát, úgy kell hordanunk a hitvallásunkat, mert nem ékesíti annyira a császárt a koronája, mint bennünket a hit és annak megvallása. De hitvallásunk ne csak szó, hanem tett is legyen, és egész életünk legyen méltó a hitünkhöz!'' 

Az Isten Báránya 4.

Az Isten Báránya

A zsidók húsvéti báránya csak előképe volt a világot megváltó Isten Bárányának, Jézus Krisztusnak. Már az első századokban feltette a szónoki kérdést az egyik keleti egyházatya: Mit mondsz, Mózes? Az oktalan kisbárány vére megmentette a zsidók házában élő elsőszülötteket? Csak előre jelezte, hogy az Isten Fiának, aki érettünk emberré lett, érettünk kiontott drága vére az a hatékony erő, amely a világtörténelem összes bűnét le tudja mosni. Ezért énekli az Egyház a húsvéti mise prefációjában Jézusról,hogy ő az „igazi húsvéti bárány” Szent Péter írja: „Járjatok szent félelemmel zarándokságotok idején, tudva, hogy nem romlandó ezüstön vagy aranyon történt a megváltásotok az atyáitoktól rátok hagyományozott hiú életmódotokból, hanem a szeplőtelen és érintetlen Báránynak, Krisztusnak drága vérén, akit az Atya ugyan a világ alkotása előtt szemelt ki, de az utolsó időben jelentett ki tiértetek. Általa hisztek Istenben, aki őt feltámasztotta halottaiból, és dicsőséget adott neki, hogy Istenben legyen a hitetek és reményetek” (1Pét 1,17-21) Evangéliuma elején utal erre János evangéliuma: Keresztelő János „másnap látta, hogy Jézus közeledik hozzá. Erre így szólt: Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét”. Jn 1,29) Mennyei látomásai között ugyancsak szerepel az értünk megölt Bárány, aki hatalmat kap a titkok tekercsének felnyitására: „Nagyon sírtam, mert senkit sem találtak méltónak, hogy a könyvet felnyissa, vagy abba beletekintsen. Erre a vének közül az egyik így szólt hozzám: Ne sírj! Íme, győzött az oroszlán Júda törzséből, Dávid sarja, hogy felnyissa a könyvet, és felbontsa annak hét pecsétjét. Akkor láttam, hogy íme, a trón és a négy élőlény között és a vének között a Bárány állt mintegy megölve. Hét szarva és hét szeme volt, amelyek Istennek az egész földre küldött hét szelleme. Odament, és átvette a trónon ülő jobbjából a könyvet. Amikor átvette a könyvet, a négy élőlény és a huszonnégy vén leborult a Bárány előtt, mindegyiküknek hárfája és arany csészéje volt, tele illatszerekkel, amelyek a szentek imádságai. Új éneket énekeltek, amely így hangzott: Méltó vagy, Uram, hogy átvedd a könyvet, és felnyisd annak pecsétjeit, mert megöltek, és saját véreddel megváltottál Istennek, minden törzsből, népből, nyelvből és nemzetből, és Istenünk királyságává és papjaivá tetted őket, és uralkodni fognak a föld felett”. (Jel 5,4-10) Mivel Isten Bárányáról van szó, érthető, hogy már az előkép, az egy éves bárányka is teljesen épp kellett legyen: „a bárány hibátlan, hím, egyesztendős legyen!” (Kiv 12,5) Bűntelenségére maga Jézus is keményen hívja fel ellenfelei figyelmét: „Ki vádolhat engem közületek bűnnel?” (Jn 8,46) Megtestesülésének célja a bűnök eltörlése, amire csak ő, a bűntelen volt képes: „és tudjátok, hogy ő azért jelent meg, hogy elvegye a bűneinket, és benne nincsen bűn”. (1Jn 3,5) Ószövetségben megmaradt testvéreinek magyarázza a Zsidókhoz írt levél szerzője, hogy az Ószövetség nem is tudott bűnöket eltörölni: „Mert ha bakok és bikák vére, és az üszők elhintett hamva a tisztátalanokat megszenteli a test megtisztulására, mennyivel inkább fogja Krisztus vére, aki az örök Lélek által önmagát adta szeplőtelen áldozatul Istennek, hogy megtisztítsa lelkiismeretünket a halott tettektől, és az élő Istennek szolgáljunk! Így tehát egy újszövetség közvetítője: ő, aki halálával megszabadított az első szövetség alatt történt törvényszegésektől, hogy a meghívottak elnyerjék az örökké tartó örökség ígéretét”. (Zsid 9,13-15) a Bárány tette szabaddá a földtől a kiváltságosak kórusát: „új éneket énekeltek a trón előtt, a négy élőlény és a vének előtt; és senki más nem tudta megtanulni azt az éneket, mint az a száznegyvennégyezer, akik meg vannak váltva a földről”. (Jel 14,3)

 

Vízkeresztutáni első szerda

Vízkeresztutáni első szerda

A mai evangéliumi szakasz Keresztelő János bebörtönzésére való utalással kezdődik. Az evangélista nem részletezi e helyen János elfogásának okát és későbbi kivégzésének körülményeit, hanem azt akarja jelezni, hogy Jánosnak, a Messiás előfutárának küldetése befejeződött. Mindenesetre János elfogása óvatosságra inti Jézust, aki inkább visszavonul a galileai országrészbe. Máté elbeszélésének sorrendjében ekkor kezdődik meg Jézus nyilvános működése a nép körében. Ezt egy prófétai jövendölés, Izajás szavai vezetik be, amely szerint a hitetlenség homályában és sötétségében élő nép számára nagy világosság támad a Megváltó fellépésével. E jövendölés felidézése azt a célt szolgálja, hogy az emberek belássák, hogy Jézus személyében beteljesedtek azok az ígéretek, amelyeket az elmúlt évszázadok során Isten a próféták által üzent.
Ezután Máté evangélista összegzi mindazt, amit a következőkben részletesen ki fog fejteni, hogy tudniillik Jézus mit tanít és hogyan gyógyítja meg a betegeket. Az Úr tanítása ebben a kijelentésben foglalható össze: „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa!” (Mt 4,17). A tanítás mellett Jézus küldetése a gyógyítás. Ezt így írja az evangélista: „meggyógyított a nép körében minden betegséget és minden bajt” (Mt 4,23).
Felismerem-e Jézus szavában az üdvösség örömhírét?
© Horváth István Sándor

Imádság:

Istenünk, te felbecsülhetetlen ajándékot helyeztél életünkbe. Mindenkinek fölajánlod a lehetőséget, hogy jelenléted fényének tükre lehessen. A Szentlélek által szereteted szándékát nem kőtáblákra, hanem szívünk mélységeibe vésed. És lelkünket betöltő békességed által képessé teszel minket arra, hogy szebbé tegyük mindazok életét, akiket reánk bíztál.

Ferenc pápa Úrangyala imádsága Vízkereszt ünnepén:

Ferenc pápa Úrangyala imádsága Vízkereszt ünnepén: Meglátni Isten egyetemes üdvözítő szeretetét

Világosság minden nép számára

Kedves Fivéreim és Nővéreim, Jó napot! Szép ünnepet! Karácsony éjszakáján átelmélkedtük, ahogy Izrael népének néhány pásztora a betlehemi barlanghoz járult; most Vízkereszt főünnepén a bölcsek érkezésére emlékezünk, akik Napkeletről jöttek, hogy imádják a zsidók királyát, a mindenség Üdvözítőjét és felajánlják neki jelképes ajándékaikat. Imádságuk gesztusával azt tanúsítják, hogy Jézus eljött a földre, nem csak egy nép, hanem az összes nemzet megváltására. Ezért a mai ünnepen tekintetünk kitárul a világ minden irányában, hogy megünnepeljük az Úr „megjelenését” minden nép számára, vagyis Isten szeretetének és egyetemes üdvözítésének a megjelenését. Nem tartja fönn a szeretetét ő néhány kiválasztottnak, hanem mindenkinek nyújtja azt.

Figyelmesen a távollévők iránt

Amiként mindenek Teremtője és Atyja, úgy akar mindenek Üdvözítője lenni. Éppen ezért hivatásunk, hogy mindig nagy figyelmet és reményt tápláljunk minden személy és üdvössége iránt: azok iránt is, akik látszólag távol vannak az Úrtól, ám az Úr követi, jobban mondva „üldözi” őket szenvedélyes szeretetével, hűséges és alázatos szeretetével. Mert az Isten szeretete alázatos, nagyon alázatos!

A bölcsek útja az istenkereső lélek útja

A bölcsek evangéliumi elbeszélése úgy írja le az útjukat Napkeletről, mint egy lélek utazását, aki a Jézussal való találkozása felé halad. A bölcsek ügyelnek a jelekre, melyek jelenlétét mutatják. Fáradhatatlanul fordulnak szembe a keresés nehézségeivel. Bátran levonják következtetéseiket az Úrral való találkozásukból. Ebben áll az élet, járni, haladni, de figyelmesen, fáradhatatlanul és bátran. Így halad a keresztény ember: figyelmesen, fáradhatatlanul és bátran.

Isten Szavában van a fény

A bölcsek tapasztalata megidézi az összes ember útját Krisztus felé. Miként a bölcsek számára, úgy az Isten keresése nekünk is úton-létet jelent, mondottam, figyelmes, fáradhatatlan és bátor haladást, szemünket az égre szegezve és észrevéve a csillag jelében a láthatatlan Istent, aki a szívünkhöz beszél. A csillag, mely képes minden embert Jézushoz vezetni, az Isten Szava, amely a Szentírásban, az evangéliumokban van. Isten Szava fény, mely irányítja az utunkat, táplálja és újjáteremti azt. Isten Szava folytonosan megújítja a szívünket és a közösségeinket. Éppen ezért nem feledhetjük el azt olvasni, elmélkedni fölötte minden nap, azért hogy mindnyájunk számára egy láng legyen, amit magunkban hordunk, hogy megvilágítsa lépteinket és azokét is akik mellettünk járnak, akik talán tétovák a Jézus felé vezető út meglelésében. Mindig az Isten Szavával! Isten Szava kézben hordva, kis evangélium a zsebben, a táskában, hogy bármikor olvashassuk. Ne feledjétek: mindig nálam legyen az Isten Szava!

A Gyermekek Missziós Világnapját

Vízkereszt napján gondoljunk a közel-keleti testvéreinkre, katolikusokra és ortodoxokra, akik közül sokan ünneplik az Úr születését. Szívbéli jókívánságaimmal köszöntöm őket.
Örömmel említem, hogy ma tartják a Gyermekek Missziós Világnapját. Ez a gyerekek ünnepe, akik örömmel élik meg a hit ajándékát, és azért imádkoznak, hogy Jézus fénye a világ összes gyermekéhez eljusson. Arra buzdítom a nevelőket, hogy ápolják a kicsikben a missziós lelkületet, hogy a kisebb és nagyobb gyerekek ne zárkózzanak magukba, hanem nyíljanak meg, lássanak egy tágas világot, hogy a szívük a látóhatár felé induljon, azért hogy megszülessenek közöttük Isten gyengédségének a tanúságtevői és az evangélium hirdetői.
Forduljunk Szűz Máriához és kérjük az oltalmát az egyetemes egyházra, hogy terjedjen el az egész világon Krisztus evangéliuma, a népek, minden nép világossága. Ő segítsen bennünket folytonosan az utunkon, hogy előrehaladjunk az úton és közben legyünk figyelmesek, fáradhatatlanok és bátrak.

Úrjelenés napja

Úrjelenés napja

Amikor Jézus 30 esztendős lett, elhagyta názáreti lakóhelyét. A Jordán folyóhoz ment rokonához, Jánoshoz, aki ott a bűnbánatot és az eljövendő megváltót hirdette, és a folyóban megkeresztelte a bűnüket megbánó embereket. Jézus is beállt a bűnbánók sorába. János előbb ellenszegült, de Jézus szavára mégis megmerítette őt is a Jordán folyóban. Az eseményt a szent Evangéliumok így írják le. A mai ünnepet Úrjelenés, vagy Istenjelenés ünnepének, görögül Theofániánek nevezzük. Szintén az evangéliumokból tudjuk, hogy ekkor meghasadt az ég, a Szentlélek galamb képében rászállt Jézus fejére, a mennyből pedig az Atyaisten hangja tett tanúságot Fia mellett. A teljes Szentháromság megnyilatkozott a Jordán folyónál.

Jézus megkeresztelésének hatását szent énekeink válogatott szavakkal fejezik ki. A. vízszentelési imából ezeket halljuk 5.: Ma az emberi nem vétkeit a Jordán folyó habjai lemossák. 6.: Ma az emberiség számára megnyílik a Paradicsom, s az igazság Napja felragyog nekünk 3.: Ma az Úr keresztségre száll alá, hogy emberi nemünket a magasságba emelje. 7.: Ma megszereztük a mennyek országát és az Úr országának soha nem lesz vége. 4.: Ma a Teremtő fölött saját teremtménye terjeszti ki kezeit. 2.: Ma a vizek állománya vállaira fogadja Alkotójának lépteit. 4.: Ma a lelki ünnepet ünneplőknek, az Anyaszentegyháznak szent és Igaz hite nyilvánul ki.”

Az Isten Báránya 3.

Az Isten Báránya

Urunk Jézus Krisztus, Jahveh Szolgája is kiérdemelte az Isten Báránya csodálatos címet, mert alázatos szenvedésével betetőzte küldetését, megváltott minket. Az Ószövetségben, mint húsvéti bárány is igen fontos előkép lett a megváltás művében. Mózes hiába kérte a fáraót, hogy engedje el országából Jahveh népét, hogy a pusztában szabadon mutathassa be neki áldozatait. Ezt az érvet pedig meg kellett volna értenie a királynak, hiszen minden országnak megvolt a maga bálványistene, és az ő hatalmi körében nem szerepelhetett más isten kultusza. A fáraó azonban félt attól, hogy Izrael igazi célja nem az áldozatbemutatás, hanem a rabszolgaságból való szabadulás. Megkeményítette tehát a szívét, hallani sem akart erről a kivonulásról. „Ki az a Jahveh, hogy hallgassak szavára, és elengedjem Izraelt? Nem ismerem én az Urat, és nem engedem el Izraelt”. (Kiv 5,2) Tíz rettenetes csapással sújtotta az Úr a hatalmas birodalmat. A fáraó makacsságát azonban mindez nem törte meg. Nem akarta tudomásul venni, hogy Jahveh úr a természeten. Be kellett bizonyítania azt is, hogy Ő az élet és halál korlátlan Ura. Megparancsolta Izraelnek Mózes közvetítésével, hogy készüljenek fel a kivonulásra. Ez a tény véresen komoly lesz. „Ennek a hónapnak tízedik napján vegyen mindenki, családonként és házanként, egy-egy bárányt. Ha háznépének száma kevés egy bárány elfogyasztásához, vegye maga mellé háza legközelebbi szomszédját, annyi személyt, amennyi elég egy bárány elfogyasztásához. A bárány hibátlan, hím, egyesztendős legyen… Azután tartsátok őrizet alatt ennek a hónapnak tizennegyedik napjáig! Akkor estefelé vágja le azt Izrael fiainak egész sokasága! Vegyenek a véréből, és kenjék be mindkét ajtófélfát és a szemöldökfát azokban a házakban, amelyekben elfogyasztják. A húsát pedig egyék meg azon az éjszakán, tűzön sütve, kovásztalan kenyérrel, keserű salátával. Ne egyetek belőle se nyersen, se vízben főzve, hanem csak tűzön sütve… Semmi se maradjon belőle reggelre! Így egyétek: derekatokat övezzétek fel, sarutok legyen a lábatokon, bototokat tartsátok a kezetekben, és sietve egyétek, mert az Úr Pászkája,(vagyis Átvonulása) ez”.(Kiv 12,1-11) Isten tehát egy bárányt rendelt feláldozni minden családban. A vérével az utca felől kellett megkenni az ajtó keretét, hogy az arra járók jól láthassák, ebben a házban valami nagyon komoly dolog történik. Ez tehát hitvallás volt az egyiptomiak felé. Isten ugyan úgy említi, hogy amikor átvonulok Egyiptomon, elveszem minden elsőszülött fiú életét, kezdve a fáraó trónörökös fián egészen az utolsó rabszolga elsőszülött fiáig, de ahol látom a vért, ott átvonulok a nélkül, hogy elvenném az elsőszülöttek életét. Így menekülnek meg a bárány vére által hívő népemnek fiai. Ezt a bárányvacsorát minden évben meg kellett ismételni minden zsidó családban. A későbbi nemzedékeket pedig meg kellett tanítani a bárányvacsora jelentésére. De nemcsak a múltat kellett magyarázni, hanem azt az isteni ígéretet is, hogy majd ha eljön a Messiás, akkor az Ő vére megmenti az összes embert az örök haláltól, aki hisz Benne. Ezért kellett Jézus halála előtt utoljára érvényesen előkészíteni és megenni a bárány-vacsorát. Azután már értelmetlen és érvénytelen volt, hiszen Jézus ott saját testét és vérét nyújtotta már a jelenlévőknek, miután az ószövetségi bárányt és a hozzá járó bor és kovásztalan kenyér nagy részét elfogyasztották. Itt már az Isten Báránya van jelen istenemberi lényével. Létrehozza a régebben megígért nagy ajándékot: Testét és Vérét adja apostolainak és a jelenlévőknek minden veszedelem, főleg a lelki halál ellen, de nem kívül keni meg őket, mint egykor az egyiptomi zsidó házakat, hanem megeszik, megisszák, belülről árasztja el őket a legtökéletesebb isteni védelem, az egyesülés. Aztán gondoskodik a jövendő nemzedékekről is: megadja a hatalmat, sőt parancsot tanítványainak, hogy ezt a belső védelmet biztosítsák minden hívőnek, bármilyen néphez tartozzanak: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”.(Lk 22,19) Másnap pedig befejezi az igazi Bárányvacsora szertartását azzal, amivel Egyiptomban a szertartás elkezdődött: A Bárányt kegyetlen kínok között megölték a Golgotán. „Meghalt, meghalt az ártatlan Bárány, Vértől ázott szent kereszt oltárán” (Ho 67B 1)

Epifánia - Vízkereszt

Epifánia - Vízkereszt

„Hol van a zsidók újszülött királya? Láttuk csillagát napkeleten” 

Az emberi történelem középpontjában Jézus Krisztus áll. Ez a történelem a jó és a rossz, az Isten és a Sátán harca az ősszülők bűnbeesése óta. Ádám és Éva keserűen tapasztalta, hogy az ördög becsapta őket: a tiltott gyümölcstől nem isten lett belőlük, hanem szánalmas ember. Vigasztalást csak Isten ígérete nyújtott: Megváltót küldök nektek, ő majd megszabadít titeket ellenségetektől. Ábrahám óta tudták, hogy a Megváltó az ő népéből várható. Nyolcszáz év múlva egy nem-zsidó próféta mutatott rá, hogy ez a vándorló nép a Megváltó népe: „Csillag támad Jákobból és királyi pálca Izraelből”.(Szám 24,17) Ő az, akire a népek várakoznak. Bálám jövendölése hazájában, Keleten, mindenütt ismertté vált. Amikor a várva-várt csillagkép megjelent az égen, hitük és tudományuk alapján bölcsek örvendtek és készültek a zsidók országába felkeresni az újszülött királyt, aki majd minden nép Üdvözítője lesz. Heródes király palotájában senki nem hallott felőle. A király papoktól tudakolta meg, hol kell a Messiásnak születnie: Betlehemben, válaszolták ők, mert hatszáz éve így jövendölt Mikeás próféta: „Te, Betlehem, Júda földje, bizony nem vagy legkisebb Júda nemzetségei között, mert belőled jő ki a fejedelem, aki pásztora lesz népemnek, Izraelnek”, (Mik 5,1) Heródes gonosz volt és ravasz. Eligazította a bölcseket, de megígértette velük, hogy visszatérnek és informálják őt. Ő pedig elintézi egyszer s mindenkorra a világ jó reménységét. Végleg győzni fog a gonoszság. Ám a „Nagy” Heródes Istenhez képest semmi-lény. A bölcsek célhoz értek, hódoltak boldogan a kis Jézus előtt, aztán angyal figyelmeztette őket a gonosz veszedelemre. Kikerülték Heródes városát. Minden beteljesült, ahogyan Isten rendelte. Jézus ott született, ahol ősapja, Dávid birkapásztorként kezdte, de gyorsan király lett, mert Isten akarta. Heródes felsült, túljártak eszén. Unokája kigúnyolta a harminchárom éves Jézust, akit Pilátus elismert Messiás-királynak a zsidók ellenére. Jézus valóban Messiás lett: halált halt, engedelmességből vállalt halálával örökre legyőzte a halált és okát, a sátánt, majd feltámadt és égbe emelkedett. Oda viszi haláluk után a benne hívőket, és pokolra taszítja a gonoszokat. Hívei ellen pedig folyik az óta is az ádáz küzdelem. Fényes csillagát vörösre festve millió hajtókán és tornyon villogtatták, mintha ott lenne a Messiás. Szülőföldjéről folyamatosan űzik el híveit. Ahol születésekor békéről zengedeztek mennyei angyalok, gyilkos fegyverek ropognak. A kereszténység új földje, Európa fél évszázada pogány terület hamis messiásokkal. Legyőzték? Nem! Csak beteljesült Betlehem örömhírének próféciája: „Ők biztonságban lakoznak, mert ő akkor nagy lesz a föld széléig. És Ő lesz a béke”. (Mik 5,3-4) Ahol él a szívekben Jézus, ott van béke. Ahol kihal a hit, ott nincs és nem is lesz soha. Hazánkban-sokunkban él Jézus, de nem mindenkiben. Ha többségünkben felragyog Jézus fénye, ha szeretete és a hit csillog a szemünkben, mert szívünkben Jézus maga él, akkor jön a jobb kor. Ez a csillag nem keletről, sem nyugatról, hanem felülről jön el.

Syncletikai Szent Apollinária

Szent Apollinária anya

Arkádiusz görög Császár halála után Antemiosz prokonzul irányította az országot a kiskorú Teodóz Császár helyett. A prokonzul leánya volt Apollinária. Amikor felnőtté vált, szülei férjhez akarták adni, de ő szerzetesnő akart lenni. Szülei találtak egy tapasztalt szerzetesnőt, aki megtanította Apollináriát olvasni a szent könyveket. Ezután azt kérte szüleitől, engedjék el a szent helyekre Jeruzsálembe. Többszörös kérésre szolgákkal együtt elengedték őt erre az utazásra. Visszatérőben, Alexandriában, titkon férfiruhába öltözött és elrejtőzködött egy mocsaras helyen. Ott néhány évig szigorú életet élt. Itt találta meg őt szent Makariosz. Apollinária kérésére befogadta kolostorába Dorotheosz néven. Apollinária szüleinek volt még egy beteg lánya, akit tisztátalan lélek szállt meg. Szülei elküldték Dorotheosz szerzeteshez (azaz saját lányukhoz) aki a gyógyítás ajándékával rendelkezett. A leány meggyógyult, de visszafelé újra beleszállt a gonosz lélek. Megvádolta Dorotheoszt, hogy megrontotta őt. A szülők a szerzetest katonákkal elfogatták, és ítélőszék elé akarták állítani. A szerzetes egy szobában feltárta előttük, hogy ő a saját leányuk Apollinária. Újra meggyógyította leánytestvérét és visszament a remeteségbe. Békében halt meg 470 körül. Társai csak halála után tudták meg Dorotheosz/Apollinária kilétét. Testét szent Makariosz kolostorának templomában temették el.

Az Isten Báránya 2.

Az Isten Báránya

Az Ószövetségben megtaláljuk a bárányhoz hasonlítás gyökereit. Jeremiás próféta, akit szíven ütött az Úr megszólítása, a prófétai hivatásra hívó isteni szózatra azonnal a menekülés kényszere ragadta meg: „Jaj, Uram, Isten! Nem tudok én beszélni, hiszen gyermek vagyok!” (Jer, 1,6) Isten azonban késztette, hogy fogadja el a prófétai küldetést. Ő az utolsó szolga, akivel próbálkozik az Úr, akivel felajánlja a megtérés kegyelmét választott népének. Neki kell Mózes módjára rimánkodnia: „Nézd, eléd tártam ma az életet és a jót, de a halált és a rosszat is. Szeresd tehát az Urat, a te Istenedet, járj az ő útjain, tartsd meg parancsait, szertartásait és rendeleteit, akkor élni fogsz. Megsokasít és megáld téged azon a földön, amelyet elfoglalni indulsz. Ha azonban elfordul szíved, és nem engedelmeskedsz, hanem megtévedsz, és más isteneket imádsz és szolgálsz, akkor – íme, ma előre megmondom neked – elpusztulsz, és rövid ideig laksz azon a földön, melynek elfoglalására átkelsz a Jordánon” (MTörv 30,15-18) Hatszáz éven át gonoszkodott Istene ellen Izrael. Jeremiásnak kellett megismételni az utolsó figyelmeztetést: „Halljátok e szövetség igéit! Beszéld el azokat Júda férfiainak és Jeruzsálem lakóinak! Mondd meg nekik: Így szól az Úr, Izrael Istene: Átkozott az az ember, aki nem hallgat e szövetség igéire, melyet atyáitoknak parancsoltam azon a napon, amelyen kihoztam őket Egyiptom földjéről”. (Jer, 11,1-4) Isten látja, hogy Izrael a halált választotta az élet helyett. Ezért mondja ki e kemény igéket: „Te pedig ne imádkozz ezért a népért, és ne mondj értük esdeklő imádságot! Mert nem hallgatom meg, amikor hozzám kiáltanak bajuk miatt” (14) Jeremiás megtudta, hogy bosszújukat rajta akarják kitölteni: „Az Úr tudatta velem, és megtudtam. Akkor megmutattad nekem tetteiket. Én pedig olyan vagyok, mint egy kezes bárány, melyet levágni visznek; és nem tudtam, hogy ilyen terveket szőttek ellenem: Pusztítsuk el a fát gyümölcsével együtt, és vágjuk ki az élők földjéből, hogy nevére se emlékezzenek többé”. (18-19)Mint a még eleven bárány sem rúg-kapál, nem védekezik támadói ellen, Jeremiás is csak Istenhez menekül: „Seregek Ura, igazságos bíró, vesék és szívek vizsgálója, hadd lássam bosszúdat rajtuk, mert eléd tártam ügyemet!” (20) Isten meghallgatja az esengő fohászt: „Ezért így szól az Úr Anatót férfiairól, akik életedre törnek, és azt mondják: „Ne prófétálj az Úr nevében, hogy meg ne halj kezünk által!”; ezért így szól a Seregek Ura: Íme, én meglátogatom őket: az ifjak kard által halnak meg, fiaik és leányaik éhen halnak. És maradékuk nem lesz, mert bajt hozok Anatót férfiaira: látogatásuk esztendejét” (21-23) Isten saját Fiát is ugyanerre a sorsra szánta. Ő, az igazi Isten Báránya, előképként akarta megmutatni Jeremiás sorsában a magáét, a Fiúét, akit az Atya az utolsó szolga kivégzése után küld a gonosz szőlőművesekhez, hogy a gazda járandóságát, a szeretet adóját beszedje tőlük: Példabeszédjében maga Jézus mondja el: „Végül elküldte hozzájuk a fiát, mondván: A fiamat majd tiszteletben tartják. De a bérlők, mihelyt meglátták a fiút, azt mondták egymás között: Itt az örökös, gyertek, öljük meg és szerezzük meg az örökségét. Megragadták őt, kidobták a szőlőn kívülre és megölték”. (Mt 21,37-39) Isten az egyetlen védője a Báránynak. Amint ezt is jelzi Jeremiás történetében, a jézusi példabeszédben sem maradhat el az igazságszolgáltatás: „Amikor tehát eljön a szőlő ura, mit fog tenni ezekkel a bérlőkkel? Azt felelték neki: A gonoszokat kegyetlenül el fogja pusztítani, a szőlőt pedig más bérlőknek adja, akik megadják neki a termést a maga idejében” (40-41)

Vizkereszt előtti hétfő

Vizkereszt előtti hétfő

A mai evangéliumi beszámoló szerint újabb két személy csatlakozik Jézus tanítványi köréhez. Az ő esetükben is megjelenik az a mozzanat, hogy egy tanítvánnyá lett ember hív valakit Jézushoz. Miként András a testvérét, Pétert hívta (lásd tegnapi evangélium), ugyanúgy Fülöp Nátánáelnek beszél Jézusról, pontosabban arról, hogy megtalálta azt, akiről a prófétai ígéretek szóltak. Szavai felkeltették Nátánáel érdeklődését, akit Fülöp rögtön el is vezet Jézushoz.
Érdemes arra is felfigyelnünk, hogy sem András, sem Fülöp nem várnak sokáig, hanem azonnal elmondják élményüket, rögtön késztetést éreznek arra, hogy másokat is Jézushoz vezessenek. Ez arra utal, hogy a Jézussal való első találkozás nagyon megragadó, erőteljes élmény volt számukra, ezért még évtizedekkel később is pontosan emlékeznek annak napjára, de még az órára is.
A Nátánáellel való beszélgetés során Jézus talányos kijelentést tesz: „Még mielőtt Fülöp hívott volna, láttalak a fügefa alatt” (Jn 1,48). Ne gondoljunk itt arra, hogy Jézus olyan különleges képességgel rendelkezett, hogy a távolba látott, és meg tudta mondani, hogy Nátánáel éppen egy fügefa alatt üldögélt, amikor Fülöp odament hozzá. Inkább arról lehet szó ez esetben, hogy az írástudóknak Jeruzsálemben lehetett egy találkozóhelye, ahol egymással megbeszélhették a vallási kérdéseket vagy a mindennapi eseményeket, e találkozóhelyen lehetett egy fügefa. Itt láthatta őt Jézus napokkal vagy akár hetekkel korábban.
Van-e bennem lelkesedés, hogy másokat Jézushoz vezessek?
© Horváth István Sándor

Imádság:

Édesanyánk, vezesd gyermekeidet, hogy minden ember felismerje Krisztust, a világ Világosságát. Mutatkozzon meg még egyszer az emberiség történelmében Fiadnak, Jézus Krisztusnak végtelen megváltó hatalma, az Atya Irgalmas Szeretetének hatalma! A Szentlélek alakítsa át a lelkeket! Gyógyítsa meg emlékezetünket, és tisztítsa meg szívünket. Isten uralkodjon mindörökké közöttünk, Ő, Aki Atya, Fiú és Szentlélek. 

A 72 szent apostol ünnepe

A 72 szent apostol ünnepe

Jézus Krisztus először 12 apostolt választott ki, nevüket pontosan olvashatjuk az Evangéliumokban. Utána úgy látta jónak, hogy kiválasszon még 70 (vagy 72) apostolt. Ezeket páronként elküldte a városokba és falvakba, hogy hirdessék Isten országának eljövetelét. (Lk. 10,1-) A Szentlélek eljövetele után mindnyájan hirdették az evangéliumot különböző helyeken. Egyesek önálló hithirdetők voltak, mások pedig valamelyik apostolhoz szegődtek a 12 közül. Ezeknek az apostoloknak egy részét Egyházunk külön-külön napon is ünnepli. A mai napot az apostolok „gyülekezetének” nevezve egy napon ünnepli meg mindnyájukat, hogy a keresztényeket megóvja az apostolokkal kapcsolatos véleménykülönbségektől. A Szentírás csak néhánynak nevét említi közülük, a mai napra írt egyházi énekeink pedig nagy részüket említi név szerint.

Az Isten Báránya 1.

Az Isten Báránya

Nem meglepő, hogy emberi értékeket, jó vagy rossz emberi tulajdonságokat bizonyos állatokban is felfedezünk, és „jellemüket” próbáljuk meghatározni velük. Bátor, mint az oroszlán, éhes, mint a farkas, gyáva, mint a nyúl, ravasz, mint a róka. Ez a meglátás az állatok világát ismerő népeknél másutt is természetes. Jákob halála előtt apai áldását osztva átadja az Istentől kiszemelt fiúnak, Júdának a messiási áldást. Első három fia bizonnyal nem örült annak, hogy nem ők nyerték el ezt a legfontosabb, mondhatnánk legrangosabb áldást, hiszen a Messiás minden népnek megváltója lesz, Ábrahám általa válik nagy jótevőjévé a föld minden nemzetének (vö. Ter 12 3). Érdeklődve hallgatják hát atyjuk lelkes indoklását, miért esett választása a negyedik fiára. „Júda, téged dicsőítenek majd testvéreid, ellenségeid nyakán lesz a kezed, és atyád fiai meghajolnak majd előtted. Júda fiataloroszlán, zsákmányért indulsz, fiam, s megpihenve lefekszel, mint az oroszlán, mint a nőstény oroszlán – ki merné felkelteni? El nem vétetik a fejedelmi pálca Júdától, sem a vezér botja az ő térdei közül, míg el nem jön az, akié az, akinek a népek engedelmeskednek. Szőlőtőhöz köti csikaját, az indához a szamara vemhét. Borban mossa ruháját, és szőlő vérében a palástját. Szeme feketébb a bornál, s a foga fehérebb a tejnél”. (Ter 49,8-12) Amikor ezeket a költői sorokat olvassuk, az a kísértésünk támadhat, hogy egy boldog és büszke édesapa rajongva szeretett, kedvenc fiának keresett epiteton ornans-okat (díszítő jelzőket) Bátran gondolhatunk arra is, hogy a „próféták Lelke” kerítette hatalmába, és Júda késői unokájának, Jézus Krisztusnak a sorsáról ad némi ízelítőt XVIII-XVII évszázaddal korábban. A zsidó királyok korában a második király, Dávid kap Istentől olyan kitűntetést, hogy háza dinasztiává lesz, és belőle származik a Megváltó. Dávid Fiában teljesül majd a nagy ígéret, hogy legyőzi minden ellenségét. Testvérei, akik eleinte berzenkednek kiválasztása ellen, meghajolnak előtte, elfogadják királyuknak. Júda törzse lett a nép vezértörzse. A zsákmányért induló Júda Messiás-unokája aztán már másként szerez világra szóló zsákmányt:„Ahogyan Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy kell majd az Emberfiának is fölemeltetnie, hogy mindannak, aki hisz, örök élete legyen” (Jn 3,14-15) Jézus nem karddal, hanem bárány-szelíden szenvedve, keresztre feszítve győzi le a sátánt, kiszedi hatalmából a bűnösöket, mint egykor az ifjú Dávid tette a bárányát elragadó oroszlánnal.(1Sám 17,34-37) Szenvedése előtt újra megismétli ezt: „Én pedig, ha majd felmagasztalnak a földről, mindent magamhoz vonzok” (Jn 12,32) A nagy zsákmányszerzés után pedig megpihenve lefekszik, azaz leveszik a  keresztről, leplekbe burkolva sírba helyezik. Nem mer már hozzá nyúlni senki. Az őrök rémülten rohannak a városba, amikor a feltámadását jelző angyal rájuk emeli szemét. Győzelmes halála pedig végleg elveszi ősapja kezéből a fejedelmi jogart, mert az már véglegesen az övé: „a ruhája és ágyéka fölé ez van írva: Királyok Királya és uralkodók Ura”. (Jel 19,16) Még az a szőlőtőhöz kötött csikó és az indához erősített szamár vemhe is alkalmazható az Úr történetére, hiszen az Olajfák hegyének keleti lejtőjén volt megkötve az a szamárcsikó, amelyen ünnepélyesen belovagol Jeruzsálembe virágvasárnap délelőtt. (Lk,19,30) Mindezekből következtetni lehet arra, hogy Jézus emberi tulajdonságai annyira tökéletesek, hogy rengeteg hasonlattal fejezhetjük csak ki. Ő azonban minden büszke, bátor állat-hasonlatnál jobban kedveli a szelíd bárány-alakot.