Cezareai Szent Julitta

Szent Julitta

vértanú.

 †303.

A kappadóciai Cezareában volt gazdag özvegy. Egy gonosz ember kiforgatta vagyonából. Julitta hiába emelt vádat, mert istentelenséggel vádolták meg. Mivel nem áldozott a császárnak, máglyahalálra ítélték. Önként indult a máglyára. Teste épségben maradt. †303.

Erdő Péter: Isten irgalmát akkor követjük, ha szeretjük a másik embert

Július 29-én, pénteken Erdő Péter bíboros tartott katekézist a krakkói magyar zarándokokat befogadó lengyel plébánián. Az utolsó közös alkalmon jelen volt Körmendy Adrienne főkonzul asszony, valamint Udvardy György pécsi megyéspüspök is csatlakozott a magyar fiatalokhoz.

A reggeli katekézis elején a Fatimai Boldogasszony-templom plébánosa köszöntötte a megjelenteket, és utalt a nap szentjére, Szent Mártára, aki házába fogadta Jézust. Örömét fejezte ki, hogy a plébánia is ezt a szerepet töltheti és tölthette be az elmúlt napok alatt, otthont adva magyar fiatalok százainak.

A bíboros katekézise előtt Monostori László olvasta fel Máté evangéliumának egy szakaszát, amely az utolsó ítéletet állította a középpontba, rámutatva az irgalmasság cselekedeteire (vö. Mt 25,31–46).

Erdő Péter tanításának elején Szent Fausztina naplójából idézett, összefüggésben a napi témával, amelynek mottója így hangzott: Istenem, tégy engem a Te irgalmad eszközévé. A bíboros ezzel a kérdéssel vezette fel a katekézist: Mi hogyan lehetünk irgalmasok?

Szent Fausztina gondolataira utalva elmondta: irgalmasnak kell lennie a szemünknek, mert meg kell látnunk mindenkiben a jót, a szépet, közösségeinkben is. Erdő Péter itt utalt ítélkezéseinkre, amelyek nemcsak személyes kapcsolatainkat hatják át, hanem egyes népcsoportok iránti gyűlöletben és lenézésben is megjelennek.

Továbbá irgalmasnak kell lennie a fülünknek, hiszen „rá kell hallgatnunk” a másik emberre; meg kell hallgatnunk az ő gondjait, fájdalmait – e nélkül ideológiát erőltetünk a másikra – fogalmazott Erdő Péter, majd hozzátette, hogy Európában is nagy kísértés az, hogy egy nemzet akarja az igazságot képviselni, egyedül.

Ezután így folytatta: irgalmas kell, hogy legyen a beszédünk is, azaz tudjunk jót, kedveset mondani, őrizkedjünk ne csak a rágalmazástól, hanem a megszólástól is, mert nem biztos, hogy helyesen cselekszünk, ha mások hibái töltik ki beszédünket.

Irgalmasnak kell lennie kezeinknek és lábainknak is, ami azt jelenti – fejtette ki a bíboros –, hogy tenni kell a másik emberért; vennünk kell a fáradságot, a hosszú út megtételére el kell szánnunk magunkat másokért, mert Isten megáldja az erőfeszítéseinket – hangsúlyozta.

Végezetül, összefoglalva Szent Fausztina gondolatait, buzdított, hogy legyen irgalmas a szívünk, érezzünk rá a másik emberre, figyeljük a vágyait és érzelmeit, mert, ahogyan Erdő Péter fogalmazott, a metakommunikációból sokszor többet tudunk megérteni. Pascalra hivatkozott, amikor úgy fogalmazott, hogy a szívnek megvannak azok az érvei, amelyeket az ész nem ismer – tehát nem lehetünk pusztán racionalisták!

Katekézisének folytatásában a bíboros tovább kereste a korábban feltett kérdésre (Mi hogyan tudjuk Isten irgalmasságát közvetíteni?) a választ, amelyet egy másik kérdés felől próbált megközelíteni: Mit jelent az, hogy Isten irgalmas?

Irgalom és igazságosság kapcsolatáról szólva kifejtette, hogy mindkettő Isten tulajdonsága, amelyek csak az ember oldaláról lehetnek különbözőek, de Istenben, aki túl van téren és időn, egységet alkotnak.

Isten irgalmát akkor követjük, ha szeretjük a másik embert – fogalmazott, ugyanakkor tovább kérdezett: ez mit jelent? Érzelmeket csupán? Kiszolgáljuk a másik ember vágyait? Beszédében arra mutatott rá, hogy nem elegendő a másik ember vágyait kielégíteni, hanem azt kell néznünk, hogy mi szolgálja embertársunk javát. Arra kell figyelnünk, hogy mi a jó az emberben, úgy, ahogyan II. János Pál pápa is az isteni kinyilatkoztatásból értette meg Krisztus által és rajta keresztül, hogy mi az ember lényege.

A továbbiakban az evangéliumi szakaszra utalva elmondta, hogy minden nemzet fontos az Úr számára, azonban az üdvösségünk egyéni cselekedeteinken múlik, azon, hogy miképpen szolgáljuk a másik ember boldogságát.

Felhívta a figyelmet arra, hogy közösségeinkben is fontos, hogy irgalmasan tekintsünk egymásra, ami azt is jelenti, hogy a nemzeteknek is a szerető Isten irgalmas tekintetével kell fordulniuk egymás felé. Ebben a folyamatban azonban az első lépés, ahogyan a bíboros rámutatott, az, hogy mi magunk megtérjünk – ez vezet ugyanis ahhoz, hogy Isten irgalmának munkatársai lehessünk.

Katekézisének zárásaként a Szentlélek áldását kérte, hogy valóban tudjunk az Ő sugallataira odafigyelve élni és cselekedni.

A továbbiakban a bíborosnak feltett kérdésekből válogattunk.

Mit jelent bíboros úrnak személyesen az irgalmasság szentéve?

Erdő Péter bíboros a kérdésre kifejtette, hogy nagyon örültek a szentév meghirdetésének, és igyekezettel próbálták magyarra fordítani a szentévi bullát is. A szentév jelentőségéről szólva kiemelte, hogy az alkalmat ad a teljes búcsúra, amellyel az ideig tartó büntetéseink alól is felmentést kaphatunk. Személyes élményéről beszélve pedig kifejtette, hogy a cebui Eucharisztikus Világkongresszus alkalmával, amikor áthaladhatott a szentévi kapun, elgondolkozva, hogy mit tehet ő, eszébe jutott, hogy az élőkért és holtakért mindig tud imádkozni. Az irgalmasság szentévének búcsúfeltétele többek között az is, hívta fel rá a figyelmet, hogy minden ember személyesen elmélkedjen Isten irgalmáról, ami lehetőséget ad arra, hogy érzékennyé tegye szívünket.

Egy hitetlennek mivel tudom megmutatni Isten irgalmasságát?

A kérdésre válaszolva a bíboros Teréz anya életpéldáját állította a fiatalok elé, akin keresztül az isteni irgalmasság segítő szeretete nyilvánult meg. Ezt mindenki megérti – fogalmazott Erdő Péter. Arról is szólt, hogy a missziónak is éppen az a lényege, hogy egy adott közösségben és velük együtt éljenek, és csak lassan tárják fel missziós tevékenységük mélységeit.

Ön milyennek képzeli el az Istent?

Elképzelhetetlennek – hangzott Erdő Péter bíboros válasza. Utóbb hozzátette, hogy ha Jézus Krisztusra tekintünk, az Ő személye közelebb vihet bennünket ahhoz, hogy megtapasztaljuk, milyen az Isten. Azonban a bíboros hangsúlyozta, hogy ha nem tudatosítjuk, hogy Isten elképzelhetetlen, akkor nem rendülünk meg azon, hogy Ő az, aki közel lép hozzánk.

Ő túl van az időn és a téren – hangsúlyozta, utalva arra, hogy térbeli részekre osztva szegényes gondolatokra jutunk csupán.

Majd arról is beszélt a kérdés kapcsán, hogy Istenben a teremtés, az, hogy létezünk, és a végső kiteljesedés egyként van jelen. Ha az Isten világa találkozik a tudatunkkal, akkor ott paradoxon van. Mégis az Eucharisztia – Krisztus áldozata egyetlen! Bár már kereszthalála előtt, az utolsó vacsorán rámutatott a kenyérre, mondván, hogy „ez az én  testem…”, a jövőbeli esemény jelenvalóvá lesz Benne. Így az Eucharisztiában is mindig jelenvalóvá válik az egyetlen áldozat. Isten irgalmassága által áthidalja az emberi korlátokat – mondta Erdő Péter.

Milyen tapasztalatai és élményei vannak II. János Pál pápával kapcsolatban, akit személyesen is ismerhetett?

Erdő Péter megosztotta a hallgatósággal a szent pápához fűződő emlékeit, kiemelve azt, hogy a pápa, bár ki sem mondta kéréseit, és nem szólt egy szót sem, mégis tudta, hogy mit szeretne mondani. II. János Pálnak nagyon erős kisugárzása volt, ha közeledett egy terembe, még érkezése előtt mindenki felállt, mert érezték azt a különleges atmoszférát, amelyet jelenlétével teremtett meg. Boldog VI. Pálról szólva a bíboros elmesélte, hogy jelenlétében nagy szeretetet élt át, és azt tapasztalta, fontos volt számára a magyarok helyzete és ügye, rendkívül szelíd jelenléte pedig szintén hordozta azt a megmagyarázhatatlan élményt, amelyet nem minden emberrel kapcsolatban lehet átélni.

* * *

A katekézis utáni szentmisében Erdő Péter bíboros a napi evangéliumi szakaszról beszélt, amely Mária Erzsébetnél tett látogatását mondja el. A bíboros kifejtette, hogy a látogatástörténetet Lukács egy olyan mondattal vezeti be, amely az angyali üdvözlet összefüggésrendszerébe állítja azt. Mária az angyalnak feltett kérdésére, hogy vajon hogyan lehetséges az, hogy gyermeket fogan, kétféle választ kap, amely a bíboros értelmezése szerint magában foglalja a magyarázatot és a jelet. Mária tehát jelet látni megy Erzsébethez, amely Isten irgalmasságát mutatja meg, azonban a találkozásban ahelyett, hogy Mária ujjongana fel, mégis az Erzsébet méhében lévő magzat örömére, és így  magára Jézus Krisztusra terelődik a hangsúly. Évezredek várakozása teljesedik be tehát – fogalmazott Erdő Péter, hiszen szabadulást készített nekünk, az emberi nyomorúságunkból vezet ki bennünket.

Beszédében Erdő Péter arra is rávilágított, hogy az ember, bár újra és újra elbukik, a történelemben sorra követi és követte el a bűnöket, mégis Isten volt az, aki belépett a mi világunkba, hogy felemeljen bennünket, hogy szabad utat nyisson az egyén és az emberiség számára is az ördögi körből való kilépésre.

Krisztus az ember, aki megszabadít bűneinktől, ezért van helye az ujjongásunknak, van reményünk a megváltásra és szabadításra. Ennek akkor tudjuk igazán átadni magunkat, ha nap mint nap találkozunk vele az Oltáriszentségben. Adja Isten, hogy ez a találkozás tegye teljessé mindannyiunk életét! – zárta prédikációját Erdő Péter.

* * *

Erdő Péter a szentmise után feltett kérdésünkre, hogy vajon a papok és szerzetesek hogyan élik meg az Ifjúsági Világtalálkozón való részvételt, elmondta, hogy egy ilyen találkozó visszaigazolása hivatásuknak. Látva a fiatalok örömteli arcait az utcákon, a derűt, a sok mosolyt, amelyek mind a hitből fakadnak, arra mutathatnak rá a bíboros szerint, hogy az Isten nagy tervének a része. Általa Isten gondviselését tapasztalhatjuk meg, azt, hogy Ő szeret minket. Ez az is jelenti, hogy minden szenvedés ellenére Istené az utolsó szó. Látva, hogy a hit örömét így lehet közvetíteni, egy szerzetesnek vagy egy papnak óriási élmény és tapasztalat; ennél szebb hivatást nem lehet elképzelni – fogalmazott Erdő Péter. Látva, hogy az Isten tevékenysége mit eredményez az emberekben, lángra lobbantja a papok szívét is.

A találkozón annak lehetünk tanúi, hogy az emberi élet nem véletlenszerű, hanem fontos valaki számára; Isten ültette az emberbe annak vágyát, hogy fontosnak érezze magát, létezését, minden anyagi javakra való törekvéssel szemben.

A bíboros azt is kifejtette, utalva az evangéliumi szakaszra, hogy az Istennel való találkozás adja az ember életében a legnagyobb örömöt. Ez helyez el bennünket Isten szeretetében és tervében. És ha Isten szeretete a végső, akkor semmilyen szenvedés és korlát nem lehet annál nagyobb, akkor azt mondhatjuk, hogy nem a gonoszé az utolsó szó, nem a korlátlan értelmetlenség a döntő. Mindennek Istenben van meg a maga értelme – mutatott rá az interjúban Erdő Péter.

A bíboros azt is megosztotta, hogy különösen készül a Szentatyával való közös záró szentmisére, hiszen ott az egész egyház képviselőiben jelen lesz; ez olyan, mint amikor Mózes összehívja az egész népet, mert Isten szólni akar hozzájuk. Erdő Péter Isten találkozását emelte ki népével, amelyet egy ilyen ünnepélyes alkalom kifejez.

A találkozóra vezető útról szólva a bíboros kiemelte, hogy mennyire fontos megállni egy-egy kegyhelyen, egyházmegyében, hogy megismerjük az ottani életet. Mintha az ember Isten felé vezető zarándokútja fejeződne ki egy ilyen útban. Érdekes azoban, hogy a mai ember szívesebben tesz meg több száz kilométert, mint hogy elolvasson egy könyvet – mutatott rá a bíboros, majd hangsúlyozta, hogy ha az embert a mozgás, a látvány indítja el, hogy elinduljon lelki értelemben is, akkor nosza! Ugyanakkor fontos megállni, megkérdezni önmagunktól, hogy miért is vagyunk itt. Ez segít abban, hogy lelkünkben is nagy utat tegyünk meg, hogy eljussunk létünk legvégső pontjáig, ahol Istenre találunk rá.

Brzeskóban Orosz Atanáz püspök katekézisében arról beszélt, hogy Isten ítélete nem elrettentő, hiszen a trónon az Emberfia ül, aki ismer bennünket, és meghív, hogy vele legyünk országában. Jézus Krisztusban találkozik az irgalmasság és az igazságosság. Arra hívta a fiatalokat, fogadják meg, hogy életük minden napján Isten akarata szerint fogják szolgálni Istent és az embertársakat, és élik azt az irgalmat, amelyre minden ember rászorul. Tanítását így fejezte be: legyetek szentek, hogy Krisztus ítélőszéke előtt majd jó feleletet adjatok. A katekézis befejeztével a fiatalok ez alkalommal is feltehették kérdéseiket a tanítással kapcsolatban a főpásztornak, aki a saját és az egyház élő tapasztalatából válaszolt azokra, sőt még néhány előző napokról maradt kérdésre is.

A szentmisét, amelynek főcelebránsa Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Ifjúsági Bizottságának elnöke volt, a franciaországi túszdráma áldozatáért, Jacques Hamel atyáért ajánlották fel, szolidaritást vállalva az IVT-n részt vevő francia fiatalokkal, akik böjttel és imádsággal gyászolnak ma. Palánki Ferenc szentbeszédében felhívta a fiatalok figyelmét: az, hogy itt vagy a világtalálkozón, nem véletlen, hanem már maga ez a tény is egy küldetést foglal magában. Biztatta őket: hozzák le Isten szeretetét a földre, életükkel jelenítsék meg Isten jóságát, és így bátorította őket az elköteleződésre: arra vagy szabad, amire elkötelezed magad, és annyira vagy szabad, amennyire elkötelezted magad.

Az Irgalmasság Szent Éve 241.

Miért beszél Jézus példabeszédekben?

„Ekkor odamentek hozzá tanítványai, és megkérdezték: Miért beszélsz nekik példabeszédekben? Nektek megadatott, hogy megértsétek a mennyek országának titkait – felelte --, de nekik nem. Akinek van, annak még adnak, hogy bőségesen legyen nekik, de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amijük van. Azért beszélek nekik példabeszédekben, mert van ugyan szemük, de nem látnak, van ugyan fülük,  nem hallanak. Beteljesedett rajtuk Izajás próféta jövendölése, mely Így szól: Hallván hallotok, de nem értetek, nézvén néztek, de nem láttok. Megkérgesedett e népnek a szíve. Nehezen hallanak a fülükre, a  szemüket meg behunyták, hogy szemükkel ne lássanak, fülükkel ne halljanak, s szívükkel ne értsenek, nehogy bűnbánatot tartsanak, és meggyógyítsam őket. A ti szemetek boldog, mert lát, s a fületek is az, mert hall. Bizony mondom nektek, sok próféta és sok igaz ember kívánta látni, amit ti láttok, de nem látta, és hallani, amit ti hallotok, de nem hallotta” (Mt 13,10-17) Mi jellemző a ma emberére? Mindezt hogy látjuk másokban, akik a kortársaink, vagy ami még kényesebb: a családunk tagjai, testvéreink, netán szüleink, esetleg a nagy lélekrontó ateizmus hagyott rajtuk meg-nem-változtatható tüneteket!? Büszkén húzzuk elő a táskánkból vagy zsebünkből a legmodernebb telefont, sokan büszkék arra, hogy a nagyvilág minden táján jártak már, de ágyhoz vagy tolószékhez kötött nagyszüleiket, kevésbé gazdag rokonságukat talán nem is ismerik. Jó lenne megjegyezni, hogy ez  a földi élet nem a boldogság örök terepe, hanem a boldogító, önfeláldozó jótevőké, akik tudják és gyakorolják, hogy ennek a földi játéknak egyszer végeszakad, a pénzünk, házunk, mindig legmodernebb kocsink itt marad, másé lesz, még az agyondédelgetett testünkből is kiragad az isteni végzés, és el kell indulnia hihetetlen sebességgel a lelkünknek Jézus Krisztus ítélőszéke elé. Ott egyetlen  kérdés létezik: mennyi jót tettél másokkal?

Évközi 17. hét Szombat

Évközi 17. hét Szombat
Mt 14,1-12
„Ez Keresztelő János”

Isten azért adta az értelmet az embereknek, hogy felismerjék a sok látni és érteni való között és fölött az örökkön élő legfőbb lényt, mindenek Teremtőjét és Urát, az Istent. Amikor okokat keresünk, és rátalálunk a kiinduló, az első okra, különösen, ha a legvégső okot is felfedezzük, akkor értelmünk eléri igazi célját, feltárult előtte Isten léte. Ő az, akinek léte nem származik senkitől, sehonnan, mindent örökkön örökké birtokol a saját erejéből. Heródes király nem tartozott az okos, értelmes emberek közé. Ügyesen felhasználta kapcsolati tőkéjét, amikor Rómában kilincselt, hogy a zsidó tartományokban Jézus nyilvános működését kicsit megelőzve helytartó legyen királyi rangban. Könnyen érvelhetett személye mellett, ugyanis jól ismerték öreg apját, akit a történelem „nagy” jelzővel tisztelt meg. Ő volt Heródes Antipász, Nagy Heródes unokája. Amikor a zsidótörvények ellenére feleségül vette bátyja elbocsátott feleségét, Keresztelő János figyelmeztetését, tiltó bejelentését nem vette komolyan. Áskálódó neje miatt a prófétát börtönbe vetette, de később egy születésnapi ünnepségen előadott tánctól bájolódva a táncosnő kedvéért megölette a börtönben, de megnyugodni nem tudott. Lelkiismerete zaklatása között úgy vélte, hogy az a Názáreti Jézus, akit János mutatott be Isten Bárányának a Jordán partján, az ő erejével műveli csodáit. Nem gondolkodott normálisan Jézus perének idején sem, amikor épp Jeruzsálemben tartózkodott. Pilátus a tárgyalás során értesült róla, hogy Jézus nem az ő tartományához tartozik, hanem Heródeséhez. Odaküldte Heródeshez Jézust, hogy vizsgálja ki perét. Heródes nagyon megörült a hírnek, hiszen régóta szerette volna látni Jézust, de Jézus nem kereste fel. Most erőszakkal odavitték hozzá. Nagyképűen tette fel kérdéseit, láttatni óhajtotta hatalmát. Jézus azonban szóra sem méltatta. Ekkor kigúnyolta a Názáretit, ennek érzékeltetésére fehér ruhába öltöztette, majd visszaküldte Pilátushoz. Addig haragban voltak, ettől a naptól jó barátok lettek. Amikor az utolsó ítéleten sor kerül Jézus ellenségeinek ítéletére, vajon ők hogy viselkednek? Mivel tudnának védekezni? Talán azzal, hogy földi életében nem lehetett felismerni isteni mivoltát? A legfelsőbb állami vezetőknek is gondolkodniuk kell, ez alól soha senkinek nincs felmentése. Heródes ott áll majd Jézus előtt. Hivatkozhat-e arra, hogy megesküdött a táncosnőnek, hogy bármit kérhet, még országa felét is? Amikor a kérést meghallotta, hogy a lány oktalan, gyalázatos gyilkosságot követel, akkor esküre, szertartásos isteni tanúságra hivatkozhat normális valaki? Vagy rongyrázás volt a vendégek felé: nekem semmi sem szent, csak a magam akarata? Milyen emléket ébreszt akkor már kijózanodott eszében, hogy aláztam meg az Isten Fiát, a szenvedésében hozzám küldött Názáreti Jézust? Mit kaphatok most érte jutalmul? Mibe öltöztet ő engem? Szörnyű és örök kínokba. Amikor a földi hatalmasok maguk vagy mások sikeréért Isten jogaiba tipornak, jusson eszükbe, hogy eljárásában és ítéletében az igazság az alapvető. Ha itt valamelyik „nagyúr” irgalmas lett volna, ott vele kapcsolatban is alkalmazná Jézus.

LIPNICAI BOLDOG SIMON

LIPNICAI BOLDOG SIMON

 (kb.1432 –1482)

Lipnicában, Lengyelország északi részén született. Krakkóban végezte egyetemi tanulmányait, igen jó eredménnyel. Kapisztrán Szent János akkoriban, 1453 nyarán járt Krakkóban. Beszédei hatására előkelő ifjak, egyetemisták, egyetemi tanárok több mint 130-an léptek be a Ferenc-rendbe, köztük Simon is. A hivatások ily nagy száma páratlan még Szent János életében is, sehol máshol nem olvasunk hasonló jelenségről. Igazában a szentek tudnak másokban is hivatást ébreszteni a szent életre. (A lengyel nép vallásossága is szerepet játszott ebben.) Simon pappá szentelése után Krakkóban kezdte meg igehirdetését. Szavainak és imáinak hatására sok bűnös is jó útra tért. Naponta

több órát szentelt az imának; a Boldogságos Szűzet külön imákkal tisztelte, ünnepeit megünnepelte. De ellátta a rendházban az egyszerű munkákat is, kerülte az emberek dicséretét. Több évi apostolkodás után engedélyt kapott arra, hogy a Szentföldre zarándokoljon. Elindult azzal a titkos szándékkal, hogy ott vértanúságot szenvedjen. Ez a reménye azonban nem teljesült. Visszatérve folytatta az igehirdetést.

Beszédeit akárhányszor úgy fejezte be, hogy hallgatóival háromszor kiálttatta Jézus nevét. Néhány krakkói kanonok ezt nehezményezte, szükségtelen újításnak tartotta. Simon a legközelebbi beszédében olyan ékesszólóan beszélt Jézus neve erejéről, dicsőségéről, megemlítve Szent Bernardint, aki Jézus neve hirdetéséért üldözést szenvedett, de végül diadalmaskodott, hogy a kanonokok visszavonták megrovásukat s már nem emeltek kifogást az újítás ellen.

Rendjében többféle hivatalt is viselt, egy időben tartományfőnök volt. Testének alig engedett pihenést, „majd az örök nyugalom idején lesz idő a pihenésre” - szokta mondani. Az 1482. évi pestis idején hősiesen ápolta a pestises betegeken Ő is elkapta a járványos betegséget s Krakkóban 1482. júl. 18-án a felebaráti szeretet áldozataként halt meg. Ilyen módon teljesedett vágya a vértanúság után. Krakkóban a Szent Bernardin templomban temették el. Sírjánál hamarosan sok csodás gyógyulás történt. XI. Ince pápa (1680 körül) hagyta jóvá tiszteletét.

Jézus szavai: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja felebarátaiért.” (Jn 15,13.)

Imádság:

Istenünk, add, hogy Boldog Simon példájára mi is tiszteljük Jézus Szent nevét, s a Boldogságos Szűz segítségül hívásával felebarátunk és saját magunk üdvösségét elnyerjük. Ki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.

Székely János: A gonoszság hatalma nem korlátlan a világban

Július 28-án, csütörtökön Székely János esztergom-budapesti segédpüspök tartott katekézist a krakkói Fatimai Boldogasszony-templomban. Elmélkedésében Isten irgalmáról beszélt, mint ami egyedül képes gátat szabni a gonosz hatalmának.

Székely János fohásszal kezdte délelőtti katekézisét, kérve a Szentlélek jelenlétét. Elmélkedését ezzel a kérdéssel vezette fel: Miért volt fontos II. János Pál pápa számára az irgalom titkának hirdetése? Miért fontos ez különösen a 20. század végén?

Székely János II. János Pál életének eseményeit állította a zarándok-fiatalok elé: az egykori pápa egyetemistaként élte át a német megszállást, látta, ahogyan elhurcolják az egyetem tanárait és a krakkói papokat, akik közül sokan nem tértek vissza. Személyesen járt azonban abban a templomban, ahol Szent Fausztina megkapta az isteni irgalmasságról szóló kinyilatkoztatást, és ott imádkozva értette meg, hogy Isten azért engedi meg a gonosz jelenlétét a világban, mivel szabadságot adott az embernek, amely azonban nem korlátlan – vezette fel mondandóját a püspök.

Úgy folytatta: az isteni irgalom az, amely egyedül képes korlátot adni a világban jelenlévő gonosznak. II. János Pál pápa megértette, hogy a 20. század háborúinak fájdalma közepette a lengyel nemzet küldetése is az, hogy nemet mondjon a nácizmusnak, egyedül a szeretet erejével, hiszen a gonoszt nem lehet más eszközzel legyőzni.

Böjte Csaba ferences szerzetes szavait idézte fel, aki így fogalmazott: a sötétséget nem lehet karddal szétkaszabolni, de elég egy gyertyát meggyújtani.

A segédpüspök arra hívta fel a figyelmet, hogy minden ember arra kapott meghívást, hogy lelkében gátat szabjon a gonosz hatalmának elsősorban az Isten törvényei szerinti élettel, ahogyan Krisztus saját testét helyezte a bűn lándzsái elé – fogalmazott.

Székely János ismét II. János Pál pápa életpéldáját állította a hallgatóság figyelmének középpontjába. Elmondta Krakkó keletre található városrészében, a Nowa Hutában található templom építésének történetét, amely a szent pápának, akkori krakkói érseknek köszönhető. A lengyel pártállam nem engedte az ipari városrészben templom építtetését, így Karol Wojtyła maga ment ki az új városrészbe, hogy ott elkezdjen szentmisét mondani. Így volt ez karácsonykor is, a hidegben több ezren vettek részt az érsek által celebrált ünnepi szentmisén. Az 1978-ban megválasztott pápa és a lakosság imádságos lelkületének nem tudott ellenállni a pártállam erőszakossága. Székely János Dávid parittyájára utalt, amikor azt mondta, a Rózsafüzér szemei voltak azok, amelyek megállították Góliátot, a gonosz hatalmát.

Több eseményre hivatkozva beszélt a továbbiakban arról, hogy Isten irgalma miképpen nyilvánult meg a történelem folyamán, majd személyes példával folytatta a katekézist: Katonasága idején különösen a kispapokat alázták meg, sokszor gúnyolták őket. Egyik katonatársuk is csúnyán beszélt a többiek, és különösen saját édesanyjáról. A segédpüspök elmondása szerint sokat szenvedtek miatta. Egyik karácsonykor, amikor nem volt semmilyen közös megemlékezés Krisztus születéséről a táborban, ahonnan őket sem engedték haza az ünnepre, kispaptársaival mégis összejöttek, gyertyát gyújtottak. Valaki elővette a családjától kapott öt narancsot, amit a fenyőágak alá helyeztek. Az éneklés és imádság után, a hátul meghúzódó, korábban őket bántó társuknak adták a narancsokat, karácsonyi ajándékként. A püspök elmondása szerint a férfi nagyon meghatódott: soha életében nem kapott még ajándékot, édesanyja elhagyta őt, soha nem tudta meg, kik a szülei. Székely János ebben a történetben is az isteni irgalom megvalósulását látta, majd Szent Pál mondatát idézte: „Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, hanem te győzd le a rosszat jóval” (Róm 12,21). Ferenc pápa szentévi törekvésére hivatkozva pedig kiemelte, hogy mennyire fontos lenne, hogy az irgalmas Jézus arca tükröződjön az egyházban, ha elindulnánk a szegények és a periférián élők felé.

A püspök buzdította a fiatalokat, hogy legyenek az Ő irgalmas arca a világban, akiben felismerhető az Isten!

Ahogyan fogalmazott: A mai világban nagyon nagy szükség van a szeretetre! Az egyház küldetése, hogy emberibb, igazabb világot építsen!

Székely János felidézte egy rabbi történetét is, akitől megkérdezték, hogy mi a különbség a Genezáreti-tó és a Holt-tenger között, amelyeket ugyanúgy a Jordán vize táplál. A rabbi azt mondta: a Genezáreti-tó tovább adja azt a vizet, amit befogad. A Hol-tenger nem ad tovább semmit. Ennek kapcsán Székely János arra figyelmeztetett, hogy ha közösségeink nem adják tovább az isteni kegyelmet, Holt-tengerré válnak. Így a kilépésre és az önátadásra buzdította a fiatalokat a reggeli katekézis szónoka.

Mondandója közben felolvasta az aznapi evangéliumi szakaszt Lukács evangéliumából, amely az elveszett bárány példabeszédéről szólt.

Amint a püspök megfogalmazta, Jézust sokan bántották azért, mert túl irgalmas volt. Ugyanígy tesz azonban az Isten is – ujjong, ha egy bűnös megtér, hiszen meg akar tisztítani és meg akarja ölelni a tőle eltávolodott embert. Nem nyugszik, ha valaki elveszett, felkel és elindul megkeresni azt – fogalmazott, majd hozzátette: „Te az Isten számára mindennél fontosabb vagy, szüntelenül figyel téged – születésünkkor az Örök Teremtő is ujjongott, aki teremtett!”

Örök szeretetből alkot az Isten – mivel mi nem tudjuk Őt a maga valóságában megtapasztalni, ezért Ő jön, önmagát ajándékozza nekünk, mivel emberi szívvel akart szeretni: Ahogyan a vőlegény örül a mennyasszonynak, úgy örül neked a te Teremtőd! – idézte Székely János Izajás próféta könyvének sorait.

Végül három utat mutatott be, amelyek Isten befogadására vezetnek: a Biblia olvasása, Isten élő Igéje, amely Lélek és élet, amely fölülről építi az egyházat, a világot; az imádság, amelyben Isten néz bennünket, az Ő tekintete ölel körül mindannyiunkat. Isten nem tudja levenni rólunk a tekintetét; a szentségek vétele, amelyek Jézus szívéből fakadnak. Székely János itt a gyónásra hívta fel különösen a figyelmet, amelyben megtapasztalhatjuk valós önmagunkat, álarcok nélkül, szabadon.

Az irgalmasság éve sem szól másról – fogalmazott a püspök – mint a találkozásról; nem okosnak kell lennünk, hanem szeretnünk kell, önmagunkat kell odaadnunk szüntelenül, amely az ember legfontosabb és alapvető hivatása a világban – hívta fel a figyelmet Székely János katekézisének végén.

A tegnapi naphoz hasonlóan a katekézissel kapcsolatos kérdések közül válogattunk.

• Hogyan alakult püspök atya hivatása?

A kérdéssel kapcsolatban Székely János elmesélte egy hét éves kori élményét, amikor unokatestvérével németül beszélgetve, az ő kistestvérét babakocsiban tologatva megkérdezte tőle, hogy ha felnő, elveszi-e őt feleségül. A püspök már akkor is azt válaszolta, hogy nem lehet, mivel pap lesz. A segédpüspök azt is megosztotta hallgatóságával, hogy alapvetően soha nem ingott meg hivatásában, amelyre nincsenek logikus észérvek, ahogy a szeretetben sincsenek – mutatott rá. Első vágya az volt, hogy ferences és kertész lesz, egész nap békésen, egyedül Jézussal tölti majd napjait. Ezen kívül az önmaga Istennek való odaadása iránt érzett vágya volt erős lelkében.

• Mit jelenthet a mindennapi életben az irgalmasság?

Székely János elmondta, hogy a hétköznapokban nagyon fontos meglátnunk a másik fájdalmát. E kérdésnél Simone Weil francia-zsidó származású filozófusra hivatkozott, aki az irgalom legszebb példájaként beszélt az evangéliumban olvasható irgalmas szamaritánus történetéről. Weil e mondatot tartotta az egész történet szívének: „Meglátta, és megesett rajta a szíve!” Székely János úgy fogalmazott, hogy szemeink ablakok, amelyen beárad a másik ember fájdalma – ha őszintén nézünk –, így nekünk is fájni fog embertársunk szenvedése. A püspök arra buzdította a templomban jelen lévő fiatalokat, hogy ne féljenek a szegényekhez odalépni, hiszen az irgalom ekkor kezdődik.

Székely János ugyanakkor megemlítette a párkapcsolatot és házasságot is, amelyben a szeretet áradásáról lehet beszélni. Rámutatott, hogy ezt szüntelenül kell adni, különösen a férfinak kell állandóan a kapcsolat „indító motorjának” lennie, hogy tudjon örülni annak, hogy a felesége az ő felesége. Ha a férfi erre képes, akkor a felesége szárnyakat kap. Ez a férfi küldetése a házasságban, hogy egy életen át udvaroljon – hangsúlyozta Székely János püspök.

A püspök a (leendő) feleségeknek is adott tanácsot: érzékenyen jelezzék, hogy minek örülnének, mi az, ami fáj – ha ezt nem tudja egy nő, akkor nem működik a kapcsolat. Szükséges bátorítani a férfit és megtanítani arra, hogy hogyan szeresse menyasszonyát, feleségét! Székely János még azt is hangsúlyozta, hogy egy szép házassághoz nagy szív kell, kell tudni megbocsátani. A házasság olyan, mint két dallam együttes szimfóniája.

• Ha Isten ennyire szeret, miért nem tapasztalom?

Az Úristen nagyobb, mint az érzések, egy házasságban sem mindig lángol a szerelmi érzés – az Istennel való kapcsolat is ehhez hasonló. Személyünk legmélyén nem az érzések vannak, ha megyünk az Úristen felé, elveszítjük az érzéseinket – le kell ereszkednünk a mélybe; lényünk legmélyén Ő van jelen!

A kérdések végén Székely János egy különleges áldásra hívta az oltár elé azokat a fiatalokat, akik szerzetesként vagy papként szeretnék Istennek átadni önmagukat. A Fatimai Boldogasszony-templom oltára előtti lépcsősort teljes hosszában betöltötték a szerzetesi hivatásra készülő zarándokok, akikre Székely János áldását adta. Ezután mindazokat is áldásában részesítette, akik a családos élet mellett döntöttek.

***

A szentmisében elhangzott tékozló fiú történetéről beszélve Székely János feltette a kérdést, hogy vajon az Isten ennyire balga, hogy az apához hasonlóan odaadja mindenét fiainak? Isten, ahogyan a szentmise prédikációjában elhangzott, az emberre bízza az egész Földet, annak ellenére, hogy látta, hogy mennyi szörnyűség fog történni; a szülőkre bízza a gyermekeket, tudva, hogy mennyi sérülést fognak átörökíteni. Isten mégis a legnagyobb kincset bízza az emberre – fogalmazott Székely János – az életet.

Bűneink nem könnyű kis kalandok, miután minden megy a maga útján – az az életünket tékozolja; veszítünk szemünk csillogásából – mutatott rá. Majd az evangéliumi történet egy-egy mozdulatát emelte ki: a fiú nyomorúságai közepette rögtön visszaindul az atyai házba – jó lenne, ha mi bennünk is mindig megszületne ez a döntés – buzdított, majd kiemelte az apa magatartását.

Messziről meglátja a fiát – mert várta, talán minden délután kiült a ház elé. Nem azért engedi el, mert mindegy volt neki – lélekben a fiával van pokoljárása közben is.

Éppen így Isten házában mi sem vagyunk váratlan vendégek; minket is vár, rendkívül örül annak, hogy itt vagyunk ezen a találkozón – mondta Székely János.

Az apa fia elé fut – a felnőtt férfiak soha nem futottak az ókori keleten: az Isten megfeledkezik méltóságáról, nyakába borul, és átöleli őt – hívta fel a figyelmet.

Csak a fiát látja: halott volt és életre kelt, elveszett de megkerült – Ilyen az Isten tekintete! Így vár bennünket, kitárt karokkal, nem kívülről figyeli az életünket, hanem belülről éli át.

Székely János beszédének végén Szent Ágoston egy gondolatát elevenítette fel: Isten közelebb van hozzánk, mint mi önmagunkhoz, jobban szeret, mint mi saját magunkat, jobban ismer. Ezután hozzátette: Az Ő tekintete nem megalázó, hanem szerető!

***

Székely János a szentmise után elmondta, hogy nagyon jól érzi magát, még soha nem vett részt ilyen találkozón, bár Częstochowában márt járt lengyel zarándokokkal, ahol a megérkezésre százerre nőtt a létszám. Ennyi fiatalt énekelni, imádkozni azonban még nem látott, amelyet nagy kincsnek tart. Az interjúban hangsúlyozta, hogy az egyház ezt is ünnepli ezen a találkozón.

Ideérkezéséről a püspök elmesélte, hogy Budapestről indultak biciklivel egy kis közösséggel, az első és az utolsó napon vett részt. Nagy öröm volt számára a fiatalokkal együtt lenni. A találkozón jelen lévő fiatalok csillogó tekintete a püspök szerint annak bizonysága, hogy az evangélium igaz; amikor egy ember befogadja azt, az a lényére és arcára is „kiül”. Jézus soha nem elvesz, hanem kiteljesít, hiszen azért jött, hogy „életük legyen, és bőségben legyen” – mondta Székely János. Az evangéliumot egy dallamhoz hasonlította, amelyet ha az ember meghall, ha arra rátalál,  akkor érzi, hogy boldog, hogy a helyén van a világban. A fiatalok most ezt élik át – fogalmazott –, hogy a helyükön vannak, közösségben Istennel, egymással; ez ragyog rajtuk.

Székely János nemcsak katekézisében említette a szerető Jézus tekintetét, hanem kérdésünkre is arról beszélt, hogy az irgalmas Jézus képében az a fantasztikus, hogy bennünket néz; hogy engem néz. Hogy szeretettel belelát az egész életem mélységeibe – hogy ismer engem, felemel és tisztítani akar, magához akar hívni. Székely János elmondta, hogy a találkozó nyitószentmiséjén csak Jézus tekintetét nézte, az oltár mögött elhelyezett képre tekintett.

Az átalakulás gondolatánál, fogalmánál maradva úgy fogalmazott, hogy ha egy fiatal kilép a kényelemből és mer közeledni a szegények, cigányok felé, vagy ha elmegy Afrikába, és megtapasztalja, hogy nincs ivóvíz, nincs iskola, ruha, ha szembesül az emberi nyomorúsággal, az teljesen átalakíthatja a lelket. Sokszor közömbösek, távolságtartóak vagyunk, vagy félelemből nem merünk odalépni a szenvedők felé – mutatott rá. Emlékeztetett arra, hogy számára is meghatározó élmény volt szembesülnie unokatestvére szenvedésével, betegségével (a katekézisben elmondta, hogy vastüdővel élt, ő maga sokat járt be hozzá a kórházba).

A kérdésre, hogy mi segítheti a magyar fiatalokat abban, hogy hitük megerősödjön, Székely János elsőként a 20. század sérüléseire hívta fel a figyelmet, és arra, hogy a tragédiákat máig sem tudtuk feldolgozni. Szükség lenne arra, hogy lassanként talpra álljunk – mondta –, valamint arra, hogy keresztjeinket fel merjük venni, Jézusra tudjunk támaszkodni, és elhagyjuk a depressziós, elkeseredett állapotunkat. Szükség lenne továbbá tisztánlátásra, hiszen a mostani világ nagyon kaotikus, a fiatalok nehezen igazodnak el.

Mindazonáltal keresik a lelki mélységet, éppen ezért az egyház feladata, hogy behívja őket, hogy ne csak a homlokzatot mutassuk, a külsődleges programokat. Sokszor ezek mögül hiányzik az aranyfedezet, az imádság öröme és az egymás segítése. Jó lenne ezt az aranyfedezetet erősíteni, és visszatérni a forráshoz.

Székely János zárásként elmondta, hogy a találkozón szeretne eljutni az Irgalmasság-bazilikához, valamint szívesen megáll ott, ahol fiatalok énekelnek, örülnek egymásnak, hiszen a közösen átélt megtisztulás-élmény a szentgyónás által a közös örömben is megmutatkozik.

Krakkóban, a nap elején Soltész Miklós államtitkár látogatta meg a fiatalokat. Beszédében kiemelte, hogy a keresztény fiatalnak, keresztény embernek sugároznia kell a szeretetet, az örömet, amely azonban nem mindig jelent könnyű utat. Végül azt mondta: „Kívánom, hogy Krakkóban hivatások szülessenek, papi, szerzetesi és családos hivatások. Rajtatok múlik nemcsak Magyarország, hanem a kereszténység jövője is!”

* * *

A brzeskói helyszínen július 28-án Udvardy György pécsi megyéspüspök tartott katekézist. Tanításának elején hangsúlyozta: Jézus törvényei nem állnak távol a szívünktől, hiszen Ő ismer bennünket, küzdelmeinket, és ezeknek fényében alkotja meg az irgalmasság új törvényét. Az egyház tanítványi lelkületet kíván a fiataloktól, különösen ezekben a napokban, és annak felismerését, hogy mindannyian rászorulunk Isten irgalmára, de arra is, hogy mi is irgalmasak legyünk másokkal. Ha úgy tekintünk magunkra, mint akik a „kilencvenkilenc igaz” közé tartoznak, majdnem mindig rossz kérdéseket fogunk feltenni önmagunkra, életünkre vonatkozóan. Csak akkor jutunk el Istentől kapott hivatásunk felismerésére, ha tudatában vagyunk annak, hogy mi is az ő irgalmából élünk. A megyéspüspök rámutatott: Isten nem középszerűségre, kicsinyességre hív, hanem az ő teljességére.

A katekézis végén egy fiatal mély, őszinte tanúságtétele hangzott el arról, hogy Isten irgalmának megismerése hogyan újította meg őt a tisztaságért folytatott küzdelemben, kiteljesítve és boldoggá téve életét.

A katekézis erejét mutatja, hogy a résztvevők nagyon sok kérdést fogalmaztak meg a püspök felé, aki néhányra a közösség előtt válaszolt.

Az Irgalmasság Szent Éve 240.

Jézus a hajóról tanít.

„Egyik nap Jézus kiment a házból, és leült a tó partján. Nagy tömeg gyűlt köréje, ezért beszállt egy bárkába, és leült, a tömeg pedig a parton maradt. Ekkor példabeszédekben sok mindenre tanította őket, mondván: Íme, kiment a magvető vetni. Amint vetett, némely szem az útszélre esett. Jöttek az égi madarak, és fölcsipegették. Más mag köves talajba hullott, ahol nem volt neki elég föld.  Gyorsan kikelt, mert nem volt mélyen a földben. Amikor azonban forrón tűzött a nap, elszáradt, mert nem volt gyökere. Ismét más szúrós bogáncsok közé esett. Amikor a bogáncsok felnőttek, elfojtották. A többi jó földbe hullott, s termést hozott, az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosat, a harmadk meg harmincszorosat. Akinek füle van, hallja meg!” (Mt 13,1-9) Urunk máskor is hajóba szállt, ha a nép a tópartra gyülekezett. Ennek az volt az előnye, hogy a hallgatóság csak a víz széléig tudott Jézushoz közelíteni, nem volt közvetlen közeli a tolongás. A viz felülete pedig remekül dobta a partra a hangot, ráadásul fölfelé irányította, tehát nem nyelhette el a hallgatóság ruhája és az élő emberi test sem. A friss levegő pedig kimondottan áldásként hatott a hallgatókra, és egyszerre tanultak és remekül üdültek is. A hallgatóság mindezt gyakorlatból is ismerte, hiszen a honfoglaláskor Isten parancsára úgy osztották szét az elfoglalt házakat, szőlőket, gyümölcsösöket, főleg pedig a szántóföldeket, hogy minden család biztonságosan tudjon megélni belőlük. A téma tehát ismerős volt, és felkeltette az érdeklődést, hogy mit akar megértetni velük a Mester. Jézus pedig a természet ölén élő hallgatóságának  így könnyebben rámutatott, hogy a Teremtő végtelen bölcsessége mennyire velük él.

Szent Márta

Szent Márta      
1Jn 4,7-16; Jn 11,19-27  vagy  Lk 10,38-42
Az isteni erények: hit, remény, szeretet

Tapasztalatom szerint nem mindenki tudja, hogy mik az erények? Pedig a keresztény emberek életét ezek teszik könnyebbé, úgy, mint a tudósét sok beidegzett fogalom, a szakmunkásokét a begyakorlott kézmozdulatok. Az erények ugyanis azok a lelki erők, állandó készségek, amelyekkel könnyen és  gyorsan tudjuk tenni a jót. Ezek közül is kiemelkedően fontosak a jó Isten felé közvetlen irányuló erények: a hit, a remény és a szeretet. Szent Pál idejében is sokan törekedtek megszerezni a Szentlélek különös, ritkábban elnyerhető ajándékait. Igen azok nagyon fontosak, de magasan felettük áll a szeretet erénye, és vele a hit meg a remény is: „Most azért megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három; de ezek közül legnagyobb a szeretet”. (1Kor 13,13) Ma, Szent Márta ünnepén csodálkozzunk rá ennek a Jézus korában élt asszonynak a lelkében virágzó három isteni erényre. Nem tudjuk, az evangélium nem beszél arról, hogyan ismerkedtek meg Jézussal. Csak arról értesülünk, hogy Betániában laktak, tehát az Olajfák hegyének Jeruzsálemmel ellentétes oldalán. Olyan magától értetődő módon beszél arról az evangélium, hogy Jézus barátja volt a három testvér alkotta család fejének, Lázárnak. Amikor az Úr Jeruzsálemben tartózkodott, éjszakára rendszerint Betániába ment át tizenkét tanítványával. Bejelentés nélkül is szívesen látott vendégek voltak. Lázár egyik húga, Márta, volt a háziasszony. Azonnal örömmel készíteni kezdte a tizenhárom vendégnek a vacsorát és szálláshelyeket. Ennek a csodálatos asszonynak életében bámuljunk ma együtt a hitére, reményére és szeretetére! Családjával együtt tiszta, biztos és erős hittel hitte, hogy vendégük, a Názáreti Jézus az Ószövetségben várva-várt Messiás. Elfogadták, hogy Ő hozza a kinyilatkoztatás teljességét. Ezért a tanítására teljes hittel figyeltek. Mária oda is telepedett Jézus lábához, és feszült figyelemmel hallgatta a próféták Urának szájából közvetlenül az Isten igéjét. Ezt tette volna szívesen Márta is, de Szent Pált megelőzve élte meg, hogy a nagy erények között is legnagyobb a szeretet. De amikor Lázár beteg lett, elégnek találta csak üzenni Jézusnak: „Uram, akit szeretsz, beteg” (Jn 11,3) Amikor Jézus a temetés után csak negyednapra ment hozzájuk, és Jézus távolmaradásának okaként a feltámasztás mindennél nagyobb ajándékát jelölte meg, Márta hitt Jézusnak: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. De tudom, hogy most is bármit kérsz Istentől, Isten megadja neked. Jézus azt felelte neki: Testvéred fel fog támadni. Márta így szólt hozzá: Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon. Jézus azt mondta neki: Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meg is halt, élni fog, és mindaz, aki él és hisz bennem, nem hal meg soha. Hiszed ezt? Márta azt felelte neki: Igen, Uram, hiszem hogy te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia, aki a világba jön” (21-27) Márta reménye is bámulatos: Amikor szerény hívásukra Jézus nem ment beteget gyógyítani, Mária reménye alighanem elveszett. Nem ment fogadni Jézust, amikor a temetés után négy napra érkezett. Márta azonban azonnal indult. Nem hiába remélt, reménye sokszoros örömmel tetőződött. A mindent adni, túlárasztani akaró szeretetről pedig már szóltunk. Jó lenne minden családban egy ilyen szeretetközpont és még jobb lenne, ha minden ember ilyen lenne.

MERCIAI SZENT GUTHLAKE

Szent Guthlake

hitvalló.

 †714.

Előkelő család gyermeke volt, mégis félelmetes rablóvezér lett az angliai Mercia tartományban. Egy álom nyomán megtért, a reptoni apátságban hét évig vezekelt, majd a Lincolnshire mocsarai közt lett remete. Sírja felett emelkedik a Croyland-i apátság. †

Ferenc pápa Częstochowában: Isten stílusa: kicsivé, közelivé és konkréttá válni

Ferenc pápa első lengyelországi szentmiséjét július 28-án, csütörtök délelőtt Częstochowában mutatta be, az ország keresztény hitre térésének 1050. évfordulója alkalmából. Homíliájának magyar nyelvű fordítását teljes terjedelmében közöljük.

A mai szentmise olvasmányaiból láthatóvá válik egy isteni fonal, amely végigvonul az emberiség történelmén és átszövi az üdvösség történelmét.

Pál apostol Isten nagy tervéről beszél: „Amikor elékezett az idők teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született” (Gal 4,4). Ugyanakkor a történelem arról tanúskodik, hogy amikor eljött ez az „idők teljessége”, vagyis amikor Isten emberré lett, az emberiség nem volt valami jól felkészülve erre, sőt még a stabilitás és a béke korszaka sem uralkodott, nem volt „aranykor”. Vagyis világunk helyzete nem érdemelte ki Isten eljövetelét, sőt „övéi nem fogadták be” (Jn 1,11). Az idők teljessége kegyelmi ajándék volt: Isten puszta szeretetből betöltötte időnket irgalmasságágának bőségével – puszta szeretetből –, megnyitotta az idők teljességét!

Főleg az találhat szíven minket, ahogyan megvalósul Isten eljövetele a világba: „asszonytól született”. Nincs szó diadalmas bevonulásról, sem a Mindenható impozáns megjelenéséről: ő nem vakító napként mutatja meg magát, hanem a legegyszerűbb módon lép a világba, egy anyától születő gyermekként, olyan stílusban, amilyenről a Szentírás tanít: mint az eső a földbe (vö. Iz 55,10), mint a legkisebb mag, mely kikel és felnő (vö. Mk 4,31–32). Így, ellentétben azzal, ahogy várnánk és esetleg akarnánk, Isten országa, ma is, mint akkor, „nem szembetűnő módon jön el” (Lk 17,20), hanem a kicsiségben, az alázatban.

A mai evangélium felveszi ezt az isteni fonalat, mely finoman átszövi a történelmet: az idők teljességéből átlépünk Jézus szolgálatának „harmadik napjára” (vö. Jn 2,1) és az „üdvösség órájának” meghirdetésére (vö. Jn 2,4). Az idő összezsugorodik, és Isten megnyilvánulása mindig a kicsiségben megy végbe. Így történik a „Jézus által végbevitt csodajelek kezdete” (Jn 2,11) a galileai Kánában. Nincs a tömeg szeme láttára végbevitt feltűnő tett, sem egy olyan égető politikai kérdést megoldó beavatkozás, mint a nép római hatalom alóli felszabadítása. Ehelyett egy pici faluban egy egyszerű csoda történik, amely megörvendezteti egy fiatal, teljesen ismeretlen család lakodalmát. A menyegzőn borrá változtatott víz mégis nagy jel, mert feltárja előttünk Isten jegyesi arcát, azét az Istenét, aki egy asztalhoz ül velünk, aki a velünk való kapcsolatról álmodik és azt meg is valósítja. Ez a jel azt közli velünk, hogy az Úr nem tart távolságot, hanem közel van és konkrét, köztünk van, és gondunkat viseli anélkül, hogy helyettünk döntene és hatalmi kérdésekkel foglalkozna. Abban szeret ugyanis tartózkodni, ami kicsi, az emberrel ellentétben, aki mindig nagyobbat akar birtokolni. A hatalom, a nagyzolás és a feltűnőség vonzásában élni tragikusan emberi, és nagy kísértés, mely mindenhová igyekszik beférkőzni; viszont önmagunkat másoknak adni, a távolságokat áthidalni, a kicsiségben lakozni és konkrétan belakni a mindennapokat ez hamisítatlanul isteni.

Isten tehát úgy ment meg minket, hogy kicsivé, közelivé és konkréttá válik.

Mindenekelőtt: Isten kicsivé válik. Az Úr, aki „szelíd és alázatos szívű” (Mt 11,29), a kicsiket kedveli, akik előtt feltárult Isten országa (Mt 11,25); ők nagyok az ő szemében, és ő rájuk emeli tekintetét (vö. Iz 66,2). Kedveli őket, mert szembeszállnak az „élet kevélységével”, mely a világtól származik (vö. 1Jn 2,16). A kicsik az ő nyelvét beszélik: az alázatos szeretetét, mely szabaddá tesz. Ezért egyszerű és készséges embereket hív meg szóvivőinek, és rájuk bízza nevének kinyilatkoztatását és szívének titkait. Gondoljunk csak népetek sok fiára és lányára: a vértanúkra, akik felragyogtatták az evangélium fegyvertelen erejét; az egyszerű, mégis rendkívüli emberekre, akik tanúságot tudtak tenni az Úr szeretetéről nagy megpróbáltatások között; az irgalmasság szelíd, mégis erős hirdetőire, mint Szent II. János Pál pápa és a Szent Fausztina. Szeretetének e „csatornáin” keresztül az Úr felbecsülhetetlen ajándékokat adott az egész egyháznak és az egész emberiségnek. Sokatmondó, hogy népetek megkeresztelkedésének ez az évfordulója épp egybeesik az irgalmasság szentévével.

Azután Isten közeli, országa közel van (vö. Mk 1,15): az Úr nem akarja, hogy úgy féljenek tőle, mint egy hatalmas és távoli uralkodótól, nem akar egy mennybéli trónon vagy a történelemkönyvekben maradni, hanem szeret leereszkedni mindennapjaink eseményeibe, hogy velünk együtt járjon. Amikor erre a hitben gazdag ezeréves időszak ajándékára gondolunk, érdemes mindenekelőtt Istennek adnunk hálát, aki együtt járt népetekkel, kézen fogta, mint apa a fiát, és kísérte mindenféle helyzetben. Ez az, amit egyházként is mindig tennünk kell: meghallgatni, bevonódni és közel lépni, osztozni az emberek örömeiben és fáradozásaiban, hogy az evangélium a leghitelesebben érje el őket és több termést hozzon: pozitív kisugárzással, az élet áttetszősége által.

Végül Isten konkrét. A ma hallott olvasmányokból kitűnik, hogy Isten cselekvésében minden konkrét: az isteni Bölcsesség „kézművesként cselekszik” és „játszik” (vö. Péld 8,30), az Ige testté lesz, anyától, a törvénynek alávetve születik (vö. Gal 4,4), vannak barátai és ünnepelni megy: az örök úgy közli magát, hogy személyekkel és konkrét helyzetekben járja végig az időt. A ti történelmetek is, melyet az evangélium, a kereszt és az egyházhoz való hűség formált, tanúja volt a hamisítatlan hit pozitív fertőzésének, a hitet család adta tovább családnak, szülők gyermekeiknek, és főképp anyukák és nagymamák, amit nagyon meg kell köszönni. Különösen is kézzelfoghatóan tapasztalhattátok meg mindenki Anyjának konkrét és gondviselő gyengédségét, akit eljöttem zarándokként tisztelni, és akit a zsoltárban „népünk nagy dicsőségeként” (Jud 15,9) köszöntöttünk.

Pontosan őrá tekintünk mi, akik itt egybegyűltünk. Máriában megtaláljuk a teljes megfelelést az Úrnak: így az isteni fonalat a történelemben egy „máriás fonal” keresztezi. Ha van emberi dicsőség, ha van valami érdemünk az idők teljességében, az ő: ő az a rossztól mentes, szabad tér, amelyben Isten visszatükröződött; ő az a lépcső, amelyen Isten lejött hozzánk, kicsivé és konkréttá tette magát; ő az idők teljességének a legvilágosabb jele.

Mária életében megcsodáljuk ezt az Isten által kedvelt kicsiséget, ő ugyanis „letekintett alázatos szolgálóleányára”, és „felemelte az alázatosakat” (Lk 1,48.52). Annyira tetszését találta Máriában, hogy hagyta belőle szőni a testet, és így a Szűz Isten anyjává lett, ahogyan egy ősrégi himnusz hirdeti, melyet századok óta énekeltek. Kívánom, hogy nektek, akik szakadatlanul felkeresitek őt, és eljöttök az országnak ebbe a spirituális fővárosába, továbbra is mutassa az utat, és segítsen szőni – életetekbe – az evangélium alázatos és egyszerű vetülékét.

Kánában, miként itt, a Jasna Górán, Mária felkínálja nekünk az ő közelségét, és segít felismernünk azt, ami hiányzik az élet teljességéből. Ma, miként annak idején, ezt anyai figyelmességgel teszi, a jelenléttel és a jó tanáccsal, és arra tanít minket, hogy kerüljük el közösségeinkben a parancsolgatást és a zúgolódást. Családanyaként egyben akar tartani mindenkit, egyben valamennyiünket. Népetek sok kemény időszakot győzött le egységben; az anya, aki erős a kereszt lábánál és a Szentlelket várva kitartón imádkozik a tanítványokkal, öntse belétek a vágyat, hogy felülemelkedjetek a múlt sérelmein és sebein, és közösségre lépjetek mindenkivel, soha nem engedve az elkülönülés és a mások fölé kerülés kísértésének.

Szűz Mária Kánában nagyon konkrét volt: olyan anya ő, aki szívén viseli mások problémáit és közbelép, aki fel tudja ismerni a nehéz helyzeteket, és segítséget tud nyújtani tapintatosan, hatékonyan és határozottan. Nem úrnő, nem főszereplő, hanem anya és szolgáló. Kérjük a kegyelmet, hogy el tudjuk sajátítani az ő figyelmességét, az ő találékonyságát a rászorulók szolgálatában, a – kivétel és megkülönböztetés nélkül – másokért odaadott élet szépségét. Ő, aki örömünk oka, aki elhozza a békét a tömérdek bűn és a történelem forrongásai közé, nyerje el számunkra a Lélek túláradó bőségét, hogy jó és hűséges szolgák legyünk!

Az ő közbenjárására számunkra is érkezzen el az idők teljessége! Keveset használ a Krisztus előtti időből a Krisztus utáni időbe való átlépés, ha az csak történelmi dátum marad! Kívánom, hogy mindenki számára végbemenjen egy belső átlépés, a szív átváltozása a Máriából testté lett isteni stílus felé: a kicsiségben cselekedni, és az embereket közelről, egyszerű és nyitott szívvel kísérni.

Az Irgalmasság Szent Éve 239.

Jézus rokonai.

„Amíg beszélt a néphez, megálltak kint anyja és rokonai, s beszélni akartak vele. Valaki szólt neki: Anyád és rokonaid kint állnak, és beszélni szeretnének veled. De ő megkérdezte azt, aki szólt neki: „Ki az anyám, s kik a rokonaim? Aztán kitárta tanítványai felé karját, s így szólt: Ezek az anyám és testvéreim! Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát, az nekem mind testvérem, nővérem és  anyám” ((Mt 12,46-50) Őszintén szólva ez az evangéliumi részlet nagyon nehezen magyarázható a máriás lelkületű, katolikus híveknek. A híveink együtt élnek a nem katolikus keresztényekkel. Nekünk egyik legnagyobb élményünk az Isten Fia megtestesülése és az ebből fakadó Mária-tisztelet. Amikor harminckilenc éves nagyon keserves sorsüldözésben voltunk mariánus ferencesek, nem volt egyetlen kolostorunk sem, az 1950-es évtől szanaszét szórva éltünk, sok nehézséggel küszködtünk. Az 1989-es változások lehetővé tették a szerzetesek működésének újra kezdését. Nem vádaskodtunk, szeretettel tettük, amit lehetett. Feltűnt, hogy sok ismerős ezzel a kérdéssel hozakodott elő: és mi lesz a Mária-tisztelettel? Megváltónk Édesanyját ugyanolyan szeretettel tiszteljük és szeretjük, mint régen, mondtam. Jézus milyen keményen adta tudomásunkra a fentebb idézett evangéliumi részlettel: ”nekem mind testvérem, nővérem és anyám” Ez a kemény élű megnyilatkozás nem Szűz Máriának szólt, hanem az őt körülvevő názáretieknek, akik nem hittek Jézus messiási küldtésében. Szent Márk evangéliumában olvassuk: „Innen, (Jairus zsinagóga főnök lánykájának feltámasztása helyéről) eltávozva saját városába ment. Tanítványai elkísérték. A következő szombaton tanítani kezdett a zsinagógában. Sokan hallgatták és csodálkozva mondogatták: Honnan vette ezt? Hol tett szert erre a bölcsességre? És a csodák, amiket kezével végbevisz! Nem az ács ez, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon testvére? S ugye, nővérei is itt élnek közöttünk? És megbotránkoztak rajta. Jézus erre megjegyezte: A prófétának csak hazájában, rokonai körében, a saját házában nincs becsülete. S nem is tehetett ott csodát, csupán néhány beteget gyógyított meg kézrátétellel. Maga is csodálkozott hitetlenségükön” (Mk 6,1-6)  Amikor Jézus halálra ítélve, keresztre feszítve kínlódott a Golgotán, egyetlen  tanítványa, segítő asszonya és ismerőse sem hitte már el, hogy az Isten Fia, csak az Édesanyja maradt töretlen hitű hős! Jézus és Édesanyja húsvéti találkozásáról nem szól az evangélium. A jámbor  asszonyok ’jókor reggel’ pironkodva cipelik a halotti kenetet, amiből egy cseppet sem mertek vagy akartak nagypénteken a kihülő drága testre rádörzsölni, de az élő Jézus mégis engedi átkarolni lábát és bőven hull rájuk a boldog húsvéti kegyelem. Az apostolok a legkiábrándultabbak: a krisztusi üzenetre csak legyintenek: feltámadt? Asszonylocsogás! Jézus így csak este lépi át rejtekhelyük küszöbét, de a köszöntő szava nem vádol, hanem felmérhetetlen boldogságot ontogat, amely elég lesz minden megtérőnek, hogy a kézzel érintés, a szemmel rögzítés elég lehet a világ végéig minden megtérő ember újjászületéséhez, ahogy az ősök örökre érvényesen megfogalmazták a kegyelem útját: „nihil est in intellectu, nisi prius fufrit in sensu”(„semmi sincs az értelemben, hacsak előbb nem volt meg érzékünkben”) És a Szűzanya? Az Egyház úgy érzi, hogy mondani sem kell: Aki az angyali üdvözlettől Szolgálóleánya lett az Atyának, és az is maradt a sok szenvedésben is, álmatlan várja a mindeneket megváltó Szent fiát. Ez a hajnal éppen olyan, mint a születése Betlehemben: az Édesanya titka.

Évközi 17. hét csütörtök

Évközi 17. hét  csütörtök         
Jer 18,1-6; Mt 13,47-53
„Kelj fel, menj le a fazekas házába! Ott majd tudtul adom neked igéimet”

Jeruzsálem magas hegy tetejére épült város.  Nem a legmagasabb hegy a környékén, mert keleti oldalán mély völggyel elválasztva valamivel magasabban húzódik az Olajfák hegye, de az ünneplésre érkező hívő zsidók mindig boldog büszkeséggel énekelték: Felmegyünk Jeruzsálembe! Valóban, az egész ország minden tájáról indulhatott az ünnepi menet, nemcsak a síkságokhoz viszonyítva állt magasan a táj tetején Jeruzsálem.  Aki Nyugatról, a Földközi tenger felől közelítette meg, annak nyolcszáz méter magasságra kellett emelkednie Jeruzsálemig, aki viszont Keletről érkezett a Holt tenger partjáról, tehát a Jordán folyó völgyéből, annak ezerkétszáz méteres szintkülönbséget kellett felkapaszkodnia egészen rövidtávon. A zsidó nép kiváltságos ősapjának, Ábrahámnak idejében már királyi város állt Sion hegyén. Kr.e. kétezer évvel költözött erre, tájra Ábrahám unokaöccsével, Lóttal.  Lót később Szodoma városába telepedett. Királya és négy szövetségese háborúba keveredett négy király hadseregével.  Ez utóbbiak győztek. Ábrahám viszont felfegyverezte háromszáztizennyolc szolgáját, megverte a négy király seregét, és kiszabadította Lótot.  A győzelem hírére eléje ment Sálem, a későbbi Jeruzsálem királya, Melkizedek, aki a Magasságbeli Istennek főpapja volt. Istennek kenyeret és bort áldozott fel. (Ter 14) Innen kezdve tudjuk, hogy a bálványimádók világában az egy igaz Istennek örökre kiválasztott városa lett Jeruzsálem, ide jött templomba Jézus is, itt adta értünk áldozatul önmagát a keresztfán, és előző este itt alapította az Eukarisztiát, amikor az utolsó vacsorán a kenyeret és a bort átváltoztatta saját szent Testévé és Vérévé. Boldogan tartjuk számon ezt a szent várost mi keresztények is, mert ettől a perctől kezdve nemcsak a zsidók fővárosa, a mi Szent Városunk is Jézus Krisztus miatt, aki az addigi áronita főpapoktól örökre átvette Isten főpapságát, mint a Melkizedek rendje szerinti igazi főpap. Amikor olvassuk, hogy Jeremiásnak azt parancsolja az Úr Krisztus előtt hatszáz évvel, hogy keljen fel, és Jeruzsálem hegyéről menjen le a falakon kívüli völgybe, ahol az agyag kéznél volt a fazekasok munkájához, ott majd meghallja az Úr szavát Jeruzsálem sorsáról, talán eszébe jutott, hogy itt találkozott testi ős apja, Ábrahám ezernégyszáz éve azzal, akiről Dávid király zsoltárt írt. Isten Fia, Dávid Fia és Melkizedek rendje szerinti örök főpap lesz. (Zsolt 110,1-4) Ez a lényeg az emberiség történelmében, a zsidóság történetében, s nem az, hogy a közeljövőben és később mi lesz Jeruzsálem sorsa. Nézi a fazekas kezében összerogyott agyagot. Nem lett belőle az, aminek a mester szánta. Lett másfajta edény.  És szólt az Úr: „íme, mint az agyag a fazekas kezében, olyanok vagytok ti az én kezemben, Izrael háza” (6) Uram, mi Jézus népe vagyunk. Építsd újra népünket Fiad örömére.