Ferenc pápa a FAO
székházában: A szeretet szó legyen része a nemzetközi együttműködés
nyelvezetének
Október 16-án, hétfőn, az élelmezési világnapon
Ferenc pápa beszédet mondott az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete,
a FAO római székházában.
Tisztelt főigazgató úr, tisztelt vezetőség,
hölgyeim és uraim!
Köszönöm a meghívást és José Graziano da Silva
professzor, főigazgató üdvözlő szavait. Szívből üdvözlöm a tagállamok
képviselőit és mindenkit, aki a világ más részein működő FAO-székházakból
kapcsolódik hozzánk.
Különösképpen üdvözlöm a G7-országok jelen lévő
mezőgazdasági minisztereit, akik most véget ért csúcstalálkozójukon olyan
kérdésekről tárgyaltak, amelyek nagy felelősséget jelentenek nem csak a
fejlődés és a termelés, hanem a nemzetközi közösség egészének kérdésében.
1. Azért gyűltünk össze, hogy megünnepeljük az
élelmezési világnapot, hogy emlékezzünk 1945. október 16-ára, amikor a
kormányok megalapították a FAO-t, elhatározva, hogy felszámolják az éhezést a
mezőgazdasági ágazat fejlesztésén keresztül. Egy olyan időszak volt ez, amikor
súlyos mértékben hiányzott az élelmiszer-biztonság, nagy népmozgások zajlottak,
emberek milliói kerestek olyan helyet, ahol túlélhetik az ínséget és a háborúk
okozta pusztulást.
Amikor arról gondolkodunk, milyen hatással van
az élelmiszer-biztonság az emberi mobilitásra, az azt jelenti, hogy abból az
elkötelezettségből indulunk ki, amely miatt a FAO létrejött, és megújítjuk ezt
az elkötelezettséget. Napjaink valósága minden szinten nagyobb felelősséget
igényel, nemcsak annak érdekében, hogy biztosítva legyen a föld gyümölcseinek
elégséges megtermelése és egyenlő elosztása – ez nem kellene hogy kérdés legyen
–, hanem azért is, hogy megvédjük minden ember jogát ahhoz, hogy
szükségleteinek megfelelő mértékben jusson táplálékhoz, részt vehessen az őt
érintő döntésekben és vágyai megvalósításában anélkül, hogy el kelljen szakadnia
szeretteitől.
Egy ilyen nagy horderejű cél kapcsán az egész
nemzetközi szisztéma hitelessége forog kockán. Tudjuk, hogy az együttműködést
mindinkább befolyásolják a részérdekek, amelyek odáig mennek, hogy már a
vészhelyzetben való segítségnyújtást is korlátozzák. Mindennapos hír, hogy
emberek éhen halnak, földjeik elhagyására kényszerülnek, és fennáll a veszély,
hogy a hír közönyt von maga után. Sürgős tehát, hogy új utakat találjunk, hogy
a rendelkezésünkre álló lehetőségeket olyan garanciává alakítsuk át, amely
lehetővé teszi minden ember számára, hogy megalapozott reménnyel, ne csak
néhány kívánsággal tekintsen a jövőre.
A nemzetközi kapcsolatok alakulása azt mutatja,
hogy egyre növekvő mértékben képes választ adni az emberi család várakozásaira,
támogatja ebben a tudomány és a technika, amely tanulmányozza a problémákat, és
odaillő megoldásokat javasol. Mégis, ezek az új célkitűzések sem tudják
leküzdeni, hogy a világ népességének nagy része kirekesztve éljen: hányan
vannak az alultápláltság, a háborúk, a klímaváltozás áldozatai? Hány embernek
nincs munkája, nincsenek meg az alapvető javai, hányan kénytelenek elhagyni
otthonukat, kitenni magukat a kizsákmányolás számos szörnyű formájának? A
technológiának a fejlődés szolgálatába állítása természetesen követendő út,
feltéve, hogy konkrét tettekhez vezet annak érdekében, hogy csökkentsük az
éhezők számát és kezelni tudjuk a kényszermigráció jelenségét.
2. Az éhínség és a migráció kapcsolatának
kérdését csak úgy tudjuk vizsgálni, ha a probléma gyökeréig hatolunk. Az ENSZ
és a civil társadalom különféle szervezetei által e témában folytatott
kutatások egyöntetűen azt mutatják, hogy a két legfontosabb akadályt kell
legyőzni: a konfliktusokat és a klímaváltozást.
Hogyan lehet legyőzni a konfliktusokat? A
nemzetközi jog kijelöli számunkra azokat az eszközöket, amelyekkel
megelőzhetjük vagy gyorsan megoldhatjuk őket, elkerülve, hogy elhúzódjanak, és
nyomort, pusztulást okozzanak a társadalom szövetében. Gondoljunk azokra a
népekre, amelyek az immár évtizedek óta tartó háborúkban szenvednek, olyan
háborúkban, amelyeket el lehetett volna kerülni, vagy legalább meg lehetett
volna állítani, ehelyett azonban egyre nagyobb a pusztító hatásuk, csökken az élelmiszer-biztonság,
és az emberek kénytelenek elvándorolni. Jóakaratra és párbeszédre van szükség a
konfliktusok megfékezéséhez, és mélyen el kell köteleznünk magunkat az Egyesült
Nemzetek Alapokmányában megfogalmazott fokozatos és szisztematikus leszerelés
mellett, ahogyan amellett is, hogy orvosoljuk a fegyverkereskedelem fájdalmas
sebét. Mit ér az, ha kimondjuk, a konfliktusok miatt emberek milliói válnak az
éhínség és az alultápláltság áldozataivá, ha nem munkálkodunk hatékonyan a
békéért és a leszerelésért?
Ami a klímaváltozást illeti, mindennap
érzékeljük a következményeit. Tudományos ismereteinknek köszönhetően tudjuk,
hogyan kell szembenéznünk a problémákkal; a nemzetközi közösség ki is dolgozta
a szükséges jogi eszközöket, mint például a párizsi klímaegyezményt, amelytől
azonban többen kezdenek eltávolodni. Újra felüti fejét az ökoszisztémák kényes
egyensúlya iránti gondatlanság; az az elbizakodott feltételezés, hogy
manipulálhatjuk és ellenőrzésünk alatt tarthatjuk a bolygó korlátozott
erőforrásait; valamint a nyereségvágy. Ezért szükség van arra, hogy
erőfeszítéseket tegyünk a konkrét, tevőleges konszenzusért, ha el akarjuk
kerülni a még tragikusabb következményeket, amelyek súlya továbbra is a
legszegényebb, legvédtelenebb emberekre nehezedik. A mi feladatunk, hogy
változtatásokat javasoljunk az életstílus, az erőforrások felhasználása, a
termelés szempontjai terén, egészen a fogyasztásig –fogyasztásunk pazarló, sok
élelmiszer elveszik. Nem törődhetünk ebbe bele, nem mondhatjuk, hogy „majd
valaki más megoldja”.
Azt hiszem, ezek a kiindulópontjai minden
komoly megfontolásnak a migráció jelenségével összekapcsolódó
élelmiszerbiztonság témájában. A háborúk és a klímaváltozás bizonyosan
éhínséget okoznak, kerüljük el tehát, hogy úgy beszéljünk az éhínségről, mint
valami gyógyíthatatlan betegségről. A szakértőitek által nyújtott legutóbbi
becslések szerint globális szinten növekszik a gabonatermelés, oly mértékben,
hogy ez világszinten stabilabbá teszi a készleteket. Ez okot ad a reményre és
azt mutatja, hogy ha a szükségletekre odafigyelve munkálkodunk és
szembeszállunk a spekulációval, nem marad el az eredmény. Mert az
élelmiszerkészletek nem ritkán a piaci spekuláció áldozatai lesznek, amely csak
aszerint mérlegel, hogy a nagy termelők milyen anyagi gyarapodást érhetnek el
vele, vagy hogy milyen lehetőség rejlik a fogyasztásban, nem pedig az emberek
reális igénye szerint. Ez pedig elősegíti a konfliktusokat és a pazarlást és
még jobban növeli a földön az utolsók sorát, azokét, akik származási helyüktől távol
keresik a jövőjüket.
3. Mindezzel szembenézve irányt változtathatunk
és kell is változtatnunk. (vö.: Áldott légy 53; 61; 163; 202). Az
élelmiszerigény növekedését tapasztalva elengedhetetlenül szükséges, hogy a
föld gyümölcsei mindenkinek a rendelkezésére álljanak. Van, aki szerint elég
lenne csökkenteni az éhes szájak számát, és így meg lehetne oldani a problémát.
Ez a megoldás azonban hamis, ha arra gondolunk, milyen nagymértékű az
élelmiszerpazarlás, és arra a fogyasztói magatartásra, amely eltékozolja az
erőforrásokat. Csökkenteni valamit könnyű, ahhoz azonban, hogy osztozni tudjunk
másokkal, meg kell térnünk, ez pedig odaadást igénylő feladat.
Ezért felteszem magamnak – felteszem nektek –
ezt a kérdést: túlzás lenne azt gondolni, hogy a nemzetközi együttműködés
nyelvezetébe bevezetjük a szeretet kategóriáját, amely alatt azt értjük, hogy
ingyenesség, egyenlő bánásmód, szolidaritás, az ajándékozás kultúrája,
testvériesség, irgalmasság? Hiszen ezek a szavak valójában kifejezik a
nemzetközi tevékenység során oly gyakran használt „humanitárius” szó gyakorlati
jelentését. Szeretni a testvéreket, elsőként szeretni őket, anélkül, hogy
viszonzást várnánk: ez az evangéliumi alapelv sok kultúrában és vallásban
megjelenik és az emberiesség alapelvévé válik a nemzeti kapcsolatok
nyelvezetében. Jó lenne, ha a diplomácia és a multilaterális intézmények
táplálnák és elősegítenék a szeretetnek ezt a képességét, mert ez az út, amely
garantálja nemcsak az élelmiszerbiztonságot, hanem az ember biztonságát a maga
teljességében. Az nem lehet, hogy csak akkor tevékenykedünk, ha mások is azt
teszik, és nem elég, ha szánakozunk, mert a szánalom megáll a vészhelyzetben
nyújtott segítségnél, míg a szeretet az igazságot tűzi ki célul, alapvetően
szükség van rá ahhoz, hogy kialakítsunk egy igazságos társadalmi rendet a
különféle csoportok között, akiknek pedig fel kell vállalniuk annak kockázatát,
hogy kölcsönösen találkoznak egymással. Szeretni azt jelenti, hozzájárulni
ahhoz, hogy minden ország növelje a termelését és elérje az önellátást az
élelmiszerellátásban. Szeretni azt jelenti, új fejlődési és fogyasztási
modelleket kidolgozni, olyan politikákat alkalmazni, amelyek nem nehezítik
tovább a kevésbé fejlett országok helyzetét illetve másoktól való függését.
Szeretni azt jelenti, nem kelteni több megosztottságot az emberi családban azok
között, akiknek feleslegük van, és akik hiányt szenvednek a legszükségesebben
is.
A diplomáciai tevékenység a közelmúlt eseményei
során is bizonyította, hogy meg lehet állítani a tömegpusztító fegyverek
használatát. Mindannyian tudjuk, mekkora pusztításra képesek ezek az eszközök.
De ugyanennyire tudatában vagyunk annak, mekkora szegénységet és kirekesztést
okoznak? Hogyan lehet megállítani azokat az embereket, akik készek kockára
tenni mindent, egész nemzedékeket, amelyek eltűnhetnek, mert nincs meg a
mindennapi kenyerük, vagy mert az erőszak és a klímaváltozás áldozataivá
válnak?
Arra mennek, ahol fényt látnak, vagy ahol érzik, hogy ott van az élet reménye.
Nem állíthatják meg őket fizikai, gazdasági, törvényi, ideológiai akadályok:
csakis az állíthatja meg őket, ha következetes módon alkalmazzuk az emberiesség
alapelvét. Ehelyett azonban csökken a fejlődéshez nyújtott segítség és
korlátozzák a multilaterális intézmények tevékenységét, miközben kétoldalú
egyezményeket kötnek, amelyek az egyéb teendőiknek és a különféle
szövetségeseiknek rendelik alá az együttműködést, vagy egyszerűen annak, hogy a
pillanatnyi nyugalmat részesítik előnyben. Ezzel ellentétben az emberi
mobilitás kezeléséhez összehangolt, szisztematikus kormányközi tevékenységre
van szükség, amely a meglévő nemzetközi szabályozás szerint zajlik, és amelyet
átjár a szeretet és a bölcsesség. Célja a népek találkozása, amely mindenkit
gazdagít, egységet és párbeszédet szül, nem pedig kirekesztést és
sebezhetőséget.
Itt pedig engedjétek meg nekem, hogy
csatlakozzak a sebezhetőségről szóló vitához, amely a migránsokkal kapcsolatban
megosztást ébreszt nemzetközi szinten. Az a sebezhető, aki alacsonyabb rendű
helyzetben van, és nem tudja megvédeni magát, nincsenek hozzá eszközei, vagyis
kirekesztést él meg. És ebbe a helyzetbe az erőszak, a természet állapota, vagy
még rosszabb, a közöny, az intolerancia, vagy egyenesen a gyűlölet hozza. Az a
helyes ebben a helyzetben, ha beazonosítjuk az okokat annak érdekében, hogy
kellő szakértelemmel cselekedhessünk. De az nem elfogadható, hogy mivel nem
akarjuk felvállalni a feladatot, egyfajta szofisztikált nyelvezet mögé bújunk,
amely nem válik becsületére a diplomáciának, hanem inkább beszűkíti annak tartalmát:
a „lehetséges művészete” helyett nem lesz más, mint „meddő ujjgyakorlat annak
érdekében, hogy kimagyarázza az egoizmust és a tétlenkedést”.
Jó lenne, ha mindezt számításba vennék a Pacto
mundial para una migración segura, regular y ordenada (globális egyezmény a
biztonságos, rendezett és szabályozott migrációról – a szerk.) kidolgozásánál,
amelyen jelen pillanatban dolgoznak az ENSZ-ben.
4. Hallgassuk meg sok peremre szorult,
kirekesztett testvérünk kiáltását: „Éhes vagyok, idegen, mezítelen, beteg vagyok,
be vagyok zárva egy menekülttáborba”. Igazságot kérnek, nem könyörögnek, nem a
vészhelyzetre hívják fel a figyelmet. Széleskörű és őszinte párbeszédre van
szükség minden szinten, hogy megtaláljuk a legjobb megoldásokat és egy újfajta
kapcsolat alakuljon ki a nemzetközi élet különböző szereplői között, olyan
kapcsolat, amelyet a kölcsönös felelősség, a szolidaritás és az egység mozgat.
A migránsokat a gyakran tragikus
helyváltoztatás a nyomor igájába hajtja, és ezt az igát egy olyan megelőzéssel
lehet leoldani, amely a fejlődés érdekében olyan projekteket dolgoz ki, amelyek
munkahelyeket teremtenek, képesek válaszolni a klímaváltozás és a környezet
válságára. A megelőzés sokkal kevesebbe kerül, mint a földek pusztulása vagy a
vizek szennyezése következményeinek kezelése. Ezek a hatások éppen bolygónknak
azokat a neuralgikus zónáit érik, ahol az egyetlen törvény a szegénység, ahol
egyre több a betegség és csökkenőben van a várható élettartam.
Sok dicséretes kezdeményezés indult már útnak.
Mégsem elég. Sürgős szükség van arra, hogy minden erőnket megmozgassuk,
programokat finanszírozzunk annak érdekében, hogy még hatékonyabb és
ígéretesebb módon nézzünk szembe az éhínséggel és a strukturális nyomorral. Ha
azonban a cél egy olyan mezőgazdaság, amely egy adott ország valós igényeinek
megfelelően termel, akkor nem megengedett dolog elvenni a művelhető földet a
lakosságtól és megengedni, hogy a land grabbing (földrablás) továbbra is
nyereséget hozzon egyeseknek, talán éppen azoknak a cinkosságával, akiknek a dolga
az lenne, hogy a nép érdekében cselekedjenek. Távol kell tartani magunktól azt
a kísértést, hogy a népesség szűk csoportjai érdekében munkálkodjunk, ahogyan
azt is, hogy a kívülről érkező hozzájárulásokat nem megfelelő módon, a
korrupciót táplálva vagy törvényes kereteken kívül használják fel.
A Katolikus Egyház a maga intézményeivel, mivel
közvetlen és konkrét ismeretei vannak a szóban forgó helyzetekről, a
csillapítandó szükségletekről, közvetlenül részt szeretne venni ebben a
munkában, küldetése értelmében, amely arra vezeti, hogy szeressen mindenkit, és
arra is kötelezi, hogy azokat, akik országos és nemzetközi szinten felelősséget
viselnek, emlékeztesse arra a tágabb kötelességükre, hogy osztozzanak a többség
szükségleteiben.
Azt kívánom, hogy mindenki, saját hitének vagy
meggyőződésének csendjében fedezze fel, milyen ösztönzést, milyen vezérelveket,
milyen hozzájárulást adhat a FAO-nak és más kormányközi intézményeknek, hogy jó
és állhatatos munkát tudjanak végezni az emberi család közös java érdekében.
Köszönöm!