MÓR SZENT BENEDEK

MÓR SZENT BENEDEK 

szerzetes

*San Fratello, 1526. +Palermo, 1589. április 4.

Benedek élete huszonegy éves korától kezdve a kész, fáradhatatlan, mindig Istennél és Istenben élő szent benyomását kelti. (Előző éveiről nagyon keveset tudunk.) A magányosság és visszavonultság embere volt. Külső élete három szicíliai színhelyen játszódott le: huszonegy éves koráig a pásztor magányosságában, tizenöt éven át egy hegyvidéki erdőség remeteségében, majd huszonhét éven át a Palermo melletti Santa Maria di Gesů kolostorában.

Szülei feketék voltak, s Etiópiából kerültek rabszolgaként a szicíliai királyságba, és a Messina melletti San Fratellóban egy nagyon gazdag és úgy tűnik, jószívű úr, Vincenzo Menasseri szolgálatában álltak. Nem lehet biztosan tudni, hogy a szülők keresztény családban születtek-e, vagy csak később tértek a katolikus hitre. Szorgalmasak, békés természetűek, és nagy szegénységük ellenére önzetlenek, segítőkészek, jóságosak és jámborak voltak. Menasseri ezért visszaadta szabadságukat.

Első fiúkat, Benedeket, aki természeténél fogva vonakodott a lármától és a hangos sürgés-forgástól, de nagyon tehetséges és gyors felfogóképességű volt, jóravaló, szorgalmas, kemény munkához és fáradsághoz szokott emberré nevelték. Ifjúságát szüleihez hasonlóan Menasseri úr szolgálatában töltötte; elsősorban a juhokat és a teheneket őrizte. Olyan foglalatosság volt ez, amely tovább erősítette magányosságra való hajlamát. Szorgos munkájával húszéves korára két ökröt szerzett. Sokat jelentett ez számára: hűséges szolgálatának megérdemelt gyümölcsét és jó alapot a jövőhöz. Gondolatai, tervei és vágyai végül mégis egészen más irányba vonzották.

Egy gazdag nemesifjú, Lanza Jeromos 1545-ben visszavonult a magányba, hogy szemlélődésben, vezeklésben és imádságban töltött remeteélete Istenhez vezesse. Példája csakhamar követőkre talált; valamennyien a minoriták regulájának legszigorúbb formáját (obszervánsok) akarták követni. Benedek is érezte Istennek a szerzetesi élet eme formájára való meghívását, amely jól megfelelt a csendre és szemlélődésre való hajlamának. Úgy tűnik, hogy a közvetlen ösztönzést Lanza Jeromostól kapta, aki a legelőn találkozott Benedekkel és megszólította: ,,Benedek, mit csinálsz itt? Rajta, add el ökreidet, és gyere velem a remeteségbe!'' Benedek számára olyan volt ez a felszólítás, mintha mennyei hang lett volna. És az Evangéliumnak megfelelően késedelem nélkül elindult, eladta mindkét ökrét és egyéb javait, pénzét szétosztotta a szegények között, és mindentől megszabadulva 1547-ben elindult a Caronia melletti Santa Domenica remeteségébe Lanza Jeromoshoz és társaihoz.

Beöltözött ferences remetének, és örömmel vállalta társai szigorú életét. Hozzájuk hasonlóan a három szerzetesi fogadalomhoz egy negyediket is fűzött: a hét három napján teljesen böjtöl, a többi napon pedig csak keveset és egyszerű ételt eszik, bort sohasem iszik, szomjúságát csak vízzel csillapítja. Mindezekhez járultak az egyéb nélkülözések, és a legszigorúbb vezeklési gyakorlatok; így ezek a remeték sem maradtak el az egyiptomi remeték mögött.

Kézi munkával is foglalkoztak: kosarakat fontak, seprűket készítettek. Benedekről ekként szól a tudósítás: ,,Krisztus új katonája olyan szent buzgósággal kezdett el harcolni zászlója alatt, hogy -- bár csak novícius -- úgy látszik, már célba ért az Istenhez vivő úton. Becsületessége, jámborsága, tisztasága, alázatossága, önmegvetése, engedelmessége és az imádságban való buzgósága kezdettől fogva szentnek tüntették fel társai szemében: úgy tisztelték, mint valami angyalt''.

A remeték s mindenekelőtt a Benedek szent életéről elterjedt hír azt idézte elő, hogy a hívők csapatostul sereglettek hozzájuk; néhányan bizonyára csak kíváncsiságból, sokan azonban azért, hogy tanácsot kapjanak tőlük, és imáikat kérjék. A remeteközösségnek négyszer kellett lakhelyet változtatnia, hogy ismét csendben és békében maradhasson. Utolsó tartózkodási helyük Palermo közelében a Monte Pellegrino nyúlványain volt. Amikor ott meghalt Lanza Jeromos, a testvérek Benedeket választották elöljárójuknak; ez annak a jele, hogy a fekete rabszolga fiát nagyra becsülték, és megajándékozták bizalmukkal. 1550- ben III. Gyula pápa (1550--1555) megerősítette a remeteközösséget, IV. Pius (1559--1565) viszont 1562-ben feloszlatta, és elrendelte, hogy a remeték választásuk szerint lépjenek be egy jóváhagyott rendbe.

Benedek az obszerváns ferencesek Palermo peremén levő Santa Maria di Gesú konventjébe kérte felvételét. Kérését teljesítették, s munkahelyéül a konyhát jelölték ki. Ez megegyezett elképzeléseivel: kevésre becsült munkaterület, ahol csendben szolgálhat a testvéreknek. Hosszú éveken át szorgalmasan és türelemmel végezte a legalantasabb munkákat is, emellett szolgált a vendégeknek, és teljesítette nekik a lábmosás szolgálatát. Így is maradt némi szabad ideje az imádságra és szemlélődésre; de Assisi Szent Ferenc útmutatása szerint ,,az imádság és az Istennek való önátadás lelkületét'' mindenkor harmonikusan össze tudta kapcsolni a testvérek szolgálatával. Addigi életének szigorúságát továbbra is megtartotta.

Nem tudjuk, hogy vették fel Benedeket a kolostorba, és hogyan viszonyultak hozzá új testvérei. A noviciátust és fogadalmát bizonyára nem kellett megismételnie, mivel már tett fogadalmat a minorita regulára. Bizonyos, hogy jó híre megelőzte. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy éveken át a legegyszerűbb és legalacsonyabb rendű szolgálatokra osztották be. Próbára akarták tenni, vagy ügyet sem akartak rá vetni? Testvérei előtt semmi esetre sem maradhatott elrejtve Istenhez kötöttsége, ,,más volta'', Krisztus-követésének feltétlen komolysága. Ezután megtörtént a bámulatos esemény: 1578-ban a kolostor gvárdiánjává, házfőnökévé választották. A kolostorban éppen akkoriban fogtak hozzá az élet megreformálásához. 1239 óta a minoriták rendjében a laikus testvérek ki voltak zárva a házfőnöki tisztség viseléséből. Az itáliai obszervánsok megkísérelték, hogy újból életre keltsék a rend eredeti szokását, amely szerint laikus testvérek is lehettek elöljárók. Amint Benedek megtudta, hogy át kell vennie az elöljárói hivatalt, védekezett ellene, és közölte, hogy nem tud sem olvasni sem írniˇ és ha a Monte Pellegrino remetéi elöljárójuknak választották is, azok mégiscsak kevesen és valamennyien laikusok voltak. És -- tette még hozzá -- ha a remeték egyszer áldozatul estek is annak a tévedésnek, hogy őt megválasztották, ennek még egyszer nem szabad megtörténnie.

Benedek szavai mindenesetre az ellenkezőjét érték el annak, mint amire irányultak: az elöljárók nemcsak szentségét és példamutatását ismerték meg, hanem okosságát, jóságát, szilárdságát és állhatatosságát is a cél elérésében; és éppen e tulajdonságai tették különösen alkalmassá mint elöljárót a reform véghezvitelére. Három éven át vezette a kolostort, és sikeresen végrehajtotta a reformot; a következő három évre vikáriussá (az elöljáró helyettesévé) választották. Utána teljes alázatossággal és szerénységgel visszatért a konyhai szolgálathoz.

Rendíthetetlen volt a bizalma Isten jóságában és gondviselésében. ,,Bíznunk kell Istenben -- mondogatta gyakran --, mert Isten gondviselése mindenkor jelen van, éspedig fölös mértékben''. Jó néhány csodás eseményt is tulajdonítottak eleven hitének és hatékony imájának. A nap sok órájában, ha a munkája engedte, és éjszakákon át térdelt Isten előtt imádságban. Nagyon szerette az Úr szegénységét. A külső szegénységben eljutott az emberi lehetőségek határáig, hogy semmije se legyen és semmit se birtokoljon. Isten iránti hálája, s jótevőinek a munkája és vesződsége iránti tisztelete egy napon teljes komolysággal ezt mondatta vele fiatal testvéreinek, akik valami kis ételmaradékkal meggondolatlanul bántak: ,,Vigyázzatok, ez jótevőink vére!'' A semmivel sem rendelkezés és semmit bírni nem akarás belső magatartásává lett. Szent Ferenc igaz fiaként járta az alázatosság és engedelmesség, azaz a lelki szegénység útját, ami az embert szabaddá és nyitottá teszi Isten szeretete számára.

A megfeszített, szegény Krisztus követésével Benedek élete a papi és világi fejedelmek s a jómódú lakosság körében tapasztalható elvilágiasodás, jólét, élvezetvágy és gazdagság idejében csendes, de beszédes tiltakozássá és a csak Istenben föllelhető értékek melletti tanúsággá lett. Ennek a szegény, alázatos életnek olyan kisugárzása volt, hogy szegények és gazdagok, magas és alacsony állásúak, világi és egyházi méltóságok egyaránt Benedek elé járultak. A szent nem tartotta helyénvalónak ezt az áradatot. És ha a látogatás alkalmával valaki tiszteletből meg akarta csókolni a kezét, akkor ügyesen szerzetesi ruhájának ujját nyújtotta oda neki e szavakkal: ,,Én mégsem vagyok rá méltó, csak a szerzetesi ruha ér valamit!''

Négyheti betegség után halt meg 1589. április 4-én este. Halálhírére az emberek akkora csapatokban sereglettek Palermóból és a távolabbi vidékekről is, mintha egy pápa vagy király halt volna meg. VII. Pius 1807-ben avatta szentté Benedeket. Napjainkban különösen az amerikai négerek tisztelik, és tekintik ügyeik védelmezőjének.

Az élet igéje – 2015. április

Az egész világon milliók olvassák és igyekeznek tettekre váltani – Chiara Lubich, a Fokoláre Mozgalom alapítójának kezdeményezése szerint – az adott hónapra kiválasztott bibliai mondatot és a hozzá fűzött magyarázatot, amely széles körben hatással van az egyének és közösségek életére.

„Mindenkinek mindene lettem” (1Kor 9,22)

A korintusiakhoz írt első levélben Pálnak védekeznie kell, mert kétségbe vonják apostol voltát. Pál, miután „látta Jézus Krisztust” (vö. 9,1), teljes joggal tart igényt erre a címre. Bár élhetne apostoli jogával és hatalmával, inkább szolidaritást vállal mindenkivel, egy lesz közülük, hogy eljuttassa hozzájuk az evangélium újdonságát.

Ötször is elismétli, hogyan vált eggyé: a zsidókkal, és irántuk való szeretetből alávetette magát a mózesi törvénynek, noha magát nem tartotta a törvény alávetettjének; aztán a nem zsidókkal, akik nem követik a mózesi törvényeket, köztük is úgy van jelen, mintha a mózesi törvényen kívül állna, pedig a nagyon sokat követelő jézusi törvénynek van alávetve. Azokkal, akiket „gyöngének” neveztek – valószínű az aggályos keresztények voltak, akiknek problémát jelentett, hogy a bálványoknak áldozott húsból egyenek –, ő is gyöngévé vált, pedig „erős”, mert szabad ezektől. Egyszóval „mindenkinek mindene” lett.

Elmondja, azért tesz így, hogy mindenkit „megnyerjen” Krisztusnak, és mindenképpen „megmentsen” legalább némelyeket. Tudja, hogy csak néhányan fognak válaszolni szeretetére, de emiatt senkit sem szeret kevésbé, mindenki szolgálatára áll, ahogy az Úr példáján látta: Ő Isten volt, és „kiüresítette magát, szolgai alakot öltött és hasonló lett az emberekhez.” (Fil 2,7)

„Mindenkinek mindene lettem”

Chiara Lubich ezt az alapállást hangsúlyozza, amikor a „szeretet művészetéről” beszél, melyet egyetlen kifejezésben összegez: „váljunk eggyé”. A szeretet „diplomáciáját” látja ebben. „Ha valaki sír – írja –, sírjunk vele! Ha nevet, örüljünk vele! Így megoszthatjuk egymással a keresztet, hogy több vállra nehezedjen, és megsokszorozódik az öröm, mert sok szív részesedik benne. […] Váljunk eggyé a felebaráttal Jézus iránti szeretetből, Jézus szeretetével, mígnem a felebarát is, a bennünk lévő isteni szeretettől édesen megsebezve eggyé akar majd válni velünk, és kölcsönösen segíteni kezdjük egymást, megosztjuk álmainkat, terveinket, érzéseinket. […] Ez a szeretet diplomáciája. Kifejeződésében és megnyilvánulásában nagyon hasonlít a szokásos diplomáciához, mert nem mindent mond ki, amit elmondhatna, mert a testvér nem örülne neki, és Isten előtt sem lenne kedves; tud várni, tud szólni és célba tud érni. Az Ige isteni diplomáciája, aki testté lett, hogy átistenítsen minket.”

Chiara finom pedagógiával bemutatja az „eggyé válás” mindennapos akadályait is: „Néha a szétszórtságból, néha a kontroll nélküli vágyból adódik, hogy meggondolatlanul elmondjuk, amit gondolunk, vagy kéretlenül tanácsot adjunk. Máskor azért nem vagyunk kész eggyé válni felebarátunkkal, mert úgy gondoljuk, nem érti meg szeretetünket, vagy más előítéletek fékeznek le irányában. Megakadályozhat az a rejtett szándék is, hogy megnyerjük saját ügyünknek.” Az eggyé váláshoz tehát határozottan „arra van szükség, hogy elvágjunk, vagy félre tegyünk mindent, ami leköti a szívünket és a gondolatainkat.” Folyamatos és fáradhatatlan, kitartó és érdek nélküli szeretetre van szükség, mely Isten nagy és hatalmas szeretetére bízza magát.

„Mindenkinek mindene lettem”

Ez az evangéliumi meghívás nem azt kívánja, hogy kritika nélkül elfogadjuk a másik minden cselekedetét, mintha nem lenne saját életstílusunk vagy saját elképzelésünk. Ha oly mértékben szerettünk, hogy a másikká váltunk, és amiben osztozunk vele, az ajándék, szeretetből, és őszinte kapcsolatot szült közöttünk, akkor meg lehet, sőt meg is kell osztanunk vele gondolatainkat, még akkor is, ha esetleg fájdalmat okozunk ezzel, de végig meg kell maradnunk a legmélyebb szeretetben. Az eggyé válás nem a gyengeség jele, nem nyugodt, békés együttélésre törekvés, hanem egy szabad és szolgálatkész ember megnyilvánulása, amihez bátorságra és határozottságra van szükség.
Fontos, hogy szem előtt tartsuk az eggyé válás célját is.

Pál az üdvösségre szeretné vezetni az embereket, ezzel igazolja, hogy mindenkinek mindene lett. Ez az út, hogy beléphessünk a másikba, és felragyogtassuk a benne élő jót és igazat, felégessük az esetleges hibákat és elültessük benne az evangélium magját.

Ez a szándék „eggyé válásunk” végső oka. A politikának és a kereskedelemnek is érdekében áll közel kerülni az emberekhez, behatolni a gondolataikba és megérteni igényeiket, szükségleteiket, de itt mindig jelen van a törekvés, hogy ez megtérüljön. Az „isteni diplomáciában – Chiara szerint – éppen az a nagy, a sajátos és talán páratlan is, hogy a másik java mozgatja, és az önzésnek még az árnyékától is mentes.”

„Váljunk eggyé” tehát, hogy mindenkit segítsünk növekedni a szeretetben, és így hozzájáruljunk az egyetemes testvériség megvalósulásához, ami Isten álma az emberiségről, Jézus az életét adta ezért.

Az MKPK és a MEÖT húsvéti üzenete

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia és a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa közös üzenetet adott ki húsvét alkalmából.

Húsvétkor Krisztus feltámadását ünnepli a keresztény világ. Ennek az ünnepnek a titka egyszerre régi és új; időben történik, de örök; halandó, de halhatatlan. Krisztus ugyanis Isten létére „magára vette az emberi természetet, szenvedett a szenvedőkért, fogoly lett a bilincsbe vertekért, halálra ítélték a gonosztevőkért, eltemették őt a megholtakért, de feltámadt sírjából” (Szárdeszi Melitón). Ő feloldozza az elítélteket, életre kelti a halottakat, értelmessé és örömtől sugárzóvá teszi az ember életét.

Belőle fakadnak eszményeink, de a jövőbe vetett reménységünk is. Ebben a fényben látjuk meg, hogy mi a feladatunk a világban. A feltámadt Krisztus ad erőt emberi és keresztény hivatásunk teljesítéséhez. Őt ünnepeljük húsvétkor családjainkban és templomainkban. Krisztus minden szenvedést legyőző szeretetével fordulunk embertársaink felé.

Az ő békéjét kívánjuk minden jó szándékú embernek.

Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt!

Húsvét, 2015.

Dr. Erdő Péter bíboros, Magyar Katolikus Egyház
Steinbach József elnök, Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa
Dr. Fischl Vilmos főtitkár, Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa

A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa Tagegyházai:

Dr. Szabó István református püspök, a zsinat lelkészi elnöke
Gáncs Péter evangélikus elnök-püspök
Papp János baptista egyházelnök
Pataky Albert pünkösdi egyházelnök
Csernák István metodista szuperintendens
Dr. Frank Hegedűs anglikán káplán
Arszeniosz Kardamákisz metropolita, Magyarországi Orthodox Exarchátus
Mark Golovkov érsek, Orosz Ortodox Egyház Magyar Egyházmegyéje
Siluan Manuila püspök, Magyarországi Román Ortodox Egyház
Pantelic Lukijan püspök, Budai Szerb Ortodox Egyházmegye
Kirkov Vladimir elnök, Magyarországi Bolgár Ortodox Egyház

Nagyszombat

Nagyszombat

Amíg Jézus teste a sírban pihen…

Emberi lelke isteni személyével alászállott a poklokra. Csodálatos öröm a pokol tornácán, mert megtörtént a megváltás, itt van a Győztes!

A világtörténelem minden jó embere (személy és lélek) jelen van előtte. Az első Ádám találkozik a Másodikkal, a vétkes, a mindent elrontó a mindent helyrehozóval, a mindenki atyja az Istenemberrel.

Ábel is, az első áldozat jelen van. A hit hősei: Noé, Ábrahám, Izsák, Jákob, Mózes, a próféták. Kitörő öröm: sorban mondják az egykori üzeneteiket a Messiásról. De jó, íme minden beteljesedett.

Dávid: „Íme az Úr, az én Fiam”, aki örökké a trónomon ül majd…

Keresztelő Szent János: nemde elmondtam nektek, én már a földön is rámutattam.

Szent József: tőle már sok részletet tudhattak születése és gyermekkora körülményeiről.

Jézus boldogan találkozik velük. Egyszerre megszépül a nagypéntek minden eseménye.

Aztán a vidáman ünneplőktől búcsút vesz Jézus. Át kell mennie a pokol büntető területére is. De visszamosolyog. Negyven nap múlva az égbe szállok, ti pedig diadalmenetben jöttök velem!

A „nagy szakadékon” átlibben az Úr. A sátánsereg, amelyik néhány órája ott villogott Jeruzsálemben, Kaifástól az utcaemberéig, ötleteket sugallt, Júdás fülébe sugdosott, egyre gonoszabb tettekre ösztönzött zsidót és pogányt, a főpap háza alatt főhadiszállást rendezett be (Emmerich Katalin látomásai), őrjöngő tömeggé tette az addig tisztes lakosokat, most némán vár: már rájöttek, hogy  Názáretit kár volt megöletni a keresztfán, mert az élet fáján győztes sátán a halál fáján elvesztette a csatát. Az engedetlenség bűnét eltörölte az Emberfia engedelmessége, ahogyan majd Pál fogja megfogalmazni. „Krisztus engedelmes volt a halálig, mégpedig a kereszthalálig, ezért Isten felmagasztalta Őt…”(Fil 2,8)

A fogalmazás még késik, de a hódolat bekövetkezik: térdel Jézus minden ősi ellensége.

A főördögöt megbilincselik. 1700 év múlva saját szemével láthatta ezt Emmerich Szent Katalin. De azt is, hogy a XX. sz.-ban szabadon engedik egy időre. Ez megtörtént. Reméljük, ez a mai húsvét újra visszarakja a bilincseit!

SZENT AGAPÉ, SZENT KHIONIA és SZENT EIRÉNÉ

AGAPÉ, KHIONIA és EIRÉNÉ

 vértanúk
+Tesszalonika, 304. Agapé és Khionia április 1., Eiréné április 5.

Agapé, Khionia és Eiréné testvérek voltak. Hazájuk Makedónia, közelebbről egykori szép fővárosa, Tesszalonika (Szaloniki). A tájat pompás fekvése, nagyszerű épületei és kertjei miatt ,,földi paradicsom''-nak nevezték. Úgy tűnik, már a három nővér neve is visszatükröz valamit az élet ilyen áldott, napfényes vidékének derűs szárnyalásából. Agapé azt jelenti: ,,szeretet'', Khionia: a ,,hófehér'', Eiréné pedig ,,békét'' jelent. Az ilyen nevek önkéntelenül is a boldog szülői ház képzetét keltik, amelyben ügyeltek arra, hogy a gyermekeknek megadjanak minden szeretetet és jóságot életútjukra. S e nevek hordozói mégis Krisztus vértanúi lettek. Amikor egy napon elfogta őket a kísértés, hogy megtagadják hitüket, nem haboztak, hogy Krisztus szeretetéért elhagyjanak mindent, amit a világ nyújthatott nekik ilyen paradicsomi hazában és gondos szülők oltalma alatt.

Tesszalonika ismeretes számunkra Szent Pál leveleiből. A 4. század elején, amikor már régóta püspöki város volt, az ottani keresztény közösségek viszonyai még teljesen olyanok lehettek, mint keletkezésük idején; a hívők egy-egy közössége bizonyára még mindig főként szegény emberekből és csak néhány tehetős asszonyból állott. Agapé, Khionia és Eiréné is vélhetően családjuk közreműködése nélkül találta meg az utat a keresztény közösséghez. Több keresztény írást szereztek, mindenekelőtt bizonyára a Szentírás könyveit, és szorgalmasan imádkoztak, olvastak belőlük. Békés életük azonban nem sokáig tartott.

Diocletianus és Maximus császár fanatikusan meg akarta újítani a pogány római államvallást, ezért a kereszténységre, amely Tesszalonikában már erősen meghonosodott, igen rossz napok köszöntöttek. Amikor Diocletianus 303. február 23-i ediktumában elrendelte a keresztény templomok lerombolását és a keresztény könyvek és írások lefoglalását, az ellenszegülőket pedig súlyos büntetésekkel fenyegette, a birodalom minden részében megkezdődött a rendszeres és legkegyetlenebb keresztényüldözés. Tesszalonikában a császári parancsokat kétségtelenül különleges szolgálatkészséggel és következetességgel hajtották végre; ott volt ugyanis Maximianus és Galerius családjának tartózkodási helye.

A három nővér nem hagyta magát megfélemlíteni, és nem is gondolt arra, hogy kiadja szent könyveit. Gondosan eldugták őket szekrényekben és ládákban, és ők maguk is hosszú időre elrejtőztek, hogy ne kelljen részt venniök a pogány áldozatokon. Egy év elteltével azonban más fiatal keresztényekkel, Agathonnal, Kassziával, Filippával és Eutüchiával együtt mégis a poroszlók kezébe kerültek, s a helytartó elé vezették őket. Krisztus ifjú keresztény tanúi két vallatásának szó szerinti szövege megmaradt a szenvedésükről szóló keresztény tudósításban.

,,Dulcitius helytartó tehát így szólt hozzájuk: Hogy lehettek olyan balgák, hogy nem akartok engedelmeskedni istenek kedvelte császáraink és társuralkodóik parancsának? (A római birodalomban akkoriban tetrarchia volt, azaz két császár és két társuralkodó osztozott a hatalomban.) Utána Agathonhoz fordult: Amikor az áldozathoz járultál, miért nem ettél az áldozati húsból, mint ahogy az áldozatot bemutatók teszik?''

Agathon így válaszolt: Mert keresztény vagyok. Dulcitius: Még ma is kitartasz e viselkedésed mellett? Agathon: Igen. Dulcitius: És te mit szólsz hozzá, Agapé? Agapé: Hiszek az élő Istenben, és nem akarok a lelkiismeretem ellenére cselekedni. Dulcitius: És te, Eiréné? Miért nem tanúsítottál engedelmességet uraink, a császárok és társuralkodóik parancsa iránt? Eiréné: Istenfélelemből. A helytartó: Khionia, mit tudsz előadni? Khionia: Bízom az élő Istenben, és nem teszek ilyesmit. A helytartó: És te, Kasszia, mit szólsz hozzá? Kasszia: Meg akarom menteni az életemet. A helytartó: Részt akarsz tehát venni a kultuszon? Kasszia: Nem, nem akarok. A helytartó: Filippa, te mit mondasz? Filippa: Ugyanazt mondom. A helytartó: Mit jelent az: ugyanazt? Filippa: Inkább akarok meghalni, mint hogy áldozati húst egyek. A helytartó: És te, Eutüchia, mit mondasz? Eutüchia: Ugyanazt mondom, inkább akarok meghalni.

Mivel Eutüchia, egy nemrég megözvegyült ifjú asszony, várandós volt, visszaküldték a fogságba. Akkor a helytartó még egyszer Agapéhoz fordult: ,,Nyilatkozz hát, Agapé! Akarod-e azt tenni, amit mi, akik mindnyájan áldozunk uralkodóinknak, a császároknak és társuralkodóiknak? Agapé így válaszolt: Nem jó engedni a sátánnak; nem zavarta meg a lelkemet. Elhatározásom változtathatatlan. A helytartó: És te, Khionia? Khionia: A lelkületünket senki sem tudja megrendíteni. A helytartó: Vannak otthon feljegyzéseitek, írásaitok vagy könyveitek az istentelen keresztényektől? Khionia: Nincsenek, uram, mindent lefoglaltak a most kormányzó uralkodók. A helytartó: Ki táplált belétek ilyen eszméket? Khionia: A mindenható Isten. A helytartó: Ki beszélt rá benneteket, hogy ilyen esztelenségbe keveredjetek? Khionia: A mindenható Isten és egyszülött Fia, a mi Urunk, Jézus Krisztus.

Erre így szólt Dulcitius helytartó: Az ediktumot, hogy mindenkinek alá kell magát vetnie és áldoznia kell urainknak, a császároknak és társuralkodóiknak, megfelelően kihirdették. Mivel értetlenségetekben a hosszú gondolkodási idő és beható figyelmeztetések, s az ediktumra való utalás, meg a büntetéssel való kifejezett fenyegetés ellenére urainknak, a császároknak és társuralkodóiknak a rendelkezéseit semmibe veszitek, és ragaszkodtok a kárhozatos keresztény névhez, s még ma is makacskodtok a katonai és polgári hatóságok minden kísérlete ellenére, mellyel megtérésre és az áldozók jegyzékébe való bevezetésre késztetnek benneteket, elnyeritek megérdemelt büntetésteket! -- és felolvasta az írótábláról az ítélet formuláját:

Mivel Agapé és Khionia istentelen lelkülettel szembeszálltak felséges uralkodóink és társuralkodóik ediktumával, és még most is a keresztények szánalmas, romlott és minden áldozatot gyűlölő kultuszát gyakorolják, elrendeljük, hogy vettessenek a tűzbe. Ezután hozzáfűzte: Agathonnak, Eirénének, Kassziának és Filippának fiatal koruk miatt továbbra is fogságban kell még maradniok.'' -- Az ítéletet azonnal végrehajtották.

Röviddel ezután Eirénét ismét elővezették. (A többi fiatal fogoly sorsáról nem szól a régi tudósítás.) A helytartó igen szigorúan hallgatta ki. Arra a kérdésre, hogy ki biztatta fel őket a náluk megtalált írások és pergamenek elrejtésére, így válaszolt: A mindenható Isten, aki megparancsolta nekünk, hogy őt mindhalálig szeressük. Ezért nem akartunk árulást elkövetni, és inkább elevenen akartunk megégni, vagy bármi mást is elviselni, mint hogy kiszolgáltassuk az írásokat.

Végül Dulcitius kihirdette a következő ítéletet: Nővéreidet... a bírói ítélet szerint megégették. Te pedig még a menekülésed előtt bűnössé váltál ezeknek az írásoknak és pergameneknek titokban tartásával. Ezért elrendelem, hogy ne hasonlóan és ne azonnal vegyék el az életedet. Átadlak a piac felügyelőinek és Zozimusz hóhérnak; nyilvánosházban helyeznek majd el csupaszon. Naponta csak egy kenyeret kapsz, a piac őreinek nem szabad megengedniök, hogy elvigyenek onnan.

A római joggyakorlat szerint a bírák ilyen intézkedései jogosak voltak. Mivel azonban Eirénét senki sem merészelte érinteni abban a nyilvánosházban, végül őt is tűzhalálra ítélték.

 

A KERESZTFÁHOZ MEGYEK 3.

A  KERESZTFÁHOZ  MEGYEK 
„A nap elsötétedett, ennyi kínt nem nézhetett! Borzadván rengett a föld. 

Sírt, kesergett, gyászolt minden az egész nagy természetben; de gyötrelmed nagyobb volt” Isten csodálatos bölcsességgel tervezte meg a világmindenséget.  A mi naprendszerünk az igazán jó megismerhető, hisz közel van hozzánk, sok évezredes megfigyelés vezette a rejtélyek megoldásán töprengőket. A legősibb elképzelés szerint a föld állt a naprendszer központjában és körülötte keringett a nap a bolygók egy nehezen érthető pályán, de precízen és öröktől fogva.A tudósoknak rá kellett döbbenniük, hogy az a sok különböző elképzelés, sehogy sem közelít az ésszerű megoldásokhoz. A világmindenségnek nem a mi földünk a középpontja, de még a mi naprendszerünknek sem, amely nem is a legnagyobbak közé tartozik. Központja a Napunk, körülötte kering kilenc bolygója azonos keringési síkon rend szerint: Nap, Merkur, Vénusz, Föld, Mars,mint belső bolygók. Viszonylag nagyobb távolságra a külső bolygók kifelé haladva egyre szélesebb távon: Jupiter, Saturnusz, Uránusz, Neptunusz és a Plútó. Nem régen még egy kis bolygót is hozzá tartozónak ítéltek meg a csillagászok. Az ősi elképzelés lényege azonban megmaradt: ismeretlen időben egy végtelenül okos (mindentudó) és lény: mindenható az egy Isten hozta létre, teremtette a csillagvilágot, milliárdnyi tejútrendszert, mindegyikben milliárdnyi csillaggal. A mi naprendszerünk egyik csillaga, a kihűlt külső rétegével és a Napunktól százötven millió kilométerrel harmadik belső bolygójával az egyetlen olyan csillag, amelyiknek a Naptól való távolsága a nap hőjét alkalmasan lehűti, hogy éltető energiát jelentsenek a nap hősugarai, amelyek változó nap és éjjel beosztással embernek, állatnak és növényzetnek életet tudnak biztosítani. Hitünk tanítása szerint Isten ide teremtett növényzetet, állat-világot és lelkes embereket. Végtelen jóságában az embereket gyermekeivé fogadta és szellemi létű angyalaival együtt az érzékelésünkön kívül eső, mennyországnak nevezett végső helyre és állapotra hívott meg. Az embereknek a földi élet idején a szeretet és igazság gyakorlásával kell érdemeket szerezni, hogy a mennyországba bejuthassanak. Akik nem értik és nem végzik becsületesen a felkészülést, haláluk után nem a mennyországba kerülnek, hanem a pokolba. A bűnös emberek megváltására Isten a szellemi szüléssel szült Fiát emberré is tette és a bűnök bocsánatára szenvednie kellett. Meg kellett halnia, majd harmadnapra feltámadott. Ebben egy csodálatos édesanya működött közre, akinek a szörnyű fájdalmak közepette édesanyás szeretetével kellett segítenie.

Nagyböjti kalendárium 45.

Nagyböjti kalendárium – április 3., nagypéntek

Az idei nagyböjtben a megszentelt élet évéhez kapcsolódva korábbi századokban élt és köztünk élő, ismert és kevésbé ismert szerzetesek gondolatait idézzük napról napra. Készüljünk együtt Jézus feltámadásának ünnepére!

„Kiáltva halt meg: győzelemkiáltással. Azóta a halál – a mi halálunk is – kapu, amely az Atyára nyílik.” (Jelenits István)

Istenünk, te az ősbűnnek az egész emberi nemre átszálló örökségét, a halált legyőzted szent Fiadnak, a mi Urunk, Jézus Krisztusnak szenvedésével. Add, hogy mi, akik hozzá hasonlókká váltunk, miként emberi természetünk révén hordozzuk a földi ember képét, úgy kegyelmétől megszentelve a mennyei ember képét is hordozhassuk. Krisztus, a mi Urunk által.

Nagypéntek

Nagypéntek

Az Úr Szolgája nagypénteken délután három órakor meghalt

„A hatodik órától a kilencedik óráig (tizenkettő-tizenöt óra) sötétség borult az egész földre. Kilenc óra tájban Jézus felkiáltott, hangosan mondva: Éli, Éli, lamma szabaktáni? Vagyis: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Ezt hallva az ott állók közül néhányan megjegyezték: Illést hívja. Egyikük odaszaladt, fogott egy ecetbe mártott szivacsot, rátűzte egy nádszálra, és inni adott neki. A többiek meg így beszéltek: „Hadd, lássuk, eljön-e Illés, hogy megszabadítsa. Most Jézus még egyszer hangosan kiáltott, és kilehelte lelkét” (Mt 27,45-50) János evangélista is ír erről a hangos szóról: „Jézus tudta, hogy már minden beteljesedett. De hogy egészen beteljesedjék az Írás, megszólalt: Szomjazom! Volt ott egy ecettel teli edény. Belemártottak egy szivacsot, izsópra tűzték, és a szájához emelték. Amint Jézus megízlelte az ecetet, így szólt: Beteljesedett. Aztán lehajtotta fejét, és kilehelte lelkét” (Jn 19,28-30) Márk apostol is Illés hívását erősíti meg.(Mk 15,33-36) Lukács apostol, aki görög orvosból lett keresztény, Pál tanítvány, érzékeny másra is: „a hatodik óra körül sötétség támadt az egész földön, s egészen a kilencedik óráig tartott. A nap elsötétedett, a templom függönye középen kettéhasadt. Jézus ekkor hangosan felkiáltott: Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet. E szavakkal kilehelte lelkét. Amikor (a vezénylő pogány római) százados a történteket látta, dicsőítette az Istent, s azt mondta: „Ez az ember valóban igaz volt” És az egész kíváncsi tömeg, amely összeverődött, élén a zsidó főtanács tagjaival, akik a bírói teremben vallatták Jézust, majd ordítva szekundáltak a főpap kérdésére: Tehát te vagy az Isten Fia? Ő pedig azt mondta nekik: Ti mondjátok, hogy én vagyok. Mi szükségünk van még tanúkra? Mondták erre. Magunk hallottuk a saját szájából’(Lk 22,70-71)) és ez elegendő kimondani. Méltó a halálra! „Ez az egész tömeg mellét verve szétoszlott”(23,48) A déltől kezdődött sötétben Jézus ellenségei tanításait skandálták gúnyosan, „mi győztünk”gőgjével a katonakordon mögött. Jézus tanítványai és a segítő asszonyok csoportja tőlük kicsit eltávolodva figyeltek, mint a tizenegy apostol is. Mindegyik csoport hallotta, hogy Jézus Atyjának beszélve mondja erőteljes hangon: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” Ki az Atyja? Hol van? Jézus látja Őt? Miért inaltak el ellenségei? A templomból hozták a gyors hírt:„A templom függönye kettéhasadt felülről egészen az aljáig” (Mt 27,51a) Ezt a függönyt évente egyszer az engesztelés napján csak a főpap húzhatta kicsit félre, hogy benézzen és lássa Isten  dicsfényét, mint az üdvözültek.(51) Jézus nagyobb főpap talán, mint Áron és utódai, köztük az idei, a halálos ítéletet kimondó Kaifás? A választ könnyű kitalálni annak, aki is meri Isten könyvét, a Bibliát és az Egyházról szóló katolikus tanítást. Tudni kell, hogy a Bibliában a Messiásról szóló tanítás nem az ároni papsághoz sorolja a Messiást, hanem a minap bemutatott Melkizedek utódjának emlegeti: „Azt mondta az Úr az én Uramnak: Ülj jobbomra, és minden ellenségedet lábad elé teszem zsámolyul!” (Zsolt 110,1) „Az Úr megesküdött és nem bánja meg: Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint”(4) Jézusban ez a főpapság teljesen tökéletes, hiszen a pap, elsődlegesen a főpap „Közvetítő Isten és emberek között, Jézusban pedig a megtestesülés óta Isteni Személye alatt örökre összefűzve van az isteni és emberi természet. Jézus emberi teste a keresztről levéve ott feküdt Édesanyja ölében, aki nem mozdult el felfeszített Fia mellől. Vele szemben kellett lennie az Atyának, mellette a Szentléleknek, hiszen halála pillanatában utolsó emberi erejével kiáltotta: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” De aztán rövid idő múlva, mire a pokol lakói visszatértek örök rabságuk területére, Jézus lelke is „alászállt a poklokra”. Előbb a pokol tornácára, hogy az Ószövetség minden rá váró üdvözültjét köszöntse. Aztán elköszönt tőlük, és bement a pokol büntetőterületére, hogy rengeteg kínja után, amit az egész emberiségtől átvállalt, megkapja az elégtételt: „Ezért Isten felmagasztalta és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben,földön és az alvilágban, és minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr”.(Fil 2,9)

Nagycsütörtök

Nagycsütörtök

A földön járó, halála előtt álló Jézus egyetlen liturgikus cselekményre adott kifejezett parancsot: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Ez a parancs az ő egész Húsvétját magában foglalja. Földi élete utolsó évének Húsvétján felajánlotta magát az emberiségért az Atyának az örök Lélek által. Jézusnak az utolsó vacsorán mondott e szavai egyszerre az Oltáriszentségnek és a papság intézményének alapító igéi, hiszen nem csupán testét és vérét hagyja apostolaira, hanem a konszekráció papi hatalmát is, amellyel megismételhetik az utolsó napig, amit ő tett ezen az estén. Ez az alapítás Istennek mint teremtőnek utolsó megnyilatkozása itt a földön. Teremtő szó, amely, akárcsak a világ teremtésének hajnalán, a semmiből valóságokat hoz létre, mégpedig nem e bűn által megrontott világ keretei közé szorított, hanem e világon túli, az Isten alkotta romlatlan teremtés eredeti ártatlanságában ragyogó valóságokat. Ezt a hatalmát bízza a papokra, és semmi más, mint ez a biztosítéka annak, hogy az Egyház, tagjai minden bűne ellenére, fennmarad az idők végezetéig.

A szentmise intézményét sem az egyénileg vagy közösségileg megélt istenszeretetünk tartja fönn, hanem egyedül Isten irántunk való örök szeretete, amelyet éppen a szentmise és a szentségi rend közvetít. Ezért a pap, miután felszentelték, már nem kérdezheti meg magától, hogy van-e kedve hozzá, innentől fogva ugyanis a legkevésbé sem kedvkérdés, amit csinál. Egyedül szentségi hivatása számít, amely kiindulási pont kell hogy legyen számára minden konfliktushelyzetben, külső-belső nehézségek, vívódások közepette. A pap arra választatik, hogy „Krisztus halálát hirdesse, amíg el nem jön”, ezt a küldetését pedig mindenekelőtt azzal teljesíti, hogy napról napra bemutatja a legszentebb áldozatot (lásd 1Kor 11,26). Papjaink hűsége az Egyház épületének kötőanyaga, a házastársak egymás iránti hűségével együtt, amely által életszövetségük beemeltetik abba az új és örök szövetségbe, melyet Isten Jézus Krisztus vérében kötött velünk. A házasság szentségének is köze van a ma ünnepelt misztériumhoz, mert Krisztus mint Vőlegény szereti Egyházát s adja életét érte. Nagycsütörtök tehát nászünnep is, Krisztus egyesül ma menyasszonyával, az Egyházzal, így a szomorúságon ismét áttör az öröm, s a sötétségben felragyog a világosság.

A sötétség misztériuma és az isteni dicsőség világossága nem elkülönülve, hanem együtt van jelen szenvedéstörténetében, s ez a már Virágvasárnap is megmutatkozó kettősség a nagycsütörtöki és nagypénteki liturgiában különös élességgel van jelen. „Ez a ti órátok, a sötétség hatalmáé” – mondja Jézus (Lk 22,53), s ezt jól érzékeltetik a nap zsolozsmájának szövegei, szimbólumai és gesztusai, melyek mind az elviselhetetlen testi és lelki szenvedések közt gyötrődő, haláltusáját vívó, magányos Jézust állítják elénk. Ugyanakkor az esti szertartást a dicsőség fénye szövi át. „Mi pedig dicsekedjünk Urunk, Jézus Krisztus keresztjében” – énekeljük az introitusban. Ebben a szentmisében Glóriát is éneklünk, melynek kezdetén utoljára hangzik fel az orgonaszó, felzúgnak a harangok, szólnak a csengők, hogy azután három napra elhallgassanak, átadva a helyüket valami gyászos ünnepélyességnek, mely a hangszeres kíséret nélküli éneklésben, a kereplők szavában és az egyébként egész nap uralkodó súlyos csöndben ölt testet.

Jézus lelkében együtt van jelen is a szomorúság és az öröm. Ezt mondja: „Halálosan szomorú az én lelkem” (Mt 26,38); de ezt is: „Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti bárányt elköltsem veletek mielőtt szenvedek” (Lk 22,15), búcsúbeszédében pedig: „Azért mondtam nektek ezeket, hogy az én örömem bennetek legyen, és örömötök teljes legyen.” (Jn 15,11) Nem arról van szó, hogy az öröm felváltja a fájdalmat. „Az asszony is, amikor szül, szomorkodik, mert eljött az ő órája; amikor azonban megszülte a gyermeket, már nem emlékszik a szorongatásra az öröm miatt, hogy ember született a világra.” (Jn 16,21) Ahogy a szülő asszony sem annak örül, hogy fájdalmai megszűntek, hanem hogy ember született a világra, úgy Jézusban is már most ott van az elválás szomorúsága mellett az öröm, hogy szenvedése által új Ember születik: az Atyához érkezve feltámadott testében az emberiség első egyede születik bele testestül-lelkestül Isten dicsőségébe.

A fájdalom és az öröm, a sötétség és világosság azért is együtt van az Úr Jézus szenvedéstörténetében, mert mindezt Húsvét után írták meg az evangélisták, s többé nem lehetett elvonatkoztatni attól, hogy Jézus Krisztus feltámadt és már soha többé meg nem hal. Jézus Nagycsütörtökön mindenekelőtt a félelmetes szenvedést látja maga előtt, mi ugyanezt mintegy hegycsúcsról visszatekintve, a feltámadás fényében szemléljük. Nagycsütörtök ilyen értelemben csúcspont: a kereszt teljes elfogadásával Jézus a Lélekben már most végbevitte a megváltás művét.

Jézus az ószövetségi Szentírásban is keresi Isten akaratát. A próféták háromféle közvetítőről jövendöltek: a dicsőséges Messiás-királyról, a szenvedő szolgáról, akinek sebei gyógyulást hoznak az emberiség bűneire, és az Emberfiáról. Jézus szentírás-magyarázatának az az eredetisége és újszerűsége, hogy e három üdvösségközvetítő alakját magára vonatkoztatja és egyesíti. Számára is most lesz nyilvánvalóvá, hogy olyan Messiás lesz, aki bár az égből, vagyis Istentől való, mint az Emberfia, mégis szenvedni fog, s éppen halála által jön el az Isten országa, történik meg a végtelen isteni irgalom kiárasztása. Nem volt könnyű számára ez a felfedezés. Mi, akik a feltámadás után élünk, soha meg nem kóstolhatjuk az ő sötétségét, hiszen életünk és halálunk többé nem a bűnben Istentől elszakadt ember élete és halála, hanem a megváltott emberé, aki mindenestül a feltámadt Krisztushoz tartozik.

Isten a szőlőmunkásokhoz, azaz Izraelhez utoljára egyszülött Fiát küldte el (lásd Mt 21,37). Fontos ez az „utoljára” kifejezés. Jézus tudja, hogy Izraelhez és az emberiséghez odaátról, vagyis Istentől többet senki nem jön. Akkor tehát saját élete, ő maga az utolsó és teljes ajándék. Ezért ajánlja fel szenvedését és halálát kivégzőiért, és rajtuk keresztül minden emberért. Eddig is önmagát adta, mégpedig teljesen, szüntelenül az Atya akaratát keresve. Halála tehát életének, földi működésének nem kudarcát, hanem szerves folytatását, beteljesítését jelenti.

Az Atya nem Jézus kivégzését akarja, hanem a róla adott igaz tanúságot: vagyis irgalmat és nem áldozatot. A kivégzést nem ünnepeljük a szentmisében, hanem elítéljük. Jézus maga sem akarta, hogy megöljék, ellenkezőleg: figyelmeztette és óvta kortársait attól, hogy gyilkosságra vetemedjenek. Ez a vérontás minden gyilkosság összefoglalása és betetőzése, amit csak elkövetett az emberiség Ábel vérétől Zakariás véréig s az egész történelem folyamán az utolsó napig. Ha ezt szükségszerűnek, megváltásunk okának tartanánk, valójában a bűnt kellene ünnepelnünk, és Júdást, a zsidó főpapokat, Pilátust meg a kivégzőosztagot piedesztálra kellene emelnünk. Szó sincs erről, hiszen ez a misztérium feloldása volna. Jézus azzal váltott meg bennünket, hogy rettenetes szenvedésének és halálának szeretetből értelmet adott: „értetek és sokakért, a bűnök bocsánatára”.

Ezen az estén megcsodáljuk az apostolokat is, pontosabban a hitüket, hogy botránkozás nélkül átvették a kenyeret és a bort mint Jézus testét és vérét. Enélkül hiábavaló lett volna a megváltás, mert nem lett volna, aki elfogadja. Az apostolok Eucharisztiát elfogadó hitében is fel kell ismernünk a teremtő Lélek művét.

Az Evangélium után kerül sor ebben a szentmisében a lábmosás szertartására. Az a tény, hogy a lábmosás eucharisztikus keretben történik, az átváltoztatás erőterében, megment bennünket a leszállított értékű értelmezés kísértésétől. Nem csupán emberi szolgálattevésre adott példa vagy erkölcsi tanítás az alázatról, hanem reveláció: az Atya kinyilatkoztatása. A morális értelmezés szükségképpen elvéti a lényeget, ha nem a dogmatikai valóságra épül. Arra tudniillik, hogy kicsoda is ez a Jézus, aki megmossa a tanítványok lábát: az Úr, aki önként vállalja a szolga szerepét, meghatározva ezzel az Egyház küldetését is. Péter ezt nem tudja mindjárt felfogni és elfogadni. Tiltakozását csak a tiszteletet érdemlő Mester méltatlan megalázkodása váltja ki, Jézus igen súlyos válasza azonban: „Ha nem moslak meg, nem lesz részed velem”, világossá teszi, hogy ezzel Isten közeledését utasítaná vissza. Ez a lemosás mintegy szentségi jellegű: kegyelmet közvetít, mert annak a lemosásnak a képe, amelyben keresztségünk alkalmával részesülünk, Jézus Krisztusnak, az ártatlanul feláldozott Báránynak kiontott vére által. Jézus pedig az Atya képe, az egyetlen igazi képe, ahogy ezt ki is mondja Fülöpnek az utolsó vacsorán (lásd Jn 14,9). Ha pedig Isten képe, akkor a lábmosással kinyilatkoztatja Isten benső lényegét: a szeretetet, amely alázatos. Kinyilatkoztatja, hogy a hatalom valójában nem más, mint képesség a másik ember megmentésére, örök üdvösségének szolgálatára.

A pap az Eucharisztiát a szentmise utolsó könyörgése után egy mellékkápolnában vagy hátulsó mellékoltárnál rejti el. Most elkísérhetjük az Úr Jézust a Getszemáni kertbe. „Maradjatok itt, és virrasszatok velem” – halljuk az Úr kérését. A szentmise befejeztével nem hagyjuk el a templomot. Az éjszakába belenyúló szertartások elsője az „oltárfosztás”, amely bevezet minket Jézus vérrel verítékezésének és kínszenvedésének misztériumába: a templom oltárairól elviszik azok felszerelését, a gyertyatartókat, kereszteket, oltárterítőket, miközben a szenvedő Messiásról szóló 21. zsoltárt olvassák vagy éneklik: „Elosztották maguk között ruháimat, és köntösömre sorsot vetettek.” A középkor folyamán – és sok szerzetesrendben egészen napjainkig – a szertartás neve nem denutatio altaris (oltárfosztás), hanem „ablutio altaris” (oltármosás) volt. Sok helyütt ezt a szép szokást az újabb években fel is elevenítették. Először valóban mindent eltávolítanak az oltárról, majd utána borral (vagy borral vegyített vízzel) megmossák, megkenik, letörölgetik az oltárt, s eközben a éneket vagy fohászt mondanak az oltárral tisztelt szenthez. A díszeitől megfosztott oltár mintegy az önkiüresítésben a végsőkig elmenő Isten Fiának, az apostoloktól elhagyott, minden emberi vigasztalástól megfosztott Jézusnak a képe, akinek vérrel verítékező arcát mossuk le az illatos vízzel és töröljük meg a kendővel, de felfoghatjuk ezt az egész liturgikus cselekményt egy sajátos halotti szertartásként is, melyben az oltár megfosztása a gyász jele, megmosása és megkenése pedig a halott testnek járó végtisztesség megadása. A megmosás és megkenés egyszersmind az oltár felszenteltségére is emlékeztet, hiszen Jézus halála sem csak halál, hanem szentség: „Benne van a mi üdvösségünk és feltámadásunk.” Ez a halál, üdvösség és feltámadás főképpen templomunk oltárán jelenik meg nekünk napról napra, s illik, hogy a halál, az üdvösség és feltámadás Szent Háromnapjában tíz percre csak ezt az oltárt nézzük és szeressük.

A nyitott tabernákulum és a megfosztott oltárok látványa, a közelgő éjszaka, s mindaz a felfoghatatlan, mégis elfogadott isteni ajándék, melyet ma este kaptunk, a keresztény lelket sajátos csöndességbe vonja. Ebben a mélységes csöndben olvassuk el az Úr Jézus búcsúbeszédét, legmélyebb kinyilatkoztatásának foglalatát, legalább egyénileg. János evangéliuma a maga egészében titokzatosan eucharisztikus szerkezetű. Azért nem említi az Eucharisztia alapítását az utolsó vacsorán, mert szinte az egész evangélium arról szól. A szeretett tanítvány pedig, aki Jézus keblén pihen az utolsó vacsorán, aki legmélyebben megérti Jézus örök istenfiúságát és elfogadja az Eucharisztiát, nem más, mint maga az Egyház.

A KERESZTFÁHOZ MEGYEK 2.

A KERESZTFÁHOZ MEGYEK   

 
Urunk, Jézus Krisztus keresztje alatt Fiával együttszenvedő Szent Szűzanyánk anyai gyötrelmét tárja elénk ez a legalább kétszáz éves sirató ének:„De midőn ezek felett láttad, menyit szenvedett, Szenvedett az ártatlan. Láttad őt a Kálvárián, két lator közt a keresztfán: Kínodat ki mérje meg?       Az ószövetségi választott nép, Ábrahám pátriárka óriásira nőtt családja Mózes vezetésével kiszabadult az egyiptomi rabszolgaságból, és eljutott a Sínai hegy alá. Isten közölte velük, hogy ezt a népet a saját népévé avatja azzal, hogy szövetséget köt velük, belőle születik a Megváltó. Ezt a szövetséget óriási mennyei trombitaszóval kísérve kötötték meg. Mózes a levágott áldozati állatok, tehenek vérével meghintette a másfél milliós  sokaságot. (Kr e. 1250) Isten negyven év múlva az Ábrahámnak ígért Kánaánt nekik adta. Kétszáz év múlva a második királynak, Dávidnak azt ígérte, hogy családjából születik meg a Messiás-király. Gábor angyal ezt az örömhírt időszámításunk kezdetén jelentette be: „Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Gyermeket fogansz, fiút szülsz és Jézusnak fogod elnevezni. Nagy lesz ő, és a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Az Úristen neki adja atyjának, Dávidnak trónját, és uralkodni fog Jákob házán örökké, s országának nem lesz vége” (Lk 1,30-33) Itt állok a keresztfa alatt, gondolhatja Mária. Amikor a Fiam Nikodémussal beszélgetett, már tanítói útja elején hivatkozott Mózes könyvére: „Amint Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16) Valóban így győzött az Úr. Az Egyház egy VI. századi közismert himnuszban énekli: „Az Isten a fáról uralkodik”

Venantius Fortunatus  Vexilla Regis prodeunt
Sík Sándor fordítása

Királyi zászló jár elől, Keresztfa titka tündököl.
Milyen az élet halni szállt, S megtörte holta a halált.
Kegyetlen lándzsa verte át Gonosz vasával oldalát.
S mely szennyet, vétket eltörölt, Belőle víz és vér ömölt.

Az ősi jóslat itt betelt, Mit a hű Dávid énekelt:
„Az Úr, halljátok nemeztek: Kereszten trónol köztetek”
Világ bűnének zálogát, Ó boldog ág, te hordozád,
Az ellenség gonosz fejét Megváltónk rajtad zúzta szét.
Szentháromság, dicsérjenek, Üdvösség kútja, mindenek.
Legyen győzelmünk, add meg ezt, A diadalmas szent kereszt.

A kereszt Jézus és az Egyház győzelmének a jelévé válik. A két latorral együtt felfeszített Jézus ellenségeinek nyilván óriási győzelmet jelenthetett. Az Úr azonban másként látta: „Ezzel átvették Jézust. Maga vitte keresztjét, míg oda nem ért az úgynevezett Koponyák hegyére, amelyet héberül Golgotának hívnak. Ott keresztre feszítették, s két másikat is vele, jobb és bal felől, Jézust meg középen. Pilátus feliratot is készített, és a keresztfára erősítette. Ez volt a felirat: a Názáreti Jézus a zsidók királya. A feliratot sokan olvasták a zsidók közül, mert a hely, ahol fölfeszítették Jézust, közel volt a városhoz; héberül, latinul és görögül volt írva. A zsidó főpapok azért kérték Pilátust:Ne azt írd, hogy a zsidók királya, hanem azt, hogy maga mondta magáról: a zsidók királya vagyok. De Pilátus azt felelte: Amit írtam, azt megírtam! (Jn 19,16b-22) Máriának pedig ezt némán kellett elszenvednie! „Kínodat ki mérje meg!”

Nagyböjti kalendárium 44.

Nagyböjti kalendárium – április 2., nagycsütörtök

Az idei nagyböjtben a megszentelt élet évéhez kapcsolódva korábbi századokban élt és köztünk élő, ismert és kevésbé ismert szerzetesek gondolatait idézzük napról napra. Készüljünk együtt Jézus feltámadásának ünnepére!

„Isten akarata, te vagy eledelem, Te vagy minden gyönyörűségem. Siettesd, Uram, irgalmad ünnepét, hogy megismerhessék a lelkek jóságod forrását!” (Szent Faustyna Kowalska)

Istenünk, annak a szent vacsorának megünneplésére jöttünk össze, amelyen egyszülött Fiad, új és örökre szóló áldozatát és szeretetlakomáját halála előtt az Egyházra bízta. Kérünk, segíts, hogy ebből a nagy misztériumból a szeretet és az élet teljességét meríthessük. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

 

NAGYCSÜTÖRTÖK

NAGYCSÜTÖRTÖK

Minden szó, amelyet Isten a próféták ajkára adott, szólt azokhoz, akik a prófétákkal együtt éltek.

 
A próféták meghaltak, de élt az isteni üzenet. Az Ószövetség később élő tagjai a Szentírás különböző tekercseit olvasva, odafigyeltek a megírt üzenetekre, és a bennük is munkálkodó Szentlélek felhívta a figyelmüket, hogy bizonyos isteni üzenetek összetartoznak. Amikor eljött a mindenek beteljesítője, az Úr Szolgája, megmagyarázott minden titkot. Az általa alapított egyetlen Egyház pedig kétezer éve fűzi össze mindezeket hívei számára:„Jézus még sok más csodajelet is mutatott tanítványai előtt, amelyeket nem jegyeztek föl ebben a könyvben. Ezeket azonban följegyezték, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, s hogy a hit által életetek legyen az ő nevében”. (Jn 20,30-31) A csodálatos ajándék, az Egyház életének központja, az Eucharisztia. Mózes, amikor bemutatja Ábrahámot, a legelőket csak bérlő gazdag pásztort, a Messiás egyik igen fontos ősapját, rámutat az Eucharisztia első isteni jelére. Unokaöccse, Lót hadifogoly lett négy király kezében. Megüzenik Ábrahámnak. Felfegyverzi 318 kipróbált szolgáját. A fogolytáborhoz vezényelte őket, és éjjel az őrökre rontva, Damaszkuszig kergette őket. Visszatérve találkozott Szodoma királyával, és csak az ellenséges négy király értékeit fogadta el zsákmányként. A közeli  Sálem királya, Melkizedek  is köszöntötte.„Kenyeret és bort hozott. Ő ugyanis a magasságbeli Isten papja volt. Megáldotta és így szólt hozzá: Áldott legyen Ábrám a magasságbeli Isten előtt, aki az eget és a földet teremtette, S áldott legyen a magasságbeli Isten, aki kezedbe adta ellenségeidet. Ő pedig tizedet adott neki mindenből” (Ter 14,18-20) Ábrahám utódaiként Mózes csak Jákob, másik nevén Izrael leszármazottjait tartja számon. Négyszázharminc évig éltek és sokasodtak Egyiptomban. Isten tíz csapásának erejével tudtak kiszabadulni a Sínai félszigetre. A mindent eldöntő csapás miatt minden egyiptomi családban pillanat alatt meghalt az elsőszülött férfi. Isten megóvta ettől a csapástól az izraeliták elsőszülötteit. Gondoskodott arról, hogy ezt senki ne tekintse véletlennek. Ezért ezekben a családokban le kellett vágni egy egyéves egészséges hím bárányt, a húsát darabolás nélkül egyben kellett megsütni, a vérével pedig meg kellett kenni a ház utcáról nyíló ajtófélfáit. (Kiv 12,15-34) Ezt a húsvéti bárány vacsorát előírás szerint fogyasztották 1283 éven át a zsidó újév bevezetéseként az első hónap, az ABIB (kalászok) 14-én. Az üdvtörténetben nem a zsidó kisfiúk ünnepe, hanem egyetlen igazán fontos első szülötté, Jézus Krisztusé: „Örömmel adjatok hálát az Atyának, aki arra méltatott benneteket, hogy részetek legyen a szentek örökségében, a világosságban; kiragadott minket a sötétség hatalmából, és áthelyezett szeretett Fia országába. Benne nyertük el a megváltást, bűneink bocsánatát. Ő a láthatatlan Isten képmása, Minden teremtmény első szülöttje. Mert benne teremtett mindent a mennyben és a földön a láthatókat és a láthatatlanokat, a trónusokat, uralmakat, fejedelemségeket és hatalmasságokat. Mindent általa és érte teremtett. Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn. Ő a testnek, az Egyháznak a feje. Ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy övé legyen az elsőség mindenben (öröktől fogva az Ő jövendő emberi természete minden teremtmény ősmintája: emberi lelke az angyaloké és az emberi lelkeké, emberi teste pedig minden anyagé) Úgy tetszett az Atyának, hogy benne lakjék az egész teljesség, s hogy általa békítsen ki magával mindent a földön és a mennyben, minthogy ő  a kereszten vérével  békességet szerzett” (Kol  1,11-20) Ezért idézi Lukács apostol: „Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti  vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek” (Lk 22,15) „Most a (kovásztalan) kenyeret vette kezébe, hálát adott, megtörte és odanyújtotta neki ezekkel a szavakkal: Ez az én testem, amelyet értetek adok. Ezt tegyétek az én emlékezetemre. Ugyanígy a vacsora végén fogta kelyhet is, és azt mondta: Ez a kehely az újszövetség az én véremben, amelyet értetek kiontanak” (19-20) „Krisztus kenyér s bor színében Úr s király a föld felett: Forrassz eggyé békességben Minden népet, s nemzetet!” (Ho 280.B)

A Keresztfához megyek 1.

A Keresztfához megyek”

 
„Mely gyötrelem volt neked Isteni szülöttedet látni szegény jászolban. S midőn annyi ellenségek romlására esküvének, tőr veré át lelkedet” (Ho 63,2)

A fölséges Isten öröktől fogva azt a csodálatos méltóságot rendelte Máriának, hogy Ő legyen a második Isteni Személy megtestesüléséhez a szinte felfoghatatlan nagyméltóságú Édesanya. Isten ezer évvel korábban közölte Dávid királlyal, hogy családjából születik a Messiás király, ezt több formában is rögzíttette a Bibliában: „Miért háborognak a nemzetek? A népek miért kovácsolnak hiú terveket? A föld királyai fölkelnek, nagyjai összeesküsznek az Úr ellen és Fölkentje ellen: Törjük össze bilincsüket, tépjük szét rabláncukat! Aki az égben lakik, mosolyog rajtuk, kineveti őket az Úr. De egyszer majd haraggal fordul feléjük, és kemény szót intéz hozzájuk:Én szenteltem fel Királyomat a Sionon, szent hegyemen” (Zsolt 2,1-6)  „Azt mondta az Úr az én Uramnak:  Ülj jobbomra, és minden ellenségedet lábad elé teszem zsámolyul” (110,1) A Szűzanya tudta azt, hogy Fia, az Istennek a Fia, végtelen nagy méltóság, mégsem követelőzik, hogy ez a méltóság a földi életében is mutatkozzék meg. Mária önmagáról sem beszélt, hogy anyai méltóságának megfelelő tiszteltet kapjon, Fiának pedig előkelőbb körülmények járnának, mint a római császárnak, hiszen az Istennek a Fia. Betlehem még Názáretnél is szegényesebb település, és ott világra jön Szent Fia. Lesz-e fogadás? Egyetlen házhoz sem tértek be szálást keresni. Megnézték a szerény fogadót: az összeírásra az adóbevallásra hazajöttek a messziről jövő elszármazottak, nekik a városon átkelve senki se ajánlott fel szállást, kimentek hát a városka széléig, és ott meghúzódtak a messze eső legelőkön tartózkodó bárányok téli szállásán. De hogy ott megszülessék a Messiás király, azt talán mégsem látták ildomosnak. Viszont Isten Fia nem kért semmit a földről, csak az Édesanyát: ezt a mennyei Atya így biztosította neki. A magyar népének, amelynek szövegét idézem, érezteti a meglepetést, hogy az ég és föld teremtője, Fia földi születését ilyen körülmények között tervezte és fogadta el. A szegények között. A második verssor azonban még megdöbbentőbb körülményekre is rámutat: Betlehemiek adnak ugyan Józsefnek iparos-munkát, bizonnyal meg is fizetik a munkadíjat, de nem ébrednek rá, kik az ott maradt vendégek. Egy éven át sem érdeklik őket a körülményeik. Amikor pedig úgy másfél évvel a népszámlálás után megérkeznek az idegen nagyurak, akkor sem rohannak a közeli jeruzsálemiek, hogy magát a csillagok királyát, a Messiást köszöntsék. A harminc-harmincöt kisfiút megsiratják, amikor Nagy Heródes, a császár helytartója megöleti az ártatlan áldozatokat, de akkor már a Megváltó más országban rejtőzködik. A mennyei angyalok igen szívesen segédkeznek a távozás, majd a visszatérés alkalmával. Az ő információik és Szent József bölcsessége fejezi be ezt a megpróbáltatást.

Nagyböjti kalendárium 43.

Nagyböjti kalendárium – április 1., nagyszerda

Az idei nagyböjtben a megszentelt élet évéhez kapcsolódva korábbi századokban élt és köztünk élő, ismert és kevésbé ismert szerzetesek gondolatait idézzük napról napra. Készüljünk együtt Jézus feltámadásának ünnepére!

„Krisztus keresztje olyan teher, mint a madárnak a szárnya – az emeli a magasba.” (Clairvaux-i Szent Bernát)

Istenünk, te azt akartad, hogy szent Fiad vállalja értünk a kereszt gyalázatát, és így megszabaduljunk a gonosz lélek hatalmából. Kérünk, add meg híveidnek, hogy elnyerjük a feltámadás kegyelmét. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

EGYIPTOMI BŰNBÁNÓ MÁRIA

Bűnbánó Mária anya

Mária Egyiptomban született. 12 éves korában elhagyta szülei házát és Alexandriában szabados életre adta magát. Sok embernek vált lelki kárává. Ezt 17 évig tette így. Utána a Jeruzsálembe, menő zarándokokhoz csatlakozott merő kíváncsiságból. Útközben és Jeruzsálemben is szedte áldozatait bűnös szenvedélye. A szent kereszt ünnepén ő is be akart menni a templomba, a kereszt tiszteletére. Valami láthatatlan erő mindannyiszor visszatartotta. Az előcsarnokban levő Istenszülő képe felé fordult imádkozva. Megbánta bűneit és életjobbulást fogadott. Így tudott bemenni a templomba. A templomból kijőve hangot hallott, amely a Jordán folyóhoz küldte. Azonnal elindult, a folyó partján levő templomban meggyónta bűneit, megáldozott és bement a pusztába. Itt is maradt 47 éven át, élete végéig. Sokat küzdött előbbi bűnös életének emlékeivel, 17 év után lelki nyugalomra lelt, Így talált rá a közel 100 esztendős Zoszimász szerzetes. Elmondta neki élete történetét. Arra kérte, hogy egy év múlva jöjjön el és áldoztassa meg. Zoszimász egy év múlva beteg lett, de egyre jobban lett és Máriát fel tudta keresni a Szent Titkokkal. Meggyónt, meg áldozott. Jövőre is kérte az atyát, hogy jöjjön el újra. Zoszirnász csak a holttestet találta Máriának, Hagy tisztelettel temette el a bűnbánót. Meghalt 431-ben, az előszöri szentáldozása napján.

Nagyszerda

Nagyszerda

 
„Az Emberfia ugyan elmegy, amint meg van írva róla, de jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja”

A nagyböjt és egyben a nagyhét megszokott módon végzett liturgiájában is Jézus Szentséges Szívének dúsgazdag világába próbálunk betekinteni. Nagyhétfői elmélkedésünk színtere Lázárék betániai háza volt. Környezete az apostolok kollégiuma, Lázár és két húga, a Lázár feltámasztását ünneplő vendégek, no meg a zarándokok tömkelege, akik a ház ablakán át figyelhették meg, hogy Jézus rendkívüli csodájával milyen boldoggá tett egy sereg embert. Viszont láttuk azt is, hogy Jézus maga is vágyódott a baráti szeretet megnyilvánulására a küszöbön álló szenvedése előérzetében. Ezt nyújtotta Mária nárdusz-kenete. Sötét fájdalmat okozott viszont neki ellenségei vérszomjas acsarkodása és Júdás aljas ajánlata ehhez. Nagykedden a „Jézus Szíve, a szeretet lángoló tűzhelye” volt elmélkedésünk témája. A gyakorlati és elméleti forrpont bemutatása után Jézus kettős esküvel bejelentette: „Egy közületek elárul engem”. (Jn 13,21) Ma Szent Máté evangéliumából merítjük az elmélkedés témáját. Ő Jézus egyik legnagyobb ajándékát, az Eukarisztiát ajándékozó húsvéti vacsorát állítja központba, de előtte és alatta mint sötét viharfelhő holló szárnyait odaterjeszti Júdás árulását.Máté felidézi a betániai vacsoráról ellógott Júdás szörnyű tettét. Miután Jézus megvédte Mária szinte fejedelmi kenet-pazarlását, „ekkor egy a tizenkettő közül, akit karióti Júdásnak hívtak, elment a főpapokhoz, és azt mondta nekik: Mit akartok nekem adni, hogy átadjam őt nektek? Azok megígértek neki harminc ezüstöt. Attól fogva kereste a kedvező alkalmat, hogy elárulja őt”.(Mt 26,16) Jézusnak a vacsora hátralévő részében mint szívét csipkedő keserű fájdalom munkált ez a látomás. Mellette a mindent odaadó, szívet melengető szeretet látványa, odébb a főpapi házban hideg kufár-alkú az Ő bőrére istenemberi látomásban. Istent helyettesítő zsidó főpapok, és egy az újszövetségi legfőbb papok közül. Az alku tárgya: mennyit ér Jézus vére ellenségeinek? Jézus tudja, hiszen ötszáz évvel korábban Zakariás próféta már megjövendölte: „Erre ők harminc ezüstöt mértek ki béremül”. (Zak 11,12)Nagycsütörtök reggel, „a kovásztalan kenyerek első napján odamentek Jézushoz a tanítványok, és azt mondták: Hol akarod, hogy elkészítsük neked a húsvéti vacsorát? Ő azt felelte: Menjetek el a városba ehhez és ehhez, és mondjátok meg neki: A Mester üzeni: az én időm közel van, tanítványaimmal együtt nálad fogom megtartani a húsvétot. A tanítványok úgy tettek, ahogy Jézus megparancsolta nekik, és elkészítették a húsvéti vacsorát. Amikor beesteledett, asztalhoz ült a tizenkettővel. Miközben ettek, így szólt: Bizony, bizony mondom nektek, egy közületek elárul engem”. (Mt 26,17-21) Mind a tizenketten ott voltak az első csodálatos kenyérszaporításon és utána a kafarnaumi zsinagógában, ahol Jézus megígérte, hogy sokkal jelentősebb ajándékra készül: az árpakenyér helyett mennyei kenyeret fog adni nem tízezer embernek, hanem az egész történelemnek. Lelkes fogadtatás helyett akkor a legtöbb hallgatója otthagyta Jézust. Most perceken belül önmagát akarja adni a kenyér és bor színe alatt. De mielőtt ez bekövetkezik, a maradék tizenkettőből egytől örökre elbúcsúzik. Attól, aki eladta a lelkét a sátánnak. Jézusnak pedig ez az egy is rettenetesen fáj.

EUCHARISZTIARÓL NEVEZETT BOLDOG KLÁRA

EUCHARISZTIARÓL nevezett KLÁRA 

klarissza

 (1960-1984)

Zaire egyik kicsiny falujában született Astrid Mwanbule. 12 évesen nyerte el a keresztséget. 19 éves korában belépett a kabindai klarisszák közé. Családja tagjai le akarták beszélni. „Imádkozni akarok - mondta -, és hogyha kell, kész vagyok szenvedni is az én Uramért!” Jövőbemutató szavak, melyeknek mélységét kezdetben maga sem fogta fel. A kezdeti években hozzá kellett szoknia, hogy más akaratát kövesse - eddig saját akaratát tette. 1982-ben letette első fogadalmát. Egy év múlva egy orrpolip műtétnél felfedezik, hogy orr-rákja van, és semmi remény nincs a gyógyulására. A műtőasztalon mondta: „Uram, fölajánlom neked életemet, hogy az emberek tehozzád térjenek örömben és szeretetben.” Ez a felajánlás igen titokzatos forrást nyit meg. Tíz hónapnyi szenvedés következik egyetlen zokszó nélkül, csak a dicsérő és közbenjáró ima hangzik ajkairól, és fogadja azokat, akik őt meglátogatják. Vak, féloldalt béna, arca teljesen eltorzult, de szelíd marad, és így megy Isten országa elé annak kíséretében, amit ő „rák testvérnek” nevez. Szent Ferenc példájára kevéssel halála előtt elénekelte: „Áldott légy Uram, nővérünkért, a testi halálért.” 1984. ápr. 1-én halt meg - 24 évesen, mint Kis Szent Teréz. Példája kisugárzása egyre növekszik.Még túl közeli halála ideje ahhoz, hogy esetleges boldoggá avatásáról biztosat mondjunk.
Klára nővér életfelajánlása és hősiesen viselt szenvedése emlékeztet Lisieuxi Szent Teréz életfelajánlására:
„Hogy tökéletes szeretetben élhessek, A TE IRGALMAS SZERETETED EGÉSZEN ELÉGŐ ÁLDOZATÁUL AJÁNLOM FEL MAGAMAT, és azt kérem, eméssz el engem maradéktalanul,… hogy a Te Szereteted vértanúja lehessek, ó Istenem! Azt kérem, hogy ha majd ez a vértanúság alkalmassá tesz arra, hogy előtted megjelenjek, ebbe haljak bele, és a lelkem késlekedés nélkül szárnyaljon a Te IRGALMAS SZERETETED örök ölelésébe.”

Imádság:
Istenünk, te boldog emlékű Klára nővért arra indítottad, hogy Szent Klára rendjébe lépjen s életét áldozatul ajánlja fel Istennek felebarátai megtéréséért. Példája serkentsen minket Isten akaratának készséges teljesítésére. A mi Urunk Jézus Krisztus által.