Kyzikei Szent Emilián

Szent Emilián 

hitvalló

Emilián életéről nagyon keveset tudunk, Kyzikei püspök volt. Az ő eletében is folyt az üldözés a szentképek ellen és tisztelőik ellen. Örmény Leó császár idejében őt is kényszerítették, hogy hagyja abba a szentképek iránti tiszteletet. Ő azonban hűségesen követte a szent atyák tanítását ezen a téren, és nem engedett belőle. Emiatt sok kellemetlenséget kellett elviselnie a tévtanítóktól. 815-ben még száműzetésbe is küldték. Ő azonban mindent türelmesen viselt el, abban a reményben, hogy a földi szenvedésekért eljut az örök életre. A száműzetésben hunyt el.

Ferenc pápa kinevezte Marseille új érsekét

A pápa augusztus 8-án elfogadta Georges Pontier marseille-i érsek lemondását, és utódául az Algériában született Jean-Marc Aveline-t, Marseille segédpüspökét nevezte ki. Georges Pontier idén májusban betöltötte 76. életévét.

Jean-Marc Aveline 1958-ban született Algériában, az oráni egyházmegyében. Marseille-ben végezte középiskolai tanulmányait; 1977-ben belépett az avignoni szemináriumba, ahol elvégezte a teológia első évét, majd a párizsi Katolikus Intézetben folytatta felkészülését, és itt szerzett doktorátust teológiából 2000-ben. Filozófiai diplomáját a Sorbonne Egyetemen szerezte. 1984-ben szentelték pappá a marseille-i főegyházmegyében.

Pappá szentelését követően teológiát tanított a marseille-i szemináriumban és plébániai szolgálatot végzett, egészen 2007-ig. 1987-ben az állandó képzésért felelős püspöki helynök, 1991-ben az egyházmegyei hivatásszolgálat felelőse és a szeminaristákért felelős egyházmegyei delegátus lett. 1992-ben megalapította, és 2002-ig vezette a marseille-i vallástudományi és teológiai intézetet (Institut de Sciences et Théologie des Religions, ISTR). Ezt követően a Szent János-intézet igazgatója lett, amely 1998-ban a Mediterráneum Katolikus Intézete (Institut Catholique de la Méditerranée) néven társult a lyoni teológiai fakultáshoz. 1997 és 2007 között teológiát tanított a lyoni katolikus egyetemen.

2007 óta a marseille-i érsekség általános helynöke. 2008 és 2012 között a Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsának konzultora volt. 2013-ban Marseille segédpüspökévé nevezte ki Ferenc pápa, 2014-ben szentelték püspökké. A francia püspöki konferencián belül a vallásközi kapcsolatokkal és az új vallási áramlatokkal foglalkozó tanács elnöke.

* * *

Jean-Marc Aveline kinevezett érsek a Vatikáni Rádiónak adott interjúban elmondta, hogy 1966-ban érkezett Marseille-be a szüleivel. A helyi egyház vezette el a hithez, amiért köszönetet mond az egyházmegye papjainak és híveinek. Georges Pontier érseknek különösen hálás, amiért mellette „beletanulhatott a püspöki szerepbe”. A rá váró feladatok és szolgálat kapcsán kijelentette, erősen kell fogni Krisztus és a nyáj kezét, és haladni kell előre az úton. A kihívások között említette az egyházmegye területén meglévő gazdasági egyenlőtlenséget, amely a szociális tevékenység megszilárdítását teszi szükségessé. Kiemelte a migránsok befogadásának feladatát is, valamint a kulturális és vallási pluralitásból fakadó kihívásokat. Emellett az egyházi szeretetközösség megteremtése, a fiatalok támogatása, a hivatások terén a megkülönböztetés is nagy munkát igényelnek.

Marseille új érseke elmondta azt is, hogy a következő években fejleszteni szeretné a kapcsolatokat a Földközi-tenger másik oldalán élő keresztény közösségekkel. Rámutatott, Marseille-t gyakran úgy tekintik, mint a Kelet kapuját, és ez igaz, hiszen rengeteg különféle közösség van jelen a városban. Érseki küldetésének ünnepére Jean-Marc Aveline meghívta a Földközi-tenger és mindenekelőtt a Maghreb országok (Marokkó, Algéria, Tunézia és Líbia) püspökeit. A kinevezett érsek a közeljövő másik fontos célkitűzéseként említette az ifjúságpasztorációt és a hivatásgondozást. Felhívta a figyelmet arra, hogy nagyon sok fiatal van Marseille-ben, akik szabadidejükben önkéntes munkát végeznek. Kiemelt figyelmet kíván szentelni nekik, hogy növekedjenek a hitben és hivatásukban.

Évközi 18. hét csütörtök

Évközi 18. hét csütörtök

Milyen megrendítő tény: nem Jézus mondta ki magáról, hogy kicsoda, hanem annak kellett kimondania, aki szereti őt. A legbensőségesebb szeretet szituációjában nem az érdekel, hogy mások kinek tartanak, hogy milyen a hírünk, hanem hogy az, aki a legközelebb áll hozzánk, valóban azt szereti-e bennünk, akik vagyunk, vagy talán ő is elmegy legmélyebb identitásunk mellett, és nem minket magunkat szeret, hanem csak egy szubjektív képet, melyet rólunk alkotott?

Amikor Péter Isten Fiának vallja meg Jézust, azt mondja ki róla, hogy ő mindenestül az élő Istené. Nem úgy, mint Ádám többi fia, nem úgy, mint minden más zsidó ember, nem is úgy, mint Isten eddigi prófétái és barátai, hanem egy más szinten, egész valójával. Jézus meghatározhatatlan, megragadhatatlan abból, amit már ismerünk az alulról valókból, mert ő mindenestül felülről, az Atyától való. Ez az az ismeret, amelyen nem vesznek erőt a pokol kapui, hanem éppen ellenkezőleg: amely kulcsot ad a mennyek országának kapuihoz. Itt Péter maga az Egyház, amely a Szentlélekben szereti, tehát ismeri Jézust.

Urunk Jézus, a mai Evangéliumban feltett kérdésed nemcsak Péternek, nemcsak a szenteknek, hanem nekünk is szól: minekünk is meg kell vallanunk, hogy kinek tartunk Téged az Atyával való viszonyodban, és kinek a saját életünkben. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy Péterhez hasonlóan mi is a Szentlélekre hagyatkozva valljunk meg Téged, és beállva a szeretet aszcenziójának felfelé tartó sodrásába örömmel csodálkozzunk rá, hogy az Atya számára valamennyien egyetlenek és pótolhatatlanok vagyunk, végtelenül szeretettek és dicsőségre hivatottak. Engedd, hogy ez az látás feltárja előttünk az Ígéret földjét, s már itt a földön megnyissa nekünk a tiszta szeretet mennyországát.

Szketiszi Szent Poimen

SZENT POIMEN 

szerzetes

*Egyiptom, a 4. század közepe. +Szketisz? 450 körül.

Poimen szerzetes életútjáról keveset tudunk. Már ifjú korában, mintegy 355 körül Szketisz pusztájába ment, ahol Egyiptomi Szent Makariosz (lásd: 42. o.) is élt. Csaknem mindenütt, ahol Poimen felbukkan, hat testvére is megjelenik vele együtt.

Az 5. század elején nehéz próbatétel látogatta meg a Szketiszt. A mazikok rabló nomád törzse, évszázadok óta Egyiptom réme, rátámadt a békés szerzetestelepre, szétrombolta a templomokat, kolostorokat és a szerzeteslakokat, megölt sok szerzetest, a többieket pedig elűzte. Poimen testvéreivel együtt Terenuthében telepedett le, amely a Nílus deltájának délnyugati kezdeténél terült el, és a régi szerzetesség ismert központja volt.

A hét testvér ottani életéről fennmaradt egy jelentős tudósítás. A kormányzást -- mint bizonyára egész életén át -- a legidősebb, Szent Anub tartotta a kezében. Száműzetésük helyére érve elrendelte, hogy hét közben valamennyien magányos cellákban tartózkodjanak, és csak hét végén jöjjenek össze.

A testvérek elhatározták, hogy együtt maradnak (valószínűleg tanítványok is tartoztak hozzájuk), Anub pedig kialakította a közösség életrendjét. Éjszaka négy órát aludtak, majd négy órát zsolozsmáztak, a fennmaradó négy órában pedig dolgoztak. Nappal a hatodik óráig dolgoztak, a kilencedikig a Szentírás olvasásának szentelték magukat, majd elkészítették szűkös ételüket, amely vadon termő gyümölcsökből és növényekből állt. Poimen később egyszer elbeszélte: ,,Mindazt, amit a gondnok elénk tett, megettük, és elképzelhetetlen volt, hogy valamelyikünk is azt mondta volna: ,Hozz nekünk valami mást!'; vagy: ,Ezt nem kívánjuk.' Az egész időt békében és nyugalomban töltöttük.''

Poimen valószínűleg még egyszer visszatért a Szketiszbe övéivel együtt, amikor megint helyreállt a nyugalom, de 434-ben át kellett élnie a mazikok második betörését is, amely ismét menekülésre kényszerítette. Hogy ezúttal hová ment, és hol halt meg (azt mondják, 110 évet ért meg), nem tudjuk biztosan.

Élete teljesen olyan volt, amilyen akkoriban az egyiptomi szerzeteseké, s amelyet mindenekelőtt Makariosz élt a Szketiszben. Poimen egész életén át szerzetes volt, semmi más. Magasabb képzettsége alig lehetett, görögül bizonyára nem tudott. Nem is volt szervező vagy kifejezett vezetői természet, vagy legalábbis nem akart vezetni. Amit mégis nagy mértékben birtokolt, az volt, hogy -- amint testvére, Anub egyszer kifejezte -- rendelkezett a szó adományával, a ,,logosz karizmájával'', és ezzel az adományával lett éppen ő az, aki a szketiszi szerzetesség lelkiségét továbbadta a későbbi nemzedékeknek.

Személyes aszkézise szigorú és következetes volt. Bevallotta, hogy gyakran több napon egymás után vagy egy egész héten át is böjtölni szokott. Testvéreinek mégis a ,,könnyebb'', a ,,királyi utat'' tanácsolta, amennyiben hosszú tapasztalata alapján azt ajánlotta nekik, hogy mindennap egyenek, de mértékkel. Egyébként is mindenkor kész volt a mértékletességre. Feltehetően tőle származik ez a kijelentés: ,,Nem azt tanultuk, hogy testünket öljük meg, hanem a szenvedélyeinket.'' Egy testvérével, aki valami súlyos hibája miatt három éven át akart vezekelni, azt közölte: három nap valódi bűnbánat elég arra, hogy megengeszteljük Istent. Egy másik testvére lelki ínségében a nagyböjt folyamán a cellájában kereste fel Poiment, s jó tanácsot és vigasztalást talált nála; távozásakor bevallotta, hogy alig merészelt hozzá menni, mert félt, hogy a böjti idő miatt nem engedi magához. Jellemző választ kapott: ,,Nem azt tanultuk, hogy a faajtót zárjuk be, hanem sokkal inkább a nyelv ajtaját.''

Szigorúság önmagával szemben -- irgalmasság mások iránt, minden nagy szív eme jellemzőit mutatta Poimen is. Egy napon néhány testvér feltette neki a kérdést: ,,Atyánk, ha azt látjuk, hogy testvéreink az istentiszteleten elbóbiskolnak, fel kell-e keltenünk őket?'' Poimen így válaszolt: ,,Ha látom, hogy bóbiskol egy testvér, fejét a térdemre teszem, és hagyom, hadd aludjék.'' Mint minden igazi szerzetes, ő is visszariadt attól, hogy feltűnést keltsen. Alázatossága olyan nagy volt, hogy elmondhatták róla: ,,Poimen apát alázatosságból feláldozta saját akaratát, és a másik akaratát követte.''

Egyáltalán nem veszett el a külsőséges aszketizmusban, mély volt a benső élete, és valódi misztikus adottság járult hozzá. A misztériumok ünneplése, amelyben Krisztus megváltói műve jelenvalóvá lesz a közösségben az ünneplők számára, volt életének a középpontja. Mint az egész szerzetességben, Poimen életében is döntő szerepet játszott a Szentírás. Ez volt szerzetesi életének vezérfonala s az igazi istenfélelem útja. Találó képben hasonlította össze egyszer Isten igéjének hatékonyságát a vízével. ,,A víz természete szerint gyöngéd, a kő pedig kemény. Ha azonban egy vizesedény a kő fölött függ, a víz cseppenként kivájja a követ. Így Isten igéje is finom és gyöngéd, a szívünk pedig kemény. Ha mármost az ember gyakran hallgatja Isten igéjét, akkor megnyílik a szíve az istenfélelem számára.''

Ennek a kegyelemmel elhalmozott tanítónak különleges erősségét képezték rövid és nagyon találó mondásai, amelyek nagy számban fennmaradtak:

,,Éberség, önuralom és megkülönböztetni tudás, ez a három erény a lélek jó útitársa.'' -- ,,Minden rossz kezdete a szétszórtság.'' -- ,,Az ember akarata vasfal közte és Isten között, s az ellenállás sziklája. Ha az ember lemond róla, elmondhatja: ,,Istenemben átugrom a falon.'' -- ,,Tanítsd meg az ajkadat, hogy azt mondja, ami a szívedben van!'' -- ,,Fékezd meg a szelet! Ha nem tudod megtenni, akkor felbukkanó gondolataidat sem tudod megakadályozni. A te dolgod viszont az, hogy ellenállj nekik.'' -- ,,Megtörténhet, hogy egy ember látszólag hallgat, a szíve azonban megítél másokat; az ilyen ember szüntelenül beszél. Egy másik pedig, aki reggeltől estig beszél, mégis hallgat, mert csak azt mondja, ami épüléséül szolgál.'' -- ,,Aki Istenért beszél, jól teszi; aki Istenért hallgat, ugyanígy.'' -- ,,Ha kevésre becsülöd magadat, nyugalmat találsz, bárhol telepszel is le.'' -- Egy testvér megkérdezte Poimentől: ,,Mit kell tennem belső nyugtalanságomban?'' Poimen: ,,Minden nyomorúságunkban sírjunk az irgalmas Isten előtt, mígnem irgalmassága szerint cselekszik majd velünk.'' -- ,,Ez a három dolog mindenekelőtt hasznos: félni az Urat, imádkozni és felebarátunkkal jót tenni.'' -- ,,Minden szertelenség az ördögtől való.'' -- ,,Nincs szükségünk másra, csak éber lelkületre.'' - - ,,Ne vess meg senkit, ne ítélj meg senkit, ne mondj senkiről rosszat, és Isten nyugalmat ad neked.''

Mint parányi mozaikkövecskékből, összeáll az a kép, amelyet még ma is kialakíthatunk magunknak Poimen szerzetesről. Ám ezek a kis töredékek is elegendők ahhoz, hogy megmutassák: egy nagy, tiszta és fölöttébb alázatos ember képéből valók, olyan emberéből, aki belső teljességéből beszélt és tanított, s aki irgalmas és szeretettel teli tudott lenni, mert ő maga is megtapasztalta Krisztus irgalmasságát és szeretetét.

Ferenc pápa katekézise: Az Egyház Jézus nevében gyógyít, felemel és új életet ad

Hat hetes nyári szünet után ismét általános kihallgatáson fogadta Ferenc pápa a zarándokokat, akik a római nagy meleg miatt a VI. Pál aulában gyűltek össze. A pápa folytatta a nyár elején megkezdett sorozatát az Apostolok Cselekedetei olvasásáról, ezúttal a jeruzsálemi templom Ékes kapujánál kolduló béna meggyógyításáról: „Péter és János a kilencórai imádság idején fölment a templomba. Éppen akkor vittek oda egy bénán született embert, akit mindennap letettek a templom úgynevezett Ékes-kapujánál, hogy a templomba menőktől alamizsnát kérjen. Amikor meglátta Pétert és Jánost, amint épp be akartak menni a templomba, alamizsnáért könyörgött. Péter Jánossal együtt rátekintett, és így szólt hozzá: „Nézz ránk!” Erre rájuk emelte tekintetét, abban a reményben, hogy kap tőlük valamit. Péter azonban ezt mondta neki: „Aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, neked adom: A názáreti Jézus Krisztus nevében állj fel és járj!” Jobb kezénél fogva fölsegítette, mire annak nyomban erő szállt a lábába és a bokájába. Egy ugrással talpon volt, és tudott járni. Velük együtt bement a templomba, járkált, ugrándozott és dicsőítette az Istent. Az egész nép látta, hogy jár és dicsőíti az Istent. Amikor ráismertek, hogy ő szokott ott ülni a templom Ékes-kapujánál alamizsnát koldulva, nem tudták, hová legyenek azon való csodálkozásukban, ami vele történt” (ApCsel 3,1-9).

Az apostolok könyörögnek és Krisztus cselekszik

Az Apostolok Cselekedeteiben az evangélium hirdetés nem szorítkozik csak szavakra, hanem konkrét cselekedetekre is, melyek tanúságot tesznek az igehirdetés igazságáról. „Csodákról és jelekről” (ApCsel 2,43) van szó, melyeket az apostolok töltenek be, mintegy tanításuk megerősítésére, jelezvén ezzel, hogy ők Jézus nevében járnak el – kezdte beszédét Ferenc pápa. Így történik, hogy az apostolok könyörögnek és Krisztus cselekszik, együttműködve velük, miközben megerősíti az Igét a jelekkel (Mk 16,20). Számos jel és megannyi csoda történt, amit az apostolok műveltek, valójában Jézus istensége megnyilvánulásaként.

Az első keresztények a jeruzsálemi Templomba jártak imádkozni

Ma az első gyógyítás-történettel találkozunk, mely az első csoda az Apostolok Cselekedeteiben. Ennek nyilvánvaló missziós célkitűzése van, mely a hit felszítására irányul. Péter és János a Templomba mennek imádkozni, mely Izrael hittapasztalatának központja volt és amihez még az első keresztények erősen kötődtek. Az első keresztények tehát a jeruzsálemi Templomban imádkoztak. Lukács evangélista rögzíti az időpontot is: a kilencedik óra táján történt, vagyis délután három órakor, amikor bemutatták a templomban az egészen elégő áldozatot, mint a népnek az Istenével való közössége jelét. Ez az óra egyúttal Krisztus halálának az órája, ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja, Krisztus egyszer s mindenkorra meghalt (Zsid 9,12).

A bénát kirekesztik ugyan, de ő ott áll a kapunál

Az apostolok a Templom Ékes kapujánál egy koldust látnak, aki béna a születésétől fogva. Miért is volt a kapunál ez a béna?– kérdezte a pápa. A mózesi törvény ugyanis előírta, hogy a testi fogyatékosok nem mutathatták be áldozatukat, mert a betegségüket a bűnük következményének tartották. Ferenc pápa ekkor a János evangélium vakon-születettjének a történetére utalt, ami kapcsán a nép megkérdezi Jézustól: Ki vétkezett? Ez itt, vagy a szülei? (Jn 9,2). A korabeli gondolkodásmód ugyanis azt tartotta, hogy a fogyatékosság mögött mindig valamilyen bűn áll. Ennek következtében megtagadták tőlük annak a lehetőségét, hogy a Templomot látogassák. A béna pedig a társadalom kirekesztettjeinek és elvetettjeinek a jelképeként, ott áll a kapunál napról-napra, hogy alamizsnát kolduljon. Nem léphetett be, de azért ott állt a kapunál.

Isten személyek közötti konkrét találkozásokban, szeretetben talál ránk

Ekkor történt valami előre nem látott dolog. Megérkezik Péter és János és kezdetét veszi egy játék a tekintettel. A béna a két apostolra néz és alamizsnát vár tőlük, ők pedig rátekintenek és arra szólítják fel, hogy másképpen tekintsen rájuk, egy másféle adomány fogadására. A béna rájuk néz, mire Péter így szól: „Aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, neked adom: A názáreti Jézus Krisztus nevében állj fel és járj!”. Az apostolok kapcsolatot alakítottak ki a bénával,  mert ez az Isten kifejezési módja. Mindig kapcsolatban, mindig párbeszédben, mindig jelenésekben, mindig a szív sugalmazottságával, mert ezek az Isten kapcsolatai velünk, személyek közötti konkrét találkozásokban, ami csak szeretetben történhet – értelmezte Ferenc pápa az eseményt.

Az egyház meglátja a nehézségben levőt, nem csukja be a szemét előtte

A Templom vallási központ, de ezen túl gazdasági és pénzügyi kapcsolatok helye. Ezzel a lefokozó irányzattal szemben a próféták és Jézus is felemelte a szavát (vö Lk 19,45-46). A pápa többször gondol arra, hogy néhány plébánián a pénzt többre tartják, mint a szentségeket. Kérem szépen, legyünk szegény egyház, ezt kérjük az Úrtól! - tette hozzá szabadon. Az apostolokkal való találkozás során a koldus nem kap pénzt, de talál egy Nevet, mely üdvözíti az embert, s ez a név a názáreti Jézus Krisztus. Péter Jézus nevéhez folyamodik. Ráparancsol a bénára, hogy álljon a lábára, miként a többi ember jár. Megragadja a kezét, felemeli őt, mely gesztusban Aranyszájú Szent János a föltámadás képét látja. Itt bukkan fel az egyház arca, mely meglátja a nehézségben levőt. Nem csukja be a szemét előtte, szembe néz az emberekkel és jelentős kapcsolatokat teremt, a barátság és a szolidaritás hídjait építi, nem pedig akadályokat.

Életünk próbatételeiben Jézus mellénk lép és felemel

Az Evangelii Gaudium apostoli buzdítására utalt a pápa: „Az egyház határok nélküli, kézen tud fogni és képes kísérni, nem pedig elítélni”. Jézus mindig kinyújtja a kezét, mindig segíteni akar, hogy az emberek meggyógyuljanak és boldogok legyenek, hogy találkozzanak az Istennel. A „kísérés művészetéről” van szó, mellyel nagy tapintattal a másik ember szent földjére lépünk. Meg kell adnunk utunknak a közelség üdvös ritmusát, tiszteletteljes és együttérzéssel telt tekintettel, mely egyszerre gyógyít, bátorít és érlel a keresztény életben”  (Ev. Gaud. 169). Éppen ezt teszi a két apostol a bénával. Rátekintenek, kérve tőle, hogy nézzen rájuk: Kézen fogják, felsegítik és meggyógyítják. Így tesz Jézus mindenkivel. Gondoljunk csak életünk sötét pillanataira, a bűn és szomorúság helyzeteire, amikor Jézus azt mondja nekünk: Nézz rám, én vagyok itt! Fogjuk meg Jézus kezét és hagyjuk, hogy felemeljen bennünket!

Jézus keze a mi kezünk által segít másoknak talpra állni

Péter és János arra tanít, hogy ne bízzunk az eszközökben, melyek ugyan hasznosak, hanem az igazi gazdagságban, mely a Feltámadottal való kapcsolat. Ahogy Pál tanítja: Szegények vagyunk, de mégis sokakat gazdagítunk és mindenünk megvan. Ez a mindenünk az evangélium, mely feltárja Jézus nevének hatalmát. Végül azt kérdezte a pápa, hogy miben áll a mi gazdagságunk? Mivel tudunk másokat gazdaggá tenni? Először is kérjük a hálás emlékezet adományát, mely felidézi az életünkben Isten szeretetének a jótéteményeit, hogy másoknak adjuk a dicséret és elismerés tanúságtételét. Ne feledkezzünk meg a mások felé kinyújtott segítő kézről. Ez Jézus keze, mely a mi kezünk által segít másoknak talpra állni – fejezte be szerdai katekézisét Ferenc pápa.