Konstantinápolyi Szent Cezariosz

Szent Cezariosz

Szentünk Hittudós Szent Gergelynek volt a testvére. Ragyogó képzést kapott Alexandriában, és Konstantinápolyban a császári udvarnál lett orvos. Konstancius császár barátja is volt. Tudós és szelíd erkölcsű ember volt. Egyeseket testi betegségekből gyógyított, másokat szegénységükben segített. Tudományával sohasem kérkedett. 368-ban, Nikaiában, a nagy földrengésben sértetlenül megmenekült. Az események hatására és Szent Gergely rábeszélésére elhagyta a világot és Isten szolgálatára szentelte magát. Keresztsége után röviddel megbetegedett és meghalt 369 körül.

A papnövendék válaszol – Miért jó misére járni?

Fiatalok kérdéseire keresi a választ Máté János Kristóf, az esztergomi Érseki Papnevelő Intézet ötödéves papnövendéke. Írásait rendszeresen közreadjuk oldalunkon.

Tényleg, miért is jó misére járni? A pap miatt, vagy mert találkozhatok az ismerősökkel, vagy talán azért, mert megtudhatom a legfrissebb híreket a közösségről és a többi emberről?

Ennél talán sokkal egyszerűbb, de mégis nagyszerűbb a válasz. Képzeljük el a következő történetet. Élem az életemet, és elkövetek valami olyan dolgot, amit a törvény elég komolyan büntet. Kiderül, hogy én tettem. Megvannak a megfelelő bizonyítékok, minden ellenem szól. Ott állok a tárgyaláson – mint egy krimiben –, a bíró éppen kihirdetné az ítéletet, amikor a teremben tartózkodók közül valaki feláll. Ismerősnek tűnik, úgy tudom, hogy nagy tiszteletben álló ember hírében áll, aki feddhetetlen életet él, aki mindig segít másoknak, aki sok mindent tanít a többi embernek. Feláll ez az ember, és azt mondja, hogy hajlandó helyettem letölteni a kiszabott büntetést. Addig erősködik, amíg a bíró azt mondja, hogy ő megy a börtönbe, én pedig szabadon távozhatok.

Miután letöltötte a büntetést, megkapom a lehetőséget, hogy személyesen találkozhassak vele. Eddig nem ismertem, csupán csak a hírét hallottam, de azt, aki hajlandó volt helyettem vállalni a büntetést, azt mégiscsak meg akarom ismerni.

Amikor leülök vele szemben, elkezdi mesélni az életét, mesél arról is, hogy mit gondol a világról. Miközben mesél, látom rajta, hogy nem neheztel rám, nem ítélkezik, nem tesz megjegyzéseket. Furcsa mód csak szeretetet látok a tekintetében. Olyan szeretetet, amely képes volt meghozni ezt az áldozatot értem.

Jézus volt az a személy, aki felállt a tárgyalás alatt és vállalta értem a büntetést. Letöltötte helyettem a jogos „börtönt”. De Ő nem börtönbe ment, hanem meghalt értem, a bűneimért, hogy megkapjam a legnagyobb ajándékot: az üdvösség lehetőségét. Ezt hívjuk helyettesítő áldozatnak. Mondjuk úgy, hogy Jézus rendezte a számlát helyettem.

A szentmise pedig olyan alkalom, mint mikor megkapom a lehetőséget, hogy találkozzam azzal, aki börtönbe ment helyettem. Alkalom arra, hogy megismerjem Őt, hogy meséljen az életéről, és arról, mit gondolnak róla a többiek. És lehetőség arra is, hogy személyesen találkozzam Vele.

Az olvasmányokból és az evangéliumból megtudhatom, hogy az Őt körülvevő emberek mit mondtak róla, miket gondoltak Vele kapcsolatban, hogy mit tanított, és azt is, hogy kik voltak a barátai, tanítványai. Az evangéliumból megismerhetem a születése történetét, az életét, és azt, hogy miért, illetve kiért halt meg, valamint azt is, hogy miért adta oda az életét ÉRTEM, hogy miért szeretett, szeret ennyire.

És mikor találkozhatok Vele személyesen? Az Eucharisztiában, a kenyér és bor színe alatt. De ehhez a hit szemével kell rátekintenem, és ezt a hitet – az én döntésemmel együtt – megkapom Istentől. (A hithez kapcsolódó kérdésre adott választ ITT olvashatják.)

Természetes, hogy sokszor nem értem, hogy mi miért történik a misében. Ha azonban úgy veszek részt a szentmisén, hogy meg akarom ismerni Jézust – azt a személyt, aki kifizette helyettem a cehhet –, akkor olyan barátra, társra és tanítóra találok, aki sose fordul el tőlem, aki mindig ott van mellettem az úton, és aki mindig szeretni fog.

Hamarosan hazánkban rendezik meg az Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust, ahol az Eucharisztiában jelen lévő Krisztust helyezzük figyelmünk középpontjába, valamint a szentmisét, ahol találkozhatunk vele. Már a most zajló felkészülési időszak is nagyon jó lehetőség arra, hogy elmélyedjünk a mise megismerésében, hogy még közelebb kerüljünk Krisztushoz. Ehhez videósorozatban is segítséget kapunk.

Merjük megismerni Krisztust, mert Ő megadja a lehetőséget, hogy találkozzunk Vele. A kérdés az, hogy vagyok-e elég bátor ahhoz, hogy találkozzam Jézussal, aki mindent odaadott értem. Jézus nem másra vár, hanem RÁM, RÁD, MINDENKIRE személyesen, mert Ő mindenkiért vállalta a keresztet, nem másból, mint szeretetből.

Ha ennyire szeretett engem, akkor miért ne akarnék válaszolni neki? Ám ehhez a válaszhoz teljes szívvel kimondott igen kell, egy igen, amiben ki tudom mondani magamnak, hogy Jézus, meg akarlak ismerni Téged.

Hamvazószerda utáni szombat

Hamvazószerda utáni szombat

Sokszor tapasztaljuk azt, és panaszkodunk miatta, hogy Isten nem hallgatja meg kérésünket, imádságunkat, kétségbeesett kiáltásunkat. Pedig lehet, hogy csak arról van szó, hogy ő szent Fia által megszólított: „Kövess engem!”, mi pedig hallatlanra vettük, és a helyünkön maradtunk. Hiába várjuk hát, hogy Isten „lépjen”, előbb nekünk kell megtennünk a soron következő lépést: Krisztus nyomába szegődnünk. Ahogy a követésre való felszólítás visszhangtalan marad bennünk, elakad a fejlődésünk is: egy helyben toporgunk mindaddig, míg rá nem szánjuk magunkat, hogy kifogások keresése és alkudozás helyett elinduljunk oda, ahová Krisztus hív bennünket.

Ne gondoljuk, hogy csupán életünk egyetlen nagy eseményéről van szó. Jézus minden pillanatban elhalad mellettünk, és hív, hogy hagyjuk ott régi életünket és kövessük őt. Aki ezeket a kisebb hívásokat semmibe veszi, hogyan hallaná és hogyan valósíthatná meg a „nagy hívást”, hogyan remélhetné, hogy egykori nagy döntésében Jézus mellett hűségesen ki fog tartani? Ugyanakkor Jézus szemében senki sem reménytelen eset. Ahol mi botrányt és züllést látunk, ott ő reménykedik, hogy szava: „Kövess engem!” nem talál süket fülekre. És ha valaki elindul a követés útján, azt nem hagyja cserben, hanem mindaddig mutatja neki az irányt, míg az út végére jutva célba nem ér.

Urunk, segíts bennünket, hogy hívásodat meghallva készségesen kövessünk Téged, míg ez a követés egyre bensőbbé alakul és bensőségesebbé válik. Add, hogy ne a külső keretekkel törődjünk, hanem ugyanazon körülmények között vagy épp a folyamatos változásban nap mint nap megújítsuk odaadásunkat Irántad. Add, hogy a szeretet kinyilatkoztatására adott igenjeink ritmusában egyre mélyebbé váljék Hozzád való tartozásunk, s jelenléted mind jobban átjárja mindennapjainkat, amíg csak be nem tölti egész életünket.

MARIA CONSOLATA* BETRONE

MARIA CONSOLATA* BETRONE 

szűz, II. r. 

(1903-1946)

Az észak-olaszországi Saluzzo-ban született, keresztneve Pierina. Szülei többször változtattak lakóhelyét és foglalkozást (pékség, gabonakereskedés). Torinóban laktak, amikor Pierina 13 évesen kinyilvánította: szerzetesnővér akar lenni. Döntéséhez nagyban hozzájárult Kis Szent Teréz Önéletrajza olvasása. A család egy ideig ellenkezett, majd megadta a beleegyezést. Pierina 1925-ben a női szalézi rendben (Segítő Szűz Mária Nővérei), majd Cottolengó* közösségénél (La Piccolo Casa*) töltött kb. egy-egy évet, aztán kilépett, mert rájött, máshol van az ő igazi hivatása. 1929-ben bölcs gyóntató atyja és mások tanácsára Torinóban belépett a kapucinus klarissza nővérek rendjébe. Ekkor kapta a Maria Consolata nevet. 1934-ben, örök fogadalma alkalmával felajánlotta magát a szeretet áldozataként Istennek felebarátai üdvéért. Ettől kezdve egész élete folytonos szeretetaktussá lett. Naponta elmondott röpimája: „Jézus, Mária, szeretlek titeket, mentsetek lelkeket!” Egyre gyakoribbak lettek a belső hangok, a mennyei Atyának, még többször Jézusnak, a Szent Szűznek, néha szenteknek közlései: a misztika útját járta. 1939-ben a nővérek új rendházat nyitottak Moriondo-ban, Torinótól nem messze, oda helyezték. Mint szakács, portás, ruhajavító, betegápoló tevékenykedett itt, közben - szinte észrevétlenül - járta a szeretet útját. 1942-ben kezdődött betegsége (tuberkulózis), mely 1944-ben súlyossá vált, úgyhogy Torinóban szanatóriumokba került. 1946. júl. 3-án már halálos betegen visszavitték a moriondói házba, ahol a végső szentségek felvétele után júl. 18-án 43 évesen szent halállal befejezte életét. Földi maradványait 1958-ban a temetőből a moncalieri rendház kápolnájába vitték. 1995-ben, Torinóban megkezdődött a boldoggá avatási eljárás első szakasza, 1999-ben ügye Rómába került.
Naplójából (1943. aug. 25.):
Istenem! Hiszem, hogy te végtelenül jó vagy; neked akarok adni minden dicsőséget, amit csak tud adni a földön legkisebb teremtényed. Magamhoz bizalmatlan vagyok, de Benned vakon bízom, s ezért (égi) Anyám Szíve által fogadom, hogy egész életemen át nem mulasztok el egyetlen alkalmat sem, felébredéstől elalvásig, hogy szeretetemet ki ne fejezzem Irántad.

Imádság:
Istenünk, te Consolata nővért kiválasztottad, hogy nekünk az istenszeretet és engesztelés útját megmutassa. Add kegyesen, hogy irántad való szeretetünkben mi is előre haladjunk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Az Úr nélkül csak por vagyunk – A római főegyházmegye papságával találkozott Ferenc pápa

Róma püspöke, Ferenc pápa a hagyománynak megfelelően március 7-én találkozott a római főegyházmegye főszékesegyházában, a Lateráni bazilikában az egyházmegye segédpüspökeivel, papjaival és diakónusaival.

Ferenc pápa a bűnbánati liturgia keretében meggyóntatott néhány papot, majd rögtönzött beszédet mondott, amelyben a most megkezdett nagyböjti út kapcsán azokra a problémákra világított rá, amelyek a mai világban kísértést jelentenek a papok számára.

Ne essünk az öntetszelgés és önelégültség csapdájába, mintha nem Isten kegyelméből lennénk az ő népe, hanem saját érdemeink által. Tanuljuk meg, hogy mindig Istent helyezzük a középpontba, ugyanis nem a mi kezdeményezéseink által leszünk az ő népe, hanem kegyelemből, ahogy ő maga mondta nekünk: „Nélkülem semmit nem tehettek.” Legyünk ebben a „szent passzivitásban”, melynek azonban semmi köze sincs a lustasághoz – hangsúlyozta a pápa.

Majd a Kivonulás könyvének átelmélkedését ajánlotta a papság számára lelki előkészületként a 2025-ös jubileumi szentévre.

Lássuk meg, hogy Isten miként formálja a „még nem népből” az „ő népét” a kiengesztelődés türelmes munkálásával – buzdított Ferenc pápa. – Ne féljünk a lelki vigasztalanság idejétől, hanem inkább alkalmas időként éljük meg Isten átmeneti távollétét. Isten ugyanis leleményes, ezért örökre emlékezetes leckét adott nekünk, amikor úgy viselkedett az izraelitákkal, mint egy elutasított szerelmes. „Ha nem akarsz engem, akkor hát elmegyek!” És magukra hagyta őket. Mi pedig ideig-óráig elboldogulunk valahogy Isten nélkül, de egy ponton előtör az öntetszelgés és az önelégültség a magány következményeként – mutatott rá a Szentatya.

A nehézség óráiban sokszor csak a „könnyek adománya” és a „jóféle szomorúság” segít rajtunk. Isten távolléte után azonban új módon tapasztalhatjuk meg üdvös jelenlétét. A bűn, majd Isten megbocsátásának a megtapasztalása segítette Izraelt abban, hogy Isten népévé váljon. Ehhez nagy őszinteség kell, és kerülni kell a bűneink kozmetikázását, mert ha nem vigyázunk, akkor „igazi szakértőkké” válhatunk benne. Óvakodjunk a bűntől, mert elcsúfít és a feneketlen mélységbe vonz – figyelmeztetett a pápa.

Egyházmegyéje papságához szólva Róma püspöke kitért a papi személyek által elkövetett visszaélések fájdalmas sebére: „A gonosz lélek műve ez, az ellenségé, aki azt követeli, hogy a világ urának tartsuk. De ne veszítsük el a bátorságunkat, mert az Úr megtisztítja az ő jegyesét, és magához téríti. Hagyja, hogy megtapasztaljuk: nélküle csak por vagyunk. De ő megment bennünket a képmutatástól és látszatlelkiségtől.”

Végül a római főegyházmegye minden papjának azt ajánlotta Ferenc pápa, hogy „kérjen bocsánatot az Istentől és testvéreitől minden bűnért, mely fenyegeti az egyházi közösség összetartását és elfojtja a missziós lelkületet”.