Dr. Udvardy György püspök

Dr. Udvardy György püspök
Pécsi Egyházmegye

2017. október 18., szerda

Beauvaisi Szent Jusztusz



Szent Jusztusz
vértanú. 
~300.

Kilencéves fiú volt. Apjával indultak el, apja öccsét kívánták kiszabadítani. Keresztény-hírüket hallva, poroszlókat küldtek utánuk. A kis fiú Beauvais közelében bátran eléjük állt, megvallotta, hogy keresztény, apja rejtekhelyét nem árulta el, ellenben hősiesen vállalta, hogy fejét vegyék.



Ferenc pápa a FAO székházában: A szeretet szó legyen része a nemzetközi együttműködés nyelvezetének



Ferenc pápa a FAO székházában: A szeretet szó legyen része a nemzetközi együttműködés nyelvezetének

Október 16-án, hétfőn, az élelmezési világnapon Ferenc pápa beszédet mondott az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete, a FAO római székházában.

Tisztelt főigazgató úr, tisztelt vezetőség, hölgyeim és uraim!
Köszönöm a meghívást és José Graziano da Silva professzor, főigazgató üdvözlő szavait. Szívből üdvözlöm a tagállamok képviselőit és mindenkit, aki a világ más részein működő FAO-székházakból kapcsolódik hozzánk.
Különösképpen üdvözlöm a G7-országok jelen lévő mezőgazdasági minisztereit, akik most véget ért csúcstalálkozójukon olyan kérdésekről tárgyaltak, amelyek nagy felelősséget jelentenek nem csak a fejlődés és a termelés, hanem a nemzetközi közösség egészének kérdésében.
1. Azért gyűltünk össze, hogy megünnepeljük az élelmezési világnapot, hogy emlékezzünk 1945. október 16-ára, amikor a kormányok megalapították a FAO-t, elhatározva, hogy felszámolják az éhezést a mezőgazdasági ágazat fejlesztésén keresztül. Egy olyan időszak volt ez, amikor súlyos mértékben hiányzott az élelmiszer-biztonság, nagy népmozgások zajlottak, emberek milliói kerestek olyan helyet, ahol túlélhetik az ínséget és a háborúk okozta pusztulást.
Amikor arról gondolkodunk, milyen hatással van az élelmiszer-biztonság az emberi mobilitásra, az azt jelenti, hogy abból az elkötelezettségből indulunk ki, amely miatt a FAO létrejött, és megújítjuk ezt az elkötelezettséget. Napjaink valósága minden szinten nagyobb felelősséget igényel, nemcsak annak érdekében, hogy biztosítva legyen a föld gyümölcseinek elégséges megtermelése és egyenlő elosztása – ez nem kellene hogy kérdés legyen –, hanem azért is, hogy megvédjük minden ember jogát ahhoz, hogy szükségleteinek megfelelő mértékben jusson táplálékhoz, részt vehessen az őt érintő döntésekben és vágyai megvalósításában anélkül, hogy el kelljen szakadnia szeretteitől.
Egy ilyen nagy horderejű cél kapcsán az egész nemzetközi szisztéma hitelessége forog kockán. Tudjuk, hogy az együttműködést mindinkább befolyásolják a részérdekek, amelyek odáig mennek, hogy már a vészhelyzetben való segítségnyújtást is korlátozzák. Mindennapos hír, hogy emberek éhen halnak, földjeik elhagyására kényszerülnek, és fennáll a veszély, hogy a hír közönyt von maga után. Sürgős tehát, hogy új utakat találjunk, hogy a rendelkezésünkre álló lehetőségeket olyan garanciává alakítsuk át, amely lehetővé teszi minden ember számára, hogy megalapozott reménnyel, ne csak néhány kívánsággal tekintsen a jövőre.
A nemzetközi kapcsolatok alakulása azt mutatja, hogy egyre növekvő mértékben képes választ adni az emberi család várakozásaira, támogatja ebben a tudomány és a technika, amely tanulmányozza a problémákat, és odaillő megoldásokat javasol. Mégis, ezek az új célkitűzések sem tudják leküzdeni, hogy a világ népességének nagy része kirekesztve éljen: hányan vannak az alultápláltság, a háborúk, a klímaváltozás áldozatai? Hány embernek nincs munkája, nincsenek meg az alapvető javai, hányan kénytelenek elhagyni otthonukat, kitenni magukat a kizsákmányolás számos szörnyű formájának? A technológiának a fejlődés szolgálatába állítása természetesen követendő út, feltéve, hogy konkrét tettekhez vezet annak érdekében, hogy csökkentsük az éhezők számát és kezelni tudjuk a kényszermigráció jelenségét.
2. Az éhínség és a migráció kapcsolatának kérdését csak úgy tudjuk vizsgálni, ha a probléma gyökeréig hatolunk. Az ENSZ és a civil társadalom különféle szervezetei által e témában folytatott kutatások egyöntetűen azt mutatják, hogy a két legfontosabb akadályt kell legyőzni: a konfliktusokat és a klímaváltozást.
Hogyan lehet legyőzni a konfliktusokat? A nemzetközi jog kijelöli számunkra azokat az eszközöket, amelyekkel megelőzhetjük vagy gyorsan megoldhatjuk őket, elkerülve, hogy elhúzódjanak, és nyomort, pusztulást okozzanak a társadalom szövetében. Gondoljunk azokra a népekre, amelyek az immár évtizedek óta tartó háborúkban szenvednek, olyan háborúkban, amelyeket el lehetett volna kerülni, vagy legalább meg lehetett volna állítani, ehelyett azonban egyre nagyobb a pusztító hatásuk, csökken az élelmiszer-biztonság, és az emberek kénytelenek elvándorolni. Jóakaratra és párbeszédre van szükség a konfliktusok megfékezéséhez, és mélyen el kell köteleznünk magunkat az Egyesült Nemzetek Alapokmányában megfogalmazott fokozatos és szisztematikus leszerelés mellett, ahogyan amellett is, hogy orvosoljuk a fegyverkereskedelem fájdalmas sebét. Mit ér az, ha kimondjuk, a konfliktusok miatt emberek milliói válnak az éhínség és az alultápláltság áldozataivá, ha nem munkálkodunk hatékonyan a békéért és a leszerelésért?
Ami a klímaváltozást illeti, mindennap érzékeljük a következményeit. Tudományos ismereteinknek köszönhetően tudjuk, hogyan kell szembenéznünk a problémákkal; a nemzetközi közösség ki is dolgozta a szükséges jogi eszközöket, mint például a párizsi klímaegyezményt, amelytől azonban többen kezdenek eltávolodni. Újra felüti fejét az ökoszisztémák kényes egyensúlya iránti gondatlanság; az az elbizakodott feltételezés, hogy manipulálhatjuk és ellenőrzésünk alatt tarthatjuk a bolygó korlátozott erőforrásait; valamint a nyereségvágy. Ezért szükség van arra, hogy erőfeszítéseket tegyünk a konkrét, tevőleges konszenzusért, ha el akarjuk kerülni a még tragikusabb következményeket, amelyek súlya továbbra is a legszegényebb, legvédtelenebb emberekre nehezedik. A mi feladatunk, hogy változtatásokat javasoljunk az életstílus, az erőforrások felhasználása, a termelés szempontjai terén, egészen a fogyasztásig –fogyasztásunk pazarló, sok élelmiszer elveszik. Nem törődhetünk ebbe bele, nem mondhatjuk, hogy „majd valaki más megoldja”.
Azt hiszem, ezek a kiindulópontjai minden komoly megfontolásnak a migráció jelenségével összekapcsolódó élelmiszerbiztonság témájában. A háborúk és a klímaváltozás bizonyosan éhínséget okoznak, kerüljük el tehát, hogy úgy beszéljünk az éhínségről, mint valami gyógyíthatatlan betegségről. A szakértőitek által nyújtott legutóbbi becslések szerint globális szinten növekszik a gabonatermelés, oly mértékben, hogy ez világszinten stabilabbá teszi a készleteket. Ez okot ad a reményre és azt mutatja, hogy ha a szükségletekre odafigyelve munkálkodunk és szembeszállunk a spekulációval, nem marad el az eredmény. Mert az élelmiszerkészletek nem ritkán a piaci spekuláció áldozatai lesznek, amely csak aszerint mérlegel, hogy a nagy termelők milyen anyagi gyarapodást érhetnek el vele, vagy hogy milyen lehetőség rejlik a fogyasztásban, nem pedig az emberek reális igénye szerint. Ez pedig elősegíti a konfliktusokat és a pazarlást és még jobban növeli a földön az utolsók sorát, azokét, akik származási helyüktől távol keresik a jövőjüket.
3. Mindezzel szembenézve irányt változtathatunk és kell is változtatnunk. (vö.: Áldott légy 53; 61; 163; 202). Az élelmiszerigény növekedését tapasztalva elengedhetetlenül szükséges, hogy a föld gyümölcsei mindenkinek a rendelkezésére álljanak. Van, aki szerint elég lenne csökkenteni az éhes szájak számát, és így meg lehetne oldani a problémát. Ez a megoldás azonban hamis, ha arra gondolunk, milyen nagymértékű az élelmiszerpazarlás, és arra a fogyasztói magatartásra, amely eltékozolja az erőforrásokat. Csökkenteni valamit könnyű, ahhoz azonban, hogy osztozni tudjunk másokkal, meg kell térnünk, ez pedig odaadást igénylő feladat.
Ezért felteszem magamnak – felteszem nektek – ezt a kérdést: túlzás lenne azt gondolni, hogy a nemzetközi együttműködés nyelvezetébe bevezetjük a szeretet kategóriáját, amely alatt azt értjük, hogy ingyenesség, egyenlő bánásmód, szolidaritás, az ajándékozás kultúrája, testvériesség, irgalmasság? Hiszen ezek a szavak valójában kifejezik a nemzetközi tevékenység során oly gyakran használt „humanitárius” szó gyakorlati jelentését. Szeretni a testvéreket, elsőként szeretni őket, anélkül, hogy viszonzást várnánk: ez az evangéliumi alapelv sok kultúrában és vallásban megjelenik és az emberiesség alapelvévé válik a nemzeti kapcsolatok nyelvezetében. Jó lenne, ha a diplomácia és a multilaterális intézmények táplálnák és elősegítenék a szeretetnek ezt a képességét, mert ez az út, amely garantálja nemcsak az élelmiszerbiztonságot, hanem az ember biztonságát a maga teljességében. Az nem lehet, hogy csak akkor tevékenykedünk, ha mások is azt teszik, és nem elég, ha szánakozunk, mert a szánalom megáll a vészhelyzetben nyújtott segítségnél, míg a szeretet az igazságot tűzi ki célul, alapvetően szükség van rá ahhoz, hogy kialakítsunk egy igazságos társadalmi rendet a különféle csoportok között, akiknek pedig fel kell vállalniuk annak kockázatát, hogy kölcsönösen találkoznak egymással. Szeretni azt jelenti, hozzájárulni ahhoz, hogy minden ország növelje a termelését és elérje az önellátást az élelmiszerellátásban. Szeretni azt jelenti, új fejlődési és fogyasztási modelleket kidolgozni, olyan politikákat alkalmazni, amelyek nem nehezítik tovább a kevésbé fejlett országok helyzetét illetve másoktól való függését. Szeretni azt jelenti, nem kelteni több megosztottságot az emberi családban azok között, akiknek feleslegük van, és akik hiányt szenvednek a legszükségesebben is.
A diplomáciai tevékenység a közelmúlt eseményei során is bizonyította, hogy meg lehet állítani a tömegpusztító fegyverek használatát. Mindannyian tudjuk, mekkora pusztításra képesek ezek az eszközök. De ugyanennyire tudatában vagyunk annak, mekkora szegénységet és kirekesztést okoznak? Hogyan lehet megállítani azokat az embereket, akik készek kockára tenni mindent, egész nemzedékeket, amelyek eltűnhetnek, mert nincs meg a mindennapi kenyerük, vagy mert az erőszak és a klímaváltozás áldozataivá válnak?

Arra mennek, ahol fényt látnak, vagy ahol érzik, hogy ott van az élet reménye. Nem állíthatják meg őket fizikai, gazdasági, törvényi, ideológiai akadályok: csakis az állíthatja meg őket, ha következetes módon alkalmazzuk az emberiesség alapelvét. Ehelyett azonban csökken a fejlődéshez nyújtott segítség és korlátozzák a multilaterális intézmények tevékenységét, miközben kétoldalú egyezményeket kötnek, amelyek az egyéb teendőiknek és a különféle szövetségeseiknek rendelik alá az együttműködést, vagy egyszerűen annak, hogy a pillanatnyi nyugalmat részesítik előnyben. Ezzel ellentétben az emberi mobilitás kezeléséhez összehangolt, szisztematikus kormányközi tevékenységre van szükség, amely a meglévő nemzetközi szabályozás szerint zajlik, és amelyet átjár a szeretet és a bölcsesség. Célja a népek találkozása, amely mindenkit gazdagít, egységet és párbeszédet szül, nem pedig kirekesztést és sebezhetőséget.
Itt pedig engedjétek meg nekem, hogy csatlakozzak a sebezhetőségről szóló vitához, amely a migránsokkal kapcsolatban megosztást ébreszt nemzetközi szinten. Az a sebezhető, aki alacsonyabb rendű helyzetben van, és nem tudja megvédeni magát, nincsenek hozzá eszközei, vagyis kirekesztést él meg. És ebbe a helyzetbe az erőszak, a természet állapota, vagy még rosszabb, a közöny, az intolerancia, vagy egyenesen a gyűlölet hozza. Az a helyes ebben a helyzetben, ha beazonosítjuk az okokat annak érdekében, hogy kellő szakértelemmel cselekedhessünk. De az nem elfogadható, hogy mivel nem akarjuk felvállalni a feladatot, egyfajta szofisztikált nyelvezet mögé bújunk, amely nem válik becsületére a diplomáciának, hanem inkább beszűkíti annak tartalmát: a „lehetséges művészete” helyett nem lesz más, mint „meddő ujjgyakorlat annak érdekében, hogy kimagyarázza az egoizmust és a tétlenkedést”.
Jó lenne, ha mindezt számításba vennék a Pacto mundial para una migración segura, regular y ordenada (globális egyezmény a biztonságos, rendezett és szabályozott migrációról – a szerk.) kidolgozásánál, amelyen jelen pillanatban dolgoznak az ENSZ-ben.
4. Hallgassuk meg sok peremre szorult, kirekesztett testvérünk kiáltását: „Éhes vagyok, idegen, mezítelen, beteg vagyok, be vagyok zárva egy menekülttáborba”. Igazságot kérnek, nem könyörögnek, nem a vészhelyzetre hívják fel a figyelmet. Széleskörű és őszinte párbeszédre van szükség minden szinten, hogy megtaláljuk a legjobb megoldásokat és egy újfajta kapcsolat alakuljon ki a nemzetközi élet különböző szereplői között, olyan kapcsolat, amelyet a kölcsönös felelősség, a szolidaritás és az egység mozgat.
A migránsokat a gyakran tragikus helyváltoztatás a nyomor igájába hajtja, és ezt az igát egy olyan megelőzéssel lehet leoldani, amely a fejlődés érdekében olyan projekteket dolgoz ki, amelyek munkahelyeket teremtenek, képesek válaszolni a klímaváltozás és a környezet válságára. A megelőzés sokkal kevesebbe kerül, mint a földek pusztulása vagy a vizek szennyezése következményeinek kezelése. Ezek a hatások éppen bolygónknak azokat a neuralgikus zónáit érik, ahol az egyetlen törvény a szegénység, ahol egyre több a betegség és csökkenőben van a várható élettartam.
Sok dicséretes kezdeményezés indult már útnak. Mégsem elég. Sürgős szükség van arra, hogy minden erőnket megmozgassuk, programokat finanszírozzunk annak érdekében, hogy még hatékonyabb és ígéretesebb módon nézzünk szembe az éhínséggel és a strukturális nyomorral. Ha azonban a cél egy olyan mezőgazdaság, amely egy adott ország valós igényeinek megfelelően termel, akkor nem megengedett dolog elvenni a művelhető földet a lakosságtól és megengedni, hogy a land grabbing (földrablás) továbbra is nyereséget hozzon egyeseknek, talán éppen azoknak a cinkosságával, akiknek a dolga az lenne, hogy a nép érdekében cselekedjenek. Távol kell tartani magunktól azt a kísértést, hogy a népesség szűk csoportjai érdekében munkálkodjunk, ahogyan azt is, hogy a kívülről érkező hozzájárulásokat nem megfelelő módon, a korrupciót táplálva vagy törvényes kereteken kívül használják fel.
A Katolikus Egyház a maga intézményeivel, mivel közvetlen és konkrét ismeretei vannak a szóban forgó helyzetekről, a csillapítandó szükségletekről, közvetlenül részt szeretne venni ebben a munkában, küldetése értelmében, amely arra vezeti, hogy szeressen mindenkit, és arra is kötelezi, hogy azokat, akik országos és nemzetközi szinten felelősséget viselnek, emlékeztesse arra a tágabb kötelességükre, hogy osztozzanak a többség szükségleteiben.
Azt kívánom, hogy mindenki, saját hitének vagy meggyőződésének csendjében fedezze fel, milyen ösztönzést, milyen vezérelveket, milyen hozzájárulást adhat a FAO-nak és más kormányközi intézményeknek, hogy jó és állhatatos munkát tudjanak végezni az emberi család közös java érdekében.
Köszönöm!
 


Szent Lukács evangelista



Szent Lukács evangelista


Sajátos öröm felfedezni Urunk egy-egy szavában, cselekedetében, hogy azzal mintha épp a mi utunkat, hivatásunkat jelölné ki. Így lehetett Szent Lukács Jézusnak a mai Evangéliumban hallott szavaival, melyek többszörösen is neki szóltak. Szent Pál társaként sokat utazott az evangélium érdekében; átélhette a kiszolgáltatottságot, az evangéliumi szegénységet, de azt is, hogy mit jelent a krisztusi békesség hordozójának és hírnökének lenni. Mint orvos különösen is magára vonatkozónak érezhette a felhívást: „Gyógyítsátok meg a betegeket!”

A mai Szentleckéből – mely tele van hétköznapi dolgokkal, esetlegességekkel s Szent Pál férfiasan visszafogott panaszkodásával amiatt, hogy a hozzá legközelebb állók, közvetlen munkatársai is cserben hagyták és fájdalmat okoztak neki – nyilvánvaló, hogy az ősegyház élete sem volt tiszta, felhőtlen idill. Isten országa sem akkor, sem most nem emberi gyarlóságoktól mentes, szép, felhők feletti világ, hanem bennünk és köztünk épülő valóság, melyet a mi erőfeszítéseink és gyengeségeink, elviselt és önként vállalt szenvedéseink is alakítanak. Az Úr pedig nemcsak titokzatos jelenlétével, belső vigasztalásával van segítségünkre, hanem azok által is, akiket mellénk rendelt, s akik hűséges ragaszkodásukkal tartják bennünk a lelket a nehéz időkben. A mai ünnepen adjunk hálát azért, hogy kegyelmével mellettünk is ott áll az Úr, és evangéliumával Szent Lukács.

Urunk Jézus, köszönjük Neked, hogy miközben Szent Lukács és a többi evangélista írásait olvassuk, s az elmélkedés folyamán ítéleted alá helyezzük életünket, magunkon érezhetjük a Te szelíd és irgalmas tekintetedet; miközben megtanuljuk, hogy Nélküled senkik és semmik vagyunk, arról is tapasztalatot szerzünk, hogy megnyugtató és igaz békességet adó jóváhagyásoddal elismered gyatra, de hűséges fáradozásunkat. Szent Lukács közbenjárására add meg, kérünk, kegyelmesen, hogy a Te küldötteidként mi is egész életünkkel az isteni irgalmasság hírnökei lehessünk.
 


2017. október 17., kedd

Krétai Szent András



Krétai Szent András 
vértanú


Krétai születésű volt, és a képromboló Konstantin Kopronimosz császár uralkodása alatt élt. Először Kréta szigetén a pusztalakók szent életét élte, és mindnyájan tisztelték, akik ismerték. Tudomást szerezve a szentképek elleni üldözésről, Konstantinápolyba ment, hogy a császárt jobb belátásra bírja a szentképek iránt. Útközben megkínzott főpapokat, megbilincselt és börtönbe vetett híveket látott, akik a szentképek miatt szenvedtek. A fővárosba érkezve, Szent Mamász templomába ment. Ott a jelenlevő császárt bátran leleplezte cselekedetei miatt. A katonák megkötözve Andrást, ütlegelni kezdték, de a császár leállította, és palotájába hivatta. A szent pusztalakó bátran kifejtette a császár előtt a szentképek tiszteletének helyességét. Rávilágított, hogy, ha büntetés jár a császári szobrok megsértésért, mennyivel Isten ellenesebb dolog üldözni Krisztust az Ő szent képeiben. A császár megkínoztatta ezért Andrást és börtönbe záratta. Majd kivitték a városon át a vesztőhelyre és megkövezték. Egy eretnek baltával támadt rá és megölte. Ez 767-ben volt.


Ferenc pápa levele a Szentföldi Kusztódia 800 éves évfordulójára: Legyetek a Feltámadott örömteli tanúi!



Ferenc pápa levele a Szentföldi Kusztódia 800 éves évfordulójára: Legyetek a Feltámadott örömteli tanúi!


800 éves hűséges jelenlét 
 
Ferenc pápa október 17-én levelet küldött Francesco Patton szentföldi ferences kusztosnak abból az alkalomból, hogy „800 éve vannak jelen és szolgálnak a Szentföldön, azokon a helyeken, ahol az Isten megtestesült és közöttünk élt”. A Szentatya hálás köszönetet mond az ott szolgálatot teljesítő ferences testvéreknek, akik „életben tartják a keresztény tanúságtételt, tanulmányozzák a Szentírást és fogadják a zarándokokat”.
A szeráfi Ferenc atya 1217 nagykáptalanján nyitotta meg a rendet a misszionárius és egyetemes távlatok előtt
A pápa felidézi a levelében, hogy „a szeráfi Ferenc atya 1217 nagykáptalanján nyitotta meg a rendet a misszionárius és egyetemes távlatok előtt, amikor a testvéreit az összes nemzethez elküldte, mint a hit, a testvériség és a béke követeit, így megteremtve a szentföldi rendtartományt, melyet kezdetben tengerentúli vagy szíriai provinciának hívtak. A távlatok ilyen kiszélesítése egy olyan nagy kalandnak a kezdetét jelentette, mely a testvéreket 800 évvel ezelőtt Akko-ba vitte, ahol ez év június 11-én nyitottátok meg a jubileumi megemlékezéseket, miközben megújítottátok a jézusi hivatásotokban az evangélium és az egyház iránti hűségeteket” – szól a pápa levele.
A Szentföldön különféle kultúrák, népcsoportok és vallások tagjai között
„Kitartóan az imádságban, egyszerűségben és szegényen, Róma püspöke iránti engedelmességben vagytok jelen a Szentföldön a különféle kultúrák, népcsoportok és vallások testvérei mellett, miközben a béke, a testvériség és a tisztelet magvait hintitek el”. A pápa elismerően szól a kusztódia készségéről, ahogy a világ minden részéről érkező zarándokokat fogadják és kísérik, ahogy buzgón tanulmányozzák a Szentírást, Szent Jeromos mondása jegyében: „Aki nem ismeri a Szentírást, nem ismeri Jézust”.
Legyetek a Feltámadott örömteli tanúi a Szentföldön!
Külön kitér a levélben Ferenc pápa a szentföldi ferencesek „lelkipásztori szolgálatára, mellyel a helyi egyházi közösségeket segítik”. Arra kéri őket, hogy „örömmel maradjanak meg továbbra is ebben a szolgálatban, főként a szegények gondozásában, a fiatalok nevelésében, az idősek ellátásában, a betegek ápolásában, miközben az élet hétköznapjait az irgalmasság műveivel élik meg”. Elődjére, VI. Kelemen pápára utal a levél, aki 1342-ben a Gratias agimus bullával „rájuk bízta a Szent Helyek őrzését, arra bátorítva őket, hogy legyenek a Feltámadott örömteli tanúi a Szentföldön”.
Isten egész népének a nagykövetei vagytok
„Ti az Isten egész népének a nagykövetei vagytok, mely bőkezűen fenntartott benneteket, különösképpen is a szentföldi gyűjtések révén, ami láthatóvá teszi Jézus földjén a hit cselekedeteit”. Végül Ferenc pápa az alapító Szent Ferenc regulájából idézett: „Ajánlom, továbbá intem és buzdítom a testvéreket az Úr Jézus Krisztusban, hogy akik az egész világba indulnak, ne veszekedjenek, kerüljék a szóváltást, ne ítélkezzenek egymás felett, hanem legyenek szelídek, békések, szerények, és alázatosak, akik tisztességgel beszélnek mindenkivel, ahogy az illik”, majd Ferenc pápa a Boldogságos Szűz Mária és védőszentjük, Páduai Szent Antal pártfogásába ajánlotta a fennállása nyolcszáz éves évfordulóját ünneplő szentföldi ferences kusztódia tagjait.
A Szentföldi Ferences Kusztódia alapítása
A Szentföldi Ferences Kusztódia a ferences rend legfontosabb missziója. Az 1217. évi általános káptalan alapította, s miután 1263-ban elszakadt a római kusztódiától, három részre oszlott: szíriai, ciprusi és tarzuszi kusztódiára. A szaracénok 1291-ben az összes szíriai és palesztinai kolostort elpusztították, sok ferencest is megöltek. A kusztódia 1333-ben éledt újjá, amikor Róbert nápolyi király és felesége, Sancia a szultántól néhány szent helyet visszakapott Jeruzsálemben, és ők a ferencesekre bízták azokat. Ezt az ajándékozást VI. Kelemen pápa 1342-ben megerősítette a „Gratias agimus” bullájával.