LANGRESI SZENT CEOLFRITH

SZENT CEOLFRITH

 bencés apát

*Northumbria, 642 körül. +Langres, 716. szeptember 25.

Biscop Szent Benedeknek (lásd: 40. o.), Észak-Anglia két híres kolostora (Wearmouth és Jarrow) alapítójának unokafivére volt. Valószínűleg 642 körül született Northumbriában. Már fiatal éveiben a szerzetesi élet szokatlanul gazdag tapasztalataival rendelkezett: Gillingben, Tunberht nevű rokonának kolostorában, Riponban Yorki Szent Wilfrid (634--709/10) alatt, később pedig Canterburyben és Icanohban, Szent Botulf kolostorában élt. Szent Béda Venerabilis (lásd: A szentek élete, 212. o.), aki később összeállította életrajzát, azt mondja róla: Ceolfrith olyan alapos képzést kapott, hogy korában senki mást nem lehetett találni, aki az egyházi és szerzetesi életformákról és szokásokról jobban értesült lett volna, mint ő.

Amikor 674-ben Biscop Benedek Northumbriában megalapította Wearmouth kolostorát, Ceolfrithet nevezte ki az új alapítás priorjává, majd amikor Benedek ismét Rómába indult, őt hagyta egyedüli helyetteséül. Ez a kísérlet azonban sikertelenséggel járt. Ceolfrith szigorúsága úgy látszik, veszélyes feszültséget idézett elő a szerzetesek között, s egy időre el is hagyta Wearmouthot, és visszatért Riponba. Benedek hazatértekor megtörtént a kibékülés, majd amikor 678-ban megint Rómába utazott, Ceolfrith elkísérte.

685-ben Benedek újabb kolostort alapított Jarrowban. Halála (689/90) előtt Benedek a testvérek egyetértésével Ceolfrithet jelölte ki mindkét kolostor apátjává, és különösen a lelkére kötötte, hogy az utazásai során összegyűjtött nagy könyvtárat őrizze meg és gyarapítsa. Ceolfrith hűségesen ragaszkodott elhunyt apátja parancsához: ő maga is tudós volt és a tanulmányok barátja. Apátsága ideje alatt a két kolostor könyvtárában levő könyvek száma több mint kétszeresére nőtt, s az ő ösztönzésére kezdte el Béda Venerabilis, aki időközben a kolostor iskolájának vezetője lett, ama művek megalkotását, melyek kivívták kortársai csodálatát. Ceolfrith szokatlanul tehetségesnek mutatkozott az irányításban. Megsokszorozta a kolostorok javait, számos kápolnát épített, a templomok oltárait új felszereléssel látta el, és Szent Sergius pápa kormányzása idejében (687--701) szerzeteseket küldött Rómába, hogy elnyerje tőle a pápai oltalom kiváltságát, hasonlóan ahhoz, amelyet előzően Szent Agaton pápa (678--681) adományozott Biscop Benedeknek. Még arról is gondoskodott, hogy az új kiváltságot a király és a püspökök is ismerjék el egy zsinaton.

716-ban elhatározta, hogy leteszi apáti méltóságát és hátralévő napjait Rómában, az apostolok sírjai mellett tölti majd el. Június 4- én, miután előzőleg intelemmel látta el szerzeteseit, hogy méltóbb utódot válasszanak majd, mint ő volt, és miután mindenkitől egyenként is bocsánatot kért mindenért, amivel szigorúságában feltehetően megbántotta és megsértette őket, elhagyta a két kolostort, amelyeket több mint huszonhét éven át vezetett. Szent II. Gergely pápának (715-- 731) ajándékul magával vitt egy pompás bibliakéziratot, amelyet az egyik kolostor scriptoriumában készítettek. Ez a híres Codex Amiatinus, a latin Vulgata legkorábbi teljes másolati példánya, amely a birtokunkban van, s amely most Firenzében, a Bibliotheca Laurentianában található.

Ceolfrith nem láthatta viszont Rómát. Tekintet nélkül előrehaladott korára és rossz egészségi állapotára, hosszú útján is szigorúan megtartotta a szerzetesi fegyelmet, amint fiatal szerzetesként tanulta. Csaknem négy hónapig tartó utazás után, szeptember 25-én a champagne-i Langres-ba érkezett, s itt ugyanazon a napon meghalt a város egyik kolostorában; nagyszámú angol földije volt jelen, akik szintén Rómába zarándokoltak. Ünnepét Langres egyházmegyéjében még ma is ugyanazon a napon tartják meg, és Szent Ceofroy néven tisztelik.

A családról a családnak az Evangélium tükrében 16.

A családról a családnak az Evangélium tükrében 16.

Isten dönt a gyerekekről

Ábrahám és Sára próbálkozása ellenére Isten döntött arról, hogy az ő akarata teljesüljön, ne Sára ötlete múlja felül az eredeti isteni tervet. Isten nem akadályozta meg, hogy Ábrahámnak Sára által felajánlott fiatal egyiptomi rabszolganője szüljön fiút, mellék feleségként mert Sára már elvesztette bizalmát az Úr vele kapcsolatos ígéretében. Mentő ötlete a családban elég sok bajt okozott, de később mégis Isten akarata teljesült. A messiási áldás Sára fiáé lett. A leckét még ma is fizetik, hisz a zsidók és az arabok is élvezik Isten áldását, de a bősz ellenségeskedés csaknem háromezer év múlva a féltestvérek sorsát a gyűlölet véres áldozatává teszi. Izsák és felesége hamarosan gyermeket kapott az Úrtól. Itt azonban megint csak emberi gondolkodás keresztezte Isten útjait. Rebekka ugyanis méhe áldott békéjét elveszítette, amikor a magzati élet már mozgást igényelt. Isten világossá tette előtte: „Két nemzet van méhedben, és két nép válik el öledből: az egyik nép a másik fölé kerekedik, és az idősebb szolgálni fog a fiatalabbnak”(Ter 25,23) Ezt az üzenetet Rebekka bizonyára őszintén elmondta férjének. A két szülő közül most az édesanya vonta le a helyes következtetést és pártolta kisebbik fiát, Jákobot. Ő volt a csendesebb, a szelídebb, szívesen tartózkodott édesanyja mellett a konyhában. Pótolta a hiányzó leánykát. Ézsau viszont kemény vadász lett. Apja kinézte belőle az ábrahámi áldás jövendő birtokosát. Ezért szólt egyértelműen idősebb fiának, Ézsaunak, amikor élete végét érezte közeledni. Szólította is őt: „Fiam! Látod, megöregedtem, s nem ismerhetem halálom napját. Fogd fegyvereidet, a tegezt meg az íjat, menj ki a mezőre, és ha elejtesz valamit a vadászaton, készíts belőle nekem ételt, úgy, amint tudod, hogy szeretem! Aztán hozd el, hogy egyek, és megáldjon téged a lelkem, mielőtt meghalok”(27,1d-4) Rebekka hallotta férje utasításait. Gyorsan döntött: Neki kell ügyesnek lennie, hiszen ő ismeri az Úr szándékait. Kicsit be kell segíteni az égieknek. Hívja Jákobot: „Hallottam, amint atyád beszélt bátyáddal, Ézsauval, és azt mondta neki: Hozz nekem vadászatodból, készíts belőle ételt, hogy egyek, és megáldjalak az Úr előtt, mielőtt meghalok. Most tehát, fiam, hallgasd meg szavam, amit parancsolok neked: menj el a nyájhoz, hozz nekem két igen jó kecskegidát, hogy ételt készítsek belőlük atyádnak, olyat, amilyet szeret, hogy amikor beviszed atyádhoz, és megeszi, téged áldjon meg, mielőtt meghal. Ő azt felelte neki: Tudod, hogy a bátyám, Ézsau, szőrös ember, én meg csupasz vagyok. Ha atyám megtapogat és megismer, félek, azt gondolja, hogy gúnyt akartam űzni belőle, és áldás helyett átkot vonok magamra. Anyja azonban azt mondta neki: Énrám szálljon az átok, fiam! Csak hallgass szavamra, menj el, és hozd ide, amit mondtam!” (6-13)
Minden előkészület megtörtént. Az anya Ézsau legjobb ruháiba öltöztette Jákobot. A gidák bőrével betakarta Jákob két karját és a nyakát. Aztán kezébe adta az ételt és a kenyeret. Belépett apjához és köszöntötte: „Atyám! Az így válaszolt: Hallgatlak! Ki vagy te, fiam? Jákob erre azt mondta apjának: Én vagyok elsőszülötted, Ézsau! Úgy cselekedtem, ahogy parancsoltad nekem. Kelj fel, ülj le és egyél vadászatomból, hogy megáldjon engem a te lelked. Izsák még egyszer megtapogatta fia kezét és nyakát és így szólt: „a hang ugyan Jákob hangja, de a kéz, az Ézsau keze” (22) Odavitette az enni és innivalót. Fiát megölelte, megcsókolta, majd megáldotta: „íme, olyan az én fiam illata, mint a dús mező illata, amelyet az Úr megáldott. Adjon neked Isten az ég harmatából s a föld kövérségéből, bőséget a gabonából és a borból. Népek szolgáljanak neked, nemzetségek boruljanak eléd: légy ura testvéreidnek és anyád fiai hajoljanak meg előtted. Aki átkoz téged, legyen átkozott, s aki megáld téged, teljen el áldással!” (27.29) Jákob kiment a szobából, Ézsau megérkezett.

Évközi 25. hét csütörtök

Évközi 25. hét csütörtök

Préd 1, 2-11 Lk 9, 7-9

„Minden hiúság, mondja a Prédikátor"

A bölcsességi irodalom célja: a hívő embereknek meg akarja mutatni, hogy lehet végbevinni tetteinket úgy, hogy azok minél közelebb segítsenek minket az üdvösségünkhöz. A profán bölcselet célja kezdetben az volt, hogy az ember megtalálja a leghatékonyabb viselkedésmódot az érvényesüléshez. Idővel ez a cél módosult: a születő természettudományok keresték a célravezető módokat, ezért a filozófiához csatolták azokat is. Ma a természetes ésszel elérhető ismeretek elvonással történő megismerésének a tudományát tartjuk filozófiának. A Prédikátor könyvének a szerzője a Makkabeusok kora előtt élt. Ismerte a görög bölcseletet. Úgy ítélhette meg ezt a bölcseletet, azért művelik, hogy az emberek a maguk hatalmi körükbe tudják vonni a világ dolgainak irányítását. Így érthető könyve bevezetője: „Minden hiúság, mondja a Prédikátor, csupa hiúság, minden csak hiúság" (2) a dolgozó ember vesződik egész nap, a munkássága a világon semmit nem változtat magán a világon: „Nemzedék elmúlik, és nemzedék érkezik, a föld, pedig mindig megmarad. A nap felkel és lenyugszik, majd visszasiet helyére, s ott újra felkel, dél felé kerül, majd északra fordul" (4-5) Ugyanígy szokott fújdogálni a szél, folyni a folyók; vizüket elnyelik a tengerek, a nélkül, hogy t kicsapnának medrükből. Ugyanilyen módon működik az emberi szervezet is. A szem a látottakkal nem telik el, a fül nem dugul el a hanghullámoktól. Visszatérnek bizonyos dolgok, ismétlődik az élet. „Nem gondolnak az emberek az elmúltakra, s a jövendőre sem gondolnak majd, akik még később lesznek" (11) Nem az időjárás változásait kel befolyásolni ahhoz, hogy az ember boldogabb legyen. Akkor lesz boldogabb, ha a sorsát, elsősorban örök boldogságát biztosítva látja, egyedül ebben nincsen semmi hívság. Ennek az a feltétele, hogy keresem az igazságot, és állandóan mások boldogságát szolgálom. Ez lemondásba, sok-sok szenvedésbe kerül. Az ősbűn elkövetése óta ezért a szenvedés az igazi eszköz a világ megváltoztatásához. Elsősorban Jézusé. Hozzá kell azonban járulnunk nekünk is. Erre ad jó példát Szent Pál apostol: „Most pedig örömest szenvedek értetek, és kiegészítem testemben azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéseiből testének, az egyháznak javára" (Kol 1, 24) „Tedd ezt, és élni fogsz" (Lk 10, 28) Nem hivalkodva, hanem boldogan.

 

SAN SEVERINOI SZENT PACIFIK

SZENT PACIFIK

 (1653-1721)

Közép-Olaszországban, San Severino*-ban született. Korán árvaságra jutott, ekkor egy pap nagybátyja vette magához, de inkább illendoségbol, mint igaz szeretetbol. A cselédek látták, hogy nagybátyja éppen csak megturi, ezért megvetették, bosszantották. Ha valami rosszat tettek, ráfogták. Így gyakori szidásban volt része. O azonban mindezt türelemmel viselte: a béketurés iskolájában edzodött meg az Istennek tetszo életre. Iskolába azért járhatott. Tanítói és társai egyaránt szerették, tisztelték. Jelenlétében nem mertek illetlen szót mondani. Gyóntatóatyjával történt megbeszélés után 17 éves korában jelentkezett ferencesnek. A foranói kolostorban végezte a novíciátust. A szerzetesi fegyelem, a szentek példája nyomán gyorsan haladt az életszentség útján. A fogadalom letétele után bölcseletet és teológiát tanult s készült a papszentelésre. Gyakran fohászkodott: „Én Istenem, én mindenem! Csak tebenned tudok megnyugodni. Te vagy egyedül a Jó, a magasztos. Nálad van a teljes vigasztalás. Te vagy egyedül a szépség és a szeretet. Te a szentség és maga a fölség.” Ez az áradozó, lelkendezo odaadás nyert szentségi megpecsételést az 1677. jún. 4-i papszentelésen. Utána egy ideig a filozófia tanára volt, szíve azonban a lelkipásztorkodás felé vonzotta. Vágya hamarosan teljesült: az Appenninek hegyei közt élo, sokszor templomtól, paptól messze eso nép gondozását bízták rá. Egész lélekkel végezte feladatát, fáradságot nem kímélve járta a vidéket, prédikált, kiszolgáltatta a szentségeket. Pár év múlva lábai felmondták a szolgálatot, ekkor fo feladata a gyóntatás lett. Egy ideig házfonök is volt. A szegénység, alázat jó példájával járt elo szerzettársai elott. 40 éves korában elvesztette hallását, már nem tudott gyóntatni sem. Elfogadta betegségeit, fölajánlotta áldozatul Istennek. Az Úr rendkívüli kegyelmekkél ha1mozta el: a szemlélodés magas fokára jutott, szentmisébe közben gyakran esett elragadtatásba. Ilyenkor arca úgy ragyogott, mint egy szeráfé. Késobb meg is vakult. Most már nem is misézhetett. „Legyen úgy, ahogy az Úr akarja” - mondta. Ekkor legtöbbször a templomban, az Oltáriszentség elott idozött. 1721. szeptemberében érkezett szenvedései végére. Mikor ágyánál a haldoklók imáját mondták: „Költözzél el keresztény lélek” - mosolyogva s a szent engedelmesség nevében indult útnak Isten mennyei országába. 1784-ben boldoggá, 1839-ben szentté avatták.

„Nagy, rendkívüli kegyelmeket kapott Istentol, mégis egyetlen biztos útnak a ferences szabályt tekintette. Meg is tartotta utolsó betuig, másoknak is ezt ajánlotta. Igehirdetésének, lelki irányításának ez volt a témája: huség a mindennapi kötelességek teljesítésében.”

Életrajzából.

Imádság:

Istenünk, te nekünk Szent Pacifikot a béketurés, az apostoli buzgóság és az imádságos lelkület példaképéül adtad. Közbenjárására segíts minket, hogy mindennapi kötelességeinket huségesen teljesítsük és szenvedéseinket türelemmel viseljük. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

A családról a családnak az Evangélium tükrében 15.

A családról a családnak az Evangélium tükrében 15.

A Gondviselés a párválasztásban

Ábrahám nagyon öreg volt, amikor megeskette öreg, hűséges szolgáját, hogy gondnoka lesz Izsáknak, segíti a nősülés dolgában. Ábrahám parancsa az volt, hogy ne a pogány lányok között válogasson, hanem menjen el Ábrahám családjának otthon maradt ágához, onnan hozza el a legmegfelelőbb leányt, aki szívesen, önként vállalja az idegen világot, és a nagy áldáshoz megszüli a következő utódot. Az öreg szolgakérdést is tett fel: „Hátha nem akar az a lány eljönni velem erre a földre? Vigyem vissza akkor a fiadat arra helyre, ahonnan kijöttél? Ábrahám erre így szólt: Őrizkedj attól, hogy valaha is visszavidd a fiamat oda! Az Úr, az ég Istene, aki kihozott engem atyám házából és szülőföldemről, aki szólt hozzám és megesküdött nekem, azt mondta: Ivadékodnak adom majd et a földet! Ő elküldi majd angyalát előtted, s kapsz onnan feleséget a fiamnak. Ha azonban a lány nem akar követni téged, nem kötelez ez az eskü. A fiamat azonban ne vidd vissza oda”(Ter 24,5-8) a szolga választott ura tevéi közül tízet, sok más értékes ajándékot és elindult az őshaza felé. Meg is találta Ábrahám testvérének, Náchornak városát. A város szélén volt a kút. Ott letelepedett és imádkozott:„Uram, Ábrahámnak, az én uramnak Istene, esedezem, jöjj ma segítségemre, és cselekedj irgalmasságot a gazdámmal, Ábrahámmal! Íme, itt állok a víz forrása mellett, s ki fognak jönni e város lakóinak lányai vizet meríteni. Add tehát, hogy az a lány, aki, ha azt mondom neki: Döntsd meg korsódat, hadd igyam, azt válaszolja: Igyál, sőt a tevéidet is megitatom, az legyen az, akit szolgádnak, Izsáknak rendeltél, s erről ismerjem meg, hogy irgalmasságot cselekedtél urammal”(12-14) Még be sem fejezte fohászát, jött Rebekka korsóval a vállán. Náchornak és feleségének, Melkának szűz és nagyon szép lánya volt. A szolga elmondta neki kigondolt kérését, a leány pedig azonnal karjára engedte korsóját, inni adott neki, és ezekkel a szavakkal ajánlotta fel segítségét: „sőt tevéidnek is merítek vizet, amíg eleget nem isznak”. A szolga némán nézte, amíg a tevék ittak, aztán elővett két aranyfüggőt és két karkötőt, közben megkérdezte: Kinek a lánya vagy? Ő válaszolt: Náchor és Melka fiának, Bátuelnek a lánya vagyok. Erre a szolgaföldre borulva adott hálát Istennek: „Áldott legyen az Úr, uramnak, Ábrahámnak Istene, aki nem vonta meg irgalmasságát és hűségét gazdámtól, sőt egyenesen gazdám testvérének házába vezetett utamon” (27)
Isten gondviselése folytatódik
Rebekka hazatérve elmesélte a történteket. Fivére, Lábán, mindezek hallatán, és látván az ékszereket, kifutott a kúthoz. A szolga a tevék mellett álldogált. „Gyere be, áldottja az Úrnak! Miért álldogálsz idekinn? Elkészítettem a házat és a tevéknek a helyet” (31) Ezzel bevezette a szállásra, ellátta a tevéket. Étellel kínálták, de ő előbb végére akart érni megbízatásának. Elmondta, hogy ő Ábrahám szolgája. Ecsetelte, hogy Ábrahámot mennyire szereti Isten és megáldotta rengeteg jóval. Elmesélte a hosszú várakozást is, amíg Sára Isten akaratából fiút tudott szülni neki. Ez a fiú most már legény. Nősülnie kellene, de Ábrahám nem akarja, hogy a kánaáni lányok közül kerüljön melléje asszony. Ezért küldte a rokonaihoz. Elmesélte, hogy milyen könyörgéssel akarta biztossá tenni a választást itt az ismeretlenségben és meghatottan mondta el, hogy Rebekka hogy itatta meg őt és a tevéket ugyanazokkal a szavakkal, amellyel Isten irányítását kérte. Most pedig a családtól kér választ: odaadják-e leányukat, vagy menjen mást keresni? A férfiak ezt felelték: „Az Úrtól való ez a dolog, mi nem mondhatunk neked sem jót, sem rosszat. Itt van Rebekka előtted, vedd és menj, legyen felesége urad fiának, ahogy az Úr szólt” (50-51) 

Évközi 25 hét szerda

Évközi 25 hét szerda

Szent Gellért püspök,vértanú

Szent Gellért Velencében született 980 körül. Szent István királyunk kortársa volt. Szülei már gyerekkorában a velencei Szent György bencés apátság szerzeteseire bízták. Mivel rendkívüli tehetség mutatkozott benne tanulmányai során, a híres Bologna-i egyetemre küldték elöljárói tanulmányai befejezésére. Visszatérte után Velencébe fiatalon a híres kolostor apátjává választották. Később a Szentföldre készült. Gyerekkoromban még úgy tanultam róla, hogy hajóját egy vihar az Adria partjaira vetette. Ma már úgy tanítják, hogy Razina apát hívta meg Magyarországra. Lényegtelennek tűnik a közvetlen ok, mert nyilvánvalóan nekünk, magyaroknak szánta őt tanítónknak és példaképünknek az isteni Gondviselés. A pécsváradi bencés apát hívta meg kolostorába. Vendéglátója 1015. augusztus 15-re magával vitte Székesfehérvárra a nagy magyar, országos Nagyboldogasszony búcsúra abba a gyönyörű Mária-templomba, amelyet az ifjú István király építtetett. Egy Nyugat-Európából hozzánk látogatott zarándok hazatérve így jegyezte fel élményét: A magyarok királya lélegzetelállítóan gyönyörű templomot építetett a Menybevitt Szűzanyának. Gellért szívesen zarándokolt Mór apáttal a nagy magyar búcsúba. Ájtatosan imádkozott, de közben figyelt is, és a következő kérdéseket tette fel később vendéglátójának: Úgy tudom, hogy most tanítják a magyarokat a keresztény hitre. Honnan van ez az óriási búcsús tömeg? Mór apát így válaszolt: A mi népünk sosem volt bálványimádó. Őseink mindig az egy igaz Istent imádták, az egész világ teremtőjét. A misszionáriusoknak csak ki kellett egészíteniük a magyarok istenfogalmát a Szentháromság hitével, és meg kellett tanulniuk, hogy ősi hitünk egyik nagyon fontos nemzeti vonása téves. Az ősi hit ugyanis azt tartotta, hogy a mennyei Istennek van egy lánya, aki a világot kormányzó Isten mellett anyai szeretettel gondoskodik a magyarok mindennapos szükségleteiről. Úgy, mint a törzsfőnök vezeti a harcosokat, tárgyal a nagy ügyekről idegen diplomatákkal, dönt vadászatokról, a továbbvándorlásról. A felesége viszont a családok jólétéről gondoskodik. Most megmagyarázták nekünk a keresztény papok, hogy Istennek nem lehet ember-lánya, de az isteni módon született Fiának a megtestesüléskor édesanyától kellett születnie. Ez Édesanya jött el István király édesapjához, Géza fejedelemhez. Ő nyugtatta meg a fejedelmet, hogy születik örököse, aki Jézusnak a kedvéért igen sok jót cselekszik majd, és ezért a sok jóért Ő, Mária, mindig nagy patrónánk lesz. Így a magyar nép könnyebben magáénak fogadta el a, kereszténységet. Figyelem az imádkozókat, és egyszer sem hallottam Mária nevét. Mór mosolyogva avatta be titkunkba: Mi a pogány nagyasszonytól örökölt nevén Nagyasszonyunknak, vagyis Nagy Királynőnknek nevezzük Jézus Édesanyját. Gellértet bemutatta István királynak, aki a tudós idegen papot meghívta búcsús-szónoknak. A „Napba öltözött Asszony” bibliai képből merítve ihletett olyan beszédet mondott, aminek következtében István teljesen bizalmába fogadta, és rábízta egyetlen élv e maradt fiának, Imre hercegnek nevelését. Később pedig csanádi püspöknek nevezte ki. Gellért megszervezte az új püspökséget. Megszerette a Magyarok Nagyasszonyát és népét. Szent István halála után keményen dolgozott Magyarországért. A pogánylázadásban megvadult tömeg a Kelen hegyről lelökte egy-két száz méterre az cellám ablakától. Legyen pártfogónk most nekünk, a legújabb megújulás idején, az újabb magyar ezer évre.

PIETRELCINAI SZENT PIO

PIETRELCINAI SZENT PIO

 atya

 (1887-1968)

 
Dél-Olaszországban szegény földmuves szüloktol született. Apja, hogy fia továbbtanulását biztosítsa, kivándorolt Amerikába munkát vállalni. 16 évesen jelentkezett kapucinusnak. Azt újoncév leteltével megkezdte a teológia végzését. A gonosz lélek zaklatásai már ekkor elkezdodtek, késobb, különösen elso papi éveiben fokozódtak. 1907-ben egy évre betegsége miatt szülovárosában kellett tartózkodnia. 1910-ben szentelték pappá Beneventoban. Ekkor életét felajánlotta áldozatul a bunösökért s elvállalt minden büntetést, amit Isten buneikért rájuk mér. A gyóntatási felhatalmazást felszentelése után csak hat év múlva kapta meg. 1915-ben, amikor betegsége miatt újra Pietrelcinában volt, megkapta, most még láthatatlanul, a szent sebeket. Utána egy ideig Foggiá*- ban volt a rendházban, onnét, foleg egészségi okokból San Giovanni*-ba helyezték. Itt bontakozott ki nagyarányú lélekmento tevékenysége, az o „nagy küldetése”, mely szoros kapcsolatban volt önfelajánlásával, gyóntatói tevékenységével és a szent sebhelyekkel. A stigmákat 1918. szept. 20-án kapta a rendház oratóriumában, ahol szentmiséje után hálaadást végzett. Ezek orvosi és egyházi kivizsgálása sokáig elhúzódott és neki magának sok szenvedést okozott. A Hittani Kogregáció egyenlore nem ismerte el valódiaknak a stigmákat, s más körülmények miatt 1923-tól 1933-ig eltiltotta ot minden nyilvános szerepléstol. Át is akarták helyezni, eldugni az ot felkereso sokaság elol, de ez meghiúsult a község lakóinak mindenre elszánt fellépésétol. Amikor ismét nyilvánosan misézhetett, gyóntathatott, igen sok feltuno megtérés történt általa. Megkapta Istentol a lélekbelátás, a távolbalátás, jövobelátás, bilokáció és csodás gyógyítás adományát. A betegek javára új, modern kórházat létesített (1956), imacsoportokat szervezett az imaapostolkodás végett. Miután elmondta a szent sebhelyek viselése 50. évfordulóján szentmiséjét, a rá következo éjszaka, 1968. szept. 23- án csendesen elhunyt élete 82. évében. Tisztelete halála után változatlan erosségu maradt. Boldoggá avatása 1999-ben, szentté avatása pedig 2002-ben történt.
Egy tiszteloje nyilatkozata Pio atya halála után: „Pio atya szent volt, Páduai Szent Antal, Szent Bernardin és Szent Ferenc típusából.” Medi professzor, az Euratom volt h. igazgatója

Imádság:
Istenünk, te dicsoségedet és irántunk való szeretetedet leginkább Fiad szenvedése és kereszthalála által mutattad meg. Add meg nekünk, hogy Szent Pio atya érdemeiért és közbenjárására a bunt kerüljük, és keresztjeinket Jézus iránti szeretetbol türelemmel hordozzuk. Krisztus, ami Urunk által.

A családról a családnak az Evangélium tükrében 14.

A családról a családnak az Evangélium tükrében 14.

A boldog család alapja a hit

Nagy jövőt ígért Isten Ábrahámnak, amikor felhagyott a bálványimádással, és egész szívvel kezdett hinni az élő, egy, igaz Istenben. Ezért a próbatételek hosszú sorát kellett kiállnia. A legfontosabb próba mindig a családot érintette. Amikor megszületett az ígért fiú, Izsák, Ábrahám megnyugodott. Biztosítva volt az a csodálatos ígéret, amit első találkozásuk alkalmával tett neki az Úr: „Menj ki földedről, a rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked! Nagy nemzetté teszlek, és megáldalak, s naggyá teszem neved, és áldott leszel. Megáldom azokat, akik áldanak téged, s megátkozom azokat, akik átkoznak téged. Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége”(Ter 12,1-3) a saját sorsa is áldott, a szaporodó családé is az, és a megígért Megváltó leszármazottja lesz, tehát minden nép Ábrahám hite miatt lesz áldott és üdvözül. Ez várt rá.„Isten akkor azt mondta neki: Vedd egyszülött fiadat, Izsákot, akit szeretsz, és menj el Mória földjére. Áldozd fel ott egészen elégő áldozatul az egyik hegyen, amelyet majd mutatok neked”. (Ter 22,2) Ez a maga nyers valóságában azt jelentette: Lesz egy utolsó kirándulásod fiaddal. Ő nem sejt semmit, boldogan kirándul. Te is mosolyogsz, hiszen nem sejtheti meg, mi vár rá. Ám végül is odaérek a kijelölt hegyre. Ott meg kell mondanod mindent: fiam, meg kell téged ölnöm, holttestedet porrá kell égetnem. De ne félj, Isten végtelen hatalma azonnal visszaállítja épségedet, feltámaszt, hiszen Isten ígérte nekem, hogy te igen nagy népnek leszel ősapja, és tőled származik majd a Megváltó is. Bár nagyon fájt a szíve, az utolsó percekig néma maradt az ajka. Pedig az okos fiú rákérdezett a hegyoldalon: „íme, mondta a fiú, itt a tűz meg a fa, de hol van az egészen elégő áldozat? Ábrahám azt felelte: Fiam, Isten majd gondoskodik magának egészen elégő áldozatról” (7-8) Aztán elkészült az oltár, rákerült Izsák hátáról a fa. Fiam, kezdte Ábrahám, te leszel az áldozat! De akkor a magasból kiáltás harsant: „Ábrahám, Ábrahám! Ne nyújtsd ki kezed a gyermekre, és ne árts neki semmit! Most már tudom, hogy féled Istent, s a kedvemért egyszülött fiadnak sem kegyelmeztél!” (11-12) Isten pedig valóban gondoskodott magának áldozatról. Egy kost vett észre Ábrahám a bokorban fennakadva. Hála és örömáldozat lett a hegytetőn. S a tudósok észrevételével ellentétben annak a hegynek a neve Mória eredetileg is volt. A jeruzsálemi templom hegye lett a hely és ott áldozták fel ezer évig az egészen elégő áldozatot, Jézus keresztáldozatának előképeit. Krisztus „megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,8) a beteljesítő.
Isten vigyáz a házasokra
Ábrahám édesapja Terah volt. Amikor édesanyja meghalt, Terah újra nősült, és második feleségétől született Sára, akit Ábrahám feleségül vett. Sára nagyon szépasszony volt. Amikor Kánaán földjét igen súlyos szárazság sújtotta, átköltözött Egyiptomba. Ez megszokott dolognak számított a nomád világban. A legelők használatáért fizetni kellett, ezzel a formaságok elrendeződtek. Sára szépsége miatt azonban férje tartott attól, hogy beszélni kezdenek róla az egyiptomiak, felébresztik a fáraó kíváncsiságát, ha meglátja, beleszeret, és a férjét megöleti, hogy feleségül vehesse az özvegyet. Ábrahám ajánlotta Sárának, hogy mondják azt, csak a húga. Így a király szabadnak gondolta Sárát, valóban szerette volna feleségül venni. Végül az igazságot felfedték, a királycsalásnak vette a hírt, Isten pedig figyelmeztette a fáraót, hogy Sára asszony, nem vehető feleségül. Békében, sok ajándékkal engedte el a házaspárt. Sára hűséges asszony volt, hosszú meddősége eredhetett a közeli rokonságból. Halála után Ábrahám megvett egy barlangos sziklát temetőhelyéül.

Évközi 25 hét kedd

Évközi 25 hét kedd

Péld 21, 1-6. 10-13; Lk 8, 19-21

„Az ember minden útja helyes a saját szemében, a szíveket mégis az Úr veti latra”

Isten minden hatalom irányítója, mindig az Ő akarata érvényesül.
„Olyan a király szíve az Úr kezében, mint a vízfolyás, ahová akarja, oda irányítja”(Péld 21, 1) Az okos király erre vállalkozik. Azt akarja tenni, amire Isten őt kiválasztotta. A víz az élet hordozója: belőle hívja elő a Teremtő az egyre magasabb rendű élő fajokat.(Ter 1, 20-23) az évről évre vetett vagy ültetett növényeknek a csendes eső a táplálója. Az állatok a forrásokból, patakokból isznak, hogy felüdüljenek. Az ember kutat ás magának. A víz ilyetén alkalmazása követi Isten akaratát. Amikor azonban jelképszerűen alkalmazzuk a vizet, mint fentebbi versben, akkor már jobban figyelnünk kell. Ha olyan a király szíve, amelynek irányítója Isten, akkor életet önt a rászorulókba, mint a tavaszi, őszi eső. Ha azonban öncélú, akkor is Isten fog győzni, bár lehet, hogy a patak medre akkor kacskaringósabb lesz.„Az ember minden útja helyes a saját szemében, a szíveket mégis az Úr veti latra” (Péld 21, 2) a magát önállónak vélő ember úgy gondolja, hogy tévedhetetlen. Ezt azonban Isten dönti el.„Irgalmasságot és igazságot tenni kedvesebb az Úr előtt az áldozatnál”(3) Nem voltak kis értékűek az oltárra tett áldozati állatok sem, mégis többre becsüli Isten, ha egy megbántott embertárs meg tud bocsátani ellenfelének. Az érvényesülés, létünk fenntartója, sőt gazdagítója a munka.”A szorgalmas igyekezet mindig gyarapodásra vezet, de mindaz, aki lusta, folyton szegénységben lesz” (5) a tisztességes emberek mindig keresik, hogy tudnának megélni a saját erejükből. Isten megadta a választ a kezdet kezdetén: „Fogta tehát az Úr Isten az embert, és az Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze meg” (Ter 2, 15) Az Úr tehát megteremtette a földet, az esőt, a napot, a gabonát, gyümölcsfákat, majd odaadta Ádámnak, általa az emberiségnek. A munkát csak tovább kell folytatni. Az ember a fejében hordja az eszét: ha gondok adódnak, meg kell változtatni a módokat, más szerszámmal, más mozdulatokkal, de dolgozni kell. Sok a panasz: nincs munka, nincs termés. Az árvíz, a belvíz elnyomja a vetést. Mit diktál a munkát irányító józan eszünk? Kiássuk a vízelvezető árkokat. A kiásott földdel megemeljük a termőtalaj szintjét. Elfolyik a felesleges víz, nem tud megállni a termés gyökerén. Ám többen lusták árkot ásni. A vezetők nem szervezik meg a munkát. A hanyag vagy a pénzt más célra költő vezetőt le kell váltani, legyen az alsó vagy legfelsőbb szintű vezető. Ne várjon isteni beavatkozást az, aki maga tolja fel saját nyakába ugyanazt a rossz közösséget. Ez az Isten törvénye. A bölcsességnek vannak más törvényei is: Segítsd, aki megreked. Emeld fel, aki elesett. „Ha látod, hogy haragosod szamara a teher alatt leroskadt, ne menj el mellette, hanem segítsd fel vele” (Kiv 23, 5) Viszont törvény ez is: „Aki nem akar dolgozni, ne is egyék!” (2Tessz 3, 10)

THÉBAI SZENT MÓRIC

Szent Móric és társai
 [szeptember 22.]

Móric (Mauritius) neve a mari, azaz ‚keserűség’, a cis, azaz ‚kiokádó’ vagy ‚kemény’ és az us, azaz ‚tanácsadó’ vagy ‚igyekvő’ szavakból ered. Vagy a mauron szóból, ami Isidorus szerint görögül ‚feketét’ jelent. Mert nagy volt benne a keserűség (amaritudo) a nyomorúságban való lakozása és a hazájától való távolléte miatt; kiokádó volt a fölöslegesek elvetése miatt; kemény és szilárd a kínzások elszenvedésében, tanácsadó bajtársainak buzdításában, igyekvő lelkesedésében és a jócselekedetek megsokszorozásában, fekete a maga lenézésében.

Vértanúságukat Szent Eucherius, Lyon érseke kutatta fel és írta meg.

Mauritius, mint mondják, a thébainak nevezett szentséges légió vezére lett. Thébaiaknak hívták őket városukról, amelynek Thébai volt a neve. Ez a terület a keleti részeken fekszik, Arábia határain túl; gazdagsága kényelmessé, termékenysége gyümölcsözővé, fái kellemessé teszik. Lakóiról azt beszélik, hogy nagy termetűek, fegyverre termettek, a harcban vitézek, észjárásuk csavaros, és gazdagok a bölcsességben. A városnak száz kapuja volt és a Nílus folyó partján feküdt, mely a paradicsomból ered és Gyon (Ter 2,13: Gehon) a neve. Erről a városról szól a vers:

Ím, itt nyugszik százkapus ősi Thebai betemetve.

Jakab, az Úr testvére prédikálta nekik Isten igéjét, és megtanította őket Krisztus hitére.

Diocletianus és Maximianus, akik az Úr 277. esztendejében kezdtek uralkodni, gyökerestül ki akarták irtani Krisztus hitét, ezért ilyen leveleket küldtek szét mindazon provinciákba, melyekben keresztények éltek: „Ha valamit el kellene határozni, vagy meg kellene tudni, és az egyik oldalon összegyűlne mind az egész világ, a másik oldalon pedig Róma csak egymagában állna, mégis az egész világ legyőzötten futna meg, Róma pedig magában megállna a tudás ormán. Hát miért szálltok szembe ti, kicsinyke nép, az ő parancsaival, miért bízzátok el magatokat oly ostobán, szembeszegülve rendeleteivel? Vagy fogadjátok el hát a halhatatlan istenek hitét, vagy halálos ítéletet vontok magatokra, végérvényesen.” A keresztények azonban, ha ilyesféle tartalmú levelet kaptak, minden hírhozót dolgavégezetlen bocsátottak el.

Ekkor Diocletianus és Maximianus haragra gerjedt, és valamennyi provinciába elküldtek, hogy minden fegyverforgató jöjjön Rómába, és hajtsák iga alá mindazokat, akik lázadnak a római uralom ellen. A császárok levelét a thebaiak népének is megvitték. Ez a nép Isten parancsa szerint megadta Istennek, ami az Istené, ami pedig a császáré, azt a császárnak (Mt 22,21; Mk 12,17; Lk 20,25). Egybehívtak tehát egy 6666 válogatott katonából álló légiót, és a császárokhoz küldték őket azzal, hogy a császárokat igazságos háborúikban támogassák; nem pedig, hogy keresztények ellen fogjanak fegyvert; sőt inkább, hogy őket megvédjék. Ennek a szentséges légiónak volt a vezére Móric, a messze híres férfiú, zászlóvivői pedig: Candidus, Ince, Exsuperius, Victor és Constantinus.

Diocletianus tehát Maximianust, akit társcsászárul vett maga mellé, a gall tartományok ellen küldte, megszámlálhatatlan seregével, és mellé adta a thebai légiót is, kiket Szent Marcellinus pápa arra bátorított, hogy inkább kard által pusztuljanak el, mintsem hogy Krisztus hitét, melyet elfogadtak, meggyalázzák. Ahogy tehát az egész hadsereg átkelt az Alpok hegyein és Octodorumot elérte, a császár megparancsolta, hogy mindazok, akik vele vannak, áldozzanak a bálványoknak, és közös esküvéssel kötelezzék el magukat a birodalom lázadói, elsősorban a keresztények ellen. Ennek hallatára a szent katonák nyolcmérföldnyire különvonultak a seregtől, és egy kies helyen, melynek Agaunum volt a neve, a Rhône mellett, letáboroztak. Amikor Maximianus erről értesült, kiküldött katonái által elrendelte, hogy siessenek a többiekkel együtt bemutatni az áldozatot az isteneknek. Azt válaszolták, hogy ők ezt nem tehetik, minthogy Krisztus hitén vannak. Erre a császár haragra lobbanva azt mondta: „Nemcsak engem néztek le, hanem az égiekkel szemben is jogsértést követtek el, és személyemben a római vallást vetitek meg. Gondolja meg a nyakas katona, hogy nemcsak én, de isteneim is bosszút állhatnak.” Ekkor a császár kiküldött katonái által megparancsolta, hogy vagy szorítsák rá őket az isteneknek való áldozat bemutatására, vagy minden tizediket azon nyomban fejezzék le. A szentek örvendezve nyújtották oda fejüket, egyik a másikat megelőzve igyekezett halálra jutni.

Ekkor Szent Móric szólásra emelkedett, és többek között ezeket mondta: „Köszöntelek benneteket, akik Krisztus hitéért mindannyian készen álltok a halálra. Azért tűrtem el, hogy bajtársaitokat lemészárolják, mert láttam, hogy készen vagytok szenvedni Krisztusért, és hű maradtam az Úr parancsához, aki ezt mondta Péternek: »Tedd hüvelyébe kardodat!« (Jn 18,11). Mivel immár bajtársaink tetemei sáncolnak körül és társaink vérétől piroslik ruhánk, követjük őket a vértanúságba. Ha tehát tetszésetekre van, ezt üzenjük a császárnak: »A te katonáid vagyunk, császár, és az állam védelmére ragadtunk fegyvert. Nincs közöttünk árulás, nincs bennünk félelem, de Krisztus hitét semmiképpen el nem hagyjuk!«” Amikor a császár ezt meghallotta, újból megparancsolta, hogy tizedeljék meg őket. Ennek megtörténtével Exsuperius zászlóvivő megragadta a zászlót, és bajtársai gyűrűjében mondta: „Dicsőséges vezérünk, Móric bajtársaink dicsőségéről szólt; zászlóvivőtök Exsuperius sem azért ragadott fegyvert, hogy ellenálljunk; vesse el jobbunk a testi fegyvereket, s erényekkel fegyverkezzék fel. Ha tetszésetekre van, ezt üzenjük vissza a császárnak: »A te katonáid vagyunk, császár, de Krisztusnak szolgái, amit nyíltan megvallunk. Neked tartozunk a katonai szolgálattal, neki az ártatlansággal; tőled vettük fáradozásunk zsoldját, tőle életünk kezdetét, és minden gyötrelmet készen állunk érte elviselni, és az ő hitét soha el nem hagyjuk!«”

Ekkor a gonosz császár megparancsolta hadseregének, hogy zárják körül az egész légiót, és egyetlen ember se szabadulhasson ki. Bekerítették hát Krisztus katonáit az ördög katonái; istentelen kezükkel mészárolták, lovaik patájával megtiporták őket. Így szentelték föl őket Krisztus drága vértanúivá. Az Úr 280. esztendeje táján szenvedtek vértanúhalált.

Isten akaratából azonban sokan kiszabadultak, hogy más vidékre eljutva hirdessék Krisztus nevét, és hogy más tájakon dicsőségesen diadalmaskodjanak. Közülük Solutor, Adventor és Octavius Torinóban, Alexander Bergamóban, Secundus Ventimigliában, Szent Constantinus, Victor és Ursus és még sokan mások meg máshol prédikáltak.

Mikor pedig hóhéraik felosztották a zsákmányt, és ehhez lakomát csaptak, egy Victor nevű öregembert, aki történetesen arra járt, meghívtak társaságukba, Ez tudakolni kezdte, miképp tudnak e sok ezer legyilkolt között vígan lakmározni. Mikor aztán valakitől megtudta, hogy amazok Krisztus hitéért haltak meg, sóhajtozni kezdett. Mélyről tört fel a sóhaj belőle, és azt kiáltotta, hogy tökéletes lenne az ő boldogsága, ha velük együtt őt is megölték volna. Mikor így kitudódott hogy keresztény, azon nyomban lemészárolták.

Ezek után Maximianus Milánóban, Diocletianus pedig Nicomediában ugyanazon a napon levetették a bíbort, hogy magánemberként éljenek, és a fiatalabbak – vagyis Constantius, Maximus és Galerius uralkodjanak, akiket császárokká tettek. De mert Maximianus ismét zsarnoki uralomra tört, veje, Constantius űzőbe vette. Kötélen végezte életét.

Végül az ugyanebből a légióból való Szent Ince holttestét, mely a Rhône habjaiba merült, a genfi Domitianus és az aostai Gratus és Protasius – kik e terület püspökei voltak – másokkal együtt eltemették a templomban. A templom építésében részt vett egy pogány kőműves. Míg a többiek vasárnap ünnepeltek, ő egyedül folytatta munkáját. Szentek serege jelent meg neki, elragadták, megverték és megfeddték azért, hogy világi munkát végzett, és intették, hogy vasárnaponként, mikor a többiek Isten felé fordítják figyelmüket, ő is szüneteltesse kétkezi munkáját. Megtért, a templomhoz rohant és kérte, hogy keresztény lehessen.

Ambrus így beszél Praefatiójában ezekről a vértanúkról: „Isten fényességétől megvilágosított hívők serege érkezett a föld végső határairól Hozzád boldogan esedezve; és a harcosok légiója, amelyet körülkerítettek a testi fegyverek, ám lelki fegyverek védelmeztek, éber állhatatossággal sietett a vértanúságra. A kegyetlen zsarnok, hogy a halálbüntetés által elrettentsen, karddal tizedeltette meg őket, majd, mivel állhatatosan kitartottak a hitben, valamennyiüket fővesztésre ítélte. Őket azonban olyannyira felizzította a szeretet tüze, hogy fegyvereiket elhajigálva, szerte letérdepelve, vidám szívvel fogadták hóhéraik fegyverét. Közöttük volt Szent Móric is, aki a Te hited szerelmétől lángra gyúlva megharcolta harcát, és elnyerte a vértanúk koszorúját.” Eddig Ambrus.

Egyszer egy asszony a fiát azon monostor apátiához adta tanulmányokra, ahol a szent vértanúk nyugszanak. A fiú rövidesen meghalt, és az anya vigasztalan zokogással gyászolta. Megjelent neki Móric, és megkérdezte, miért siratja így a fiát; azt válaszolta, hogy amíg csak él, nem szűnik meg könnyeit ontani. Erre ő: „Ne sirasd őt, mintha halott lenne. Tudd meg, hogy velünk lakozik! Ha meg akarsz bizonyosodni erről, holnaptól kezdve, életednek minden napján hallhatod a hangját a zsoltározó szerzetesek hangja között, ha fölkelsz a matutinumra.” Az asszony ezt mindig meg is tette, és a szerzetesekkel együtt éneklő fiának hangját mindig tisztán kihallotta.

Gunthramnus király, amikor elhagyta az evilági pompát, kincseit szétosztotta a szegények és az egyházak között. Elküldött egy papot, hogy hozzon neki a szentek ereklyéiből. Az meg is szerezte az ereklyéket, de visszatérőben a Lausanne-i-tavon vihar támadt, és hajója majdnem odaveszett. A pap az ereklyetartót a hullámok felé tartotta, mire hamarosan nagy csendesség lett.

Az Úr 973. esztendejében néhány szerzetes Miklós pápától elkérte Károly számára Szent Orbán pápa és Szent Tiburtius vértanú testét. Visszatérőben meglátogatták a szent vértanú templomát, és kieszközölték az apátnál és a szerzeteseknél, hogy Szent Móric testét és Szent Ince fejét Auxerre-ba, abba a templomba vihessék, melyet Szent Germanus azelőtt kevéssel szentelt fel ugyanezen vértanú számára.

Damiani Szent Péter arról számol be, hogy Burgundiában volt egy dölyfös és nagyravágyó klerikus, aki Szent Móric egyik templomát elbitorolta, noha egy nagy erejű katona keményen ellenállt neki. Mikor egy napon a misét mondták, és az evangélium végén ez állt: „Mindaz, aki magát felmagasztalja, megaláztatik” (Lk 14,11; 18,14), gúnyosan ezt mondta a nyomorult: „Ez hazugság, hiszen ha én megaláztam volna magam ellenségeim előtt, akkor ma nincs ekkora egyházi vagyonom.” És íme egy kardforma villám hatolt be szájába, mely a káromló szavakat kiokádta, és azonnal megölte őt.

A családról a családnak az Evangélium tükrében 13.

A családról a családnak az Evangélium tükrében 13.

Ábrahám és Sára vezeklése

Az ember Isten rendelkezéséből boldogságra van teremtve. Ábrahám és Sára is megkapták az egészséges emberek boldogságának nagy lehetőségét. Boldog, amíg gyermekként érzi, hogy a állandóan árad feléje szeretet. Az „édesapám és az édesanyám” értem vannak. Nagy kincs vagyok számukra. Lassan az is tudatosul a gyermeklélekben, hogy nem lehetnék nélkülük. A jó szülők meg magyarázzák kis kincsüknek: tudod, gyermekem, egy csodálatos Édesapa, akinek szeretete végtelen, örök élete mintájára teremtett minket, embereket. Neki köszönhetjük, hogy vagyunk. Annyira szereti az embereket, hogy a házastársaknak erőt adott arra, hogy közreműködjenek az emberélet fakasztásában, és csak akkor lehetnek igazán boldogok, ha ezt megértik, és ennek az önfeláldozó szeretetnek élnek. Ábrahám és Sára mindezt tudta. Mégsem voltak boldogok, mert hatalmas szerelmüknek nem fakadt gyümölcse. Pedig hatvan évesen ez a végtelen nagy szeretet, az Élő Isten személyesen tett nekik erre ígéretet, és ezerszeres áldást adott rájuk, aminek fő mondanivalója éppen az volt, hogy a világ Megváltója is késői unokájuk lesz, és „benne nyer áldást a föld minden nemzetsége” (Ter 12,3) Akkor még nem tudhatták, hogy az emberek rosszak lettek, és emiatt annak az unokának szenvednie és meghalnia kell. Ennek előrejelzése volt a kisfiuk utáni olthatatlan szomj és szenvedés. Ennek két isteni garancia véget vetett. Boldogok. Ábrahám megérezte, vendégei köszöntőjében utalt rá, hogy az isteni látogatásnak más célja is van. Reggeli után elköszöntöttek a vendégek. A két angyal előre ment. Ábrahám pedig élvezte még, hogy azt a nagyon várt késői unokát előre fölvett testben nézheti boldogan. Erről Jézus maga beszélt zsidó ellenségeinek: „Ábrahám, a ti atyátok, ujjongott, hogy láthatja az én napomat. Látta, és örvendezett. A zsidók erre azt mondták neki: Még ötven esztendős sem vagy, és láttad Ábrahámot? Jézus azt felelte nekik: Bizony, bizony mondom nektek: mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok. Ekkor köveket ragadtak, hogy megkövezzék. De Jézus elrejtőzött, és kiment a templomból” (J 8,56-59) Most azonban kétezer évvel korábban egyfolytában örvendeztette ősapját. Megérdemelte.
Harc a családtól és Istentől elrugaszkodottakért
„Azt mondta tehát az Úr: Szodoma és Gomora ellen sok a panasz és jajkiáltás, és a bűnük igen súlyos. Lemegyek hát, és megnézem, hogy megtudjam: vajon teljesen a hozzám szállt kiáltás szerint cselekedtek-e vagy sem!” (Ter 18,20-21) „Erre a kísérők megfordultak és lementek Szodomába. Ábrahám azonban továbbra is az Úr előtt maradt. Eléje járult és azt mondta: Hát elpusztítod az igazat a gonosszal együtt?”(22-23) Ábrahám tisztában volt Szodoma szörnyű bűnével, mert gonoszságnak nevezi. Az Úr még jobban tudta ezt. Tökéletesen ismerte a múltjukat, jelenüket. Nem neki kellett meggyőződnie, hanem angyalait akarta meggyőzni, mert azok aggódhattak a szodomaiakért, Isten pedig az igazságot akarta felfedni nekik. Az angyalok még aznap este saját magukon tapasztalták meg: „Mielőtt lefeküdni mentek volna a város lakói, Szodoma férfiai körülvették a házat, gyerektől az aggastyánig az egész nép. Szólították Lótót, és azt mondták neki: Hol vannak azok a férfiak, akik betértek hozzád az éjjel? Hozd ki őket ide, hadd ismerjük meg őket! Kiment erre hozzájuk Lót – maga mögött bezárva az ajtót, - és azt mondta nekik: Kérlek titeket, testvéreim, ne tegyetek ilyen gonoszságot!”(19,4-7) Felajánlotta kínjában nekik két lányát, de durván visszautasították. Az angyalok vaksággal sújtották őket. Így menekültek meg. Már megértették Isten döntését. Ábrahám pedig kérlelte az Urat, alkudott egészen tíz emberig. Istennek tetszett ez a felebaráti szeretet, de csak Lórék voltak igazak.

Évközi 25. hét hétfő

Évközi 25. hét hétfő

Péld 3,27-34; Lk 8,16-18

„magad is tégy jót, ha teheted"

A Példabeszédek és a Prédikátor könyvéből életünk okos viteléhez bölcs tanításokat olvashatunk. Figyeljük meg és kövessük a Szentlélek megfontolandó jó tanácsait!„Ne tartsd vissza a jótéttől azt, akitől telik, és magad is tégy jót, ha teheted" (27) Jót tenni, nem üzletet kötni, hanem szeretetből adni a rászorulónak, ez biztosan bölcs dolog. Az adakozó ugyan nem növeli rögtön saját vagyonát, amikor alamizsnát ad, mert birtoka csökken az adomány összegével, de ez a szeretet befektetése. Ha cserébe földi értéket kapott volna, az gazdagabbá tenné valamicskével, de bölcsebben cselekedett, mert a szükségből kimentette embertársát, és ezt Isten a mennyei örökségéhez bejegyzi. A földi érték itt marad halála után, a jótétemény pedig örökre szóló értéktöbblet.„Ne mondd barátodnak: Menj és jöjj vissza, majd holnap adok, - amikor tüstént adhatnál". (28) „Kétszeresen ad, aki gyorsan ad", - tartja az okos közmondás. A bölcs is ilyesmire utal. Ha van miből adnod, egyszer adsz a barátodnak, mint rászorulónak, és ezzel mennyei valutád gyarapszik, másrészt növeled barátságtok értékét, mert nem alázod meg újabb zörgetéssel.„Ne tervezz gonoszat barátod ellen, holott az megbízik benned".(29) Bárkinek tesz az ember valami kárt, az rossz, kellemetlen. Ha ilyesmit olyan okoz, akiben megbízunk, az duplán rossz, sőt bátran mondhatjuk azt is, hogy gonosz, amennyiben az illető eddig barátunknak számított. A bizalmat felcsúfolni igen ostoba dolog.„Ne perelj senkivel sem ok nélkül, ha neked semmi rosszat nem tett. Ne irigykedjél az erőszakos emberre, és ne kövesd útjait, mert az Úr utál minden elvetemültet, de az igazakat barátságára méltatja". (30-32) A pereskedés még abban az esetben is kerülendő, ha lenne rá ok, mert a vitás ügyeket testvéri módon, közös megegyezéssel egymás között kell elintézni az istenfélőknek. A per ugyanis csűrés-csavarás nélkül ritkán történik. A pereskedők könnyen elvesztik az igazságkeresés követelményét, és hamar átcsaphatnak a maguk igazának keresésébe. Ha más nem, a szeretet az gyakran sérül a peres eljárásokban.„Szegénységet küld az Úr a gonosz házára, de áldott az igazak hajléka".(33) Úgy is fogalmazhatnánk ezt a bölcsességet, hogy Isten a jó embereket, családjukat és hajlékukat is megáldja. Az áldás Isten kegyelmének árasztása emberekre és birtokukra. Isten a megáldottakat védelmébe veszi a rossz hatásokkal szemben, lerontja az átok erejét. A korai esővel érzékelteti az ószövetségi ember. A száraz keleti tájakon, sivatagok közelében mennyire várják erdők, mezők, emberek, állatok az üdítő csapadékot, amelyet csak Isten tud küldeni. „Csúffá teszi azokat, akik gúnyolódnak, de az alázatosakat kegyben részesíti".(34) A gúnyolódás az egyik legkártékonyabb sátáni fegyver. Olyan, mint a vegyszerek között a méreg. Szétmar mindent. A gőgös sátán alattomos manővereit az áldó Isten közömbösíti, és alázatos szolgáit javakkal áldja meg.

MAGNÉZIAI SZENT KODRÁT

Magnéziai Szent Kodrát apostol.

A Jézus Krisztus által kiválasztott 70 tanítvány egyike volt, aki Istentől kiválasztott tanúja volt az Úr szenvedéseinek. Athénben és Magnéziában volt püspök. Hirdetvén a sötét pogányságban Isten igéjét, olyan volt közöttük, mint egy nagyfényű csillag. Elűzte a szellemi sötétséget, pusztította a bálványáldozatokat, összetörte a bálványszobrokat, imáival lerombolta a pogány templomokat.

Az istentelen hellének, látva, hogy Kodrát lerombolja a bálványokat, kiűzi az ördögöket, üldözést támasztottak ellene. Mint Szent István első vértanút, őt is megkövezték, de Istentől megoltalmazván élve maradt. Utána börtönbe vetették és ott sokáig éheztették. Isten azonban felülről gondoskodott róla. Sok kínzás után fejezte be életét Hadrián császár uralkodása alatt. Szent testét Magnéziában temették el.

A családról a családnak az Evangélium tükrében 12.

A családról a családnak az Evangélium tükrében 12.

Maga Isten tiszteli meg a családot

Amint Isten megígérte Ábrahámnak, hogy nem Izmael lesz az utódja, hanem akit Ő ígért, úgy akarta megvigasztalni a sokat aggódó, szenvedő Sára asszonyt is. Legutóbbi látogatása után Isten felkereste Ábrahámot szállásán, Mamre völgyében. A déli hőségben a sátra ajtajában ült Ábrahám. Éles szeme a szemközti domb hajlatában három vándort fedezett fel. Azonnal felugrott és eléjük sietett. „Földig borult előttük, és így szólt: Uram, ha kegyelmet találtam szemed előtt, ne haladj el szolgád mellett! Hadd hozzak egy kis vizet, mossátok meg lábatokat, és pihenjetek le a fa alatt! Teszek majd elétek egy falat kenyeret is, hogy felüdítsétek magatokat, aztán tovább mehettek, hiszen azért tértetek erre, szolgátok felé. Azok így szóltak: Tégy, ahogy mondtad! Besietett erre Ábrahám a sátorba Sárához, és azt mondta neki: Siess, keverj be három véka lisztlángot, s készíts hamuban sült lepényt! Maga pedig elfutott a csordához, hozott onnan egy fiatal borjút a javából, odaadta a legénynek, s az sietve elkészítette. Azután fogta a vajat, a tejet és a borjút, amelyet készíttetett és eléjük tette, ő maga pedig odaállt melléjük a fa alá. „Azok, miután ettek, így szóltak hozzá: Hol van Sára, a feleséged? Itt benn, a sátorban. Erre az egyikük azt mondta neki: Egy esztendő múlva, ilyen időtájban visszatérek hozzád, és fia lesz Sárának, a feleségednek. Amint ezt Sára meghallotta, elnevette magát. Öregek voltak ugyanis, és mind a ketten élemedett korúak. Sárának megszűntek már megjönni az asszonyi dolgok. Nevetett tehát magában, és azt mondta: Miután megöregedtem, és az uram is vén, lehet-e még gyönyörben részem? Így szólt erre az Úr Ábrahámhoz: Miért nevetett Sára, s miért mondta: Szülhetek-e még vénasszony létemre? Túlságosan csodálatos talán bármi is az Úrnak? Amint megmondtam, egy esztendő múlva ilyen időtájban, visszatérek hozzád, s fia lesz Sárának. Sára azonban tagadta: Nem nevettem! - mert félelmében megrettent. De az Úr azt mondta: Nem úgy van az, te bizony nevettél” (Ter 18,1-15) Isten jónak látta a hosszú próbatételt, de megértette kedvencei feszültségét. Amikor eljött a beteljesülés, előbb Ábrahámot ment megvigasztalni, aki kinevette, majd a leendő édesanyát, aki szintén kinevette. Az Úr nem sértődik meg, de a két kinevetést örökre hangoztatja, azért lett a gyermek neve az apa kinevetett. Sárának jobban elnézte ezt a gyerekes gúnyolódást. A fiú neve, Jiszchak, egyértelműen Ábrahám tiszteletlenségét őrzi örökre.

Évközi 25 vasárnap

Évközi 25 vasárnap

Iz 55, 6-9; Fil 1, 20-24; Mt 20, 1-16a

Keressétek az Urat,amíg megtaláljátok,hívjátok segítségül,amíg közel van”

Izajás próféta elsősorban a zsidókhoz beszélt, de Isten üzenete nekünk, magyaroknak is szól. A zsidók ősapja, Jákob, Egyiptomba költözött hetvened magával. Utódai négyszázharminc év alatt sokasággá nőttek. Valahol a lelkük mélyén élt az ősök hite, de nagyon távoli volt Ábrahám, Izsák és Jákob Istenének szerető jósága. Amikor jövendő vezérük a pusztában, idegen családba nősülve legeltette apósa nyáját, égő csipkebokorban jelent meg neki Isten. Őt küldte rabszolgasorban sínylődő népéhez: „Láttam népem nyomorúságát Egyiptomban hallottam kiáltását a munkafelügyelők kegyetlensége miatt, és ismerem szenvedéseit. Hadd, küldjelek a fáraóhoz, hogy kivezesd népemet, Izrael fiait Egyiptomból” (Kiv 3, 7-8. 10) Mózes megkérdezte: „Mi a neved, mit mondjak nekik? Én vagyok az, aki vagyok. Aztán azt mondta: Ezt mondd Izrael fiainak: Az, aki van (Jahveh), küldött engem hozzátok”. (Kiv 3, 13-14) a nép hangját tehát meghallotta Isten, és segítségükre sietett. Tíz rettenetes csapással megtörte ellenségük büszkeségét. Majd szabadulásuk után vezette őket a pusztában, szövetséget kötött velük, hazát adott nekik. De többszörösen lelkükre kötötte, hogy hűek maradjanak hozzá! A honfoglalás után hamarosan elfordultak Istenüktől, bálványok imádására vetemedtek, meggyalázták, szegénnyé tették népüket. Ezért Isten is elfordult tőlük, engedte elpusztítani országukat. Ezt megelőzően több próféta, köztük Izajás is figyelmeztette őket: „Keressétek az Urat, amíg megtaláljátok, hívjátok segítségül, amíg közel van” Népe nem figyelt Istenére. A hetven éves fogság után szolganép maradtak. De várták a Messiást, a nagy szabadítót, a Megváltót. Amikor Ő eljött, és tanításával meg csodáival igazolta küldetését, az egyszerű nép elfogadta. Nikodémus farizeus még így fejezte ki: „Mester, tudjuk, hogy Istentől jött tanító vagy, mert senki nem tudja ezeket a jeleket végbevinni, amelyeket te cselekszel, hacsak nincs vele az Isten” (Jn 3, 2) Hamarosan prófétának mondják a hívők. Péter apostol, pedig pontosan fogalmazza az igazságot: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”. (Mt 16, 16) a virágvasárnapi ünneplő sokaság, pedig kikiabálja meggyőződését: „Áldott a király, aki az Úr nevében jön!” (Lk 19, 38) a vezetők viszont elutasították. Ezért Jézus keserű szívvel jövendölte:„Jeruzsálem, Jeruzsálem! Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, mint ahogy a tyúk szárnya alatt összegyűjti a csibéit, de ti nem akartátok! Íme, elhagyott puszta lesz a házatok” (Mt 23, 37-38) Jézust a várfalakon kívül, a Golgotán feszíttették keresztre. Ugyanez a római hatalom harminchét év múlva földig rombolta Jeruzsálemet, szétszórta a zsidókat. A mi magyar őseink tisztán imádták az egy igaz Istent. Kis hiba árnyalta hitüket, mert az ősszülőknek adott isteni buzdítást idők folyamán félreértették a Messiást szülő asszonyról. Úgy tartották, hogy magának a szellemi létű Istennek van egy lánya, aki a magyar népet óvja, élteti. Ezt a tévedést a keresztény hitben kijavították. Ez után tartották, hogy Isten egyszülött Fia érettünk emberré lett, Szűzanyától született, megváltott minket. Édesanyját, pedig azért a sok jóért, amit az Ő kedvéért művelt első szent királyunk, István, örökös Királynőnk gyanánt Védőnkké tette. Amíg kerestük az Ő kegyeiket, bennük bíztunk a történelem viharai között, a legnagyobb szenvedések és csapások között is talpon maradtunk, mert a nép mindig hű maradt Jézusához és Nagyasszonyához. Küzdünk a hazugság és gyűlölet sátáni erői ellen, megértjük Izajás üzenetét: „Keressétek az Urat, amíg megtaláljátok.”