NAGYBÖJT
Itt van számunkra a bűnbánat ideje, hogy bűneinkért vezekeljünk és így lelkünket megmentsük ,mondja az Egyház a zsolozsmában. Szent Benedek, aki Regulájában az ősegyház szellemét őrzi meg számunkra, azt mondja:„Bár a keresztény ember egész életének folytonos nagyböjtnek kellene lennie, mégis legalább ezeknek a szent napoknak a megtartásában tanúsítsunk teljes buzgóságot, hogy a többi idő hanyagságait helyrehozzuk.”
A nagyböjt kialakulásában több fokozatot látunk: A böjt maga fejlődött ki legelőször. Szent Iréneusz püspök értesítése szerint a második században a húsvéti böjt csak egy vagy két napig tartott, Nagypénteken és Nagyszombaton, mikor az Isteni Vőlegényt kiszakították övéi közül, s azok utána szomorkodtak. A harmadik századból való feliratok szerint (Szent Ipoly püspök szobrán levő felirat szerint a lateráni múzeumban) már két hétig tartott a böjt. A negyedik században már majdnem általános volt a negyven napos böjt. Ez a mai első böjti vasárnappal kezdődött, de mivel vasárnap nem böjtöltek, ezért tulajdonképpen csak 36 napon át tartott. Valószínű Nagy Szent Gergely pápa csatolta még ide a Hamvazószerdától vasárnapig terjedő négy napot, hogy teljes legyen a negyven nap, amint az Úr Jézus is negyven napig böjtölt. Európa népei még jórészt pogányok voltak, ez a negyven nap arra szolgált, hogy, a keresztségre kijelölt hittanulókat előkészítsék a szent keresztség felvételére, melyet Húsvét vigíliáján, azaz Nagyszombat éjszakáján szolgáltattak ki. Ez Rómában a IV. és V. században virágzott, de Európa többi országaiban a VII. századig tartott. Ez az oktatás különféle vizsgákkal és szertartásokkal járt, amelyek a mai miseszövegekben is megtalálhatók. A kora középkorban még egy másik komoly szertartás is járult a nagyböjthöz: a nyilvános bűnösök vezeklése. Ez nagyböjt elején kezdődött, amikor a vezeklők elhagyták a közösséget és nagycsütörtökön fejeződött be az ünnepélyes visszafogadással. Ez a szokás körülbelül a XII. századig volt szokásban. Ma is megvan a nyoma a hamvazásban és a nagycsütörtöki szertartásban. A vezeklőkre és a hittanulókra való tekintettel, nagyböjt alatt Rómában minden nap volt stáció. Ezek határozott befolyással voltak a mai miseszövegekre. Rómának azt a helyet kellene elfoglalnia a katolikus hívők lelkivilágában, minőt Jeruzsálem foglalt el a hithű ószövetségi zsidóság lelkében. A megértett és átélt liturgia hathatósan hozzásegít, hogy igazán katolikusok lehessünk és lélekben egyesülhessünk legalább a stációs napokon a Szentatyával és a köréje sereglő római hívőkkel. Az Úr Jézus szenvedése az első négy hétben még nem domborodott ki a liturgiában, csak az utolsó kettőben. Az első négy hét azonban már lelkileg arra készített elő, hogy a szenvedés hetén és a nagyhéten teljesen együtt érző lélekkel vegyünk részt az Úr Jézus keresztjében. A későbbi középkor áhítata inkább a liturgián kívüli ájtatosságokat teremtette meg, aminő a keresztúti ájtatosság. A liturgiában a szenvedésről szóló misék és a Fájdalmas Szűz ünnepe tanúsítja a középkor áhítatát. A keresztény ókor nem a szenvedő Emberfiát szemlélte elsősorban, hanem a kereszt által győzelmes és megdicsőült királyunkat. Ezért az utolsó történelmi motívum: a húsvét misztériuma, a halál és az élet csodálatos megjelenítése átszövi a nagyböjt miséit is Napjainkban, amikor már nincsenek vezeklők, a Húsvét előtti idő minden keresztény ember számára az élet megújításának ideje az Úr Jézus szellemében. Krisztussal keresztre kell feszítenünk bűneinket őszinte bánattal és elégtétellel (húsvéti gyónás) és a dicsőségesen győzedelmes királyunkkal fel kell támadnunk a bűn sírjából (húsvéti szentáldozás)
Ennek a fenséges célnak elérésére három eszközünk van: a böjt, az imádság és az alamizsna.
Itt van számunkra a bűnbánat ideje, hogy bűneinkért vezekeljünk és így lelkünket megmentsük ,mondja az Egyház a zsolozsmában. Szent Benedek, aki Regulájában az ősegyház szellemét őrzi meg számunkra, azt mondja:„Bár a keresztény ember egész életének folytonos nagyböjtnek kellene lennie, mégis legalább ezeknek a szent napoknak a megtartásában tanúsítsunk teljes buzgóságot, hogy a többi idő hanyagságait helyrehozzuk.”
A nagyböjt kialakulásában több fokozatot látunk: A böjt maga fejlődött ki legelőször. Szent Iréneusz püspök értesítése szerint a második században a húsvéti böjt csak egy vagy két napig tartott, Nagypénteken és Nagyszombaton, mikor az Isteni Vőlegényt kiszakították övéi közül, s azok utána szomorkodtak. A harmadik századból való feliratok szerint (Szent Ipoly püspök szobrán levő felirat szerint a lateráni múzeumban) már két hétig tartott a böjt. A negyedik században már majdnem általános volt a negyven napos böjt. Ez a mai első böjti vasárnappal kezdődött, de mivel vasárnap nem böjtöltek, ezért tulajdonképpen csak 36 napon át tartott. Valószínű Nagy Szent Gergely pápa csatolta még ide a Hamvazószerdától vasárnapig terjedő négy napot, hogy teljes legyen a negyven nap, amint az Úr Jézus is negyven napig böjtölt. Európa népei még jórészt pogányok voltak, ez a negyven nap arra szolgált, hogy, a keresztségre kijelölt hittanulókat előkészítsék a szent keresztség felvételére, melyet Húsvét vigíliáján, azaz Nagyszombat éjszakáján szolgáltattak ki. Ez Rómában a IV. és V. században virágzott, de Európa többi országaiban a VII. századig tartott. Ez az oktatás különféle vizsgákkal és szertartásokkal járt, amelyek a mai miseszövegekben is megtalálhatók. A kora középkorban még egy másik komoly szertartás is járult a nagyböjthöz: a nyilvános bűnösök vezeklése. Ez nagyböjt elején kezdődött, amikor a vezeklők elhagyták a közösséget és nagycsütörtökön fejeződött be az ünnepélyes visszafogadással. Ez a szokás körülbelül a XII. századig volt szokásban. Ma is megvan a nyoma a hamvazásban és a nagycsütörtöki szertartásban. A vezeklőkre és a hittanulókra való tekintettel, nagyböjt alatt Rómában minden nap volt stáció. Ezek határozott befolyással voltak a mai miseszövegekre. Rómának azt a helyet kellene elfoglalnia a katolikus hívők lelkivilágában, minőt Jeruzsálem foglalt el a hithű ószövetségi zsidóság lelkében. A megértett és átélt liturgia hathatósan hozzásegít, hogy igazán katolikusok lehessünk és lélekben egyesülhessünk legalább a stációs napokon a Szentatyával és a köréje sereglő római hívőkkel. Az Úr Jézus szenvedése az első négy hétben még nem domborodott ki a liturgiában, csak az utolsó kettőben. Az első négy hét azonban már lelkileg arra készített elő, hogy a szenvedés hetén és a nagyhéten teljesen együtt érző lélekkel vegyünk részt az Úr Jézus keresztjében. A későbbi középkor áhítata inkább a liturgián kívüli ájtatosságokat teremtette meg, aminő a keresztúti ájtatosság. A liturgiában a szenvedésről szóló misék és a Fájdalmas Szűz ünnepe tanúsítja a középkor áhítatát. A keresztény ókor nem a szenvedő Emberfiát szemlélte elsősorban, hanem a kereszt által győzelmes és megdicsőült királyunkat. Ezért az utolsó történelmi motívum: a húsvét misztériuma, a halál és az élet csodálatos megjelenítése átszövi a nagyböjt miséit is Napjainkban, amikor már nincsenek vezeklők, a Húsvét előtti idő minden keresztény ember számára az élet megújításának ideje az Úr Jézus szellemében. Krisztussal keresztre kell feszítenünk bűneinket őszinte bánattal és elégtétellel (húsvéti gyónás) és a dicsőségesen győzedelmes királyunkkal fel kell támadnunk a bűn sírjából (húsvéti szentáldozás)
Ennek a fenséges célnak elérésére három eszközünk van: a böjt, az imádság és az alamizsna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése