EDESSZAI SZENT BEBEA

Szent Szarvilasz és Bebea 

vértanúk.

Szarvilasz Traján császár uralkodása alatt élt. Először Edesszában pogány pap volt. Aztán egy keresztény püspöktől megtanulta a keresztény hit igazságait és nővérével: Bebeával együtt megkeresztelkedett. Mivel megvádolták keresztény hite miatt az edesszai parancsnoknál, kínokat szenvedett. Hétszer kötözték tölgyfához és mindannyiszor verték és fáklyákkal sütögették. Szentünk Istenhez fordult, ő pedig enyhítette szenvedéseit. Akkor Bebea, szintén megvallotta, hogy ő is keresztény. Őt is megkínozták és börtönbe vetették. Szarvilaszról lenyúzták a bőrt, de ennek ellenére még lélegzett. Végül mindkettőjüket karddal fejét vették, a II. század elején. A keresztények temették el őket.

A megszentelődés útján – Ökumenikus konferenciát rendeztek Pannonhalmán és Bakonybélben

„»Legyetek szentek!« (1Pét 1,16) – Keresztség és megszentelődés a Krisztus-követésben” címmel tartottak ökumenikus konferenciát Pannonhalmán és Bakonybélben október 14-én és 15-én.

A konferenciának – melyet idén immár hetedik alkalommal rendeztek meg – minden évben Bakonybél ad otthont, ám idén a Szent Márton-év, az irgalmasság szentéve, valamint a reformáció 2017-es emlékéve alkalmából rendhagyó módon két napra és helyszínre várták a szervezők az érdeklődőket.

A program közös imádsággal kezdődött a pannonhalmi Szent Márton-bazilikában, majd a tavasszal átadott új díszteremben köszöntötte a vendégeket Várszagi Asztrik főapát.

Szent Márton saját korában azon fáradozott, hogy a hit tiszta legyen, eljusson Isten igéje az emberekhez és megőrizze a Krisztusban hívők egységét. Ezeregyszáz évvel később egy Ágoston-rendi szerzetest, aki szintén a Márton nevet kapta a keresztségben, ugyancsak a buzgóság emésztette Isten egyházáért. A történelem folyama nem áll meg. A mi 21. századi közösségeink egy részében is ugyanaz a vágy él, hogy az egyházat meg kell újítani és az egységet, amennyire lehetséges, vissza kell állítani – emelte ki Várszegi Asztrik.

Közösségben vagyunk – ezt választottuk a Szent Márton-évben vezérgondolatnak, és ezt szeretnénk kifejezni itt, a konferencián is – mutatott rá a főapát. – Közösségben vagyunk Isten teremtett világával, benne az emberrel. Keressük a közösséget és a mind teljesebb egységet keresztény testvéreinkkel. Ahogyan a Német Katolikus Püspöki Konferencia és a Németországi Protestáns Egyház a reformáció éve alkalmával kiadott közös nyilatkozatában kifejezésre juttatta: „keressük a közös utat, amelyen járva megtanuljuk azokat a szavakat, amelyekkel ma és a jövőben Jézus Krisztusról együtt, hitelesen tanúskodhatunk”.

Hafenscher Károly, a Magyar Evangélikus Egyház zsinati elnöke, a Reformáció Emlékbizottság munkájának segítéséért felelős miniszteri biztos is köszöntötte a konferencia résztvevőit.

Az Úristen mindig adott olyan szenteket és reformátorokat, Istenért égő embereket, akik a Szentlélek vezetésével megvédték, megőrizték és megújították az egyházat. Az ökumené azt jelenti, hogy az Istenhez tartozók mindig tudnak találkozni. Számunkra – fogalmazott a miniszteri biztos – ez nem izzadságos feladat, hanem adottság. Hogy ez ne csak látszat összeborulás legyen, szükség van a teológiára, mely által elérkezünk addig az istenismeretig, amely egymáshoz is valóban közelebb hoz minket.

Andrea Grillo, a római Szent Anzelm Egyetem professzora Keresztség és keresztény beavatás – a szentség kihívásai a nyitott társadalom és az elvilágiasodás korában címmel tartott előadást.

A keresztség szentsége iránti teológiai érdeklődésünk és a keresztséggel kapcsolatos konkrét tapasztalatunk között bizonyos értelemben szakadás van – mutatott rá a professzor. – Ezt leginkább abban ragadhatjuk meg, hogy a saját keresztségünk ünneplése és az arról való személyes tapasztalatunk között általában távolság fedezhető fel. A teológia nem a gyakorlatot tükrözi, és az elmélet nem tudja a gyakorlatot megvilágítani. Nem a csecsemőkeresztelés létjogosultságáról van szó, hanem arról, hogy a gyakorlatot össze kellene kapcsolni egy teológiai és lelkipásztori megújulással. Változtatni kell a kérdésen, amelyen a gyakorlat alapszik: mi történik, ha a gyermek meghal? Arra kellene választ adnunk: mi történik, ha a gyermek élni fog? Ez a kérdés csak egy olyan egyházban tehető fel, amely szembenéz azzal a problémával, hogy mit jelent az egyház számára „a hitre szülni” valakit. A hit tapasztalata és a keresztség tapasztalata nem szabad, hogy elkülönüljön egymástól.

A keresztség szentsége és a tapasztalat közti feszültséget a keresztség többi szentséggel való kapcsolatában oldhatjuk fel – tette hozzá Andrea Grillo. – Arra kellene jobban odafigyelnünk, hogy a keresztség tapasztalatát „bepótoljuk” azokban a szentségekben, amelyek ismételhetők – mindenekelőtt az eucharisztiában és második helyen a bűnbánat szentségében.

A keresztség irgalommal való kapcsolatáról szólva a professzor rámutatott: a keresztségi szabadulás gyökerénél egy tekintély elismerése áll, amelynek alapja nem a hatalom, hanem a kegyelem és az irgalom. Ez a szabadságról alkotott modern fogalmunkat is megrendíti, hiszen emlékeztet arra, hogy minden szabad cselekedet egy felszabadító tekintélyből fakad. Úgy gondolunk az irgalomra, mint ami közömbös a tekintély iránt, a tekintélyre pedig, mint ami érzéketlen az irgalomra. Ezt erősíti a világ liberális berendezkedése és az egyház klerikalizmusa is. A tekintély védelmében elfelejtkeztünk az irgalomról, és pusztán a hatalom megőrzésére koncentráltunk. Ahhoz, hogy az egyház menekülttábor lehessen, hogy észrevegye az emberi jogokat, a nők, az idősek, a gyermekek, a normálisak és a mások, a heteroszexuálisok és homoszexuálisok, az őslakosok és az idegenek jogait, meg kellett ismernie, és el kellett szenvednie a tekintély tagadását.

Ma azonban újra felfedezhetjük a tekintély szó eredeti jelentését: az ember valakit növel, nevel. Az ember nem önmagától önmaga, hanem másoknak köszönhetően válik azzá. A szabadságunk gyökerénél ott a tekintély, a tekintély gyökerénél pedig a szeretet és az irgalom lapul – emlékeztetett az előadó.

A keresztség és a megszentelődés bibliai és rendszeres teológiai aspektusai című előadásában Szűcs Ferenc református teológus professzor kiemelte: a szentség oka és egyedüli indoka, hogy Isten szent és ő minden szentség forrása. Az Ószövetség nyelvén ez egyszerre jelentette Isten senkihez nem hasonlítható másságát, a profántól való elkülönülést, a tisztátalannal való szembenállást, valamint azt, hogy mindaz és mindenki, aki Istenhez tartozik, részesedik a szentségéből. Isten azt mondja: „Én a magasságban, a szent helyen lakom, de a megtört és alázatos szívűekkel is ott vagyok” (Iz 57,14).

Az Újszövetség a test és a teremtés megszentelését az inkarnáció hitvallásában fejezte ki. Ezáltal az ember részeseivé lesz az isteni természetnek (2Pét 1,4). A megszenteltetés legfontosabb helye az Ószövetségben a választott nép volt, az Újszövetségben azonban már Krisztus egyháza, azaz a zsidókból és pogányokból egybe gyűjtött „ecclesia” – mutatott rá Szűcs Ferenc. – Így még inkább érvényesül a szent kettőssége: hogy indicativus, azaz jelző és imperativus, vagyis felszólítás egyszerre. Ezt fejezi ki Pál apostol, amikor azt mondja, ti Krisztus teste vagytok (1Kor 12,27). A test nem hasonlat csupán, hanem olyan mélyebb egység, ami a mennyben lévő fő, Krisztus, és az ő földön lévő teste, az egyház között fennáll. Krisztus nem akar teljességre jutni az teste nélkül, ezért szentté kell lennünk.

E közösségbe a keresztség által lépünk be, így szoros kötelék van a keresztelés és a megszentelődés között. A Szentháromság nevében való keresztelés abba a szeretetmisztériumba kapcsol be, ami az Atya és Fiú között a Szentlélek által van, és amely alapja az egész teremtésnek. A keresztség tehát Isten mindenséget átölelő szeretetének a jele. Isteni tett, ugyanakkor küldetés is az egyház számára – hangsúlyozta a református teológus.

Majd emlékeztetett: a minden nép megkeresztelésére vonatkozó missziós parancsból tudjuk (Mt 28 19–20 és Mk16 15–16), a keresztség nem szakítható el a tanítvánnyá válástól. A tanítványság lényege azonban elsősorban nem valamilyen tan elsajátítása, hanem annak életté váltása. Minden későbbi szakadás ellenére a Szentháromság nevében történő keresztséget a különböző felekezetek többsége kölcsönösen elfogadta, és ezzel kifejezte, hogy nem valamely felekezetbe keresztelünk, hanem az egy szent és apostoli egyházba. És bármennyire változott is az évszázadok során a katekumenátus szerepe, a keresztség mindig kezdő aktus volt, amellyel a személy rálépett a megszentelődése útjára.

A konferencia két bevezető előadásához kapcsolódva Gérecz Imre bencés szerzetes tartott korreferátumot. Délután kiscsoportos beszélgetések keretében gondolkodhattak tovább a hallottakról a résztvevők, illetve két, a fizikai tér és a szent kapcsolódását bemutató műhelyen vehettek részt. A program ökumenikus vesperással folytatódott, majd az Ausculta Énekegyüttes és a Szent Efrém Férfikar koncertje zárta a napot a bazilikában.

Október 16-án, szombaton Bakonybélben Béres Tamás, az Evangélikus Hittudományi Egyetem, Tóth Judit, a Debreceni Tudományegyetem és Fadi Imad, a Szent Anzelm Egyetem tanára, valamint Steinbach József református püspök előadása mélyítette el a konferencia témáját. A délután során hat műhely közül választhattak a résztvevők, melyekben többféle nézőpontból, illetve a különféle életállapotok horizontja mentén vizsgálták a keresztség és a megszentelődés fogalmát, kapcsolatát.

A kétnapos konferencia ökumenikus vesperással zárult a bakonybéli Szent Móric és vértanútársai-templomban.

Az Irgalmasság Szent Éve 318.

Minél közelebb van az ember Istenhez, istenkáromlása annál súlyosabb. Ádám és Éva olyan közelségben élt Istennel a Paradicsomban, hogy Isten elleni lázadásuk bűne szakítás volt, melynek következtében az ember távol került Istentől. Ahogy azonban Isten kezdeményez, és közeledni kezd a bűnbe esett emberhez, az ember felelőssége is újra nő. Isten szinte elképzelhetetlen közelségbe került, amikor az egyszülött Fiú emberré lett értünk. Pünkösdkor saját szeretetét, isteni életét árasztotta szívünkbe Szentlelke által, felülmúlva azt az állapotot, amelyben Ádámnak és Évának része volt. Aki a Szentléleknek áll ellen, az élettel szemben védekezik, de aki nap mint nap segítségül hívja a Szentlelket, a szentség felé vezető keskeny úton halad, minden bizonnyal célba is ér. 

Évközi 28. hét szombat

Évközi 28. hét szombat      
Ef 1,15-23; Lk 12,8-12
„Urunk, Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás Lelkét, hogy megismerjétek őt”

Az efezusi levélrészletben megismertette velünk Szent Pál apostol az Atya többszörös jóságát, amikor Fiát eleve minden teremtmény ős-okának rendelte. A bűnbeesés után nem vonta vissza irántunk tanúsított testvéri szeretetét, valóban felvette természetünket, és megtestesülése után szenvedése és kereszthalála árán visszaszerezte nekünk az elvesztett jogot, hogy ismét Atyjának fogadott gyermekei legyünk. Ezt aztán örömmel alkalmazza az efezusi hívekre is: „Ezért én is, miután hallottam az Úr Jézusban való hitetekről és az összes szent iránti szeretetetekről, nem szűnök meg hálát adni értetek, megemlékezve rólatok imádságaimban, hogy Urunk, Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás Lelkét, hogy megismerjétek őt”. (Ef 1,15-17) Pál apostol itt érzékelteti, hogy csak hallotta a sok jót az efezusi hívekről, tehát nem az ő érdeme az elnyert kegyelem. Azt is elénk tárja, hogy imájában kéri számukra a bölcsesség Lelkét, hogy a további gyakorlatban is felismerjék a Lélek által, mi mindent kell még megismerniük Isten velük kapcsolatos terveiből, hogy minden jót megtehessenek, amit velük akar megtetetni az Úr a melléjük rendelt emberek javára. Ebben a földi életben kell ugyanis kiérdemelnünk mások boldogításával a magunk túlvilági boldogságát. A bérmálásban az Atya és a Fiú azért árasztja ránk a Szentlelket, hogy bennünk lakjék állandóan, és ha kérjük, nyissa rá szemünket az Atya terveire. Így nem sötétben tapogatózunk, nehogy a magunk vagy mások esetleg hamis vagy netán bűnös ötletei szerint cselekedjünk. Mert mindaz, amit nem Isten terve szerint végzünk, lehetnek nagy lépések, de nem az Isten útján visznek előre bennünket. (Szent Ágoston) „Világosítsa meg lelki szemeteket, hogy tudjátok, milyen reményre hívott meg titeket, milyen gazdag dicsőséges öröksége a szentek számára, és milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma rajtunk, akik hiszünk”. (18-19) Az apostol Jézus példájára hivatkozik: „Hatalmas erejének hatékonyságát Krisztusban mutatta meg, amikor feltámasztotta halottaiból és jobbjára állította a mennyekben, minden fejedelemség és hatalmasság, erő és uralom, és minden név fölé, amelyet nemcsak ezen a világon említenek, hanem a jövendőben is. Mindent a lába alá vetett, s megtette őt mindenek felett álló főnek az egyházban, amely az ő teste, és annak a teljessége, aki mindent mindenben betölt” (19b-23) Ez a hatalmas erő egyedül Jézusé, egyedül övé a jutalom ilyen csodálatos foka. A mi jutalmunkról Jézus így nyilatkozik: „az Emberfia eljön angyalaival Atyja dicsőségében, és akkor megfizet majd mindenkinek a szerint, amit cselekedett” (Mt 16,27)

BOLDOG CERCHI* HUMILIÁNA

BOLDOG CERCHI* HUMILIÁNA 

özvegy, III. r. 

(1219-1246)

A firenzei ősi nemesi Cerchi családból született. 18-an voltak testvérek. Apja 15 éves korában odaígérte egy nemesembernek feleségül. A leány apjának akaratát teljesítve hozzáment a férfihez, akitől öt évig igen sok megbántásban volt része. Hősi erényei különösen kitűntek, amikor férje súlyosan megbetegedett. Nemcsak áldozatos lélekkel ápolta haláláig, hanem hozományát is férje adósságainak kifizetésére ajánlotta fel. Aztán visszatért a szülői házba. Mivel nem akart másodszor is férjhez menni, apja és rokanai zaklatták. Még a szolgáló is büntetlenül bántalmazhatta. Ekkor újból elhagyta családját, belépett a ferences III. rendbe, a Szent Kereszt templomban felvette a rendi ruhát. Elvonultságban élt, onnan csak akkor jött elő, amikor a templomba ment vagy a szegényeket, betegeket látogatta. Apja erre megfosztotta minden, őt illető tulajdonától. De Humiliána, mint Szent Ferenc hű tanítványa, örömét lelte abban, hogy szegényyé lett. Hogy az Istennek szentelt szüzeken segítsen, koldult számukra. A szegényeknek akárhányszor a maga szájától vonta el a falatot vagy saját ruháját adta oda. Vágyott arra, hagy Istenért vártanúságot szenvedjen vagy a legnagyobb kínokat elviselje. Erre módja is volt hosszantartó betegsége idején és a sátán zaklatásai közepette, akit a szent kereszt jelével futamított meg. Betegségét, fájdalmait nemcsak, türelemmel, hanem hálaadással viselte. Az önsanyargatásban alig ismert határt. Isten rendkívüli karizmákkal ajándékozta meg: a jövőbe látott, imádság közben gyakran esett elragadtatásba, saját leányát, aki hirtelen meghalt, imájával életre keltette. Egy férfi súlyos betegségét, szeretettől indíttatva, magára vállalta. Az valóban meggyógyult, míg ő maga nagy kínokat viselt el, miktől a neki megjelenő Krisztus szabadította meg. Cellája olykor mennyei fényben ragyogott. Mikor közelinek érezte elmúlását, gyóntatója kérte, emlékezzen meg majd róla Istennél. Ő azt felelte, erre nem sokáig lesz módja, mivel ő is hamarosan követni fogja. Ez be is következett. Halála után a nép mindjárt szentként kezdte tisztelni, ezt a tiszteletet XII. Ince pápa hagyta jóvá.

„Krisztus, ártatlanul magára vállalja minden ember szenvedését, mivel bűnüket veszi magára... Szenvedését mondhatjuk helyettesítő szenvedésnek, de mindenekfölött „megváltó szenvedésnek”... Szenvedésével azért töröltetnek el a bűnök, mert csak egyszülött Fiúként vehette magára őket, azzal az Atya iránti szeretettel, amely legyőzi a minden bűn mélyén rejlő rosszat.”

II. János Pál Salvifici Daloris körleveléből.

Imádság:

Istenünk, egyedül te vagy igazán szent, és nélküled senki sem lehet jó. Boldog Humiliána közbenjárására alakíts minket tetszésed szerint, hogy egykor részesei legyünk örök dicsőségednek. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Ferenc pápa Irgalmasság pénteki látogatása Róma egyik SOS gyermekfalujában

Ferenc pápa a gyermekfaluban 

Ferenc pápa az “Irgalmasság péntekjei” meglepetés programja keretében október 14-én péntek délután váratlanul ellátogatott Róma egyik SOS falujába, ahol olyan családok élnek, amelyek a társadalmi szervezetek és bíróságok jelzésére fogadnak be személyes nehézségekkel vagy családi háttérproblémákkal küszködő gyermekeket.

Családi modell alapján, kisközösségben…

A kicsi SOS falu öt házból áll, amelyek mindegyikében legfeljebb hat kisfiút vagy kislányt fogadnak be 12 éves korig, egy „SOS Mama” felügyelete alatt. A falut úgy építették fel, hogy figyelemmel kísérhessék és segíthessék a gyermekek fejlődését, úgy kísérve személyi fejlődésüket, ahogy az egy családban történik. A gyerekek ugyanis éppúgy járnak iskolába, plébániai hitoktatásra és sportfoglalkozásokra, mint a többi családos társaik. Önkéntes és állandó jellegű szakemberek segítik a gyermekeket mentális fejlődésükben, hogy állandó emberi kapcsolatokat tudjanak teremteni és így érkezzenek el az önálló és független felnőttkorra. Az SOS gyermekfaluban néhány idősebb fiú és lány tovább marad a 12 éves kornál, hogy jelenlétükkel és példájukkal segítsék a kisebbeket.

Az osztrák orvostanhallgató, Hermann Gmainer alapítását követve

A római SOS gyermekfalu az Ausztriában 1949-ben alapított modell alapján született. Maria és Paolo, a római falu vezetői elmagyarázták a találkozás során Ferenc pápának az osztrák orvostanhallgató, Hermann Gmainer történetét, akit mélyen megrázott az a tapasztalata, hogy a háború után nagyon sok gyermek árván maradt és számukra nyitotta meg az első SOS gyermekfalut, mely aztán modellül szolgált a későbbiekben a meleg, családias befogadás számára. Ez a modell a személyes családi kapcsolatok révén elkerüli és kivédi az intézményes árvaházak hiányosságait.

Közös uzsonna és beszélgetés

A Róma nyugati peremvidékén, a Boccea kerületben fekvő SOS gyermekfalut tágas zöldövezet veszi körül, focipályával és játszótérrel ellátva. A gyermekek megmutatták Ferenc pápának a szobáikat, játékaikat, aki meghallgatva történeteiket, elbeszélgetett velük, de elfogadva a meghívásukat, velük együtt fogyasztotta el az uzsonnát.

Az Irgalmasság Szent Éve 317.

„Lefoglaltátok a tudás kulcsát, magatok nem mentek be, az odaigyekvőket pedig megakadályozzátok” – korholja Jézus a farizeusokat. Ennek kapcsán megkérdezhetjük magunktól, hogy vajon mennyire akadályozzuk vagy segítjük mások üdvösségét. Nem egyedül törekszem a mennyország felé, nem egyedül leszek ott, mert akkor az már nem is az üdvösség volna. Isten nem akarja senkinek a vesztét, hanem minden embert üdvözíteni akar, s minden kereszténynek azt a feladatot adja, hogy segítsük egymást az örök üdvösség felé vezető úton. Az üdvösség kulcsa Krisztus kezében van. Vele járjuk az utat. 

Évközi 28. hét péntek

Évközi 28. hét péntek           
Ef 1,11-14; Lk 12,1-7
„Benne részesei lettünk az örökségnek mi, akik erre rendeltettünk”

Vajon milyen örökségről beszél az apostol? Mondhatnánk azt is, hogy a Teremtő gyermekeivé fogadott bennünket Ádám és Éva, ősszüleink alkotása pillanatában. Gondoljunk csak arra, hogy amikor az ember teremtését elhatározta, hangsúlyozta az Úr, hogy az embert férfinak és nőnek teremtette, és akkor lesz az új teremtmény beteljesült alkotás, amikor ketten egy test, vagyis egy összetartozó szervezet válik belőlük a házasságban, és kettejük szerelmének gyümölcse megszületik. A háromságos tükörkép, az Isten Szentháromsága teremtett síkon (Ter 1-2). Ki mert volna erre gondolni? És ki merte volna azt gondolni, hogy ez a felséges isteni idea elsötétül, a szülők ketten rontják el Isten művét? Ki merte volna azt gondolni, hogy istengyermekségünk az ősszülők ostobasága, engedetlensége miatt elveszik? Isten azonban rögtön új tervet alkotott: Fiának úgyis öröktől fogva azt a küldetést szánta, hogy egykor legyen emberré. Istensége mellé vegyen fel egy teljes emberi természetet. Jövendő teste legyen ősmintája minden anyagnak, emberlelke pedig minden szellemi létezőnek. Aztán egykor a történelem folyamán vegye is fel egy szűz-anyától a teremtett világ ősmintáját konkrét formában. Ezzel teljesült volna be az említett páli mondat: „Benne részesei is lettünk az örökségnek, mi, akik erre rendeltettünk annak végzése szerint, aki mindent akaratának végzése szerint cselekszik” (Ef 1,11) Az eredeti terv azonban meghiúsult már akkor, amikor a jövendő jézusi lélek szerint teremtett angyalok egy része fellázadt Teremtője ellen és ördöggé lett. Majd az embert csábította hasonló vétekre, hogy elrontsa teljesen az örök tervet. Csodálatos az Istenatya végtelen szeretete irántunk! Azonnal megújítja az emberrel kapcsolatos tervét. Eljön majd Fia megtestesülésének az örök terv szerinti ideje. Ekkor a bűn ellenére is elküldi Fiát a földre, felveszi az emberi természetet, beteljesíti Atyja tervét, azzal a változtatással, hogy az emberek bűneiért vállalja a megváltói szenvedéseket, a kereszthalált, és feltámadva halottaiból kiérdemli, hogy embertestvérei is feltámadhassanak, az Atya gyermekei lehessenek:„annak végzése szerint, aki mindent akaratának végzése szerint cselekszik, hogy magasztaljuk az ő dicsőségét mi, akik már azelőtt is reméltünk Krisztusban” (11-12 Nemcsak az efezusiaknak ír az apostol, hanem nekünk, sőt az egész emberi történelemben élt és majd élő keresztényeknek: „Benne Ti is hallottátok az igazság igéjét, hittetek is neki, és megkaptátok a megígért Szentlélek pecsétjét, aki foglalója örökségünknek, amíg Isten teljesen meg nem váltja tulajdonát dicsőségének magasztalására” (13-14)

BOLDOG BIALAI HONORÁT

BOLDOG BIALAI HONORÁT

 kapucinus 

(1829-1916)

Eredeti nevén Kozminski Vencel Biala-ban született. A tehetséges fiú Varsóban építész-technikai szakközépiskolában tanult, közben a környezet, társak, tanárok befolyására hite meggyengült. 17 éves korában összeesküvés vádjával a cári orosz hatóság börtönbe vetette. Helyzete elég kilátástalan volt. Halálos ítélet várt rá. Tífuszban is megbetegedett. Ilyen állapotban három héten át Isten ellen lázadt, megtagadta hitét, káromolta Istent. Édesanyja naponta járt a várbörtönbe, hogy fia után érdeklődjön, s mindennap a közelben lévő pálos templomban a Chestochowa-i Szűzanya-kép előtt imádkozott fia szabadulásáért. A két édesanya (a Bold. Szűz és anyja) imájára bekövetkezett előbb gyógyulása és megtérése, 1846. aug. 15-én, majd szabadulása „csodálatos módon” 1847. márc. 27-én. Utána új életet kezdett. Befejezte tanulmányait, majd egy szentgyónása után, melyet a varsói kapucinus templomban végzett, elhatározta, kapucinus lesz. Édesanyja és rokonai le akarták szándékáról beszélni, de o határozott maradt. 1848. dec. 21-én megkezdte a novíciátust, ekkor kapta a Honorát nevet. Felszentelése (1852) után Varsóban működött 11 évig igen eredményesen, közben tartományi titkár is volt 10 évig. Felvirágoztatta a ferences III. rendet, 1857-ben megalapította a Feliciána Nővérek Kongregációját, keresett szónok és gyóntató volt. A lengyel felkelés leverése után, 1864-ben, minthogy a cári uralom a papokat és szerzeteseket tartotta a felkelés fő mozgatóinak, sok kolostort megszüntetett, Honorát atyát pedig Zakroczimba száműzte. Itt 28 évet töltött és csak a gyóntatást engedték meg neki. Így viszont sok buzgó lelket tudott vezetni, s rajtuk keresztül titokban 26 vallásos kongregációt, közösséget tudott megszervezni. Ezután Nowe Miastoba került, ahol 24 évet töltött. Haldokolva mondotta a körülállóknak: „Atyák, nem is tudjátok, hogy köztetek volt egy nagy bűnös. Fiatal koromban megtagadtam Istent.” II. János Pál 1988-ban avatta boldoggá.

Boldog Honorát tanúsága Szent Ferencről:

„Már a rendbe való belépésemkor nagy tisztelettel voltam Szeráfi Szent Ferenc atyám iránt. Később, amint életét, erényeit, lelkületét jobban megismertem, legkedvesebb szent lett számomra. Egyetlen kívánságom, hogy őt tökéletesen követhessem, és Reguláját hűségesen megtartsam.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Honorát áldozópapnak megadtad a gyöngéd szeretet lelkületét az emberek iránt, hogy a veled való kiengesztelődésre vezesse őket. Közbenjárására add meg nekünk, hogy megízleljük a te bocsánatod édességét és tökéletes szeretetben egyesüljünk veled. A mi Urunk Jézus által.

Hová vezet a meditáció? – Jálics Ferenc jezsuita járt a Párbeszéd Házában

„Miért érdemes meditálni? Hová vezet a meditáció?” címmel október 11-én Sajgó Szabolcs beszélgetett a budapesti Párbeszéd Házában Jálics Ferenc jezsuita szerzetessel, a szemlélődő meditációs lelkigyakorlatok egyik irányzatának kidolgozójával.

Sajgó Szabolcs, a Párbeszéd Háza igazgatója köszöntötte a hallgatóságot a Jezsuita Szigeten, és bemutatta az épületegyüttest azoknak, akik először jártak a jezsuiták budapesti központjában; majd elmondta, először Luxemburgban találkozott Jálics Ferenccel, élete, hivatáskeresése egy fontos fordulópontján – akkor és később is, élete több fontos pillanatában segített neki Jálics atya és a szemlélődő ima; „ez a fő üzenet, ami miatt itt a földön is ülnek…” – mutatott körbe a zsúfolásig telt termen.

Jálics atya beszélt arról, hogy az ötven éve gyakorolt meditáció hogyan mélyítette el az Istennel való kapcsolatát; nem gondolkodás vagy szövegek ismétlése, hanem „az antennák kinyitása” révén. Az idős jezsuita beszélt édesanyjáról, aki minden este odaült egyenként mind a tíz gyerekéhez, és mindegyikükkel mély beszélgetést folytatott, nagy odafigyeléssel.

A meditáció felé fordulása kapcsán elmesélte, a noviciátustól kezdve naponta egy órát imádkozott, ami fokozatosan egyszerűsödött, a csend, a jelenlét egyre fontosabb szerepet kapott; úgy látta: a beszéd inkább hátráltatja. Ez az egyszerű, természetes folyamat vezette a meditáció felé. Megtapasztalta, a csendben Isten jelenléte erősödik, nem kell „magyarázni” neki; érezhetővé válik, hogy ez az élet középpontja, és ez nagy szabadságot ad.

Hová vezet a meditáció? Isten jelenlétébe. Isten csendje azonosul az életünkkel. Mindez nem jelenti azt, hogy nem kell olvasni a Szentírást, azonban a meditáció hatására az élet leegyszerűsödik, az Istennel való viszony kitisztul, megnyílik az ember szíve, hogy másoknak szolgáljon, és nagyobb tisztelettel forduljon az emberek felé.

Sajgó Szabolcs megemlítette, hogy Jálics atya mindig is különösen javasolta a szemlélődő imát azoknak, akik emberekkel foglalkoznak. Lelkivezetésben is az a legfontosabb, hogy „fel tudjuk venni a másik életét”, meg tudjuk hallgatni, magunkhoz engedni, hogy belülről érezzük, hol van – magyarázta Jálics Ferenc.

Sajgó Szabolcs kérésére beszélt a mindennapjairól, melyek a németországi Griesben telnek; elmondta, hamarosan belép a kilencvenedik évébe, már nem vezet lelkigyakorlatokat, de sok ember lelkivezetését vállalja továbbra is. A Nürnbergtől északra található lelkigyakorlatos házban egymást váltják a csoportok. Jálics atya 1978 óta él Németországban, a ’80-as évek elején indította el ott a szemlélődő lelkigyakorlatokat, amihez hamarosan új, tágasabb helyszínt kellett keresni. A provincia azt mondta, nem tudnak rá pénzt adni, és szerintük önkénteseket sem talál – mire ő felvilágosította őket, neki már van kettő… És volt egy gazdag jezsuita is – tette hozzá tréfálkozva Jálics atya. Valakitől hallotta, hogy a gazdag barátoktól nem pénzt kell kérni, hanem tanácsot; így is tett – és nem sokkal később kapott egy házat. Ennek a háznak a feleslegéből pedig még a magyar jezsuita lelkigyakorlatos házakat is tudják támogatni – derült ki Sajgó Szabolcs szavaiból.

A beszélgetésbe a Párbeszéd Háza vezetője bevonta a közönséget is, biztatta a jelenlévőket, tegyenek fel kérdéseket, illetve meséljenek arról, miért vannak itt. Jálics Ferenc válaszaiban ismételten hangsúlyozta: a csendet tekinti az útnak, mely elvisz az Istenhez; a kontemplatív imában bármit teszünk, az csak a csend felé vihet: „Figyelsz, és fölfedezed a csöndet.” Eleinte jönnek a gondolatok, „de ha figyelsz, és lassan fölfedezed: »Én itt vagyok«”.

Egy hozzászóló azt kérdezte, jön-e Magyarországra Jálics atya lelkigyakorlatot tartani, mire a válasz így hangzott: „Én most várom, hogy kicsit fiatalabb legyek… És akkor jövök!”

Sajgó Szabolcs utalt a szemlélődő meditációs lelkigyakorlat jezsuita gyökereire, Szent Ignác három imamódjára. Jálics Ferenc hozzátette: a tízparancsolat betartására törekvés és Jézus Krisztus megismerése mellett a rendalapító is említést tett a csend fontosságáról, azonban nem írta le, nem fejtette ki – ezért nem ültették át korábban a gyakorlatba; „még nem álltak készen rá”. Az első kettő (a tízparancsolat és Krisztus ismerete) jelenti az alapokat – jó, ha megvannak ezek, de ha valaki „a csöndbe megy, annál az alapok is elkezdenek mozogni”.

Jálics atya többször hangsúlyozta a támogató kiscsoport jelentőségét, és mindenkit bátorított ilyen – akár csak két-három fős – csoportok indítására, melyek tagjai otthon meditálnak, de hetente egyszer összejönnek megbeszélni a tapasztalatokat – ami még akkor is hasznos, ha ez a tapasztalat csak annyi, hogy „megint nem meditáltam”. A kiscsoport segít a kitartásban, még akkor is, ha a kudarcokat osztjuk meg egymással; a kiscsoport megerősít – ha egyedül vagyunk, könnyebben elvesztjük a kedvünket, az energiánkat. Egy hozzászóló elmondta, hogy ő a férjével alkot „kiscsoportot”; 1993 óta meditálnak, de úgy érzik, még az elején vannak, és még sok minden vár rájuk a csendben.

A kezdőknek Jálics Ferenc a napi félórás meditációt javasolta, melyet következetesen kell megvalósítani. Egy szó, egy rövid mondat, amit néhányszor elismétlünk, segíthet: „Szeretlek”, „Itt vagyok”, „Én Uram, én Istenem”. Hozzátartozik a kezdethez, hogy akadozik; ehhez kell a csoport, a többiek biztatása. Később jön csak el az az idő, amikor már egyedül is folytatjuk, mert már megtapasztaltuk, hogy megváltoztatja az életünket.

Végül Sajgó Szabolcs feltette a kérdést: mit visznek haza a jelenlévők? És jöttek a válaszok: sokan a megerősítést, hogy újra kell éleszteni a kiscsoportjaikat; volt, aki Jálics atya mosolyát; volt, aki a hálát, hogy újra láthatta Feri atyát, akinek a jelenléte mindig Istenre irányítja a figyelmét, és aki tud „átlátszó” lenni.

„Modern világunk meggyorsult ritmusával új életkörülményeket teremtett. A mai ember e nyugtalan és sokszor ideges környezet dacára szeretne az Istennel kapcsolatba kerülni. Ehhez megfelelő útmutatásra és vezetőre szorul. Az a benyomásom, hogy eddig ezt az istenkeresést leginkább tanulással, gondolkodással és a helyzet tudatosításával igyekeztek elérni. Ez szükséges volt, és továbbra is az lesz. De ugyanakkor égetően sürgős, hogy az imában a racionális sémákat túlszárnyalva nagyobb egyszerűségre jussunk el. Találkoztam emberekkel, akik saját igyekezetükkel eljutottak az imának sokkal egyszerűbb formájára, de vagy tiltottnak hitték ezt, vagy azt gondolták, hogy nem is ima. A modern élet sok gondolkodásra késztet. Az Istennel szemben valami kevésbé bonyolultra vágyunk. Úgy érezzük, hogy a közvetlenebb kapcsolat egyszerűbb imát igényel, amely szeretetet ébreszt, utunkat megvilágítja és békét ad szívünknek. Ilyen imát akarok tanítani.”

(Jálics Ferenc SJ: Tanuljunk imádkozni; Prugg Verlag, Eisenstadt, 1977.)

Jálics Ferenc 1927-ben született Budapesten, a Jézus Társasága tagja. Argentínában évekig dogmatikát és alapvető teológiát tanított. 1963-tól Argentínában, később az Egyesült Államokban tartott lelkigyakorlatokat. 1978-tól Németországban él. A szemlélődő meditációs lelkigyakorlatok egyik útjának kidolgozója; több teológiai, illetve lelkiségi könyv szerzője. Jelenleg Griesben (Németország) él az általa létrehozott lelkigyakorlatos házban.

Az Irgalmasság Szent Éve 316.

Nem baj, ha valakinek kérdései vannak a hittel, a vallással vagy a szentírás egyes kijelentéseivel kapcsolatban. Gyanús azonban az, aki a kérdések özönét mint pajzsot tartja maga elé, hogy Isten igéje meg ne érinthesse szívét. A pusztai atyák nem merültek bele teológiai okfejtésekbe és vallási vitákba. Egyikükről följegyezték, hogy amikor egy híres teológus kereste fel különböző vallási kérdésekkel, ő néma maradt és egyetlen szót sem felelt. Amikor tanítványa kissé szemrehányóan kérdőre vonta, a remete így válaszolt: Nem értek én a teológiai kérdésekhez. Kérdezett volna csak a kísértésekről meg a bűnökről, arról tudtam volna neki mit mondani. Könnyen lehet, hogy kérdéseidre, melyekre logikai úton régóta hiába próbálsz választ adni, mindjárt megkapod a feleletet, ha őszinte bűnbánatot tartasz és megnyitod szívedet Isten előtt.

Évközi 28.hét csütörtök

Évközi 28.hét csütörtök
Ef 1,3-10; Lk 11, 47-54
„hogy Krisztusban, mint Főben, újra összefogjon mindent” 

Pál apostol ebben a levelében azokhoz a kisázsiai hívekhez szól, akik pogányságból tértek meg az egy igaz Istenhez. Mindjárt a megszólítás után ezt a nagy kegyelmet említi: „Áldott legyen Urunknak, Jézus Krisztusnak Istene és Atyja, aki Krisztusban minden mennyei, lelki áldással megáldott minket”- (Ef 1,3) Nem szól az ószövetségi előkészítő időről, a törvényről és az ábrahámi kiválasztottság jeléről, a körülmetélésről, ami olyan sok gondot okozott az előző napokban olvasott Galata-levélben. Szinte az idők elejére röpíti vissza olvasóit, amikor még erősen élt a tudat az emberekben, hogy Isten ősszüleinket és velük együtt minden utódjukat gyermekévé fogadott. Igaz, a sátán mesterkedése miatt elszakadtunk a Mennyei Atyától, de már elküldte Fiát, a Második Isteni Személyt, aki emberként a földre született, megváltott minket, és most az Atya össze akar ölelni magával, egymással is minden embert. „Mert ki választott minket őbenne a világ megteremtése előtt, hogy szentek és szeplőtelenek legyünk előtte a szeretetben. Eleve arra rendelt minket, hogy fiaivá fogadjon Jézus Krisztus által akaratának jóságos tetszése szerint, és magasztaljuk dicsőséges kegyelmét, amellyel megajándékozott minket szeretett Fiában” (4-5) Hangsúlyt kap az, hogy közben az emberiség katasztrófa áldozata lett és a bűn elszakította Istentől. Ez a most kapott kegyelem, amely az Ószövetséget kiiktatva közvetlenül az efezusiak nagy ajándéka lett. Amikor ezeket olvassuk, kicsit magunkra is gondolhatunk, hiszen minket is a Megváltó kegyelme emelt Isten gyermekeinek méltóságára. Mint egy zenemű nagy nyitányában felbukkan a kibontandó téma, úgy látjuk megjelenni az általános igazság után a megváltás közvetlen árát és eredményét: „Benne van számunkra a megváltás az ő vére által, a bűnök bocsánata, kegyelme gazdagságának megfelelően, amelyet igen  bőségesen juttatott nekünk minden bölcsességgel és ismerettel” (7-8) Mindezt hosszú történelem elteltével vitte végbe az Atya, de jóakarata mindig megmaradt töretlenül: „Megismertette ugyanis velünk akaratának a titkát jóságos tetszése szerint, amelyet elhatározott benne az idők teljességének megvalósításáról, hogy Krisztusban mint Főben újra összefogjon mindent, ami az égben és ami a földön van” (9-10) Pár napig erről a nagy ajándékról, Istenünk, Atyánk örök terveiről hallunk, amiket Jézusunk valósított meg mindnyájunk örömére.

MAJUMI SZENT KOZMA

Majumi Szent Kozma 

kánonköltő.

Damaszkuszi Szent János szülei fogadták magukhoz a Jeruzsálemből szárniazó árva gyermeket: Kozmát. Istenfélő és szegényeket szerető ifjú volt. Szent János szülei gyermekükkel együtt nevelték. Egy szintén Kozma nevű szerzeteshez adták mindkettőjüket nevelésre. Kozma, minden keresztény tudományt és bölcsességet elsajátított nevelőjénél. Amikor felnőtt korba ért, Szent Száva kolostorában szerzetes lett. Mivel abban az időben üldözést kezdtek a szentképek tisztelete ellen, Kozma buzdította Szent Jánost, hogy szálljanak szembe a téves tanítással. Kozma, az Egyház istentiszteleteinek ékességére sok tropárt és kánont szerkesztett, a feltámasztott Lázár, az Úr szenvedéseinek tiszteletére és az Úr néhány ünnepére. V. János jeruzsálemi pátriárka majumi püspökké tette, nem messze Jeruzsálemtől. Lelki nyájának jó pásztora volt és hosszú kort elérve békében halt meg 787 körül.

Bábel Balázs az irgalmasságról és az igazságosságról: Ne Lúdas Matyit kövessük, hanem Jézust!

Lehet-e irgalmasságról és igazságosságról egyszerre tanúságot tenni? – erre a kérdésre kereste a választ Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek az október 11-én a budapest-krisztinavárosi Havas Boldogasszony-templomban tartott előadásában.

Mind az irgalmasság, mind az igazságosság olyan erény, amely csak a közösségben élő ember számára jelent gondot – hangsúlyozta az irgalmasság szentévéhez kapcsolódó előadás kezdetén az érsek. A főpásztor hozzátette: társadalom csak ott van, ahol rend van, különben csupán tömegről beszélhetünk. Az az állam, amelyben nincsen rend, igazságosság, szankcionálás, Szent Ágoston szavával élve: rablóbanda. Bábel Balázs ugyanakkor elkülönítette az igazságot és megvalósulását a jogtól és érvényesülésétől.

Annak kapcsán, hogy az igazság nem szorítható csak törvényi keretek közé, azt a történetet említette, amikor egyszer mintegy nyolcvan ügyészt fogadott az érseki palotában az államügyésszel az élen, és az első kérdése az volt, hogy hisznek-e az örök életben. Ők nem tudták mire vélni, miért ezzel kezdi mondandóját, de Bábel Balázs szokásos szókimondásával hozzátette: „Mert ha nem hisznek, akkor frusztrált munkát végeznek, mert önök tudják a legjobban, hogy a földön nincs igazság.” Egyikük sem mondta, hogy van. Az egyik ügyész pedig egyenesen úgy reagált: jogszolgáltatás van, nem igazságszolgáltatás. Ezt alátámasztandó a kalocsa-kecskeméti érsek arról beszélt, hogy Magyarországon elmaradt a kellő igazságszolgáltatás a rendszerváltást követően, és számtalanszor borzolta fel a kedélyeket az elmúlt huszonhat évben egy-egy bírói döntés, mivel csekélynek vagy éppen ellenkezőleg, túlzónak érezték azokat.

Maga Jézus is azt mondja a poroszlónak: „Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be, ha nem, miért ütsz engem?” Szent Pál fellebbez a császárhoz mint római polgár, akit nem lehet csak úgy egyszerűen meghurcolni – említett bibliai példákat a rend szükségességéről az érsek. A rend iránti igény egy fejlődési folyamat eredménye, a szívben írt törvény természetes erkölcs formájában bennünk van, és létezik ennek kodifikált formája, írásban – tette hozzá. Hogy mekkora igény van erre a mai világban is, azzal támasztotta alá Bábel Balázs, hogy a nürnbergi per során sem fogadták el a vádlottak azon érvelését, hogy parancsra követték el, amit tettek, és emberiesség elleni bűncselekményekért ítélték el őket.

A főpásztor hangsúlyozta: az igazságosság alapját az Ószövetségben a tízparancsolat vetette meg, de már az ennél korábbi, „szemet szemért, fogat fogért” elv is egy fejlődési fokozat volt, hiszen az aránytalanul nagy bosszú ellen lépett fel. Az irgalmasságnak is felfedezhető a csírája az Ószövetségben, világított rá Bábel Balázs, méghozzá Ozeás próféta könyvében, amelyben Isten úgy viszonyul az emberhez, mint az anya a gyermekéhez. Az Újszövetségben a hegyi beszédben Jézus pedig egyenesen úgy fogalmaz, hogy a Mennyei Atya felkelti napját jókra és gonoszokra egyaránt.

Ebben az evangéliumi részben és a csodálatos példázatokban, mint például az irgalmas szamaritánuséban, az az újszerűség szólal meg, hogy az irgalom mindig a bűnbocsánattal van kapcsolatban, abból ered. Az irgalmas szamaritánus azért lett példává, mert olyan valakin segített, akin nem lett volna kötelessége segíteni, nem a családtagján segített, hanem az ellenségén – mutatott rá a főpásztor.

Az érsek ezután arról beszélt, hogy Jézus tanításában nem akarta az Ószövetséget, így annak igazságra épülő jogrendjét sem megsemmisíteni, hanem be akarta teljesíteni. Ezt pedig éppen az irgalmasság meghirdetésével tette meg, például amikor – Máté evangéliumában – a végrendeletében az irgalmasság testi cselekedeteit felsorolja, vagy amikor a hegyi beszédet – és az egész evangéliumot – megelőlegező boldogságmondások egyikeként elmondja: „Boldogok az irgalmasok, ők majd irgalmat nyernek.” A biblikusok szerint e boldogságmondások rejtett alanya maga Jézus, aki nem tanított olyat, amit ő maga is meg nem tett volna – fogalmazott az előadó.

Bár mi Lúdas Matyiként háromszor visszavernénk a rajtunk esett sérelmeket, Jézus tanítása szerint hetvenszer hétszer meg kell bocsátanunk – mutatott rá az érsek. Majd a Miatyánk tanítását fejtegetve hozzátette: ha azt akarjuk, hogy nekünk megbocsásson az Isten, nekünk is meg kell bocsátanunk.

Az irgalmasság kérdése társadalmi szinten is időről időre felvetődik, mondta Bábel Balázs, a tömeges amnesztiákra és a gazdasági jellegű adósságelengedésekre utalva. Emlékeztetett, hogy a 2000-es jubileumi szentévre készülve Szent II. János Pál pápa felvetette, a világ oly módon újuljon meg, hogy a nagyon eladósodott nemzeteknek engedjék el az adósságát, ám sajnos ebből a világszintű tiszta lapból nem lett semmi.

Az Isten irgalma és igazságossága a legnagyobb mélységben és magasságban a keresztben mutatkozott meg – mondta Bábel Balázs, majd a két erény legtökéletesebb közös emberi megvalósulása példájaként Szent Márton nevezetes tettét említette. A fiatal katona irgalmas cselekedete, hogy köpenye felét a didergő koldusnak odaadta, igazságos is volt egyben, hiszen ruhájának azt a részét, amely a hadsereg tulajdona volt, megőrizte. Az érsek elismerte, neki is nagy nehézséget jelent egyszerre igazságosnak és irgalmasnak lennie, például amikor egy, az anyagi forrásokkal nem jól gazdálkodó egyházmegyei fenntartású iskola iránt irgalmat gyakorol, és kisegíti nehéz helyzetéből, akkor szükségszerűen igazságtalan lesz a többi intézménnyel szemben.

Az igazságosság talaján kell állnunk, de keresnünk kell mindazt, ami az irgalom irányába vezet – vázolta fel a keresztény ember feladatát Bábel Balázs. Az érsek úgy látja, az újkori népvándorlás viszonyai közepette is az okosság alapján kell a jótetteket végrehajtani. Szent Pál Galatáknak írt levele nyomán arról beszélt, a szeretetnek is van sorrendisége: ha azonos baj sújt többeket, először a hozzánk közelebb állókat, így például az azonos hitűeket kell segítenünk.

Bábel Balázs az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek rövid áttekintése után felhívta a figyelmet arra, hogy a boldogságmondások közül egyedül az irgalmasságra vonatkozó az, amelynek ugyanaz a jutalma, mint a feladata. Az igazság szempontjából sosem leszünk méltók Isten irgalmára, de ha irgalmasak vagyunk másokkal, akkor bizton remélhetjük az ő irgalmát – zárta előadását a kalocsa-kecskeméti érsek.

Az Irgalmasság Szent Éve 315.

A Második törvénykönyvben olvasható előírás szerint esztendőről esztendőre minden termés egytizedét az Úr szentélyébe kellett vinni, s ott elfogyasztani a levitával, háromévenként pedig ugyanezt a levitán kívül az idegeneknek, árváknak és özvegyeknek kellett odaadni. Az igazságosság és irgalmasság cselekedete is volt az a gesztus, miközben a termésért minden javak Teremtőjének adtak hálát általa. Pusztán formális cselekedetté válva azonban elveszítette jelentését, és többé már nem az Istennel való kapcsolat elmélyítését és az abból fakadó emberszeretetet szolgálta, hanem önelégült dicsekvésre adott alkalmat. Meg kell tenni azt a jót, amire az igazságosság és Isten szeretete nap mint nap felszólít, és nem szabad elhagyni azt a jót, amire az Egyház törvényei, mint minimumra köteleznek. 

Évközi 28. hét szerda

Évközi 28. hét szerda

Test és lélek Szent Pál szóhasználatában nem egyfajta platóni vagy buddhista ellentétpár, hanem az öntörvényű és az Isten Lelke szerinti élet szembeállítására szolgáló kifejezés. Vagyis testi ember nemcsak az, aki testies (kicsapongó, parázna, fajtalankodó), hanem mindaz, aki – akár testi, akár lelki (pszichikai és szellemi) életében – Isten törvényei helyébe saját megromlott emberi természetének késztetéseit állítja, s így Isten nélküli, önközpontú, az örökkévalóságra érdemtelen életet él. Lelki ember pedig az, aki épp ellenkezőleg: Isten felé gravitál – testi és lelki életében egyaránt.

Ennek fényében újra kell értelmeznünk a „lelki élet” kifejezést is, mely igen sokak számára csak bizonyos kifejezetten vallási cselekedeteket jelent, mint amilyen az elmélkedés, imádság, szentírásolvasás. Holott Szent Pál szótárában a lelki élet nem az élet egy bizonyos részét jelenti, hanem azt a teljes emberi életet, amely a Szentlélekkel van kapcsolatban, mely az ő hatása alatt folyik. Ebben az értelemben tehát a lelki élet felölel minden emberi tevékenységet, a testi cselekvéseket is. A szentségi házasságban történő szerelmes testi egyesülés például a lelki élet része, míg a kevélység mindenestül a testi ember sajátja.

Urunk Jézus, köszönjük Neked a Lélek szerinti életet, mely az egyetlen igazán teljes értékű élet. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy mindig a Lélek szerint járjunk, megfeszítve testünket, vagyis ellene mondva a bűnös természet önzésének, s így eljussunk egyetlen és minden más törvény felett álló törvényed: az el nem múló, legyőzhetetlen, őseredeti és mindig új szeretet teljességére.

 

TARZUSZI SZENT FILONILLA

Szent Zinaida és Filonilla 

vértanúnők.

E két nő édestestvér volt. A ciliciai Tarzusból származtak, Szent Pál apostol rokonai voltak. Elhagyva anyjukat és lemondva vagyonukról, kitanulták az orvosi mesterséget, és igazán apostoli munkát végeztek. Demetriáda városába jöttek és egy barlangban szálltak meg. Zinaida minden lehetséges betegséget gyógyított, Filonilla pedig böjtölve és virrasztva sok csodát művelt. A pogányok, egy éjszaka titokban meglepték őket, és mindkettőjüket agyonkövezték. Hithirdetésük miatt, bár nem szenvedtek kínokat és békében haltak meg, mégis a vértanúk közé számítják.

Justin Welby canterburyi érsek beszédet mond a Westminster-székesegyházban a szentév zárásakor

Az anglikán egyház vezetője, Justin Welby is meghívást kapott november 13-ára a Westminster-székesegyházba, az irgalmasság szentévét lezáró szertartásra.

Az irgalmasság szentévének végén, november 13-án, a vesperást megelőzően ünnepség keretében bezárják a szent kaput a Westminster-székesegyházban is. Az anglikán egyház vezető érseke is meghívást kapott, hogy mondjon beszédet a szertartáson. Beszédének pontos témáját még nem tették közzé.

Az egyházmegye meghívta a papságot, hogy vegyenek részt az eseményen, illetve jelöljenek ki minden plébániáról két-két hívőt, akik egyházközségüket képviselik. Vincent Nichols bíboros, westminsteri érsek emellett előírta, hogy az egyházmegye többi szent kapuját is ugyanebben az időben, délután fél négy órakor zárják be.

A bejelentés, hogy Justin Welby érsek beszédet fog mondani a szertartáson, azt követően történt, hogy a hónap elején Rómában találkozott egymással az anglikán érsek és Ferenc pápa abból az alkalomból, hogy ötven éve kezdődött a két egyház közötti kapcsolat megerősítése.

Az Irgalmasság Szent Éve 314.

A külsődleges eszközökkel történő és a külvilággal szembeni tisztaságra törekvés azért veszélyes, mert a tisztaság tudatához, olyan fensőbbrendűségi érzéshez vezet, amely a valódi megtisztulás legfőbb akadálya. Igazi megtisztulás csak belülről fakadhat, s nem a többi embertől való elkülönüléssel, hanem éppen a szívbéli odafordulás, az irgalmasság cselekedetei által. Az alamizsnálkodás egymaga nem tesz szentté, de aki kitart az érdek nélküli szeretetben, aki viszonzás nélkül szétosztja javait, idejét, energiáját a rászorulók közt, az egészen biztosan eljut a szív tisztaságára, és bűnei bocsánatot nyernek. Az irgalmasság cselekedetei nem csupán erkölcsösebbé, szociálisan érzékenyebbé alakítanak, hanem belülről formálnak át szinte szentségi erővel. 

Évközi 28. hét kedd

Évközi 28. hét kedd

A hitet kegyelemként kaptuk, szüleink és tanítóink által nevelődött bennünk, élővé és tevékennyé azonban csak a szeretet által válhat. Nem elég tanulni a hit tételeit, nem elég naponta olvasni a Szentírást, és elmélkedni rajta, mert mindez semmit sem ér, ha hiányoznak életünkből a szeretet tiszta, ingyenes cselekedetei, melyeken keresztül hitünk kibontakozhatna és megerősödhetne. Lehet, hogy itt van az alapvető hiba, lelkünk nagy betegsége? Lehet, hogy itt kell keresnünk hitbeli kételyeink, elbizonytalanodásaink okát?

A Jézusba vetett hit minden más, még vallásos hittől is alapvetően különbözik, mert Jézus az Isten Fia, aki érettünk emberré lett. Ilyen soha nem volt és nem is lesz a vallások történetében. Ezért a keresztény hit csak akkor valódi és hiteles, ha szerzőjének és beteljesítőjének, Jézus Krisztusnak nyomdokaiba lépve, teljes önátadással gyakoroljuk az ingyenes és feltétel nélküli szeretetet. Szent Pál írja, hogy még a hegyeket mozgató hit is hiábavaló, ha hiányzik belőle a tiszta, természetfölötti szeretet, mely túlhaladja ezt a világot, s melynek képességét megkaptuk a szívünkbe árasztott Szentlélek által.

Urunk Jézus, ne engedd, kérünk, hogy hitünk holt hit legyen. Add meg nekünk kegyelmesen, hogy akár vigasztalásban van részünk, akár kétely vagy lelki szárazság gyötör, kitartsunk a szeretet apró, mégis kézzelfogható, mindennapos cselekedeteiben. Segíts, hogy el tudjuk viselni, ha szeretetlenséget kapunk viszonzásul, és Veled egyesülve továbbra is, még jobban szeressük azokat, akik hálátlanok velünk szemben. Növeld hitünket, erősítsd reményünket, tökéletesítsd szeretetünket, melynek mind Te magad vagy kezdete és beteljesítője.