Látogassunk el a mennyországba!

Látogassunk el a mennyországba!

„Ezek után látomásom volt, és íme, ajtó nyílt meg az égben, és az első hang, amelyet mint harsonát hallottam velem beszélni, így szólt: Jöjj fel ide és megmutatom neked mindazt, aminek ezek után történnie kell! Azonnal elragadtatásba estem, és íme, királyi szék volt elhelyezve az égben és a királyi széken ült valaki. Az ott ülőnek tekintete hasonló volt a jáspishoz és a karneolhoz; szivárvány volt a királyi szék körül, hasonló a smaragd színéhez. A királyi szék körül huszonnégy szék, és a székeken huszonnégy vén ült fehér ruhába öltözve, a fejükön arany korona. A királyi székből villámok, zúgás és mennydörgések törtek elő. Hét fáklya égett a trón előtt: Isten hét szelleme. A királyi szék előtt mintegy üvegtenger volt, kristályhoz hasonló, és a királyi szék közepén, és a királyi szék körül négy élőlény, elöl és hátul tele szemekkel. Az első élőlény oroszlánhoz volt hasonló, a második élőlény bikához volt hasonló, a harmadik élőlénynek emberhez hasonló arca volt, és a negyedik élőlény repülő sashoz hasonlított. A négy élőlény mindegyikének hat-hat szárnya volt, körös-körül és belül tele voltak szemekkel. Éjjel-nappal pihenés nélkül azt mondták: Szent, szent, szent az Úr, a mindenható Isten, aki volt, és aki van, és aki eljövendő. Mikor ezek az élőlények dicsőséget, tiszteletet és áldást mondtak a trónon ülőnek, az örökkön-örökké élőnek, a huszonnégy vén leborult a trónon ülő előtt, imádta az örökkön-örökké élőt, letette koronáját a trón előtt és így szólt: Méltó vagy, Urunk, Istenünk, hogy tied legyen a dicsőség, a tisztelet és a hatalom, mert te teremtettél mindent, és a te akaratod által jöttek létre a teremtmények!” (Jel 4,1-11)

Szent János apostol nyomában járva mi is letérdelünk gondolatban a trónon ülő előtt, és a mennyei lényekkel együtt imádjuk: Te teremtettél mindent, akaratod által jöttek létre a teremtmények, akik földön élünk, de az írott üzeneted segítségével már betekinthetünk végcélunk világába. Te teremtettél minket, Istenünk. Nem volt elég, hogy léttel ajándékoztál meg, bennünket választottál a megszámlálhatatlan lehetőségből. Szent Pál ezt így fejezi ki: „Akiket eleve ismert, azokat eleve arra is rendelte, hogy hasonlók legyenek Fia képmásához, s így ő elsőszülött legyen a sok testvér között.” (Róm 8,29) Mindezt „eleve”, a teremtés megkezdése előtt határozta el az Úr. Az Atya teremtendő lények ős-mintaokává saját képmását, a Fiúistent rendelte. Már akkor elhatározta, hogy Fia megtestesül, vagyis az egyik teremtmény, az ember lényegét isteni személye felveszi, összekapcsolja az isteni természettel. Ennek a felvett természetnek anyagból álló teste lesz az összes teremtendő anyag mintája, szellemi lelke pedig az emberlelkek és angyali lények mintája lesz. (vö. Kol 1,12-17) Ez az isteni tervben öröktől élő Megtestesült viszi majd fel a mennyországba a megdicsőült anyagot önmagában. Az Ő hasonmása, a többi ember, az Ő nyomában kap oda meghívást. Az Atya „akiket eleve elrendelt, azokat meg is hívta, és akiket meghívott, azokat megigazultakká is tette, akiket pedig megigazultakká tett, azokat meg is dicsőítette”. (Róm 8,30) Itt látjuk tökéletesen megfogalmazva Isten velünk kapcsolatos üdvösségtervét, amit életünk folyamán nekünk kell valóra váltanunk. A teremtés rendben megtörtént, hiszen Isten minden műve tökéletes. Az első ember azonban szembefordult Teremtőjével, bűnbeesett. A Fiúisten ennek ellenére megtestesült, a Szentlélektől egy bűntől tökéletesen megóvott Szűz foganta és tette a mi emberfajunk részesévé. Éppen ezért „mindenben hasonló lett hozzánk, de minden bűn nélkül” (Zsid 4,15) Ő megváltónk lett: „Ó, én szerencsétlen ember! Ki szabadít meg e halálnak testétől? Isten kegyelme Jézus Krisztus, a mi Urunk által.” (Róm 7,24-25) „Nincs tehát már semmi kárhoztató ítélet azok ellen, akik Jézus Krisztusban vannak.”(Róm 8,1) Nem szabad elfelednünk, hogy a mennyország örök boldogságát nem a bűntől való mentességért kapjuk. Isten a bűnt az üdvösség kérdéskörébe eleve nem tervezte. Mire kell figyelnünk, hogy földi életünk tetteivel biztosan valóra tudjuk váltani üdvösségünk tervét? „Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Maga a Lélek tesz lelkünkkel együtt tanúságot, hogy Isten fiai vagyunk. Ha pedig fiai, akkor örökösök is. Isten örökösei, Krisztusnak pedig társörökösei. Mert vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.”(Róm 8,14.16-19) Az örök boldogság egyik feltétele az Isten országáért vállalt szenvedés. Jézus maga mondta: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét minden nap, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem, megmenti azt. Mert aki szégyell engem és az én igéimet, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor majd eljön a maga, az Atya és a szent angyalok dicsőségében”. (Lk 9,23-24.25) A szenvedés mellett említi Urunk az önmegtagadást. Lehet ezt aszketikus módon értelmezni, különböző önfegyelmező gyakorlatként. Aki örökre boldog akar lenni, az egész életében mondjon le önös érdekeinek szolgálatáról, tegye mindig azt, amit Isten rajta keresztül akar adni a mellérendelteknek, legyenek azok családja tagjai, munkatársak, nemzete gyermekei. Jézus az utolsó vacsorán mondta ki a lábmosás után ezt a nagy követelményt: „Tudjátok-e, mit tettem veletek? Ti úgy hívtok engem: Mester és Uram, és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát én, az úr és a mester megmostam a lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek. Bizony, bizony mondom nektek: Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött nem nagyobb annál, aki őt küldte. Mivel ezeket tudjátok, ha meg is teszitek”. (Jn 13,12-17) Jézus ezért adja új formában a szeretet örök parancsát. Az Ószövetségben a felebaráti szeretet parancsa így szólt: „Szeresd felebarátodat, mint te magadat!” (Lev 19,18) Jézus így emeli magasra a mércét: „Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ti is úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Arról ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt”. (Jn 13,34-35) Miért olyan fontos feltétele az örök boldogságnak a szeretet parancsának hűséges gyakorlása? Szent János szerint Isten maga a szeretet: „Szeretet az Isten, és aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten őbenne”. (1Jn 4,16) Ugyancsak neki tulajdonítjuk ezt a mondást: „Fiacskáim, szeressétek egymást! Mert ez az Úr parancsa, és ha ez egyedül megvan, ez elég” Aki Isten kedvéért szereti felebarátait, az a maga előnyéről lemondó minden tettével hasonlóbb lesz Istenhez, ezzel együtt Istennek róla alkotott gyönyörű terve szerint bontakoztatja egyéniségét, a mennyországba illő önmagát. A mennyei boldogság mértékét pedig Isten úgy osztja, ahogyan az ember boldogítani törekszik másokat. Ezért szeretetszolgálatainkért ne várjunk emberi viszonzást. Ha éppenséggel kapunk valamicskét, fogadjuk el, de Isten már Ábrahámmal közölte négyezer éve: „Én vagyok a te igen nagy jutalmad”. (Ter 15,1) Ha még szemünkkel nem is láthatjuk a királyi széken ülőt és csodálatos udvartartását, elmélkedő lelkünk felragyogtatja a szent jánosi látomást. Bizalommal gondolhatjuk, hogy a mennylakók seregében ott örvendenek mindazok, akik szerettek, értünk szenvedni is mertek.

HOFBAUER SZENT KELEMEN MÁRIA

HOFBAUER SZENT KELEMEN MÁRIA 

redemptorista, pap

*Tasswitz, 1751. december 26. +Bécs, 1820. március 15.

A 18. század második fele és a századforduló Európa számára a súlyos háborús összetűzések ideje volt. A hitre és az Egyház egységére gyakorolt hatásaik miatt a politikai eseményeknél veszedelmesebbnek tűnnek ma számunkra e korszak új eszméi. Ausztriába is akkoriban hatolt be az államegyháziság és a felvilágosodás. Ha a jozefinizmus némely történész véleménye szerint a történelemben az utolsó kísérlet az állam részéről az Egyház megreformálására (például H. E. Feine), ez a reform nem az Egyház érdekében történt, hanem az állam érdekében, hogy ez az Egyházat engedelmes eszközévé tehesse. A teológiai tanulmányokat újjászervezték, a plébániák számát megnövelték és az igazgatást megjavították ugyan, a teológiát és a lelkipásztorkodást azonban mindinkább megfertőzte a racionalizmus.

Ebben a korban született a dél-morvaországi Znaim melletti Tasswitzban az a férfi, aki az igazi katolikus reform döntő élharcosa lett: Johann Klemens Maria Hofbauer. Apja cseh volt -- eredeti Dvorak nevét Hofbauerre németesítette --, anyja német. Jellegzetes szláv és német vonások határozták meg Hofbauer emberi sajátosságát. Erős teste, telt, kerek arca ellentétben állt kis szemeivel, lágy hangjával és finom, eleven kezével. Bensejében a szívós energia mellett olyan érzékeny, mély érzület lakott, hogy lelki megrendülései napokig a betegágyba dönthették. A szláv és német vérnek ez a keveredése, a paraszti-vidéki légkör, amelyben életének első húsz évét eltöltötte, mindenekelőtt pedig jámbor anyja befolyása (apja korán meghalt) alakította ki Isten kegyelmével azt a fáradhatatlan munkást és pihenés nélküli tervezőt, azt a jóságos, barátságos embert, aki magától értetődő hitével olyannyira nem illett bele felvilágosodott korába, de éppen ezzel vonzotta magához az embereket. Mesterkéletlen modora, egészséges, olykor nyers lénye és elpusztíthatatlan humora rabul ejtette az embereket. Másrészt azonban magával hozott öröksége egyáltalán nem tette könnyűvé számára a szentség útját. Egészen az utolsó évekig az egyébként olyan jóságos férfi olykor hevessé vált és felfortyant. Hofbauer így vélekedett: ,,Igen, ez sajnos hibám, de köszönöm Istennek, hogy megvan bennem, mert ha nem volna, arra éreznék kísértést, hogy kezet csókoljak önmagamnak az önmagam iránti tiszteletből.''

Hofbauer ifjúságára ránehezedett egy súlyos áldozat: a papságról való lemondás. Mivel szűkös anyagi eszközeik nem voltak elegendők arra, hogy tanulhasson, a szomszédos Znaimban elsajátította a pékmesterséget. Huszonegy éves korában végre mégis elkezdhette tanulmányait. 1772-től 1777-ig járt Klosterbruck premontrei iskolájába, de ahhoz, hogy egyetemre mehessen, megint csak hiányoztak az anyagiak. Remete lett, először Olaszországban Tivoli mellett (ott vette fel a Kelemen nevet), később szülőföldje közelében. A remeték az akkori idők hitoktatói és laikus segítői voltak. Hogy továbbképezze magát ebben a hivatásban, 1780-ban kateketikai tanfolyamra járt Bécsben. Itt jótevőkre talált, akik a már csaknem harmincéves férfi számára lehetővé tették a teológiai tanulmányok elvégzését. Négy évig tanult Bécsben. Mivel akkoriban az állam mind erősebben beavatkozott a papok képzésébe, nem maradt tovább Ausztriában. Barátjával, Hübl Tádéval együtt Rómába indult, hogy ott folytassa tanulmányait. Rómában a németek közül elsőkként léptek be a redemptoristák fiatal rendjébe. A rend eszményét, az elhagyatott emberek megsegítését Hofbauer hivatásának érezte.

1785. március 19-én mindketten letették a fogadalmat, március 29-én az alatri dómban pappá szentelték őket. Október végén azzal a szándékkal hagyták el Rómát, hogy a redemptorista rendet meghonosítják Ausztriában. Itt azonban nem lehetett kolostoralapításra gondolni. Miután egy éven át újból Bécsben tanultak, Varsón át Fehér- Oroszországba indultak. A varsói Szent Benno testvérület, amely a külföldiekkel foglalkozott, német papokat keresett. Hofbauer és Hübl mintha hívásra érkezett volna. Átvették Szent Benno teljesen elhanyagolt templomát, és vele a varsói németek lelki gondozását.

Húsz évig tevékenykedett Hofbauer a lengyel fővárosban. A kis Szent Benno-templom ebben az időben nemcsak a német katolikusok, hanem az egész város számára vallási központtá vált. A kezdet igen-igen nehéz volt, a legszükségesebb is hiányzott. Sem a lengyel klérus, sem maga a püspök az ujját sem mozdította meg az atyák munkája érdekében. Hofbauer mégis megalapította a szegények iskoláját, és csakhamar 350 fiatalt oktathattak. A tehetségesebbek számára latin iskola jött létre és leányiskola is csatlakozott hozzá. Hofbauer maga ment koldulni kis védencei számára. Amikor eközben egyszer valaki az arcába köpött, ő csak ennyit mondott: ,,Ez nekem szólt. Adjon most már valamit a szegény gyermekeim számára is!'', mire a másik zavarában és megszégyenülten nagy összeget adományozott. A városon át vivő útjairól gyakran vitt magával árva gyermekeket, akiket az utcán szedett fel, majd saját kezűleg mosdatta ki őket a piszokból és szabadította meg a férgektől.

Hogy az általános erkölcsi hanyatlást feltartóztassa, új utakat járt a lelkipásztorkodásban. A Szent Benno-templomban ,,állandó missziót'' szervezett. Minden vasár- és ünnepnapon reggel öt órától egész napon át miséztek és prédikáltak. Teljesen újszerűen hatott annak a vallási egyesületnek az alapítása, amelyhez mindenekelőtt világiak tartoztak. Ennek a ,,laikus apostolságnak'' a fő feladata volt a bátor szembeszállás ,,az erkölcstelenség és a hitetlenség sodró áramlatával''.

Kelemen élete állandó fáradozás volt annak érdekében, hogy a redemptorista rendet meghonosítsa az Alpoktól északra. 1788-ban általános helynökké történt kinevezésével elérte a szükséges függetlenséget, amely az Alpokon túli alapítások feltétele volt. Varsói alapításához 1808-ban negyven tag tartozott. Hofbauer tevékenysége azonban nem korlátozódott Varsóra és Lengyelországra: több alapító utat tett Németországban és Svájcban, sőt Franciaországban is, de sehol sem ért el maradandó sikert. Egy másik szerencsétlenség is érte. Napóleon révén Varsó Szászországhoz került.1808 júniusában Napóleon elrendelte a Szent Benno feloszlatását. A szerzeteseket katonai őrizettel vitték Küstrin erődítményébe, ahonnan négyhónapi fogság után visszaengedték őket hazájukba. Hofbauer a legtöbbjüket sohasem látta viszont. Életműve romjain állott. Két társával együtt Bécsbe indult azzal a szándékkal, hogy továbbutazik Svájcba vagy Kanadába.

Mégis haláláig Bécsben maradt. Bécsi évei, amelyek folyamán az orsolyiták gyóntatóatyja és templomuk igazgatója lett, életének legjelentősebb időszakát jelentették. Személyiségének kisugárzó erejével Hofbauer Bécsben a katolikus reform kiindulópontjává vált.

Mindenekelőtt a gyóntatószékben és a szószéken tevékenykedett. Nemcsak a nővérek találták meg benne megértő lelkiatyjukat; egyszerű és tanult emberek, diákok és professzorok tartoztak gyónógyermekei közé.

Kelemen nem volt született szónok. Kifejezésmódja meglehetősen nyersnek számított. Némelykor megszakította beszédét és így szólt: ,,Apropó, erről jut az eszembe...'' És mégis: egész Bécs ott tolongott, ha prédikált, és új Ábrahám a Sancta Clarának[6] nevezték. Ezekben a prédikációkban az emberek megtalálták azt, amit a felvilágosodás papjainak okos beszédeiben hiába kerestek. Mondanivalójának középpontjában az Evangélium, Krisztus és a kegyelmi élet állt. Kortársai megérezték, hogy ezek a prédikációk a szemlélődésből és az imádságból fakadtak, szavaiból kiérezték annak a férfinak a szilárd hitét, aki kijelentette: ,,Nem tudom felfogni, hogy lehet meg az ember hit nélkül.''

E tevékenységei mellett a betegek lelki ellátása és a családlátogatások (a lelkipásztorkodás egy általa bevezetett formája) tartoztak napi munkájához.

A katolikus újjáéledés szempontjából döntő jelentőségű volt Hofbauer befolyása a bécsi romantikusokra. Az egyszerű pap jelentős művészek, írók és tudósok körének a középpontja lett. Legközelebb állt hozzá Zacharias Werner (1768--1823) költő, aki úgy fogadta el a vezetését, mint egy gyermek, és akinek számára csak három nagy ember létezett: Napóleon, Goethe és Hofbauer. A német romantika teoretikusával, Friedrich Schlegellel (1772--1829) és feleségével is szívbeli barátságot kötött. Minduntalan buzdította a szellemi élet vezetőit, hogy írjanak jó katolikus könyveket. Az ő ösztönzésére jött létre a magas irodalmi színvonalú Ölzweige (Olajágak) című folyóirat.

Az egyetemi hallgatók számára vallásos estéket rendezett a szobájában. Tanítványai, mint Anton Günther (1783--1863) filozófus vagy a későbbi reform-bíboros, Joseph Othmar von Rauscher (1797--1875) egész életükre megtartották ezt a formát.

Ugyanolyan természetesen mozgott Hofbauer a nemesek körében, mint a tudósok és diákok között. Gyakran hívta meg ebédre Széchényi Ferenc gróf. Ami az étkezés után megmaradt, bő köpenye alatt elvitte a város szegényeinek, akik atyaként tisztelték. Ha valaki egy nyomorúságos bécsi lakásban találkozott vele, nem tételezte volna fel róla, hogy előzően nemesekkel ült egy asztalnál, sőt pápai követek és Bajor Lajos koronaherceg tanácsadójaként közvetlen befolyást gyakorol a bécsi kongresszus tárgyalásaira, és jelentős szerepet játszik egy német nemzeti egyház létrejöttének megakadályozásában.

Élete utolsó éveiben Hofbauer feltűnően tartózkodó volt az idegenekkel szemben. Egyesek ugyanis, akik valamilyen ürüggyel felkeresték a lakásán, az államrendőrség besúgói voltak. Állandóan figyelték, némelykor megtiltották neki a prédikálást, és röviddel a halála előtt arra kényszerítették, hogy írja alá száműzetését. Ám éppen ez az őt utolsóként ért nagy sérelem lett egyik oka vágyva vágyott kívánsága beteljesülésének: maga Ferenc császár vette a pártfogásába, és hogy az idős embert ért jogtalanságot jóvátegye, 1820. április 19-én aláírta azt a határozatot, amely beengedte a redemptoristákat Ausztriába. Hofbauer részt vett az előkészületekben, a határozat aláírásának napját azonban már nem érte meg.

1820. március 15-én súlyos haláltusa után halt meg Varsó és Bécs apostola. 1888-ban boldoggá, 1909. május 20-án szentté avatták. [6] Ábrahám a S. Clara (1644--1709) ágostonos kanonok. A leghíresebb

szónok volt Ausztriában és Bajorországban. Prédikációi a barokk

irodalomnak is remekei.

Mária éneke

1. Angyeloknak nagyságus asszonya,
Úr Jézusnak bódogságus anyja,
Mennyországnak szépséges ajtója,
Paradicsomnak vagy széles kapuja.


2. Néked szólonk, szízeknek virága,
Mend szenteknek oly nagy vigassága,
Angyeloknek ő nagy tisztasága,
Pátriárkáknak ő nagy dicsősége.


3. Dicsekedjél angyeli székedben,
Szerafinnak[7] szent szeretetiben,
Kerubinnak nagy bölcsességében,
Székeseknek[8] bölcs ítéletiben.


4. Reád néznek szenteknek szemei,
És véneknek keserves szűvei,
És árváknak nyomorólt ihai,
Bűnösöknek óhajtó lelkei.


5. Esedezzél mi nagy igazságonk,
Sok bűnönkről, mi nagy bátorságonk,
Szent fiadnak, mi nagy tisztességönk,
Halálunkról, mi nagy reménségönk.


6. Áldott te légy, Jézusnak dajkája,
Szent Atyának drága kéncstartója,
Szentléleknek ő megnyugosztója,
Igazságnak megvilágosojtója.


7. Segéljed meg tebenned bízókot,
Engeszteld meg az apostolokot,
Fordejtsd hozzánk az mártíromokot,
Térejtsd hozzánk az konfesszorokot.


S. Dicsőséges szenteknek mondási,
Szentháromságnak nagy titkus tanácsi,
Apostoloknak szent prédikálási,
Mártíromoknak nagy sok kínvallási.


9. Emlékezzél angyeli esésről,[9]
Emlékezzél Évának vétkéről,
Emlékezzél az nagy vízözönről,
Nyerj kegyelmet az nagy Úristentől.


10. Siradalmas nékönk mi életönk,
És minékönk mi sok vétkezetönk,
Rettenetes nékönk vétkezetönk,
Ha te nem léssz nékönk mi nagy segedelmönk.


11. Árvaságnak kegyes táplálója,
Özvegyeknek megoltalmazója,
Szegényeknek meggazdagejtója,
Számkivetéseknek megbódogejtója.


12. Siradalmas nékönk születetönk,
Féledelmes sok hívolkodásonk,
Rettenetes nékönk bajvívásonk,
Ha te nem léssz nékönk kegyes táplálónk.


13. Asszonyoknak szépséges tüköre,
Férfiaknak tisztes győzedelme,
Halottaknak nagy hiedelme,
Ördögöknek ő nagy töredelme.


14. Rólad szólnak szenteknek mondási,
Szentháromságnak nagy titkus tanácsi,
Apostoloknak szent prédikálási,
Mártíromoknak diadalmassági.


15. Halottaknak megszabadejtója,
Törököknek megnyomorojtója,
Kerályoknak jó tanácsadója,
Magyaroknak megoltalmazója.


16. Ez szerzetteték Pestnek városában,
Ugyanottan Szent Péter utcájában,
Születet után elmúlt időben
Ezerötszáz és nyolc esztendőben.


17. Legyen hála az Szentháromságnak,
Azonképpen az áldott Jézusnak,
Legyen hála az Szíz Máriának,
Vélem öszve mend az bódogoknak.
Amen.


(Peer-k. 330–337, Thewrewk-k. 77–82 – RMKT I2 236–240)

Vásárhelyi András Mária éneke 1508-ban keletkezett. Ez az első olyan magyar nyelvű költemény, melynek ismerjük a szerzőjét, a szereztetés pontos helyét és idejét. A költő nevét az akrosztichon őrizte meg, a versszakok kezdőbetűiből így olvasható össze: ANDREAS DE VASARHEL. A 10. versszak kezdete mindkét kódexben hibás, a Siradalmas szót vélhetően Viadalmas-ra kell javítani, hogy a szerző vezetékneve helyesen alakban álljon. A vers 16. szakasza a kolofon, ahol a szereztetés körülményei szerepelnek:Ezt szerzették Pestnek városában,ugyanottan Szent Péter utcájában,születet után elmúlt időben ezerötszáz és nyolc esztendőben.

Szent Péter utcájában (később Hatvani utca, ma Kossuth Lajos utca) a 16. században ferences kolostor működött, Vásárhelyi a vers írásakor itt volt szerzetes. Életéről egyebet nem tudunk, haláláról a Szalkai Balázs által elkezdett ferences krónika annyit jegyez meg, hogy 1526-ban egy Palota nevű helység kolostorában ölték meg a törökök. Ezt a helységet a szakirodalom sokáig a Mohács közelében fekvő Palota-Bozsokkal azonosította, Vásárhelyi halálát pedig összefüggésbe hozta a mohácsi csatával. Tímár Kálmán igazította ki az adatot, észrevétele szerint az in loco Palotha de custodia S. Spiritus kifejezés csakis a mai Várpalotára vonatkozhat, a ferences rendtörténet évszáma pedig 1533-ra helyesbítendő.

A Mária-ének latin eredetijét nem ismerjük, kifejezései, jelzős szószerkezetei a Mária-litániákhoz hasonlítanak. A lehetséges latin minták között fontos szerepet játszik a Te Deum Máriára alkalmazott változata, mely megtalálható a Vásárhelyi-verset is őrző Thewrewk-kódexben. A költemény dicsérő megszólításokkal halmozza el Máriát, az angyalok nagyasszonyának, a paradicsom kapujának, szüzek virágának nevezi. Felsorolja azokat az égi rendeket, arkangyalokat, szeráfokat, kerubokat, apostolokat és prófétákat, akik mind Máriát ünneplik. A vers a szegények, özvegyek, árvák, szüzek nevében kér segítséget, Istennél való közbenjárást. Az embereket Ádám fiainak hívja, akik eredendő bűnnel terheltek, siralomban születnek, és állandó bajvívás az életük. Az ének végül Máriát a magyarok védőszentjeként említi. Megjelenik a költemény soraiban a török is, ám 1508-ban ez még nem jelenthetett az ország belsejében jelenlévő katonai ellenséget, vélhetően a pogány jelentésben szerepel.

A Peer-kódex cantilenának nevezi a verset, kiemeli, hogy éneklésre való. A magyar nyelvű énekeket nem a papság, hanem a laikus gyülekezet énekelte, ezért nevezzük az ilyen típusú verset népéneknek. Vásárhelyi költeményének korabeli dallamát nem ismerjük, de a 17. századi nótajelzések nyomán valószínű, hogy a Salve mater misericordiae dallamára énekelték. A négysoros, 10 szótagos, 4+6-os ütemezésű sorokban írt éneket más nótára is énekelhették, ehhez a korban elegendő volt a versforma azonossága is, ezért akár Tinódi Sebestyén Hadnagyoknak tanuság című versének, akár a Parancsolá az Augustus császár..kezdetű versnek a dallamát is használhatták. A dallam eltüntette az amúgy szabatos ritmusú vers szótagszámainak kisebb döccenőit.Az a tény, hogy Vásárhelyi verse három 16. század eleji kódexbe is belekerült, már önmagában is mutatja az ének közkedveltségét. A Thewrewk-kódex szövegéből azért hiányozhat a kolofon, mert ez illett a legkevésbé az éneklés során a vallásos tartalomhoz. A 16. századból további lejegyzéseket nem ismerünk, hiszen a megerősödő protestáns gyülekezeti éneklés teljesen elfedte a katolikus énekhagyományt. A 17. század elején azonban több forrásból is előkerül a szöveg. 10 strófára rövidült változata megtalálható a legjelentősebb kéziratos katolikus énekgyűjteményekben (Gyöngyösi-toldalék, Petri András-énekeskönyv, Kuun-kódex, Mihál Farkas-kódex), 9 strófás átköltése pedig Hajnal Mátyás szíves könyvecskéjében jelenik meg, majd innen bekerül a Cantus catholici és a Cantionale catholicum különböző kiadásaiba.

Vadai István

„Öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust!” 2.

„Öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust!” (Róm 13,14)

elmélkedés második rész

Íme, az Isten Báránya, akit magunkra kell öltenünk, vagyis akinek a lelkületét magunkban kell kialakítanunk. Az eredeti ártatlanság állapota csak nyomaiban maradt ránk. Igaz, ezt a betlehemi Kisded érzékeltetni akarta születésével, és minden csecsemőben újra kél ez a tapasztalat: Ártatlan kisded, mondjuk mi magunk is egy-egy bölcső vagy gyerekkocsi felett. A csecsemőkor azonban gyorsan elszáll, és a szülők, nevelők hosszú éveken át vesződnek velünk, hogy a krisztusi jellemből lassan áteredjen ránk ez a lelkület, amelyről fentebb elmélkedtünk. Aztán magunk is kísérletezünk az önneveléssel. Jó annak, akinek a Szentlélek megmutatja belső vagy külső kegyelemmel, hogy Krisztust kell magunkra öltenünk, vagyis az Ő szellemiségét kell kialakítani magunkban. Sokszor hallom a csábító szirénhangját: Ne törődj senkivel, valósítsd meg önmagadat! Ezt tulajdonképpen lehetne helyesen is értelmezni, hiszen Isten tervei szerint én és mindenki más csodálatosan szép egyéniség vagyok. Isten nem tud, de nem is akar két egyforma embert tervezni és teremteni. Ezt az egyedi tervet kell nekem valóra váltanom az életem folyamán, nem egy magam által kitalált emberi példakép térdig érő utánzatát. Mint a földre készülő Igének, nekem is figyelnem kell Atyámra, mi van rólam a könyvtekercsben, vagyis az isteni tervben megírva. Ez a figyelem a bensőséges imádságban valósul meg. Ne akarjam értesíteni Istent, hogy mit eszeltem ki magamról, sorsomról, hanem minél gyakrabban kérjek segítséget, mire szemelt ki engem az Isten, hogy kell a lehető legjobban felkészülnöm, mind a tudományok, mind az önnevelés terén. Mindenkire vonatkozik Jakab és János okítása: „a pohárból, amiből én iszom, inni fogtok ugyan, és a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem, ti is meg fogtok keresztelkedni. De azt, hogy a jobbomon vagy a balomon ki üljön, az nem az én dolgom. Az azoké lesz, akiknek készítették.” (Mk 10,39-40) Jézus rettenetes szenvedéseket vállalt a megváltásunkért. Szent Pál mégis szükségesnek látja hangsúlyozni, hogy nem a szenvedés, hanem az engedelmességből vállalt szenvedés volt megdicsőülésének az ára: „Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban is megvolt, aki isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyandolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, és hasonló lett az emberekhez, külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember. Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus az Úr, az Atyaisten dicsőségére.” (Fil 2,5-11) Az engedelmesség ilyen nagy érték Isten szemében, és mindegyikünknek érdemes ehhez igazodnunk. Hosszú életem során magam is ezt tapasztaltam. Az élet ugyan csak évek múlva, de ezt igazolta. Ezt ajánlom szívből nektek is!. Ez az érzés semmiféle pótcselekvéssel nem helyettesíthető. A szentmise a legnagyobb érték, mert Jézus a keresztáldozattal érdemelte ki az összes kegyelmet, amelyre a mindenkori embereknek szükségük van, és ezeknek a kegyelmeknek árasztása csak a mi Urunk Jézus általa lehetséges.

Nagyböjt 1. hete szombat

Nagyböjt 1. hete szombat

MTörv 26,16-19,Mt 5,43-48

„Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes”

Jézus folytatja a hegyi beszédben elkezdett gondolatsorát, amellyel meg akarta világítani tanítványai és nagyszámú hallgatósága előtt, hogy Isten igazságai az Ószövetségben jól hangzottak el ugyan, de a farizeusok okoskodása meghamisította a lényegüket. Ilyen a beszédet ma megnyitó parancs esete is: „Hallottátok, hogy azt mondták a régieknek: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet”. (Mt 5,43) a szeretet parancsa Jézus tanúsága szerint a legfőbb a parancsok között. Amikor a farizeusi szemlélet szerette volna ezt a maga ízlése szerint értelmezni, abban egyetértettek Jézussal, hogy a parancs első része, hogy Istent mindennél jobban kell szeretnünk, az helyén való. De a másodikat, amely hasonló az elsőhöz, tehát az emberszeretetről szóló rész, az már szálka volt a zsidó szemnek, mert a maguk nemzetén kívül mással ilyen mély kapcsolatot létesíteni egyáltalán nem óhajtottak. Ezért kereste a kibúvót a kérdést firtató írástudó: „De hát ki az én felebarátom?” (Lk 10,29) Jézus akkor elmondta válaszul az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédet. Ennek a csattanója kőkeményen kimondta az igazságot: a zsidó pap és levita nem segített a sebesült honfitárson, az ellenségnek tartott fél-zsidó, fél-pogány szamaritánus igen. Jézus a kérdezőre hagyja, hogy vonja le a következtetést: „Mit gondolsz, a három közül melyik volt felebarátja annak, aki az rablók kezébe került? Az így felelt: Az, aki irgalmasságot cselekedett vele. Jézus erre azt felelte neki: Menj, és te is hasonlóképpen cselekedjél!” (36-37)Jézus itt a hegyi beszédben a felebaráti szeretet legnehezebb fajtáját, az ellenségszeretetet is kifejezetten ajánlja, sőt megparancsolja: „Én viszont azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért, hogy fiai legyetek mennyei Atyátoknak, mert ő fölkelti napját a gonoszokra és a jókra, s esőt ad igazaknak és gazembereknek. Ha ugyanis csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi lesz a jutalmatok?” (44-46) A szeretet lényege: mások javát akarom tenni, mások boldogságát mozdítom elő. Isten is ezt teszi velünk. Övé a nagylelkűség öröme, de a mienk is, ha érdemteleneket sem zárunk ki a jóból. Nem a vámosokhoz és pogányokhoz süllyedünk le, hanem Isten közelébe emelkedünk a nagyvonalú cselekvéssel. Ha egyszer a gonosz gondolkodni kezd, Isten és az ő gyermekei addig észre sem vett nagyvonalúságán csak kicsit is elmereng, nyiladozni kezd a szíve. Talán gyorsan le tudja vonni a következtetést, de az sem baj, ha az csak később érik meg lelkében: a hozzám hasonlók mind önzők, ha pénzről van szó, nincs jó barátság. Itt még velem, az ellenséggel is szépen viselkednek, nem lenne okosabb, ha őket követném? Ha nem lenne ilyen eredménye jóságomnak, talán Isten szemében növekedhet becsületem. A mennyei boldogság örömei bizonyosan gazdagodnak.

FLESCH BOLDOG RÓZA

FLESCH BOLDOG RÓZA

 szűz, III. r., rendalapító 

 (1826-1906) 

A Rajna melletti Schönstadt-ban született. Gyermekkorában elemi iskolái elvégzése után gyógyfüvek árusításával és napszámos munkával kereste meg a kenyerét, de közben bensőséges életet élt. Gyakran ellátogatott a wiedtali Szent Kereszt kápolnába. 26 éves korában lépett be Szent Ferenc III. rendjébe, s utána betegápolással és árva gyermekek nevelésével foglalkozott. 1861- ben néhány társnőjével a Szent Kereszt Kápolna közelében (Waldbreitbach városban) szerény otthon építésébe kezdett. Még nem gondolt szerzetalapításra. Anyai szeretettel ápolta társnőivel az árvákat. De nemsokára megkapta a Gondviselés intését. 1862-ben jelen volt a városban a ferences testvérek fogadalomtételénél. A szertartás olyan nagy hatással volt rá és társnőire, hogy elhatározták, ők is fogadalmas szerzetesekként élnek, hogy így több kegyelmet nyerjenek. A következő év márciusában a trieri főpásztor engedélyével ő és két társnője a waldbreitbachi plébános kezébe letették a szerzetesi fogadalmakat. Ez volt az „Angyalokról nevezett Szent Szűz Ferences Nővérei” társaság születésnapja. A közösség egyre gyarapodott Róza anya vezetésével, aki példájával mutatta, hogyan kell ferences szellemben felkarolni a legszegényebbeket és legelhagyatottabbakat. Igénytelenségre és arra tanította nővéreit, hogy akkor is teljesítsék hűen kötelességeiket, amikor az emberek nem becsülik meg fáradozásaikat. Annál nagyobb lesz érte a jutalom Istentől. A kezdetben létesült szerény otthon helyén később nagy anyaház épült, bizonyságául annak, hogy Isten az alázatos és kicsiny lelkekkel nagy dolgokat művel. Isten és a felebarát szolgálatában eltöltött áldozatos élet után 80 éves korában halt meg. Mint értékes örökséget hagyta leányaira a ferences ésszerűséget, az áldozatos szeretetet és a vidám lelkületet.
„Maradjatok bennem, s akkor én is bennetek maradok... Aki bennem marad, s én őbenne, az bő termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek... Ha bennem maradtok, és tanításom is bennetek marad, akkor bármit akartok, kérjétek, és megkapjátok. Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy bő termést hoztok, és a tanítványaim lesztek.” (Jn 15, 4, sk.)

Imádság:

Istenünk, te Róza szolgálódat arra indítottad, hogy a szegények, magukra hagyottak felkarolására új szerzetes társulatot alapítson. Segíts, hogy példájára mi is áldozatos és segítőkész lelkülettel közeledjünk felebarátainkhoz s velük sok jót tegyünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen!

„Öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust!” 1.

„Öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust!” (Róm 13,14)

Szent Pál apostol üdvös figyelmeztetését: „Öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust,” testvéri szívvel ajánlom. Egyrészt azért, mert „nincs üdvösség senki másban, mert más név nem is adatott az embereknek az ég alatt, amelyben üdvözülnünk kell” (ApCsel 4,12), másrészt azért, mert nekünk, papoknak és a papságra készülőknek Ő adja meg a helyes életprogramot. A gondviselő Istennek két terve volt az üdvösségre: egy a bűntelen világra és a másik a bűnbeesés utánira. Ennek megfelelően először arról elmélkedünk, hogy mi volt az Atya terve az Igével kapcsolatosan az első, majd a második tervben, aztán megvizsgáljuk, mit kell a magunk életére alkalmaznunk. Amikor Isten elhatározta, hogy világot teremt, önmagánál szebb minta okot nem tudott találni. Így saját képmását, Fiát tette meg minta oknak, de nem isteni mivoltában, hanem jövendő emberségében. Elhatározta ugyanis, hogy Fia megtestesül majd a történelem során, mégpedig az emberek között, az ő természetüket öltve magára. Jövendő ember-lelke lesz az emberi lélek és az angyalok mintaoka, emberi teste pedig az anyagvilágé. Erről ír Pál a kolosszeiekhez: „Kiragadott minket a sötétség hatalmából, s áthelyezett szeretett Fiának országába. Benne van a mi megváltásunk a bűnök bocsánata. Ő a láthatatlan Isten képmása, és minden teremtmény elsőszülötte, mert benne teremtetett minden az égben és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, a trónusok és uralmak, a fejedelemségek és hatalmasságok. Minden őáltala és őérte teremtetett. Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn.” (Kol 1,13-17) Az Ige szívesen vállalta ezt a mintaokságot. Ezzel vállalta azt is, hogy egykor majd valóban testvérünk lesz. Az Atya pedig- Boldog Duns Scot János elgondolása szerint- ezt a megtestesülést tette az angyali próba tárgyává. Mihály és angyalai megértették és örömmel vállalták, hogy az istenséggel egyesülő emberi természetet is imádják, ezért kiérdemelték a mennyországba való belépést. Lucifer és társai viszont makacsul ismételgették: a nálunk alacsonyabb rendű természetbe lépő Fiút nem imádjuk. Ezért kellett a számukra frissen teremtett pokolba kerülniük. Az Igére még egy nagyon fontos döntés várt. Amikor a ténylegesen megteremtett emberek vétkeztek, elvesztették a Teremtő kegyelmeit, különleges ajándékait, mondhatta volna a Fiú, hogy a vétkes embereknek nem leszek testvére. Ő azonban nem ezt válaszolta. Dávid királynak jutott az a nagyszerű élmény, hogy az Atya és a Fiú ezzel kapcsolatos párbeszédét meghallgathatta és a negyvenedik zsoltárban rögzítette is: „Vágóáldozatot és ételáldozatot nem kívántál, hanem készségessé tetted fülemet. Égő- s bűnért való áldozatot nem követeltél, ezért így szóltam: „íme, eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy teljesítsem akaratodat. Ezt akarom, én Istenem, törvényed a szívemben van”.(Zsolt 39,7-9) Ezek után következett az Atya akaratának tényleges teljesítése. Amit Isten az Ószövetségben előremondott a Megváltóról, Jézus azt szó szerint vállalta: „így illik teljesítenünk minden igazságot” –fogalmazta meg Keresztelő Jánosnak. (Mt 3,15) Nyilvános működése vége felé háromszor is nyíltan elmondta tanítványainak, hogy milyen iszonyú körülmények között kell meghalnia, hogy végbevigye a megváltás nagy művét. Nem engedte meg, hogy ettől eltántorítsa bárki is. (Mt 16,21-23) Amikor azonban elérkezett a szenvedés órája, bizony kitört a szívéből a keserűség: „Szomorú az én lelkem mindhalálig.” (Mt 26,38) és egyedül maradva halálküzdelmében így imádkozott: „Atyám! Ha akarod, vedd el tőlem ezt a kelyhet, de ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd” (Lk 22,42) Ezt mondta, pedig a szenvedése olyan iszonyatos volt, hogy „a verejtéke olyan lett, mint a földre hulló vér cseppjei”(Lk 22,44) A legnagyobb igazságot mondta ki végül: „Beteljesedett” (Jn 19,30) Íme, az Isten Báránya, akit magunkra kell öltenünk, vagyis akinek a lelkületét ki kell magunkban alakítanunk.

Nagyböjt 1 hete péntek

Nagyböjt 1 hete péntek A év

Ez 18, 21-28, Mt 5, 20-26

„Vajon a gonosznak halálát akarom-e,- és nem inkább azt, hogy megtérjen útjairól és éljen?”

Az izraeliták a babiloni fogságban sokat töprengtek azon, hogy Isten ítélete Jeruzsálem és Júda fölött igazságos volt-e? Ezekiel próféta nem Jeruzsálem pusztulásakor esett fogságba, hanem korábban egy évtizeddel. Ezekielt ezek közül a korábbi foglyok közül választotta ki Isten, hogy fogolytársait is vezesse, és látomásban vissza-visszamenjen Jeruzsálembe, és ott tapasztalja meg népe folyamatos bűnösségét, a főváros és népe teljes megbüntetésének jogosságát. A korábban elhurcoltak azt firtatták, hogy a gonosznak a fia miért nem viseli apja bűneinek terhét? A prófétájuk által megmagyarázza az Úr, hogy ha a gonosz ember fia látja apja bűneit, megretten, és nem követi apját a bűnökbe, hanem igyekszik a jót tenni, Isten ezt a jóakaratot veszi figyelembe. Isten ugyanis igazságos, azt sújtja ítéletével, aki ténylegesen vétkezett. És ez így van rendjén. Viszont akkor is igazságos az Isten ítélete: ha a gonosz megtér, elhagyja vétkeit, igyekszik megtartani Isten minden parancsát a jog és igazság szerint, az Úr nem a bűneit tartja emlékezetben, hanem az újabb jótetteket, és megtérése szerint ítéli meg lelke állapotát. De ha az igaz abba hagyja a jót, és kezd gonoszul élni, Isten akkor is az utolsó döntést veszi figyelembe. Isten ugyanis nem olyan értelmet és akaratot teremtett az emberbe, mint az angyalokba. Ők át tudják látni a jó és rossz lényegét egyszerre, akaratukkal remekül tudják követni a kettő közti különbséget, és döntésük akár a jó, akár a rossz mellett foglal állást, az a döntés végleges. Az ember esze kisebb, akarata gyengébb az angyalokénál, ismerete kevésbé tökéletes, akarata döntése ma másként alakulhat, mint előző nap, meg tudja változtatni, és meg is teszi. Isten szemében az utolsó döntés lesz érvényes. Jézus azt magyarázza, hogy döntéseinket nemcsak szabadon változtatjuk, hanem kötelesek is vagyunk megváltoztatni döntésünket, ha rádöbbenünk tévedésünkre, rendezetlen, rossz emberi kapcsolatunkra. Olyan fontos helyzetet említ, amely az ember életében minden egyébnél lényegesebb, az Istennek bemutatott áldozatot hozza példának. A zsidóknál sem volt kis jelentősége az oltáron történő áldozatnak. Aki odament, nem futhatott el onnét Isten színe elől, hiszen azt még egy földi királlyal sem tehette meg, aki kihallgatásra jelentkezett. Mégis azt mondja az Úr, hogy ha eme szent pillanatban az jut eszébe, hogy megbántotta egyik embertársát, és ezért nem kért még bocsánatát, hagyja ott az Isten oltára előtt az ajándékot, emberileg kockáztassa meg azt, hogy most meg a végtelen Istent bántja meg az ajándék átnyújtásának elhalasztásával, és menjen előbb bocsánatot kérni a megbántott embertárshoz. Isten ezért nemcsak, hogy nem haragszik, hanem ezt követeli meg, mert a szeretet a legfontosabb az Ő szemében. Legyünk okosak lelki ügyeinket idejekorán rendezzük, sőt ha lehet, ne legyen ilyesmire szükségünk. Soha ne bántsunk meg senkit! Undok és nagyképű viselkedés, ha valaki ellenségét színpadi pózokkal, hazudozva gyalázza.

PISAI BOLDOG AGNELLUS

PISAI BOLDOG AGNELLUS

 I. r.  

(1194-1232)

Neve az Agnus (bárány) szó kicsinyítő alakja, ejtése olaszosan jobb: Anyellusz. Pisai nemesi családból származott, maga Szent Ferenc vette fel a rendbe. 1219-ben a rendalapító Pacifik testvérrel együtt Galliába küldte, hogy ott a rendet letelepítse. Mint diákonus Párizsban a rendház első házfőnöke, majd később az alakulófélben lévő rendtartomány kusztosa lett. A nép, a királyi udvar, a papság szentéletű testvérnek tartotta. 1223-ban a rendi káptalan nyolcadmagával Angliába küldte az angol rendtartomány megalapítására. Hárman voltak közülük angolok. 1224-ben érkeztek meg Angliába, ahol az első években nem volt biztos lakóhelyük, sokat szenvedtek éhségtől, hidegtől, de mindezt örvendező lélekkel viselték. Hamarosan többen kérték felvételüket a rendbe, köztük kiváló képességű fiatalok, úgyhogy egymás után létesültek a rendházak. Ezek között különösen jelentős volt az oxfordi, ahol az alapítás 1229-ben történt. Itt a klerikusok megfelelő oktatásban részesültek, minthogy ez egyetemi város volt. Agnellus kiváló tanárokat is hívott (pl.: Robert Grossetete), később más híres ferences magiszterek oktattak itt, a század végén Duns Scotus János. Az oxfordi ház mintául szolgált a többi ferences stúdiumház számára.

Amikor Agnellus, mint tartományfőnök 1230-ban részt vett az assisi káptalanon, 12 volt az angliai rendházak száma. A káptalan kérésére itt pappá szenteltette magát. Még két évig állt az angliai tartomány élén. Érdeme az angliai tartomány megszervezése; fel tudta ébreszteni a fiatalokban a szabályok hűséges megtartására és a tökéletességre való törekvést. Szabad idejét imával, elmélkedéssel töltötte. A szentmisét, zsolozsmát sokszor könnyek közt végezte. A szentek halálával halt meg 38 éves korában, az oxfordi rendházban. Soha meg nem szűnt tiszteletét XIII. Leó pápa hagyta jóvá.
Szent Ferenc tanítása az alázatosságról:
„Boldog a szolga, ki az emberek magasztalása és dicsőítése közepette nem gondolja magát különbnek, mint amikor hitványnak, együgyűnek és megvetésre méltónak tartják. Mert az ember annyit ér, amennyit Isten szemében ér, és semmivel sem többet.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Agnellust a világ hiúságától elvontad és a szent kereszt útjára vezetted. Add, hogy nyomdokait kövessük, s az égi koronát, amelyet o elnyert, mi is kiérdemeljük. A mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen!

Szent István királyunk 4.

Át kell alakítanunk gondolkodásunkat Szent István királyunk példájára

Negyedik rész

Szent István a Nagyboldogasszonynak, a Magyarok Nagyasszonyának a pártfogoltja volt, aki a világ Megváltójának az Édesanyja, az Istenemberé, az igazság, az igazságosság és szeretet Uráé. Jézus Egyháza által arra tanít bennünket, hogy az Atya akarata szerint tesz mindent. Ezt ünnepélyesen meg is fogalmazta az utolsó vacsorán: „Atyám, elérkezett az óra. Dicsőítsd meg Fiadat, hogy Fiad is megdicsőítsen téged. Hatalmat adtál neki minden ember fölött, hogy akiket neki adtál, azoknak örök életet adjon. Az az örök élet, hogy ismerjenek téged, az egyedüli igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust. Én megdicsőítettelek a földön: a feladatot, amelynek az elvégzését rám bíztad, elvégeztem. Most te dicsőíts meg, Atyám, magadnál: részesíts abban a dicsőségben (megtestesülten is), amelyben részem volt nálad, mielőtt a világ lett”. (Jn 17,1b-5) Majd tanítványaiért és azokért könyörög, akik hinni fognak neki: „Szenteld meg őket az igazságban, mert hiszen a tanításod igazság. Amint te a világba küldtél, úgy küldöm én is őket a világba. Értük szentelem magamat, hogy ők is szentek legyenek az igazságban”. (17-19) Ezt a küldetést a kereszthalál percében Édesanyjára bízta: „Asszony, nézd a fiad! (János minden hívét képviseli). Aztán a tanítványhoz fordult: Nézd, az anyád!” (és minden benne hívőé). (Jn 19,26-27a) Mária Gézának ezt idézi: A te fiad az én Fiam előtt érdemeket szerez: egész népét és országát rajtam keresztül neki adja „Én pedig megígérem neked, hogy érdemeiért, melyeket Fiam előtt szerez, a te országodnak védője és különleges pátrónája leszek”. István ezer év óta épen maradt kéz ereklyéje arra figyelmeztet: sok gyermekét ölelte, simogatta. Egész népének sorsát irányító jó törvényeket írt, amelyek biztos alapokat adtak. Ez a kéz, ha kellett, kardot rántott és harcolt. Ez a kéz jelölte ki országa útját, nemcsak munkát adott és általa bőséges kenyeret, hanem esténként kenyeret osztott azoknak, akik dolgozni már nem tudtak. Ez a kéz tudott ráncos arcokat simogatni, ezért nem pusztult el. Szent Istvánról népe nem feledkezett meg, ma is visszasírja: „ah, hol vagy magyarok Tündöklő csillaga, Ki voltál valaha országunk istápja? Hol vagy István király, Téged magyar kíván, Gyászos öltözetben teelőtted sírván”(Ho 294. A 1) Kétezer éve tudjuk: „Nincs üdvösség senki másban. Mert nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetnénk”, mint Jézusé. Vissza Jézushoz, Nagyasszonyunkhoz, Szent Istvánhoz.

Nagyböjt 1 hete csütörtök

Nagyböjt 1 hete csütörtök

Eszt 4,17n.p-r.aa-bb.gg-hh; Mt 7,7-12

„Kérjetek és adnak nektek, keressetek és találtok, zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek”

Urunk Jézus újra a nagyböjt szellemnek titkaiba akar mélyebben beavatni minket. Amint Ő is imába mélyedten töltötte negyven napját a hegy barlangjában, nekünk is ezt ajánlja: ebben a modern kori szent időben próbáljunk sokat, de legalább a meg szokottnál többet és buzgóbban imádkozni. Harminc éves koráig főfoglalkozása a napi kemény munka volt. Építőipari munkát végzett Szent Józseffel, majd az ő halála után egyedül. Feltehetőleg volt kis földjük Názáretben, amit maguk műveltek. Minden bizonnyal vissza akarta adni a fizikai munka becsületét. A teremtést az ember munkával folytatja. Ezt parancsolta Isten Ádámnak, amikor a paradicsomkertbe helyezte őt. (Ter 2, 15) Közben reggel és este zenghették hármasban ősapja, Dávid király zsoltárait. Ezekben ott szerepelnek az Ő nagy céljai: Azért jött a földre, hogy állatok feláldozása helyett önmagát áldozza föl (Zsolt 40, 7-9) mint Melkizedek rendje szerinti örök főpap.(110). De királyi méltóságát is el kell nyernie, mint Emberfiának (2). Értek benne a szenvedés iszonyatos részletei (22), de a feltámadás diadalmas öröme is (16) és a végső nagy győzelem minden gonoszság felett (149). Itt a barlang mélyén részleteiben mindezt végig kellett elmélkednie. És meg is kellett imádkoznia, hogy emberi értelme és akarata is tökéletesen fel legyen készítve a világ legnagyobb eseménysorozatára, az emberiség megváltására. Amikor pedig elkezdte tanító körútját, és felment a hegyre, ott leült, hogy szépen, hosszan elmondja küldetésének részleteit, többek között a mi életünkre is alkalmazni kezdte a maga részletesen átgondolt módszereit. Tudta jól, hogy mi csak megigazult emberek leszünk az Ő érdemei által, szükségünk lesz állandóan az általa megszerzett kegyelmekre, ezért mondja el a bizalmas imádságra biztató szavait: „Kérjetek és adnak nektek, keressetek és találtok, zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek. Mert mindenki, aki kér, kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek ajtót nyitnak”. (Mt 7, 7-8) Annak kell kérnie, akinek nincs pénze, hogy vásárolni tudjon. Ingyen kérni, a kegyelem-kérés. A kegyelmeket csak Isten tudja adni. Ő, pedig kérés, azaz imádság nélkül nem ad kegyelmet. Vissza kell tehát térnünk Istenhez! Megtérés nélkül nem remélhetünk ajándékaiban. Meg kell tanulnia mindenkinek imádkozni. Azt már mindenki láthatja, hogy akik nem Istennek nevében élnek és dolgoznak, nem segítenek rajtunk. Van ugyan emberi jóság, de azt nem a mostani piacainkon árulják. Jézus is hivatkozik erre: „Ha tehát ti (emberek), akik gonoszak vagytok, tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább fog a ti Atyátok, aki a mennyekben van, jó dolgokat adni azoknak, akik kérik őt” (11) Eszter királyné imája, pedig győzzön meg bennünket, hogy Isten a legkétségbeesettebb helyzetekben is segít, ha bizalommal kérjük.Hazánkért a Mennyek Királynéja, a Magyarok Nagyasszonya imádkozik.

TEBESSZAI SZENT MAXIMILIÁN

SZENT MAXIMILIÁN vértanú

 
*Thebeszte (= Tebessza). 

+295. március 12.

Észak-Afrika a 3. század folyamán a számos kemény üldözés ellenére a kereszténység jelentős központjává fejlődött. Maximilián, egy thebesztei római veterán huszonegy éves fia már csak hallomásból ismerte a korábbi üldözéseket. Valerianus császár (253--260) kegyetlen keresztényüldözései óta harmincöt év telt el, s ennek az öntudatos ifjú rómainak mégis a vértanúság lett a sorsa.

Maximilián ifjúsága gondtalanul és könnyeden telhetett el, amíg az államhatalom háborítatlanul hagyta a keresztényeket. Diocletianus (284- -305) és Maximianus (286--305) uralkodása alatt az állam mindinkább totális rendszerré fejlődött. Diocletianus azt hitte, hogy a birodalom gyökeres reformjára hivatott, és ennek során folytatta a hadseregnek Septimius Severus (193--211) óta megkezdett fejlesztését. Elsősorban a római veteránok fiait kötelezte katonáskodásra. Maximilián is megkapta a behívóparancsot. Ekkor megtörtént az a hallatlan és mindaddig még soha elő nem fordult eset, hogy egy köztiszteletben álló római veterán fia megtagadta az engedelmességet a császári parancsnak. Maximilián azt az álláspontot képviselte, hogy neki mint kereszténynek nem szabad a császári hadseregben szolgálnia, és nem teheti le a katonák szolgálati esküjét.

A katonák felesketése akkoriban az istenként tisztelt császár vagy a császár géniusza előtt vallási cselekménynek számított, mint valamely istennek szóló eskü. Ezzel az esküvel együtt megtörtént a katonák ún. megjelölése: az újoncnak a nyakába akasztottak egy, a császár nevével ellátott ólompecsétet, egyfajta azonossági jegyet. Ez a megjelölés és vele kapcsolatosan a bejegyzés a csapattörzskönyvbe, valamint a hűségeskü (vagyis az istencsászár iránti, esküvel megerősített kötelességvállalás) szent beavatási cselekménynek számított: a sacramentum militiae (a ,,katonai szentség'', a ,,katonai beavatás'') volt; egy istennek történt felszentelés jellegét hordotta. Maximilián tehát azért is megtagadta a katonai szolgálatot, mert a megjelölést és benne az istencsászár iránt kifejezésre jutó ünnepélyes beavatást pogány vallási cselekményként elutasította.

A Maximiliánnal történt eljárás hivatalos jegyzőkönyve így hangzik:

Tuscus és Anulinus konzulsága alatt, március 12-én, Thebesztében Fabius Victort (a fiával) Maximiliánnal együtt elővezették a tanácsházba. Az ügyvédként odaengedett Pompeianus ragadta meg a szót: ,,Fabius Victor, végrehajtó hivatalnok (pontosabban: az újoncpénz beszedője) megjelent Valerianus Quintianusszal, a császári megbízottal és Maximilián újonccal, Victor fiával. Mivel úgy látszik, hogy Maximilián a szolgálatra alkalmas, kérem, hogy vegyenek róla mértéket.''

Dion prokonzul így szólt az újonchoz: ,,Hogy hívnak?'' Maximilián: ,,Miért akarod a nevemet tudni? Nekem nem szabad a katonaságnál szolgálnom, mert keresztény vagyok.'' Dion: ,,Mérjétek meg!'' Miközben mértéket vettek róla, megszólalt Maximilián: ,,Nem szolgálhatok, nem tehetek rosszat, keresztény vagyok.'' Dion: ,,Megmérni!'' Amikor a mértékvétellel készen voltak, a szolgálattevő katona jelentette: ,,Öt láb, tíz hüvelyk.'' Dion a katonához: ,,Meg kell jelölni.'' Maximilián védekezett, és ezt mondta: ,,Nem teszem, nem lehetek katona.'' Dion: ,,Legyél csak katona! Különben a halál fia vagy.'' Maximilián: ,,Nem teljesítek katonai szolgálatot. Üttesd le a fejemet, akkor sem szolgálok a világnak, csak Istenemnek teljesítek hadi szolgálatot.'' Dion prokonzul: ,,Ki beszélte be ezt neked?'' Maximilián: ,,Lelkiismeretem és az, aki meghívott engem.'' Dion Victorhoz, a fiatalember apjához fordult: ,,Beszélj a fiaddal!'' Victor: ,,Ő maga is tudja, mit kell tennie. Elég idős ahhoz, hogy tisztában legyen vele.'' Dion Maximiliánhoz: ,,Légy hát katona, és vedd a jelet!'' Emez így válaszolt: ,,Nem veszem a jelet. Már Krisztusnak, Istenemnek a jelét hordom.'' Dion: ,,Rögtön a Krisztusodhoz küldelek.'' Maximilián: ,,Ez teljesen a kívánságom szerint való.'' Dion a szolgálatot teljesítő hivatalnokhoz: ,,Jelöld meg!'' Maximilián vonakodott és így válaszolt: ,,A világ jelét nem veszem magamra; és ha mégis rám adod a jelet, széttöröm, mert nem érvényes. Keresztény vagyok. Nem szabad a nyakamon hordanom az ólomjelet. Meg vagyok már ugyanis jelölve Uramnak, Jézus Krisztusnak, az élő Isten Fiának üdvözítő jelével. Te nem ismered őt. Szenvedett az üdvösségünkért, Isten kiszolgáltatta őt a bűneinkért. Neki szolgálunk mi keresztények valamennyien, őt követjük mint legfőbb hadvezérünket, mint az élet fejedelmét és üdvösségünk szerzőjét.'' Dion: ,,Légy katona, és fogadd el a jelet, mert különben nyomorultul elpusztulsz.'' Maximilián: ,,Nem pusztulok el. Nevem már fel van jegyezve Uramnál. Nem lehetek katona.'' Dion: ,,Gondolj hát arra, hogy milyen fiatal vagy még! Legyél katona! Így illik egy fiatalemberhez.'' Maximilián: ,,Katonai szolgálatom az én Uramat illeti meg. Nem szolgálhatok a világnak. Megmondtam már. Keresztény vagyok.''

Dion: ,,Az urainknak, Diocletianusnak és Maximianusnak szentelt kíséretben vannak keresztény katonák is, ellátják szolgálatukat.'' Maximilián: ,,Az az ő dolguk, tudniok kell, hogy mi a teendőjük. Keresztény vagyok, és nem cselekedhetek helytelenül.'' Dion: ,,Micsoda helytelenséget tesznek hát a katonák?'' Maximilián: ,,Tudod te, hogy mit tesznek.'' Dion: ,,Légy katona! Ha megtagadod a katonai szolgálatot, nyomorultul veszel el.'' Maximilián: ,,Nem veszek el. Ha elhagyom ezt a világot, csak akkor kezdek el igazán élni Krisztussal, az én Urammal.''

Erre így szólt a prokonzul: ,,Húzd ki a nevét (a csapattörzskönyvből)!' -- Mihelyt a nevét kihúzták, a prokonzul közölte: ,,Mivel istentelenségedben megtagadtad a csapatszolgálatot, olyan ítéletet kapsz, amilyent megérdemelsz.'' Felolvasta az ítéletet a tábláról: ,,Maximiliánt ki kell végezni, mert istentelen érzületében elutasította katonai beavatását.''

Maximilián így válaszolt: ,,Hála Istennek!'' Huszonegy éves, három hónapos és tizennyolc napos volt.

A kivégzésre vivő úton így szólt: ,,Kedves testvéreim, minden erőtökkel és sóvárgó vágyakozással törekedjetek arra, hogy meglássátok az Urat, és elnyerjétek tőle a koszorút!'' Vidáman fordult ezután az apjához, és így beszélt:

,,Add a hóhérnak az új öltönyömet, amelyet a katonaságra csináltattál! Százszoros jutalommal megtisztelve látlak viszont majd, s akkor mindketten eljutunk majd az Úr dicsőségébe.''

Ezután beteljesedett szenvedése.

Szent István királyunk 3.

Át kell alakítanunk gondolkodásunkat Szent István királyunk példájára

harmadik rész

Szent István király országot alapít, mégpedig keresztény országot
Géza fejedelem, Szent István király édesapja is belátta, hogy a régi beidegződés nem maradhat tovább a magyarság életének alapja. A régi életmód: vándorélet, halász, vadász, állattenyésztő világ, az óriási ázsiai sztyeppék világa, a Szentírásból is ismert valóság. Hatalmas rétek egy nép vagy család birtokában. Amit családon belül nem tudtak hasznosítani, azt bérbe adták. Így élt Ábrahám és összes rokona. Ábrahámnak a megtérése után az Úr saját földet ígért. Ábrahám kikönyörögte Istentől a biztos birtoklást jelentő ígéretet: földtulajdont és fiúgyermeket (Ter 15,1-21: tied lesz utódaidban Kánaán földje) Vannak nyomok, amelyek arra utalnak, hogy őseink is ezen a vidéken éltek Ábrahám idejében. Ennek a vándoréletnek ideje végkép lejárt, amikor a Gondviselés a Kárpát-medencébe vezette rokonságunk hét törzsét. Szomszédaink jól szervezett országok voltak. Minden bizonnyal tartalékföldnek nézték ezt a gyönyörű földet a szomszédok, mert a XX. században le is harapták ősi földünk 2/3-át. Szent István nagyon jól látta ezt, de bízott a Mennyei Királynőben, és megértette, hogy nekünk is erős országot kell létrehoznunk. Ennek első lépése volt a törzsek egy nemzetté alakítása és letelepítése. A sátortáborok helyett házak emelkedtek az alkalmas terepeken. Városok és falvak épültek. Megyéket, közigazgatási rendszert hozott létre. Fenntartotta a harcosok csoportját, mind a nyugatról, mind a keletről jövő támadásokkal szemben készen kellett lenni a védekezésre. Nemcsak magunkat, hanem az egész európai kereszténységet védenünk kellett, mert akkor Európa minősült Jézus Krisztus titokzatos testének. A kereszténység itt élt szervezetten. Mária országa Jézus Egyházának védőbástyája lett, amíg Európa egységesen keresztény volt. Ez a korszak, ez a védelem a XX. századig tartott, tehát ezer évig. Hősiesen eleget tettünk vállalt küldetésünknek. Mi, akik Európában majdnem utoljára lettünk keresztény néppé, majdnem egyedül maradtunk keresztények. XII. Piusz pápa (1939-1958) kénytelen volt kimondani: „Európa missziós területté vált”.a magyar állam sokáig volt erős, mert erősek voltak az alapok: a nemzet és a kereszténység. A nemzet erősödött létszámban is. A természetes fejélődés mellett Szent István szívesen befogadott idegeneket. Különösen sokat köszönhetünk a szerzetesrendek betelepülésének. Az első évtizedekben a bencések, majd később az újonnan alapított rendek is letelepedtek hazánkba. Szellemi kultúrájuk, bővítette a mi ősi kultúránkat. Tanították a plébániai iskolákban az írást-olvasást, a számtan alapjait. A kolostori iskolákban középiskolás módszerekkel a szakosítás is elérhető volt. A szerzetesektől tanulták gazdáink a földművelést és az ipart. A vallási oktatásban óriási előnyt jelentett ősi egyistenhitünk. A mi népünk sohasem volt bálványimádó. A szellemi létű egy igaz Istent imádta népünk. Viszont fontos volt a megváltás hite. Az egy Istenben meg kellett ismerkedni a Szentháromsággal, a megváltással, a Jézus alapította hét szentséggel. Templomokat mindenütt építettek, a papok miséztek, hit oktattak. Néhány évtized alatt keresztény lett a népünk. A vallási törvények ismertek lettek, megszentelték a család életét, a közéletet. Berzsenyi később írt verse csak rögzítette a szentistváni alapokat: „Mert minden ország támasza, talpköve a tiszta erkölcs, Mely, ha megvész, Róma ledől s rabigába görbed”. Természetes volt, hogy az ősi magyar törvények is mind érvényesek maradtak. Hazánk Magyarország az óta is.

Nagyböjt 1 hete szerda

Nagyböjt 1 hete szerda

Jón 3, 1-10; Lk 11,29-32

„Ez a nemzedék gonosz nemzedék. Jelet kíván, de nem kap más jelet, mint Jónás próféta jelét”

Az erkölcstan kifejezései nagyon fontos fogalmak. Nem emberek döntik el, hogy mi az erkölcsös, mi nem. Sokan beszélnek, értelmetlenül össze-vissza. Erkölcsnek nevezzük az Isten akaratához való viszonyulást. Erkölcsös az a személy, aki értelmével megérti, egy-egy parancsával mit akar előírni nekünk Isten, akaratával, pedig igyekszik a lehető legjobban megvalósítani. Jó erkölcsű, egyszerűen: erkölcsös az, aki rendszeresen elfogadja és megtartja Isten parancsait, ebben a szellemben éli életét. Rossz erkölcsű, vagyis erkölcstelen, aki nem is akar Istenhez igazodni életében, hanem másokat, Isten ellenségeit tartja igazodási pontnak. Jó a cselekedet, ha megfelel az Isten által kitűzött célnak, rossz a cselekedet, ha nem annak felel meg, és gonosz a tett, vagy maga a cselekvő személy, ha tudatosan és rendszeresen rombolja az igazságot és a szeretetet. Jézus gonosznak minősíti kora nemzedékét. A zsidóság kapott már az Ószövetségben is hasonló elmarasztalást. Amikor a katolikus Egyház naponta elimádkoztatja papjaival és szerzeteseivel kötelezően, a jámbor híveknek, pedig ajánlja, hogy csatlakozzanak papjaikhoz, akkor többek közt ezt a kemény ítéletet is hangsúlyozni kívánja a negyven éves sivatagi vándorlás tanulságaként: „Ma, ha szavát meghalljátok, ne keményítsétek meg szíveteket. Mint Meribánál s Massza napján a pusztában, hol atyáitok megkísértettek engem: próbára tettek, bár látták tetteimet. Negyven esztendeig undorodtam e nemzedéktől, s azt mondtam: Tévelygő szívű nép ez. Nem ismerték útjaimat, ezért haragomban megesküdtem: Nem mennek be nyugalmamba”. (Zsolt 95, 8-11) Miért mondja Jézus gonosznak a maga korabelieket? Azért, mert a régi, sivatagi vándorlásban egy kiváló ember, de csak ember, Isten prófétája, Mózes közölte népével azokat az elveket, amelyeket nekik el kellett volna fogadniuk és valóra váltaniuk. A Zsidókhoz írt levél pedig ezt hangsúlyozza: „Sokszor és sokféle módon szólt hajdan Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső napokban pedig a Fia által szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé rendelt, aki által a világot is teremtette, s aki – mivel az ő dicsőségének fénye és lényegének képmása, és mindent fenntart hatalmának igéjével,miután a bűnöktől megtisztulástszerzetta Fölség jobbján ül a magasságban”(Zsid 1,1-3)Jézus ezt a hatalmat, méltóságot rendkívüli csodákkal kísért beszédeiben megmutatta nagyon sokszor kortársainak. Ezért lett bánatos és ítélt keményen kortársai felett, és tagadta meg tőlük az újabb jelet. Egyébként is, kikezdték volna az új jelet is, ha megkapták volna. Jézus nem játszótársuk, hanem megváltó Istenük. Utal Jónás prófétára, aki elzárta szívét Ninive megmentésétől, de javított engedetlenségén, és elment Ninive pusztulását hirdetni. Isten ekkor nem akadályozta tovább a viharral ezt a szolgálatot, hanem rendkívüli módon, cethal gyomrában utaztatta vissza szökése pontjára, ahonnan elindulhatott Ninivébe. Jézus, pedig ezt a sokat firtatott cethal esetet nevezi a zsidók számára adható utolsó jelnek: nézzék majd meg a harmadnapi feltámadását, és akkor legalább higgyenek.

FABRIANO BOLDOG JÁNOS

FABRIANO BOLDOG JÁNOS

 (1469-1539)

 
A fabrianoi Righi nemesi családból származott. Már gyermekkorában megfigyelhetők voltak nála azok az erények, mikkel később kiváltotta kortársai csodálatát. Hajlama az imádságra, szülei iránti nagy szeretete, a szív ártatlansága. A tökéletesség vágyától indíttatva és Szent Ferenc példájától ihletve ferences lett. A foranoi kolostorban végezte a novícius-évet, elöljárói nagy elismeréssel voltak róla. A teológiai tanulmányok elvégzése után pappá szentelték. Élete ettol kezdve jelentéktelen helyeken folyt le. Egy eldugott kolostorba (Massacio*) került, nagyobbrészt itt élte le életét. Az a kor, melyben élt, a reneszánsz és a hitújítás kora volt. Élete szinte tudatos ellentéte a kortárs egyháziak életének. Pápák, püspökök, rangos egyháziak anyagias, fényűző, sokszor botrányos életmódjával szemben ő a legnagyobb szegénység, egyszeruség és önmegtagadás útját választotta. A kolostorhoz közel egy barlangban töltötte ideje nagy részét, ahol Krisztus szenvedéséről elmélkedett. Étkezésben, ruházatban a legnagyobb szigort és lemondást gyakorolta. A hitújítás élen lévő embereit az egyházhuségben való megingás, engedetlenség jellemezte. János csodálatos engedelmességet tanúsított elöljárói iránt. A hitújítók beszédei sokszor lázítások, vádaskodások voltak az egyházi elöljárók ellen; János csak a vallás igazságait hirdette, ezek közt is elsosorban Isten végtelen irgalmasságát. Beszédeit nagy sokaság hallgatta, sok volt a megtérő. Gyengéd szeretettel volt a bűnösök iránt, meg a betegek, szegények iránt: sok beteget gyógyított meg a kereszt jelével. 70 évi kemény vezeklő élet után, mely egyúttal vezeklés volt más egyháziak buneiért, 1539. márc. 11-én halt meg Massacioban. X. Szent Piusz pápa avatta boldoggá.
Fabrianoi Jánosra is áll, amit Celanói Tamás ír Szent Ferencrol:
„A világ megöregedett, arca ráncos lett a sok bűntől; a szerzetesrendek letértek az apostolok útjáról a bűnök éjszakája a legsötétebb órához érkezett. És íme, hirtelen feltűnt egy új ember a földön… És az emberek ámulva látták, hogy visszatérnek az apostoli idok jelei, és az ősegyház már rég eltemetettnek vélt tökéletessége újjáéledt.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Jánost a hitújítás korában imádságos és vezeklő életével példának állítottad. Add, hogy Egyházadban minden időben támadjanak hasonló példaadó papok és szerzetesek. A mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen!

Szent István király 2.

Át kell alakítanunk gondolkodásunkat Szent István királyunk példájára

második rész

István király Mária országát alapítja és építi fel

Géza halála után fia, Vajk veszi át az átalakuló magyarság kormányzását. Ősei nyomán jár: önálló nép vagyunk, csak önálló ország lehetünk. Tudja jól, hogy a németek nyugat-római császársága nagyon szeretné a magyar hont vazallusává tenni. Vajk fejedelem még a keresztény papokat sem onnan kéri a nép megtérítésére. A kelet-római császárság szintén a magyar népet áhítozik leigázni, de Vajk fejedelem oda sem ígérkezik el vazallusnak. Keresztény népet akar nevelni független államban. Ezért a római pápához fordul, királyi koronát kér tőle, mint ahogy Mária királynak nevezte, de ezt nem földi úrtól, hanem Jézus Krisztus földi helytartójától kéri. Istentől és Egyházától akar csak függeni. A korona, amit II. Szilveszter pápa küld, nem csupán ékszer, hanem ereklye lesz az egész történelmünk során. Történelmi forrás szerint a koronázás 1000.augusztus 15-én történt Székesfehérvárott, abban a csodálatos templomban, amelyet a fényes katedrálisok nyugati hazájából jött zarándok sem győzött magasztalni. István király elrendelte, hogy népe telepedjék le városokban és falvakban. Tíz püspökséget és egy érsekséget alapított. A királyi központot Esztergomban alakította ki, ott lakott, ott volt a politikai központ. Országa akarata szerint a Mennybevitt Szűzanya országa lett és az ország vallási központjának Székesfehérvárt jelölte ki. Oda nem szánt püspökséget, csak a Magyarok Nagyasszonyát és a templom mellé papi közösséget rendelt. Elrendelte, hogy ott legyen a magyar keresztények nemzeti zarándokközpontja. A búcsúra, augusztus 15-re oda zarándokolt, és királyi törvénylátó napokat tartott. Meghallgatott minden panaszost és ügyüket a törvény szerint rendezte.1015-ben ezen a búcsún vett részt Gellért, a velencei bencés monostor apátja, akit Mór, pécsváradi bencés apát hívott meg a nemzeti zarándoklatra. A magas rangú vendég ámuldozott: Mekkora tömeg gyűlt össze! Ez mind magyar? És keresztény? Hisz csak pár éve tanítják és keresztelik a magyarokat! A másik kérdése: Annyit imádkoznak és énekelnek a zarándokok, de nem hallottam még egyszer sem Mária nevét! Mór püspök mosolyogva válaszolt: Igen, mi magyarok csak Nagyasszonyunknak szólítjuk Őt, ami Királynőt jelent. Megígérte még Géza fejedelemnek, hogy születendő fia, a most már király István, annyi jót tesz Fiáért, Jézusért, hogy mindig Patrónája lesz a magyaroknak. A király felkérte Gellértet a következő búcsú szónokának. A „Napba öltözött Asszonyról” beszélt Gellért apát azon búcsún. A király látva, hogy kiváló Mária-tisztelő, felkérte, hogy legyen Imre herceg nevelője, majd csanádi püspökké választotta a szent király. A lázadó pogány magyarok szeges hordóban lökték le a Kelen hegyről, mely ma az ő nevét viseli.„Pannóniát István, a Szent király a Boldogságos Szűz családjának nevezte, olvasható Szent Gellért életrajzában. (Vita S. Gerardi 333) A koronázását azért tartotta Székesfehérvárott hogy jelezze, kinek az oltalma alatt akar uralkodni, amint már édesapja álma előre jelezte. „Szűz Mária ezen a napon az ország pártfogójává választatott”. (Szerelmey Miklós: Magyar hajdan és jelen 18b) Igen, nagyon szép volt a „hajdan”, és mivé lett a legújabb „jelen”?

Elmesélem pápaként töltött első évemet – 2. rész

Egy éve választották pápává Jorge Mario Bergogliót. Első évének tapasztalatairól összegző interjút adott az olasz Corriere della Sera napilap főszerkesztőjének, Ferruccio de Bortolinak.

A beszélgetés során az alábbi témakörök kerültek elő: a pápa telefonhívásai, kapcsolat XVI. Benedek pápával, egyházkormányzási stílus, a kialakult pápamítosz, Argentína, marxista vád, lépések a szexuális visszaélések megelőzésére, szegénység, globalizáció, család, házasság, élettársi kapcsolatok, bioetika, szexuáletika, nők szerepe az egyházban, születésszabályozás, szentföldi út, kapcsolat az ortodoxokkal, Kína, Európa, olvasott könyv, megnézett filmek, szerelem.

Ferruccio de Bortoli: Egy év telt azóta az egyszerű „buona sera” (jó estét) óta, amely az egész világot meghatotta. Olyannyira mozgalmasan telt az utóbbi tizenkét hónap – nem csak az egyház élete számára –, hogy nehezen lehetne összegyűjteni az újdonságok megszámlálhatatlan sokaságát és a Ferenc pápa pasztorális újításaira utaló mindmegannyi mély értelmű jelet. Egy kis fogadószobában vagyunk a Szent Márta-házban. Egyetlen ablaka van, amely egy kis belső udvarra néz, s látni hagyja a kék ég picinyke szögletét. Csodaszép, tavaszias, enyhe napunk van. A pápa hirtelen előbukkan, szinte berobban az egyik ajtón, arcán széles mosollyal. Vidáman tekint végig a túl sok felvevőkészüléken, amelyeket egy újságíró szenilis aggodalommal pakolt ki az asztalra. „Működnek? Igen? Akkor jó.” Egy esztendő mérlege? Nem, a számvetések nem tetszenek neki. „Csak kéthetente tartok számvetést a gyóntatómmal.”

* * *

A család témája központi helyen szerepel a nyolc bíborosból álló bizottság tevékenységében. II. János Pál Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítása óta sok miden megváltozott. Két szinódust is terveznek. Az emberek nagy újdonságokat várnak. Az elváltakról Ön azt mondta, hogy nem szabad elítélni őket, hanem segíteni kell nekik.

– Hosszú még az út, amelyet az egyháznak meg kell tennie. Ezt a folyamatot az Úr akarja. Megválasztásom után három hónappal elém tették azokat a témákat, amelyek közül ki kellett választani egyet a szinódusra. Azt javasoltuk, hogy arról tárgyaljunk, mi az, amit Jézus a mai embernek ad. Végül azonban fokozatosan, lépésről lépésre – amelyek számomra Isten akaratának jelei voltak – úgy döntöttünk, hogy a családról fogunk tárgyalni, amely igen súlyos válságon megy keresztül. Nehéz dolog családot alkotni. Kevés fiatal házasodik meg. Sok az elvált család, a közös élet terve füstbe ment. A gyerekek sokat szenvednek. Nekünk pedig választ kell adnunk. De ehhez nagyon sokat és mélyrehatóan kell gondolkodnunk. Ezt teszi a konzisztórium és a szinódus. El kell kerülni, hogy leragadjunk a felszínnél. A kísértés, hogy minden problémát kazuisztikával oldjunk meg, hiba, a mély dolgok leegyszerűsítése, miként a farizeusok csinálták, végtelenül felszínes teológia. A mélyreható gondolkodás fényében lehet majd komolyan szembenézni a sajátos helyzetekkel, mint például az elváltakéval, a problémák gyökerét érintő lelkipásztori gondoskodásra van szükség.

Walter Kasper bíboros előadása az utolsó konzisztóriumon (szakadék tátong a házasságról és családról szóló tanítás, valamint sok keresztény tényleges élete között) miért osztotta meg ennyire a főpapokat? Hogyan látja, sikerül az egyháznak a következő két évben végigjárnia ezt a fáradságos utat úgy, hogy széleskörű és békés egyetértés alakuljon ki? Ha a tan, a tanítás szilárd, akkor miért van szükség eszmecserére?

– Kasper bíboros ragyogó és mélyreható előadást tartott, amelyet nemsokára közzétesz németül. Öt témát tárgyalt, az ötödik a második házasságkötés volt. Aggódnék, ha a konzisztóriumon nem bontakozott volna ki élénk vita, anélkül mit sem ért volna. A bíborosok tudták, hogy elmondhatják azt, amit akarnak, és nagyon sokféle szempontot és látásmódot felvázoltak, melyek mind gazdagítóak. A dolgok testvéri és nyílt megvitatása segíti a mélyebb teológiai és lelkipásztori gondolkodást. Ettől nem félek, mi több, inkább törekszem rá.

A közelmúltban rendszeres volt az emberek figyelmének felhívása az úgynevezett „vitathatatlan értékekre”, főleg a bioetikában és a szexuáletikában. Ön nem vette át ezt a megfogalmazást. A tanbeli és erkölcsi elvek nem változtak. Az Ön döntése esetleg egy kevésbé az előírásokat szajkózó és az egyéni lelkiismeretet nagyobb tiszteletben tartó stílust kíván jelezni?

– Sose értettem a vitathatatlan értékek kifejezést. Az értékek azok értékek, és pont. Nem mondhatom, hogy a kezem egyik ujja kevésbé lenne hasznos a többinél. Ezért nem értem, milyen értelemben létezhetnek vitatható értékek. Amit az élet témájáról el kellett mondanom, azt leírtam az Evangelii gaudium buzdításban.

Sok ország törvényileg szabályozza az élettársi kapcsolatokat. Olyan út ez, amelyet az egyház meg tud érteni? De vajon meddig, melyik pontig?

– A házasság egy férfi és egy nő között jön létre. A világi államok igazolni akarják az élettársi kapcsolatokat azáltal, hogy szabályozzák a különféle együttélési formákat, ebben pedig az a szükség vezeti őket, hogy szabályozni kell a személyek közötti gazdasági viszonyokat, mint például az egészségügyi ellátás biztosítását. A legkülönfélébb együttélési megállapodásokról van szó, s én fel sem tudnám sorolni annak különféle formáit. Meg kell nézni az egyes eseteket, és különbözőségeiket figyelembe véve kell megítélni őket.

Hogyan mozdítják elő a nő szerepvállalását az egyházban?

– A kazuisztika itt sem segít. Igaz, hogy a nők nagyobb mértékben jelen lehetnek és jelen is kell lenniük az egyház döntéshozó pozícióiban. Ezt viszont csak működést érintő előléptetésnek nevezném. Csak ezen a módon nem jutunk sokat előre. Inkább arra kell gondolni, hogy az egyház [chiesa] szó előtt [pl. az olasz nyelvben] a nőnemű "la" névelő szerepel: az egyház a kezdetektől fogva nőnemű. A nagy teológus Hans Urs von Balthasar sokat foglalkozott ezzel a témával: a péteri elv mellett a máriás elv határozza meg az egyházat. Szűz Mária fontosabb bármely püspöknél vagy bármely apostolnál. Ennek teológiai elmélyítése folyamatban van. Rylko bíboros a Világiak Pápai Tanácsával ebben az irányban dolgozik sok női szakértővel.

Fél évszázaddal a VI. Pál által kiadott Humanae vitae után az egyház elő tudja újra venni a születésszabályozás kérdését? Carlo Maria Martini bíboros, az ön rendtársa, úgy gondolta, hogy már eljött az ideje ennek.

– Minden azon múlik, hogy miként értelmezzük a Humanae vitaet. Maga VI. Pál volt az, aki – a végén – azt kérte a gyóntatóktól, hogy nagy irgalommal járjanak el, és legyenek tekintettel a konkrét helyzetekre. De prófétai volt az ő zsenialitása. Volt bátorsága ahhoz, hogy a többséggel szemben foglaljon állást, megvédje az erkölcsi fegyelmet, kulturális fékként hasson, szembeszálljon a jelen és jövőbeli neomalthusianizmussal. A feladat nem az, hogy megváltoztassuk a tant, hanem az, hogy a dolgok mélyére hatoljunk, elérjük, hogy a lelkipásztorkodás vessen számot az egyes helyzetekkel, valamint azzal, amit az emberek képesek megtenni. Erről is lesz majd szó a szinódus folyamán.

A tudomány kiterjeszti és újrarajzolja az élet határait. Van értelme mesterségesen meghosszabbítani az életet vegetatív állapotban? Tekinthetjük megoldásnak a biológiai végrendeletet?

– Nem vagyok szakember bioetikai témákban. És tartok attól, hogy minden mondatom félreérthető lehet. Az egyház hagyományosan azt tanítja, hogy senkinek sem kötelező rendkívüli eszközöket igénybe venni, amikor már tudja, hogy élete végső stádiumában van. Lelkipásztori gyakorlatomban ilyen esetekben mindig azt tanácsoltam, hogy vegyenek igénybe fájdalomcsillapítót. Sajátosabb esetekben – ha szükséges – érdemes kikérni szakemberek tanácsát.

Közelgő útja a Szentföldre megegyezést fog-e hozni az Oltáriszentség kölcsönös vételéről az ortodoxokkal? Ebben ugyanis VI. Pálnak – ötven évvel ezelőtt – majdnem sikerült megállapodnia Athenagorasszal.

– Mindnyájan türelmetlenül várjuk, hogy "végső" eredményekre jussunk. Ám az egység útja az ortodoxokkal elsősorban azt jelenti, hogy közösen haladunk és közösen dolgozunk. Buenos Airesben a kateketikai tanfolyamokra ortodoxok is jöttek. Én pedig a karácsonyt és január hatodikát az ő püspökeikkel töltöttem, akik alkalomadtán tanácsot is kértek egyházmegyei hivatalainktól. Nem tudom, igaz lehet-e a jelenet, mely szerint Athenagorasz azt javasolta VI. Pálnak, hogy ők haladjanak csak együtt, a teológusokat pedig mind küldjék el egy szigetre, hadd vitatkozzanak egymás közt. Nyilván vicc ez, de tényleg az a fontos, hogy együtt haladjunk. Az ortodox teológia nagyon gazdag, s úgy hiszem, manapság nagy teológusaik vannak. Csodálatos, ahogyan az egyházat és a szinodalitást értelmezik.

Éveken belül a legnagyobb világhatalom Kína lesz, és Kínával a Vatikánnak nincsenek kapcsolatai. Matteo Ricci Önhöz hasonlóan jezsuita volt.

– Közel állunk Kínához. Levelet küldtem Kína elnökének, Hszi Csin-pingnek, amikor megválasztották, három nappal utánam. Ő pedig válaszolt. Vannak tehát kapcsolatok. Nagy nép a kínaiaké, s én szeretem őket.

Szentatya, miért nem beszél soha Európáról? Mi az, ami nem meggyőző Ön számára az európai törekvésből?

– Emlékszik-e arra a napra, amikor Ázsiáról beszéltem? Na, mit mondtam? (Ekkor a jelen interjú lejegyzője elkezdett magyarázkodni, próbálta halvány emlékeit előbányászni, majd rájött, hogy egy kedves átverés áldozata lett.) Én nem beszéltem sem Ázsiáról, sem Afrikáról, sem Európáról. Egyedül Latin-Amerikáról beszéltem, amikor Brazíliában voltam, és amikor a Latin-Amerikáért felelős Bizottságot kellett fogadnom. Nem volt még alkalmam arra, hogy Európáról beszéljek. De majd eljön!

Milyen könyvet olvas ezekben a napokban?

– Damiano Marzotto Péter és Magdolna című könyvét az egyház nőiségéről. Rendkívül szép könyv.

Van-e ideje megnézni valami szép filmet, hiszen a film is az egyik szenvedélye? A „nagy szépség” például Oscar-díjat nyert. Megnézi majd?

– Nem tudom. Az utolsó film, amelyet láttam, Benignitől Az élet szép. Előtte pedig újból megnéztem Fellini Országúton című filmjét. Mestermű. Andrzej Wajda is tetszett nekem…

Szent Ferencnek könnyelmű ifjúkora volt. Kérdezem: Volt valaha szerelmes?

– Az El Jesuita (A jezsuita; magyarul: Ferenc pápa. Beszélgetések Jorge Mario Bergoglióval) című kötetben elmesélem, hogy tizenhét éves koromban volt egy barátnőm. Megemlítettem ezt az El Cielo y la Tierra (Az Égről és Földről) című kötetben is, amelyet Abraham Skorkával együtt írtam. A szemináriumban elcsavarta a fejem egy lány egy hétre.

És mi lett a vége, ha nem vagyok indiszkrét?

- Fiatalokra jellemző dolgok voltak. Megbeszéltem a gyóntatómmal.
(széles mosoly)

Köszönöm, Szentatyám!

- Én köszönöm Önnek!

Az interjú 1. részét itt olvashatja.

Fordította: Tőzsér Endre SP
Forrás: Corriere della Sera, 2014. március 5., 1–3. oldal.