BOLDOG RUYSBROEK JÁNOS

BOLDOG RUYSBROEK JÁNOS 

ágostonos kanonok
*Ruysbroek, 1293. +Groenendaal, 1381. december 2.

Már fiatal éveiben vonzódott a tanuláshoz és az imádsághoz és ahhoz, amit később ,,fölséges bölcsességnek'' nevezett, a tapasztalati istenismerethez. A brüsszeli káptalani iskolában tanult, s nagybátyjánál, Jan Hinkaert kanonoknál lakott. Miután pappá szentelték, egy idő múlva a Szent Gudula székesegyházban egy kanonok helyettese lett. Bár fő feladata nem a lelkipásztorkodás volt, tevékenységét nem korlátozta csupán a misézésre és a zsolozsmázásra. Távol maradt ugyan Brabant nyugtalan fővárosának, Brüsszelnek társadalmi és politikai eseményeitől, de hivatásának tekintette hogy szoros kapcsolatot tartson kora vallási és szellemi áramlataival. Ebből pedig gyakran adódott az alkalom, hogy Brüsszel szellemi elitjének irányítója legyen.

A 14. század első felében feltűnt az udvar és a papság előtt nagy tekintélyű Bloemardine nevű nő különleges tévtana. Ez a szélsőséges, nagy fényűzést és keserű ínséget, háborúkat és nyugtalanságokat hordozó kor egyben a vallási éhség, testi és lelki szertelenségek ideje. Ruysbroek kíméletlenül szembeszállt a tévtanokkal, és a legkeményebb szavakkal pellengérezte ki azok balgaságát, akik a szemlélődő élet ürügyén a belső magukbaszállás miatt elhanyagolták a felebaráti szeretetet. Hasonlóan kemény nyelvezetet csak akkor használt, amikor a papság és a kolostorok szomorú visszásságait ostorozta.

Ruysbroek azonban sohasem járt el meggondolatlanul és rombolóan. Bármennyire megbélyegezte is környezete ferdeségeit, számára a legfontosabb a lelki élet hatékony elősegítése maradt. Buzgón mélyedt bele az egyházatyák és a skolasztikus teológusok írásainak tanulmányozásába, bár ő maga inkább lelkiatya, mint tanító akart lenni. A megtévesztett nép nyomorúságát átérezve kezdett írni a latin nyelv helyett a nép nyelvén. Nem azért írt, hogy bonyolult vitákban állást foglaljon, hanem azért, hogy elvezessen az átélt istenszolgálatnak, Isten misztikus megtapasztalásának élményéig. Ötvenedik évéig Brüsszelben maradt.

1343-ban Ruysbroek -- a magányosság szeretetétől űzve -- nagybátyjával, Jan Hinkaerttel és Frank van Coudenberg kanonokkal együtt visszavonult a Brüsszeltől délkeletre lévő soignes-i erdőbe. Először a Groenendaali tóhoz közel egy remetelakban tanyáztak, ahol Lambertus remete rendelkezésükre bocsátotta a helyét. Az egyházi törvények értelmében csatlakozniok kellett egy elismert rendhez, ezért Szent Ágoston (lásd: A szentek élete, 503. o.) reguláját fogadták el. Így ágostonos kanonokok lettek, és Groenendaalban kolostort rendeztek be maguknak. Frank van Coudenberg lett a prépost, Ruysbroek pedig a prior. Később mások is csatlakoztak hozzájuk. Legismertebb volt közülük Jan van Leeuw laikus testvér, aki ezt írta lelkiatyjáról: ,,Szent tanítása szent életét tükrözte. Élete ezért még sokkal nemesebb, mélyebb és magasztosabb volt, mint a tanítása... Istentől jött, és hozzá tért vissza.''

Ruysbroek még csaknem negyven évig élt Groenendaalban. Priorként az újoncokat kellett kiképeznie, és társait kellett oktatnia. Életrajzírója, Uten Bogaerde közli, hogy eközben milyen gyakran követte hirtelen sugallatát. Elragadtatásában néha messze túllépte a kitűzött időt, és annyira szívének teljességéből szólt, hogy az idő múlását senki sem érzékelte. Az is megtörtént azonban, hogy teljes lelki szárazságban nem talált gondolatokat. Ilyenkor alázatos egyszerűséggel mondta: ,,Gyerekeim, ma nem megy...''

Közelről és távolról sokan felkeresték a jó priort: korábbi lelki gyermekei Brüsszelből, a párizsi egyetem hallgatói, Gerhard Groote, a devotio moderna atyja[19] Deventerből, a domonkos Johannes Tauler (1300- -1361) misztikus a Rajna-vidékről és istenfélők a hegyvidékről.

Annak módjáról, ahogy traktátusai keletkeztek és ahogy Ruysbroek írt, ránk maradt néhány feljegyzés. Csak akkor írt, ha úgy érezte, hogy ihlete kényszeríti rá: egy-egy töredékes művét gyakran hónapokon át mellőzte, mert a gondolatait nem érezte eléggé érettnek. Gyakran írt a szabad ég alatt és viasztáblácskákra; ezeket azután egy rendtársa az írószobában pergamenre vezette át. Egyszer ,,az erdő mély elhagyatottságában egy bükkfa alatt ült, s az isteni kegyelem vigasztalásában megfeledkezett az idő múlásáról, úgyhogy a kolostorban már aggódni kezdtek miatta. Amikor átkutatták szeretett erdőségét, az egyik legmeghittebb rendtársa azt látta, hogy egy fa hirtelen sugárzón felragyog, mintha égi fénybe mártották volna. Csendben közeledett, és ott találta Isten emberét a fa alatt ülve, még félig elragadtatásban. Jó példa ez arra, hogy lelkét mennyire átjárta a belső hév és a belé áradt szeretet mint sugárzott kifelé'' (Életrajza, 15. fejezet). Úgy látszik, hogy egy ilyen lelki élményt írt le ő maga is: ,,Ha az ember csillapíthatatlan vággyal csüng Istenen, bár az egyesülést saját erejéből nem képes elérni, akkor az Úr Lelke jön el ellenállhatatlan tűzként, amely mindent feléget, elpusztít és elnyel, úgyhogy az ember teljesen megfeledkezik magáról, és semmi mást nem érez már, csak azt, hogy egy lélekké és egy szeretetté lett Istennel. Itt elnémul minden érzék és törekvés: megbékél és megnyugszik; teljesen átjárja az isteni jóság és az isteni gazdagság árama.''

A misztika legmagasabb fokára jutott szemlélődése mellett is tudott segíteni dolgozó testvéreinek.

Lelki életének központja az Eucharisztia volt. A szentmise az ő számára szorosan kapcsolódott a zsolozsmához, a liturgikus évet pedig úgy élte át, mint ünnepek koszorúját, amelyek az évszakok ritmusának felelnek meg. A három főünnep: karácsony (tél), húsvét (tavasz) és pünkösd (nyár) után életének az őszén várta a negyedik ünnepet: minden dolog újjáalkotásának napját Krisztusban az utolsó napon. ,,Akkor majd beteljesül minden időbeli ünnep és menyegző, s Krisztus azokat, akik hűek maradtak hozzá, bevezeti az Atya dicsőségébe, amely neki és nekik is öröktől fogva készült.''

Ruysbroek számára ez az utolsó és legnagyobb ünnep akkor érkezett el, amikor 1381. december 2-án testvérei körében Groenendaalban meghalt.

Szelleme tovább él írásaiban, amelyek mélységes misztikus tanítása megszerezte számára a ,,doctor admirabilis'' (csodálatos tanító) címet.

Tiszteletét 1908. december 9-én hagyta jóvá X. Pius pápa. [19] Groote, Gerhard (Deventer, 1340--1384): pap, misztikus. Ő

indította el, tanítványai pedig elterjesztették a devotio moderna, ,,új jámborság''-nak nevezett lelkiséget. A személyes jámborságot hangsúlyozták az intézményes formákkal szemben. Mintaképül Jézus Krisztust tekintették.

Ferenc pápa megrendítő szavai Dakkában: Isten jelenlétét ma „rohingjának” is hívják!

Ferenc pápa megrendítő szavai Dakkában: Isten jelenlétét ma „rohingjának” is hívják!

December 1-jén, miután a Szentatya vallásközi és ökumenikus találkozón vett részt a bangladesi Dakkában, a rohingják egy kis csoportjával is találkozott.

Amikor bangladesi látogatása előtt Ferenc pápa Mianmarban járt, a mianmari hatóságok érzékenységére tekintettel egyszer sem használta a rohingja szót. A hétszázezres mianmari katolikus közösség vezetői kérték azt tőle, hogy kerülje az országban elismert státussal nem rendelkező kisebbség megnevezését, mert az további erőszakhullámhoz vezethetne. Augusztus vége óta több mint 600 ezer muszlim vallású rohingja menekült el Mianmarból a szomszédos Bangladesbe a mianmari hadsereg Arakán állambeli atrocitásai elől. Az állampolgárság nélküli (hontalan státuszú) rohingjákat Mianmar hivatalosan bangladesi illegális bevándorlónak tekinti. Az ENSZ Emberi Jogi Főbizottsága szerint Arakánban etnikai tisztogatás zajlik. A rohingyák a világ legveszélyeztetettebb népei közé tartozik.

Ferenc pápa bár nem használta a rohingja szót a mianmari hatóságokhoz intézett beszédében, már akkor is világosan szót emelt érdekükben, azt mondta ugyanis: „A béke kell, hogy legyen Mianmar jövője. A békét a társadalom minden tagja méltóságának és jogainak, minden etnikai csoportnak és identitásának, valamint a jogállamiságnak és a demokratikus rendnek a tiszteletben tartására kell építeni, amely lehetővé teszi minden egyes személynek és minden csoportnak – egyet sem kizárva –, hogy a maga legitim módján hozzájárulhasson a közjóhoz.”

December 1-én, pénteken viszont már megemlítette őket, amikor a vallásközi és ökumenikus találkozó végén a bangladesi Dakkában, a helyi érsekségen tartott vallástalálkozón a szomszédos Mianmarban üldözött kisebbség 16 tagja vett részt, férfiak, nők és gyerekek. Mindannyian a déli Cox's Bazar körzetben található Balukali menekülttáborból érkeztek az összejövetelre, hogy elmeséljék a katolikus egyházfőnek hányattatásuk történetét.

* * *

Kedves fivéreim és nővéreim, mindnyájan közel vagyunk hozzátok. Keveset tehetünk értetek, hiszen a ti tragédiátok nagyon súlyos. De teret nyitunk szívünkben. Mindenki nevében, mindazok nevében, akik üldöznek titeket, akik ártottak nektek, és főképp a világ közömbösségéért bocsánatot kérek tőletek. Bocsássatok meg! Közületek sokan említettétek nekem a titeket befogadó Banglades nagylelkűségét, én pedig most a ti nagylelkűségeteket kérem, azt, hogy tudjatok nekünk megbocsátani.

Kedves fivéreim és nővéreim! A teremtésről szóló zsidó-keresztény elbeszélés szerint az Úristen saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Mindnyájan ilyen képmások vagyunk. Ezek a fivéreink és nővéreink is! Ők is az élő Isten képmásai! Vallásaitok egyik hagyománya szerint Isten a világ kezdetén fogott egy kis sót, és beleszórta a vízbe, amely az összes ember lelkét magában foglalta; és mindannyian magunkban hordozzuk egy csipetnyi isteni sót. Ezek a fivéreink és nővéreink Isten sóját hordozzák magukban!

Kedves fivéreim és nővéreim! Csak megmutatjuk a világnak, mit tesz a világ önzősége Isten képmásával. Mi továbbra is tegyünk jót velük, segítsük őket! Tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy jogaik elismerést nyerjenek! Ne zárjuk be szívünket, ne fordítsunk hátat nekik! Isten jelenlétét ma „rohingjának” is hívják. Mindenki adja meg saját válaszát [erre a helyzetre]!

* * *

Bangladesben mintegy 375 ezer katolikus él, ami töredéke az ország 160 milliós, többségében muszlim lakosságának. A dél-ázsiai országban utoljára 1986-ban járt pápa, II. János Pál személyében.

Évközi 34. hét szombat

Évközi 34. hét szombat

A mai Olvasmányban szereplő látomás egy egészen vigasztaló és megrendíthetetlen tényt közöl: Isten az egész teremtésben érvényesíteni fogja hatalmát. A szabad emberi döntéseken keresztül úgy irányítja az emberi történelmet, hogy végső soron az ő üdvözítő terve valósuljon meg. A négy vadállat a történelem istenellenes hatalmait és erőit jelképezi, melyek fellázadnak Isten uralma ellen, de egyrészt csak meghatározott ideig gyakorolhatják hatalmukat, utána elpusztulnak, másrészt akaratuk ellenére is eszközzé válnak Isten kezében az üdvösségterv kibontakozásában. Bármilyen tetszetős ideológiát tűznek is zászlajukra, lényegük szerint Isten törvényeivel szembeszállva épülnek, de épp emiatt eleve kudarcra vannak ítélve. Elég, ha egy hatalom csak egyetlen törvényt tagad vagy hallgat el Isten törvényeiből, legyen az a világ legerősebb birodalma, biztos pusztulás a sorsa, és még csak nem is közvetlenül Isten, hanem saját belső rothadása végez vele.

Dániel azonban megpillant egy olyan országot, amely örökkévaló. Ez Jézus Krisztusban valósult meg. Fogantatásakor az angyal is erről az örök uralomról, a Jézussal és Jézusban megvalósuló Isten országáról beszélt Szűz Máriának. A hit és a szentségek által mi már beléptünk ebbe az örök országba, ugyanakkor míg itt a földön élünk, még megpróbáltatásoknak vagyunk kitéve. Minden bűnre való kísértéssel az a sátán célja, hogy tagadjuk meg Isten országát, és szegődjünk az ő szolgálatába. Minden áldott nap meg kell hát vívnunk a harcot a józanságért és éberségért, időről időre ki kell szabadítani magunkat a világi gondok szorításából, s felülről nézni rájuk, mert elmúlik ez a világ és minden gazdagsága, de az Úr igéje örökké megmarad.

Urunk Jézus, kérünk, állj mellettünk kegyelmeddel, hogy szívünk el ne nehezedjék a gondok miatt vagy épp a gondok érzéstelenítésének kísérlete folytán. Add meg nekünk a virrasztás lelkületét, hogy akárhogy tomboljanak a gonoszság erői, mi nap mint nap egyértelműen és rendíthetetlenül a Te színed elé álljunk, s Rád emelve tekintetünket szilárdan megmaradjunk a reményben, amely meg nem csal soha.

 

Az élet igéje – 2017. december

Az élet igéje – 2017. december

Az egész világon milliók olvassák és igyekeznek tettekre váltani – Chiara Lubich, a Fokoláre mozgalom alapítója kezdeményezése szerint – az adott hónapra kiválasztott bibliai mondatot és a hozzáfűzött magyarázatot, amely széles körben hatással van az egyének és közösségek életére.

„Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint.” (Lk 1,38)

Váratlan látogató érkezik egy fiatal lányhoz palesztinai otthonába, a hatalmas római birodalom egyik eldugott kis falujába, és ez teljesen felkavarja őt: Isten hírnöke egy meghívást közvetít, amelyre választ vár.

„Örülj!” – köszönti őt az angyal, aztán föltárja előtte Isten ingyenes szeretetét iránta, és az együttműködését kéri az emberiségről szóló tervének megvalósításához.

Mária meglepődve és örömmel fogadja az Úrral való személyes találkozás ajándékát, és egészen átadja magát a még ismeretlen terv megvalósításához, mert teljes mértékben bízik Isten szeretetében.

Íme, itt vagyok! – válaszolja nagylelkűen, és ezzel Mária határozottan az Úr szolgálatába áll, de az emberek szolgálatába is, mert mindnyájunknak ragyogó példát mutat, hogyan engedelmeskedjünk Isten akaratának.

„Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint.”

Az evangéliumnak erről a mondatáról elmélkedve Chiara Lubich így írt: „Terveinek megvalósításához Istennek olyan emberekre van szüksége, akik teljes alázattal és a szolga készségével bízzák rá magukat. Mária – mint igazi képviselője az emberiségnek, amelynek sorsát magára vette – ezzel a cselekedetével teljes mértékben teret enged Isten teremtő működésének. »Az Úr szolgálója« kifejezés viszont azon kívül, hogy alázatról tanúskodik, nagyon nemes rangot is jelent. Az üdvtörténetben Isten nagy és neves szolgái, Ábrahám, Mózes, Dávid és a próféták kapták ezt a nevet, Máriának ezekben a szavaiban teljes nagysága is kifejezésre jut.”

„Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint.”

Mi is felfedezhetjük az életünkben Isten jelenlétét, és meghallhatjuk azt a „szót”, azt az „igét”, amelyet hozzánk intéz, hogy meghívjon szeretetterve egyik elemének megvalósítására a történelem jelen helyzetében és pillanatában. Törékenységünk és képtelenségünk érzése akár meg is akadályozhatna ebben. Halljuk meg mi is az angyal szavát: „Istennél semmi sem lehetetlen”, és inkább az Ő erejében bízzunk, mintsem a magunkéban.

Ez a tapasztalat fölszabadít a korlátaink alól, és már nem fogjuk azt gondolni, hogy elegek vagyunk önmagunknak, hanem felszínre hoz bennünk olyan erőt, olyan tartalékot, amelyre magunk sem gondoltunk volna, és végre képessé tesz arra, hogy valóban szeressünk.

Egy házaspár meséli: „Házasságunk kezdetétől fogva nyitva állt otthonunk a kórházban lévő gyerekek családtagjai előtt. Több mint száz család fordult meg nálunk, de mindig arra törekedtünk, hogy otthon érezzék magukat. Gyakran a Gondviselés is segített, hogy anyagilag győzzük ezt a befogadást, de előbb a mi készségünkre volt szükség. Legutóbb kaptunk egy nagyobb pénzösszeget, és úgy gondoltuk, hogy félretesszük, mert valakinek biztos szüksége lesz rá. Így is lett, hamarosan egy újabb kérés érkezett hozzánk. A szeretet játéka ez köztünk Istennel, s a mi részünk csak annyi, hogy benne legyünk a játékban.”

„Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint.”

Chiara gondolata segíthet bennünket, hogy megéljük ezt az evangéliumi mondatot. Arról szól, hogy Máriához hasonlóan mi is fogadjuk be az Igét: „… teljes készséggel és tudva, hogy nem emberi szavakról van szó. Mivel Isten igéje, ezért Krisztus jelenlétét hordozza. Tehát az ő igéjében Krisztust fogadjuk magunkba. Valósítsuk meg tehát pillanatról pillanatra, tettre készen. Ha így élünk, akkor a világ újra Krisztussal találkozhat korunkban is a városok utcáin, Krisztussal bennünk, akik ugyanúgy öltözködünk, mint a többiek, ott dogozunk az irodákban, iskolákban, találkozhatnak vele a legkülönbözőbb helyeken az emberek között.”

A karácsonyi készület időszakában próbáljunk mi is Máriához hasonlóan egy kis időt szentelni arra, hogy „kettesben” legyünk az Úrral, esetleg egy evangéliumi szakasz elolvasásával.

Próbáljuk meg felismerni a hangját a lelkiismeretünkben, melyet megvilágosít az Ige, és érzékennyé teszi a testvéreink szükségleteire.

Tegyük föl magunknak a kérdést: Miként tudnék ma Jézus jelenléte lenni, hogy ott, ahol élek, az emberek az én hozzájárulásom által is valóban egy családként élhessenek?

„Íme, itt vagyok” – ha ez lesz válaszunk, akkor lehetővé tesszük, hogy Isten a béke magjait hintse szét körülöttünk, és a szívünkben egyre nagyobb örömet érezhessünk.

Letizia Magri

 

Noyoni Szent Eligius

Noyoni Szent Eligius

Eligius a franciaországi Noyon püspöke (†660 táján), patkolókovács, majd ékszerész és ötvös volt, mellette a király tekintélyes tanácsadója. Urának halála után pappá szenteltette magát. Sokat buzgólkodott a pogány germánok megtérítésén.

Több nyugat-európai tájon régi foglalkozására emlékezve, a beteg lovak orvosa. Ilyenkor levágott lólábbal is ábrázolják. Ennél nevezetesebb azonban másik patronátusa. A középkori Európában az aranymívesek védőszentje. Mesterségének eszközeivel: kalapáccsal, csipesszel szokás ábrázolni.^*

Eligius neve, miséje a XIV. századtól kezdve számos hazai misekönyvünkben előfordul. A váci aranymívesek céhének (Fraternitas aurifabrorum) misekönyve-antifonáléja ad honorem beati Eligii episcopi tiszteletére íródott.^* Temesvár Eligius-templomáról a XIV. században történik említés. A titulusból Juhász Kálmán vallonokra következtet^*, de sokkal valószínűbb, hogy a patrociniumhoz a temesvári ötvös céhnek van köze.

A kassai ötvös céh pecsétjén (1476) védőszentjének, Eligiusnak domborított képe; jobb kezében hosszúnyelű kalapáccsal, baljában kehellyel.^* Hasonlóképpen Buda, Besztercebánya, Eperjes középkori céhpecsétjein.^*

Eligius táblaképével^* találkozunk a bártfai Egyed-templom Mettertia-oltárán (1500), gótikus faszobrával^* pedig ugyanott, a Mária-Erazmus-oltáron (1505). Ezek az ábrázolások is nyilvánvalóan a helybeli ötvösök Eligius-tiszteletével függenek össze.

Ő a védőszentje a kolozsvári ötvös céhnek is, amely oltárt állít a tiszteletére (1516)^*.

Az egykorú híres szegedi ötvösség Eligius-kultuszára, illetőleg az Eligius keresztnév kedveltségére következtethetünk egy Krakkóban tanuló szegedi diák, Ilige nevéből.

A kultusz a hódoltság után föltámad. A budai, pécsi (1696), pesti (1760) ötvösöknek is ő a védőszentje. A pécsi ezüstművesek (srebernari) számára I. Lipót szerb nyelvű céhszabályokat adván ki, nekik is Eligiust jelöli ki pártfogóul.^*