Ékesbeszédű Szent Ménász

Ékesbeszédű Szent Ménász

Athéni származású volt és kiváló képzést kapott. Kitűnt ékesszólásával és azért kapta az „ékesbeszédű” melléknevet. Makszimin császár idején (305-13) szenvedett vértanúságot 313 körül. Ereklyéinek megtalálása Makedon Bazil császár idejében történt (867-69).

Ferenc pápa a római Pápai Maronita Kollégium közösségéhez: Ne csak gyakoroljátok, éljétek is a missziót!

A maronita kollégium tagjai a pápánál 

Az Apostoli Palota Konzisztórium-termében fogadta Ferenc pápa péntek délben a római Pápai Maronita Kollégium 45 fős közösségét, élén François Eid maronita püspökkel, Antióchia maronita pátriárkájának római prokurátorával. François Eid püspök-rektor a Szentatyát köszöntő beszédében Kierkegaard dán filozófus-teológus író mondására, a „választás keresztségére” emlékeztetett, mely egyúttal a libanoni maronita katolikusok mondása: vagyis az a választás, mellyel „Jézus földjén maradnak, noha az egy véres ízű döntés”. A püspök-rektor utalt a római maronita kollégium négy és fél évszázados történetére és az alapításra, amikor XIII. Gergely pápa a híres Trevi kútja mellé telepítette őket. A kollégium diákjai különleges képzést kaptak, olyannyira, hogy egy középkori római mondás így hangzott: „Okos, mint egy maronita”.

Szent Maron szerzetesi életpéldájával

Ferenc pápa a kollégium közösségéhez intézett beszédében a közelmúltban ünnepelt Szent Maron szerzetesi életpéldájára emlékezetett, aki nem elégedett meg egy szerény és mérsékelt élettel, hanem a világ szemében szegény életet választotta, amely azonban drága az Úr szemében. A kollégiumnak ebben az ősi római „edzőtermében” megszilárdíthatják az alapokat: mindenekelőtt a nélkülözhetetlen lelki fegyelmet, mely az imádság és benső lelkiélet oszlopain nyugszik.

A Jézus ajkáról elhangzó szavakat hirdessék és adják tovább a kezéből az Úr testét

A Rómában kapott emberi, szellemi és lelki gazdagodás nem jutalom a diákok számára, még kevésbé lehetőség a személyes karrierre, hanem az egy olyan kincs, melyet az eparchiák, egyháztartományok hívei várnak tőlük. Ne csak gyakoroljátok, hanem éljétek is a rátok bízott missziót, mindenféle számítgatás nélkül! – kérte tőlük a Szentatya, majd arra is emlékeztette őket, hogy a mostani szenvedéssel és veszélyekkel teli idők egyúttal reménységet is hordoznak. A rájuk bízott nép a bizonytalanság miatt elvesztette a tájékozódási képességét és bennük, a hozzájuk küldött pásztorokban keresnek vigasztalást. Várják továbbá, hogy hirdessék nekik a Jézus ajkáról elhangzó szavakat és adják tovább a kezéből az Úr testét. Végül arra kérte a pápa őket, hogy őrizzék a békét és a testvériséget és hogy legyen gondjuk a fiatalokra, majd megáldva őket, a libanoni Miasszonyunk oltalmába ajánlotta őket.

A maronita egyház rövid története

A maronita egyház egy libanoni székhelyű keleti katolikus egyház, mely az Apostoli Szentszékkel teljes közösségben van. Nevét az 5. században élt, Szent Maron remetéről kapta, aki Antiochiában élt. A maronita keresztényeket a történelem során szinte mindig üldözték, először a Krisztus kettős természetét valló khalkédoni dogmát elutasító egyházak részéről, majd az egyházszakadást követően a keleti ortodox keresztények részéről. Az iszlám következetesen üldözte a maronitákat, akár az egyiptomi mamelukok akár az ottománok részéről.

A maroniták első antióchiai pátriárkája Szent Maron volt. Libabonon kívül jelentős maronita közösségek élnek még a Közel-Kelet más részein is, például Szíriában, Jordániában, Palesztinában és Cipruson. A XIX. század során nehéz életkörülményeik miatt maroniták ezrei szóródtak szét a világban, így az Amerikai Egyesült Államokban is. A maroniták aktív szerepet játszanak Libanon irányításában. 1991 óta az ország alkotmánya rögzíti, hogy a köztársasági elnöknek mindig maronitának kell lennie. 2016-os adatok szerint a hatmilliós Libanon lakosságának 21 százaléka, 1 millió 260 ezer lélek maronita katolikus keresztény.

 

 

Hamvazószerda utáni szombat

Hamvazószerda utáni szombat

Sokszor tapasztaljuk azt, és panaszkodunk miatta, hogy Isten nem hallgatja meg kérésünket, imádságunkat, kétségbeesett kiáltásunkat. Pedig lehet, hogy csak arról van szó, hogy ő szent Fia által megszólított: „Kövess engem!”, mi pedig hallatlanra vettük, és a helyünkön maradtunk. Hiába várjuk hát, hogy Isten „lépjen”, előbb nekünk kell megtennünk a soron következő lépést: Krisztus nyomába szegődnünk. Ahogy a követésre való felszólítás visszhangtalan marad bennünk, elakad a fejlődésünk is: egy helyben toporgunk mindaddig, míg rá nem szánjuk magunkat, hogy kifogások keresése és alkudozás helyett elinduljunk oda, ahová Krisztus hív bennünket.

Ne gondoljuk, hogy csupán életünk egyetlen nagy eseményéről van szó. Jézus minden pillanatban elhalad mellettünk, és hív, hogy hagyjuk ott régi életünket és kövessük őt. Aki ezeket a kisebb hívásokat semmibe veszi, hogyan hallaná és hogyan valósíthatná meg a „nagy hívást”, hogyan remélhetné, hogy egykori nagy döntésében Jézus mellett hűségesen ki fog tartani? Ugyanakkor Jézus szemében senki sem reménytelen eset. Ahol mi botrányt és züllést látunk, ott ő reménykedik, hogy szava: „Kövess engem!” nem talál süket fülekre. És ha valaki elindul a követés útján, azt nem hagyja cserben, hanem mindaddig mutatja neki az irányt, míg az út végére jutva célba nem ér.

Urunk, segíts bennünket, hogy hívásodat meghallva készségesen kövessünk Téged, míg ez a követés egyre bensőbbé alakul és bensőségesebbé válik. Add, hogy ne a külső keretekkel törődjünk, hanem ugyanazon körülmények között vagy épp a folyamatos változásban nap mint nap megújítsuk odaadásunkat Irántad. Add, hogy a szeretet kinyilatkoztatására adott igenjeink ritmusában egyre mélyebbé váljék Hozzád való tartozásunk, s jelenléted mind jobban átjárja mindennapjainkat, amíg csak be nem tölti egész életünket.

 

Bresciai Szwent Fausztinusz

Szent Fausztínus pap és Jovíta diakónus

vértanúk

Traján császár uralkodásának utolsó éveiben a bresciai keresztény gyülekezet tagjai közül buzgóságukkal messze kiemelkedtek az ifjú Fausztínus és Jovíta. A jómódú és tekintélyes családból származott testvérpár fiatal kora ellenére rettenthetetlen bátorsággal és ékesszólással hirdette a keresztény tanokat. Nem csoda tehát, hogy Apollónius püspök sietett őket levitái közé sorozni: Fausztínust áldozópappá, Jovítát pedig szerpappá szentelte. Ettől kezdve a két testvér még nagyobb buzgósággal folytatta apostoli működését. De éppen buzgóságukkal hamarosan magukra vonták a város pogány kormányzójának, Italikusnak haragját; ugyanis törvénysértést látott az ősi istenek megvetésében s ezért Fausztínust és Jovítát Traján utódjának, Hadrián császárnak engedélyével elfogatta és tömlöcbe vettette. Öt nappal később maga Hadrián császár is Bresciába érkezett és színe elé idézte a foglyokat. Fausztínus és Jovíta azonban minden hízelgés és csábítás ellenére kitartott Krisztus mellett. A császár felszólította őket, hogy áldozzanak a Napnak, mint legfőbb lénynek. Azzal feleltek, hogy az égnek és földnek teremtője összehasonlíthatatlanul nagyobb minden teremtménynél, tehát a napnál is; azután imádságba merültek s kérésükre az Úr alaktalan szuroktömeggé változtatta az imént még fényesen csillogó napbálványt.

Ugyanezt tették Szaturnus és Diána bálványképeivel is. Ekkor a türelmét vesztett császár a cirkuszba vitette őket s ott először kiéheztetett oroszlánokat, majd égő fáklyákkal ingerelt leopárdokat bocsáttatott rájuk. De hiába; a kiéheztetett fenevadak megjuhászodott kutyák módjára simultak a vértanúk lábaihoz. Mikor ellenben Italikus és egy pogány pap közelükbe jöttek, azon nyomban darabokra szaggatták őket. A nép e csodálatos esemény láttán zúgolódni kezdett és a foglyok szabadon bocsátását követelte. Italikus felesége pedig, mikor látta, hogy a bálványok saját papjaikat sem tudjak megoltalmazni, kereszténynek jelentette ki magát s példáját egy Kolocerus nevű főtiszt és számos közrendű ember is követte.

A császár azonban még mindig nem akarta feladni a küzdelmet. Miután a vadállatokkal nem boldogult, tűzzel akarta elemészteni a két bátor hitvallót. De a poroszlók hiába szították még oly magasra a máglya lángját, Isten csodálatos módon megoltalmazta bátor hitvallóit. Hadrián ekkor tömlöcbe vettette Fausztínust és Jovítát és éhséggel próbálta hittagadásra bírni őket. Ők azonban Isten kegyelméből könnyen tűrték az éhség gyötrelmeit.

Hadrián, mikor látta, hogy semmire sem megy a rettenthetetlen bajnokokkal, legalább másokat akart elijeszteni példájuk követésétől. Ezért az elfogott Kolocerussal együtt kezükön, lábukon nehéz bilincsekkel Milánóba kísértette őket. Innét Kolocerust Aostába s azután ismét Milánóba vitette; Fausztímust és Jovítát pedig Milánóból egyenesen Rómába kísértette és itt újabb kínzásnak vetette őket alá. Útközben rengeteget kellett szenvedniük a fáradtságtól, a nap hevétől és a sebeikre ülepedett vastag porrétegtől. Végre hosszú bolyongás után ismét Bresciába vitték őket és itt a Kremona felé vezető kapu előtt 121 február 15. lefejezték. A régi hagyomány háromezerre teszi azoknak az embereknek a számát, akiket a két rendíthetetlen hitvalló példája vezérelt Krisztushoz.

 

Ferenc pápa üzenetet küldött Brazíliába a testvériség kampány kezdetén

A nagyböjtben tegyük félre a sértettséget, hogy legyőzzük az erőszakot. Törékeny kezeinkbe helyezték a megbocsátás eszközét, hogy elnyerjük a szív nyugalmát, a békét – fogalmaz a „Testvériség” kampány kezdete kapcsán a brazil néphez intézett üzenetében a pápa.

Az erőszak legyőzését szolgáló „Testvériség” kampány minden évben hamvazószerdán veszi kezdetét a dél-amerikai országban. A kezdeményezést a brazil püspöki konferencia indítja azzal a céllal, hogy elősegítse a béke kultúráját, a kiengesztelődést és az igazságosságot. 2018-ban „Mindannyian testvérek vagytok” mottóval hirdették meg. Témája az erőszak leküzdése – a testvériség.

Ennek alkalmából a brazil néphez intézett üzenetében a Szentatya elismeri, hogy néha nehéz megbocsátani, de arra ösztönöz, hogy tegyük félre a haragot, az erőszakot és a bosszút – ez szükséges feltétele a megbocsátásnak. Ferenc pápa azt kéri, hogy Isten szeretetét tegyük láthatóvá egymás között, családjainkban, közösségeinkben és a társadalomban. Váljunk az erőszak leküzdésének főszereplőivé azáltal, hogy a béke hírnökei és építői leszünk. A béke mindenki átfogó fejlődésének gyümölcse, amely a teremtményekkel kialakított új kapcsolatból születik. A békét napról napra szőjük türelemmel és irgalommal a családban, a közösségben, a munkakapcsolatokban és a természethez való viszonyulásunkban. A tisztelet, a meghallgatás, a párbeszéd, a csend, a szeretet, a befogadás és az integráció apró gesztusairól van szó, amelyek létrehozzák a teret, ahol a testvériség levegőjét szívjuk magunkba – emeli ki a pápa.

Egyetlen családot alkotunk Krisztusban; a kereszt véréből születtünk, ami az üdvösségünk – hangsúlyozza üzenetében a Szentatya. Azon kívánságának ad hangot, hogy az Aparecidai Szűzanya oltalmával a brazil egyházközösségek hirdessék a megtérést és az üdvösség napját az erőszakmentes együttélés érdekében. Induljanak el konkrét utakon e cél felé egy olyan országban, ahol a felmérések szerint az egész világon elkövetett gyilkosságok 13 százaléka történik.