„Öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust!” (Róm
13,14)
elmélkedés második rész
Íme, az Isten Báránya, akit magunkra kell öltenünk, vagyis akinek a lelkületét magunkban kell kialakítanunk. Az eredeti ártatlanság állapota csak nyomaiban maradt ránk. Igaz, ezt a betlehemi Kisded érzékeltetni akarta születésével, és minden csecsemőben újra kél ez a tapasztalat: Ártatlan kisded, mondjuk mi magunk is egy-egy bölcső vagy gyerekkocsi felett. A csecsemőkor azonban gyorsan elszáll, és a szülők, nevelők hosszú éveken át vesződnek velünk, hogy a krisztusi jellemből lassan áteredjen ránk ez a lelkület, amelyről fentebb elmélkedtünk. Aztán magunk is kísérletezünk az önneveléssel. Jó annak, akinek a Szentlélek megmutatja belső vagy külső kegyelemmel, hogy Krisztust kell magunkra öltenünk, vagyis az Ő szellemiségét kell kialakítani magunkban. Sokszor hallom a csábító szirénhangját: Ne törődj senkivel, valósítsd meg önmagadat! Ezt tulajdonképpen lehetne helyesen is értelmezni, hiszen Isten tervei szerint én és mindenki más csodálatosan szép egyéniség vagyok. Isten nem tud, de nem is akar két egyforma embert tervezni és teremteni. Ezt az egyedi tervet kell nekem valóra váltanom az életem folyamán, nem egy magam által kitalált emberi példakép térdig érő utánzatát. Mint a földre készülő Igének, nekem is figyelnem kell Atyámra, mi van rólam a könyvtekercsben, vagyis az isteni tervben megírva. Ez a figyelem a bensőséges imádságban valósul meg. Ne akarjam értesíteni Istent, hogy mit eszeltem ki magamról, sorsomról, hanem minél gyakrabban kérjek segítséget, mire szemelt ki engem az Isten, hogy kell a lehető legjobban felkészülnöm, mind a tudományok, mind az önnevelés terén. Mindenkire vonatkozik Jakab és János okítása: „a pohárból, amiből én iszom, inni fogtok ugyan, és a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem, ti is meg fogtok keresztelkedni. De azt, hogy a jobbomon vagy a balomon ki üljön, az nem az én dolgom. Az azoké lesz, akiknek készítették.” (Mk 10,39-40) Jézus rettenetes szenvedéseket vállalt a megváltásunkért. Szent Pál mégis szükségesnek látja hangsúlyozni, hogy nem a szenvedés, hanem az engedelmességből vállalt szenvedés volt megdicsőülésének az ára: „Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban is megvolt, aki isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyandolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, és hasonló lett az emberekhez, külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember. Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus az Úr, az Atyaisten dicsőségére.” (Fil 2,5-11) Az engedelmesség ilyen nagy érték Isten szemében, és mindegyikünknek érdemes ehhez igazodnunk. Hosszú életem során magam is ezt tapasztaltam. Az élet ugyan csak évek múlva, de ezt igazolta. Ezt ajánlom szívből nektek is!. Ez az érzés semmiféle pótcselekvéssel nem helyettesíthető. A szentmise a legnagyobb érték, mert Jézus a keresztáldozattal érdemelte ki az összes kegyelmet, amelyre a mindenkori embereknek szükségük van, és ezeknek a kegyelmeknek árasztása csak a mi Urunk Jézus általa lehetséges.
elmélkedés második rész
Íme, az Isten Báránya, akit magunkra kell öltenünk, vagyis akinek a lelkületét magunkban kell kialakítanunk. Az eredeti ártatlanság állapota csak nyomaiban maradt ránk. Igaz, ezt a betlehemi Kisded érzékeltetni akarta születésével, és minden csecsemőben újra kél ez a tapasztalat: Ártatlan kisded, mondjuk mi magunk is egy-egy bölcső vagy gyerekkocsi felett. A csecsemőkor azonban gyorsan elszáll, és a szülők, nevelők hosszú éveken át vesződnek velünk, hogy a krisztusi jellemből lassan áteredjen ránk ez a lelkület, amelyről fentebb elmélkedtünk. Aztán magunk is kísérletezünk az önneveléssel. Jó annak, akinek a Szentlélek megmutatja belső vagy külső kegyelemmel, hogy Krisztust kell magunkra öltenünk, vagyis az Ő szellemiségét kell kialakítani magunkban. Sokszor hallom a csábító szirénhangját: Ne törődj senkivel, valósítsd meg önmagadat! Ezt tulajdonképpen lehetne helyesen is értelmezni, hiszen Isten tervei szerint én és mindenki más csodálatosan szép egyéniség vagyok. Isten nem tud, de nem is akar két egyforma embert tervezni és teremteni. Ezt az egyedi tervet kell nekem valóra váltanom az életem folyamán, nem egy magam által kitalált emberi példakép térdig érő utánzatát. Mint a földre készülő Igének, nekem is figyelnem kell Atyámra, mi van rólam a könyvtekercsben, vagyis az isteni tervben megírva. Ez a figyelem a bensőséges imádságban valósul meg. Ne akarjam értesíteni Istent, hogy mit eszeltem ki magamról, sorsomról, hanem minél gyakrabban kérjek segítséget, mire szemelt ki engem az Isten, hogy kell a lehető legjobban felkészülnöm, mind a tudományok, mind az önnevelés terén. Mindenkire vonatkozik Jakab és János okítása: „a pohárból, amiből én iszom, inni fogtok ugyan, és a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem, ti is meg fogtok keresztelkedni. De azt, hogy a jobbomon vagy a balomon ki üljön, az nem az én dolgom. Az azoké lesz, akiknek készítették.” (Mk 10,39-40) Jézus rettenetes szenvedéseket vállalt a megváltásunkért. Szent Pál mégis szükségesnek látja hangsúlyozni, hogy nem a szenvedés, hanem az engedelmességből vállalt szenvedés volt megdicsőülésének az ára: „Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban is megvolt, aki isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyandolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, és hasonló lett az emberekhez, külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember. Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus az Úr, az Atyaisten dicsőségére.” (Fil 2,5-11) Az engedelmesség ilyen nagy érték Isten szemében, és mindegyikünknek érdemes ehhez igazodnunk. Hosszú életem során magam is ezt tapasztaltam. Az élet ugyan csak évek múlva, de ezt igazolta. Ezt ajánlom szívből nektek is!. Ez az érzés semmiféle pótcselekvéssel nem helyettesíthető. A szentmise a legnagyobb érték, mert Jézus a keresztáldozattal érdemelte ki az összes kegyelmet, amelyre a mindenkori embereknek szükségük van, és ezeknek a kegyelmeknek árasztása csak a mi Urunk Jézus általa lehetséges.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése