CASORIAI* BOLDOG LAJOS

CASORIAI* BOLDOG LAJOS 

(1814-1885)

Nápoly közelében, Casoria helységben született. Előbb asztalosinas volt, aztán lépett be 18 éves korában a ferencesekhez. Pappá szentelése után a klerikusokat tanította filozófiára, fizikára, matematikára. De hivatása igazában nem ez volt. 1860 és 1880 között Nápolyban bontakozott ki kulturális és szociális tevékenysége. Előbb a szegények számára gyógyszertárt létesített, majd afrikai fiúk és lányok részére kollégiumokat alapított, hogy ott misszionáriussá neveljék őket. Más házakat is létesített árvák, vakok, süketnémák, aggok, zarándokok számára. Mindenütt, ahol szükséges volt enyhíteni a nyomort, ott volt. Hogy alkalmas társakat nyerjen, megalapította a Karitász Testvérei (Bigi* - szürkék) testvérületét és a Szent Erzsébet Nővérei (Bigie*) társulatát. 1832- ben, Szent Ferenc születése 700. jubileumán ötezer szegényt vendégelt meg. Valaki kérdezte: honnan szerezte mindezekhez a pénzt. „Azt nem szabad tudni!” - volt a válasz. Igen nagy volt az isteni gondviselésbe vetett bizalma. Megértette a kor szükségletét. Szociális irányú működése kezdetén elment IX. Piusz pápához. „Szentséges Atyám - mondta - jön a forradalom: mitévő legyek? Bezárjam magam cellámba, hogy ott imádkozzak, vagy a tűzfészekbe vessem magam, hogy cselekedjek?” És IX. Piusz azt válaszolta: „Menj vissza, Szent Ferenc fia, Nápolyba, lépj ki celládból és vesd magad, amint mondod, a tűz közé, hogy cselekedj. Használd fel az ellenségeket is, hogy jót művelj és Isten előtt érdemed lesz.” Lajos atya eszerint járt el. Értett ahhoz, hogyan szerezze meg előkelő emberek, írók, költők, politikusok barátságát. A hit és tudomány összehangolására tudományos akadémiát alapított, ahova meghívott nemcsak hívőket, hanem hitetleneket is. La Carita* elnevezéssel folyóiratot is alapított 1864-ben, melybe kiváló írók is írtak. A liberálisokhoz, szabadkőművesekhez is megtalálta az utat. „Ha beszélünk velük - mondta -, sok félreértést szétoszlatunk, és mindig nyerünk valamit!” „A 19. század Szent Ferencének” nevezték. Boldoggá avatása 1993. ápr. 18-án történt a ferencesek és a nápolyi hívek tömeges részvételével. Köszöntelek, Boldog Casoriai Lajos, egyedülálló tagja Szent Ferenc rendjének, Krisztus szeretetének lánglelkű tanúságtevője!”- köszöntötte őt II. János Pál pápa.

Imádság:

Istenünk, te Boldog Lajost a szeretet muveinek alapítójává s az értelmiségiek apostolává tetted. Add, hogy mi is megértsük korunk szükségleteit, s fáradozzunk felebarátaink földi és örök jólétéért. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

A papnövendék válaszol – Mire jó a böjt?

A papnövendék válaszol – Mire jó a böjt?

Fiatalok kérdéseire keresi a választ Máté János Kristóf, az esztergomi Érseki Papnevelő Intézet ötödéves papnövendéke. Írásait rendszeresen közreadjuk oldalunkon.

Ilyenkor, a nagyböjt derekán sokszor érzem magamon, ismerőseim is mondogatják, hogy kezd múlni a hamvazószerdai elhatározás ereje, kezd nehézzé és „fájdalmassá” válni a böjtölés. Ilyenkor mindig felteszem magamnak a kérdést, hogy mi értelme a böjtnek.

A válasz: semmi és minden.

A fő kérdés a böjt végzése során az, hogy milyen céllal végzem. Mint sok minden cselekedetünk, úgy a böjt is eszköz és nem cél.

Lehet felfogni a böjtöt úgy is mint egy kiadós méregtelenítő kúrát. Ha a világ szemével tekintünk rá, akkor a böjt a legjobb fogyókúrás módszer. Nem eszek húst, vagy lemondok a nasiról, vagy nem iszom cukros üdítőt. De ha csak ennyi a böjt, akkor tényleg semmi értelme. Ha ennyi a böjt, akkor az tényleg csupán egy méregtelenítő és fogyókúrás módszer.

De mi is az, ami értelmet ad a böjtnek? Miért sanyargatom magam?

Képzeljük el egy pillanatra azt, hogy a nagyböjt egy hatalmas „kirándulás”, amelynek a célja az, hogy megérkezzünk álmaink otthonába, a legjobb barátainkkal/házastársunkkal. Azonban ez a ház negyvennapi járásra van. A hátizsákunkban van kulacs, vannak a túléléshez szükséges eszközeink, a legdrágább túrafelszerelés van rajtunk, és a legprofibb hátizsákot tudhatjuk magunkénak. Kérhetünk GPS-t vagy telefont, amellyel bárkit felhívhatunk, de csak információt kérhetünk, nem kérhetünk kimentést. A táskában találunk élelmet is. Ezzel a felkészültséggel állunk a startvonalhoz.

Az egyetlenegy dolog, ami nincs nálunk, az a víz. Ha vizet szeretnénk, kénytelenek leszünk megtalálni a forrást. De azt garantálják, hogy mindenképpen van forrás. Annyit tudunk róla, hogy egy föld alatti patak valahol a felszínre tör, de hogy hol, azt igen nehéz megtalálni.

Egy dologról dönthetünk, arról, hogy hol szeretnénk végigjárni ezt a kirándulást. Ehhez a döntéshez kötődik egy feltétel is: ha erdős területre szeretnénk menni, akkor kapunk bakancsot, de ha a pusztában, esetleg a sivatagban szeretnénk kezdeni a kirándulást, akkor sajnos mezítláb kell mennünk.

Mi a lényege ennek a túrának? Az út, amit végigjárok, a böjti időszak. Az erdő olyan böjt, amit csupán méregtelenítő kúrának fogok fel, míg a sivatag olyan lemondás, amivel meg kell küzdenem a nagyböjt minden napján.

A forrás, amit a túléléshez meg akarok találni, Jézus Krisztus maga. Megkaphatok minden segítséget, ezeket rejti a táska; lehet millió meg egy lelki olvasmány vagy imádság nálam… Ha ezeket nem a forrás megtalálásához használom, akkor teljesen értelmetlenek.

A telefonon felhívható személy a lelkivezetőm, a pap, vagy az a valaki, akitől lelki tanácsot szoktam kapni. Ő tud segíteni abban, hogy merre menjek, de ő se tudja pontosan, hogy az a forrás, amit én keresek, ami az én forrásom, az merre van. Egy irányt tud mondani, de milliméternyire pontos helyet nem.

Az egyetlen választás, ami tényleg az enyém, az a helyszín. Az erdőben lehet rajtam bakancs, de az avarban, a fák között szinte lehetetlen megtalálni a forrást. A sivatag keményebb kihívás, viszont itt nincs, ami zavarja a látást, messzebb ellátok, igaz, sokkal fájdalmasabb a tűző nap, a talpamat égető homok és a szomjúság. Az erdőben a fák a rossz szokásaink, a rövidebb utak, az érdekdöntéseink. Ezek miatt szinte lehetetlen megtalálni a forrást. Tény, hogy sokkal könnyebb előre jutni a puha mohán, főleg cipőben, de negyven napot nem hinném, hogy bárki is kibírna víz nélkül.

Ezzel szemben a pusztában nincsenek fák, csak sík vidék. Sokkal könnyebb észrevenni, hogy hol bukkan a felszínre az a búvópatak. Ha hajlandó vagyok lemondani a saját érdekeimről azért, hogy megtaláljam Krisztust, akkor sokszor nehezen, kínkeservesen fogok előre haladni, de sokkal messzebbről észre fogom venni a forrást és a célomat.

Tehát mi értelme a böjtnek? Az tőlem függ. Attól lesz értelme, ha valóban Krisztust akarom megtalálni, és nem csupán egy negyvennapos méregtelenítő kúrát akarok végigcsinálni.

Nagyböjt 3. hét szombat

Nagyböjt 3. hét szombat

Mi is az igazi baj a farizeus vallásosságával és imájával? Nem az, hogy nem őszinte, hiszen semmi okunk sincs kételkedni benne, hogy azokat a törvény szerinti igaz cselekedeteket, melyeket felsorolt, buzgó farizeusként valóban rendszeresen meg is tette. Még csak nem is az a gond, hogy hálát ad igaz voltáért, mert – ahogy a zsoltárokban is látjuk – bizonyos helyzetekben igenis fontos tudatosítanunk, hogy az út, amelyen járunk, az Isten szándéka szerint való, helyes út. A lényegi probléma az optikában van: a farizeus nem Isten szemével, hanem más emberekhez viszonyítva szemléli önmagát, vagyis nem Isten, hanem emberek előtt áll, tehát valójában nem imádkozik.

Márpedig a vallásos élet legmélyebb, legalapvetőbb szintjén nem lehet más, mint kizárólagos kapcsolat „én és az én Teremtőm” (Newman) között. (Jézus még Péterre is rászól, amikor az János sorsa felől érdeklődik: „Mit törődöl vele? Te csak kövess engem.”) Az imádságban nincs helye a másokkal való összehasonlításnak, ami egyébként akármilyen eredménnyel zárul is, hamis képet ad önmagunkról: ha különbnek érezzük magunkat másoknál, a gőg, felfuvalkodottság, elbizakodottság veszélye fenyeget; ha alábbvalónak, akkor a sárga irigységé. A mások fölötti ítélkezést ugyanúgy nem szabad hagynunk beférkőzni az imádságunkba, mint önmagunk méricskélését, elítélését vagy felmentését. Ezek éppenséggel legfőbb akadályai a megigazulásnak, mert olyan dologba avatkozunk, amelyet Isten magának tart fenn. (Más az, amikor a szentek megvallják, hogy ők a legbűnösebb emberek az egész földkerekségen. Ők igazat mondanak, éppen azért, mert nem másokhoz viszonyítják magukat, hanem az isteni kegyelem túlcsorduló mértékéhez, amelyben részesültek, s amelyhez képest eltörpül mindaz a jó, amit tettek.)

Urunk Jézus, taníts meg minket a vámos imájának lelkületére! Add, hogy példáját követve úgy álljunk Eléd, ahogy vagyunk, de már ne maradjunk hátul, hanem méltatlanságunkat átérezve keressük közelségedet, s a vámos alázatával és a keleti kereszténység szent zarándokainak buzgóságával mondjuk: „Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!”

VILLAMAGNA*-I BOLDOG LŐRINC

VILLAMAGNA*-I BOLDOG LŐRINC

 (1475-1535) 

Lőrinc a Marche tartomanytól délre eső Abbruzzo tartomány keleti felében, Villamagna-ban született. Erről a hegyes, dombos vidékről alig akad ferences szentünk, boldogunk. Szülei nemes és köztiszteletben álló emberek voltak némi emberi gyarlósággal. Amikor ugyanis fiuk bejelentette, hogy ferences óhajt lenni, apja mindenáron le akarta beszélni. S amikor se a szép szó, se a szidalmak, fenyegetések nem használtak, fiát házi őrizet alá helyezte. Lőrinc azonban innen megszökött, s apja ellenére ferences lett. Fogadalma letétele után pappá szentelték s a környéken hirdette Isten igéjét szép eredménnyel. Szavával, jó példájával sokakat segített az istenes életre. Amikor látták erényes, önmegtagadó életét, egyre inkább szentként emlegették. Lőrinc olyan korban élt, mely az Egyház egyik legválságosabb kora volt: a reneszánsz egyes főpapjai, urai, sőt szerzetesei lejáratták az Egyház tekintélyét. Ekkor lépett fel Luther: megszövegezte az új vallás tételeit (1517), a pápa kiközösítette (1520), Rómát a zömében protestáns hadsereg szörnyűségesen feldúlta (Sacco* di Roma 1527). Mindezek az események nem voltak ismeretlenek Lőrinc előtt, beszédeiben ki kellett térni rájuk. Feltűnő, hogy két női ferencest kivéve (B. Ludovica és Merici Szt. Angéla) ez időtájt nincs Itáliában más ismert ferences szent vagy boldog Lőrincen kívül. Vannak szép számmal ferences szentek, boldogok, de a század második felében, már a katolikus megújhodás korában (pl. Alkantarai Szt. Péter). Lorinc halála igazi papi halál: Ortonában (szintén az Abbruzzo tartományban) egyik nagyböjti beszéde közben a szószéken rosszul lett, rá egy-két nappal meg is halt 60 éves korában. Évszázados tiszteletét XI. Piusz pápa hagyta jóvá.

„Jézus, minden gyötrődő lélek igaz java és édes vigasztalója, fordítsd szemedet szeretettel Róma felé. Tekints irgalommal Jegyesedre, mely ily nagy viharral küszködik: mennyi vérnek kell még folynia köztünk, ha a te áldó és megbocsátó Kezed meg nem állítja a vészt és helyre nem állítja a békét, egyetértést, mint a hajdani időkben, amikor még Egyházad alázatos és szegény volt.”

Savonarola imája a 15. század vége felé.

Imádság:

Istenünk, te Boldog Lőrincet lelki erővel ruháztad fel, hogy szerzetesi hivatása útjában a nehézségeket legyőzze, s igehirdetésével s erényes életével sokak épülésére legyen. Add, hogy minket tőled semmi kísértés vagy más viszontagság el ne tántorítson. Ki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.

Nagyböjt 3. hét péntek

Nagyböjt 3. hét péntek

A mai Evangélium írástudója olyan ember, aki alázattal engedelmeskedett a dolgok belső logikájának, s így valóban a titok mélyére hatolt. Jézushoz intézett kérdése több, mint a megszokott vizsgáztató kérdések. Mintha megsejtett volna valamit, s ehhez várna megerősítést Jézustól. Jézus pedig megdicséri őszinte lelkesedését, de ez a dicséret egyben figyelmeztetés is, hiszen a „nem vagy messze” nem egyenlő azzal, hogy már meg is érkeztél az Isten országába. Nyilvánvalóan szükséges az intellektuális becsületesség, amely nélkül az ember az igazság kapujáig sem juthatna, hanem megrekedne a szűkös ideológiák vagy a saját maga által felállított eszmerendszer korlátai között, de az értelmi belátás, az összefüggések felismerése és elfogadása még mind kevés ahhoz, hogy be is léphessen az Isten Országának kapuján. Ehhez még nagyobb alázatra van szükség: arra, hogy már ne kívülállóként dicsérje meg Jézust, mintha egy szinten lenne vele, hanem felismerje benne az Isten Fiát, és egész életét átadja neki, akiben feltárul az Isten országa.

A tegnapi Evangélium úgy mutatta be Isten országát, mint amit Jézus hozott el nekünk, és közénk elérkezett, ma pedig úgy szemléljük, mint amely felé úton vagyunk. Ugyanannak a valóságnak kétféle megközelítési módja ez, s kifejezi azt a paradoxonszerű viszonyulást, amely még jellemzi földi életünket: Jézus már bennünk él, mi pedig őbenne, de ez az élet itt a földön még nem érte el a teljességet.

Úr Jézus, elismerjük, hogy a magunk erejéből nem vagyunk képesek bejutni Isten országába, hiszen nem vagyunk képesek megtartani a parancsokat sem. Te vagy az, aki megmutattad, mit is jelent valójában teljes szívünkből, lelkünkből, elménkből és minden erőnkből szeretni a fölséges Istent, s ugyanezzel a szeretettel szeretni felebarátainkat és önmagunkat is. És Te vagy, aki nemcsak példát mutattál a tökéletes isten- és emberszeretetre, hanem képességet is adtál rá, amikor elküldted szívünkbe a Szentlelket. Add, hogy Ővele szeressünk viszont Téged és az Atyát, s Benned maradva szeressük minden testvérünket.