Sziciliai Himnuszköltő József

Himnuszköltő József 

atya

József Sziciliában született istenfélő és erényes szülőktől A gyermeket jó erkölcsben a könyvek ismeretében nevelték. Már gyermekkorában észre lehetett venni, hogy erényekben tökéletes ember válik belőle. Szelíd volt, csendes és alázatos. A szent könyveket sikeresen tanulta, Amikor Szicíliára rátörtek a barbárok, szüleivel Görögországba menekült. Ott a szaloniki kolostorba lépett és szigorú életet kezdett. Amikor kitört a szentképek elleni harc, József a legbuzgóbb védelmezői közé tartozott a szent képeknek. Ezért nemegyszer számkivetésbe küldték. Amikor utoljára visszatért a száműzetésből Konstantinápolyba, Ignác pátriárka a Nagy Egyház szent edényeinek őrzőjévé tette meg. Fotiosz pátriárka pedig az egész konstantinápolyi papság gyóntatójává nevezte ki. Isten emberének és az atyák atyjának nevezte, isten a lélekbelátás ajándékával tisztelte meg. Látta azokat a bűnöket, amiket az emberek el akartak előle titkolni. József atya csendesen hunyt el 883-ban az április 3-ról, 4-re virradó éjjel. Istentiszteleteink számára közel 300 kánont írt, ezért kapta a „himnuszköltő” címet.

Ferenc pápa: Attól kell félnünk, ha nem a testvériségen dolgozunk!

2019. április 3-án a Szentatya a hétvégi marokkói útját idézte fel az általános kihallgatásra a Szent Péter téren egybegyűlt hívőknek.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Múlt szombaton és vasárnap apostoli úton voltam Marokkóban, őfelsége VI. Mohamed király meghívására. Szeretnék köszönetet mondani neki és a többi marokkói vezetőnek a meleg fogadtatásért és az egész együttműködésért; különösen a királynak: nagyon testvéries, rendkívül barátságos, egészen közvetlen volt.

Főleg az Úrnak mondok köszönetet, aki megengedte, hogy egy további lépést tegyek a muszlim testvérekkel való párbeszéd és találkozás útján, hogy – amint az út mottója szólt – „a remény szolgája” legyek a mai világban. Zarándoklatom két szent nyomdokait követte: Assisi Ferencét és II. János Pálét. Nyolcszáz évvel ezelőtt Ferenc a béke és a testvériség üzenetét vitte el Malik al-Kámil szultánnak; Wojtyła pápa 1985-ben tett emlékezetes utazást Marokkóba, miután fogadta a Vatikánban – a muszlim államfők közül elsőként – II. Hasszan királyt.

Feltehetné valaki a kérdést: miért megy a pápa a muszlimokhoz és nemcsak a katolikusokhoz? Miért van olyan sok vallás, hogyhogy ilyen sok vallás létezik? A muszlimokkal együtt ugyanazon atyának, Ábrahámnak a leszármazottai vagyunk. Miért engedi meg Isten, hogy sok vallás létezzen? Isten meg akarta engedni ezt: a skolasztikus teológusok Isten megengedő akaratára (voluntas permissiva) hivatkoztak. Ő meg akarta engedni ezt a valóságot: sok vallás van, némelyek a kultúrából születnek, de mindig az ég felé, Istenre tekintenek. De amit Isten akar, az a testvériség közöttünk, és különösképpen – ennek az útnak az indokát itt találjuk – azokkal a testvéreinkkel, akik hozzánk hasonlóan Ábrahám gyermekei, a muszlimok. Nem kell félnünk a különbözőségtől: Isten megengedte ezt. Attól kell félnünk, ha nem a testvériségen dolgozunk, nem annak érdekében, hogy együtt járjunk az életben.

A remény szolgálata – egy olyan korban, mint a mienk – mindenekelőtt azt jelenti, hogy hidat verünk a civilizációk között. Számomra öröm és megtiszteltetés volt, hogy ezt Marokkó nemes királyságával tehettem, találkozva az ország népével és vezetőivel. Megemlékeztünk néhány fontos nemzetközi csúcstalálkozóról, melyeket az utóbbi években abban az országban tartottak, és VI. Mohamed királlyal hangsúlyoztuk a vallások lényegi szerepét az emberi méltóság védelmezésében, a béke, az igazságosság előmozdításában, valamit a teremtett világ gondozásában, amely a mi közös otthonunk. Ebben a perspektívában a királlyal közösen aláírtunk egy felhívást Jeruzsálemért, hogy a szent várost őrizzék meg az emberiség örökségeként és a békés találkozás színhelyeként, különösen a három monoteista vallás hívői számára. Meglátogattam V. Mohamed mauzóleumát, leróva kegyelemet emléke és II. Hasszan emléke előtt. Meglátogattam az imám- és hitszónokképző intézetet is. Ez az intézet egy olyan iszlámot igyekszik előmozdítani, amely tiszteletben tart más vallásokat, visszautasítja az erőszakot és az integralizmust, vagyis hangsúlyozza, hogy mindannyian testvérek vagyunk és a testvériség érdekében kell dolgoznunk.

Különös figyelmet szenteltem a migrációs kérdésnek, amikor a hatóságokhoz beszéltem, és főleg azon a találkozón, amelyet kimondottan migránsoknak szerveztünk. Némelyikük tanúságot tett arról, hogy megváltozik és ismét emberivé válik a migráns élete, amikor olyan közösségre talál, amely személyként befogadja őt. Ez alapvető fontosságú. Épp a marokkói Marrákesben ratifikálták – tavaly decemberben – „a biztonságos, rendezett és szabályozott migrációról szóló globális egyezményt”. Ez jelentős lépés a nemzetközi közösség felelősségvállalása felé. Szentszékként felkínáltuk hozzájárulásunkat, amelyet négy igével lehet összefoglalni: befogadni, védelmezni, támogatni és integrálni a migránsokat. Nem arra gondolunk, hogy a magasból kell segélyprogramokat leeresztenünk, hanem arra, hogy együtt kell közös úton járnunk ezzel a négy tevékenyéggel, hogy olyan városokat és országokat építsünk, amelyek – megőrizve saját kulturális és vallási identitásukat – nyitottak a különbözőségekre és meg tudják becsülni azokat az emberi testvériség jegyében. A Marokkóban élő Egyház közel áll a migránsokhoz, elkötelezetten segíti őket. Nem szeretek migránsokat mondani; inkább migráns személyekről szeretek beszélni. Tudjátok, miért? Mert a migráns egy melléknév, míg a személy szó főnév. Beleestünk a melléknevek kultúrájába: rengeteg melléknevet használunk, és sokszor megfeledkezünk a főnevekről, vagyis a lényegről. A melléknév mindig egy főnévhez, egy személyhez kapcsolódik; tehát: migráns személy. Így megmarad a tisztelet. Ne essünk bele a mellékneves kultúrába, amely túlságosan cseppfolyós, túlságosan megfoghatatlan. A Marokkóban élő Egyház – amint mondtam – elkötelezetten segíti a migráns személyeket, és köszönetet akartam mondani nekik, és bátorítani akartam mindazokat, akik nagylelkű szolgálatot végeznek értük, és így megvalósítják Krisztus szavát: „Idegen voltam, és befogadtatok” (Mt 25,35).

A vasárnapot a keresztény közösségnek szenteltük. Először is meglátogattam a Vidéki Szociális Szolgáltató Központot, amelyet a Szeretet Leányai nővérek működtetnek, ugyanazok, akik itt a Szent Márta Háznál a gyermekorvosi rendelőt vezetik, és ezek a nővérek – ott, Marokkóban – számos önkéntessel együttműködve dolgoznak, különféle szolgáltatásokat kínálnak a lakosság számára.

A rabati székesegyházban találkoztam a papokkal, a megszentelt személyekkel és az Egyházak Világtanácsával. Kis nyájat alkotnak ők Marokkóban, és ezért idéztem fel a só, a fény és a kovász evangéliumi képét (vö. Mt 5,13–16; 13,33); a róluk szóló szakaszt olvastuk fel a mostani általános kihallgatás elején. Nem a mennyiség számít, hanem az, hogy a sónak legyen íze, hogy a fény ragyogjon, és hogy a kovásznak legyen ereje megkeleszteni az egész tésztát. És ez nem tőlünk jön, hanem Istentől, a Szentlélektől, aki Krisztus tanúivá tesz bennünket ott, ahol vagyunk, a párbeszéd és a barátság olyan stílusában, amelyet először köztünk, keresztények között kell megélnünk, mert – azt mondja Jézus – „arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,35).

Az egyházi közösség feletti öröm a vasárnapi eucharisztiában találta meg alapját és teljes kifejeződését, amelyet a főváros egyik sportkomplexumában ünnepeltünk. Sok ezer ember, mintegy hatvan nemzetből! Egyedülálló epifániája Isten népének egy muszlim ország szívében. Az irgalmas apáról szóló példabeszéd felragyogtatta közöttünk Isten tervének szépségét, aki azt akarja, hogy minden gyermeke részt vegyen az ő örömében, a megbocsátás és a megbékélés ünnepén. Erre az ünnepre azok lépnek be, akik képesek elismerni, hogy rászorulnak az Atya irgalmára, és tudnak együtt örülni vele, amikor az egyik fivér vagy nővér hazatér. Nem véletlen, hogy ott, ahol a muszlimok mindennap a Könyörületeshez és az Irgalmashoz fohászkodnak, elhangzott az Atya irgalmasságáról szóló nagy példabeszéd. Így van: egyedül az, aki újjászületett és ennek az Atyának az ölelésében él, egyedül azok, akik testvérnek érzik magukat, egyedül ők lehetnek a remény szolgái a világban!

Nagyböjt 4. hét csütörtök

Nagyböjt 4. hét csütörtök

Jézus nyilvános működésének kezdetén az első emberek Keresztelő János tanúskodására kezdenek el hinni, aki az Úr megkeresztelkedésének jelenetére utalva azt mondta, hogy látta, amint a Lélek leszáll rá. János határozottan mondja, hogy tanúskodik róla, hogy ő az Isten Fia. Az evangéliumokból ismerjük még többek között Péter apostol vallomását és Szent Tamás hitvallását. Ezek mind emberi vallomások, ugyanúgy, mint az egyháztörténelem sok-sok szentjének tanúságtétele. Az emberi tanúskodások mellett azonban minket legfőképpen a mennyi Atya tanúsága erősít meg, aki feltámasztotta Jézust a halálból, valamint a Szentlélek Jézusról szóló tanúságtétele. Vajon tud-e Isten Lelke bennünk és általunk tanúságot tenni Krisztusról és az ő szeretetéről?

Mind a Krisztusba vetett hit, mind pedig a Szentírás tanulmányozása alázatot követel. Jézus azért jött, hogy az embereknek kinyilatkoztassa Isten misztériumait, üdvösségtervét és az Írások igazi jelentését; de csak az alázatosa tanulhatnak tőle. Aki bölcsnek gondolja magát, magától akar megigazulni, és nem fogadja el sem a Mestert, sem az Üdvözítőt.

BOLDOG VENDRAMINI ERZSÉBET

BOLDOG VENDRAMINI ERZSÉBET 

III. r., rendalapító 

(1790-1860) 

Az észak-olaszországi Bassanoban (Padovától nem messze) született. Szülei az Ágoston-rendi apácák iskolájába iratták. Itt megtanulta szeretni a magányt, imaéletet és apostolkodást. Habár hivatásával még nem volt tisztában, 27 éves korában jegyességre lépett egy ferrarai ifjúval. Már közeledett az esküvo ideje, amikor Isten belso sugallatával más hivatásra hívta meg. O engedelmeskedett a hívásnak, felbontotta jegyességét, ami természetesen nagy visszatetszést váltott ki szülei és ismerosei részérol. Három évig még otthon maradt, imával, elmélkedésekkel készült hivatására. Csatlakozott városában a ferences III. rendi közösséghez s a kapucinusok által fönntartott kórházban szegénysorsú leányok gondozását végezte. Lelkében azonban egyre jobban megérlelodött egy új szerzetesközösség alapításának gondolata. 1828-ban Padovába ment, ahol lelkivezetojének segítségével megalapította a szegények szolgálatára a Szent Erzsébetrol nevezett Ferences III. rendi Novérek Kongregációját (röviden Erzsébet-novérek). Példaképe Árpádházi Szent Erzsébet volt. A közösség gyors fejlodésnek indult, kivívta a nép megbecsülését és a hivatalos személyek pártfogását. Erzsébet a közösség vezetoje maradt haláláig. Okossággal, szelídséggel irányította szerzetét, nagy gondot fordított az újoncok képzésére. Veleszületett neveloi képességével a ferences lelkületre, önfeláldozó szeretetre, az Oltáriszentség és a Szuzanya tiszteletére vezette oket elsosorban saját példájával. Élete utolsó éveiben betegeskedett. Ilyen helyzetben is vallotta: „Lelkem békéjét semmi sem veheti el, sem betegségek, sem tagjaim eltorzulása.” 70 évesen fejezte be életét Padovában. II. János Pál avatta boldoggá 1990-ben. Az Erzsébet-novérek jelenlegi számáról nincsenek adataink. Bizonyos azonban, hogy a boldoggá avatás elosegíti a kongregáció erosödését. Egyébként Szent Erzsébet neve és pártfogása alatt évek során számos szerzetesközösség alakult: Lengyelországban 1754-ben, Lyonban 1856-ban, Freiburgban, Kínában, az USA-ban, Rio de Janeiroban a 20. században. Számunkra legismertebb a Ferences III. rendi Erzsébet Novérek betegápoló közössége, amely 1626-ban alakult Németországban (Aachen) s 1785-ben telepedett le Budán a Fo utcában. Ezek a közösségek eleven bizonyság amellett, hogy Szent Erzsébet szelleme tovább él az Egyházban.

Imádság:
Istenünk, te Boldog Erzsébetet arra segítetted, hogy Árpádházi Szent Erzsébet példáját követve a szegények szolgálatára új szerzetes családot alapítson, s szerzetestársnoi elott jó példájával világoskodjék. Add, hogy példáját követve gyakoroljuk az irgalmas szeretet tetteit és eljussunk szentjeid közé. Krisztus, a mi Urunk által.