BETANKUR SZENT PÉTER

BETANKUR SZENT PÉTER 

III. r., rendalapító 

(1626-1667)

A kanári szigetcsoporthoz tartozó Tenerife szigeten született. Fiatalon Amerikába ment, de hamarosan súlyosan megbetegedett. Betegsége folyamán kapcsolatba került a legszegényebb és legkisemmizettebb néposztállyal. Miután váratlanul visszanyerte egészségét, elhatározta, hogy életét Istennek szenteli. Nem állt módjában, hogy tanulmányokat folytasson s pap legyen, ezért belépett a ferences III. rendi testvérek közé. Arra törekedett, hogy a Názáreti Jézus nyomán alázatban, szegénységben, vezeklésben és a szegényeknek szolgálva élje le életét. Guatemalában először a ferences kolostor közelében lévő Szent Kálvária kápolna sekrestyéseként tevékenykedett. Meglátogatta a kórházakat, a börtönöket, a szegények otthonait, a munkanélkülieket, a rossz útra tévedt, minden iskolai képzettséget nélkülöző fiatalokat. Otthont létesített számukra. Ma is modernnek nevezhetők azok a szempontok, melyek szerint oktatásukat, katekézisüket megszervezte. Oratóriumot, iskolát, betegellátó központot hozott létre és hajlékot teremtett a városban átutazó papoknak, egyetemistáknak. Művét Betlehemnek nevezte el. Ferences III. rendi társai közül többen követték példáját, osztoztak vele a vezeklésben, az imában, a karitatív szolgálatban. Péter ekkor szükségét látta, hagy megírja közösségének rendszabályait: így született meg a kongregáció, amely a Betlehemiták férfi és női ágává fejlődött ki. A két szerzetesi intézmény azonban jóval később kapta meg a szentszéki jóváhagyást. Péter megelőzte korát új pedagógiai módszereivel, szociális intézményeivel, mint pl. a lábadozó betegek kórháza. Lelki írásai nagy mélységről tanúskodnak. Mindössze 41 éves volt, amikor meghalt. Több mint 300 év távlatában ma is élénken él a „Szeretet emberének” emléke, mind szülőföldjén, mind Guatemalában és mindenütt, ahol ismerik művét. Szent Józsefről nevezett Betankur Pétert II. János pápa avatta boldoggá 1980-ban, majd 2002-ben, guatemalai apostoli útja alkalmából szentté. Életszentségének sugárzása kihat egész Közép-Amerikára.

Imádság:

Istenünk, te szent Péter misszionáriust kiváló erényekkel ékesítetted s általa új szerzetesi közösségeket hívtál életbe. Közbenjárására add, hogy Egyházad mindig teljesítse missziós hivatását és hirdesse az evangéliumot minden népnek. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Jó nekünk itt! – Interjú Német László nagybecskereki megyéspüspökkel

Főpásztori szolgálatának eltelt tizenegy évéről, a délvidéki katolikusság életéről, misszióról és missziós tapasztalatairól, valamint a csíksomlyói pápalátogatásról nyilatkozott Német László SVD nagybecskereki megyéspüspök a Romkat.ro erdélyi hírportálnak. Részleteket közlünk az interjúból.

– Tavaly ünnepelte püspökké szentelésének tizedik évfordulóját. Milyen volt ez az évtized, milyenek a hívek, a katolikusság, milyen az élet a nagybecskereki egyházmegyében?

– Egyházmegyénk egyik különlegessége, hogy kétnyelvű, de van több nyelvcsoport is. A hívek nagyobbik része, körülbelül 75 százaléka magyar anyanyelvű, majd következnek a szláv csoportok: horvátok, csehek, szlovákok, bolgárok. Nagyon érdekes, kevert világban élünk. A híveink vallásossága jó értelemben tradicionális, megőrizték a régi jámborság elemeit. Ilyen például a Mária-tisztelet, a szentmise értéke, a szentségekhez való járulás, a zarándokhelyek látogatása. Jámborok és egyházhűek, és a Szentatyát is szeretik a hívek. Ezek azok a pontok, amelyek meghatározzák a keresztény, katolikus jelenlétünket.

Ugyanakkor szórványban élünk, az egész egyházmegye egy nagy szórvány: északon, a magyar határ közelében található a tömbmagyarság, a tömbplébániák. Nagybecskerektől délre a magyarok száma csökken. A déli végeken valójában már csak szláv plébániák vannak, köztük csak egy nagyobb magyar közösség, Székelykeve. A települést az 1890-es években betelepített bukovinai székelyek lakják, de ők hihetetlenül gyorsan tűnnek el.

Nagyon sok az idős ember. 1991-ben, amikor a volt Jugoszlávia területén kitört a háború, a szétesés háborúja, akkor a sorozás elől nagyon sok magyar és horvát katolikus fiatal ment el. Utóbbiakat különösen is érintette a háború, mivel horvát–szerb szembenállás volt, és nem akartak saját embereik ellen harcolni. Jellemző volt, hogy sokkal több kisebbségi fiatalembert hívtak be, mint szerbet, emiatt is kezdődött az elvándorlás. Először csak a férfiak mentek, de őket követte a család, az asszonyok a gyerekekkel. Abban reménykedtek, hogy a háború egy-két évig tart majd, de négy évig tartott… És Szerbiában még akkor se fejeződött be, mert folytatódott a déli tartományban, Koszovóban. 1999-ben még a NATO is bombázta Szerbiát, tehát nagyon-nagyon rossz volt a helyzet. Ez az elvándorlás nemcsak a háború miatt volt, hanem a gazdasági hanyatlás miatt is. Minden háború rengeteg pénzbe kerül, és azt egyszer – előbb vagy utóbb – ki kell fizetni. Majd a 2008-as gazdasági válság oda vezetett, hogy nagyon sok munkahely veszett el Szerbiában, akkor újból megindultak a polgáraink.

A katolikusok Szerbiában 99 százalékban nem szerb nemzetiségűek, mert a szerbek pravoszlávok. Sokkal könnyebb volt úgy kiutazni az országból, hogy van egy hátország, tehát a magyaroknak ott volt Magyarország, a horvátoknak Horvátország, a bolgároknak Bulgária.

2010 után bevezették a kettős állampolgárságot, amely hihetetlen csapássá változott azáltal, hogy a 250 ezer magyarból több mint 100 ezren kaptak állampolgárságot, és abból aki csak tehette – nagyjából 30 ezer fő – elment. Ők mind a fiatalabb és a munkaképesebb rétegből kerültek ki. Sok plébániánk van, ahol kevés a gyerek, ez látszik a hittanórákon, látszik a bérmálások és az esküvők számában. Rengeteg iskolát zár be a kormány, a falvakban régóta nincs, csak négy-öt vagy tíz gyerek. Ilyen értelemben rossz irányba haladunk. A híveinkben, akik otthon maradtak, van kitartás. „Jó nekünk itt!” mottóval – elsősorban Urunk színeváltozásának eseményére utalva – 2016 óta tart az egyházmegyei zsinatunk. Tudjuk, ez a színeváltozás csak egy pillanat volt Jézus életében, még a szenvedése előtt, ez nem ment fel semmi alól, tehát a szenvedés és a megdicsőülés egybe tartozik, de akárhogy nézzük, Isten velünk van, és Jézus, akire felnézünk, nemcsak földi király, hanem a Megváltó, Isten fia, akire azt mondta az Atya hangja: ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik.

Hihetetlen karizmákat fedeztünk fel a híveinkben, különösen a zsinati folyamatban, amelyet 2020 szeptember végén akarunk befejezni. Rengeteg ember van, aki szívügyeként tekint az Egyházra. Boldog vagyok és elégedett, meg kell dicsérnem a híveimet: van 113 animátorunk, 60 zsinati atya és anya. Személyesen hívtam fel mindegyiket, hogy vállalja, és hihetetlen, hogy egyetlenegy személytől sem kaptam elutasító választ, mindenki elfogadta első körben. Ezek az emberek azok, akik tényleg csinálják, de nem kényszerből és nem fizetségért.

– A pápalátogatás témája, úgy gondolom, az egész Kárpát-medence magyarságát megszólítja. Készülnek erre a zarándoklatra? Miben látja leginkább az esemény fontosságát?

– Készülünk. Nem sokkal azután, hogy megjelent a hír hivatalosan is a vatikáni honlapon, az egyik papom feltette a kérdést, hogy ha Szarajevóba mentünk három évvel ezelőtt, amikor a pápa Boszniában járt, akkor Csíksomlyóra is mehetnénk-e? Nem egészen tíz nap alatt össze is jött egy buszra való, hatvan ember, és lesz három papi kísérő is. A csoportot Halmai Tibor, az egyházmegyei Karitász igazgatója vezeti.

Örülünk, hogy a pápa eljön Csíksomlyóra, mert kicsit fájó volt húsz évvel ezelőtt, hogy csak Bukarestet kereste fel a Szentatya, pedig a katolikusok nagy része nem ott él. Szerintem a mostani látogatás kimagaslóan fontos és jelképes: Ferenc pápa találkozik románokkal és magyarokkal. Ismerjük Ferenc pápánkat, biztos vagyok abban, hogy ki tudja használni ennek a lehetőségét, hogy rámutasson a közösség és az együttműködés fontosságára, mert ez a helyzet, itt élünk ebben a kevert környezetben. Én Szerbiában nem tudom elképzelni az életemet úgy, hogy a szerb valóságtól elszakadva éljek. A kultúránk lehet különböző, de megvan az állami berendezkedés, amelynek a keretein belül élünk.

Szerintem a pápának az az igazi feladata, hogy megerősítsen minket a hitben, rámutasson a vallásunk szépségére, az élő Isten jelenlétére itt és ezen körülmények között, és hogy felhívja figyelmünket arra, hogy a cselekvő szeretet fontos a népi vallásosságban is, amit meg kell tisztítani azoktól az elemektől, amelyek nem mindig felelnek meg a katolikus tanításnak. Mindig van egy olyan kérdés, hogy mit és hogyan lehetne változtatni azért, hogy közelebb kerüljünk ahhoz az ideálhoz, amelyre a jó Isten ösztökél minket.

– Verbita szerzetesként mi a kívánsága saját egyházmegyéje és egyházmegyéink számára a misszió terén? Hová tartsunk, mi az irány?

– Ferenc pápával újból központi témává vált a missziós gondolat. Emlékszem, amikor beléptem a noviciátusba ’77-ben, akkor még az volt az alapgondolat: megyünk valahová misszióba. Időközben tudjuk, hogy ez megváltozott, tehát elsősorban nem földrajzi vonatkozású, mert missziósnak lenni azt jelenti, hogy azt a hitet, amit ajándékba kaptunk, azt éljük meg. És ha az ember őszintén megéli a saját hitét, akkor nem tud a bőrében maradni, hanem tovább akarja adni a hitet. Ez a missziós szellem kell hogy uralkodjon Nagyváradon, Nagybecskereken és mindenhol. Boldogan kell beszélni arról, hogy katolikus vagyok. Ilyen értelemben ennek az örömteli továbbadásnak kellene uralkodnia híveinkben, egyházmegyéinkben, egyházközségeinkben. Néha úgy érzem, hiányzik belőlünk a pozitív hozzáállás, mert sokkal könnyebb rögtön a rosszat látni és azzal foglalkozni. A zsinati folyamatban látja az ember, hogy mennyi jó dolog történik, amiről fogalma sincs. Az volna a fontos, hogy ne zárkózzunk önmagunkba, és ne bízzunk kizárólag önmagunkban. Mindennek célja van, tehát nem azért van, hogy önmagában valamit gyarapítsunk, hanem hogy közelebb vigyük az embereket Istenhez és az Istent az emberekhez. Ez volna számomra fontos, és ebben látom a missziós életet.

Húsvét csütörtök

Húsvét csütörtök

A Feltámadott teljességgel azonos azzal a Jézussal, aki Betlehemben született, Názáretben nevelkedett, József mesterségét gyakorolta, majd szóval és tettel hirdette Isten országának örömhírét, s akit elfogtak, halálra ítéltek és keresztre feszítettek. Ez az azonosság keresztény hitünk sarkalatos pontja. Ha a feltámadott és megdicsőült Krisztus csak a fejünkben él, ha csak az apostolok hitében támadt fel, akkor a belé vetett hitnek semmi értelme sincs!

Jézus maga is érezteti ezt, amikor sebhelyeit mintegy azonosító jelként felmutatja dicsőséges testén. Egyúttal azonban többet is tesz annál, mint hogy személyazonosságát igazolja: kinyilatkoztatást ad arról, hogy testestül-lelkestül van jövőnk, nem csupán a lelkünk él tovább a halál után, hanem testünkre is megdicsőülés és örök élet vár. De még ennél is tovább megy: örök életünk, jövendő dicsőségünk zálogát, saját feltámadott testét kezünkbe is adja az Eucharisztiában. A tanítványok kedvéért evett, hogy eloszlassa félelmeiket, most viszont önmagát adja eledelül, hogy szorongásainkat végleg elvegye. Valahányszor magunkhoz vesszük őt a szentáldozásban, és az Eucharisztia anyagát mulandó testünk asszimilálja, lélekben őhozzá hasonulunk, lelkünk eltelik kegyelemmel, Isten életével, és a jövendő dicsőség zálogát nyerjük.

Félelmünket elvevő, feltámadott Úr Jézus, Te nem ellenünk szóló vádképpen, hanem irántunk való szeretetből őrizted meg megdicsőült testeden a szent sebek helyét. De nemcsak ott, hanem hanem Titokzatos, szent Testeden, az Egyházon is hordozod a sebeket, melyeket a mi bűneink, gyengeségeink, hűtlenségeink ejtettek Rajtad. Add kegyelmedet, hogy amikor az Egyház hibáival, bűneivel szembesülünk, ne ítélkezzünk mások felett, hanem arra az irgalmas szeretetre induljunk, mellyel Te hordozod e sebeket, miattunk és értünk az utolsó napig.

BOLDOG ASSISI EGYED

BOLDOG ASSISI EGYED 

szerzetes

+Monteripidói remeteség, 1262. április 22.

Boldog Egyed testvér életét csak attól az időtől kezdve ismerjük, amikor elhatározta, hogy Szent Ferenc (lásd: A szentek élete, 566. o.) követője lesz. A legenda minden korábbi eseményt homályban hagy. Lehetséges, hogy előzően favágó volt. Szerzetesként mindenesetre gyakran végezte ezt a munkát. Feltehetően korán hozzászokott a nehéz munkához. Bizonyosnak látszik, hogy elpusztíthatatlanul egészséges volt. Egyszer azt mondta Szent Ferencről: ,,Csak egy dolog nem adatott meg neki: az erős test. Ha ugyanis olyan test állt volna rendelkezésére, mint az enyém, ennyire teljesítőképes, kétségtelenül bejárta volna a világ legtávolabbi zugait is.''

Egyed hallott már arról, hogyan csatlakozott Ferenchez első társa, Boldog Quintavallei Bernát. Nagyon mélyen hatott rá, hogy Bernát szó szerint teljesítette az Evangéliumot, és minden tulajdonát eladta, az árát pedig szétosztotta Assisi szegényei között. További két férfi is csatlakozott Ferenchez. Egyed Isten felszólításának fogta fel, hogy ez a hír eljutott hozzá. Haladéktalanul Assisibe ment, s ott megtalálta Ferencet. ,,Hozzátok akarok tartozni Isten iránti szeretetből'' -- így kérlelte Ferencet. Az meglátta a kérlelőben akaratának tisztaságát, és ezekkel a szavakkal mutatta be társainak: ,,Egy jó testvért küldött hozzánk az Úr''.

A kis közösség előtt ott állt az Úr igéje: ,,Ha tökéletes akarsz lenni, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között... Aztán jöjj és kövess engem!'' (Mt 19, 21.) Ferenc drámai cselekedetével a püspök előtt lemondott gazdag örökségéről. Quintavallei Bernát is látványosan lépett a szegénység útjára. Egyednél egyszerűbben ment minden, mert ruházatán kívül nem volt semmije. Ferenc magával vitte Assisibe, hogy a városban csuhát kerítsen számára a beöltözéshez. Útjuk közben alamizsnát kért egy szegény asszony. Ferenc Egyedhez fordult: ,,Adjuk oda neki a köpenyedet!'' Örömmel ajándékozta oda Egyed köpenyét a koldusasszonynak. Maga is szegény volt; amit ajándékozni tudott, azzal nem segíthetett a nép szegénységén. De azt a keveset, amit el tudott ajándékozni, vidám szívvel adta. Még azon a napon beöltöztette őt Ferenc.

Egyed igen nagyra becsülte Szent Ferencet. Az első társak Ferenchez való viszonya azért mégis más volt, mint azoké, akik később érkeztek a Szent közösségébe. A rend egyik történetírója mondta az első társakról -- s ez Egyedre is vonatkozik --, hogy Ferenc kíséretét alkották, a rendi család azonban velük még nem jött létre valójában: ,,Első társai bizonyára alig voltak a fiai. Olyanok voltak, mint a testvérei, társai a legesztelenebb kalandban''. Első társai a később jövőknél erősebben magukra és saját döntésükre voltak utalva. Jellemző továbbá, hogy Egyed (mint még néhányan az első testvérek közül) később teljesen elhagyta a tevékeny életet, és szemlélődőként visszavonult egy remeteségbe. Ezzel azonban semmi esetre sem szakadt el a maga útját járva Szent Ferenc rendjétől, hanem olyan életformát választott, amelyet a ferences élet első időszakában egy másik lehetőségnek ismertek el az apostoli tevékenység mellett. Talán felismerte Egyed, hogy a prédikálást hosszú távon mégiscsak a rend papjainak kell végezniük, ezért vonult vissza.

Még nem sok ideje volt a kisebb testvérek közösségében, amikor Ferenc apostoli vándorútra küldte ki a világba. Úgy látszik, mintha Egyed nagy örömmel köszöntötte volna, hogy szembekerül a világgal. Mint makkegészséges férfinak nem kellett félnie a vándorút fáradságaitól. Útközben sokszor felajánlhatta erejét mások szolgálatára és segítésére. Segített az embereknek az olajbogyó-szüretelésben, friss forrásvizet vitt szét a városokban, és szolgálataiért csak a mindennapi kenyeret kérte alamizsnaképpen. Így jutott el a spanyolországi Compostellába, Szent Jakab apostol szentélyéhez. Amikor útközben egy szegény emberrel találkozott, részvéttel telve odaadta neki kámzsáját és tovább vándorolt; húsz nap múlva szerzett csak ismét másikat. Felkereste Szent Mihály arkangyal szentélyét is Bariban. Elfogta a vándorlási láz? Lehet, hogy az is szerepet játszott az első években. Nem várt-e azonban a világ Krisztus örömüzenetének hirdetőire? Nem kellett-e az Isten országát hirdetőknek szüntelenül a világot járniok, hogy az emberek szívében felkeltsék az Isten iránti szent nyugtalanságot? Egyed testvér vándoréveiről így szól a legrégibb legenda: ,,Ekként járta a világot, s arra ösztökélte a férfiakat és nőket, hogy féljék és szeressék az ég és föld Teremtőjét, s vezekeljenek bűneikért.'' Feltehetően Egyed volt az első ferences, aki a Szentföldön felkereste a szent helyeket. Ez 1215 körül lehetett.

Ferenc nagyra tartotta testvérét, Egyedet. A legenda ugyanis ezt közli: ,,Amikor utazásairól hazatért Szent Ferenchez, a Szent jól látta, hogy (Egyed) Isten és a jó példa embere. Efölötti örömében azt mondta: oda mehet, ahova akar. Egyed testvér mégis azt válaszolta, hogy nem akarja az életét ilyen laza engedelmességben leélni. Erre Ferenc, megtérésének hatodik évében, elküldte egy remeteségbe, név szerint Fabrionéba (ma: Favarone), Perugia síkságára.'' 1215-től 1219-ig maradt ott Egyed.

Amit Egyed átélhetett a favaronei remeteség kegyelmi istentalálkozásában, végül is a keresztény merészségbe űzte: a Krisztusért való vértanúságot kereste. 1219/1220-ban Tuniszban volt, hogy Mohamed követői között tegyen életével tanúságot Krisztusról. Vágya azonban nem teljesült. Bizonyára ez az élménye szólalt meg belőle, amikor egyszer ezt mondta: ,,Bilincs és vérhullatás nélkül is lehetünk vértanúk. A szent önátadásért, örömért és vidámságért megérdemli az ember, hogy elnyerje a vértanúság jutalmát és koronáját.''

Egyed testvér életének csak kevés különleges eseményéről tudunk az 1220 és 1234 közti időből. Ezek azt mutatják, hogy nagyra becsülték. 1225 körül pl. clairvaux-i Miklós bíboros vendégül hívta asztalához. Ezek azonban életének mégiscsak mellékes eseményei voltak, s ő maga sem tartotta őket sokra. A legfontosabb az, ami 1226. december 22. és 1227. január 5. között történt. Ekkor maga Krisztus jelent meg neki. Testvéreinek észre kellett venniük, hogy istenélményben részesült. Többször is rákérdeztek, hogy titkát megtudják. Tudakolták tőle, hogy látomása olyan volt-e, mint Péter apostolé Róma kapui előtt, vagy Szent Ferencé stigmatizációja alkalmával. Egyed azonban megmagyarázta: ,,Valóban, mindegyik nagy dolog volt. De mások az Úr művei, és más az Úr személyesen.'' Többet nem árult el. Ez a látomásos élménye azonban arra késztette, hogy teljesen hagyjon fel tevékeny életével, és csak szemlélődésnek szentelje magát. Kb. 1234-től haláláig, 1262. április 22- ig Perugia mellett a monteripidói remeteségben élt.

Egyed testvért ,,a nagy szemlélődés testvérének'' nevezték. A szemlélődést feladatának fogta fel Isten országában. Tudta, hogy aki misztikus kegyelemben részesül, az maga is kegyelem és segítség mindazok számára, akik Isten országához tartoznak. Arra is oktatott mindenkit, hogy a kegyelemben való kitartás az első és voltaképpeni hivatásunk. Ő maga ugyan nem írt, és feltehetően hosszabb beszédeket sem tartott a lelki élet kérdéseiről; a hallgatást szerette. Akik azonban vele együtt éltek, megismerték annak nagy értékét, amit Egyed rövid mondatokban foglalt össze. Mondásait Arany szavak címen gyűjtötték össze. Ezekben a szavakban megérezhetjük az általa látott örök Ige visszhangját. Beszéde ezért igaz, telve van Isten bölcsességével, útmutató és gyakran kérlelhetetlenül világos. Amit Egyed a szemlélődésről és fokozatairól elmondott, fontos lett a szemlélődés elmélete számára. Szent Bonaventura (lásd: A szentek élete, 352. o.) átvette egyszerű testvérének fejtegetéseit, és helytállóbbaknak találta őket, mint amiket a szemlélődésről mondtak az olyan nagy teológusok, mint Clairvaux-i Szent Bernát (lásd: A szentek élete, 470. o.) és Szentviktori Richárd (+1173).

Egyed testvér magatartására jellemzőek szavai: ,,Isten igéje nem hallgatójánál vagy hirdetőjénél, hanem végrehajtójánál van.'' Csak aki valóban engedelmeskedik Isten szavának, emelkedhet fel a szemlélődésre; az embernek azonban nincs hatalma rajta, minden csak meg nem érdemelt kegyelem. Egyed testvér Arany szavai sokak számára lettek ,,áldást hozó lelki könyvvé'', amint már első másolói mondták ezekről a szavakról. Nem tudományos kifejezések, hanem egy tapasztalt lélek szavai vezetnek el az Istenben való helyesebb imádkozáshoz és élethez. Boldog Egyed tisztelete Perugiában és a ferencesek rendjében mindjárt halála után megkezdődött. VI. Pius pápa ezt a tiszteletet 1777-ben megerősítette és megengedte, hogy ünnepét évenként április 23-án üljék meg.

Boldog Egyed mondásaiból:

„Nagy dolog, ha az ember a szerzetben helyesen tud élni, s abban haláláig híven és buzgón meg tud maradni.”

„Azt hiszem, hogy a Kisebb Atyafiak szeretetét Isten az emberi nemzedék nem csekély hasznára engedélyezte. Jaj azonban nekünk, ha nem leszünk olyanok, mint amilyennek lennünk kellene.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Egyedet a szemlélődés magaslatára emelted. Közbenjárására add meg nekünk, hogy minden tettünkben szemed elott legyünk, és elnyerjük békédet, mely meghalad minden képzeletet. Krisztus, a mi Urunk által.