AUGSBURGI SZENT DÁVID

AUGSBURGI SZENT DÁVID

 (1200-1272)

Amikor Szent Ferenc 1221-ben Speyer-i Cézár atyát 24 más testvérrel együtt Germániába küldte, hogy ott meggyökereztesse rendjét, Dávid nemsokára találkozott azokkal a testvérekkel, akik Augsburgba érkeztek, s felvételét kérte a rendbe. 1235 táján már novíciusmester a regensburgi kolostorban. Késobb, 1243-ban Augsburgba került novíciusmesternek és tanárnak, amikor ott is kolostor épült. Nagy tanítványával, Regensburgi Bertolddal együtt járta be Németország nagy részét és a szlávok lakta vidékeket mint népmisszionárius. Nemcsak szónoklatai, hanem írásai révén is híressé lett. Ezek még ma is nagyrabecsült írások. Ezekben találkozunk pl. a „lyoni szegények” eretneksége ellen írott beszédeivel. Ezek alapítója, Valdes Péter 1197-ben Csehországban halt meg: Németországban és Csehországban is akadtak követoi. Az állami és egyházi rend felforgatására törekedtek. Az aszkétika és a misztika terén is maradandó értéku muveket írt, ezekben az erényekre, a tökéletességre buzdít. Helyesen ítél a látomások és elragadtatásokról. A történészek a középkor misztikusai közt tartják számon. Kiemelik még, hogy egyik legjobb németnyelvu tanítója a teológiának. 1272. nov. 15-én halt meg Augsburgban. Életrajzírói beszámolnak róla, hogy tanítványa, Regensburgi Bertold akkor éppen Regensburgban prédikált. Hirtelen elhallgatott, kinyilatkoztatás útján tudta meg mestere halálát. Ezt hallgatói tudomására is hozta és imádságukat kérte. Dávidot méltatva alkalmazta rá a szent hitvallókról szóló liturgikus himnusz szövegét: „Jámborul, okosan,… makulátlanul élt.” Kortársai úgy emlegették, mint aki „minden erényben kitunt”. Egyes ferences naptárak a „boldog” jelzovel illetik.

Augsburgi Dávid mondásaiból:

„Ne adjunk semmit az emberek ítéletére! Az emberi dicséret ne áltasson, az emberi gonoszság miatt ne gerjedj haragra... Figyelj a kis dolgokra is. Ne gondoljuk mindig, hogy nagy dolgokat tehetünk. Nagy dolog az, ha a kicsit Isten iránti nagy szeretettel végezzük.”

Imádság:

Istenünk, benned bízók oltalmazója, aki nélkül senki sem szent, add kegyelmedet, hogy vezetéseddel úgy használjuk az ideigvaló javakat, hogy elnyerjük az örökkévalókat. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Mi a szenvedés? 7.

Egészen új típusú gondolkodás a Szenvedésről. 

ÚJSZÖVETSÉG Mindabból, amit eddig a szenvedésről elmondtunk, csak arra következtethetünk, hogy a megváltás az ördögi fogságból emberi erővel lehetetlen. Nem azért, mert Isten ereje korlátozott lenne, és a sátán kinőtte magát Isten egyenrangú ellenségévé. Isten örök és végtelen ereje értelmességben, mindenhatóságban meg sem közelíthető semmilyen teremtmény részéről. Az ördög hazugsága nyomán az ember Istent legnagyobb mélységében bántotta meg. Isten végtelen szerető Atyának mutatkozott és bizonyult az ember iránt teremtményei közül. A látható világ legmagasabb rendű teremtményévé tette, de már kezdettől fogva a mennyország örökösévé fogadta. A lelkéhez ezért teremtette hozzá azonnal a megszentelő kegyelmet. Megtette a föld és minden rajta lévő érték urává. A földi élet értékeit úgy adta neki, hogy szabadon tudja ajándékozni elsősorban a házastársának, majd kettejük közös szeretet-gyümölcsének, a gyermekeiknek. Megparancsolta nekik, hogy mindenüket osszák meg másokkal is: ahogyan Isten teszi: Mindent közreműködtet azok javára, akiket-amiket alkotott. „Szeretet az Isten, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad”. (1Jn 4,16) Isten úgy rendelkezett, hogy az emberpárok legféltettebb kincse a gyermekük legyen, ezért megadta nekik, azt a lehetőséget is, hogy amikor szerelmük gyümölcseként gyermekeik testi létét elindítják, Isten nemcsak azonnal megteremti hozzá az éltető lelket, felruházva az értelemmel és akarattal, hanem mintegy jogos örökséget, jussot, azonnal megadja lelkükbe a megszentelő kegyelmet is. Ezzel minden új magzatot gyermekévé fogadott. Elkészítette számukra a helyet a mennyországban is.(Mt 25,34) a mennyei élet tehát eredeti ajándék volt. Ennek a menyei boldogságnak pedig olyan intenzitást biztosított az Isten, amennyit az ember földre lépésétől földi élete végéig mások boldogításával kiérdemelt. Isten azt is örök ajándékul szánta az embereknek, hogy egyszülött Fiával minden teremtmény közül az emberi nem természetét vetette fel, hogy így az ő emberi természetéből a lelke legyen minden emberi lélek és minden angyal őstípusa, emberi teste pedig minden anyagi lété. Ezért az ősbűn iszonyatos sértés volt Isten végtelen szeretete ellen, amit akármivel nem lehetett jóvátenni. Az emberek lépésről lépésre távolodtak Istentől. A bűn szomorú krónikája lett az emberi sors. Ezért nem kell szörnyülködnünk, amikor az Ószövetséget böngésszük, és keressük: mi az a megváltás? Ki fizet váltságdíjat? Mennyit? Kinek? Nem Isten fizet, nem ő a károkozó. Az ördög, minden bűn kezdeményezője, nem akar jóvátenni semmit, nem ismeri a szeretet fogalmát. Az isteni igazságosság egyenértékű jóvátételt követel. Ezt csak ember adhatja önmagáért vagy nemzetéért. Csak olyan ember adhatja, akinek nagyobb tekintélye, méltósága van, mint amit az emberség jelent. Tehát a mi megfizető Jóakarónk csak Istenember lehet. Ő a Fiú, aki mindig a házban marad, hiszen isteni születése ezt garantálja. Vállalnia kell, hogy olyan lesz, mint akit mégis elüldöznek, hogy ennek eltűrése, vállalása méltó fizetség legyen az isteni Igazságosságnak a sértésekért. A világ legelső szülöttje, Kain, kicsalja öccsét, Ábelt az apai házból és odakint agyon veri. A Fiú önként száll le az égből, kiszolgáltatja magát a gonosz öldöklőknek. Ezt a parancsot adja a tanítványainak is: „Senki sem szeret jobban, mint aki életét adja barátaiért”. (Jn 15,13) „Ezt a parancsot adom nektek: szeressétek egymást”. (17) Az akkori hivatalos zsidó vezetők nem értették meg. A pogány népek vezetői még gyűlölték Jézust, ennek jeléül üldözték és százával ölték a tanítványait. Akkor kezdték megszeretni, amikor már visszament Atyjához.

Évközi 32. hét szombat

„Hűségesen jársz el mindabban, amit a testvérekkel, főleg az idegenekkel teszel”

Évközi 32. hét szombat

Mindig megcsodáltam Szent János írásait olvasva, hogy milyen elevenen emlékszik az évtizedekkel korábban hallott súlyos vitákra, a vitapartnerek szófordulataira. Elcsodálkoztatott az a tény is, amit az evangéliuma első záradékában olvashattam immár számtalanszor: „Jézus még sok egyéb jelet is írták le, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és a hit által az ő nevében életetek legyen” (Jn 20,30-31) Mindebből arra kellett következtetnem, hogy az előbb megírt evangéliumokban közölt adatokra ő már odafigyelt, és más fontos részleteket írt meg számunkra. Gondolok itt arra a tényre, amit megemlít az imént közölt záradékban, mint Jézus Krisztus istenségének megfogalmazását. Biztosan ott volt a közösségben, amikor Jézus megkérdezte tanítványait: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát? És ti kinek tartotok engem?” Nemcsak hogy ő nem siet precízen megfogalmazni a helyes választ, mint Péter, de erről a fontos tényről csak evangéliuma végén nyilatkozik, hiszen Szent Máté hűségesen belevette a kronológiába. Ebben az utolsó levelében pedig alig írt néhány sort, pedig személye miatt ezt a rövid kis írást szeretettel őrizzük az Újszövetség iratai között. A szenthagyományból tudjuk, hogy nagyon idős korában is bement a szentmisére, de röviden csak ennyit szokott prédikálni: „Fiacskáim, szeressétek egymást!” A türelmetlen ifjak egy idő múlva szóvá is tették: Mester, te olyan rengeteg fontos tényt tudsz, miért csak ezt a rövidke mondatot ismételgeted? Unjuk! Ő pedig önmagához méltó bölcsességgel csak ennyit válaszolt: Azért csak ennyit mondok, mert ez az Úr tanítása, és ha valaki csak ezt megtartja, elég. Úgy érzem, ebben a harmadik levélben is a fő mondanivaló: „a presbiter a szeretett Kájusznak, akit igazán szeretek… Hűségesen jársz el mindabban, amit a testvérekkel, főleg az idegenekkel teszel. Ők tanúságot tettek szeretetedről az egyház színe előtt, és jól teszed, ha az úton gondoskodsz róluk, amint ez méltó Istenhez. Hiszen az ő nevéért keltek útra, és semmit sem fogadnak el. A pogányoktól. Nekünk kell tehát az ilyeneket befogadnunk, hogy segítőtársai legyünk az igazságnak”. (1.5-8) Igen, az igazság és a szeretet, a lényeg. Viszont aki annyira rosszul gondolkodik, mint az alább említett Diofretész, aki megtiltja a jócselekedeteket, még magát az apostolt is visszautasítja, az „rosszat cselekszik, nem látta az Istent. (9.11)   „Sok írnivalóm volna még neked, de nem akartam neked tintával és tollal. Remélem ugyanis, hogy hamarosan meglátogatlak”- (12-13) „Üdvözölnek barátaid.” (14)

TAVELICS SZENT MIKLÓS

TAVELICS SZENT MIKLÓS

 és társai vértanúk

 (1391) 

 
Miklós Dalmáciában (Sibenik) született nemesi családból. 12 évig Deodatusz (Akvitániából) testvérrel Boszniában az elszakadt orthodoxok és az eretnek patarénusok között hirdette Isten igéjét, majd a Szentföldi misszióba ment. Sok imával és az arab nyelv tanulásával készült az apostoli munkára. Még két rendtársa, az olasz István és a francia Narbonni Péter volt velük szoros lelki kapcsolatban. István azelott nyolc évig Korzikában, Péter pedig Trinci Pálnak, az obszervancia egyik nagy képviselojének társaságában muködött több éven át Olaszországban. Mind a négyen kituntek a szerzetesi erények gyakorlásában. Az a gondolat foglalkoztatta oket, hogyan szolgálhatnák a legalkalmasabban azoknak üdvét, akiket a gonosz lélek tart hatalmában (itt a jeruzsálemi mohamedánokra gondoltak), s arra az elhatározásra jutottak, hogy nyíltan meghirdetik az evangélium fo igazságait a város vezeto embereinek, vállalva a vértanúságot is. Miután a dolgot megbeszélték elöljárójukkal, a közelben lévo teológusokkal, leírták olaszul és arabul azt a szöveget (hitvallást), amit magukkal vive jelentkeztek a kádinál. Ott több vezeto embert is találtak. Felolvasták hitvallásukat, melyben többek közt az is volt, hogyha nem hisznek Jézus tanításának, elkárhoznak, s hogy Mohamed egy kéjvágyó, eszem-iszom ember, gyilkos volt, aki Krisztussal ellentétes tanítást hirdetett, nem lehetett az Isten igaz prófétája. A Mohamed ellen mondottak nagy haragja lobbantották a kádit és a jelenlévoket: miután többször is felszólították oket, vonják vissza szavaikat, rettenetesen megkínozták oket s harmadnapra a halálos ítéletet végrehajották rajtuk Jeruzsálem egyik terén, kitéve oket a tömeg bosszújának: annyira szátszabdalták testüket, hogy csak csont és húsdarabok maradtak belolük, ezeket máglyán elégették. De a még megmaradt csontokat is eldugták a keresztények elol. (Azoknak mégis sikerült ereklyét szerezni.) Vértanúságuk híre hamarosan bejárta Európát is. Tavelics Miklós tisztelete különösen szülovárosában volt élo, ennek hatására XIII. Leó pápa ot boldoggá avatta. Amikor a szenttéavatásra került sor, 1970-ben, VI. Pál pápa három vértanútársát is szentté avatta. A francianyelvu rendtörténet (Histoire de l’Ordre de S. Fr.) megállapítja, hogy ezeknek a vértanúknak fellépése egészen más volt, mint Szent Ferencé, aki Kamil szultán elott hirdette Jézus tanítását, de nem mondott Mohamedre sérto szavakat. Ezek a testvérek ezt nem tanulták meg Szent Ferenctol. Másrészt a keresztények amúgyis nehéz helyzetét a Szentföldön még nehezebbé tették. Jóhiszemuségük mentségükre írható.

Imádság:
Istenünk, te Szent Miklóst és társait a hitterjesztés buzgalmával megdicsoítetted. Kérünk, add meg nekünk, hogy példájuk és közbenjárásuk által parancsaid útján járva elnyerhessük az örök élet jutalmát. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Mi a szenvedés 6.

A szenvedés misztériuma

 
Isten úgy hajol le bűnökben elsüllyedt egykori gyermekeihez, hogy Fiát adja nemcsak magasba emelő ősminta-oknak, hanem az emberi természetet magára öltő, teljességgel embertestvérünkké váló Fiúistent teszi meg minden emberi bűnt magára vállaló egyetlen Megváltóvá. Ezt a hihetetlennek tűnő áldozatot nemcsak a zsidó nép tagjai ismerik, hanem másik nemzetek is. A nagy római költő, Vergilius ujjongó bejelentése, hogy Megszületett a Gyermek, az aranykor ajándékával meglepte a világot.
Íme, betelt az idő, amelyet Cúmae dala jósolt:
Újraszületve az évszázak roppant sora tárul.
Eljön a Szűz ismét, már jön Sáturnus uralma,
Már a magasságból küld új ivadékot a mennybolt.
Óvd csak e most születő csecsemőt, Lúcína, ki majdan
Véget vetve a vaskornak, hoz a földre aranykort
Vergilius: NEGYEDIK EKLOGA (Fordította: Lakatos István)
Az első római császár önmagára értelmezte ezt a költői megérzést. Néhány évtized múlva Róma felgyújtása miatt Augustus egyik hóbortos utódját a népharag el akarta űzni Róma éléről, akkor aljas tettét ráfogta Krisztus egyházára, és az egész birodalomban megindította a keresztényüldözést. Ennek egyik velejárója lett a Világ Megváltójának, Jézus Krisztusnak botrányos ábrázolása: a keresztre feszített Megváltót szamárfejjel ábrázolták a rómaiak, mondván, aki egy istenemberi méltóságot nem tud megvédeni, azt ilyennek ábrázolhatja a józan és hatalmas római birodalom. 312-ben aztán pontot tett erre a nagyképű és buta vélekedésre a Gondviselés. Az utolsó keresztényüldöző császár, Dioklécián, aki a Római Birodalmat két főcsászárságra osztotta. Az egyik, részt ő kormányozta „augustus” (felséges) címmel, a másikat pedig Maximusra bízta. Mindkét főcsászárságot ismét kettéosztotta, vezetőjét „caesar” címmel tisztelték meg. Dioklécián önként lemondott augustus címéről, és ezzel a másik három főhatalom is megüresedett. A két caesar-fiú, Konstantin és Maxentius maga mellé állította a legendás római hadsereg légióinak egyik és másik részét, és élet-halál harcra felsorakoztak egymással szemben a római Milvius hídnál. A döntő csata előtti este Konstantinnak egy fényes kereszt tűnt fel az égen. Köréje az volt írva: „In hoc signo vinces!” (Ebben a jelben fogsz győzni). Konstantin apja volt a nyugati caesar, Constans. Édesanyja pedig Ilona volt, aki egy németalföldi kocsmárosnak volt a lánya. Sem a rangja, sem keresztény hite miatt nem lehetett házasságot kötniük, de fiúkat az édesanya, Ilona nevelte. A trónkövetelő fiú tudta, hogy a kereszt a világ Megváltójának a jele. Ezt a zsidók és a pogány rómaiak a gyalázat fájának nézték és mondták. A tömeggé nőtt keresztény család pedig a legnagyobb kincsnek, Jézus világot megváltó áldozati oltárának tartották már akkor is, úgy, mint ma is. Konstantin tehát bízott Jézus Krisztusban, és azonnal leszedette Mars a háború istene jeleit, és helyette harci eszközeikre ráfestették Krisztus keresztjét. A pogány csapat ellen a Szent Kereszt győzött, Jézus áldozati oltárának ettől kezdve diadalmas jele. Ezért olvashatták már Izajásnál a hívő zsidók ezer éve: „Úgy tetszett az Úrnak, hogy összetöri a szenvedéssel. Ha odaadja az életét engesztelő áldozatul: látni fogja utódait, hosszúra nyúlik élete, és teljesül általa az Úr akarata. Majd ha véget ér lelkének gyötrelme, látni fogja a világosságot, és megelégedés tölti el. Szenvedésével sokakat megigazultakká tesz szolgám, mivel gonoszságaikat magára vállalta. Ezért osztályrészül sokakat adok neki, és a hatalmasok lesznek a zsákmánya, amiért életét halálra adta, és a gonosztevők közé sorolták, noha sokak vétkeit hordozta, és közben imádkozott a bűnösökért”. (Iz 53,10-12) „Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés. Bár a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, mégis (Istentől) megvertnek néztük, olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott” (53,3-4)

 

Évközi 32. hét péntek

Évközi 32. hét péntek

Abban, aki kitart a tanításban, él az Atya is és a Fiú is

Az apostoli időkben, amikor Lukács megírja evangéliumát, a keresztények között általánosan elterjedt vélemény volt, hogy Jézus eljövetele hamarosan bekövetkezik. Az idő múltával és az eljövetel késlekedésével a felkészülés elsődlegessége mellett megjelent a hűséges várakozás fontossága is. Az üldözések idején már komoly gondot okozott annak megválaszolása, hogy miért késlekedik az Úr tanítványainak megmentésével? A kérdés hátterében az állhatott, hogy másként képzelték el Isten országának megvalósulását. Aki Jézus tanítványaként állandóan Isten országában él, az felkészült Jézus érkezésére. Isten országának jelenléte bizonyosság. És biztos az is, hogy Jézus újra el fog jönni.
A mai evangélium azt mutatja be, hogy a keresztény embernek hogyan kell várnia Krisztus második eljövetelét és mi mindenre számíthat a várakozás ideje alatt. A várakozás egyik jellemzője a hűség, amely éberré tesz, s amely nem engedi, hogy megfeledkezzünk az Úr érkezéséről. A mindennapok teendői közepette mindig készen kell állnunk, mert nem mindenkit emel majd fel ez az érkezés. De szembe kell néznünk a szenvedések próbatételeivel is, amelyek szintén a Krisztus melletti hűséget és állhatatosságot kívánják tőlünk. Sokan megpróbálják hitegetni magukat és halogatják a megtérést, mondván: késik az Úr eljövetele, talán már nem is kell tovább várnunk, mert nem is fog bekövetkezni. Az éber keresztény tudja, hogy – bár az időpont ismeretlen – a jövetelt biztosra vehetjük.Fogadd szívesen, Uram, Istenem, fölajánlásomat és végtelen dicséretedre, fogyhatatlan magasztalásodra irányuló vágyódásomat, hiszen ezek kijárnak neked, mert kimondhatatlanul nagy és hatalmas vagy. Ezzel fordulok hozzád és szeretnék hozzád fordulni minden nap, minden időben, és arra kérek minden mennyei lelket, minden benned hívőt, hogy velem együtt adjon hálát neked és dicsőítsen téged.

---

SZENT SALAMON KIRÁLY

SZENT SALAMON KIRÁLY
+Pola, 1077.
Hevenesi Gábor a 17. század végén így ír róla:

Salamon, I. András magyar király fia még nem volt négy esztendős, amikor eljegyezték III. Henrik római császár leányával, Zsófiával. Öt éves korában magyar királlyá koronázták. Miután fölserkent, változó szerencsével uralkodott. Győztes háborúkat vezetett a besenyők és a bolgárok ellen, Dalmáciában és Horvátországban Zolomírt (Zvonimír) visszaültette királyi trónjára. Kevésbé volt sikeres a rokonaival, Gézával és Szent Lászlóval folytatott harca. László fogságába esett, és a visegrádi várban raboskodott, ahonnan csodával szabadult meg: Szent István sírjának fedőlapját -- amikor László ki akarta emelni a holttestet -- mindaddig nem tudták megmozdítani, míg Salamon vissza nem nyerte szabadságát. Később ismét háborút kezdett, de László újra legyőzte, s akkor a Szentlélek megvilágosítására fölismervén a mulandó dolgok hiúságát, titokban elhagyta a csatateret, letette a koronát és a sisakot, és magányba vonult. Itt megtapasztalta, hogy senki sem boldogabb annál, akit a világ gyűlöl. Barlangokban rejtőzött, füvek és vadalma volt az eledele, száraz lomb volt az ágya, forrásvíz az itala, s vadak bőre a ruhája. Böjtölt, vezekelt, éjjel-nappal imádkozott, és kereste a környéken lakó szent remetéket. Végül teljesen ismeretlenül 1077-ben fejezte be földi életét az isztriai Polában, ahol minden évben szeptember 28-án ünneplik, s szent testének ereklyéit nagy tisztelettel őrzik.

Mi a szenvedés? 5.

Mi a szenvedés?

 
Jahve Szolgájának ószövetségi előképei. 

 
Amit eddig tárgyaltunk a szenvedés ószövetségi helyeiről, bizonyosság arról, hogy az Ószövetség is eljut odáig, hogy felfedje: a szenvedés misztérium, szent titok, szent titokzatosság. A további tárgyalás rámutat, hogy vannak az ószövetségi Bibliában olyan helyek, történések, amelyek azt sugallják, hogy a szenvedésben felfedezhető a közbenjáró és megváltó érték. Amikor a zsidók Mózes vezetésével váratlanul megkapták a fáraó engedélyét a kivonulásra, és Isten a Vörös-tengerben száraz utat nyitott népének, ugyanabba a folyosóba betódult a fáraó is egész hadseregével. Az Isten hatalmával visszazúdított hullámtömegben vesztek el. A további vándorlás során az amalekiták serege megtámadta a zsidókat. Mózes megfelelő számú harcost és Józsuét rendelte ellenük. A másnapi harcban vitézül küzdött az első csatáját vívó sereg. Ez azonban nem volt elég a győzelemhez. Mózes felállva a szomszéd hegy alkalmas pontjára imával segítette harcoló népét. Ha felemelte kezét és buzgó imája ég felé szállt, győztes volt a harc. Ha elfáradt a keze és halkult az ima, az amalekiták kerekedtek felül. Végül Mózes két kísérője sziklára ültette vezérüket. Két oldalt mellette állva tartották imára tárt kezét. Izrael győzött az amalekitákon. (Kiv 17) a próféták korában történt: „Fájdalom vesz rajtam erőt, s szívem kesereg bensőmben, mert népem leányának jajszavától hangzik az egész ország. „Hát már nincs az Úr a Sionon? Nincs ott többé Királya? Miért ingereltek haragra faragott képeikkel, az idegen országokból való hiábavalóságokkal? Népem leányának nyomorúsága az én nyomorúságom is; szomorkodom, elfog a rémület. Hát nincs már balzsam Gildádban, nincs ott többé orvos? Miért nem gyógyul be népem leányának sebe?”(Jer, 8,18. 21-22) Azért, mert a zsidók Isten helyett bálványokat imádtak. Sőt, eljött az idő, amikor prófétája, Jeremiás, szülővárosába látogat, ellene is összefognak: „Én meg olyan voltam, mint a szelíd bárány, amelyet vágóhídra hurcolnak; nem tudtam, hogy terveket koholnak ellenem, mondván: Pusztítsuk el a fát, ereje teljében vágjuk ki az élők földjéről, úgyhogy még a nevét se emlegessék többé”(11,19) Jeremiás úgy jár szülőföldjével, Anatottal, mint Jézus a zsidókkal: segíteni jött, kidobták a nép közösségéből, és nem hagyták addig nyugton Pilátust, amíg ki nem mondta a halálos ítéletet Jézus ellen. Felfeszítve is irgalmat kínált ellenségeinek, de ezt csak a mellette szenvedők vették észre. Csak a jobbján szenvedő lator kapott bocsánatot, mert egyedül csak ő kérte. Örök figyelmeztetés ez minden kor minden bűnösének: Isten sokáig vár, de csak a bűnbánó bűnös fog megmenekülni a kárhozattól. Így ír erről Izajás próféta: „Nézzétek, szolgám diadalmaskodik, fönséges lesz és fölmagasztalják, és nagy dicsőségre emelkedik. Amint sokan megborzadtak láttán, -- hiszen olyan dicstelennek látszott, és alig volt emberi ábrázata, --úgy fog majd sok nemzet ámulni rajta, és királyok némulnak el színe előtt. Mert olyasmit fognak látni, amilyet még soha nem hirdettek nekik; és olyan dolognak lesznek tanúi, amilyenről addig soha nem hallottak. Bár a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, mégis (Istentől) megvertnek néztük, olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott. Igen, a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze; a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást. Mi mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk, ki-ki a maga útjára tért, és az Úr mégis az ő vállára rakta mindnyájunk gonoszságát. Megkínozták, s ő alázattal elviselte, nem nyitotta ki a száját.” (Iz 52,13-53,4-7a)

Évközi 32. hét csütörtök

Évközi 32. hét csütörtök

„A bölcsesség ékesebb a napnál és minden csillagképnél"

 

A bölcsesség erény. Az erény lelki erő, álladó készség, hogy a jót könnyen és gyorsan gyakorolni tudjuk. A bölcsesség erénye értelmünket irányító csodálatos erény. Tárgya a cselekedeteinknek az üdvösség szolgálatába állítása. A szentíró sok-sok elmélkedés után juthatott ennek a gyönyörű ismertetésnek a birtokába, amelyet az imént végighallgattunk. Az emberi élet millió cselekedetét áthatja a bölcsesség erénye, és rendezi Istennel való csodálatos, a megigazult ember Istenhez való kapcsolatát. Átragyogja túlvilági fénnyel: „Benne ugyanis lélek van, értelmes és szent, egyetlen, sokféle és finom, ékeden szóló, gyors és szeplőtelen, biztos, biztos, kellemes, jót kedvelő és éles, akadályt nem ismerő, jótékony, emberbarát, kegyes, állhatatos, szilárd, minden erővel teljes, mindent látó, minden szellemen átható, az értelmeseken, tisztákon, legfinomabbakon. Mert minden gyorsnál gyorsabb a bölcsesség, tisztaságánál fogva mindenen áthatol, mert Isten erejének lehelete, a mindenható Isten dicsőségének tiszta csordulása”.(22-25a) Ezután a bölcsesség további magasztos tulajdonságait. Ismerteti a szentíró: „Nincs benne semmi szenny, mert az örök világosság kisugárzása. Isten felségének szeplőtelen tükre és jóságának képmása. Bár egymagában van, mindent megtehet, bá egyedül marad, mindent megújít, nemzedékről nemzedékre beér a szentek lelkébe, őket Isten barátaivá és prófétákká avatja” (25b-27) Itt kapunk magyarázatot arra a sokszor feltett kérdésre, hogyan lehet az Árpádházban annyi szent. Szent István és felesége, Szent Gizella, fiuk Szent Imre, Szent László és leánya Szent Piroska (görög császárné), Szent Erzsébetünk és bátyja, IV. Béla családjának számos tagja. Az életszentség nem öröklődik ugyan, de a bölcsesség, mint hallottuk, „nemzedékről nemzedékre betér a szentek lelkébe”, az öröklött hajlandóságot könnyebben emeli életszentséggé. A Szentírás korunknak is megfontolásra ajánlja a bölcsesség tévedéstől visszatartó erejét: „Mert Isten csak azt szereti, aki a bölcsesség bizalmasa, mivel az ékesebb a napnál és minden csillagképnél, a fényhez hasonlítva különb annál is, mert azt felváltja az éjjel, a bölcsességen azonban nem vesz erőt a gonoszság!” (28-30) A bölcsesség Istentől van, de nem Isten. Még kevésbé Isten a csillag vagy azok csoportja, a csillagképek. A szent szerző ezzel a korábban elterjedt bálványimádásra is utalhat, hiszen Jeruzsálem pusztulása előtt sok zsidó volt ennek a súlyos tévedésnek rabja. Jeremiás és Ezekiel próféták sokszor hirdették a holdimádók, a napimádók vétkeinek utálatosságát. Isten pedig ezeket a bűnöket is büntette azzal, hogy nyakukra küldte Babilon királyát, aki a csillagvilágot istenítette, és hadseregének egységeit képükkel jelölte, mozgásukat is eme csillagképek érzékelhető mozgása szerint irányította. Lerombolták végül Jeruzsálemet és benne a megszentségtelenített templomot is. Végül a bölcsesség Isten kezének erejét is szimbolizálja? „Elér tehát erejével egyik határtól a másikig, és a mindenséget üdvösen igazgatja” (8,1) Vigyázat! Nem a csillagok irányítják az Isten gyermekeit és nem befolyásolnak embersorsokat. Az Úr nagyságát és emberszeretetét Isten bölcsessége segít megérteni.

 

 

 

POLOCKI SZENT JOZAFÁT

POLOCKI SZENT JOZAFÁT

 
*Vlagyimir, 1580 körül +Vityebszk, 1623. november 12. 

Szent Jozafát 1580 körül született a volhiniai Vlagyimirban. A terület ma Ukrajnához tartozik, akkoriban lengyel fennhatóság alatt állt. Családja a fehér ruténok közül származott. Atyja, Kuncevicz Gavriol városi tanácsos volt, édesanyját Marinának hívták. A szülők ortodox vallásúak voltak, s gyermeküket Jánosnak keresztelték.

Amikor János elemi iskoláit befejezte, kereskedőinas lett Vilnában. 1596-ban Breszt-Litovszkban több rutén ortodox püspök unióra lépett a római egyházzal, megtartva keleti rítusukat. János is ezekben az években találta meg az utat a katolikus Egyházhoz -- úgy tűnik saját kezdeményezésére. 1604-ben engedélyt kért a kijevi metropolitától, Hipatiu Pociejtől, hogy beléphessen a majdnem teljesen elnéptelenedett vilnai Szentháromság-kolostorba. Szerzetesként vette föl a Jozafát nevet.

1607-ben megnyerte egyik barátját, a nagyon képzett Rutszkij Józsefet, és az is belépett a kolostorba. Később arhimandrita és metropolita lett. Nem sokkal ezután Jozafátot diákonussá szentelték. 1613-ban Bitenben kolostori elöljáró, higumen, de már a következő évben visszahívták Vilnába, és a Szentháromság-kolostor arhimandritája lett. 1618-ban az időközben metropolitává lett barátja, Rutszkij segédpüspökké nevezte ki, s Jozafát hamarosan a kilencven éves korában elhunyt polocki érsek, Gedeon utódja lett.

Érsekségének első három évében sok lelket nyert meg az uniónak, sokan tértek vissza az ortodox Egyházból a katolikus Egyház közösségébe. 1621-ben azonban megzavarták működését: a jeruzsálemi ortodox pátriárka, III. Theofanész, minden egyházi és világi hatósági hozzájárulás nélkül, az összes katolikus püspöki székhelyre ortodox ellenpüspököt állított. Polock számára Meletij Szmotritszkij szerzetest szentelte püspökké, akinek megbízottak révén sikerült a nép nagy részét elhódítania Jozafáttól. Azzal rágalmazta, hogy el akarja latinosítani a liturgiát, s csak álnokságból és átmenetileg használja a szláv és a görög nyelvet. A keleti szertartásokat féltő embereket ezzel sikerült a püspök ellen lázítania.

Az ellenségeskedés egyre nagyobb méreteket öltött Jozafát körül. Ő világosan látta, hogy életébe fog kerülni a pápához való hűsége, de nem tántorodott meg. 1623. november 12-én a saját házában gyilkolták meg.

VIII. Orbán pápa, amikor hírül vette vértanúságát, azonnal megindította a szentté avatási eljárást. Húsz évvel a halála után, 1643-ben boldoggá is avatta Jozafát püspököt. A szentté avatást IX. Pius pápa végezte 1867-ben. XXIII. János és VI. Pál pápa a II. vatikáni zsinattal kapcsolatban új lendületet adott az egység vértanúja tiszteletének.

Ünnepét 1882-ben vették föl a római naptárba, november 14-re. 1969- ben november 12-re, a halála napjára helyezték át.


--------------------------------------------------------------------------------

A 16. század végén mind a katolikus, mind az ortodox Egyház híveinek élete meglehetősen feszült légkörben zajlott. A katolikusok körében az ellenreformáció hatása volt nagy, az ortodoxok között pedig egyre inkább érezték a megújulás szükségességét. A lengyel fennhatóság alá eső területeken ez a reform az esetek többségében a római egyházzal való unióba torkollott, amelynek aztán politikai színezetű ellenhatása támadt. Tagadhatatlan, hogy az egység szorgalmazói között voltak olyanok, akiket nem tisztán vallási indítékok, hanem politikai és szociális célok is vezettek. Ilyen időszakokban a papságban is, a gazdagabb rétegekben is könnyen erkölcsi lazaság lépett föl. A vidék egyszerű, csendesen élő népe pedig a maga jámborságát őrizve várta a jobb időket. Úgy tűnik, a Kuncevicz család az utóbbiak közé tartozott, akik hűségesen őrizték atyáik ortodox örökségét. János életéből részleteket csak attól kedve ismerünk, amikor már kereskedőinas volt Vilnában.

A boldoggá avatás során kortársai személyes tapasztalataik alapján vallották, hogy János már gyermekkorában föltűnően vallásos és Isten közelében élő lélek volt. Nem lehet természetes magyarázatot találni, hogy mi indíthatta arra, hogy a gazdagon fölszerelt vilnai ortodox templom helyett a majdnem teljesen elhagyatott Szentháromság-kolostor templomába kezdett járni. E kolostor arhimandritája színleg katolikus, de szíve szerint ortodox volt, ráadásul egyáltalán nem volt mintaszerzetes. A kolostornak valójában ő volt az egyedüli lakója. János pedig minden ellenszolgáltatás nélkül ellátta a liturgia körüli szolgálatot: énekelt, olvasott, akkor is, amikor mindössze ketten voltak hétköznaponként a templomban, vagy amikor csak húsz-harminc hívő jött az ünnepi liturgiára.

Munkaadója, a gazdag, de gyermektelen Popovics Jácint örökösévé akarta tenni Jánost. Ő pedig húsz éves korában, látva már minden nehézséget, metropolitai engedéllyel belépett a majdnem elpusztult Szentháromság-kolostorba. Két eszme vezérelte: először meg volt győződve arról, hogy Isten szerzetesnek hívja, hogy egészen az Ő szolgálatára szentelje magát. Másik fölismerése az volt, hogy az üdvösség legbiztosabb útja a római pápával közösségben élő katolikus Egyházban van. E két eszméért áldozta föl életét.

Nagy elszántsággal fogott a szerzetesi élethez. Mivel mestere nem volt, akitől tanulhatta volna, a szentek írásaihoz fordult. Sokat olvasott a régi, nagy szerzetesektől, s követni kezdte őket. Élete végéig vezeklőövet és ciliciumot viselt, böjtölt, virrasztott és ostorozta magát.

Amikor diákonussá szentelték, buzgósága megsokszorozódott. Nagyon fontosnak tartotta a gyakori gyónást. Az utcán és a piacokon is megszólította az embereket, és gyónásra buzdította őket. Amikor pappá, majd püspökké szentelték, maga is sokat és szívesen gyóntatott. Érsekként engedélyezte papjainak, hogy azokat, akik nem tudnak templomba menni, háznál is meggyóntathatják. Azokat a papokat, akikről megtudta, hogy évente sem akarnak gyónni, súlyos büntetéssel fenyegette meg.

Még kereskedőként dolgozott, amikor naponta részt vett a zsolozsmán, s ezt haláláig megtartotta. Papjait arra buzdította, hogy a liturgiát akkor is végezzék, ha senki sem jön a hívek közül a templomba. Erősen szorgalmazta, hogy a keleti egyházjog és a zsinatok határozatait pontosan tartsák meg.

Élete végéig meg volt győződve arról, hogy méltatlan és alkalmatlan a tisztségek viselésére, amellyel az Egyház megbízta. Amikor korábbi barátja, Rutszkij polocki érsekké akarta tenni, Jozafát teljes erejével tiltakozott. Barátait megeskette arra, hogy lebeszélik Rutszkijt a szándékáról. Végül megígérte, hogy minden erejével a püspökség szolgálatára lesz, csak neki magának ne kelljen püspökké lennie. Rutszkij metropolita azonban jól ismerte Jozafátot, nem engedett, s végül fölszentelték.

Püspökként nagy gondja volt a nép oktatására. Írt egy katekizmust, amely világos, egyszerű módon közölte a katolikus hit igazságait. Amikor kiderült, hogy nem tudja kinyomtatni, elrendelte, hogy minden plébánia másolja le magának kézírással, és vasárnapokon ebből oktassák a híveket.

Mindvégig hű maradt a katolikus Egyház terjesztésének eszméjéhez, s adott alkalommal -- úgy, ahogy az atyák írásaiban olvasta -- igénybe vette a világi hatalom segítségét is.

Abban a három évben, amikor zavartalanul működhetett, soha nem élt vissza püspöki hatalmával. Amikor pedig az ellenpüspök szinte teljesen megfosztotta híveitől, magára hagyottan, két éven át őrizte meggyőződését és végezte minden püspöki teendőjét. Sokszor fenyegették azzal, hogy megölik. A vértanúsága előtti napon is kapott ilyen figyelmeztetéseket, mégis elment Vityebszkbe.

Kora reggel részt vett a hajnali zsolozsmán a székesegyházban. Közben már behallatszott, hogy emberek gyülekeznek a templom körül, és az egyre növekvő lármából sejteni lehetett, hogy nem békés szándékkal jönnek. Jozafát érsek a zsolozsma végeztével átment a püspöki házba, hogy fölkészüljön a liturgiára. A tömeg betörte az ajtót és berontott a házba. A személyzet tagjai próbálták elállni útjukat, de egymás után megölték őket.

Amikor a püspök meghallotta a zajt, a támadók elé sietett és az egyik szemtanú szerint így kiáltott a betörőkre: ,,Miért ölitek a szolgáimat? Mit ártottak nektek? Ha engem kerestek, itt vagyok!'' -- Máris kardok és tőrök sebezték halálra, majd dühükben letépték róla a ruhát, mert fölbujtóik azt mondták nekik, hogy a püspök háza tele van kincsekkel, maga a püspök selyembe és bársonyba öltözködik. De amikor letépték egyszerű vászonruháját, meglátták testén az ostorozások nyomát, és kezükben ott volt a selyem helyett a vezeklőing.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Jozafát püspököt képessé tetted arra, hogy jó pásztorként életét adja juhaiért, kérünk, áraszd Egyházadra Szentlelkedet, és vértanúd közbenjárására erősíts meg minket, hogy készek legyünk életünket adni testvéreinkért!

Példája:
    Keresni kell az igazságot és abban kitartani!

Mi a szenvedés? 4.

Mi a szenvedés?

A szenvedés misztikus értelmezése II.

A türelmes Jób a nagy szenvedések következtében mégis elveszti önuralmát. Így próbálja Isten ellen elkövetett oktalan megnyilatkozásait javítani: „Hallgass meg hát, kérlek! Beszélni szeretnék! Kérdezni akarlak, világosíts fel! Azelőtt csak hírből hallottam felőled, most azonban szememmel láttalak. Ezért visszavonok mindent és megbánok, porban és hamuban”(Jób 42,4-6) Hasonlóan rengeteget szenvedett Jákob fia, József. Nem értette testvérei irigységeit, kisebb méltatlankodásait, gonoszkodásait, amelynek gyilkossági kísérlet, majd rabszolgasors lett a következménye. Amikor József Egyiptom alkirálya lett, a hét bőtermő és a hét szűk esztendő titkát ő oldhatta meg, megmentvén új hazája, elvesztett családja és sok környező ország lakóinak életét. „Ne féljetek! Vajon Isten helyettese vagyok én? Ti rosszat forraltatok ellenem, de Isten jóra fordította azt, hogy megvalósítsa azt, ami ma van: hogy életben tartson egy nagy népet. Tehát ne féljetek, gondoskodom rólatok és gyermekeitekről”. (Ter 50,19-21) Az Ószövetség szemlélete szerint a hosszú élet hozzátartozott a földi boldogsághoz. Egy istenfélő bölcs férfiú korai halála után volt valaki, aki sajnálgatta. Isten vele kapcsolatban ezt sugalmazta: Isten „elragadta, hogy a gonoszság ne ártson értelmének, és az álnokság el ne csábítsa a lelkét. Mert a bűn igézete elhomályosítja a jót, és a szenvedély bódulata megontja az ártatlan lelket. Kegyelem és igalom vár az Úr választottjaira és oltalom a szentjeire. Az elhunyt igaz elítéli az élő istenteleneket, és a korán beteljesedett ifjúság a bűnösnek években gazdag életét. Mert látják ugyan a bölcsnek végét, de nem értik, mit rendelt felőle az Úr, és miért helyezte biztonságba. Látják, és becsmérlőleg szólnak róla, de az Úr majd gúnyt űz belőlük. Akkor hullává lesznek, megvetetté és gúnynak tárgyává a holtak közt örökre. Mert letaszítja őket, úgyhogy meg sem mukkannak, velejéig megrendíti őket, végső pusztulásra jutnak, gyötrődniük kell, és elenyészik az emlékük”. (Bölcs 4,11-19) a társadalomnak mindig voltak háttérbe szorult tagjai, akiket mások kényelme vagy biztonsága fosztottak meg attól, hogy teljes értékű emberek lehessenek.„Boldog a magtalan, aki nem szennyezte be magát, akinek ágya nem ismerte a bűnt. Termékenysége majd kiderül a lelkek látogatásának idején. Boldog a herélt is, aki nem követett el kezével törvénysértést, aki nem forgatott elméjében az Úr ellen semmi gonoszat, mert elnyeri hűség jutalmát, és örvendetes öröksége lesz az Úr templomában”. (Bölcs 3,13-14) Isten az üdvösség érdekében a szenvedést a hit különleges erejével olyan magas szintű lelki értékké tudja fokozni, amely az üdvösség történetében is különleges eredménynek számít. Ábrahám a bálványimádók körébe tartozott. Az Úr megszólította: Hagyd el ezt az ostobaságot, hiszen a szobraid élettelen vackok. Egyedül én vagyok az Élő Isten, aki ezt a mérhetetlen csillagvilágot teremtettem. Én most téged áldásommal felemellek: „Vonulj ki földedről, rokonságod köréből és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked. Nagy néppé teszlek. Megáldalak és naggyá teszem nevedet, s te magad is áldás leszel. Megáldom azokat, akik áldanak téged, de akik átkoznak téged, azokat én is megátkozom. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége”.(Ter 12,1-3) a hatvan éves Ábrahám hitt Istennek, aki több mint harminc évig edzette hitét, amikor az ígért fiú megszületett. Az utolsó próba során az Úr egészen elégő áldozatnak kérte el tizenöt éves fiút. Ábrahám hitte, hogy Isten a fiát azonnal feltámasztja hamvaiból, hiszen neki kell az áldást valóra váltania. Az oltáron álló fiút angyalszó menti meg: „Ne bántsd a fiút!”(22,12) Ez hited főpróbája volt.

Évközi 32. hét szerda

Évközi 32. hét szerda

„Figyelmeztesd őket, hogy a fejedelmeknek és hatóságoknak vessék alá magukat”

Titusz püspöke volt Kréta szigetének. A hit- és erkölcsi élet tanítása és gondozása volt az elsődleges feladata. Amint azonban a hívő ember részese a földi, a társadalmi és gazdasági életnek is, azért a politikai élet irányítóinak is segítenie kell jól vezetni a várost. Meg kell érteni és értetni is mindenkivel, hogy az ember nemcsak a templomban, hanem egész életében Isten szolgája. Az Úr pedig a közjót gyakoroltatja velünk: az igazság és a szeretet szolgálatát. A közjó szolgálatát rendező, irányító polgári vezetőknek a hatalmát el kell fogadni, engedelmeskednünk kell nekik. „A fejedelmeknek és hatóságoknak vessék alá magukat, hogy engedelmeskedjenek, legyenek minden jótettre készek, senkit se szidalmazzanak, ne veszekedjenek. Legyenek szerények, tanúsítsanak minden ember iránt mindig szelídséget”.(Tit 3,1-2) Ennek egyik igen fontos, lelkiismeretben felelős mindennapos területe a közúti közlekedés rendje. A szabályok megtartása mindig kötelező, akár látja rendőr, akár nem. A közlekedés veszélyes üzem. Jól felkészülten szabad a vezetést vállalni. Alkoholt, kábítószert sem előtte, sem alatta fogyasztani nem szabad. Meg kell győződni a jármű kifogástalan állapotáról. Ha pedig minden elővigyázatosság ellenére balesetet okoz az ember, kötelezve van a segítségnyújtásra. Mindig a hivatalos személyek által előírt módon végzik a szolgálatot, amikor ezért szolgálnak. Adjátok meg tehát mindenkinek, amivel. tartoztok: akinek adóval, annak az adót, akinek illetékkelé, annak az illetéket, akinek félelemmel, annak a félelmet, akinek tisztelettel, annak a tiszteletet”. (Róm 13,5-7) Lehet, hogy mi magunk is vétettünk ezek ellen a parancsok ellen. De az is lehet, hogy istentelen uraknak kell engedelmeskednünk a közjó érdekében. Angelo Giuseppe Roncalli idős korában lett a Szentszék párizsi nunciusa. Ott kapta meg a bíborosi kinevezést. A francia államfőnek kiváltsága volt, hogy ilyen esetben ő adja át a bíborosi föveget. Az aktuális francia államfő éppen egy ateista férfi volt. Az új bíboros előírás szerint előtte térden állva vette át a bíborosi kalapot. Rövid idő múlva, mint XXIII. János pápa a világ legrangosabb tekintélye lett.(1958-1963) Most már boldogként tiszteljük.

BOLDOG FERRETTI GÁBOR

BOLDOG FERRETTI GÁBOR

 (1385-1456) 

 
Anconában* született nemesi szüloktol, akik szentül nevelték. 18 éves korában városában belépett az obszerváns ferencesek közé. Különösen alázatával és önmegtagadó életével tunt ki. Pappá szentelése után mint igehirdeto 15 éven át bejárta Marche tartomány városait; szép eredményeket ért el: sok bunös megtért, még többen köszönhették neki, hogy az üdvösség útján megmaradtak. Erényei és eredményes muködése miatt nem tudott kitérni az elöljárói tisztség elvállalása elol: elobb Anconában házfonök, majd tartományfonök lett. Néha hatalmával is kénytelen volt élni, hogy a fegyelmet biztosítsa, de inkább életszentségével hatott: ennek hatására tértek jobb belátásra a helytelen úton járók. Rendházakat épített vagy felújított, az anconait pedig bovítenie kellett: annyi sok volt a jelentkezo a rendbe. A hivatások növekedése is jórészt az o érdeme. Elnyerte a jövendölés és csodatevés karizmáját is. Habár provinciálisi teendoi eléggé lekötötték, apostoli buzgósága megtalálta a módját, hogy igét hirdessen s ellássa a gyóntatói tisztet. Sokat tett Szuz Mária tiszteletének terjesztése érdekében. Szívesen prédikált róla, ezért is részesült abban a kegyelemben, hogy megjelent neki az Úr Jézus és szent Anyja. Az anconai házban történt végso búcsúja rendtársaitól. A mellette álló Marchiai Jakabnak és egy György nevu testvérnek mondatta: „Örüljetek, mert nevetek föl van jegyezve a mennyben.” Temetése alkalmával a beszédet mint erényeinek tanúja, Marchiai Szent Jakab mondta. Elobb egyszeru sírba temették, majd VIII. Ince pápa beleegyezésével márványsírba tették és Szuz Mária templomába vitték. Teste épségben maradt. XIV. Benedek 1750 körül avatta boldoggá, utódja pedig saját zsolozsma végzését hagyta jóvá. A tartományfonök ministrál. Mint tartományfonök egyszer Folignoban járt, ahol a rendtársak nem ismerték. Bement a sekrestyébe minden kíséret nélkül, s a sekrestyés testvér, gondolva, hogy csak egyszeru testvér, megkérte, hogy ministráljon az éppen misézéshez induló atyának. O habozás nélkül fogta a misekönyvet és ment ministrálni. Közben a sekrestyés megtudta, hogy kicsoda és amikor vége volt a misének, nagy röstelkedve kért bocsánatot. O azt mondta: „A szentmisén szolgálni oly magasztos dolog, hogy az angyalok nagy kitüntetésnek vennék, ha ministrálhatnának.”

Imádság:
Istenünk, egyedül te vagy igazán szent, és nélküled senki sem lehet jó. Boldog Gábor közbenjárására alakíts minket tetszésed szerint, hogy egykor részesei legyünk örök dicsoségednek. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Mi a szenvedés? 3.

Mi a szenvedés?

A szenvedés misztikus értelmezése

A szenvedést nehezen értették meg az Ószövetségben. Isten ószövetségi népe nehezen viselte el, oly annyira, hogy Jézusnak ki kellett jelentenie a maga szenvedésének közeledtével:„Jeruzsálem, Jeruzsálem, megölöd a prófétákat és megkövezed, akik hozzád küldettek! Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, ahogy a tyúk szárnya alá gyűjti csibéit, de nem akartátok. Íme, elhagyatott lesz házatok. Mondom nektek, mostantól mindaddig nem láttok, amíg nem zengitek: Áldott, aki az Úr nevében jön!”. (Mt 23,37-39) Lassan kezdték megérteni, hogy ez a nehezen viselhető szenvedő sors lesz az ára a megváltásnak. A zsoltáros már emlegeti a szenvedés értékét: „hiszen rajtam van az ostor, minden reggel újra ér a csapás. Ha azt gondolnám: Úgy beszélek, mint ők, megtagadnám fiaid nemzetségét. Elmélkedtem hát, hogy kifürkésszem, de túlontúl fárasztónak látszott, míg be nem hatoltam az Isten titkába, s meg nem értettem: a végüket kell néznem” (Zsolt 73,14-17) Lassan fedezik fel, hogy a szenvedésnek tisztító ereje van. „Erőszakot erőszakra, hazugságot hazugságra! De az Úrról nem akarnak tudni. Ezért ezt mondja a Seregek Ura: Nos, megolvasztom és próbának vetem őket alá. Mert mi egyebet tehetnék velük gonoszságaik miatt?”(Jer, 9,5-6) Olyan próba ez, mint amikor az ezüstöt elválasztják a salaktól: „Igaz, megpróbáltál bennünket, Istenünk, ahogy az ezüstöt szokták, tűzben megvizsgáltál. A vadász hálójába tereltél, s nyomasztó terhet raktál a csípőnkre. Elnézted, hogy az emberek fejünket tapossák, tűzön és vízen kellett áthaladnunk, de végül mégis könnyebbülést adtál”.(Zsolt 66,10-12) Arra szólít fel az Úr, hogy a megpróbáltatást nézd nevelésnek: „Ismerd el szívedben, hogy az Úr, a te Istened úgy nevelt, ahogy az ember fiát neveli”. (MTörv 8,5) „Ne hárítsd el, fiam, az Úr intelmét, és ne állj ellen a dorgálásának. Az Úr megfeddi, akit szeret, mint apa a fiát, akinek jót akar”. (Péld 3,11-12) a történelemnevelő szándékú gyors büntetése: „így hát figyelmeztetem azokat, akiknek ez a könyv a kezükbe kerül, hogy a megpróbáltatások miatt ne bátortalanodjanak el, hanem gondolják meg: ezek az üldöztetések népünknek nem csupán vesztére, hanem nevelésére is szolgálnak. Mert nagy kegyelemnek a jele, ha az istentelenek nem élhetnek sokáig békében, hanem azon módon utoléri őket a büntetés. Ha más népek esetében az Úr türelmesen vár is a büntetéssel egészen addig, míg be nem telik bűneik mértéke, velünk nem így bánik, nehogy végül bosszút kelljen rajtunk állnia, amikor bűneink már az egeket verik. Így tőlünk soha nem vonja meg irgalmát” (2Makk 6,12-16) A hét Makkabeus fiúnak édesanyja végignézte már hat fiának válogatott szörnyű szenvedését. Az utolsó fiát ígérgetéssel próbálták elcsábítani. Az édesanya hősként legkisebb fiát szenvedésre biztatta, aki így förmedt a hóhérok urára: „De te, aki annyi szörnyűséget kiagyaltál a zsidók ellen, te nem menekülsz meg Isten kezétől. Mi bűneink miatt szenvedünk. Ám ha haragszik is ránk fenyítésül és büntetésképen az élő Isten egy kis ideig, egyszer újra megkönyörül majd szolgáin. De te, istentelen, te ne bízd el magad gőgödben, s ne táplálj hiú reményeket, amikor kezet emelsz az ég szolgáira, mert nem kerülöd el a mindenható és mindent látó Isten ítéletét. Amikor testvéreink elviselték a rövid ideig tartó szenvedést, a mulandó élet ellenében elnyerték Isten szövetségének ígéretét. Te azonban megkapod Isten ítéletekor gőgöd méltó büntetését” (7,31-36)

Évközi 32. hét kedd

Évközi 32. hét kedd

„Éljünk józanul”

Szegény Titusz. Pál apostol, a nagytekintélyű apostol elment Krétáról. Tőle mindent elfogadtak. Titusz fiatal, sem tudása, sem életkora, sem élettapasztalata nem olyan, mint az apostolé. Istenről kell tanítania, Isten és Pál apostol tekintélyével. A megtestesülésről beszélj. A megváltó kegyelemről, Isten szeretetéről mindenkinek jólesik hallani.„Éljünk józanul, igazként istenfélelemmel”(12) Ilyen társdalomban volna jó élni gondolhatták. „Várjuk a boldog reménységet,mert „ő önmagát adta értünk”(13-14) Minden szava csupa vigasztalás és nagylelkűség. Azt is tanítsd - inti Tituszt, - hogy mindenkinek öregnek, fiatalnak meg kell változtatni az életét. Csak így lehet pozitív a válasz Isten és Fia szeretetére, így lehet üdvözülni. Mondd el nekik a véleményemet, írja Pál:igazat adok a saját honfitársuknak: „a krétaiak örök hazugok, gonosz bestiák, lusta haspókok”(1,12) Ám aki keresztény lett, annak meg kell változnia!Az idős férfiak éljenek „józan, tisztességes, megfontolt”(2) életet, az idős asszonyok „ne legyenek rágalmazók, sem a bor rabjai”(3) Ne robbantsák szét a családokat, hanem szeressék férjüket, gyermekeiket. Az ifjak legyenek józanok. Legyenek felkészültek a kemény felnőttkorra. Az élet nem játék. Kemény igék. Hasonló kemény tanításra mondták Jézusnak, „kemény beszéd ez! Ki hallgatja ezt?”(Jn 6,60) Az elszámolás még keményebb lesz a halál után, de az élet fiaskói között is jöhetnek a vádak: miért nem mondták tisztán és idejében mindezt? A prédikáló papnak kötelesség mindezt mondani.

FOSSAI BOLDOG BERNARDIN

FOSSA I BOLDOG BERNARDIN 

(1420-1503) 

 
Aguilai Bernardinnak is mondják, mert Fossa Aquilához közel van. O a harmadik szentéletu Bernardin a 15. század boldogjai között. Nemesi családból (Amici*) származott. Ifjúkorában kituno humanista és vallásos nevelésben részesült. Igen járatos volt a jogi tudományban és a szentírás ismeretében. Egyszer Perugiában hallotta Márkiai Szent Jakabot prédikálni, ennek hatására kérte felvételét a Ferenc-rendbe. A rendben ízig-vérig ferences életével világoskodott. Olyan tiszta életu volt, hogy angyalnak nevezték. Ezt az erényt azonban sok imával, böjttel, önmegtagadással szerezte meg és biztosította. Krisztus szenvedése fölött oly mélyen meghatódott, hogy gyakran sírt: a könynyek felfogására ilyen elmélkedései alkalmával kendot erosített a mellére. Felebarátait mindenben igyekezett segíteni, ha annyagilag nem, legalább jó szóval, tanácsaival, de leginkább igehirdetésével. Bejárta Itália nagy részét, továbbá Dalmáciát, Horvátországot (akkor ez Magyarországhoz tartozott), mindenütt szép eredményeket ért el. Az aquilaiak többször is kérték, legyen a püspökük (a pápa is támogatta kérésüket), de o annyira alázatos volt, hogy mindannyiszor elhárította magától ezt a rangot. Az obszerváns mozgalom egyik fo képviseloje volt: négyszer viselte a tartományi vikáriusi (azaz tartományfonöki) hivatalt, megírta az itáliai obszervánsok történetét 1464-ig. Egyszer egy rendtársával úton volt, s közben az emmauszi tanítványok története került szóba. Egy zarándok csatlakozott hozzájuk, aki nagy hozzáértéssel magyarázta nekik, mit mondott az Úr a két tanítványnak. Egyszer csak fölismerték: az Úr Jézus volt az idegen. De akkor az el is tunt szemük elol. Érdemekben gazdag életét 1503. nov. 29-én fejezte be Aquilában a Szent Julián kolostorban. Évszázados tiszteletét XII. Leó pápa hagyta jóvá.
„Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsoségébe? Aztán Mózesen elkezdve az összes prófétánál megmagyarázta nekik, amit az írásokban róla írtak.” (Lk 24, 26-27.)

Imádság:
Istenünk, te Boldog Bernardint a lelkek üdvére igéd kiváló hirdetojévé tetted. Add kegyelmedet, hogy példájára a szeretet muveit gyakoroljuk és elnyerjük irgalmadat. Ki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.

Mi a szenvedés? 2.

Mi a szenvedés?

 
A szenvedés titkának bibliai megoldását nem a téves perzsa dualizmusban,hanem az ősbűnben kell  keresnünk. 

Nem a pogány vallások terén kutatunk, melyek alapjukban tarthatatlanok, mert Isten és az emberek között a közvetítők a papok és a főpapok. Ha a sok isten-hívőknél keresnénk egy legfőbb közvetítőt, nem találhatnánk, mert senki sem egyezne bele, hogy nem az ő istene a legfőbb, és az ő általa rendelt főpap az igaz. Mi a hitünk és a logikus gondolkodás talaján állva állítjuk, hogy csak egy Isten van, mert az istenfogalom lényeges jegye: az az Isten, aki végtelen. Két végtelen pedig nem létezhet, mert ahol a feltételezett másik kezdődne, ott az előbbinek végződnie kellene. A két nagy egy istenhívő történelmi vallás egyházai között sem lehet jogossága ilyen fajta vitának, mert sosem mondta Egyházunk alapítója, Jézus Krisztus, hogy azért jött le az égből, mert véget ért az előbbi közösség istenének uralma, Ő pedig az újnak a megbízottja. Ábrahámmal az egyetlen Isten közölte, hogy az ő leszármazottjai nagy néppé lesznek, ez a nép fogja megszülni a Megváltót, aki majd újszövetséget köt a világ minden nemzetével. (Ter 12,3) Jeremiás próféta is meg erősíti ezt: „Igen, jönnek napok, mondja az Úr, amikor újszövetséget kötök Izrael házával és Júda házával. De nem olyan szövetséget, mint amilyet atyáikkal kötöttem azon a napon, amikor kézen fogva kivezettem őket Egyiptom földjéről. Azt a szövetségemet ugyanis megszegték, holott én uruk voltam, mondja az Úr. Ez lesz az a szövetség, amelyet majd Izrael házával kötök, ha elérkeznek azok a napok, mondja az Úr: Bensejükbe adom törvényemet, és a szívükbe írom. Én az Istenük leszek, ők meg az én népem lesznek” (Jer, 31,31-33) Az Ószövetség közvetítője, Mózes azért jött el Illés prófétával együtt a Tábor hegyére, hogy megismerjék az újszövetség megkötőjét, meghallják a felhőből az Atyaisten szavát: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok!” (Mt 17,5) Mózes pedig megkapta szíve egykori hő vágyának beteljesülését, amit nem nyerhetett el a Sínai hegyen: itt most láthatta az Isten Fiának emberi arcát az Istenség fényében ragyogva. (Kiv 33,18-23) A szenvedések okának felfedésében nem elég az ősbűnig visszamennünk. Vannak véletlen balesetek is. Tudnunk kell, hogy sem a természet, sem az emberi élet végzetszerűsége, sem a bűn rohamos burjánzása, de még maga a sátán sem bújhat ki az Isten hatalma alól. A próféták nem tudják megérteni azt, hogy Isten emberi ellenségei, a gonoszok, hogyan tudják biztosítani bűnös sikereiket? Jeremiás kérdése: „Biztos, hogy neked lesz igazad Uram, ha perelni kezdek veled. Mégis, hadd tegyem föl kérdésemet: Miért szerencsések a gonoszok, s miért élveznek békét a hűtlenek? Elülteted őket, s ők gyökeret vernek, felnőnek és gyümölcsöt hoznak. Közel vagy a szájukhoz, de távol a szívüktől. Engem pedig ismersz, Uram, és belém látsz. Próbára teheted a szívem, hisz a kezedben van. Válogasd ki őket, mint az áldozatra szánt juhokat, és tartsd meg őket az öldöklés napjára! Mert azt mondják: Isten nem látja viselkedésünket. Ha gyalogosokkal futva elfáradsz, hogyan versenyezhetsz majd a lovakkal? És ha nem vagy biztonságban a békés földön, mit csinálsz majd a Jordán sűrűjében?” (Jer, 12,1-5) „Szemed tisztább annál, hogysem a gonoszságra tekints, a nyomorúságot nézni sem tudod. Miért tekintesz hát e hitszegőkre, miért hallgatsz, amikor a gonosz elnyeli a nála igazabbat?” (Hab 1,13)

Évközi 32. hét hétfő

Évközi 32. hét hétfő

„Azért hagytalak Kréta szigetén, hogy ami hátra maradt, elvégezd”

Az Anyaszentegyház az idei egyházi év utolsó három hetében a szentleckéket az Újszövetség kisebb apostoli leveleiből és az utolsó kánoni könyvből, a Jelenések könyvéből olvastatja. Az a cél vezeti a liturgia olvasmányainak összeállításánál, hogy minden szentírási könyvből ízelítőt adjon a szentmisék buzgó látogatóinak, akik köznapokon is részt vesznek Jézus áldozatának jelenvalóvá tételén. A múlt század második felében megtartott II. Vatikáni zsinat liturgikus reformjában az egyik legfontosabb rendelkezés ugyanis az volt, hogy a nagyobb ünnepeket kivéve folyamatosan olvassunk a Szentírás könyveiből, és így két-három év alatt az egész Biblia megnyíljék előttünk. Erre ad biztatást már Pál apostol is, amikor szeretett tanítványának, Titusznak levelet ír: „Pál, Isten szolgája, és Jézus Krisztus meghívott apostola, hogy Isten választottjait hitre és az igazi istentisztelet ismeretére vezesse, az örök élet reményében, amelyet örök idők előtt megígért Isten, aki nem hazudik, és aki a meghatározott időben ki is nyilvánította szavát az igehirdetés által, amelyet Üdvözítő Istenünk rendelete rám bízott”. (Tit 1,1-3) Nagyon fontos az egész Szentírásból kikeresni a keresztény remény üzeneteit. Olvasni, egyre jobban érteni, és beszélni minderről másoknak is. Ezek a gondolatok ugyanis nem feledhető újsághírek, hanem Isten örökérvényű üzenetei. A levél címzettje Títusz, aki pogány fiatalemberként lett Pál tanítványa, majd püspökké szentelte őt, és Kréta szigetén hagyta. Títusznak, a közös hit révén szeretett fiának. Kegyelem és békesség az Atyaistentől és Krisztus Jézustól, a mi Üdvözítőnktől. Azért hagytalak Kréta szigetén, hogy ami hátra maradt, elvégezd, és városról-városra presbitereket rendelj”. (4-5) Az írás arra enged következtetnünk, hogy Pál a szigeten evangelizált, de a sziget teljes megtérítése hosszabb időt vett igénybe, és ezt tanítványára bízta. Neki kellett kialakítani az egyházszervezetet, ezek élére püspököket keresni és felszentelni. Az apostol megadja a főpapok kiválasztásához a fő szempontokat: „amint megmondtam neked, feddhetetlen, egyszer nősültet, akinek a fiai hívők, nem kicsapongók vagy engedetlenek. A püspöknek ugyanis, mint Isten intézőjének, feddhetetlennek kell lennie, nem kevélynek, nem haragosnak, nem iszákosnak, nem verekedőnek, nem rút haszonlesőnek, inkább vendégszeretőnek, jó akaratúnak, józannak, szentnek, önmegtartóztatónak” (5-8) Ezek a jó erkölcs erényei. Már akkor is fontos szempont volt a másfél évezreddel később precízen előírt hittudományos kiképzés szempontja is: „aki helytáll a hiteles tanítás megbízható végzésében, hogy az egészséges tanítás alapján képes legyen inteni is, és azokat, akik ellentmondanak, megcáfolni”. (9) Ma is szükség van ezekre az erkölcsi és tudományos szempontokra. Jó lenne, ha nemcsak a püspökök felelnének meg ezeknek a követelményeknek, hanem minél több civil hívő testvérünk is. Ezt a célt szolgálják a hit dolgaival foglalkozó honlapok is és a szentírási elmélkedések.

BOLDOG SIGNAI JANKA

BOLDOG SIGNAI JANKA

 remete, szűz, III. r.

 (1244-1307)

Firenzétol nem messze Signában született egyszeru, jámbor földmuves szüloktol. Kiskorától apja juhait orizte. Kedvenc foglalkazása az ima és elmélkedés volt. Ha találkozott más pásztorgyermekekkel, szívesen együtt imádkozott velük s arra oktatta oket, hogyan kell Isten kedvében járni, a bunt kerülni. Életébol legendaszeru események maradtak fönn: Félelmetes vihar közepette Jankára és juhaira egy csepp eso sem hullik. Látván ezt a többi pásztor is az alá a fa alá menekül, ahol Janka volt, s ok is tapasztalják a csodás védelmet. (“Janka fáját” még ma is orzik a csoda emlékére.) Máskor a felduzzadt Arno folyón kellene Jankának átmennie: a folyóra teríti köpenyét és rátérdelve szerencsésen átér a túlsó partra. A nép kíváncsiságtól és tisztelettol vezettetve kezdett kijárni Jankához. Ez zavarta imaéletét és bántotta alázatosságát. Ezért elhagyta otthonát és miután felvette a ferences III. rendi ruhát a közeli ferences templomban, az Arno folyó partján egy emberektol nem látogatott helyen kunyhót épített a maga számára, de úgy, hogy az ajtó helyét befalazta. Csak egy szuk ablakot hagyott meg a kunyhó falán, melyen át jólelku ismerosök idonként élelmet adtak be neki. (A „befalazottakról” lásd részletesen: jan. 9- ét.) Ebben a házikóban élt kb. 40 évig állandó önmegtagadást gyakorolva. Voltak, akik felkeresték, szegények, akikkel megosztotta a neki hozott alamizsnát is, szomorúak, akiket megvigasztalt, betegek, akik közül némelyik csodás módon meggyógyult: pl. egy vak ember visszanyerte látását, egy halott gyermek pedig életre kelt. Földi élete 1307. nov. 9-én fejezodött be 63 éves korában. A Breviárium adata szerint halálakor a legközelebbi három templom harangja magától megszólalt, s így találtak rá az emberek a halott Jankára, kinek romlatlanul maradt testét egy kápolnába temették. A remetecellát is kápolnává alakították. A Janka közbenjárására történt csodák hatására VI. Piusz 1798-ban jóváhagyta megszakítás nélküli tiszteletét.

„A föltámadt Krisztus többé nem hal meg, a halál többé nem uralkodik rajta... Ezért úgy tekintsétek ti is magatokat, hogy meghaltatok a bunnek, de éltek az Istennek Krisztus Jézusban, a mi Urunkban. Ne uralkodjék tehát halandó testetekben a bun, s ne engedelmeskedjetek kívánságainak.” (Róm 6, 9-12.)

Imádság:

Istenünk, te Boldog Janka szuzet hosies önmegtagadásra segítetted. Add, hogy az irántad való szeretet folytonosan növekedjék bennünk, és mindvégig állhatatosak maradjunk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

 

Mi a szenvedés? 1.

Mi a szenvedés?

 
A Biblia a szenvedést kerülendő rossznak tartja. 

 
Megpróbálja emberi erővel csillapítani, megszüntetni. Ezért az orvost és a gyógyszerészt ajánlja, de a szenvedésnek az oka a bűn, ezért a bűnön igazán a Messiás, a győztes isteni erő segít. A Messiás korában Isten népe megszabadul a bűntől és a büntető szenvedésektől: „Nem látod már többé a gőgös népet, a homályos, értelmetlen beszédű népet, amelynek dadogó nyelvét nem tudtad megérteni. Emeld tekinteted Sionra, ünnepeink városára! Szemed Jeruzsálemet látja, a biztos lakóhelyet, a sátrat, amely már nem vándorol, cövekeit nem szedik fel soha, és egyetlen kötele sem szakad el, mert az Úr a bíránk, az Úr a törvényhozónk, Ő a királyunk, ő ment meg minket. Akkor tömérdek zsákmányon osztoznak majd, még a sánták is zsákmányolnak. Egyetlen lakója sem mondja: beteg vagyok, a nép, amely lakja, elnyeri bűnei bocsánatát” (Iz 33,19-20. 22-24) Egyébként az Újszövetség népe a választ előre is megadhatja: Jézus, az Újszövetség szerzője mennyire ismerte ezt a várakozást.„Meggyógyított minden betegséget, minden bajt” (Lk 4,40; 6,19) Ránk hagyta betegek kenetét. Az igazi mentesség a bajoktól a végső időkben valósul meg, amikor a mennyben adja nekünk az éle vizét ingyen (Jel 22,17) Jézus magára vonatkoztatja az ószövetségi rézkígyó igazi beteljesülését (Jn 3,14-17) a Biblia nem szereti a szenvedést, de komolyan veszi a létét.

A LATERÁNI BAZILIKA FELSZENTELÉSE

A  LATERÁNI BAZILIKA   FELSZENTELÉSE

Kr.u. 312-ben Diocletianus római császár, a tizenkét keresztényüldöző császár leggonoszabbika lemondott trónjáról. Nagy elmét örökölt a mindenható Istentől. Kitalálta ki, az uralkodó egy neki szerencsés időpontban megkezdi hatalmának gyakorlását, amit egyszer majd abba kell hagynia. A birodalom azonban nem szűnik meg a halálával, a polgárok élnek és dolgoznak, mulatnak, aggódnak, ki boldog, ki boldogtalan. Az uralkodó feladata az, hogy mindenki nyugodtan tudjon élni és érvényesülni. Pogány volt, az igaz Istent nem ismerte. Hiába tudta, hogy a császárt túl kell élnie a birodalomnak, és megalkotta a császárt túlélő mű fogalmát, a birodalmat, kidolgozva ennek minden jogi velejáróját, de a világot alkotó végtelen hatalmat és értelmet képtelen volt megismerni mindabból, amit alkotott. Lemondásához hozzájárulhatott, hogy szemébe mondták vagy üzenték: ostoba dolog, ha egy császár halomra öleti a hitük miatt legjobb alattvalóit. A keresztények békés emberek, Istenük parancsa szerint szeretnek és segítenek minden embert, rendesen fizetik a rájuk kivetett adókat, becsületesek. A birodalmat két nagy részre osztotta: a Nyugat-Római és a Kelet-Római birodalomra. Mindkét részt újabb kettőre osztotta. Diocletianus volt a Róma-központú rész ura Augustus címmel, és ő volt az egész birodalom feje is. A Keleti Augustus mellé és maga mellé is választott egy-egy mellékcsászárt Caesar címmel. A lemondásakor minden társuralkodónak is megszűnt a hatalma. A Nyugati és a Keleti Caesarok fiai álltak a helyi légiók élére, és Róma mellett a Milvius hídnál készültek a döntő ütközetre. A nyugati caesar, Constans trónkövetelő fia: Constantinus keresztény édesanyától, Szent Ilonától született, ezért jól ismerte a krisztusi hitet. Az ütközet előtti este Constatinus fényes keresztet látott az égboltozaton. Körötte ez az írás volt olvasható: „In hoc signo vinces!” (Ebben a jelben fogsz győzni). Azonnal elrendelte, hogy az ő katonái tüntessék el magukról és fegyvereikről a pogány jelvényeket, és fessenek helyükre kereszt-jelet, Krisztus Urunk szenvedésének eszközét és győzelmének jelét. Másnap fényes diadalt aratott, és egyeduralkodóként vette át a birodalmat. Azonnal megtiltotta a keresztényüldözést. Egy év múlva ünnepélyes császári rendeletet adott ki Milánóban, melyben, a birodalomban teljes jogot és működési szabadságot biztosított a keresztényeknek. Maga is megkeresztelkedett. Rómában, a Lateránban, gyönyörű katedrálist építtetett. Ennek falán Krisztus győzelmes alakját festette meg. Mivel a rómaiak rendszeresen borotválkoztak, Jézust is a maguk divatja szerint szakáll nélkül ábrázolták. Ez a katedrális ma is gyönyörű. Azóta Róma és az egész katolikus Egyház legfőbb temploma. Címe fenséges: „Mater et magistra”. (Az egész Egyház minden templomának édasanyja és tanítómestere”) Ezért ünnepeljük felszentelésének ünnepét mi is, hiszen a címében mi is benne foglaltatunk Szent István király óta. Innen kaptuk az egyedülálló keresztény jelképekkel díszített királyi koronánkat II. Szilveszter pápától.