SZENT BORISZ és GLEB

SZENT BORISZ és GLEB vértanúk

Borisz: +az Alta pataknál, Kijevtől délkeletre, 1015. július 24.

Gleb: +Szmolenszk közelében, 1015. szeptember 5.

Kijevi Szent Vladimir (lásd: 378. o.) birodalmának egy-egy erődítményét még életében fiai vezetésére bízta. Mivel az utódlás rendszere hiányzott, a nagyfejedelem halála (1015) számos utódjelöltben ébresztett politikai becsvágyat. Több vetélytárs jelentette be igényét Kijev trónjára. A krónika szerint turovi Szvjatopolk így nyilatkozott: ,,Meg akarom ölni minden testvéremet, és Oroszország egyeduralkodója akarok lenni.'' Ennek az irgalmatlan testvérharcnak esett áldozatul Borisz herceg (keresztneve Román) és muromi Gleb is (keresztneve Dávid). Ők voltak Vladimir legkisebb fiai, a fejedelemnek Anna bizánci hercegnővel kötött házassága előtti időből; anyjuk egy volgai bolgár nő volt.

Borisz apja halálakor a kijevi oroszföld déli részén tartózkodott, és visszatérőben volt a besenyők elleni hadjáratáról. Mivel tekintélyes hadsereg kísérte, különösen veszélyesnek tűnt féltestvére számára. Borisz határozottan visszautasította kíséretének ajánlatát, hogy hatalommal szerezze meg apja trónját, sőt még el is bocsátotta seregét. Nem hiányzott belőle a bátorság és a személyes vitézség, ám hogy bátyja ellen vonuljon, azt méltatlannak tartotta keresztény nevéhez.

Az ifjú herceg sejtette ugyan, hogy milyen sors vár rá, mégis vonakodott attól, hogy harcba bocsátkozzék, mert nem akarta megsérteni a testvéri szeretet törvényét. Tudta, hogy ,,Krisztus minden tanítványa azért jött a világra, hogy szenvedjen, hogy minden önkéntes vagy ártatlanul vállalt szenvedés Krisztus nevéért elviselt szenvedés''. Kevéssel halála előtt az Üdvözítő ikonja előtt térdelve így imádkozott: ,,Te a mi bűneinkért vetted magadra szenvedéseidet; erősíts meg, hogy én is vállalhassam az enyémet.'' Nemcsak Urunk szenvedéseire gondolt, hanem ,,Szent Nyikita és Szent Vjacseszláv (Szent Vencel, lásd: A szentek élete, 549. o.) szenvedéseire is. Az utóbbihoz akart hasonló lenni. Arra is gondolt, hogy Szent Borbálát saját apja ölte meg''.

Ha Borisz maga nem is, de életrajzírója bizonyára a herceg szenvedéseit Krisztus és a szent vértanúk szenvedése megújításának és folytatásának tekintette. A krónikás szerint Borisz Krisztus példájára imádkozott ellenségeiért is.

Gleb néhány évvel fiatalabb volt Borisznál, s ,,vértanúságát'' Szmolenszk közelében szenvedte el a Dnyeperen levő hajóján. Az uralomért vívott küzdelemben a győzelem nem Szvjatopolké, hanem Borisz és Gleb egy másik féltestvéréé, Jaroszláv fejedelemé lett. Mindkét herceg holttestét a Kijevtől nem messze levő Vizsgorod Baziliosz templomában temettette el, és szentté avatásuk érdekében is fáradozott. Haláluk napja különbözik, közös ünnepük, május 2-a az 1072-ben történt ereklyeátvitel emlékezete. Az orosz keresztények körében Borisz és Gleb olyan pár lett, mint számunkra Kozma és Damján, János és Pál. Idővel még a két név össze is olvadt: Boriszoglebszk lett a nép ajkán. Több falu és kolostor viselte ezt a nevet.

Mi a bűnbocsánat szentsége?

Mi a bűnbocsánat szentsége?

A bűnbocsánat szentsége az a szentség, amelyben a pap Istentől kapott hatalmával megbocsátja a keresztség után elkövetett bűnöket. Ez is szentség, tehát látható jel, amelyet Jézus kimondottan arra rendelt, hogy a keresztség után elkövetett bűnöket törölje el. A keresztség előtt elkövetett bűnöket a keresztség szentsége törli el az eredeti bűnnel együtt. Van-e hatalma Jézusnak a bűnök megbocsátására? Ezt a kérdést az Ószövetség hivatalos képviselői vetették fel Jézus nyilvános működésének elején. Négy férfi cipelte Jézus elé béna barátját. Testi gyógyulását remélték Jézustól. „Jézus pedig, amikor látta a hitüket, ezt mondta: Ember! Bocsánatot nyertek bűneid. Az írástudók és farizeusok erre tanakodni kezdtek. Kicsoda ez, hogy így káromkodik? Megbocsáthatja-e a bűnöket más, mint az Isten? Jézus azonban ismerte gondolataikat, és ezt válaszolta nekik: Miért gondoljátok ezt szívetekben? Mi könnyebb, azt mondani, Bocsánatot nyertek bűneid, vagy azt mondani: Kelj föl, és járj. Hogy pedig lássátok, hogy az Emberfiának hatalma van a földön a bűnöket megbocsátani – így szólt a bénához -: Kelj föl, fogd ágyadat, és menj haza. Az mindjárt fölkelt a szemük láttára, fogta az ágyát, amelyen feküdt, és hazament. Erre elcsodálkoztak mindnyájan, dicsőítették Istent, és félelemmel eltelve ezt mondták: Ma csodálatos dolgokat láttunk”. (Lk 5,20-26) a bűn állapota láthatatlan. Jézus hatalma is az. Ezért kellett Jézusnak előbb kijelenteni, hogy megbocsátotta a bűnöket,azután egy látható gyógyítással igazolni a láthatatlan bűnbocsánat megtörténtét.Miért bocsáthatja meg Jézus a bűnöket? Mert Ő Isten, és mert megváltó szenvedéseivel és kereszt-halálával kiérdemelte minden bűn bocsánatát. Ezt érzékeltette halála előtt közvetlenül, amikor a bocsánatot kérő jobb latornak teljes bűnbocsánatot adott:„Bizony, mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban!” (Lk 23,43)

A papok honnan kapták a bűnbocsátó hatalmat? Húsvétvasárnap este megjelent tanítványainak. Így szólt hozzájuk: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket. Amikor ezt mondta, rájuk lehelt és így szólt hozzájuk: Vegyétek a Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok bűneiket, bocsánatot nyernek; akiknek pedig megtartjátok, azok bűnei megmaradnak”. (Jn 20,21-23) Mennybemenetele előtt pedig ezt parancsolta tanítványainak: „Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell és harmadnapon feltámadnia halottaiból. A nevében megtérést kell hirdetni a bűnök bocsánatára Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek”: (Lk 24,46-49)
Félni kell-e a bűnbocsánat szentségétől? Nem attól kell félni, hanem a bűn elkövetésétől.

Hogy kell fekészülni a szentgyónásra? Bűnbánó lélekkel, a javulás szándékával. Össze kell szedni minden bűnünket, a halálos bűnöket fajtájuk és számuk szerint. A bűnöket őszintén bánni kell. Ha készakarva kihagyja a gyónó csak egy halálos bűnét is, érvénytelen a szentgyónás. Ezt mondjuk szentségtörésnek. Ha kifelejt valaki halálos bűnt a bevallásból, a bűnei meg vannak bocsátva, a kifelejtett is. Viszont a legközelebbi szentgyónásban meg kell mondani, hogy ezt a bűnt legutóbb kifelejtettem a bűnbevallásból. Meg kell mondani a súlyosbító körülményeket is.Ha szülőjét bántja meg valaki akarattal
hozzá kell tenni: szülőmet bántottam meg.Fontos megjegyzés: a bűn istenbántás. A társadalmi laza megítélés nemmentesít senkit. A megfogant magzat első pillanattól kezdve ember. Senkinek sincs joga elvenni az életét. Isten védi.

Évközi 22 hét péntek

Évközi 22 hét péntek

1Kor 4, 1-5; Lk 5, 33-39

„Úgy tekintsen ránk minden ember, mint Krisztus szolgáira, és Isten titkainak intézőire”

Az apostol bemutatkozott a korintusiaknak, hogy felesleges vitatkozniuk azon, hogy melyik igehirdetőhöz jobb csatlakozniuk. Akik egymás után jöttek Korintusba, valamennyien Isten küldöttei. Megnyilatkozása szerint legbölcsebb, ha így néz rájuk minden ember, „mint Krisztus szolgáira, és Isten titkainak intézőire” Ez elsősorban a keresztény közösségre érvényes, mert ők már tudják, hogy nem önös érdekből jöttek Korintusba, mint a nagy hajók utasai, a város szépségére kíváncsi turisták, nem is a hajón hozott portékájukat kívánják eladni, mint a többi pénzes ember, a gazdag kereskedők. Nem is tudásukat akarják összemérni más filozófusokkal, mint a hírnévre vágyók, akik nyakukba akasztják bölcseletük fontos mondanivalóját, eme reklámmal hívják fel magukra a járókelők figyelmét: jöjjetek, hallgassatok meg engem, és az én tanításom szerint gondolkodjatok a világ dolgairól, mert akkor boldogok lesztek. Egyszerű öltözetünk, szerény magatartásunk arra utal, hogy mi nem önmagunkat akarjuk reklámozni, hanem a Názáreti Jézusról akarunk beszélni. „Mi az Ő szolgái vagyunk, és Isten –az egy igaz Isten- titkainak intézői” Minden embernek szól ez a figyelmeztetés.
A keresztények után azoknak a pogányoknak, akik kiábrándultak a bálványok élettelen szobraiból, és belső sugallatra, a keresztények életére kezdtek felfigyelni. Nagyon érdekes, hogy az önző embereknek a keresztényekről mi volt az első és legmeglepőbb észrevétele:
„Nézzétek, mennyire szeretik egymást!” Meglepődtek ezen? Nagyon.
Az önzés világából kitekintve azt látni, hogy vannak emberek,akik önzetlenül teszik a jót, akik önzetlenül igyekeznek a melléjük rendelt embereket boldoggá tenni, és elhiszik, hogy ennek kincs értéke van a másvilágon. Elhiszik, hogy „Szeretet az Isten, és aki a szeretetben marad, Istenben marad, és az Isten őbenne” (1Jn 4, 16) Ennek az Istennek vagyunk mi ügyintézői, és az Isten szolgáinak a szolgái. Biztosak vagyunk ebbéli hitünkben, mert a megsértett Isten saját egyszülött Fiát embertestvérünkké tette, rárakta a világ összes bűnét, vele szenvedtette le a kereszthalálban minden adósságunkat. Azt parancsolta, hogy mi is így szeressük egymást.(Jn 15, 12. 13) Azt hirdetjük, hogy minden ember lehet ennek az Istennek fogadott gyermeke. Megtanítunk minden önként jelentkezőt az üdvösség titkaira.„Márpedig az intézőtől azt várják, hogy hűséges legyen”(1Kor 4,2) Isten elvárja tőlünk: „Nekem azonban az a legkisebb gondom, hogy ti mondjatok rólam ítéletet, vagy más emberi fórum, sőt magam sem ítélem meg magamat. Semmiben sem érzem magam bűnösnek, de ez még nem tesz engem igazzá. Az Úr az, aki megítél engem. Tehát ne mondjatok ítéletet idő előtt, amíg el nem jön az Úr, aki a sötétség titkait megvilágítja, és a szívek szándékait is nyilvánosságra hozza. Akkor majd mindenki megkapja a dicséretet Istentől” (3-5) Boldogító ígéretként hozzáfűzhetjük: a keresztség szentsége nemcsak Isten gyermekévé tesz, hanem minden elkövetett bűnt eltöröl. Tiszta lappal indul tovább az új keresztény. Érdemes megfontolni. 

ANTIOCHIAI SZENT BABILÁSZ

Szent Babilász felszentelt vértanú

A szent és istenfélő Babilász az antiochiai egyház főpapja volt. Szellemi nyáját jól kormányozta, a híveknek példaképe volt minden jóban. Egy pogány ünnepen Babilász összegyűjtötte az antiochiai keresztényeket a templomba, hogy vérontásnélküli áldozatot mutassanak be Istennek. Ugyanakkor tanította a híveket az igaz hitre, buzdította őket az egyház melletti hűséges kitartásra. Déciusz császár, visszatérve a pogány ünnepségről, a keresztények temploma felé vette útját. Szeretett volna ott kíváncsiságból szétnézni, szerette volna a szent templomot beszennyezni. Babilász főpap a templom ajtójában várta és nem engedte meg, hogy Isten házába belépjen. Egyben megrótta a császárt bálványimádása miatt. A császár, látva a jelenlevő keresztényeket, nem akart erőszakosan a templomba lépni. Kísérői előtt megszégyenítve, palotájába ment.

Bosszújában megparancsolta, hogy másnap gyújtsák fel a keresztények templomát. Katonái megtették ezt. Babilász főpapot is magához hivatta. Szemrehányást tett neki előző napi viselkedéséért. Kíváncsi kérdéseket is feltett a keresztény hitről. Ezután következett a szokásos módszer. Először hízelgésekkel és ígéretekkel akarta rávenni a szent főpapot a bálványimádásra. Nem ért el vele semmi eredményt. Súlyos láncokat tétetett utána a főpap nyakára és lábaira, így akarta a városon körülvezetni. A főpap mellett volt három édestestvér fiú: Urbán, Prilidián és Apolloniosz. Babilász tanította őket, és úgy tartotta, mint saját fiait. A császár a főpapot börtönbe záratta, a három fiút magához hivatta, majd anyjukat Krisztodulát is. Hízelgéssel próbálta a gyermekeket bálványimádásra bírni. Mivel ezt megtagadták, anyjukkal együtt megverette őket. Kínzásul a főpapot és gyermekeket fára függesztették és tűzzel égették. A súlyos kínzások után a főpap és a gyermekek karddal lefejezve haltak meg. Az anyát szabadon engedték, ő ezután békében fejezte be életét. A szent főpap testét, kívánsága szerint, a keresztények azokkal a láncokkal temették el, amit a testén viselt. Vele temették el a három vértanú gyermeket is. Mindezek 251-ben történtek.

A papi hivatás

A papi hivatás

„A papi hivatás titok. „Egy csodálatos csere” (admirabile commercium) Isten és az ember között. A pap Krisztusnak adja emberségét, hogy Krisztus föl tudja azt használni a saját maga számára, mint az üdvösség eszközét, szinte másik önmagát alkotva belőle. Ha sikerül megértenünk ennek a „cserének” a titkát, akkor érthetjük meg, mi történik abban a fiatalban, aki meghallja a hívást: Kövess engem! És ezért mindent megtagad Krisztusért. Abban a biztos tudatban, hogy ezen az úton embersége kiteljesedik” (II. János Pál)

Jézus Krisztus, Isten egyszülött Fia, Atyja örökös szándéka szerint emberré lett. Emberi természetének két lényeges összetevője van: az anyagi test volt a teremtendő világ anyagi formáinak ősmintája, szellemi lelke pedig az angyalok és az emberi lelkeké. Isten az összes embert üdvösségre hívta meg, tehát arra, hogy viszonylag rövid földi élet után teste és lelke romlatlan egészében azonnal a mennyországba kerüljön Istenboldogító színe látására. Ősszüleink súlyos bűne miatt az ember ezt a lehetőséget elvesztette. Örök rendeltetése ugyan megmaradt, de teljesíteni nem tudta. Ezért volt arra szükség, hogy Isten Fia ne csak, mint a teremtés beteljesítője jöjjön el emberként a földre, hanem az ősbűn következményétől, az örök kárhozattól is mentse meg az embereket. Ezt, mint örök főpap emberi életének feláldozásával valósította meg. Meghalt értünk, majd feltámadva előkészíti számunkra a helyet a mennyországban. Ezt a szolgálatot Jézus az emberek közül válogatott papok közreműködésével alkalmazza. Már földi életében azzal kezdte üdvözítő szolgálatát, hogy tanítványokat választott az akkori férfiak közül, és meghívta őket: Jöjj, kövess engem! (Mk 1,16-20) Nem magyarázta meg, mire szól a tényleges meghívás. Azért lassanként minden tisztázódott: Jézusnak vissza kell térnie a mennyországba, de művét, az emberek üdvözítését folytatni akarja munkatársai, a papok közreműködésével. Ma is választ és hív műve folytatására papokat. A Szentséges Atya ezt csodálatos cserének nevezi. Jézus meghív valakit a papságra. Miért éppen őt? Titok. Annyit azonban megsejthetünk ebből a titokból, hogy a meghívottat Jézus jól ismeri. Testét és lelkét egyaránt alkalmasnak ítéli, sőt egyenesen alkalmasnak tervezte és alkotta meg a papságra. Jeremiás prófétának mondta:„Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, ismertelek, és mielőtt kijöttél anyád méhéből, megszenteltelek, prófétául rendeltelek a nemzetek számára” (Jer 1,5) Jézus olyan papot akar küldeni, akinek egész lénye, testi és lelki minősége az adott időben és körülmények között a lehető legalkalmasabb arra, hogy Jézust jelenítse meg, a céljait rajta keresztül tudja megvalósítani, a jövendő hívei rajta keresztül kapják meg, amire az üdvösségük érdekében szükséges a számukra. Isten megadja a lehetőséget. Meghívja örök választottját. Túl kevés a papi hivatás? Vagy eleve nem értik meg a hívó szót? Vagy annyira erős a földi hatás, hogy a mennyei vonatkozások eltörpülnek? Esetleg annyira földhöz tapad még a meghívott is, hogy nem látja értelmét Jézus kezére adni önmagát? Ha a meghívott megértené, hogy milyen nagy és fontos csere kell, hogy végbemenjen benne azért, hogy megértse: Jézus itt és most csak az eszével, jóindulatával, testi energiájával tudja és akarja célját elérni. Hogy önző, elzüllött világunkat csak azzal tudná jó útra vezetni, ha magát átengedné Jézus céljára; megértené, hogy orvosságnak van szánva kora társadalmi betegségeire. Ekkor ő is, mi is könnyebben értenénk meg, hogy működik Jézus üdvözítő ereje papjain keresztül. Minden meghívottnak, meg kellene értenie Isten rendelkezését: boldog csak az lehet, aki kizárólag mások boldogítására szánja életét. 

Évközi 22 hét csütörtök

Évközi 22 hét csütörtök

1Kor 3,18-23 Lk 5,1-11

„ti pedig Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig Istené”

A korintusi hívek az egymást követő keresztény tanítókat hallgatva ki ezért, ki azért a mesterért lelkesedett. Pál nem örült ennek, mert gyerekes gondolkodásnak értékelte az efféle versengést. Több gondolatsort is leírt, hogy kigyógyítsa volt híveit, tanítványait a felesleges idő és erőpazarlásból. A tegnapi kísérlete azt az igazságot állította a hívek elé, hogy minden tanítójuk Isten szolgája, mindegyik a kapott kegyelem szerint próbálja gazdagítani a lelküket. A hívő hallgató pedig legyen bölcs, ne feledje el, hogy a lelkek gondozása hasonló a kerti munkákhoz: az istenadta földet művelni kell. A kertészek ássák, gereblyézik a termőtalajt. Aztán hozzák a palántákat. A kialakított ágyásokba egyik beleülteti a növényt, a másik öntözi, a káros gazokat tépi ki a harmadik. Mindez fontos tevékenység, de az igazi érték az Isten műve, aki a növekedést adja. Erre kell mindenkinek figyelnie a lelkiekben is. Pál apostol másik hasonlata az építőiparból való. Ott i bölcsen kell eljárnia minden szakmunkásnak. A kézhez kapott terv szerint kell lerakni az alapot. Utána jön a falak építése. Lehet olcsón ócska falat rakni. Egy ideig az is megteszi, de a terhelést, az időjárás viszontagságait már nem biztos, hogy kibírja a szakszerűtlenül vagy rossz anyagból felhúzott tartófal. A lelki építkezés sincsen másként. Aki rossz alapokat rak le a saját üdvösségének művéhez, nagyon ráfizet. Az is ostoba próbálkozás, ha jó alapra ócska felépítmény kerül. Mit akar ezzel a gondolatsorral tanítani Szent Pál a ma élő embereknek? Minden embernek egyetlen élete van. Ez a fogantatásával kezdődik. Sem az édesanya, sem az édesapa nem tudja, kinek az életét indítja el. Kizárólag Isten irányítja az induló ember életét és arra az egyetlen célra lesz alkalmas, amit Isten szánt neki. Szülés után is csak az az értelmes nevelői tevékenység, ha azt nevelem, aki az isteni terv szerint megszületett. Minden más kísérlet oktalan tevékenység. Minden embernek egy kijelölt életcélja van: a földi életben megtenni mindazt a jót, amit Isten az egyén számára kijelölt. Ez abban áll, hogy megkeresem, itt és most mit akar velem elvégeztetni a sorsomat megtervező egyetlen Úr. Ha ezt teszem, boldogítom a mellém rendelteket. Ha nem ezt vállalom, hiábavaló a cselekvésem. Akinek nincs cipője, ne kávéfőzőt vegyek neki. A földön ma is millióféle vallás van, de csak egyetlen egyet fogad el Isten, azt, amit Ő adott az embereknek. A vallás az embernek Istenhez való viszonya. Ostoba dolog minden kísérlet, hogy majd én határozom meg, mit fogadjon el tőlem a végtelen nagy Úr. „Mert e világ bölcsessége oktalanság Isten előtt. Az Úr tudja a bölcsek gondolatairól, hogy hiábavalók" (Zsolt 94,11) „Mert a lerakott alapon kívül, amely Jézus Krisztus, más alapot senki sem rakhat. Ha pedig valaki az alapra aranyat, ezüstöt, drágakövet, fát, szénát, szalmát épít, mindegyiknek a munkája nyilvánvalóvá lesz; ugyanis az Úr napja megmutatja, mivel az tűzben fog megnyilvánulni" (1Kor 3,11-13) „Senki se dicsekedjék tehát emberekkel. Mert minden a tietek, akár Pál, akár Apolló, akár Kéfás, akár a világ, akár az élet, akár a halál, akár a jelenvalók, akár a jövendők, minden a tiétek, ti pedig Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig Istené” (21-23) Boldog vagyok a katolikus hittel, mert ez Istené.

NIKODÉMIAI SZENT ANTIM

Szent Antim felszentelt vértanú

Szent Antim először a nikomédiai egyház papja volt. Lelki pásztori hivatását nagy buzgósággal töltötte be. Amikor Cirill nikomédiai püspök meghalt, a hívek őt választották meg főpapjuknak. Antim főpap a legnehezebb időkben, Dioklecián császár keresztény üldözése alatt kormányozta egyházát. Híveinek nagy részét a hitért való megkínzatás és a vértanúság útján maga előtt küldte az égbe Krisztushoz. Sok magas rangú ember is volt közöttük. Az üldözések közben, egyháza javát tartva szeme előtt, maga is rejtekhelyre vonult. Nem messze a várostól Szemánában rejtőzött el. Onnan rányitotta lelki nyáját. Onnan írta leveleit bebörtönzött híveinek, állhatatosságra buzdítván őket a vértanúságig. Egyik levelét, amelyet diakónusa vitt a börtönbe, a pogányok elfogták Ennek alapján kitudódott rejtekhelye.

A helytartó katonákat küldött, hogy a szent főpapot el fogják és a városba kísérjék. A katonák, a helységbe érve, mivel nem ismerték a főpapot, éppen tőle érdeklődtek, hogy merre van a keresztények tanítója? Antim megígérte, hogy útbaigazítja őket, csak kissé pihenjenek meg. Házába hívta a katonákat, bőségesen megvendégelte őket, végül kijelentette nekik, hogy ő az, akit keresnek. A főpap kedves vendégszeretetétől és jóságától megrendült katonák nem akarták teljesíteni a helytartó parancsát. Azt ajánlották a főpapnak, hogy meneküljön el. Ők, visszatérvén a városba, eredménytelennek jelentik ki a keresést. A főpap ezt az ajánlatot visszautasította. Kifejtette a katonák előtt, hogy bűnös dolog az igazság ellen cselekedni, csalni, és a rájuk bízott feladatot nem teljesíteni. Megnyugtatta őket, hogy vétek nélkül lesznek, ha őt a városba kísérik.

Együtt ment a katonákkal a városba. Útközben hirdette nekik a keresztény tanítást. Hatására a kísérő katonák egy folyónál mindnyájan kérték a keresztséget. Szent Antim kihallgatásánál a kínzó előhozott minden kínzóeszközt, hogy felhasználja a hittagadásra. Nem ért célt vele. Sokféleképpen, kövekkel, tüzes vasakkal kínozták meg. Szentünk örült, hogy Jézusért szenvedhet. A kínzások közben csodák is történtek. Büntetésül a főpapot lefejezésre ítélték. Az ítélet végrehajtásának helyén Antim főpap időt kért imádságra, majd a kard alá hajtotta fejét. Ez 303. szeptember 3-án történt. Estére istenfélő emberek jöttek, és tisztességesen eltemették testét.

az EUKARISZTIA Jézus Szent Teste és Vére

Van-e joga bárkinek megkérdőjelezni, hogy az EUKARISZTIA Jézus Szent Teste és Vére-e vagy nem?

„Nem Mózes adta nektek az égből való kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az Isten kenyere az, amely az égből szállott le, és életet ad a világnak” (Jn 6,32-33)
Van tehát mennyei kenyér is, nemcsak Isten jóságából kapott földi kenyér, amely az emberi testet hivatott táplálni. Ez utóbbiért könyörgünk mindig a Mi Atyánk imában. Jézus csalhatatlan szavai szerint ez a mennyei kenyér már itt van a földön, amikor ez a beszélgetés zajlik a kafarnaumi zsinagógában. Az ott lévők közül senki nem merészelte önmagára vonatkoztatni, hogy ő örök életet tápláló kenyér, és azt sem, hogy ő a mennyből szállott alá. Ez a mondás csak Jézusról szólhat. Az Ő teste és vére a kereszten feláldozva adja vissza a mennyei élet lehetőségét az egész világ minden emberének. Nem lehet kétséges, hogy a zsidó templomi áldozatokat félretéve az ő égből leszálló Teste az Istennek tetsző egyetlen érvényes áldozat. „Vágóáldozatot és ételáldozatot nem kívántál, hanem készségessé tetted fülemet. Égő- s bűnért való áldozatot nem követeltél, ezért így szóltam: Íme, eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy teljesítsem akaratodat. Ezt akarom, én Istenem, törvényed a szívemben van”(Zsolt 40,7-9) a kedves, pocakszerető hallgatóság itt meg is állna: „Uram, mindenkor add nekünk ezt a kenyeret!“ (Jn 6,34) Jézus azonban az örök nagy ajándékot nem hagyja elsikkadni holmi pocak-gyönyörökért, ezért félre-érthetetlenül lezárja a mellébeszélést: „ÉN vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg. De mondtam nektek, hogy bár láttatok engem, mégsem hisztek” (35-36) A vita még folyt egy darabig. Mivel Jézus a végtelen – több és nagyobb - értékből nem engedett, az emberek többsége elpárolgott. Megkérdezte apostolait is:„Talán ti is el akartok menni? Simon Péter azt felelte: Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak. Mi hittünk és megismertük, hogy te vagy az Isten Szentje. Jézus azt felelte nekik: Nem tizenkettőt választottam ki közületek? Egy közületek mégis ördög. Ezt pedig Júdásra, az iskarióti Simon fiára értette, mert az árulója lett a tizenkettő közül” (67-71) Ő a vitázók közül egyedül meg fogja kapni az utolsó vacsorán a gyomornak való kenyeret: „Az, amikor a kenyérdarabot elvette, mindjárt belément a sátán. Jézus pedig azt mondta neki: Amit teszel, tedd meg gyorsan!” (Jn 13,27) A többiek pedig JÉZUS TESTÉVEL és VÉRÉVEL töltekeznek.

Évközi 22. hét szerda

Évközi 22. hét szerda

1Kor 3,1-9, Lk 4,38-44

„Én azonban, testvérek, nem beszélhettem nektek, mint lelkieknek, hanem mint testieknek, mint kisdedeknek Krisztusban”

Az apostol szembesült távozása után bizonyos hírekkel. Ezek a hírek arról szóltak, hogy a korintusi hívek hite még nm elég erős ahhoz, hogy a komolyabb hitkérdéseket is meg lehetne beszélni velük. Olyanok lélekben, mint a gyerekek a testi dolgokban. Amíg az értelmük fejletlen, hiába magyaráznak nekik nehéz kérdéseket, nem értik. Pál elment más vidékre. Jött egy jobb fellépésű férfi, akinek szebb volt a hangja, mint Pálnak. Beszélni kezdett. Szépen megformált mondatai elbűvölték a hallgatóságot. Mindjárt mondták is: Őt szívesebben hallgatjuk, mint Pált! Aztán később Pál ezekkel a korintusiakkal találkozott egyszer, amikor még csak nagyon gyenge ismeretekről tudtak számot adni néki. Pál megkérdezte tőlük: „Vajon megkaptátok-e a Szentlelket, amikor hívők lettetek? Azok azonban azt felelték neki: Még csak azt sem hallottuk, hogy van Szentlélek? Ő erre megkérdezte: Hogy vagytok hát megkeresztelve? Azok így feleltek: János keresztségével. Erre Pál azt mondta: János a bűnbánat keresztségével keresztelte a népet, s azt mondta, hogy abban higgyenek, aki utána jön, azaz Jézusban. Amikor ezt meghallották, megkeresztelkedtek az Úr Jézus nevében. Pál rájuk tette kezeit, s a Szentlélek leszállt rájuk, ők pedig nyelveken kezdtek beszélni és prófétáltak. Ezek a férfiak mintegy tizenketten voltak” (ApCsel 19,2-7) Amikor ezekről Apolló hallott, ő is pótolta tanításában a hiányokat, megismerkedett Jézus tanításával, és igen boldog lett a teljesebb hittel. Felnőtt hozzá. Pál aztán megmagyarázta nekik: „mikor ugyanis azt mondja az egyik: Én Pálé vagyok, a másik pedig: Én Apollóé, vajon nem vagytok-e emberiek? Vajon mi Apolló? Mi Pál? Szolgák, akik hitre vezettek benneteket, mégpedig mindegyik úgy, ahogy az Úr megadta nekik. Én ültettem, Apolló öntözte, de a növekedést Isten adta. Tehát sem az nem számít. aki ültet, sem az, aki öntöz, hanem csak Isten, aki a növekedést adja. Aki ültet, és aki öntöz, mind egy; mindegyikük a saját jutalmát nyeri majd el munkája szerint. Mert Isten munkatársai vagyunk, ti pedig Isten szántóföldje, Isten épülete vagytok”(1Kor 3,4-9) Próbáljuk ép, érett ésszel felfogni, hogy Istennek öröktől fogva meg van minden születendő ember életének a pontos terve. Boldog, aki ezt igyekszik tudatosan valóra váltani.

BÖJTÖLÖ SZENT JÁNOS

Böjtölő Szent János főpap

Szentünk Konstantinápolyban született. Szülei iparosnak szánták azért először aranyműves mesterséget folytatott. Erényes, jámbor, idegeneket befogadó, istenfélő ember volt. Egy ideig vendége volt a palesztinai szerzetes Euszebiosz. Látva János istenfélő életét, említést tett róla Eutyches konstantinápolyi pátriárkának. Ő ezért diakónussá szentelte. Még ebben az időben a következő látomása volt Szent Lőrinc templomában imádkozva, látta, hogy sok szent, az oltárban ragyogó ruhát vesz magára, és gyönyörű éneket énekel. Kijött eztán az oltárból egy ember, kezében egy edénnyel, amelyből bőséges alamizsnát osztott az egybegyűlt szegényeknek. Egyszerre az edény kiürült. Ez a látomás előre jelezte János jövendő méltóságát, de jövendő irgalmas lelkületét is a szegények iránt.

Eutyches pátriárka halála után az emberek választása Jánosra esett. Őt akarták pátriárkájuknak. János nagyon nehezen, csak egy égi látomásra fogadta el a főpapságot. Addigi megszokott erényes életét továbbra is folytatta. Kitűnt a böjtölésben, ezért kapta a „Böjtölő” elnevezést. Jótéteményeit még szélesebb körben tudta osztogatni. A hozzá forduló szegényektől nem sajnált semmit. Annyira adakozó volt, hogy halála után néhány ócska ruha maradt csak hagyatékában.

A szentéletű főpap sokat imádkozott. imádságával védelmezte székvárosát az idegenek betörésétől. Ugyancsak imádságával segítette híveit különféle ügyes-bajos dolgaikban, védelmezte őket a látható és láthatatlan ellenségek ellen. Lelki nyájából igyekezett mindenféle rosszat kiirtani. Midőn egyszer Konstantinápolyban Pünkösd előtti napon lóversenyt akartak rendezni, a szent főpap térden állva kérte Istent, hogy ezt akadályozza meg. Isten, villámlással, viharral, esővel oszlatta szét az ünnepet semmibe vevő emberek látványosságát.

Szent János Istentől csodatevő erőt is kapott. Sok csodás gyógyulás történt imádságai által. Sok terméketlenségben szenvedő asszonynak oldotta fel terméketlenségét a szent imádsága. Imádságával ki tudta űzni a megszállt emberekből a tisztátalan lelket. Szellemi nyáját bölcsséggel kormányozva, Isten előtt kedves és önmegtagadásban kitűnt életét tisztes öregkorban fejezte be 595. szeptember 2-án. Holttestét a Szent Apostolok templomában temették el az oltár alá, lelke pedig a mennyei lakásokba költözött.

Laudáció Bánk atya fogadalomtételének ünnepén

Laudáció Bánk atya fogadalomtételének ünnepén

Amíg két lehetséges dolog közt választani lehet, az ember az Istentől kapott szabad akaratától vezérelve dönthet. A bűnbeesés óta az ember rosszra hajló természete miatt gyakran nem tud ellentmondani a kísértőnek, nem mindig választja a jobbik részt. A megszentelő kegyelem, a Szentlélek állandó jelenléte – a lelkiismeret – lehetővé teszi, hogy igyekezzünk a jót választani. Választani nagyon nehéz, kötelezettséget vállalni még nehezebb, de mind ezt egy életre szólóan elvállalni és megtartani csak Isten segítségével lehetséges. Bánk atya a jobbik részt vállalta és megéli Urunk ígéretét: Hűséges szolga, Menj be Urad örömébe.(Mt 25,21)

Ezt az ígéret megkapni nem könnyű. Nehéz és rögös utat kellett végigjárni a gyermekkori családi fészektől, a ferences kolostor formáló közösségétől, a szeminárium embert faragó közösségétől a háború borzalmaitól, a felszentelés magasztos ünnepétől, a papság mindennapjainak megélésétől a célba érésig: a kiteljesedett, megszentelt szerzetesi és papi élet megéléséig. Ehhez azonban meg kellett érteni Urunk, Jézus Krisztus áldozatának magasztosságát, meg kellett hallani Isten hívó szavát, érezni kellett Szűz Mária égi édesanyánk forró szeretetét, meg kellett élni és érteni rendalapító atyánk, Assisi Szent Ferenc akaratát, dönteni kellett, két lehetséges dolog közt. Választani kellett egy életre, és ki kell tartani a választásban egy életre. A döntésben az a nagyszerű és szépséges, hogy nem kell, mert önkéntes. Fenséges,mert teremtőnktől kapott szabad akaratból fakadó önátadás a Mindenhatónak. Bánk atya ebben a szellemiségben éli szentelése óta papságát, őrzi és adja társainak, híveinek az örökrészt: Válaszd a jobbik részt! Menj be Urad örömébe! Minden nap éli és jelenvalóvá teszi az oltárszolgálatban Krisztus Urunk keresztáldozatát,a testvéri szeretetszolgálatot a gyóntatószolgálatban. Örök derűje, végtelen nyugalma, kiegyensúlyozottsága, testvéri segítőkészsége, ferences szerzetesi hűsége méltó követőjévé teszi rendalapító atyánknak.

Választani nagyon nehéz, kötelezettséget vállalni még nehezebb, de mind ezt egy életre szólóan elvállalni és megtartani csak Isten segítségével lehetséges. Bánk atya a jobbik részt vállalta (Lk 10,41) és megéli Urunk ígéretét: Hűséges szolga, Menj be Urad örömébe.

Évközi 22. hét kedd

Évközi 22. hét kedd

1Kor 2,10b-16.; Lk 4,31-37

„Mert a Lélek mindent kikutat, még az Isten mélységeit is”

A Szentháromság hitünk legnagyobb titka. Az egy- isten-hitet az ember egyszerű józan eszével is ki tudja következtetni a teremtett világ létéből, rendjéből. A csillagvilág léte a maga mérhetetlen voltában csak úgy érthető meg, ha van egy még nagyobb, végtelenül okos és hatalmas lény, aki a nála kisebbet ki tudja gondolni.Meg tudja ajándékozni a léttel a kigondolt mérhetetlenül nagy és megismerhetetlenül nagy, tényleges, létező valóságot. Az üdvtörténet első szakaszából, amit Krisztus előtti időnek jelzünk, a mai tudomány mérni tudja a világmindenség korát. Istent az első emberpár nem látta, de teremtményeiből és személyes jelekből megtapasztalta, kikövetkeztette. A józan emberi ész erről tanúskodott és tanúskodik, de azt, hogy a természetében, lényegében egy Isten nem egy személy, hanem három, senki, soha ki nem találhatta. Ezt a Második Isteni Személy megtestesülten maga jelentette ki, és a Jordán partján rengeteg ember szeme láttára, füle hallatára érzékeltette. Jézus emberi alakban rengeteg csodát tett, halálából életre támadt, így igazolta, hogy nemcsak ember, hanem Isten is. A Szentlélekről nemcsak beszélt, de miután láthatóan felemelkedett a menybe, tíz nap múlva sok ezer ember szeme láttára égi tűzben leszállt az apostolokra, rajtuk kívül még úgy kilencven Jézus-tanítványra és háromezernyi ismeretlenre is.(ApCsel 1,8; 2,1-36) Azóta a Szentlélek minden megkereszteltre leszáll Jézus második kegyelemeszközében, a bérmálás szentségében. Ezt az igazságot így fejezi ki Jézus Egyháza: A bérmálás szentség, amelyben a Szentlélek lelkünkbe száll, megvilágosítja értelmünket, megerősíti akaratunkat, hogy hitünket állhatatosan valljuk, és hitünk szerint éljünk. A Szentlélek az Atyával és a Fiúval együtt a teremtés kezdetétől mindenütt és minden létezőben egész lényével jelen van. Ez a kifejezés: a bérmálásban hozzánk jön, azt jelenti, hogy olyat kezd művelni bennünk, amit eddig nem művelt. A Szentlélek tehát a bérmálás után állandó vendégünk. Szeret, irányít és erőt ad az Atya által számunkra kijelölt minden feladat meglátására és elvégzésére. Minden reggeli imánkban jó erre kérni is Őt! Ezért mondja a mai szentleckében Szent Pál apostol: „a Lélek mindent kikutat, még az Isten mélységeit is”(1Kor 2,10b) Ez azt jelenti, hogy Isten minden ember egész életére szólóan minden percre pontosan kijelölte a hit és az önzetlen szeretet tennivalóit. A mennyországban ezt a két feladatot kéri számon az Úr, és amennyit megvalósítottunk belőle, akkora intenzitású boldogságot oszt ki az Atya az egész örökkévalóságra. Az utolsó ítéleten majd a világ végén az összes embernek bemutatja az ítélő Krisztus a meg- nem-bánt, meg- nem-gyónt és pap által fel- nem-oldozott bűnöket. Amit itt a földön elrendeztünk a gyóntatószékben, azt Isten többet elő nem hozza.

Az Élet Igéje − 2014. szeptember

Az egész világon milliók olvassák és igyekeznek tettekre váltani azt a magyarázatot, amelyet Chiara Lubich, a Fokoláre Mozgalom alapítója havonta a Biblia egy-egy mondatához fűzött, s amely széles körben hatással van az egyének és közösségek életére.

„Fogadjátok el egymást, amint Krisztus is elfogadott titeket Isten dicsőségére.” (Róm 15,7)

Szent Pál többek között ezzel a mondattal buzdítja a keresztényeket a rómaiakhoz írt levelében. A római közösséget – ahogy egyébként a többi közösséget is, mely a görög-római világban jött létre – olyan hívők alkották, akik egyrészt pogányok, másrészt zsidók közül kerültek ki, vagyis más volt a gondolkodásuk, kultúrájuk, lelki érzékenységük. Ezek a különbözőségek ítélkezést, előítéleteket, negatív megkülönböztetést, türelmetlenséget szültek közöttük, s ez biztos nem volt összhangban Isten akaratával, vagyis azzal, hogy fogadják el egymást kölcsönösen.

Az apostol nem talál hatékonyabb eszközt arra, hogy segítsen ezeknek a nehézségeknek leküzdésében, mint azt, hogy emlékezteti őket megtérésük kegyelmére. Az a tény, hogy Jézus meghívta őket a hitre, átadva nekik saját Lelke ajándékát, kézzelfogható jele volt annak a szeretetnek, amellyel Jézus – tekintet nélkül múltjukra, származásukra – mindannyiukat külön-külön elfogadta, hogy egyetlen testet alkosson belőlük.

„Fogadjátok el egymást, amint Krisztus is elfogadott titeket Isten dicsőségére.”

Szent Pál szavai Jézus szeretetének egyik megrendítő vonására irányítják figyelmünket: Jézus – földi élete során – mindig elfogadott mindenkit, főképpen a leginkább számkivetetteket, a legnagyobb ínségben élőket, a legtávolabb lévőket. Mindenkit megajándékozott bizalmával, barátságával, s ezzel egymás után döntötte le azokat a falakat, melyeket az emberi gőg és önzés emelt az akkori társadalomban. Jézusban a mennyei Atya mindannyiunkra irányuló, teljességgel elfogadó szeretete nyilvánult meg; nekünk is ilyen szeretettel kell tehát fordulnunk a többiek felé. Elsősorban ez az, amit az Atya akar tőlünk. Ezért azzal dicsőíthetjük meg leginkább az Atyát, ha arra törekszünk, hogy elfogadjuk egymást, méghozzá úgy, ahogyan Jézus fogadott el minket.

„Fogadjátok el egymást, amint Krisztus is elfogadott titeket Isten dicsőségére.”

Hogyan éljük tehát az e havi igét?

Ez az ige önzésünk egy olyan megnyilvánulására világít rá, mely igen gyakran jelentkezik, s melyet – mondjuk meg őszintén – a legnehezebb leküzdeni: hajlamosak vagyunk arra, hogy elzárkózzunk a többiektől, megkülönböztessük, félreállítsuk, kizárjuk a másikat, amennyiben nem olyan, mint mi, és ezért zavarhatja nyugalmunkat.

Ezt az igét tehát elsősorban családunkon, közösségeinken belül, munkahelyi környezetünkben igyekszünk majd élni úgy, hogy kigyomláljuk magunkból az ítélkezést, a negatív megkülönböztetést, az előítéleteket, a neheztelést, a türelmetlenséget egyik vagy másik felebarátunkkal szemben. Igen könnyen és gyakran beleesünk ezekbe a hibákba, melyek miatt nagyon hűvössé válnak, és veszélybe kerülnek az emberi kapcsolatok; ami megnehezíti, sőt megakadályozza a kölcsönös szeretet áramlását.

De szélesebb körben, társadalmi szinten is próbáljunk így élni! Határozzuk el, hogy tanúságtevői leszünk Jézus elfogadó szeretetének azok iránt, akiket a társadalmi önzés hajlamos kizárni vagy félreállítani.

A másik ember különbözőségének elfogadása a keresztény szeretet alapja. Ez a kiindulópontja, az első lépcsőfoka a szeretet civilizációja, a közösségi kultúra létrejöttének, melynek felépítésére ma Jézus különösképpen meghív mindannyiunkat.

Chiara Lubich

TOLEDÓI SZENT BEATRIX

SZENT BEATRIX 

szűz, rendalapító 

(1424-1490) 

(Beatrix de Silva)

Ceutában (Marokkó) portugál szülőktől származott; családja rokonságban volt a portugáliai királyi családdal. Gyermekkora óta különösen tisztelte a szeplőtelenül fogantatot Szűz Máriát. Fiatal korában udvarhölgynek II. János kasztíliai király udvarába került. Izabella királynő féltékenységből üldözte s börtönbe záratta, ahonnét a Szent Szűz tapasztalható segítségével kiszabadult és ártatlansága is igazolódott. Ezek után elhagyta a királyi udvart és Toledó felé indult. Útközben megjelent neki Assisi Szent Ferenc és Páduai Szent Antal, akik lelkileg erősítették és tudtára adták, hogy egy új szerzetesrend alapítója lesz. Toledóban a ciszterci nővérek fogadták be; köztük élt mintegy 40 évig. Nem lépett be a rendbe, de a szerzetesek életét élte. Akkor a Szent Szűz biztatta, hogy alapítson rendet, mely Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatásáról legyen elnevezve s az o tiszteletét terjessze a nép között. Elhagyta a ciszterci monostort, s a királynő által felajánlott házba költözött 12 társnőjével. Itt kezdték meg szerzetesi életüket. Szabályukat VIII. Ince pápa 1489-ben jóváhagyta, nagyjából a ciszterci rend szabályait követték. Egy év múlva Beatrix a Szűzanyától értesült közeli haláláról. Felkereste ferences gyóntatóját, áhítattal felvette az Egyház szentségeit. Majd beöltözött a rend ruhájába (fehér szövet, égszínkék skapuláré és köpeny) s letette a fogadalmakat. Így költözött át az örök hazába 66 éves korában. Halálakor arca fénylővé vált s homlokán aranyszínű fénylő csillag volt látható. Halála után 3 évvel VI. Sándor pápa Szent Klára reguláját írta elő számukra, s 1511-ben a Szeplőtelen Fogantatás rendjét (vagy ahogy nevezték: koncepcionisták) ilyen formában II. Gyula pápa újra jóváhagyta s a ferencrend obszerváns ága alá helyezte. Spanyolországban Agredai Mária (1602-1665) alapított koncepcionista zárdát. A 20. század közepe táján spanyol és portugál nyelvterületen kb, 3000 a novérek száma. Az alapítónővért XI. Piusz boldoggá, VI. Pál pedig 1976-ban szentté avatta. Minthogy élete több vonatkozásban a Ferenc-rendhez kötődik és rendje is ferences rend, ezért méltán tiszteljük a ferences szentek között.

Az alapító anya ezeket tartja legfontosabbnak nővérei számára:

a) Kitartani amellett, amit a szent engedelmesség követel.

b) Legyünk alázatosak, kerüljük a feltűnést.

c) Mindenkit szeressünk, igyekezzünk mindenkinek mindene lenni az ima, a munka, az áldozatok által.

Imádság:

Istenünk, te Boldog Beatrix szűzet a Szeplőtelen Szűz iránti különös tisztelettel ékesítetted. Közbenjárására és példájára add meg nekünk, hogy ártatlanul élve és mindig az égiekre vágyakozva, egykor a mennyei dicsőségnek részesei lehessünk. Ami Urunk Jézus Krisztus által.

 

Beszélgessünk 9.

Van-e joga bárkinek megkérdőjelezni, hogy az EUKARISZTIA Jézus Szent Teste és Vére-e vagy nem?

„Nem Mózes adta nektek az égből való kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az Isten kenyere az, amely az égből szállott le, és életet ad a világnak” (Jn 6,32-33)
Van tehát mennyei kenyér is, nemcsak Isten jóságából kapott földi kenyér, amely az emberi testet hivatott táplálni. Ez utóbbiért könyörgünk mindig a Mi Atyánk imában. Jézus csalhatatlan szavai szerint ez a mennyei kenyér már itt van a földön, amikor ez a beszélgetés zajlik a kafarnaumi zsinagógában. Az ott lévők közül senki nem merészelte önmagára vonatkoztatni, hogy ő örök életet tápláló kenyér, és azt sem, hogy ő a mennyből szállott alá. Ez a mondás csak Jézusról szólhat. Az Ő teste és vére a kereszten feláldozva adja vissza a mennyei élet lehetőségét az egész világ minden emberének. Nem lehet kétséges, hogy a zsidó templomi áldozatokat félretéve az ő égből leszálló Teste az Istennek tetsző egyetlen érvényes áldozat. „Vágóáldozatot és ételáldozatot nem kívántál, hanem készségessé tetted fülemet. Égő- s bűnért való áldozatot nem követeltél, ezért így szóltam: Íme, eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy teljesítsem akaratodat. Ezt akarom, én Istenem, törvényed a szívemben van”(Zsolt 40,7-9) a kedves, pocakszerető hallgatóság itt meg is állna: „Uram, mindenkor add nekünk ezt a kenyeret!“ (Jn 6,34) Jézus azonban az örök nagy ajándékot nem hagyja elsikkadni holmi pocak-gyönyörökért, ezért félre-érthetetlenül lezárja a mellébeszélést: „ÉN vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg. De mondtam nektek, hogy bár láttatok engem, mégsem hisztek” (35-36) A vita még folyt egy darabig. Mivel Jézus a végtelen – több és nagyobb - értékből nem engedett, az emberek többsége elpárolgott. Megkérdezte apostolait is:„Talán ti is el akartok menni? Simon Péter azt felelte: Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak. Mi hittünk és megismertük, hogy te vagy az Isten Szentje. Jézus azt felelte nekik: Nem tizenkettőt választottam ki közületek? Egy közületek mégis ördög. Ezt pedig Júdásra, az iskarióti Simon fiára értette, mert az árulója lett a tizenkettő közül” (67-71) Ő a vitázók közül egyedül meg fogja kapni az utolsó vacsorán a gyomornak való kenyeret: „Az, amikor a kenyérdarabot elvette, mindjárt belément a sátán. Jézus pedig azt mondta neki: Amit teszel, tedd meg gyorsan!” (Jn 13,27) A többiek pedig JÉZUS TESTÉVEL és VÉRÉVEL töltekeznek.

Évközi 22.hét hétfő

Évközi 22.hét hétfő

1Kor 2,1-5; Lk 4,16-30

"Mert nem akartam másról tudni köztetek, mint Jézus Krisztusról, a megfeszítettről”„

Gyöngeségben, félelemben és nagy rettegésben voltam nálatok”(2,3) Korintus Görögország egyik legnépesebb városa volt Szent Pál ottjártakor. Maga a görög őslakosság a bölcselkedés letéteményese volt. Akadtak ugyan más népek is, akik próbálták a bölcseletet megtanulni, fejleszteni, tökéletesíteni, hiszen a pogányoknál a bölcselet a földi életcélok könnyű és gyors elérésének a tudománya volt. Egyre többen próbáltak bölcseleti rendszereket kitalálni. Abban az időben már a népes utcákon gyakori látványosság volt egy-egy férfi, aki magát és bölcsességét a járókelők figyelmébe ajánlotta. Mellén és hátán hordta bölcs tanácsait, így ajánlotta, hogy kövessék őt, tanuljanak tőle és éljenek elgondolása szerint. Természetesen jól ismerték a görög nyelv szókincsét, nyelvtanát, és kényesek voltak magasabb műveltségükre. Ilyen körülmények között könnyen elképzelhető volt, hogy Pál, aki a mennyország üzenetét kívánta megismertetni, nagy hátránnyal indult a maga bölcsességével. A pogány görögök képzelt istenei nem a végtelen messzi „másvilágban” laktak, hanem a földön, bár annak kiemelkedő hegycsúcsán, az Olymposzon volt a hazájuk. A görög-római mythológia szerint oda halandó ember föl nem juthatott soha. A zsidók ismerték a mennyország fogalmát. Bár tudtak arról, hogy az Isten ott angyalainak és a hozzá igyekvő jó embereknek csodaszép hazát készített, ahonnan az ősszülők nagy bűne miatt Jahveh kizárta ugyan az embereket és a pokol tornácára gyűjtötte a jók lelkét, de ismerték a Messiásról szóló ígéreteket is. Tudták, hogy Ő majd a földre jön, és kiszabadítja a pokol tornácáról az ott várakozó jó lelkeket. Sőt hitük arról is beszélt, hogy visszakapják feltámasztva, újonnan életre keltve halott testüket, és úgy mennek majd a mennyei menyegzőre. Pál sejtette, hogy a feltámadás, mennybemenetel rendkívül vicces újdonságnak számít a pogányoknak, akik úgy siratták el halottaikat, hogy azok a Hádeszben, a földalatti árnyékvilágban szomorkodnak mindörökre. Meg is tapasztalta egy másik görög városban, Athénben ezt a hangulatot. (ApCsel 17,16-34) Érthető tehát, hogy inkább a Messiás isteni személyiségéről, megtestesüléséről beszélt a görögöknek is, hiszen az evangélium hirdetésére kapott parancs erre kötelezte őt is, mint minden apostolt, hogy vigyék a jó hírt, a közös feltámadás és mennybe jutás örömhírét nekik is. Ezt a nagy ajándékot pedig Urunk Jézus Krisztus szenvedéséből és kereszthalálából nyertük el. Ezt a finomkodó jelenkornak is el kell mondanunk, hogy a magunk szenvedéseit van hová csatlakoztatnunk, de az Úr a teljes értékű érdemszerző.

BOLDOG MOGLIANOI PÉTER

BOLDOG MOGLIANOI PÉTER

 (kb. 1415-1490)

A Marche tartománybeli Mogliano helységben született vallásos szülőktől. Perugiában egyházi és világi jogból doktorátust szerzett. Ekkor hallott egy ferences atyától egy szentbeszédet, melynek hatására ferencesnek jelentkezett. Bizonyára régebben is foglalkozott a szerzetbelépés gondolatával. A rendben teológiai tudásban is annyira előrehaladt, hogy tudása és erényei révén egyaránt ismeretessé vált. Mint pap hamarosan Marchiai Szent Jakab kísérője és munkatársa, később utódja lett. Hogy mennyi ideig volt Szent Jakab kísérője, nem tudjuk, mert az ő működése 1422-tol 1476-ig nemcsak Itáliára, hanem más országokra is kiterjedt. Péter is nagy népmissszionárius, bűnbánathirdető, fáradhatatlan gyóntató, s különösen a viszályok békés elrendezése terén fejtett ki áldásos tevékenységet: Szelid, rokonszenves egyénisége alkalmassá tette, hogy az ellenségeskedéseket elsimítsa, a haragosokat kibékítse. Egymásra fegyverrel támadó városok tették le a fegyvert az o szavára. Rendtársai nagyra értékelték tevékenységét s kétszer a marchiai, egyszer a római rendtartomány tartományfőnökévé (vikáriusává) választották. Működése során többször időzött Camerino*-ban, ahol kapcsolatban volt a klarissza rendházzal, Boldog Baptista Varanoval. Halála is itt következett be. Érdekes, amit Boldog Baptista feljegyzett utolsó napjairól: „Betegsége utolsó szakaszában mindig vidámnak, mosolygónak láttuk; arra törekedett, hogy vigasztalja rendtársait, mindig olyan dolgokat mondott, amivel megörvendeztette őket - amint ezt életében is tette. Úgyhogy apám, az „illusztrisszimusz herceg” többször is mondta neki: Páter Vikárius, maga bizonyosan nevetve fog meghalni.” Ez nem egészen így történt, mert a pátér halála előtt nem ágyában akart megáldozni, hanem levitette magát a templomba, ott áldozott meg és vette fel a szent kenet szentségét. A herceget és fiait Isten törvényeinek betartására, rendtársait a Regula szerinti életre buzdította, majd Jézus szenvedése történetét olvastatta fel Szent Máté szerint. Így halt meg 1490. júl. 25-én. XIII. Kelemen pápa hagyta jóvá tiszteletét.
„Óvakodjanak a testvérek attól, hogy magukat külsőleg szomorúnak, komor tekintetű képmutatónak mutassák, hanem legyenek vidámak, illő módon kedvesek és örvendezők az Úrban.” Meg nem erősített Regula 7. f.

Imádság:
Istenünk, te Boldog Péter szolgádat lelkipásztori és szerzetesi feladatai ellátására kiváló erényekkel ékesítetted. Add, hogy közbenjárása segítsen, példája ösztönözzön egyszülött Fiad követésére. Ki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.

Beszélgessünk 8.

A kegyelem két csoportra osztható: megszentelő kegyelem és tettre adott kegyelmek.

A megszentelő kegyelem Isten legnagyobb ajándéka. Isten az embert ezzel saját gyermekévé fogadja: az Atya gyermeke, a Fiú testvére és a Szentlélek temploma lesz általa az ember. Az első emberek testét Isten már meglévő anyagból alkotta, alakította: Ádámét szervetlen agyagból, Éváét Ádám kivett bordájából, hogy egy ember testéből származzék minden ember. A lelküket azonban úgy teremtette. A lélek teremtésével azonos pillanatban teremtette az Űr a megszentelő kegyelmet, a lélekbe rejtette, és ezzel azonnal a saját gyermekévé fogadta. Nem vitte rögtön a mennyországba, mert az embernek teste is van, annak itt kellett kifejlődnie, a léleknek pedig a test. növekedésével kellett képességeit kibontakoztatnia. Itt a földön élve mind a test, mind a lélek tehetségeit arra kellett közreműködtetnie, hogy a melléje rendelt embereket tegye általuk boldogabbá. Az igazság és a szeretet ajándékait kellett adnia a másik emberek örömére. Az így szerzett érdemeket Isten tartotta számon, és ezeknek megfelelően alakult egyre szebb, jobb emberré az egyén. Amikor pedig elérkezett a földi élet vége, mindenki az Istentől kimért földi élet végére ért: Az Atya gyermekét, a Fiú testvérét, a Szentlélek pedig templomát vitte volna fel a mennyország örök boldogságába. Ott várták volna a földi életszakaszban szerzett érdemek, és ezeknek megfelelően kapta volna mindenki az örök életre szóló, nem változó, csodálatosan. Boldog életét, az örök boldogságot. Isten azt ígérte, hogy az ősszülőknek minden gyermekét így indítja az életre: a lelküket ugyanúgy egyszerre teremti a megszentelő kegyelemmel. Ezt az isteni tervet megváltoztatta az ősszülők bűne. A megszentelő kegyelem ugyanis nemcsak növelhető, hanem el is lehet veszíteni, ha valaki halálos bűnnel vétkezik. Ráadásul az ősszülők vétke miatt Isten a megfogant magzat számára a lelket megszentelő kegyelem nélkül teremtette. Ezt az állapotot nevezzük áteredő bűnnek. A megszentelő kegyelem csak azért lehet minden ember kincse, mert Jézus Krisztus szenvedésével. És halálával ehhez a jogot visszaszerezte nekünk. Aki hisz Jézus Krisztusban és megkeresztelkedik, meg is kapja. A halálos bűnnel elvesztett megszentelő kegyelmet a szentgyónásban kaphatjuk vissza. A megszentelő kegyelem az angyaloknak is kincse. Az ördöggé változott bűnös angyalok nem kapják meg soha. A tettre adott kegyelmek arra valók, hogy a tetteinket tegyék természetfeletti értékűvé, érdemszerzővé. Tudunk működni kegyelem nélkül is, de ezek a tettek egyszerű emberi értékek. Ha a tettet kegyelem indítja, természetfeletti érték. A tettet kísérheti és befejezéshez segítheti egy-egy újabb kegyelem. A legegyszerűbb tettet is mennyei értékké teszi a kegyelem. Ezek tettre adott kegyelmek –ha kérjük és felhasználjuk, üdvösségszerzők. Ha nem fogadjuk el, nem használjuk fel, nyom nélkül eltűnnek. Isten azonban az ítéleten, számon kéri: ott volt kegyelem melletted, meg tudtad volna tenni a jót. Miért nem használtad fel? Így nem szereztél másnak boldogságot, magadnak pedig örök örömöket.

Évközi 22. vasárnap

Évközi 22. vasárnap

Jer, 20,7-9; Róm 12,1-2; Mt 16,21-27

„Az Emberfia pedig el fog jönni Atyjának dicsőségében, angyalai kíséretében, és megfizet mindenkinek tettei szerint”

Sok bölcs közmondása van a népeknek. Magyar vagyok, legjobban népem furfangos bölcsességét szeretem, de mindig nagyon kedveltem a latin közmondásokat, amelyeket a középiskolában tanultunk, „Fide, sed cui, vide! Higgy, de nézd meg, kinek hiszel!” A Szentírásban azért érdemes megbízni, mert annak üzenetei magától a fölséges Istentől származnak. Tehát igazán csak abban a tanításban bízhatunk meg feltétlenül, amely az Isten szájából származik. A szentmise olvasmányai erre az isteni bölcsességre vezetnek el bennünket. Az olvasmányban Jeremiás prófétát hallgattuk. Ő az igaz Isten prófétája volt. Egy olyan hosszú sornak jeles képviselője, amely Ábrahámmal kezdődik és Jézus előfutárával, Keresztelő Jánossal fejeződik be. Közben felezőpontban ott áll Mózes. Mindegyik az egy igaz Isten küldötte volt. A választott nép, a zsidóság, örült a ténynek, hogy ők az igazi Istennek a népe, közben pedig bele-belesodródott a cifra, emberibbnek tűnő, ilyen-olyan népek vacak bálványainak imádásába. Az Ószövetség első felét egyre bátrabban zavarja meg a bálványimádás. Később aztán már nemcsak a szomszédos hegyeken űzik a zsidók, hanem bent Jahveh templomában is. Ezt már nem tűri tovább az Úr. Egész sor prófétát küld, köztük a legkimagaslóbbat, Jeremiást. Éveken át naponta prédikál a templomban, a szabadban, hiába. Kinevetik, megverik, kalodába zárják, halálra ítélik. Már-már feladja a küldetését. Elpusztul a vár és a város templomostul, a nép zömét fogságba hajtják, a próféta a romokon ül és siratja övéit. Aztán újabb hatszáz év, majd adófizető nyomorgók a zsidók. Nem tudnak megszabadulni bűneiktől. Megszületik a Messiás. Benne maga az Isten Második Személye hordozza az igazságok igéit, a csodákat művelő isteni hatalmat és a megváltás szenvedéseit. Az előbbit elfogadják, de az utóbbit nem. Péter apostol rémülten tiltakozik a megváltó szenvedések ellen. Nehéz is megérteni. Talán így lehetne megközelíteni: az istenbántás a végtelen szeretet durva megsértése. Ezt ellensúlyozza a vezeklés, ami szeretetből fakad. Jézusé elegendő minden bűn eltörlésére, de a mienk is nagyon becses, Atyánk elfogadja.

RÓMAI SZENT PAMMACHIUS

SZENT PAMMACHIUS hitvalló

Augusztus 30.
*350 körül. +Róma, 409/410.

A római nemes Pammachius a Furiusok főrangú nemzetségéből származott, akik régóta a szenátus tagjai voltak.

Az életéről és tevékenységéről szóló lényeges közléseket egykori iskolatársának, Szent Jeromosnak (lásd: A szentek élete, 552. o.) köszönhetjük. Így arra is ő tett célzást, hogy konzuli és prokonzuli tisztséget is viselt. Amikor Jovinianus szerzetes 390 körül dogmatikus viszályt szított, megkezdődött a levelezés a két régi barát között. Jeromos több művét neki ajánlotta.

Paulina, Pammachius hitvese Szent Paula (lásd: 68. o.) lánya, Szent Eusztochium (lásd: 516. o.) nővére volt, az özvegy Szent Marcella pedig Pammachius unokahúga. Ezek az előkelő római nők buzgón követték a Szent Jeromos által hirdetett szerzetesi aszkézis jámborságeszményét. Amikor 395-ben Paulina meghalt, Pammachius leegyszerűsítette életmódját, és többé nem a szenátor pompás bíborruhájában jelent meg, hanem a közönséges ember jelentéktelen tunikájában, nagy vagyonát jótékony célokra fordította. Jeromos ezért a szegények kincstárnokának és a rászorulók barátjának nevezte; teljes csodálattal fűzte hozzá: ,,Más házasemberek ibolyát, rózsát, liliomot és bíborvirágokat szórnak hitvesük sírjára, és ezzel akarják enyhíteni szívük fájdalmát; barátom, Pammachius azonban az irgalmasság balzsamával öntözi a szent hamvakat és a tiszteletre méltó csontokat.'' Aszketikus élete kiváltotta ugyan rangtársai gúnyolódását, egyben azonban az olyan kiemelkedő férfiak csodálatát is, mint Nolai Szent Paulinus (lásd: A szentek élete, 278. o.) és Jeromos. Barátja, Paulinus leírja, amint Pammachius, ,,az Egyház adakozója'' nagy néptömeget vendégelt meg saját költségén a Szent Péter templomban, és utal arra, hogy mint táplált Jézus is ezreket.

Pammachius Ostiában egy nagy menedékhelyet emelt, a római Mons Caeliuson pedig egy oratórium helyén bazilikát építtetett, melyet sokáig róla neveztek el, a középkor óta azonban Szent János és Pál bazilikája néven ismert az ott őrzött ereklyék miatt. A bazilikán ez a felirat, titulus állt: ,,Ki építette Krisztusért ezt a nagy és tiszteletre méltó épületet? Akarod tudni? Pammachius ő, a hit előmozdítója.''

Az a tény, hogy egy művelt, hatalmas és gazdag arisztokrata nagy vagyonát a szegénygondozás szolgálatába állította, ő maga pedig -- mint valami szerzetes -- aszketikus életet élt, elképesztő lehetett az akkori Róma számára. A nemesség nagy része ugyanis kitartott még a régi pogány kultusz mellett, a keresztény nép körében és a papság nagy részében pedig erős aszkézisellenesség nyilvánult meg. Ez az ellenkezés Szent Blesillának, Paula özvegy lányának halálakor, 384-ben érte el tetőpontját, mert úgy hírlett, hogy az özvegy halálra gyötörte magát. Jeromos 66. levelében Pammachiust a legnagyobb dicsérettel magasztalta új életmódjáért: ,,Paulina hazatérése és elhunyta után az Egyház a későn született szerzetest, Pammachiust termette nekünk, aki patrícius volt apja és hitvese nemessége révén, gazdag az alamizsnálkodásban és fennkölt az alázatosságban. A mi időnkben már birtokolja Róma azt, amit azelőtt egyáltalán nem is ismert. Régebben alig voltak művelt, befolyásos és előkelő szerzetesek. Barátom, Pammachius azonban képzettebb, befolyásosabb és előkelőbb mindenki másnál: nagy a nagyok között, első az elsők között, a szerzetesek vezetője.'' Megkísérthet bennünket, hogy ezeket a szavakat udvarias bóknak tekintsük csupán, és vitassuk igazságukat: ilyenféle értelmezés azonban Jeromos személyével kapcsolatban nem jogos, hiszen ő kíméletlenül feltárta a keresztény élet legfőbb követelményeit és az erkölcsi visszásságokat.

Pammachius állást foglalt az Egyház belső küzdelmeiben is, és eközben folytonosan elkötelezte magát az ortodoxia mellett. Amikor Jovinianus szerzetes 390-ben az erős aszkézisségre támaszkodva Rómában vitatta a szüzesség magasabbrendűségét a házassággal szemben, Pammachius megkérte a Betlehemben tartózkodó Jeromost, hogy készítse el Jovinianus tévtanainak írásos cáfolatát. Jeromos azonban a Jovinianus ellen irányuló írásában olyan lebecsülő megjegyzéseket tett a házasságról, hogy Pammachius nem engedte meg ennek az írásnak az elterjesztését. Numídiai birtokain a donatizmus eretnekségét támogató parasztokat okos intelmeivel sikerült visszavezetnie a katolikus Egyházba. Ez a sikere meghozta számára Szent Ágoston (lásd: A szentek élete, 503. o.) dicséretét. Amikor Origenész (184--254) igazhitűségének vitája 395-ben eljutott Rómába, Pammachius és Oceanus megkérte Jeromost, hogy fordítsa le latinra Origenésznek Peri arkhón című írását, amelyet már Rufinus (345 körül--410) is lefordított ugyan De principiis (Az alapelvekről) címmel, de a dogmatikailag megbotránkoztató helyek kihagyásával. Úgy tűnik, hogy Origenésznek Szent I. Anasztáz pápa (399--401) általi elítélésében Pammachiusnak is része volt.

Pammachius feltehetően a nyugati gótok római betörésének idején (409/410) halt meg.

Pammachiusban az Egyház olyan szent hitvallót tisztel, aki e világ minden szellemi és anyagi értékével a legnemesebb módon gazdálkodott. Műveltségét, amelyért Jeromos tanúsága szerint a legnagyobb buzgósággal fáradozott, a szent tanítás szolgálatába állította, gazdagságát pedig nagylelkűen használta fel a szegénygondozás érdekében. Nem csoda hát, ha a pápa és a nép egyaránt becsülte.

Minden okunk megvan arra, hogy csatlakozzunk Szent Jeromos véleményéhez, aki azt írja, hogy az Úrnak a gazdagokra szórt jajkiáltása egyáltalán nem vonatkozik Pammachiusra. Gazdagság és hatalom nem kárhozat veszélye volt számára, hanem egyedülálló alkalom a szeretet főparancsának teljesítésére. A szeretet több az anyagi értékek puszta elajándékozásánál, sokkal inkább a lélek önátadása. És éppen ezt mondja Jeromos Parnmachius szentsége titkának, amikor így ír a gazdag nemes Juliánnak: ,,Nincs okod arra, hogy nemesi helyzeteddel és gazdagságod terhével mentegetőzzél. Tekints a szent férfiúra, Pammachiusra és a mélységes hitű papra, Paulinusra, akik nemcsak gazdagságukat, hanem önmagukat is odaadták az Úrnak.'' 

Beszélgessünk 7.

Hogy lehet elnyerni a kegyelmeket? 

A kegyelmeket, mint Isten természetfeletti ajándékait kiérdemelni nem lehet. Kérni kell, és Isten a kérő szóra szívesen adja. Ez érthető, hiszen a természetfeletti ajándék segítségével Isten belső, titokvilágába tekinthetünk be, oda pedig semmiféle érdemünk alapján nem szerezhetünk jogot benézni. Különösen áll ez a kikötés azóta, hogy Isten első, bűn előtti gondviselő tervét az ősszülők nagy merészen megsértették. Mindent megkaptak Istentől, amit a kegyelmek terén elnyerhettek, még a megszentelő kegyelmet is, sőt még azt is, hogy akit elindítanak az emberi élet útján, amikor ők a teremtő isten kegyelméből testi létükben szülőként testtel ajándékoznak meg, Isten ugyanakkor úgy teremti a magzat számára a lelket, hogy vele együtt, egyszerre hozzá teremti a megszentelő kegyelmet is. Tehát minden leszármazottjuk megkapta Istentől jogot, hogy nem csak emberek gyermeke lehetett létük kezdetén, hanem Isten is gyermekévé fogadta, vagyis Isten fogadott gyermeke is lett a magzat. Ezeket a kegyelmeket sem Ádám, sem Éva nem kérhette magának, hiszen lelkük teremtésekor még nem ismertek semmit, ugyancsak kívánni sem tudtak semmit. Az ő kegyelmi életük tudtukon kívül indult. Amikor azonban a maguk kegyelmi életét bűnükkel elveszítették, vele együtt a gyermekeik is elestek minden felajánlott jogtól. Ezután más módot gondolt ki és léptetett életbe az Úr. Ez az üdvösség második terve. Az így kapott kegyelmek már az Üdvözítő Jézus Krisztus érdeméből származnak. Ebben az üdvösség-tervben tehát csak úgy lehet részünk, hogy Jézus megtestesülésével nemcsak betetőzte az Atya tervét, hogy a Fiúisten megtestesül, emberi természetet vesz magára, és ennek kettős állaga lesz a teremtésben minden teremtendő lény ősmintája: emberlelke az angyaloké és az emberi lelkeké,- emberi teste pedig az összes anyagi létezőé. ( Kol 1,12-17) Ezen kívül vállalnia kellett azt is az emberek bűnbeesése után, hogy az isteni kegyelmeket, amelyeket az ősszülők elvesztettek, szörnyű vezekléssel, kínszenvedéssel és kereszthalállal vissza kell szereznie embertestvérei javára. egészen pontosan Ő csak a lehetőséget szerezte vissza, a benne való hit és az iránta való szeretet révén kaphatunk bármilyen kegyelmet az Atyától. Jézus Krisztus a neki tetsző módon adja nekünk a kegyelmeket. Ima által, szentségekkel, szentelményekkel. Ima által: „Kérjetek és adatik nektek, keressetek és találni fogtok, zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek. Mert mindenki, aki kér, kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek ajtót nyitnak. – Megtanította tanítványait a legszentebb imára, a Mi Atyánkra. Ő maga is rengeteget imádkozott, sokszor egész éjszakákat imával töltött. Bár istensége közös az Atyáéval, emberségét az imádsággal fűzte az Atyához. A megváltói művet közvetlenül Keresztelő János keresztségével kezdte. Utána negyven nap és negyven éjjel imádkozott és böjtölt. Csodáit saját isteni erejével művelte, előbb azonban mindig az ég felé nézett, Atyjával egyesült tudatosan. A gyógyítások minden emberi ügyeskedés nélkül történtek, csak tiszta kegyelem, tehát természetfeletti isteni ajándékok voltak. Szenvedése előtt sokat és mély tisztelettel imádkozott: „Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a kelyhet, de ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd”. (Lk 22,42) a kereszten is Atyjával foglalkozott, így vállalta a szörnyű kínokat. A befejezés is hozzá szólt: „Atyám! Kezedbe ajánlom lelkemet!” (23,46)

BOLDOG ANCINA JÁNOS JUVENÁL

BOLDOG ANCINA JÁNOS JUVENÁL

 püspök 
*Fossano, 1545. október 19. +Saluzzo, 1604. augusztus 31. 

 
Nevét szülővárosának, a piemonti Fossanónak védőszentjéről, Szent Juvenális (4. század) narni püspökről kapta. Sokféle képességgel rendelkezett, és apja a lehető legjobb iskolákba járatta. Így tanult Montpellier-ben, a piemonti Mondoviban, s a padovai és torinói egyetemen. Huszonnégy éves korában Torinóban szerezte meg a doktori fokozatot orvostudományból és filozófiából. 

Az egyetemen olyan nagy híre volt, hogy hamarosan az orvostudomány professzorává nevezték ki; emellett kiterjedt orvosi gyakorlatot is folytatott. Talált időt művészi foglalatosságra is. Szerette a zenét, és adottsága volt a költészethez; élete végéig írt latin és olasz verseket. 

Juvenál jámbor volt, és pénztelen betegeit ingyen kezelte, de a papi vagy szerzetesi hivatásra ekkor még nem gondolt. Egy gyászmisén lelke mélyéig megragadta a Dies irae, amelyet pedig bizonyára gyakran hallott. Érezte, hogy Isten különleges feladatot tartogat a számára; de milyent? Imádságos és szemlélődő életet kezdett, hogy meghallja, ha Isten hívja. 

Amikor harmincéves lett, a savoyai herceg szentszéki követe őt kérte meg háziorvosául. Juvenál ott hagyta az egyetemet és praxisát, s követte új urát Rómába. De alig volt valami dolga a követnél. Elkezdett hát teológiát tanulni. Különös szerencséjére nem kisebb mester volt a tanítója, mint Bellarmin Szent Róbert (lásd: A szentek élete, 530. o.). Később megismerte Néri Szent Fülöpöt (lásd: A szentek élete, 227. o.), aki azután a gyóntatóatyja lett. Mindinkább a szemlélődő életre érzett hivatást, és elhatározta, hogy karthauzi lesz. Néri Fülöp azonban úgy találta, hogy vérmérséklete nem viselné el a szigorú klauzúrát. Hosszú belső harc után egyet kellett vele értenie, és belépett a Fülöp által alapított oratoriánus társulatba. 

Harminchét évesen szentelték pappá; négy évvel később Nápolyban meg kellett alapítania a társulat első Rómán kívüli házát. Juvenál gyakran prédikált és a nápolyiak beszédeit kiemelkedőknek találták. Egyik prédikációja után egy ismert énekes elhatározta, hogy szakít bűnös életmódjával, és tehetségét teljesen az Egyház szolgálatába állítja. 

Juvenál azt a nézetet képviselte, hogy a zene elsőrangú eszköze a lélek Istenhez emelésének. Kiadott egy énekeskönyvet, és sok népdalhoz vallásos szöveget írt, hasonlóképpen a mindenfelé énekelt divatos dalokhoz is. 

Jámbor nők számára alapított egyesületének tagjai rendszeresen látogatták a gyógyíthatatlanok kórházát, s a szenvedőknek lelki és anyagi segítséget nyújtottak. 

Nagy csapást jelentett a nápolyiakra, amikor szeretett prédikátorukat városukban töltött több mint tízéves tevékenysége után visszarendelték Rómába. Egy évvel később megüresedett három püspöki szék, és azt beszélték, hogy Juvenál fogja betölteni az egyiket. Ekkor eltűnt a rendházból, és öt hónapon át nem lehetett megtalálni; helyről helyre vándorolt. Végül csak elérte a parancs, hogy azonnal térjen vissza Rómába. Időközben kinevezték az új püspököket, és elmúlt a ,,veszély''; ő ugyanis még mindig a szemlélődő életre vágyott. A termékeny munkálkodás további évei következtek. Ebben az időben ismerte meg Juvenál Szalézi Szent Ferencet (lásd: A szentek élete, 57. o.), és a két szent közt hamarosan szívélyes barátság alakult ki. 

1602-ben megürült a Savoyához tartozó Saluzzo püspöki széke. Ezúttal már nem tudott elmenekülni Juvenál, mert maga VIII. Kelemen pápa (1592- -1605) kérte meg, hogy fogadja el a hivatalt. 1602. szeptember 1-én püspökké szentelték. 

Elmondhatjuk, hogy püspöksége a kereszt jegyében állt, sőt az életébe is került. Azzal kezdődött, hogy politikai zűrzavarok miatt négy hónapon át nem tudott bejutni püspöki templomába, s szülővároskájában, Fossanóban kellett kivárnia a megoldást. 

A nép hamar megismerte új püspökét, akit szentségének híre megelőzött. Amikor 1603-ban megkezdte egyházmegyéjében a püspöki látogatásokat, mindenfelől elébe vitték a betegeket és szenvedőket, és sokan meg is gyógyultak közülük. Az a különleges adománya volt, hogy felismerte az emberek közelgő halálát, s ezáltal sok feltűnő megtérést idézett elő. Saját közeli halálát is előre megmondta, bár még a legjobb egészségnek örvendett. 

Saluzzóban élt egy szerzetes, aki bűnös kapcsolatot tartott fenn egy apácával. A püspök mindkettőjüket atyailag megintette, s amikor a figyelmeztetés nem használt, büntetés kiszabásával fenyegette meg őket. Szent Bernát ünnepén, aki a saluzzói ferences templom védőszentje volt, Juvenál püspök főpapi misét celebrált a kolostor templomában. Az utána következő kolostori ebéden a fent említett szerzetes megmérgezte Juvenál borát. Délután rosszullét fogta el a püspököt, s néhány nappal később meghalt. 

Már halála után húsz évvel megindították boldoggá avatási perét, az azonban ismételten elhúzódott. Végül 1890. február 9-én XIII. Leó pápa avatta boldoggá Juvenál püspököt.