CORTEI SZENT TEOFIL

CORTEI SZENT TEOFIL

 (1666-1740)

 
Korzika szigetén Corte városban született. Gyermekkorában vallásos, tiszta erkölcsű volt. Fogadalomtétele és pappá szentelése után elöljárói engedélyével Civitellába (Bellegra) ment, ahol Cori Szent Tamás vezetésével magáévá tette azt az életmódot, melyet Tamás honosított meg az általa alapított remeteségben, megtartva Szent Ferenc Reguláját eredeti szigorúságában. Mint igehirdető, mesteréhez, Tamáshoz hasonlóan Közép-Itáliában, később Korzika szigetén hirdette az igét. Már külseje, fellépése is prédikáció volt, aszkéta alakja, a keresztre feszített Úr Jézus szeretete, mely szavaiból áradt, megtették hatásukat. Az igehirdetés mellett a gyóntatás volt másik fő elfoglaltsága, ezek mellett gyakran felkereste a szegényeket, betegeket, haldoklókat. Rendi elöljárója parancsára elhagyta Itáliát és Korzikába ment, hogy ott remetezárdát (ritiro) alapítson a civitellai mintára. Kezdetben nem fogadták szívesen. A helybeli szerzetesek felizgatták ellene a népet: „Nem kellenek nekünk a remeték - kiabálták -, a mi szerzeteseinket akarjuk!” Teofil akadályt nem ismerve, hajthatatlan kitartással és türelemmel mondta: „Hagyjuk Istenre a dolgot, Istennek gondja van ránk.” Egyik kolostorból elutasítva ment a másikba, mérföldeket járt a hegyeken, völgyeken, mezítláb, esőben és hóban, végül sikerült megalapítania a remetekolostort Zuaniban. Négy év múlva, már hetvenévesen ugyanezt megtette Toscanaban* is a firenzei érsek segítségével. A Genova és Korzika közti háborúban, a Genova szolgálatában álló német tábornok Zuani ellen vonult. Teofil elébe ment és kérte, hogy kímélje meg a várost és a kolostort. A tábornok azt mondta: Itt a visszavonultak (ritiri) laknak, vonuljunk hát mi is vissza. Egyszer egy haldoklóhoz vivo útja során pocsolyába esett. Így vigasztalta magát: „Szóra sem érdemes! Nem hagyhatjuk magára Urunkat kereszthordozása közben, vele együtt kell hordozni keresztünket.” Csodatételek, jövendölések sem hiányoztak életéből. A Firenze közelében általa alapított Fucecchio* kolostorban halt meg. XIII. Leó boldoggá, XI. Piusz szentté avatta.
Szent Ferenc sziénai végrendeletéből:
„Megáldom összes testvéreimet... Gyöngeségem miatt csak röviden három mondatban adom tudtára akaratomat testvéreimnek: mindig szeressék egymást; szeressék és őrizzék meg úrnőnket, a szent szegénységet; és legyenek mindig hűségesek az Anyaszentegyház elöljárói és minden klerikus iránt.”

Imádság:
Istenünk, te Szent Teofil hitvallódnak megadtad a kegyelmet, hogy szeráfi atyja példáját kövesse. Közbenjárására add meg nekünk, hogy szeretetedben növekedjünk, és a hozzád vezető úton állhatatosan kitartsunk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Erdő Péter és Köves Slomó beszélgetett a Párbeszéd Házában

Erdő Péter bíboros és Köves Slomó, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) vezetője, az óbudai zsinagóga rabbija beszélgetett május 18-án a budapesti Párbeszéd Házában.

A Tóra, Evangélium, Európa című eszmecsere létrehozója az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség (IKSZ) és az EMIH ifjúsági szervezete volt.

A nagyszámú hallgatóságot Sajgó Szabolcs SJ, a Párbeszéd Háza igazgatója köszöntötte. Kiemelte, hogy ez az intézmény „tipikusan olyan hely, ahol az ilyen találkozóknak örömmel biztosítanak lehetőséget”. Nacsa Lőrinc, az IKSZ elnöke a közösségben való gondolkodás jelentőségét hangsúlyozta. Kovács Gergely, az EMIH ifjúsági szervezetének vezetője azt emelte ki, hogy a zsidó–keresztény közeledés a II. vatikáni zsinat óta mélyül.

„Milyen érzésekkel jöttek ma ide? Mit várnak ettől a beszélgetéstől?” – tette fel az első kérdést Süveges Gergő újságíró, televíziós műsorvezető, az est moderátora.

„Nem először veszek részt ilyen alkalmon. Itt, Magyarországon sok éve járjuk ezt az utat. Többször folytattam eszmecserét például Schweitzer József főrabbi úrral. Ezeken a beszélgetéseken nem vallásközi párbeszéd folyt, hiszen alapvető emberi kérdéseket vitattunk meg – mondta Erdő Péter. – Gyakorlati kezdeményezéseink közé tartozik a zsidó–keresztény imanap. Néhány alkalommal liturgikus kérdésekről is beszélgettem fiatal rabbikkal. Mi ahhoz a párbeszédhez járulunk hozzá, melyet a Szentszék is folytat világszinten.”

„Magam is hálás vagyok minden ilyen alkalomért. Az a prófétai mondás jut eszembe, hogy »elveszett a hit, kifogyott a szájukból«. A zsidó kommentárok arra hívják fel a figyelmet, hogy ez fordítva is igaz: ha valamiről nem beszélünk, az egy idő után visszahat a szellemiségünkre is. Ezért a beszéd nem csak annak szól, akihez szólunk, az visszahat ránk is” – fogalmazott Köves Slomó.

Majd rámutatott, ezeknek az eszmecseréknek szimbolikus üzenetük is van: egy keresztény katolikus és egy zsidó vallási vezető, akik személyükben megtestesítenek valamit, ülnek le egy asztalhoz. Van, amikor teológiai, bibliai kérdésekről beszélgetünk, vagy a közös történelemről. „Számomra az a legizgalmasabb, amikor képesek vagyunk a mindennapi emberek nyelvén megszólalni. Személyes tapasztalatom, hogy amikor keresztény iskolába hívnak, a gyerekek ismerete a zsidóságról sokkal nagyobb, mint egy átlagos oktatási intézményben” – emelte ki az EMIH vezető rabbija.

„A II. vatikáni zsinat Nostra aetate nyilatkozata immár ötvenéves. Hogyan tekintenek erre az elmúlt időszakra?” – tette fel a következő kérdést Süveges Gergő.

„Kezemben tartok egy dokumentumot, melynek a címe: »Isten ugyanis nem bánja meg kegyelmi adományát és meghívását« (Róm 11, 29) – Reflexiók a katolikus–zsidó kapcsolatok teológiai kérdéseiről a Nostra aetate 50. évfordulójára – vezette be válaszát Erdő Péter bíboros. – Ezt egy időben adták ki az ortodox rabbik egy dokumentumával, mely a kereszténység megítélésében ütött meg egy új és pozitív hangot. A szentszéki dokumentum érdekessége, hogy a Keresztény Egység Pápai Tanácsa által létrehozott bizottság adta ki. A zsidóság és a kereszténység ugyanis nem két vallás, hanem másfél. Bár csak a keresztények között beszélünk felekezeti különbségről, a zsidóság – bár kicsit távolabb helyezkedik el – mégsem tekinthető egy másik vallásnak.”

Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye érseke hozzátette: ez a dokumentum ez első tizenhat pontjában felsorolja azokat a lépéseket, melyek az ötven év alatt történtek. A magyar kiadás eredeti címe nem ez lett volna, a szentírási részt úgy is fordíthatjuk: „Isten adományai és meghívása visszavonhatatlan”. A görög és a latin jogi kifejezés a szerződéshez kapcsolható, mely a visszavonhatatlanságra utal. „A zsidóság és a kereszténység visszavonhatatlanul függ egymástól, a zsidósággal való dialógus teológiai szempontból nem fakultatív, hanem kötelesség” – hangsúlyozta a főpásztor.

„Véleményem szerint a zsidó–keresztény párbeszéd nem ötven, hanem kétezer évvel ezelőtt indult – emelte ki Köves Slomó. – Maga a kereszténység születése egy ilyen dialógus gyümölcse. Amikor azt mondjuk, hogy párbeszéd, feltételezünk egy szimmetriát.”

A zsidóság és a kereszténység esetében vajon létezik ilyen szimmetria? – tette fel a kérdést az EMIH vezető rabbija. – A kereszténység lépten-nyomon reflektál az idősebb testvér hagyományaira, ezzel szemben a talmudi irodalomban ez nem figyelhető meg. „A zsidó »többház« – mivel nálunk nem lehet egyházról beszélni – kereszténységről történő – nem mindig pozitív hangvételű – megnyilvánulásait ugyanakkor a történelmi összefüggéseiben kell kezelni” – fogalmazott Köves Slomó.

„A zsidóság, mint hagyomány, a kereszténység létének a feltétele. Az első keresztények hitvallása – Jézus a Krisztus – nem értelmezhető a zsidó háttér nélkül” – mutatott rá Erdő Péter. Hozzátette: az Újszövetség számtalan helyen utal az Írások beteljesedésére. Szintén az első nemzedékben merült fel, hogy lehet-e keresztény az, aki nem tartja be a mózesi törvényeket. A közösségszervezés módszere is közvetlenül támaszkodik a zsidó gyökerekre. A Didakhé, az első egyházfegyelmi irat a két útról szóló tanításban is utal ezekre az alapokra. Az imaórák liturgiája, a Breviárium hét „horára” van felosztva, ez is a zsidó hagyományra vezethető vissza. A közösség saját jogának az alapja is zsidó gyökerű.

„Fontos kijelentés, hogy a zsidó vallás előfeltétele a kereszténység létének. Sokáig ugyanis úgy fogták fel a katolikus teológiában, hogy a jézusi hit felváltani hivatott a régi szövetséget” – reagált az elhangzottakra Köves Slomó. – Maimonidész (1138–1204) azonban azt is kimondta, hogy a kereszténység nélkül az ábrahámi hit alapértékei nem jutottak volna el a világ minden pontjára. Látnunk kell, hogy magától értetődőnek látszó értékeink mind a Bibliára vezethetők vissza, gondoljunk csak a családra, a házasságra, a gyermekek fontosságára, a nemi kapcsolat tisztaságára, a munka és a pihenés kapcsolatára. A jó és a rossz létezése; az a belátás, hogy ezek nem a közmegegyezésből vezethetők le; az a felismerés, hogy a tetteinkért felelősséggel tartozunk, mind bibliai alapú. Mind a két vallás kiemeli, hogy a létezés értelmes, hogy nem a véletlen alakítja dolgainkat.

„Az említett asszimetriákon keresztül át-átragyog a bensőséges közösségnek a fénysugara. A Szentháromságról azt mondjuk, hogy ha valami, ez nagyon is keresztény gondolat. Ám ha megnézzük a zsidó misztikát, megleljük benne ezt az elemet is” – fűzte hozzá a bíboros. – A jövő tekintetében nem mondhatjuk, hogy majd megszűnik a zsidóság. Sokkal inkább egy találkozás történik az idők végén. Van, aki azt mondja, hogy a zsidóság majd megtér. Ám korábban nem így fogták ezt fel, hanem azt emelték ki, hogy „Az atyák szívét a fiak felé fordítja az Isten”, ami magában hordja, hogy a fiak szívét pedig az atyák felé fogja fordítani. Jelenleg nagypénteken a zsidóságért úgy imádkozunk, hogy őrizzék a szövetségi hűséget. Ez nem arra hív fel, hogy szabaduljanak meg a hagyományuktól.

Heinrich Graetz a zsidóság történetéről írt nagy művének bevezetőjében úgy fogalmaz, hogy az európai kultúra azonosságához hozzátartoznak a zsidó szellemi hatások, közvetlenül vagy a kereszténységen keresztül.

Jog és erkölcs nélkül lehet az emberi életet különféle manipulációkkal szabályozni. Az erkölcsnek, mint normatív rendszernek a szankciója az elítélés, a felháborodás, az elutasítás. A közvéleményt lehet alakítani. A média világa ezt meg is teszi, mert sikeresen tudja átvenni a szankciók szerepét. Egy valamit azonban nem tud elérni: nem képes az embereket motiválni. Nézzük például a környezetvédelmet. Tejesen relativista alapon ezt sem lehet művelni. Ám ha úgy tekintünk a világra, mint amit Isten teremtett, már más lesz a helyzet.

Sokan úgy gondolják, hogy meg kell menteni Európát. Mit látunk ma, változást vagy romlást? – fordult ismét a beszélgetés résztvevőihez Süveges Gergő.

Először Köves Slomó válaszolt. „A történelemben szinte mindig volt miért megmenteni Európát, ám ennek a mentőakciónak nem mindig lett jó a vége.” Ehhez gyakran azt is hozzáteszik, hogy más kultúráktól kell megmenteni, mert Európát az erőtlenség és a puhányság jellemzi. A migráns-válság, a civilizációk találkozása egy elénk tartott görbe tükör. Ez olyan problémákra hívja fel a figyelmet, melyekről már megfeledkeztünk. Ha visszatekintünk a történelemben, akkor azt láthatjuk, hogy a világ helyzete most jobb, mint régen volt. Az emberi élethossz, az egészség tekintetében nem haladunk rossz irányba. Ám a jólét elkényelmesít, és ez valóban a motivációk hiányához vezet. A szegénység és a gazdagság próbatételnek is tekinthető. Most a gazdagság állít bennünket próbatétel elé, csak sokszor nem ismerjük ezt fel.

Erdő Péter a nevelés kérdéskörét tette hozzá az eddig elhangzottakhoz. Ha az embert a külső kényszer nem befolyásolja olyan erősen, akkor a belső hajtóerőt kell növelni. A hitnek, a vallásos meggyőződésnek éltető szerepe van. Minden kultúra szívében egy világnézet áll, az Európai kultúra középpontjában történetesen a zsidó-keresztény örökség helyezkedik el. Ennek kell a belső motivációt nyújtania.

„A modern kori Európa kultúrája nagyon mélyen gyökerezik a zsidó-keresztény hagyományban. A világ megjavítása mind a kereszténységnek, mind a zsidóságnak alapüzenete” – mondta Köves Slomó. – Minden embernek Isten társává kell válnia a teremtésben, abban, hogy közvetlen környezetét jobbá tegye. Azzal, hogy Isten és így a teremtés gondolata kiveszett az európai politikai felfogásból, kiüresedett a civilizáció. Most látjuk, hogy a transzcendens alapok nélkül nem tudjuk megoldani a problémáinkat.

„A lelkiismeretet transzcendens értékekhez kell kötni. A jólét azt is felveti, hogy mi a jó az embernek?” – folytatta a gondolatot Erdő Péter. – A friss levegő, a természeti környezet mellett a jó lelkiismeret sem mellékes. Ha a teremtő Istent kiiktatjuk, akkor istenképűségünk – egész emberi méltóságunk alapja – elhomályosul. Az istenképűség megnyilvánulása az ember szabadsága. Ha a jó közérzetre helyezzük a hangsúlyt, akkor úgy gondolkodunk, mint a görög hedonisták, akik szerint a legboldogabb a babot ropogtató ökör.

Napjainkban tapasztalható félelmünk igazi oka a pillanatnyi kellemes közérzet kultusza. Ha nem látom a világmindenség, a személyes életem értelmét, akkor csak a kellemes közérzet marad. Ez pedig magával hozza a bizonytalanságtól való félelmet. Ha túlhaladunk a lapos antropológiai szemléleten, akkor a tömeges szegénységet, az igazságtalan struktúrákat is fel tudjuk számolni. De ha adunk a magunkéból, akkor csak a feleslegtől szabadulunk meg, vagy az önkiüresedés gesztusával fordulunk a másik felé? A klasszikus katolikus morálteológia egyébként kidolgozott egy fokozatos rendszert a felelősség súlya alapján. Legfontosabb ezek szerint a hozzánk közelállók iránti felelősség.

„Valóban, a materiális javak nem tudnak kielégíteni. Akinek nincs semmije, az csak kevéssel akar többet, akinek kicsit több van, már többel. Az anyagiak mindig csak eszközök. Ha hiányzik a célkitűzés, aminek a szolgálatában állítjuk ezeket a javakat, akkor nem leszünk boldogok. A Talmud azt mondja, hogy az ember jobban szeretné, hogy egy saját karéj kenyere legyen, mint kilenc olyan, amit mástól kapott. Vagyis meg kell dolgoznunk a javakért. Erkölcsi kérdéseink három területet érintenek. A nemi vágy, a vagyonszerzés és a hiúság. A zsidó vallásfilozófia szerint mind a három visszavezethető az egyén biztonságérzetéhez. Ám ha például gyarapszik a vagyonom, a félelmeim is növekedni fognak” – fejtette tovább az elhangzottakat Köves Slomó.

„Ezt az Újszövetség úgy fogalmazza meg, hogy a test kívánsága, a szem kívánsága és az élet kevélysége – folytatta Erdő Péter. – A mai zsolozsma olvasmány a Prédikátor könyvének szövegét hozza. Ezek szerint hiába van mit ennem és innom, úgyis meghalok egyszer és kire marad akkor a gazdagság. Ehhez Szent Jeromos hozzáfűzi, hogy Isten dicsérete az, ami betölti embert. A boldogsághoz arra van szükség, hogy értelmesnek és értékesnek érezzük az életünket, hogy úgy lássuk, harmóniában vagyunk a Teremtő szándékaival. A pszichológia ehhez azt teszi hozzá, hogy akkor lehetünk boldogok, ha értékesnek látjuk magunkat, ehhez viszont szükség van az isteni horizontra.”

Meg lehet mondani, hogy miként lehet helyesen cselekedni? – kérdezte Süveges Gergő.

Először Erdő Péter válaszolt. „Az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának elnöksége a múlt héten járt a pápánál. Az ezt követő sajtókonferencián megkérdezték, hogy mit a katolikusok feladata? Természetesen a keresztényi szeretet, de az, hogy ez konkrétan hogyan nyilvánul meg, az a helyzettől függ. Európán belül vannak olyan régiók, ahova a vándorlók nem jutnak el. Vannak olyan országok, mint Magyarország, melyen átvonulnak, és vannak a célországok. A mozgásban lévő tömegek ellátásában nálunk is sokat tett a Katolikus Karitász, a máltai szeretetszolgálat, és a különféle plébániai csoportok. Egészségügyi és pszichológiai segítséget is adtunk. Egy másik lehetőség a segítségnyújtásra, ha a válságrégióban vagy annak közelében segítünk. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia által szervezett gyűjtés adományait a Kirche in Not juttatta el Észak-Irakba.”

„A zsidóság a felebaráti szeretet által vezérelve azt mondja, hogy minden rászorulón segíteni kell. Mi is azt gondoljuk, hogy a saját közösségünk felé van a leginkább felelősségünk. A Mit kell tenni? kérdése, nem csak morális kérdés. Azt is vizsgálni kell, hogy a közvetlen segítség után mi következik? Az sem mellékes, hogy boldog lesz-e a jövőben az, akinek segítettünk” – tette hozzá a vezető rabbi.

A bevándorlás folyamatának egy másik aspektusára is felhívta a figyelmet Erdő Péter. „Vegyük észre itt azt a tükröt is, amit a szegény ember tart a gazdag ember elé. Mi a különbség a kettő között? A szegény ember megszokta, hogy másokra is figyelni kell, míg a gazdag hozzászokott, hogy mindent megtehet. A mások felé irányuló figyelem itt a legfontosabb.”

„Hiszek abban, hogy a helyi kisközösségek szerepe meg fog erősödni. A politikai identitásra épülő önazonosság helyett a vallási identitásnak kell megerősödni. A zsidóság identitása az elmúlt évtizedekben nagymértékben kötődött a holokauszthoz. Be kell látnunk, hogy a jövőben ennek is meg kell változnia. A zsidó közösség a többségi társadalomnak is tud mintát adni, például az oktatásban, melyben háromezer éves tapasztalata van” – mondta Köves Slomó.

„A legutóbbi két püspöki szinóduson a családról volt szó. Ennek hátterében ott van a családokból álló közösségek jelentősége. Ferenc pápa nagy hangsúlyt helyez arra, hogy a nehéz helyzetben lévőket a közösségeknek kell integrálni. A budapesti kánoni vizitációk során azt tapasztaltam, hogy a plébániák túlnyomó részében létezik ilyen családokból álló közösség” – mondta Erdő Péter bíboros.

Az Irgalmasság Szent Éve 170.

A szeretet fészkében

A szeretet fészkében nem lesz mindenkinek helye, lesznek vezeklő állapotú egyének, és a fészek lakói sem maradéktalanul boldogok, de a mennyország, mint végcél megmarad. Ezt nem az ember éri el, hanem Isten segíti hozzá az embert azzal, hogy Megváltót ígér, aki helyrehozza az ember vétkét, visszaadja a megszentelő kegyelmet, az istengyermekséget, mennyországot. Az Atya újkori megnyilatkozásai adnak igazán teljes értelmet ennek a tervnek: Isten előre jól tudott mindent, azt is, hogy szeretetének ezt az óriási jelét sem értékelik majd kellőképpen. Ő maga jön el Fiában. Tudja ugyan: „Nem vesznek tudomást jelenlétemről, még ha közel is vannak hozzám. Fiamban bántalmazni fognak, minden jó ellenére, amit nekik cselekedni fog. Fiamban megrágalmaznak, keresztre feszítenek, hogy megöljenek." (Az Atya szól gyermekeihez, 26) Megdöbbentő szeretet! A folytatás is meglepő: „Vajon megállok-e ezért? Nem, gyermekeim, az emberek iránti szeretetem sokkal nagyobb. Nem álltam meg itt: felismerhetitek jól, hogy szerettelek benneteket, hogy úgy mondjam, jobban, mint szeretett Fiamat, vagy jobban, mint saját magamat. Amit nektek mondok, az annyira igaz, hogy ha elegendő lett volna teremtményeim egyike, hogy levezekelje a többi ember bűneit Fiaméhoz hasonló élet és halál által, haboztam volna. Miért? Mivel elárultam volna szeretetemet, szenvedést okozva egy másik teremtményemnek, aki szeretek, ahelyett, hogy Én magam szenvedtem volna Fiamban. Sohasem akartam szenvedést okozni gyermekeimnek. Mindent a szeretet vezetett. Igen, a Szeretet az, amit tudtotokra akarok adni. Mostanára ez a szeretet feledésbe merült. Emlékeztetni akarlak benneteket rá, hogy megtanuljatok engem olyannak megismerni, amilyen vagyok. Hogy ne féljetek úgy, mint a rabszolgák, egy olyan Atyától, aki benneteket ennyire szeret. És lássátok, ebben a történetben még csak az első évszázad első lapjánál tartunk, és folytatni szeretném egészen napjainkig, a XX. századig. Mit kíván tőlünk az Atya?„Ti tehát legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes" (Mt 5,48) Lehetetlen kívánság? Olyan tökéletes, mint a végtelen Isten, nem lehet az ember. De Jézus megmagyarázza a lényeget: tökéletes, mint a mennyei Atya, aki „fölkelti napját a gonoszokra és a jókra, s esőt ad igazaknak és gazembereknek”(45) Gyakorlatilag azt kívánja az Úr, hogy sajátítsuk el az Atya stílusát, tegyük a jót mindenkivel. Így leszünk hozzá hasonlóak, így ismer majd el minket gyermekeinek a halál pillanatban, amikor magához hazahív. Ez az elgondolás egybeesik a fentebb mondottakkal, hogy minden ember egy isteni vonást kell, hogy megvalósítson életével. Érthető hogy Jézus az utolsó ítéletről mondott példázatában csupán arra utal, hogy a jócselekedetekben mennyire voltunk pontosak és serények. Honnan tudjuk, hogy a rengeteg tennivalóból, ami életünkben feladatként jelentkezik, vagy feladatunk lehet, mi a teendőnk? Hisz nem ismerjük a képet, amit az Atya tervezett rólunk, aminek egy-egy részletét kell elkészítenünk napról-napra. Szent Pál is megjegyzi, hogy nem tudja, mihez kell segítséget kérnie, de szerencsénkre a Szentlélek ismeri az Isten mélységes titkait, a mi élettervünket is, így tud rajtunk segíteni. A mi dolgunk tehát az, hogy reggeli imánkban kérjük a segítségét, mutassa meg, mit kell tennünk a cél érdekében kötelességteljesítéssel és egyéni jótéteményekkel, hogy a végső kompozíció mai részlete tökéletes legyen, beleilleszkedjék a nagy műbe. Aki érti Isten akaratát, és egész életében ennek megfelelően igyekszik tenni a jót, a halál pillanatában, amikor a lélek kilép a testből, mindent szellemi szemmel lát. Látja a neki szőtt isteni tervet, és mellette a tényleges művet is, amit életével kialakított

 

Évközi 7. hét csütörtök

Évközi 7. hét csütörtök

Van‑e groteszkebb, siralmasabb, mint amikor valaki fél lábbal már a sírban van, de ahelyett, hogy az örök életre, az ítéletre gondolna, még mindig azon jár az esze, hogyan gyűjthetne még több kincset magának? Nem jut eszébe, hogy vagyonát szétosztva valamit törlesszen, s legalább halála után áldják e végső jótettéért, ne pedig átkozzák, mert egész élete a szerzés és birtoklás körül forog. Amerre a fa hajlik, arra fog dőlni. Akinek a szex az istene, az még vénségére, a kórházi ágyon fekve is azon fog mesterkedni, hogy a csinos ápolónő figyelmét magára vonja. Aki egész életében hatalmaskodott, az a halálos ágyán is leckéztetni akar. Mindhárom kívánság, a szemek kívánsága, a test kívánsága és az élet kevélysége így működik: bálványistenként beköltözik az ember szívébe, és elveszi az eszét, összezavarja érzéseit, a végsőkig felszámolja a szabadságát.

Rettenetes, de reális lehetőség az öntudatlan, ostoba és tragikusan távlattalan élet. Ezért – akárcsak az ősegyház pásztorainak – a mai lelkipásztoroknak is erkölcsi kötelességük, hogy ne csak a hívekhez szóljanak, hanem az ószövetségi próféták nyomába lépve és Urunk Jézus Lelkétől indíttatva mindannyiszor szót emeljenek, valahányszor égbekiáltó gazdasági visszaélésekkel, társadalmi igazságtalansággal találkoznak. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy állandóan másban keressük a hibát. A mi egyéni felelősségünk mindenekelőtt az, hogy meghalljuk és megcselekedjük Jézus szavát, különösen is azt, melyet a mai Evangéliumban mondott: „Aki csak egy pohár vizet ad is nektek inni az én nevemben, azért, mert Krisztuséi vagytok, bizony, mondom nektek: nem veszíti el jutalmát.”

Urunk Jézus, őrizd meg szívünket a kapzsiságtól, az akár a mások rovására történő gazdagodás vágyától! Nevelj bennünket nagylelkű és figyelmes szeretetre, hogy ne csak azt tegyük meg, ami kötelező, hanem észrevegyük embertársaink szükségleteit, s akkor is adjunk, akkor is segítsünk nekik, ha esetleg nem is mernek kérni. Add, hogy soha ne veszítsük el a krisztusi élet jó ízét, s nap mint nap Veled, Belőled élve a föld sója lehessünk.

 

CANTALICE*-i SZENT FÉLIX

CANTALICE*-i SZENT FÉLIX 

kapucinus (1515-1587)

*Cantalice, 1515. +Róma, 1587. május 18.

1525-ben jött létre a kapucinus rend a ferencesek obszerváns mozgalmából, s a ferences eszménynek életmódban és lélekgondozás terén történt megújítása által a katolikus megújulás fontos forrásává vált. 1542-ben azonban váratlanul -- az évszázad szelleme és a Krisztus- követés közti feszültségben -- a rend veszélyes válságba került, amikor általános vikáriusa, Bernardino Ochino (1487--1565) a protestánsok táborába állt át, majd az inkvizíció elől Genfbe menekült. Szenzációt keltő botránnyá azért dagadt az eset, mert Ochino nemcsak feddhetetlen életű, ünnepelt bűnbánathirdető volt, hanem egyben olasz is. A kibontakozó reform jövőjéért aggódva III. Pál pápa (1534--1549) így nyilvánította ki félelmét: ,,Hamarosan nem lesz már többé kapucinus!''

A pápa azonban tévedett, mert nem gondolt azoknak a szerény és egyszerű testvéreknek tevékenységére, akik a maguk módján ébren tartották Assisi Szegényének és Balgájának szellemét. Lengő szakállal, hegyes csuklyával és koldustarisznyával, kevés szóval és tanultsággal prédikálták az Egyház gazdagságra és hatalomra törekvő tagjainak és a törtető világnak a szegény és szolgáló Krisztus üzenetét. Így történt a kicsinyek és egyszerűek egyikével is, aki jámbor halálával újból beszéd tárgyává tette a kapucinusokat: 1587 pünkösdjén futótűzként terjedt el a hír az örök városban, hogy meghalt ,,Deogratias testvér''. (Így nevezték a rómaiak tréfásan és szeretettel a városszerte ismert Félixet az általa folytonosan ismételt ,,Deo gratias'', ,,hála Istennek'' szava miatt.) A testvéreknek hamarosan be kellett zárniok a templomot és a kolostort is, olyan hatalmas tömegben áradtak az emberek. A temetés után maga V. Sixtus pápa (1585--1590) is megjelent bíborosai kíséretében, hogy ország-világ előtt kinyilvánítsa: mennyire tisztelte az egyszerű testvért. Ő indította el boldoggá avatási perét is, amelyben tanúként lépett fel, mert csupán ő maga az elhunyt tizennyolc csodáját ismerte.

Az alázatos szent haláláról való értesülésen túl az egyházi felsőbbség tudomást szerzett arról is, hogy Deogratias testvér lelkülete a kapucinusok rendje számára is legyűrte a kezdeti idők válságát; néhány évtizeden belül tagjainak és alapításainak száma ötszörösére nőtt. Azt a veszélyt, amelybe a nagy tehetségű és ékesszavú Ochino által került a rend, Isten elűzte az Abruzzókból való egyszerű paraszti szolga élete és példája által. Pál apostol keresztről szóló prédikációja az olyan emberekben, mint Deogratias testvér a Krisztussal egyesült élet engedelmesen és örömmel fogadott megtapasztalásává lett: ,,Isten azt választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy megszégyenítse a bölcseket; s azt választotta ki, ami a világ előtt gyönge, hogy megszégyenítse az erőseket...'' (Kor 1,27-28).

Félix testvér a gyalázat napjaiban megtalálta az utat a kapucinusokhoz. Azzal a kívánsággal ment közéjük, hogy egész életén át testvéreinek szolgáljon; az Úr volt a mintaképe, aki szintén azért jött, hogy mindenkinek szolgája legyen. ,,Nem testvér vagyok -- lehetett hallani gyakran ajkáról --, hanem csupán a testvéreknél lakom, és a teherhordó állatuk vagyok.'' Amikor a rend protektor bíborosa és generálisa az idős és hasgörcsöktől kínzott Félixnek könnyítést javasoltak, ezt kapták válaszul: ,,A katonának fegyver alatt, az igásállatnak nyereg alatt kell meghalnia.''

Negyven éven át járta a szent kolduló barátként a reneszánsz épületekkel pompázó Rómát, hogy a testvérek létfenntartásához szükségeseket összekoldulja. A Poverello hűséges tanítványaként mindig mezítláb és köpeny nélkül járt, még télen is, egy zsákszerű, agyonfoltozott csuhában. Deogratias testvér úgy hozzá tartozott Róma városképéhez, mint azon idők ismert szentjei: Loyolai Ignác (lásd: A szentek élete, 387. o.), Borgia Ferenc (lásd: 524. o.), Gonzaga Alajos (lásd: A szentek élete, 274. o.), V. Pius pápa (lásd: A szentek élete, 187. o.), Borromei Károly (lásd: A szentek élete, 637. o.), Lellisi Kamill (lásd: A szentek élete, 348. o.) és Néri Fülöp (lásd: A szentek élete, 227. o.).

Valamennyien ismerték, tisztelték és szerették a szent koldust, a város kedvencét. Montalto bíboros, a későbbi V. Sixtus pápa Félix tarisznyájából egy darab kenyeret kért, Néri Fülöpöt megkínálta korsójából borral, amelyet kolduló útjain kapott. Tápláléka egy kevés kenyérhéj volt, néhány deszka szolgált nyugvóhelyéül, egy rőzsenyaláb vánkosául, és elegendő volt számára két-három órai alvás. Az éjszaka többi óráját imaapostolsága számára tartotta fenn.

,,Imádsága és Istennel való állandó kapcsolata volt egész művészete és szentségének titka.'' Egy életrajzírójának e megállapítása bizonyára a legjobban illik rá. Nem esett nehezére, hogy éjszakákat virrasszon át a szentségházban lévő Üdvözítő előtt térdelve. A rendi szokásnak megfelelően hosszú időn át három-négyszer áldozott hetenként, életének utolsó tizenöt évében naponta, s ez az akkori időkben nagy ritkaságnak számított. Imádságait a liturgiából merítette. Mivel nem tudott olvasni, évek alatt kívülről megtanulta a misszále és a breviárium nagy részét. Könnyű volt hát számára, hogy az oltárnál levő pappal ,,lélekben együtt celebráljon'', amint megszabták a rend szabályzatai. A breviárium laudesének és vesperásának csaknem minden antifonáját fejből tudta. Egy antifonával, egy evangéliumi vagy szentlecke- perikópával (napi olvasmányok) kezdte éjjeli imádságát.

Szelíd jóságával sokakat visszatartott a bűntől, vagy meg tudott téríteni. Egy alkalommal éppen akkor tért be koldulni egy megvesztegethető bíró házába, amikor valaki egy borjút hozott, hogy kedvező ítéletben legyen része. A borjú Félix láttán bőgni kezdett, mire ő azt mondta a bírónak: ,,Látja, uram, mennyire könyörög ez a borjú ajándékozójának érdekében?'' -- mire a bíró megtért.

Más alkalommal egy ügyvéd a könyvtárába vezette és mutogatta neki híres gyűjteményét. Félix a feszületre mutatva jegyezte meg: ,,Uram, ha ezt a könyvet nem tanulmányozza, minden másból több igazságtalanságot, mint igazságot fog tanulni!''

A jövendölés és csodatétel adománya, amellyel Isten gazdagon ellátta, ráirányította a nyilvánosság figyelmét. Így X. Ince pápának (1644-- 1655) előre megmondta pápává választását. Amikor megjövendölte a tiarát Montalto bíborosnak, a későbbi V. Sixtus pápának, ezzel a merész utalással tette: ,,Majd ha pápa lesz, pápaként is cselekedjék Isten dicsőségére és az Egyház javára; máskülönben jobb lenne Önnek, ha megmaradna kisebb testvérnek'' (Montalto ugyanis a minoriták generálisa volt).

Utolsó nyolc évében a szent súlyos szenvedéseket állt ki betegsége miatt, ez azonban egyáltalán nem gátolta lelki buzgóságában. ,,Rózsák ezek, virágok'' -- vélekedett szenvedéséről Deogratias testvér a Megfeszített iránti izzó szeretetében. Amikor az orvos arra intette, hogy kérjen Istentől enyhületet, ezt a választ kapta: ,,Még ha tudnám is, hogy Isten kérésemre egészségessé tenne, akkor sem kérném ezt tőle. Ha Isten fájdalmat küld rám, miért ne szenvedném el iránta való szeretetből?''

,,Ebben a szegényes, szűk kuckóban lakott Isten szolgája negyven éven át'' -- mondta XII. Ince pápa (1691--1700) a kíséretében lévő bíborosoknak, amikor 1700-ban belépett a cellájába. ,,Ő, aki itt a földön csak egyszerű testvér és testvéreinek alamizsnagyűjtője volt, most Istennel együtt uralkodik a mennyben, és tisztelik a világ nagyjai és előkelői, ezzel pedig megszégyeníti a világ minden fejedelmének és uralkodójának dicsőségét.''

1625-ben boldoggá, 1712. május 22-én szentté avatták.

Imádság:

Istenünk, te Szent Félixben az evangéliumi egyszerűség és ártatlan élet példáját adtad a ferences családnak és az egész Egyháznak; add meg nekünk, hogy nyomdokain járva egyedül Krisztust igyekezzünk szeretni és örvendezve követni. Aki veled él és uralkodik mindörökké.

Milyen kereszténység kell Európának? – Interjú Ferenc pápával a La Croix francia napilapban

A La Croix katolikus francia napilap május 9-én interjút készített Ferenc pápával a Vatikánban, amelyet május 17-én, kedden tettek közzé. A beszélgetést teljes terjedelmében közöljük.

Az interjú főbb témái: Európa keresztény gyökerei, migránsok, integráció, iszlám, az állam szekuláris jellege, a hit nyilvános gyakorlásának joga, Franciaország értékei, a világi hívők evangelizáló szerepe, zéró tolerancia a szexuális visszaélésekkel szemben, lefebvriánusok, a család, a szinodalitás továbbfejlesztése.

– Ön, amikor Európáról beszél, emlékeztet a földrész keresztény „gyökereire”, ám ezeket a gyökereket sosem mondja keresztényeknek. Az „európai identitást” inkább „dinamikusként és sokkultúrájúként” határozza meg. Ön szerint a „keresztény gyökerek” kifejezés nem illik Európához?

– Többes számban kell gyökerekről beszélni, mert sok gyökérről van szó. Ezért, amikor Európa keresztény gyökereiről hallok beszélni, olykor félek a hangnemtől, mely lehet triumfalista vagy bosszúálló. Ebben az esetben gyarmatosítássá válik. II. János Pál nyugodt hangvétellel beszélt róla. Igen, Európának keresztény gyökerei vannak. A kereszténységnek kötelessége, hogy öntözze azokat, de szolgáló szellemben, mint a lábmosásnál. A kereszténységnek Európával szembeni kötelessége a szolgálat. Erich Przywara, Romano Guardini nagy mestere és Hans Urs von Balthasar ezt tanítja nekünk: a kereszténység hozzájárulása egy kultúrához az, amit Krisztus tesz a lábmosással, vagyis a szolgálat és az élet odaadása. Ez nem lehet gyarmatosító hozzájárulás!

– Április 16-án Ön erős gesztust tett, amikor Leszbosz szigetéről magával vitt Rómába néhány menekültet. De Európa be tud-e fogadni ilyen tömérdek migránst?

– Jogos és felelősségteljes kérdés, mert nem lehet esztelenül kitárni a kapukat. De az alapvető kérdés, amelyet fel kell tennünk magunknak, az, hogy miért van manapság ilyen sok migráns. Amikor Lampedusa szigetére mentem három évvel ezelőtt, ez a jelenség már elkezdődött. A kezdeti probléma a Közel-Keleten és Afrikában zajló háborúk, valamint az afrikai földrész alulfejlettsége, ami éhezéshez vezet. Ha háborúk vannak, annak az az oka, hogy vannak fegyvergyártók – amit lehet igazolni a védekezéssel –, és főképpen fegyverkereskedők. Ha nagy a munkanélküliség, annak az oka a beruházások hiánya, amelyek munkahelyeket teremthetnének, amire Afrika nagyon rászorul. Ez tágabb értelemben felveti azt a kérdést, amely a pénz bálványozásának kísértésébe esett világgazdasági rendszerre irányul. Az emberiség gazdagságának több mint nyolcvan százaléka a lakosság körülbelül tizenhat százalékának kezében van. A teljesen szabad piac nem működik. Önmagában véve a piac jó dolog, de támaszként szüksége van egy harmadik részre, az államra, amely azt ellenőrzi és kiegyensúlyozza. Ez az, amit szociális piacgazdaságnak hívunk. Térjünk vissza a migránsokhoz. Befogadásuk legrosszabb formája, ha gettósítjuk őket, amikor épp ellenkezőleg, integrálni kell őket. Brüsszelben a terroristák belgák voltak, migránsok gyermekei, de egy gettóból jöttek. Londonban az új polgármester ˙(Sadiq Khan, pakisztáni szülőktől származó, muszlim vallású politikus – a szerk.) egy székesegyházban tette le az esküjét, és minden bizonnyal fogadja majd a királynő. Ez megmutatja Európának, mennyire fontos, hogy visszanyerje integrálási képességét. Nagy Szent Gergelyre gondolok (pápa volt 590-től 604-ig – a szerk.), aki tárgyalt azokkal, akiket barbároknak hívtak, és akiket később integráltak. Ez az integráció ma annál is inkább szükséges, mivel Európa a születési arányszám csökkenésének súlyos problémájával néz szembe, a jólét önző keresésének következményeként. Demográfiai lyuk keletkezik. Franciaországban azonban, a családpolitikai döntéseknek köszönhetően, ez a tendencia enyhült.

–A migránsok befogadásától való félelmet részben az iszlámtól való félelem táplálja. Ön szerint jogos a félelem, amelyet ez a vallás Európában kelt?

– Nem hiszem, hogy ma az iszlámtól mint olyantól félnének az emberek, hanem inkább az ISIS-től és annak hódító háborújától, melynek részben oka az iszlám. Maga a hódítás gondolata az iszlám lelkéhez bensőleg hozzátartozik, ez igaz. De a hódításnak ugyanazon gondolatával értelmezhető a Máté-evangélium vége is, ahol Jézus elküldi tanítványait minden nemzethez. Látva a mai iszlám terrorizmust, érdemes lenne rákérdezni arra a módra, ahogyan egy túlságosan nyugati demokráciamodellt exportáltunk olyan országokba, ahol erős hatalom létezett, mint például Irakba. Vagy Líbiába, ahol törzsi rendszer van. Nem lehet előrehaladni, ha nem vetünk számot az adott kultúrával. Ahogyan egy líbiai férfi mondta nemrég: „Egykor egy Kadhafink volt, most pedig van belőle ötven!” Elvileg lehetséges a keresztények és muzulmánok közötti együttélés. Olyan országból jövök, ahol testvériesen együtt élnek. A muzulmánok ott tisztelik a Szűz Máriát és Szent Györgyöt. Hallottam, hogy az egyik afrikai országban az irgalmasság szentévének alkalmából a muzulmánok hosszú sorokban állnak a székesegyház előtt, hogy áthaladjanak a szentkapun és imádkozzanak Szűz Máriához. A Közép-Afrikai Köztársaságban a háborút megelőzően a keresztények és a muzulmánok együtt éltek, és ma újra meg kell ezt tanulniuk. Libanon is azt mutatja, hogy ez lehetséges.

– Az iszlám mai jelentősége Franciaországban, mint az ország történelmi keresztény lehorgonyzottsága, ismételten kérdéseket vet fel a vallások közéletben elfoglalt helyéről. Ön szerint milyen a jó szekuláris jelleg (laïcité; az állam szükséges autonómiája – a szerk.)?

– Az államnak szekulárisnak kell lennie. Az államvallások rosszul végződnek. Ez (ha államvallás jönne létre – a szerk.) a történelemmel szemben megy. Azt gondolom, hogy az a szekuláris jelleg, amelyet a vallásszabadságot garantáló, szilárd törvény kísér, olyan keretet nyújthat, amelyben előre lehet haladni. Mindannyian egyenlők vagyunk, mint Isten gyermekei, vagy személyi méltóságunk alapján. De mindenkinek rendelkeznie kell azzal a szabadsággal, hogy kifelé is kinyilvánítsa saját hitét. Ha egy muzulmán nő hordani akarja a fátylat, kell, hogy megtehesse. Ugyanez érvényes arra, ha egy katolikus ember keresztet akar hordani. Kell, hogy megvallhassa hitét, nem a kultúra mellett, hanem a kultúrán belül. Az a kis kritika, amelyet Franciaországgal szemben e téren megfogalmaznék, az, hogy eltúlozza a világi autonómiát (laïcité – a szerk.). Ez abból fakad, hogy a vallásokat szubkultúraként és nem teljes jogú kultúraként fogják fel. Tartok attól, hogy ez a felfogás, melyet a felvilágosodás örökségének tekintenek, még ma is jellemző. Franciaországnak tennie kellene egy lépést e téren, hogy elfogadja: a transzcendencia iránti nyitottság mindenkit megillető jog.

– Ebben a szekuláris helyzetben a katolikusoknak hogyan kellene védelmezniük mindazt, amiért aggódnak olyan társadalmi témák kapcsán, mint az eutanázia vagy az azonos nemű személyek közötti házasság?

– Az országgyűlésben kell vitatkozni, érvelni, elmagyarázni, megindokolni. Így fejlődik egy társadalom. Miután pedig elfogadtak egy törvényt, az államnak tiszteletben kell tartania az emberek lelkiismeretét. Minden jogi struktúrában jelen kell lennie a lelkiismereti kifogás (l’objection de conscience – a szerk.) lehetőségének, mert az emberi jog. Még egy kormányzati tisztviselő esetében is, aki szintén emberi személy. Az államnak tiszteletben kell tartania a kritikákat is. Ez igaz szekuláris jelleg. Nem lehet félreseperni a katolikusok érveit azzal, hogy: „Úgy beszéltek, mint a papok!” Nem, azok az érvek a keresztény gondolaton alapszanak, amelyet Franciaország oly jelentősen elmélyített.

– Mit jelent Franciaország Önnek?

– Az egyház idősebb leánya…, de nem a leghűségesebb [nevet]. Az ötvenes években azt is mondták: „Franciaország missziós ország.” Ilyen értelemben evangelizálandó peremterület. De igazságosnak kell lenni Franciaországgal. Az egyháznak ott teremtő képessége van. Franciaország nagy szentek földje is, és olyan nagy gondolkodóké, mint Jean Guitton, Maurice Blondel, Emmanuel Lévinas (aki nem volt katolikus), Jacques Maritain. Gondolok az irodalom mélységére is. Azt is értékelem, ahogyan a francia kultúra átjárta a jezsuita lelkiséget, szemben az aszketikusabb spanyol irányvonallal. A francia irányvonalnak, mely Faber Péterrel vette kezdetét, bár mindig a szellemek megkülönböztetését hangsúlyozza, más íze van. A nagy francia lelki mesterekkel: Louis Lallemant-nal, Jean-Pierre de Caussade-dal. És a nagy francia teológusokkal, akik sokat segítették Jézus Társaságát (a jezsuita rendet – a szerk.): Henri de Lubackal és Michel de Certeau-val. E két utóbbi nagyon tetszik nekem, két kreatív jezsuita. Ez tehát, ami elbűvöl engem Franciaországból. Egyfelől ott van ez az eltúlzott világi autonómia, a francia forradalom öröksége, másfelől pedig ott vannak a nagy szentek.

– Közülük melyik szentet szereti legjobban?

– Lisieux-i Szent Terézt.

– Megígérte, hogy eljön Franciaországba. Mikor lesz lehetséges ez az út?

– Nemrég kaptam egy meghívólevelet François Hollande elnöktől. A püspöki konferencia is meghívott. Nem tudom, mikor valósulhat meg ez az utazás, mert a következő év választási év lesz Franciaországban, a Szentszéknek pedig az a gyakorlata, hogy nem szervez látogatásokat ilyen időszakban. Tavaly elkezdett kialakulni egy elképzelés egy útról, amelynek az egyik állomása lenne Párizs és annak külvárosa, azután Lourdes, és egy olyan város, ahol még egyetlen pápa sem járt, például Marseille, amely egy világra nyíló kaput képvisel.

– Az egyház Franciaországban súlyos válságot él meg a papi hivatások terén. Hogyan lehet boldogulni ma ilyen kevés pappal?

– Korea történelmi példát nyújt. Ezt az országot Kínából érkezett misszionáriusok evangelizálták, akik aztán elmentek. Utána pedig, két évszázadon át, világi hívők evangelizálták Koreát. Szentek és vértanúk földje, ma egy erős egyházzal. Az evangelizáláshoz nincs szükség feltétlenül papokra. A keresztség megadja az erőt az evangelizáláshoz. A Szentlélek, akit a keresztségben kapunk, arra indít, hogy induljunk el, bátran és türelemmel vigyük el a keresztény üzenetet. A Szentlélek a főszereplője annak, amit az egyház tesz, ő a motorja. Sok keresztény nem is vesz róla tudomást. Ellenkezőleg: az egyház számára az egyik veszély a klerikalizmus. Ez olyan bűn, amelyet kettesben követnek el, olyan, mint a tangó! A papok klerikalizálni akarják a világiakat, a világiak pedig kérik, hogy klerikalizálják őket, kényelemből. Buenos Airesben sok derék papot ismertem, akik látva egy belevaló világi hívőt, rögtön felkiáltottak: „Csináljunk belőle diakónust!” Nem, meg kell hagyni világinak! A klerikalizmus főleg Latin-Amerikában jellemző. Ha a népi vallásosság ott erős, épp azért van, mert az a világiak egyetlen kezdeményezése, amely nem klerikusi. A papság pedig nem is érti.

– Az egyházat Franciaországban, különösen Lyonban, mostanában pedofíliabotrányok sújtják, múltban történt esetek miatt. Mit kell tennie ebben a helyzetben?

– Igaz, hogy nem könnyű megítélni a tényeket évtizedek múltán, az egy másik kontextus volt. A valóság nem mindig világos. De az egyház számára, ezen a területen, nem létezhet elévülés. Ezekkel a visszaélésekkel egy pap, akinek az a feladata, hogy a gyermeket Isten felé vezesse, tönkreteszi őt. Rosszat tesz, szenvedést okoz, fájdalmat kelt. Ahogyan XVI. Benedek mondta, zéró toleranciát kell alkalmazni. A rendelkezésemre álló ismeretek alapján azt hiszem, Lyonban Barbarin bíboros meghozta a szükséges intézkedéseket, jól kezelte a helyzetet. Bátor, kreatív, misszionárius ember. Most meg kell várnunk a polgári bíróság eljárásának eredményét.

– Barbarin bíborosnak tehát nem kell lemondania?

– Nem, értelmetlenség, oktalanság lenne. Meglátjuk majd az eljárás befejezése után. De most ez azt jelentené, hogy bűnösnek vallja magát.

– Ön tavaly, április elsején fogadta Bernard Fellay püspököt, a Szent X. Piusz Papi Testvériség általános elöljáróját. Ismét elképzelhető a lefebvriánusok egyházba történő újbóli beillesztése?

– Buenos Airesben mindig beszéltem velük. Üdvözöltek engem, és áldást kértek letérdelve. Katolikusoknak mondják magukat. Szeretik az egyházat. Fellay püspök olyan ember, akivel lehet párbeszédet folytatni. Nem így másfajta, kicsit különös tagokkal, mint amilyen Williamson püspök, vagy mások, akik radikalizálódtak. Azt gondolom, amint az Argentínában is mondtam, hogy ők a teljes közösség felé tartó katolikusok. Az irgalmasság mostani évében úgy éreztem, fel kell hatalmaznom gyóntatóikat, hogy feloldozzák az abortusz bűnét. Megköszönték nekem ezt a gesztust. Korábban XVI. Benedek, akit nagyon tisztelnek, szabaddá tette a tridentinumi rítus szerinti mise mondását. Jól folyik a párbeszéd, jó munkát végzünk.

– Kész volna arra, hogy megadja nekik a személyi prelatúra szabályzatát?

– Lehetséges megoldás lenne, de előbb egy alapvető egyességre kell jutni velük. A II. vatikáni zsinatnak megvan a maga fontossága. Lassan haladuk előre, türelemmel.

– Ön két szinódust hívott össze, amelyek a család témájával foglalkoztak. Ez a hosszú folyamat, Ön szerint, megváltoztatta az egyházat?

– Ez a folyamat a bíborosi konzisztóriummal (2014. február – a szerk.) kezdődött, azt Kasper bíboros vezette be, ezt követte a rendkívüli szinódus ugyanazon év októberében, aztán pedig egy évnyi reflexió, majd a rendes szinódus következett (2015. október – a szerk.). Azt hiszem, mindannyian másként léptünk ki ebből a folyamatból, mint ahogy beléptünk. Én is. A szinódus utáni buzdításban (Amoris laetitia, 2016. április 8. – a szerk.) igyekeztem a legnagyobb mértékben tiszteletben tartani a szinódust. Nem találtok benne egyházjogi pontos eligazításokat arra vonatkozóan, hogy mit lehet vagy kell tenni, vagy sem. Az egy derűs, nyugodt reflexió a szeretet szépségéről, a gyermeknevelésről, a házasságra való felkészülésről… Értékeli kinek-kinek a felelősségét, amelyet irányvonalak megfogalmazásával kísérhetne a Világiak Pápai Tanácsa. E folyamaton túl gondolnunk kell az igazi szinodalitásra, legalább arra, amit a katolikus szinodalitás jelent. A püspökök cum Petro sub Petro (Péter utódával, a pápával együtt és Péter utóda, a pápa alatt – a szerk.) vannak. Ez különbözik az ortodox szinodalitástól és a görögkatolikus egyházak szinodalitásától, ahol a pátriárka csak egynek számít. A II. vatikáni zsinat megfogalmazott egy eszményt a szinodális és püspöki közösségre vonatkozóan. Ezt még tovább kell fejleszteni, plébániai szinten is, ahhoz képest, ami elő van írva. Vannak egyházközségek, ahol sem pasztorális, sem gazdasági tanács nincs, pedig az egyházi törvénykönyv szerint kötelező lenniük. A szinodalitásnak ott is meg kell valósulnia.

(Az interjút Guillaume Goubert és Sébastien Maillard készítette.)

Az Irgalmasság Szent Éve 169.

Miután ettek...

„Miután ettek, Jézus megkérdezte Simon Pétertől: Simon, János fia, jobban szeretsz engem, mint ezek? Igen, Uram – felelte --,tudod, hogy szeretlek. Erre így szólt hozzá: Legeltesd bárányaimat! Aztán másodszor is megkérdezte tőle:Simon, János fia, szeretsz engem? Igen, Uram, válaszolta, tudod, hogy szretlek. Erre azt mondta neki: Legeltesd juhaimat! Majd harmadszor is megkérdezte tőle: Simon, János fia: Szeretsz? Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte: Szeretsz engem? S így válaszolt: Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek. Jézus ismét ezt mondta: Legeltesd juhaimat!” (Jn 21,15-19) Péter azonnal megértette, hogy az Úr miért kérdezi tőle lényegében ugyanazt,háromszor: A három tagadást háromszoros, erős, nyilvános ismétlésével kell etörölnie. Vezekelnie kell, hiszen az a főpapi kerti hangos tagadás is nagyon keményen beleülhetett nemcsak a tüzet rakó zsoldosok megvető emlékezetébe, hanem megült a tavaszi illatok örök botránkozásában is, mert ez a történet igen széleskörű hírnek ígérkezett nemcsak a zsidó zsoldosok, a főpapi alkalmazottak, hanem a Názáreti Jézus igen széles rajongótáborában is. Igen sokan hallgathatták pár héttel korábban Péter vallomását: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia” Azt is belevéste a hallgató tömeg emlékezetébe, amit Jézus mondott főtanítványának: „Boldog vagy Simon, Jónás fia, mert nem a test és a vér nyilatkoztatta ezt ki neked,, hanem az én mennyei Atyám. Én is mondom neked: Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt. Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, és amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva”.(Mt 16,16-19) Ezt az emberek megjegyzik, megcsodálják, de ha ha botlik a kitűntetett, azt sem az égiek, sem a földiek nem felejtik el. Kell a kemény beismerés, és Jézus háromszoros föloldozása is: „Legeltesd juhaimat, legeltesd bárányaimat!”(Jn 21,15;16;17) Amikor pedig Péter az iránt érdeklődött, hogy hányszor kell megbocsátani, „talán hétszer? Mondom neked, felelte Jézus, nem hétszer, hanem hetvenhétszer” (Mt 18,21-22) Péter és János sorsa. Jézus mondja Péternek: „Bizony, bizony, mondom neked: Amikor fiatal voltál, felövezted magad, és oda menetél, ahova akartál. De ha majd megöregszel, kiterjeszted karod, és más fog felövezni, aztán odavisz, ahova nem akarod. Ez jelezte, hogy milyen halállal dicsőíti majd meg az Istent. Majd hozzátette: Kövess engem! Péter hátrafordult, s látta, hogy az a tanítvány, akit kedvelt Jézus, s aki a vacsorán a keblére hajolt, és megkérdezte tőle:Uram, ki árul el ? Amikor meglátta, Péter Jézushoz fordult: Hát vele mi lesz, Uram? Jézus így válaszolt: Ha azt akarom, hogy maradjon, míg el nem jövök, mi gondod vele? Te köves engem! Erre a testvérek között híre terjedt, hogy az a tanítvány nem hal meg. De Jézus nem azt mondta neki: Nem halsz meg, hanem: Ha azt akarom, hogy maradjon, amíg el nem jövök, mi gondod vele?” (Jn 21,18-23)Az emberek sorsát a Mennyei Atya döntötte el az emberek teremtése idején. Péter nyilván Jézus akarata szerint Jeruzsálemben Heródes király idejében került először börtönbe Jeruzsálemben. A keresztények éjjel-nappal imádkoztak érte. Angyal parancsolta: földre hulljanak Péter bilincsei. Ugyanígy nyiltak a börtönajtók, és Péter az érte imádkozók házához iparkodott. Hosszan csengetett, míg végre kimentek és beengedték. Ő Antiochiába menekült, majd később Rómába költözött, nyilván Jézus akarata szerint, és így ő lett az első római pápa. Amikor kitört az első keresztényüldözés. A hívek könyörgésére menekülni próbált, de Jézus szavára visszafordult. Keresztrefeszítették, de saját kérésére fejjel a föld felé az akkor még beépítetlen Vatikáni dombon. Ott is temették el.

Évközi 7. hét szerda

2016.05.18. szerda       
Jak 4,13b-17

„Rajta, kik mondjátok:Ma vagy holnap elmegyünk abba a városba, és ott maradunk egy évig, kereskedünk és nyerészkedünk, ti, akik nem tudjátok, mit hoz a holnap. Mert mi a ti életetek? Pára vagytok csak, amely egy kis ideig látszik, aztán ismét eloszlik. A helyett, hogy ezt mondanátok:Ha az Úr akarja, és élünk, ezt vagy azt fogjuk tenni! De most nagyravágyásotokban dicsekedtek tetteitekkel. Minden ilyen dicsekvés gonoszságszámba megy. Aki tehát tudna jót tenni, de nem tesz, bűnt követ el” (Jak 4,13-17) A most élő emberek közül bárki úgy gondolhatja, mint két évezreddel ezelőtt Szent Jakab apostol életében azok, akik nagyképűek voltak, és pökhendi módon nyilatkoztak bámulóik előtt? Ma vagy holnap elmegyünk abba a városba, kereskedünk és nyerészkedünk. Ezt az apostol akkor bűnnek minősítette, mert ti, akik nem tudjátok, mit hoz a holnap, akik nem tudjátok, hogy a következő percben nem estek-e össze és egyáltalán gondolkodni tudtok-e, szemeteket vagy szátokat ki tudjátok-e majd nyitni? Miért volt akkor és maradt ma is súlyos bűn dicsekedve nyilatkozni, hogy én, a nagyszájú XY, mit teszek holnap vagy holnapután, amikor azt sem tudom, hogy a következő percben egyáltalán élek-e? Mivel lepte meg ősszüleinket az emberiség nagy kísértője, az addig soha nem tapasztalt, csak hangot imitálni képes sátán: „Valóban mondta Isten, hogy nem ehettek a kert valamennyi fájáról?’ (Ter 3,1) Éva helyesen válaszolt, de fülében megragadt a kérdésből villanó gúny, elindult az emberi történelmet tönkretevő kísértés: ”Semmi esetre sem fogtok meghalni. Isten jól tudja, hogy amely napon abból esztek, szemetek felnyílik, olyanok lesztek, mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat” (4b-5) Éva hitt neki, evett a tiltott gyümölcsből, adott férjének is,aki szintén evett, és ezzel elkezdődött a történelem tönkretétele. Még most is hisznek a sátánnak és fattyainak, akik azzal kezdik: Tedd, amit akarsz! Nincs Isten! Mindent az ember hozott létre. Csak bátran csapjátok be az egész világot.A ma élő emberek pedig elhiszik amit a vigyorgó sátán ajánl…

JERUZSÁLEMI SZENT ANDRONIK

Szent Andronik

Andronik a 72 apostol egyike, hamarabb lett hivő, mint rokona szent Pál apostol. Útitársa volt az evangélium hirdetésében Juniász asszony. Andronik Pannóniában volt püspök és más vidékeken, és sok pogányt térített meg a keresztény hitre. Szent Pál a rómaiakhoz írt levelében, mint rokonait üdvözli őket, (16, 7) Miután sok hivőt szereztek Krisztus hitének és sokat is szenvedtek a hitetlenektől, békében hunytak el az I. század második felében.

Ferenc pápa az olasz püspökökhöz: A papnak nemcsak küldetése van, ő maga küldetés

Mi teszi tartalmassá a pap életét? Kiért és miért köteleződik el a papi szolgálatban? Mi a végső oka az önátadásának? – ezzel a három kérdéssel fordult Ferenc pápa május 16-án az olasz püspöki konferencia (CEI) mintegy kétszáz tagjához, akik ezen a héten tartják 69. közgyűlésüket a Vatikánban.

A pápa az olasz püspökök által választott A papság megújítása témához szólt hozzá, és módszerként a közös megfontolást és a csendet ajánlotta, amihez pár gondolatot adott.

A kortárs kulturális környezet gyökeresen megváltozott, amire sokszor keserű és vádaskodó hangnemben, keményen válaszolunk. Olyan világban élünk, amelyben mindenki magát teszi meg a mindenség mértékének, és így nem marad hely a testvér számára – kezdte beszédét a pápa, és a világ mai mentalitásával szemben Mózes lelkületét említette példaként: „Mi is a lángoló tűz közelébe férkőztünk, és hagytuk, hogy a tűz leégesse rólunk a karrier és hatalom iránti vágyunkat, és nem engedi, hogy elmeneküljünk egy lelkiség nélküli bensőséges vallásosságba.”

Mi teszi tartalmassá a pap életét? – tette fel a kérdést Ferenc pápa, majd így válaszolt: a mi papunk sarutlan, tekintettel van arra a világra, amely megmakacsolja magát a hittel szemben, és azzal szemben, hogy azt szentnek tartsa; nem botránkozik meg az ember lelkét megrázó emberi törékenység miatt; tudatában van, hogy ő a meggyógyított béna, távol áll tőle a szigorú ridegség, de a felületes, olcsó engedékenység is.

A mi papunk a reménység és a vigasztalás olajával mindenki felebarátja lesz. Elfogadta, hogy nem rendelkezik magával, nem egy, az ő érdekei szerint összeállított napirendje van, hanem minden reggel átadja magát az Úrnak, hogy a népe elé menjen. Nem hivatalnok, és nem is lélektelen alkalmazott – folytatta a Szentatya a jellemzést. – A mi papunk tudja, hogy a szeretet minden. Nem keres földi biztonságot, sem megtisztelő címeket, nem kér magának semmit a valós igényén túl, nem köti magához a rábízottakat. Élete egyszerű és lényegi, ez teszi őt hitelessé az emberek szemében. Az élet szolgája, a szegények szívével és lépéseivel jár, a szegények meglátogatása teszi őt gazdaggá. A béke és a kiengesztelődés embere, Isten gyengédségének az eszköze.

A mi papunk az égő csipkebokorban áll, amely tüzes jegye a létezésének, amely megszerzi és átalakítja őt Jézus Krisztus számára, aki élete végső igazsága. A vele való kapcsolat őrzi meg őt, távol tartva tőle minden megrontó evilágiságot. Az Úrral való barátsága vezeti őt arra, hogy bizalommal karolja át a hétköznapi valóságot – hangsúlyozta a pápa.

Ezt követően feltette a második kérést: Kiért és miért köteleződik el a szolgálatban?

A Szentatya ezt így válaszolta meg beszédében: mindenekelőtt a pap annyiban pap, amennyiben az egyház részének érzi magát, azon konkrét közösség részének, amellyel együtt halad. Isten hívő népe az az öl, amelyből vétetett, a család, amelyben el, és a ház, ahová küldetett. Ez az odatartozás, amely a keresztségből fakad, az a lélegzés, amely megszabadítja minden önmagára való hivatkozástól.

A pápa itt Hélder Câmara egykori brazil püspököt idézte: „Amikor a csónakod a kikötőben mozdulatlanságban vesztegel, evezz a mélyre! Menj, nem annyira, mert betöltendő küldetésed van, hanem mert te magad vagy a küldetés! A Jézussal való találkozásban megtaláltad az élet teljességét, add át, hogy mások is magukra ismerjenek benne!”

A pap, aki az evangéliumért él, virtuóz megosztásba lép: a lelkipásztort Isten szent népének egyszerű hite téríti és erősíti meg. Ez az összetartozás a pap életének a sója, megkülönböztető jegy a világiakkal való kapcsolatában, akik tudják értékelni bárki részvételét. Nekünk első feladatunk, hogy ebben a korban, amelyben ritka a társadalmi szintű barátság, közösségeket építsünk – folytatta a pápa. – Másfelől pedig életfontosságú a pap számára, hogy a presbitérium utolsó vacsorai termében tartózkodjon. Ez a tapasztalat megszabadítja a nárcizmustól és a papi féltékenységtől, gyarapítja a kölcsönös megbecsülést, egymás támogatását és a jóakaratot. A közösség valóban az irgalmasság egyik neve. Ami pedig az egyházi intézmények fenntartását illeti, csak azt tartsátok meg, ami a hit tapasztalatát és Isten népe szeretetét szolgálja!

Mi a végső oka a papi önátadásnak? – az utolsó kérdésre Ferenc pápa így válaszolt: Milyen szomorúságot okoz a félúton való megállás, éppen megemelt lábbal! Számítgatnak, mérlegelnek, és félelemből nem mernek semmit sem kockáztatni. Boldogtalanok! A mi papságunk, korlátaival együtt, teljes kockázatot vállal: szolgálatában ingyen, alázattal és örömmel adja oda magát, még akkor is, ha ezt senki nem látja. De – s ő tudja ezt! – nem tehet másként: szereti a földet, amely felismeri minden reggel az Isten látogatását. A pap a húsvét embere, tekintete az Isten országa felé fordul, amely felé az emberi történelem tart, mindenféle késlekedés, sötétség és ellentmondás ellenére. Az Ország – Jézus képe az emberről – az ő öröme, a távlata, amely lehetővé teszi neki, hogy szabad legyen minden egyébtől, hogy mérsékelje aggodalmát és szorongását, hogy mentes legyen az illúzióktól és a pesszimizmustól.

Végül a pápa arra kérte az olasz püspöki konferencia tagjait, imádkozzanak együtt a Szűzanyához, hogy közbenjárása segítségével befogadók és hűségesek maradhassanak.

Forrás és fotó: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír

 

Az Irgalmasság Szent Éve 168.

Szent Atyám,tartsd meg őket....

„Szent Atyám, tartsd meg őket a nevedben, akiket nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi. Amíg velük voltam, megőriztem őket a nevedben, akiket nekem adtál. Megőriztem őket, senki más nem veszett el közülük, csak a kárhozat fia, így beteljesedett az Írás. Most visszatérek hozzád, ezeket pedig elmondom a világban, hogy örömöm teljesen az övék legyen. Átadtam nekik tanításodat, de a világ gyűlölte őket, mert nem a világból valók, amint én sem vagyok a világból való. Nem azt kérem tőled, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól. Hiszen nem a világból valók, amint én sem vagyok a világból való. Szenteld meg őket az igazságban, mert hiszen a tanításod igazság. Amint te a világba küldtél, úgy küldöm én is őket a világba. Értük szentelem magamat, hogy ők is szentek legyenek az igazságban” (Jn 17,11b-19) Az Atya tehát az igazság teljessége maga. Ugyanezt adta át a ’hajnalcsillag előtt tőle született Fiának. Az igazságot így fogalmazták meg a filozófusok: Az az igaz, ami megfelel a fogalmának. Isten tehát nemcsak, hogy van, hanem egyedül övé a teljes lét, ő maga a teljes lét. Mózessel való találkozása az égő, de el nem égő rózsabokornál ezt a kérdést tisztázza mindenek előtt: „Ha megérkezem Izrael fiaihoz, és így szólok hozzájuk: Atyáitok Istene küldött, akkor majd megkérdezik: Mi a neve? mit feleljek erre?” Isten ezt válaszolta: Én vagyok, aki vagyok. Azután folytatta: Így beszélj Izrael fiaihoz: „Aki van, az küldött engem hozzátok. Azután azt mondta Isten Mózesnek: ’Jahve, atyáitok Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene küldött hozzátok. Ez az én nevem minden időkre, s így kell neveznetek nemzedékről nemzedékre” (Kiv 3,13-15) Ezt a szentséget vesztette el Éva, amikor hitt a sátánnak, és evett a tiltott fa gyümölcséből. Adott belőle Ádámnak, ő is vétkezett. Amikor Jézus kegyelmével jóvá tesszük, akkor megszentelődünk újra.„De nemcsak értük könyörgök, hanem azokért is, akik a szavukra hinni fognak bennem. Legyenek mindnyájan egyek. Amint te, Atyám bennem vagy, s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. Megosztottam velük a dicsőséget, amelyben részesítettél, hogy eggyé legyenek, amint mi egy vagyunk: én bennük, te bennem, hogy így ők is teljesen eggyé legyenek, s megtudja a világ, hogy te küldtél engem, és szereted őket, amint engem szerettél. Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol vagyok, s lássák dicsőségemet, amelyben részesítettél, mivel már a világ teremtése   előtt szerettél. Én igazságos Atyám! A világ nem ismert meg, de én ismerlek, s ők is felismerték, hogy te küldtél. Megismertettem velük nevedet, és ezután is megismertetem, hogy a szeretet, amellyel szeretsz, bennük legyen, s én is bennük legyek” (Jn 17,20-26) Mit tud mindebből az üzenetből a ma emberisége? Félelmem, hogy még Jézus Egyházának tagjai sem értik az Atya szeretetét. Amikor a paradicsom kertben Ádám egyedü állt, és végignézte az Isten által tervezett állatfajtákat, növényeket, amelyeket a mérhetetlen kertben megmutatott neki az egyetlen gazdának, megértette, hogy ezeket az Atya mind számára teremtette.Vedd birtokba, és tanuld meg, hogy hány évtizedig elég lenne ez a sok fajta felbecsülhetetlen értkű táplálék.Hozzád illő segítőtársat,feleséget adok melléd,hogy közösen folytassátok munkámat olyan szeretettel, ahogy ezt világot megteremtettem, kialakítottam, és eléd állítottam,hogy merj házasodni, utódokat világra hozni. A gonosz és buta ellenséget nyugtasd meg,hogy ha Isten ekkora kertet kimunkált, akkor miért rettegnék, hogy nem birom majd közös erővel előállítani utódaimnak a megfelelő mennyiségű és minőségű élelmet? Az ellenségeimnek soha nem hiszek.

Évközi 7. hét kedd

2016.05.17. kedd
Jak 4,1-10 

„Honnan vannak háborúságok és veszekedések köztetek? Nemde onnét, hogy bűnös vágyak csatáznak tagjaitokban? Kívántok valamit, és nincs meg. Öltök és irigykedtek, de nem tudjátok elérni. Harcoltok és háborúskodtok, de nem a tiétek, mert nem kéritek. Kértek ugyan, de nem kapjátok meg, mert rossz szándékkal kéritek, azért hogy bűnös vágyaitokban elpazaroljátok. Házasságtörők, nem tudjátok, hogy a világgal való barátság ellenségeskedés Istennel? Aki tehát a világgal barátságban akar lenni, az ellensége lesz Istennek. Vagy azt hiszitek, hogy hiába mondja az Írás:Féltékenyen szereti (Isten) a lelket, amelynek ő adott bennünk otthont? Annál nagyobb a kegyelem, amelyet ad, ezért mondja:Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatsaknak azonban kegyelmet ad. Vessétek alá magatokat Istennek, szálljatok szembe a sátánnal, és elfut előletek. Közeledjetek Istenhez, s majd ő is közeledik hozzátok. Mossátok tisztára kezeteket, bűnösök, és tisztítsátok meg szíveteket, megosztott lelkűek. Ismerjétek el nyomorúságotokat, bánkódjatok és sírjatok. Nevetés helyett gyászoljatok, örömötök változzék szomorúsággá. Alázkodjatok meg az Úr előtt, és akkor megdicsőít benneteket” (Jak 4,1-10) Isten a bűnös vágyakat nem teljesíti és a világgal való barátkozás könnyen kegyvesztettséggé válhat Isten előtt.Ezen nem lehetcsodálkozni, hisz Isten a legfőbb Jó. Benne a végtelen jóság mindenkit tökéletesen boldoggá tesz. Elképzelhetetlen, hogy valaki más többet tudna nyújtani. A földi élet arra való, hogy megtanuljunk szeretni,azaz a nekem adottakat boldogítani.”Önmagadért teremtettél, ó Isten mindent, és nyugtalan a szívünk, amíg Tebenned meg nem nyugszik” (Szent Ágoston)