SZENT BERTALANRÓL NEVEZETT SZENT ANNA

SZENT BERTALANRÓL NEVEZETT SZENT ANNA 

kármelita apáca

*Almendral, 1549. október 1. +Antwerpen, 1626. június 7. 

Az alapítások könyvében Avilai Szent Teréz (lásd: A szentek élete, 589. o.) ismételten említ egy laikus nővért, akit ,,munkatársának'' nevez, és igen nagyra becsült. Palenciába való utazásáról szóló tudósításában ez áll: ,,Öt nővér kísért és egy munkatársam, aki egy idő óta rendszeresen velem volt. Laikus nővér ugyan, de Isten nagy szolgálója, és olyan értelmes, hogy sokkal jobban a segítségemre tud lenni, mint némelyik kórusnővér.''

Hűséges kísérője, akiről a nagy szent ilyen bizonyítványt állított ki, Szent Bertalanról nevezett Anna volt. Almendralból, egy Avila közelében levő faluból származott. 1549. október elsején született egy igen jámbor és tehetős parasztembernek, név szerint Garcia-Mançanasnak legfiatalabb gyermekeként, de már tízéves korában elvesztette szüleit. Így hát testvérei gondozása alatt nőtt fel, akik a mezőre küldték, hogy legeltesse a nyájat. Eleinte elég félénk volt, később azonban megszerette foglalatosságát, amely lehetővé tette számára, hogy Jézussal beszélgessen. Amikor felnőtt, testvérei férjhez akarták adni. Ehhez azonban egyáltalán nem vonzódott. Az Isten Anyjához menekült, és egy nap meghallotta szavait: ,,Ne aggódj! Én magam vezetlek el olyan helyre, ahol rendi nővér lehetsz, és az én ruhámat hordod majd.'' Nem sokkal ezután álmában látott egy kicsi, szegényes házat, amelyben durva szövetet viselő szerzetesnővérek laktak. Szomjas volt és italt kért tőlük. Egy korsóban nagyon áttetsző, tiszta vizet adtak neki. Amikor elbeszélte ezt a helység plébánosának, az elküldte az új avilai Szent József kolostorba, amely az első kármelita kolostor volt Jézusról nevezett Teréz reformja óta. Amikor odaérkezett, azonnal megismerte az álmában látott házat. Minden pontosan egyezett, sőt még a korsó is ugyanaz volt. Felismerte már az útját. Még nagy küzdelmeket kellett ugyan kiállnia, mert testvérei visszariadtak attól, hogy olyan szigorú szerzetbe lépjen. De az 1570. év halottak napján beléphetett a megreformált kármelita nővérek első laikus testvéreként.

Jézusról nevezett Teréz, a kis kolostor alapítónője kezdettől fogva kedvelte a szokatlanul szerény, mélységesen jámbor leányt, kinek szeméből sugárzott tiszta lelke, ki oly fáradhatatlanul kész volt minden munkára, és láthatóan csak arra gondolt, hogyan szolgáljon Istennek és nővértársainak. De még jobban meg kellett ismernie Annát. Egy napon, amikor Anna bensőséges imába merült, megjelent neki Jézus, de már nem gyermekként, mint korábban, hanem mélységesen szomorúan, és azt mondta neki: ,,Nézd a lelkeket, akik szeretetem ellenére elvesznek! Segíts, nekem őket megmenteni!'' Eközben olyan világosan megmutatta neki Franciaországot, mintha ott lett volna, és a sok lelket is, akik mind elvesznek. Csak egy pillanatig tartott ez a látomás, de olyan égő szeretetet ébresztett Annában Isten és a lelkek iránt, és olyan csillapíthatatlan és állandó szomjúságot a lelkek megmentésére, hogy azonnal készen volt a legszigorúbb vezeklés elviselésére is, ha megengedték volna neki. Amikor gyóntatóatyjában az a gyanú ébredt, hogy az ördög szedte rá, megnyitotta a szívét Teréznek.

Hogyan örvendezhetett Teréz bensőleg, amikor a fiatal nővérben a kegyelemnek ugyanazokat a hatásait fedezte fel, melyeket jól ismert saját tapasztalatából, és amelyek őt a Franciaországot fenyegető veszedelem láttán arra késztették, hogy reformját teljesen az imádság és az áldozat apostolságára irányítsa. -- Megnyugtatta Annát, hogy természetfölötti szomjúsága semmiképpen sem démoni eredetű, vezeklő buzgóságát azonban az engedelmesség gyeplőjével mérsékelte. Teréz tudta, hogy sokkal többet nyert benne, mint egy derék laikus nővért. Anna fogadalomtételének napja 1572. augusztus 15. volt. Mivel nem tudott írni, az okmányt kereszttel hitelesítette. Kolostori nevét (Szent Bertalanról nevezett) alig választhatta volna meg jobban, minthogy azét az apostolét választotta, akiről maga Jézus mondta, hogy ,,nincs benne álnokság''. Annában sem volt álnokság. Különösen betegápolónak vált be.

Teréz ugyanis ekkor már sokat betegeskedett. Ehhez járult még, hogy 1577 karácsony estéjén a sötétben lezuhant egy lépcsőről, és eltörte a jobb karját. Mivel a törést kezdetben nem szakszerűen kezelték, nemcsak nagy fájdalmat okozott neki, hanem erős akadályt is jelentett számára, úgyhogy állandóan segítségre szorult. Ezt a segítséget Szent Bertalanról nevezett Anna Teréz életének utolsó öt évében szeretettel teli, áldozatos módon nyújtotta neki. Kimosta ruháit, segítette az öltözködésben, éjszakánként gyakran virrasztott cellája ajtajában, hogy azonnal kéznél legyen, ha szükség lesz rá. Hála a hasonlíthatatlan beleélőképesség adományának, Teréz kézírását utánozva sikerült neki az írást is megtanulnia, úgyhogy titkárnőjeként is szolgálatára állhatott. Mindenekelőtt azonban, amikor 1579 tavaszán a Teréz reformművét csaknem teljesen megsemmisítő üldözés nehéz vihara végre alábbhagyott, utolsó utazásainak elválaszthatatlan útitársa lett.

Önéletrajzában, amelyet évtizedek múlva írt elöljárója megbízásából, arról tudósít, hogy azok a nehézségek, amelyeket Teréz Az alapítások könyvében említ, csak egy töredékét képezték azoknak a nagy szenvedéseknek, amelyeket az akkori Spanyolország rossz útjain, s a nem kevésbé rossz járműveken és fogadókban, jeges télben és izzó nyári forróságban együtt viseltek el. Közben a maga számára az jelentette a legnagyobb szenvedést, hogy az annyira szeretett és tisztelt Teréz anyának mindezek közepette olyan kevés kényelmet tud csak nyújtani, sőt nemegyszer még az élethez szükségeseket is alig. De milyen hálát érzett Teréz mindazért, hogy éppen ilyen helyzetben volt mindig körülötte egy ennyire hűséges, szerető és ,,megértő'' ember, akiben teljesen megbízhatott, úgyhogy, mint kiemelten tanúskodik róla: ,,inkább az ő kedves tanácsát követte, mint sok kórusnővérét '. ,,A szent annyira hozzászokott az én szegényes és durva szolgálatomhoz, hogy nem akart meglenni nélkülem'' -- írja Anna szerényen.

A legmegragadóbban mégis Teréz életének utolsó napjaiban mutatkozott meg a kölcsönös szeretet. Burgosból jövet -- előre nem látott okokból - - ahelyett, hogy Avilába tért volna haza, az Alba de Torresbe vivő útra kellett rátérnie. Amikor 1582 szeptemberének végén az ottani kármelita kolostorba érkezett, Teréz már valósággal haldoklott. Anna megtett mindent, hogy a beteg szenvedéseit megkönnyítse, és egy kis örömet tudjon még neki szerezni. Mivel tudta, hogy Teréz milyen sokat adott mindig a tisztaságra, teljesen átöltöztette az örökkévalóságba vivő útra, s ezt a szent hálás mosollyal köszönte meg, mert beszélni már nem tudott. Végül Anna már el sem mozdult mellőle. Amikor jóakaratúan megkísérelték, hogy egy rövid időre elküldjék, Teréz nyugtalan lett, és értésükre adta azt a kívánságát, hogy hívják vissza. ,,Alig pillantott meg, rám mosolygott, s annyira kimutatta ragaszkodását, hogy kézen fogott, és fejét a karomra hajtotta. Így tartottam átkarolva, csaknem jobban halódva, mint ő, amíg ki nem lehelte lelkét.''

Jézusról nevezett Teréz halála mérhetetlen veszteséget jelentett Anna számára. Teréz nem sokkal a halála után egy éjjel megjelent neki dicsfénnyel övezve, és egész további élete folyamán oltalmazón maradt mellette. Jóllehet az ő életében is -- különösen későbbi éveiben -- volt mélyebb belső sötétség, útját többnyire megvilágították a látomások, hallomások, és jövendő események előre közlései, mindenekelőtt pedig a szemlélődésnek azok az egészen bensőséges kegyelmei, amelyekben a léleknek Istennel való tökéletes egyesülése következik be. Önéletrajzában ismételten említ egy ,,szemlélődést'', és azt mondja róla: ,,Ez Jézus Krisztusnak nem olyan szemlélése, amilyennek egyébként látom, nem is valamely más jelenés, hanem olyan, mintha az egész imádásra méltó Legszentebb Háromság volna bennem, és bár a lelkem nem lát semmit, ugyanazt a tiszteletet érzem, mintha jelenlevőként látnám.'' Vagy: ,,Az Úr azt a kegyelmet tanúsította irántam, hogy meglátogassa lelkemet, és nagy egyesülésben vonja magához.''

Anna valóban rászorult a nagy kegyelmekre, hogy betölthesse küldetését, amely azzal hárult rá, hogy olyan sokáig a legszorosabb bizalmasa volt a kármelita rend nagy reformátorának. Már a Teréz halála utáni első két évtizedben, amelyet Anna még Spanyolországban töltött, a terézi hagyomány mentsvárának tekintették. Öt más spanyol kármelita nővérrel együtt később arra hivatott, hogy a szent művét bevezesse Franciaországba és Németalföldre is. Jóllehet ezeken a helyeken szent életű papok és világiak köre már előkészített mindent, az alapítónő igazi szellemét személyes módon is közvetíteni kellett. Így hát a legkülönbözőbb komoly nehézségek leküzdése után a hat kármelita nővér francia hölgyek és urak kíséretében 1604. október 15-én Párizsba érkezett. Arra törekedtek, hogy eljussanak itt a vértanúságra. Bár nem várt rájuk erőszakos halál, a más jellegű alkalmak nem hiányoztak ahhoz, hogy önmaguknak meghalhassanak. A szerény Anna számára bizony nem csekély áldozatot jelentett, hogy azt kívánták tőle, fehér fátylát cserélje fel feketével: alighogy megérkezett Franciaországba, kórusnővérré emelték.

Az 1605. év kezdetén arra szemelték ki, hogy a Párizs utáni első új francia alapítás, Pontoise priorisszája legyen. Milyen lehetett az egyszerű, almendrali születésű parasztlánynak, hogy a többnyire igen jól képzett, s a legjobb körökből származó francia nőknek, akiknek a nyelvét nem is értette, s akik nem tudtak spanyolul, a tanítójuk és mesterük legyen! Isten és Szent Teréz anya azonban nem hagyta cserben. A francia novíciák kitűnően megértették, s ugyanúgy szerették és tisztelték, mint Pontoise népe. Hasonlóan történt a párizsi anyakolostorban, és később Tours-ban is, ahol 1608-ban alapította meg és három éven át vezette a kolostort. Még a hugenották rokonszenvét is sikerült megnyernie barátságos jóságával.

Szent Bertalanról nevezett Anna mégis elhagyta Franciaországot 1611 őszén, csupán hétéves ott-tartózkodása után. Amint előtte már sokan munkatársai közül, elfogadott egy meghívást a spanyol Németalföldre, a mai Belgium területén, ahol Izabella helytartónő és férje, Albert le akarta telepíteni az új rendet. Amikor Anna 1612-ben Antwerpenbe érkezett, szentségének híre már messze megelőzte. Várakozásaiban nem csalódott. Az itt alapított kármel, amint Isten előre jelezte neki, ,,világító fáklya'' lett és a kármelita szellemiség melegágya az egész környék számára. Az ország határain messze túlra terjedt Anna áldásos tevékenységének híre. Még Itáliából, Franciaországból, Lengyelországból is mentek hozzá emberek, közöttük kiemelkedő személyiségek is, mert nem maradhatott rejtve, hogy Isten nagy karizmák: a tanács, a csodatevés, a prófécia adományaival látta el. Művét azonban az akkor már jóval hetven fölött levő apáca imádkozásával koronázta meg: amikor nassaui Móric, Oránia kálvinista hercege jól felszerelt csapatai élén kétszer is (1622- ben, majd 1624-ben) megkísérelte, hogy éjszaka rajtaütéssel megtámadja a katolikus Antwerpent, senki sem sejtette a veszélyt. Anna azonban titokzatos módon, anélkül, hogy tudta volna, miért teszi, felszólítást kapott az imádságra. Felkelt, felébresztette nővéreit, és órákon át a kimerülésig imádkozott. Amikor a püspök minden körülményt alaposan megvizsgált, nem talált természetes magyarázatot az eseményre, Szent Bertalanról nevezett Anna pedig megkapta az ,,Antwerpen őrzője és megszabadítója'' címet. Amikor 1914--18 között Belgiumra is átcsaptak már az első világháború borzalmai, XV. Benedek pápa alkalmul használta ezt fel, hogy a már régóta előkészített boldoggá avatást 1917-ben elvégezze. 1982-ben II. János Pál pápa szentté avatta. 

Kérjétek az aratás Urát!

Kérjétek az aratás Urát!

Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek a papszentelések idejéről írt írását adjuk közre.

Június hónap rendesen a papszentelések hónapja és az aratás kezdete ezen a tájon. Jézus képe az aratásról és fölszólítása ma már szinte magyarázatra szorul. A kompjuterizált kombájnok korában, amikor szinte önmagától végzi a gép a nyár betakarítási munkáját, keveseknek van fogalma a régi aratásról. Régen akárcsak 50-60 évvel ezelőtt is még a falu társadalmából sokakat munkába vitt az aratás, fohászkodással kezdték és Istennek hálát adva fejezték be. Az akkori emberek érezték, hogy nem pusztán a maguk munkájáról, hanem Isten áldásáról van szó. Így vagyunk a papi hivatással is, amelyet nem lehet, mint munkaerőhiányt pénzzel pótolni, hanem Isten hívására van szükség, s ugyanakkor emberi imádságra és olyan környezetre, ahol a hivatás megszülethet.

Kérdezhetnénk: miért kell hivatásokért imádkozni, miért nem támaszt mindig elegendőt az Úr? Szent Ágoston mondja, hogy Isten megteremtett téged megkérdezésed nélkül, de nem üdvözít erőfeszítésed nélkül. Így van ez a papi utánpótlással is. Amikor egyetemistákkal foglalkoztam feltettem a kérdést a fiatal embereknek, hogy eszükbe jutott –e, hogy esetleg papok is lehetnének. Szinte mindegyik mondta, hogy igen. Miért is vagyunk válságban? – kérdezhetnénk. Először is sokkal kevesebb gyermek születik, mint régen, azokból eleve már kevesebb, akik a hívásra válaszolnak. A családi háttér hiánya már közhely. Nagyon sokáig az egyház nem szentelt pappá olyanokat, akiknek szülei nem éltek egyházi házasságban. Ma már csodaszámba megy, ha ugyanaz az apja, akinek felesége az ő anyja. Hiányzik egy nehézségektől meg nem riadó férfias s ugyanakkor jóságos apa képe a mai fiatalokból. Amikor még itt Kalocsán sorozott katonaság is volt, maga a laktanya parancsnok mondotta, hogy teljesen nőies viselkedésűvé váltak a fiatal emberek, ha valami megpróbáltatás éri őket, el kezdenek sírni.

Nehézséget jelent az is, hogy nagyon sokan nem járnak rendes hittanra, nem kapcsolódnak be a liturgikus életbe, nem azokból lesznek a villamosmérnökök, akik bukdácsoltak fizikából, ugyanígy nem indítja meg a papi hivatás gondolata azt, akinek ilyen élménye nem volt élő példát látva. Hozzájárul ehhez az is, hogy újabban az örökös pedofil kérdés napirenden tartása - ami köztudott, hogy kisebb százalékban van a papság körében, mint akárcsak más foglalkozásokban, úgy tünteti föl a fiatalok előtt ezt az életformát, hogy a papok nagyon elvetemült emberek. Egy mellékmondatban megjegyzem, ha egy katonatiszt magánéletében elkövet valami erkölcstelenséget, nem vonják felelősségre a hadügyminisztert és nem fizet semmiféle kárpótlást a nemzetvédelmi minisztérium, hanem mindenki a saját bűnét kéri számon. Mi pedig, ha ártatlanok is vagyunk, mindenkitől bocsánatot kérünk és a nyugati egyházakat a kártérítés teljes csőd szélére juttatta. Azt is nagy nehézségnek látom a papi hivatás megszületése körül, hogy a papok, akiktől elvárnak egy finomabb lelkületet, olyan világban nőnek föl, ahol akár egy választási kampány, vagy a facebookos jelenlét a legaljasabb indulatokat hozza ki az emberekből és senkire nincsenek tekintettel. Bátran állítom, hogy a katolikus világi papság nagyobb kihívások előtt áll, mint akár a szerzetes közösségben lévők, vagy a görög katolikus papság. És mégis!

Vannak, akik meghallják az Úr szavát, ez magában is csoda és jó papokká lesznek. Amikor egy-egy helyezésre kerül a sor, amit az egyházmegye szükséglete megkíván még olyanok is aláírást adnak, hogy vonjam vissza, akik épphogy csak ismerik a papjukat, de valami jó emlék köti hozzá. Ma is áll: „a szavak elszállnak és a példák vonzanak”. Istennek legyen hála, hogy Boldog Brenner János vértanú személyében a fiatal papság elé egy tündöklő csillagot állított egyházunk. Egy püspöki szolgálatom után egy ministránst bíztak rám, hogy az útközbe eső faluba vigyem el. Kérdezgettem őt hányan vannak testvérek (hárman voltak) és ez a fiúcska elmondta, hogy sokszor veszekednek. Saját szava szerint nem engedelmeskednek neki a kisebb testvérek. Egy idő után megkérdezte, hogy jó érseknek lenni. Azt válaszoltam jó is, meg rossz is. Kérdezte, hogy mi a jó? Emberekkel találkozom, taníthatom őket és olyan szép ünnepen is részt vehetek, mint a templomszentelés is volt. Mi a rossz? – kérdezte a gyerek. Sokszor én is úgy vagyok az értetlenkedő emberekkel, mint te a testvéreiddel. A fiúnak ez volt a válasza: átérzem a problémáját. Ha egy gyerek át tudja érezni a lelkipásztor problémáját, akkor mennyivel inkább át kell érezni a híveknek. Jó indulatúan hozzáállni, amiben lehet segíteni és legfőképpen imádkozni érte. Reméljük, ha a közös gondunkat Isten elé visszük, akkor azok megoldást találnak.

Évközi 9. hét csütörtök

Évközi 9. hét csütörtök

Mindegyikünk élete meg van jelölve a halállal. Mindegyikünk földi élete rámegy valamire. Ha rászánjuk magunkat Jézus követésére, egyre inkább evidenciaként ismerjük fel, hogy nem más ez, mint szeretetből vállalt, boldog vértanúság, még ha vértelen is. Hiszen a vértanúk halála sem egyéb, mint egy korábbi, lelki halál testi kinyilvánulása, amikor az ember a keresztség szentségében Krisztus halálában eltemetkezve meghalt a bűnnek. Aki egyszer megtanulta a hitben, hogy Krisztus valóságos Isten és valóságos ember, hogy értünk meghalt és testben feltámadt, az magában ebben az ismeretben megkapta keresztény hivatását: hogy a napi teendőkben, emberi viszonyokban meghaljon önmagának, és teljesen adja át életét Istennek. Ha ezt a meghalást megpróbáljuk kikerülni, hiába várunk az isteni jelre, amelynek meg kellene mutatnia, mit is kell tennünk, nem fogunk kapni semmiféle jelet, s önközpontúságunk poklában maradunk.

Aki számára viszont ez a meghalás valódi és konkrét esemény, annak a mondat második fele, hogy Krisztussal együtt fogunk élni, nem valami sápadt, bizonytalan reménykedést jelent a túlvilági élettel kapcsolatban, hanem belső tapasztalatot és élő valóságot fejez ki, hiszen ha valóban meghalt a bűnnek és a világ szellemének, a Jézusba vetett hit által azonnal, már itt a földön megízleli az új, el nem múló életet.

Urunk Jézus, köszönjük Neked a mai Szentleckében Apostolod által adott tanítást és buzdítást arról az életről, melyben részesíteni akarsz minket magad mellett. Hálát adunk Neked azért is, mert a Te hűséged soha meg nem rendül: ha mi hűtlenné válnánk is, rólunk elképzelt tervedet az utolsó pillanatig fenntartod, újra meg újra felkínálva a lehetőséget, hogy szabadon, egész lényünkkel válasszunk Téged. Adj nekünk, kérünk, készséges szívet, hogy merjünk Veled együtt meghalni és eltemetkezni, nem elméletben és a kegyes szavak szintjén, hanem konkrét tettekben, mindennapi életünk állandó odaadásában, s így Veled együtt feltámadjunk az örök életre.

BOLDOG ODDI DIDÁK

BOLDOG ODDI DIDÁK 

testvér 

(1839-1919)

Rómától nem messze, Vallinfreda helységben született szegény és egyszerű szülőktől. Már születése napján megkereszteltették József névre. Szülei mellett plébánosa is nagy hatással volt rá, akinek jó tanácsait mindenben követte. 16 éves korában jelezte szüleinek a szerzetbe lépés szándékát, de a nehéz családi körülmények között évekig kellett várnia. Ebben az időben látogatott el a bellegrai ferences remetekolostorba, ahol épült a szerzetesek buzgó életén, különösen Boldog Marián, a kapus testvér volt rá nagy hatással. „Légy jó, fiam! Legyél jó!” mondogatta neki. Ezután csak ide vágyott. Egyenlőre földműves munkát végzett, „imádkozott és dolgozott.” Rokonai kiválasztottak számára egy jóravaló leányt, de ő hallani sem akart a házasságról. A várakozás ezekben az években nem gyengítette hivatását, sőt erősítette. Végre 32 éves korában, 1871-ben el tudott szakadni a szülői háztól és jelentkezett a bellegrai rendházban. Az akkori egyházellenes rendelkezések szerint nem lehetett novícius, csak terciárius (oblátus). Mindenféle beosztásban dolgozott, írni-olvasni nem tudott. 14 év múlva vehette fel a szerzetes ruhát s kezdhette el a novíciátot, ekkor kapta a Didák nevet. Névadó szentjét, Didákot (1400-1463) példaképeként tisztelte egész életében. 40 éven át volt alamizsnagyűjtő testvér (beleszámítva oblátus éveit is). Télennyáron járta Subiaco vidékét, közben nemcsak kért, de adott is: bölcs tanácsokat, sok szeretetet főleg a szegények, megvetettek iránt. A béke apostola, a hit erősítője volt. Egyszerűségével, jó példájával meg tudta változtatni kérges lelkű emberek magatartását is. Mindig készen állt a segítésre, különösen rendtársai felé. Vezekléseit ügyesen és mosolyogva elrejtette, s Szent Ferenchez hasonlóan magának nem tulajdonított semmi érdemet, csupán a bűnöket. Buzgó imaéletet élt, az imában erőt és örömet talált. Igaz áhítattal volt az Oltáriszentségben jelenlévő Úr Jézus, a Boldogságos Szűz és Szent Ferenc iránt. Hosszas és fájdalmas betegségét vidám lélekkel és Isten akaratának tökéletes elfogadásával viselte. 1919. jún.3-án halt meg. Tisztelete halála után nem csökkent. II. János Pál pápa avatta boldoggá Marián testvérrel együtt 1999-ben.

A Szentté av. Kongr. egyik dekrétumából:
„Ami a világ szerint oktalan, azt választotta ki Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket” (1 Kor 1,27). „Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad” (Jak 4,6). E szentírási igazságoknak az életben történő megvalósítását szemlélhetjük Isten Szolgája, a Kisebb Testvérek római provinciájának fogadalmas testvére, Oddi Didák élete példáján.

Imádság:
Istenünk, te Boldog Didákot a szerzetesi életben az alázat, a szolgálat és önmegtagadás erényeivel kitűntetted. Add, hogy erényeit követve, az Oltáriszentség és a Szűzanya tisztelete által eljussunk az örök életre. Krisztus, a mi Urunk által.