RÓMAI SZENT MARCELLINUSZ

Szent Marcellinusz 

    pápa és vértamú, 

† 304

SZENT MARCELLINUSZ (MARCELLIN) pápát 296. június 30-án választották meg. Római volt és jó ideig békében tudta az egyházat kormányozni. Diokletianus császár, császártársa Maximianus és alcsászára Galerius úgy látták, hogy a pogány államvallásra veszélyt jelentenek a keresztények, ezért 303. február 23-án rendeletben megparancsolták a templomok lerombolását, a szentkönyvek elégetését és a keresztények polgárjogának megvonását. A keresztényekre halálbüntetés vagy kényszermunka várt.

A Diokletianusz-féle keresztényüldözéskor, 304-ben, Rómában szenvedett vértanúságot, együtt Szent Péter vértanúval. Az esetről Szent I. Damazusz pápa (uralk. 366-384) leírásából tudunk. Ő magától a hóhértól hallotta a történetet.

Egy bozótos helyen lefejezték őket, de maradványaikat a Via Labicanán levő temetőbe vitték két babérfához. Sírjuk fölé a türelmi rendelet kiadása után bazilikát emeltek. Sírjukat 1896-ban találták meg Rómában.

Példája:

A kereszténység mindég veszedelmes a pogányságra!

Nekünk mégis szeretnünk kell a Világot!

 

NE FÉLJETEK! ÖRÜLJETEK! 4.

NE FÉLJETEK! ÖRÜLJETEK!

A világ Megváltója minden kétséget kizáróan Jézus Krisztus.

Benne teljesedtek az Isten által előre megmondott tények, amelyeknek együttesen kellett megjelenni, megvalósulni a Megváltóban. Amikor ténylegesen eljött emberalakban a Második isteni Személy, ezeket az előzetes igazodási pontokat (Dávid Fia, Szűztől születik Betlehemben, Dániel próféta által megjelölt időben, végigszenvedte a Dávid zsoltáraiban és Izajás könyvében leírt kínokat, előfutára, Ker. Szent János tanúskodott róla, csodái és tanítása igazolta istenségét, maga az Atyaisten két ízben tanúskodott mellette) tehát mind beteljesítette. Legnagyobb tanúja maga a Mennyei Atya volt, aki kétszer is „szeretett Fiának” mondta előbb nagy tömeg előtt, utóbb pedig három főtanítványa: Péter, Jakab és János, és az Ószövetség két igen fontos tanúságtevője: Mózes és Illés előtt. Jézus messiási, istenemberi legnagyobb tanúja pedig halottaiból való feltámadása volt. Az apostoli kollégium világgá küldetésében ennek tanúsítása volt a legfontosabb tennivaló. Erre a tanúságtételre épül a mostani hívek hite is. Mi, magyarok is erre a sziklára építettük hívő életünket. A Gondviselés szeretetének különleges megnyilatkozása talán a betlehemi élmény felidézése volt. Őseink is a puszta szabad világában élték életüket. Ennek a gondolatnak semmi írásos alapja nincs. Amikor erről az előadásról első ízben szó esett, és a karácsony, mint ünnepi élmény külön kérés volt, akkor arra gondoltam, hogy már tudatosodó emlékeim között milyen fontosak voltak számomra a falum pásztorainak karácsonyi szokásai. Szenteste a családi asztalnál szerényen ünnepelve meglepődtem, hogy a kanászok és a csordások kürtölése és ostorpattogtatása hangzott az utcánkban. Ezek az emberek rendkívül szerények, szűkszavúak voltak, amikor tavasztól őszig reggel kihajtották a gazdák állatait, vagy ahogyan a nap hosszú ki- be gyaloglásai, egész napos felelősségteljes legeltetésük után hazaérve minden házhoz beirányították az állatokat. Azt már én is észrevettem, hogy nem magamutogató emberek a pásztorok. Munkájuk fontos, de társadalmi megbecsülése mégis az utolsó lehetett szellemi és anyagi téren egyaránt. Karácsonyeste viszont úgy éreztem, hogy most ők állnak az események megünneplésének kiinduló pontjában, hiszen a betlehemi Kis Jézus megszületését pásztoroknak üzente meg Isten. Nekik szólt az angyal a mennyei fényből: „Ne féljetek! Íme, nagy örömet hirdetek nektek, melyben része lesz az egész népnek. Ma született nektek az Üdvözítő, az Úr Krisztus Dávid városában. Ez lesz a jel számotokra: találni fogtok egy kisdedet pólyába takarva és jászolba fektetve”, (Lk 2,10-12) Tietek az öröm mindörökre, hogy először ti láthatjátok meg az Isten Fiát. A jászolotok a bölcsője, a szénátok illata az első üzenet a teremtett világ növényeiből, az első jel, hogy Isten szemében a lenézett világotok értékesebb, mint a gazdagok jóléte, akár a császár aranyos palotája. Első tanúi lesztek Isten nagy terveinek: a megváltás újra egyenlővé teszi az embereket. Látjátok az egyszerű ruhás Szűzanyát édesanyaként. Mellette a Gondviselés által kijelölt védelmező, a szintén kétkezi munkás, Szent József, örömmel fogad benneteket. A többi ember majd apránként részesül az örömötökből. Ennek a tudatát éreztem akkor gyerekfejjel. Megsejtettem az ostor durrogatásának, az öblös ökörszarv tülöknek a pusztákon áthatoló basszusában, hogy ezek az egyszerű emberek megértették az angyalok szavát. Így már másként emelkedik a lelkemben a gyerekesen, de mély hittel és átérzéssel előadott pásztorjátékunk emléke is. Úgy éreztük, a mi mondókáinkon éled hitelesen az első, az egyetlen nagy karácsony. Hogy őseink ilyen érzésekkel hallgathatták és gyökereztették a lelkükbe a végtelen jézusi szeretetet. Ez a gyökér élt és él valahol még most is, mert hitoktatói karácsonyaimat is ezzel tudtam betölteni, tanítványaimmal érzékeltetni: a kis Jézust nagyon mélyen a szívünkbe zártuk.

Húsvét első hete szombat

Húsvét első hete szombat

Szombat húsvét hetében

ApCsel 4, 13-21 Mk 16,9-15

„Szemükre vetette hitetlenségüket és szívük keménységét"

Jézus szenvedése jó ideig feloldhatatlan ellentmondást szült az apostolok eszében. Készségesen elhitték, hogy Jézus az Istentől megígért Megváltó. Hitük nagy volt, azért adhatta meg az Úr mindegyiküknek a csodatévő erőt: betegeket gyógyíthattak hittérítő útjaikon, amikor Jézus kettesével elküldte őket előkészíteni az érkezését. Ördögöket is űzhettek ki a megszállott emberekből, de valahányszor Jézus arról kezdett beszélni nekik, hogy neki szenvednie kell, a zsidó vallási vezetők fogják okozni ezeket a szenvedéseket és halálát, kidobják a nemzeti és vallási közösségükből, valami makacs ellenállás lépett életbe lelkükben. Szent Péter fogalmazta meg a közös véleményt: „Távol legyen ez tőled, Uram! Ez nem történhet meg veled!" (Mt 16, 22) Ugyanez a makacs ellentmondás okozhatta, hogy amikor mégis megtörtént mindez, amit Jézus háromszor előre jelzett, akkor beléjük fészkelt az ellenkező meggyőződés: Jézus meghalt. Tehát csalódtunk benne. Ezt a szörnyű lelkiállapotot vázolja Márk evangélista: „Amikor a hét első napján reggel feltámadt, először Mária Magdolnának jelent meg, akiből hét ördögöt űzött ki. Az elment és hírül vitte azoknak, akik korábban vele voltak, most pedig gyászoltak és siránkoztak. Mikor meghallották tőle, hogy él és hogy ő látta, nem hitték el. Ezek után elváltozott alakban megmutatta magát kettőnek közülük útközben, amikor vidékre mentek. Ok is elmentek és hírt adtak a többieknek, de nekik sem hittek". (Mk 16, 9-13) Jézusnak mindez rosszul esett. Nem hagyta abba erőfeszítéseit, hogy tanítványai visszanyerjék a hitüket, hiszen általános törvény az üdvösség rendjében: „Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik"(16) Jézusnak még az árulója elvesztése is fájt, hát még a többi keményszívűsége. Ezért igyekezett személyesen megmutatkozni tanítványai körében. Márk apostol nem írja le részletesen ennek a találkozásnak eseményeit, de ezt így összegezi: „Végül megjelent a tizenegynek, amikor asztalnál ültek. Szemükre vetette hitetlenségüket és szívük keménységét, hogy nem hittek azoknak, akik őt feltámadása után látták"(Mk 16, 14) Szomorúan, de nagy bizalommal emlegetem én is imádságaimban azt a néhány millió magyar honfitársunkat, akik az elmúlt hatvan évben vesztették el Jézusba vetett hitüket. Nélkülük sokkal nehezebb hazánk felemelkedése Isten országának szintjére. Gondoljuk meg Jézus figyelmeztetését hazánk felemelkedésének gyönyörű reményében: „Ti keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és mindezt megkapjátok hozzá. Ne aggódjatok tehát a holnapért, a holnap majd aggódik önmagáért. Elég a napnak a maga baja"(Mt 6, 33-34)

VILLAMAGNA-i BOLDOG GELLÉRT

VILLAMAGNA-i BOLDOG GELLÉRT

 zarándok, III. r. 

(1195-1265)

A Firenzétől nem messze fekvő Villamagna helységben született szegény földműves szülőktől. Szüleit korán elvesztette. Ekkor egy gazdag firenzei család befogadta és keresztény szellemben nevelte. Mikor férfikorba jutott, a család egyik tagja, aki johannita lovag volt, maga mellé vette, s keresztes-háborúba indultak. (Valószínűleg ez 1219-ben történt, amikor Szent Ferenc is ott járt a Szentföldön.) Egy ütközetben mindketten fogságba kerültek, sok megpróbáltatást szenvedtek, míg végre kiváltották őket. Nemsokára egy másik jeruzsálemi lovag hívására újra útnak indult a Szentföld felé. A hajót, melyen húsz lovag utazott, üldözőbe vette egy kalózhajó, de Gellért imájára csodás módon megmenekültek. Hosszabb jeruzsálemi tartózkodása alatt bevették a lovagrendbe szolgálattevő testvérnek. Nagy szeretettel gondozta a betegeket és a zarándokokat. Olyan buzgó volt az imában, hogy szent testvérnek nevezték. Ez bántotta Gellért alázatosságát, ezért kérte, hogy visszatérhessen szülőhazájába. Ezt meg is engedték neki. Útközben a hagyomány szerint maga Szent Ferenc adta rá a III. rend ruháját Assisiben. Visszavonult Villamagna közelébe, ahol egy kis kunyhóban húzta meg magát. Szigorú életet élt és elnyerte a szemlélődés kegyelmét. A betegek és szegények szolgálatát is végezte. Ajtóról- ajtóra járt számukra alamizsnáért. Szokása volt, hogy időnként meglátogatott három, egymástól távollevő templomot: Az elsőben a tisztítóhelyen szenvedő lelkekért, a másodikban saját bűnei bocsánatáért, a harmadikban a hívők és nemhívők számára kegyelemért és megvilágosításért imádkozott. A 18. században Porto Maurizioi Lénárd e templomok közül választott ki egyet (Incontro*), ahol kolostort alapított. Remeteségében sokszor imádkozott térdenállva, úgyhogy térdén a bőr megkeményedett. Erényekben gazdagon és szentség hírében halt meg kb. 1265-ben. Sírjánál sok csoda történt, ezért remetelakát templommá alakították át. Hatszázéves megszakítatlan tiszteletét XVI. Gergely pápa hagyta jóvá 1833-ban.

„Örvendeztem, amikor azt mondták nekem:

Az Úr házába fölmegyünk.

Íme, már itt is áll a lábunk

kapuidban, ó Jeruzsálem.

Jeruzsálem jól megépült város,

részei szépen egybeillenek.

Jeruzsálemre békét esdjetek!

Béke legyen azzal, aki szeret téged!”

121. zsoltár

Imádság:

Istenünk, te Boldog Gellért hitvallódat változatos életúton remeteségbe vezetted, ahol a szemlélődés magaslatára segítetted. Add, hogy közbenjárására ima és jócselekedetek által Krisztus ígéreteit elnyerjük. A mi Urunk Jézus Krisztus által

NE FÉLJETEK! ÖRÜLJETEK! 3.

NE FÉLJETEK! ÖRÜLJETEK!

„József, Dávid fia, - mondta neki álmában az Úr angyala -, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, mert ami őbenne fogantatott, a Szentlélektől van. Fiút fog szülni, és a Jézus nevet adod neki, mert ő szabadítja meg a népet bűneitől. Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék az Úr szava, amit a próféta által mondott: Íme, a szűz méhében fogan és fiút szül, és a nevét Emmánuelnek fogják hívni. Ez azt jelenti: Velünk az Isten”(Iz 7,14; Mt 1,20-22) Mária és József, nem kaptak mindenre utasítást. Nem hallották soha, hogy a Megváltónak Betlehemben kell születnie? Nem készültek oda menni. Isten a római császárral rendeltetett összeírást éppen erre az időre. Mária örökös lány volt, örökölte szülei vagyonát, személyesen oda kellett mennie összeírásra, vagyon bevallásra. Tulajdonképpen ezért kellett törvény szerint férjhez mennie, hogy a családi vagyon ne kerüljön idegen kézbe. Betlehemben tolongtak az elszármazottak. Tele volt a szállás. Ezért kellett a városvégi üres barlangistállóba menniük. A kis Jézus így jelezte, hogy nem kér, nem fogad el az emberektől semmit. Ő viszont egész mennyországot hagyott el, és akar megnyitni az emberiség előtt. „Amikor ott voltak, eljött az ideje, hogy szüljön, és megszülte elsőszülött fiát. Pólyába takarta és jászolba fektette”. (Lk 2,6-7) Nem hiszem, hogy kis mécsesnél egyebük lett volna világítani. Jézus a fényt is a mennyben hagyta. Az emberek békében aludtak otthonaikban. Csak a pusztában nyájukra vigyázó pásztorok voltak talpon. „Egyszer csak ott termett mellettük az Úr angyala, és az Isten fényessége körülragyogta őket. Félni kezdtek nagy félelemmel. Az angyal ezt mondta nekik: Ne féljetek! Íme, nagy öröme hirdetek nektek, melyben része lesz az egész népnek. Ma született nektek az Üdvöztő, az Úr Krisztus, Dávid városában. Ez lesz a jel számotokra: találni fogtok egy kisdedet pólyába takarva és jászolba fektetve. Ekkor azonnal mennyei sereg sokasága vette körül az angyalt és dicsérte Istent: Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek. És történt, hogy amikor az angyalok visszatértek tőlük a mennybe, a pásztorok így szóltak egymáshoz: Menjünk át Betlehembe, és lássuk azt a dolgot, ami történt, s amelyet az Úr hírül adott nekünk. Elmentek tehát sietve, és megtalálták Máriát és Józsefet, és a jászolban fekvőn kisdedet. Amikor meglátták őket, elbeszélték nekik, amit a gyermek felől hallottak. És mindnyájan, akik hallották, csodálkoztak azon, amit a pásztorok beszéltek nekik. Mária pedig megjegyezte mindezeket a dolgokat, és el-elgondolkodott rajtuk szívében. A pásztorok pedig visszatértek, magasztalták és dicsérték Istent mindazokért a dolgokért, amiket hallottak és láttak, úgy, ahogy megmondták nekik”. (9-20 Amint most és minden karácsonykor elmondták őseinknek is, lélekben a legkisebb részlet átélte jó magyar népünk. Tegyük ezt mi is itt és mindenütt: a családi karácsonyfa alatt, a templomban, dúdolgassuk jártunkban-keltünkben azokat a gyönyörű énekeket, amelyekben az örök és mindig új karácsonyt nemes szívű népünk évezreden át újraélte „Mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok, hogy Betlehembe sietve, menvén, lássátok, lássátok Istennek Fia, aki született jászolban, jászolban, Ő leszen néktek Üdvözítőtök valóban, valóban.” (Ho 25,1-2)„Dicsőség mennyben az Istennek! Dicsőség mennyben az Istennek! Az angyali seregek vígan így énekelnek: Dicsőség, dicsőség Istennek! - Békesség földön az embernek! Békesség földön az embernek! Kit az igaz szeretet a kis Jézushoz vezet, Békesség, békesség embernek.”(Ho 21,1-2)„Csordapásztorok midőn Betlehemben Csordát őriznek éjjel a mezőben. Csordát őriznek éjjel a mezőben. Isten angyali jövének melléjük, nagy félelemmel telék meg ő szívük. Nagy félelemmel telék meg ő szívük.”(Ho 20,1-2) Pásztorok, pásztorok örvendezve sietnek Jézushoz Betlehembe. Köszöntést mondanak a kisdednek, ki váltságot hozott az embernek.

Húsvét első hete péntek

Húsvét első hete péntek

ApCsel 4, 1-12; Jn 21, 1-14

„Amikor már megvirradt, Jézus a parton állt, de a nem tudták, hogy Jézus az”

Feltámadása után Jézus nem tartózkodott már tanítványai körében. Sokszor megjelent nekik, beszélt az Isten országáról, megerősítette őket feltámadása valóságában, hogy bennük éljen a meggyőződés: „Mi, akik együtt ettünk és ittunk vele, miután halottaiból feltámadt”.(ApCsel 10, 41), tehát megbízható tanúi vagyunk. Az alakuló Egyház, annak tevékenysége, szerkezete, önállósulása, üldözések közt is erősödése lehetett beszédtéma közöttük. Különösképpen, pedig azt kellett megszokniuk, hogy Jézus már elkészül a földről a mennyországba, csak láthatatlanul segíti, irányítja őket, de a szervezetet Ő élteti. Ennek történelmi előrejelzése volt a mai evangéliumban leírt esemény. Nem csoda, hogy az evangélium első záradéka után szerepel ez a fontos epizód. Az Úr Galileába rendelte tanítványait, hogy majd ott találkoznak. Várakozniuk kellett a Mesterre, ezért valami elfoglaltságot kerestek. Péternek kedve támadt eredeti kenyérkereső munkáját kipróbálni. „Megyek halászni” mondta. (Jn 21, 3) a többiek, tehát a jelenlévő néhány társa, azonnal ugrott: „Megyünk veled mi is. Elindultak tehát, és beszálltak a hajóba, de azon az éjszakán semmit sem fogtak”. (3) Volt már ilyen élményük akkor is, amikor Jézus állandóan velük élt. Akkor is ugyanez az eredménytelenség búsította őket, de Jézus utasítására a hajó jobb oldalára vetették a hálót, és a nappali fényben, a fogásra kevésbé alkalmas időben roskadásig tölthették meg a hajót, sőt még segítséget is kellett kérniük. Most egyedül voltak. Legalábbis így érezhették. Pedig Jézus ott állt a parton, figyelte őket. A hajnali párásságban és a távolság miatt azonban nem ismerték föl, hogy ő az. Bekiáltott nekik: „Fiaim, nincs valami ennivalótok? Azt felelték: Nincsen! Ő ekkor azt mondta nekik: Vessétek a hálót a hajó jobb oldalára, és találni fogtok”. (5-6) Itt már a jövő képe bontakozott ki: most nem tudták, hogy az ajánlatot a Mester teszi, csak valami belső hangra figyelhettek, ami azt súgta nekik: jó tanács, fogadjátok meg! Ezt indító kegyelemnek hívjuk manapság, tehát olyan természetfeletti isteni ajándéknak, amely valami érdemszerző cselekedetre ösztönöz. A hálót immár vizesen kellett emelgetni, szakszerűen vízre engedni, nagy kört keríteni a hajócskával. De okosak voltak, hogy a kegyelemnek engedelmeskedtek, mert annyi halat fogtak, hogy a hálót kiemelni nem tudták. Útmutatás volt ez a jövőre: a kegyelem indít benneteket, nektek csak készen kell állnotok, és kaptok új kegyelmeket is, ha indultok. Az újabb kegyelmek segítenek folytatni a kilátástalan munkát is, és az eredmény bőséges lesz. Jánosnak újabb kegyelmi világossága támadt: „Az Úr az! Szólt Péternek”.(7) János tehát felismerte, hogy Jézus volt a tanácsadó, mint annak idején, az első csodálatos halfogásnál. Péter illendően felvette felső ruháját, a vízbe ugrott, és úszva igyekezett mihamarabb Mesteréhez. János, pedig újabb kegyelem, hogy megírhassa a zsákmány eredményét az utókornak, számolva adogatta ki a halakat: százötvenhárom nagy hallal volt tömve a háló. A parton tűz égett. Jézus a maga halait sütötte testvérei számára. De kért a frissen fogott zsákmányból is. Útmutatás volt ez is: Jézus adja az eredményeket, de a mi munkánkra is igényt tart, és az is értékes az Isten Országának építésében.

Udvardy György megyéspüspök húsvéti körlevele

Udvardy György pécsi megyéspüspök ünnepi körlevele 2014 húsvétján.

Főtisztelendő Paptestvérek! Kedves Testvérek!

Az Egyházmegye főpásztoraként osztozom Testvéreimmel a húsvéti örömben. Ebből az örömből, erőből kiindulóan és felelősségtől vezérelve mutatok rá az itt élő minden ember javát szolgáló aktuális feladatainkra, megosztva azt Egyházmegyénk Papjaival, Munkatársaival, Híveivel.

Húsvétkor Jézus Krisztus, az engedelmes Fiú feltámadását ünnepeljük. A Fiú odaadja saját életét és az Atya feltámasztja őt a harmadik napon. A szeretet Istene nem engedi elveszni az Igazat és életre kelti mindazokat, akik hisznek Benne. Krisztus föltámadásában így örömmel ünnepeljük a mi föltámadásunkat is. Isten ugyanis egy újjáteremtett élettel ajándékoz meg bennünket – mintegy földi életünk folytatásaként –, ahol színről színre látunk. Ahol pontosan felismerjük, mit jelent szabadnak lenni, mit jelent valóban elköteleződni, mit jelent szolgálni, életközösséget vállalni testvéreinkkel, mit jelent boldognak lenni. A föltámadásban helyreáll az a rend, melyet Isten kezdettől fogva az embernek szánt, hogy őt Atyánknak nevezzük és békében, testvérként tekintsünk egymásra.

Jézus Krisztus föltámadásának csodálatos ajándéka, hogy akik hiszünk Benne és döntéseinkben követjük cselekedeteit, már most azt az életet élhetjük, melyet Jézusban is látunk. Isten gyermekeinek élete ez, a föltámadott lét öröméé. A Krisztus föltámadásába vetett hit lényegileg határozza meg az ember gondolkodásmódját, cselekedeteit, magatartását, kapcsolatait. Ebben gyökerezik a valódi öröm, az Evangélium hiteles megélése, a félelem nélküli élet, az üdvösség reménye, a megújult látásmód és közösségi élet, a szolidáris magatartás, melyre különleges módon kaptunk meghívást.

Jézus Krisztus föltámadásának hatása van az Isten előtt annyira kedves ember teljes életére. Hiszen nem valamiféle kettős világban élünk. Isten előtt nem különül el a hitnek a világa és a hétköznapi élet világa. Egyetlen egy világ van, amit az Isten csodálatosan megteremtett, amit megáldott, amit megszentelt, amit az ember bűne megsebzett, de amit halálával és feltámadásával megváltott és újjáteremtett. Ebből a felfoghatatlan isteni szeretetből következik, hogy a mi földi életünk, s benne minden cselekedet a maga korlátai ellenére is isteni távlatokkal rendelkezik.

Mi jellemzi azokat az embereket, akik cselekedeteik, meggyőződésük alapjaként Jézus Krisztus föltámadására tekintenek? Az öröm, az evangéliumi radikalitás, a félelem nélküli élet, az üdvösség reménye, a megújult látásmód és közösségi élet, a szolidáris magatartás.

Elsőként és mindenekelőtt az öröm. Az öröm, melynek végső oka Jézus Krisztus halála és föltámadása, s melynek következménye életem elfogadása. Az öröm, mely az örök élet reménye bennünk, amelyet nem kell féltenünk, hisz nem veheti el a világ. Ennek jelenét éljük már most, ezért fontos életünk minden lépése, döntése – az ifjúkorban, a hivatás választásakor, a párválasztáskor, a családalapításkor, a családi élet örömeiben és küzdelmeiben, a betegség terhének, keresztjének a hordozásakor. Az öröm következtében igent mondok az életre, igent mondok az emberre, igent mondok saját életemre. Elhiszem, hogy az élet jó.

Ami a legfontosabb, elfogadom Jézus Krisztust életem középpontjának, s válogatás nélkül elfogadom azokat a testvéreimet, akik ugyanúgy mint én igent mondtak Jézus Krisztus személyére, föltámadására, tanítására. Hiszen mindannyiunkat Ő hívott meg és ez elegendő ahhoz, hogy szeressem a mellettem levő testvéremet, vállaljam az ő sorsát, életét.

A föltámadott lét megtapasztalásából következik keresztény életünk egyfajta radikalitása is, amiről Jézus így beszél: „Beszédetek legyen igen: igen, a nem: nem.” (vö. Mt 5,37). Nem lehet egyik nap igent mondani arra, amire az előző nap nemet mondtam. Nem tudunk a kettő között átjárást találni, mert ezt az emberi lélek nem bírja elviselni, nem bírja hordozni. Megrendül. Valami eltörik benne és céltalanná válik az élete. Aki akárhogyan él, akárhová juthat. Mi az igen-hez és a nem-hez kötjük az életünket, és mindkettő számunkra Krisztus. Igent mondok az életemben mindarra, ami méltó az emberhez, méltó az ember szentségéhez, méltó Jézus Krisztushoz, és nemet mondok az életemben mindarra, ami nem méltó Krisztushoz, ennél fogva nem méltó az emberhez sem. Ezek a döntések – az igen és a nem – adják meg az életünkben az értéket, az értékrendet, amihez ragaszkodunk, ami nem pusztán egy ésszerű megfontolás eredményeképpen áll előttünk. Nem valami földtől elrugaszkodott tanítás, aminek semmi köze nincs a mi emberi életünkhöz, hanem ez az értékrend nagyon konkrét, nagyon közvetlen és éppen ezért cselekvésre, a szeretet cselekedeteinek gyakorlására ösztönző.

A föltámadás hitében való élet félelem nélküli élet. Ekkor vagyunk igazán szabadok. Sokszor úgy gondoljuk, már legyőztük a félelmünket, már nincs is: már szabad vagyok, és mégsem! Nagyon sokszor ezek a félelmeink, ezek a szorongásaink, aggodalmaink irányítják a döntéseinket: nem vagyok szabad! Jézus pedig az örömteli életre hív bennünket: Válaszd az életet! Válaszd azt, ami örömre vezet, válaszd azt, amit az élet Istene ajándékul ad! Engedd el félelmeidet, megszokott – sokszor talán dédelgetett – sebeidet, aggodalmaidat! Lehet, hogy féltem a megbocsátástól, lehet, hogy aggodalmaskodtam a gondviselés miatt, lehet, hogy számtalan módon aggódtam a kapcsolataim miatt. Ezeket azonban az Isten nemcsak elveszi, hanem gyógyítja is. A Húsvét ünnepe abban is megajándékoz és megerősít bennünket, hogy tudatosan szakadjunk el a félelmeinktől, hiszen Isten újjáteremti szabadságunkat a helyes szeretet gyakorlására.

A föltámadott létnek szintén jellemzője a bátorság, a kezdeményező képesség, a lehetőségek szüntelen keresése, hogyan tudok jobban szeretni, hogyan tudom a közösséget életben tartani. Az élethez szükség van bátorságra, erőre, józanságra, szeretetre (vö. 2Tim 1,7). Jézus Krisztus föltámadása abban akar megerősíteni bennünket, hogy merjünk kezdeményezni a szeretetben, Szerető Istenünktől tanulva merjünk elsőként szeretni (vö. 1Jn 4,19-21). Sokkal többet jelent a feltámadás hite, mint puszta reakciót és passzív magatartást, melyet a társadalom, a kultúra, a szokások várnak el tőlünk. Ahelyett, hogy leginkább azokra a kérdésekre adjunk választ, amelyek éppen akkor számot tartanak a környezet érdeklődésére, a Feltámadott Krisztust megvallva sokkal többet tudunk mondani az emberiségnek az emberről, a méltóságról, a családról, a házasságról, bűnről, megbocsátásról, rabságról, szabadságról, igazságosságról. Az örömhírt hirdetjük teljes meggyőződésünkből, s így válunk a remény jelévé és hordozójává. A mai Európában a keresztény ember a remény jele és hordozója. Az embernek mennyire szüksége van a reményre! Ez a remény, mely az Egyházé, örök életre, az üdvösségre szól (vö. Róm 8,24).

Húsvéti örömünkben a föltámadott lét jellemzőit szemléljük. Hogyan tudunk így élni? Éljük örömmel életünket. Ne engedjük, hogy a panaszkodás, önsajnálat, harag, gyűlölködés, félelem kilopja szívünkből az örömöt. Prófétai módon tiszteljük, fogadjuk el, óvjuk az emberi lét méltóságát. Szavainkban, döntéseinkben Jézus Krisztus cselekedete legyen a meghatározó. Mellette nem fér meg semmilyen megalkuvás, kompromisszum. Mind egyéni, mind pedig közösségi életünkben beszéljünk és cselekedjünk egyértelműen, az Evangélium tanítását követve. Hittancsoportok, imaközösségek, karitász csoportok létrehozásával, plébániai képviselőtestületek újjá szervezésével, megújult, bátor, ötlettel teli cselekvéssel gondoskodjunk közösségeinkről, különösen is a szegényekről, magányban élőkről. Ne legyen senki közösségeinkben, aki reményvesztetten él! Nagy bizalommal imádkozzunk papi, szerzetesi, családi hivatásokért, hogy általuk Isten gondoskodjék rólunk, az Ő népéről!

Adja Isten, hogy Húsvét ünnepe erősítsen meg mindannyiunkat a döntésben, a bátorságban, az öröm hordozásában, a szeretet cselekedeteinek gyakorlásában, melyre Jézus indít bennünket. Kérem a gondviselő Istent, hogy a Feltámadt Krisztus Szentlelke által teremtse újjá egyéni és közösségi életünket!

Imával, hálával és szeretettel!

Pécs, 2014 Húsvétján

† György

PELLETIER SZENT MÁRIA-EUFRÁZIA

PELLETIER SZENT MÁRIA-EUFRÁZIA 

apáca, rendalapító

*Noirmoutier, 1796. július 31. +Angers, 1868. április 24.

A 19. század rendalapítónőinek többsége a nemességből vagy a paraszti környezetből származik. Mária-Eufrázia a kivételek közé tartozik: családja apai és anyai részről egyaránt polgári származású volt. Mint vendée-i földijeik nagyobb része, jámbor és jótékonykodó emberek voltak, szilárdan gyökereztek keresztény hagyományaikban. A vendée-i Sallans-ban laktak, amikor kitört a forradalom. A katolikus hit melletti nyílt kiállásuk miatt arra kényszerültek, hogy félrevonuljanak Noirmoutier szigetére. Itt született Róza-Virginia 1796. július 31-én. 1810 végén a család visszatért Sallans-ba, Róza-Virginiát pedig Tours- ba küldték az ,,Association chrétienne'' (Keresztény Társulat) nevelőintézetébe. A leány már évek óta táplálta magában a szerzetesélet iránti vágyat; kívánsága egyre határozottabb formában vonzotta a Szeretetről nevezett Miasszonyunk Nővérei (Soeurs de Notre-Dame de la Charité) közé, akik Tours-ban menhelyet tartottak fenn. Ez a 17. században Eudes Szent János (lásd: A szentek élete, 467. o.) által alapított kongregáció mindenekelőtt a bűnbánó nők, bűnbeesettek és árvák közötti apostolkodásnak szentelte magát. Róza-Virginia terve környezetében élénk ellenállásra talált. Időközben elvesztette a szüleit; gyámja minden formában megtagadta a szerzetbe lépéshez az engedélyt. 1814 őszén végre mégis engedett azzal a feltétellel, hogy nem tesz fogadalmat nagykorúsága előtt.

1814-ben Róza-Virginia belépett ,,A keresztény Szeretetről nevezett Miasszonyunk Nővérei''-hez, 1815. szeptember 6-án beöltözött, majd 1817. szeptember 9-én ,,Szent Eufráziáról nevezett Mária'' néven fogadalmat tett. Az a ház, amelybe belépett, nem tartozott a legjobbak közé: a kevés, többnyire idős nővér teljesen a forradalom bénító ijedtségének a hatása alatt élt. Az utánpótlás hiányzott, a bűnbánók közti apostolkodás pedig nagyon nehéznek mutatkozott, mert csak kevés képzett munkatársuk volt. Mária-Eufrázia nővért csakhamar újoncmesternővé nevezték ki, és mint ilyen erős tekintélyt szerzett, amely a belőle áradó természetfölötti kisugárzáson nyugodott. Mélységes alázatossága ellenére természetes és természetfölötti adottságai gyorsan az egész közösség középpontjává tették. Már 1825. május 26-án - - nem tekintve fiatalságát, a szükséges felmentéssel -- főnöknővé választották.

Erőteljes vérmérséklete az addig hiányzó életerővel töltötte el a menhelyet; a ház vonzóereje megnőtt, és sok fiatal lány kérte felvételét a kongregációba. Mária-Eufráziát felkarolta és támogatta a papság és a város művelt lakossága. Egyik első önálló létesítménye a Magdolnák szemlélődő életet élő közössége volt; a bűnbánókból toborozta őket. Hasonló jellegű korábbi kísérletei, amelyeket más menhelyeken valósított meg, csak nagyon mérsékelt eredményekkel jártak. Mária- Eufrázia anya megértette: ha célhoz akar jutni, a legnagyobb mértékű követelményt kell velük szemben támasztania. A Magdolnákat, akik a Kármel regulája szerint éltek, teljesen elválasztotta a többi háztól; a siker teljes lett. Még előkelőbb családokból való, feddhetetlen életű fiatal lányok is beléptek a Magdolnákhoz.

A nővérek száma olyan mértékben nőtt, hogy más települések alapítására is kellett gondolnia. 1829 májusában azt a javaslatot terjesztették a főnöknő anya elé, hogy Angers-ben alapítson menhelyet. A helyi körülmények gondos vizsgálata alapján már júniusban meg is érkezett ide néhány nővér kíséretében. Az első idők nagy anyagi nehézségeit sikerült csökkenteni egy barátjának, de Neuville úrnak önzetlen segítségével, aki megingathatatlan nagylelkűséggel egész vagyonát ennek az intézetnek áldozta. A legsürgősebb kérdések megoldása után Mária-Eufrázia anya visszatért Tours-ba, mert főnöknői hivatalának hatéves ideje a végéhez közeledett. 1831-ben az angers-i ház főnöknőjévé nevezték ki; az ugyanis addig alig fejlődött valamit. Mihelyt Mária-Eufrázia odament, megváltozott ez az állapot. A nővéreket, a bűnbánókat, a Magdolnákat és az árva gyermekeket külön közösségekbe fogta össze; később még más osztályokat is csatolt hozzájuk: a ,,megőrzötteket, a ,,megszabadultakat'' és a ,,beavatottakat''. Ez utóbbiak e kori bűnbánó nők voltak, akik vonzódtak a szerzetesi élethez, de nem merték vállalni a Magdolnák szigorú életmódját. Számos novícia áramlott hozzá. Egyikük, egy fiatal özvegy, Cesbron de la Roche vagyonával, kapcsolataival és képességeivel felbecsülhetetlen támaszt jelentett a főnöknő számára.

A Le Mans-i új alapítás 1833 áprilisában a főnöknőt belesodorta első vitájába. Mindaddig a menhelyek teljesen függetlenek voltak egymástól, s ez a helyzet súlyos hátrányokkal járt. Mária-Eufrázia anya elhatározta, hogy az angers-i házat rendi szervezet központjává teszi, s a jövő mutatja majd meg, hogy helyes volt-e ez az elgondolás. Ez a döntése először is a többi menhely részéről támasztott nehézségeket; szemére vetették ugyanis, hogy idegen jogokhoz akar nyúlni, a maga számára pedig tekintélyen alapuló helyzetet kíván teremteni. Évekig tartó vitára került sor az eudista atyákkal, s nézeteltérése támadt a tours-i érsekkel is. Eközben az angers-i püspök támogatásával sikerült két új alapítást életre hívnia Poitiers-ban és Grenobleban. 1834-ben egy új incidens a Le Mans-i ház elszakadásához vezetett. A főnöknő anya Rómához fordult, a jámbor Carlo Odescalchi (1786--1841) bíboroshoz, aki jóindulattal viseltetett iránta. Egy 1835. január 16-án kiadott szentszéki dekrétum szerint Angers lett a központja a Jó Pásztor Szeretetéről nevezett Miasszonyunk nővérei kongregációjának, amelynek védnökévé hamarosan kinevezték Odescalchi bíborost. Az új alapítások tovább szaporodtak, és a főnöknőt állandó utazásra kényszerítették, útjait azonban májbaja egyre nehezebbé tette. A kongregáció 1841-ben már huszonhat házat számlált Franciaországban, Belgiumban, Németországban, Angliában és Itáliában.

A főnöknő anya utolsó éveit is beárnyékolta még egy hosszan elnyúló vita. 1841-ben msgr. Angebault, egy makacs breton és megrögzött gallikán lett Angers püspöke. Az a tudat, hogy egyházmegyéjében olyan kongregációt kell megtűrnie, amelyet egy római bíboros vezet, elviselhetetlennek tűnt számára; önmagát akarta általános szuperiorként elismertetni. Szűnni nem akaró viszálykodás tört ki, mely még a főnöknő anya halála után is folytatódott.

1845. április 14-én megjelent egy római dekrétum, amely nem adott igazat a püspöknek. Ennek azután ideiglenesen nagyon hátrányos következményei lettek a kongregáció utánpótlására nézve. A főnöknő azonban folytatta utazásait és új alapításait. 1847 februárjában abban az örömben volt része, hogy Párizsban találkozott Barat Szent Magdolna- Zsófiával (lásd: 285. o.) és Boldog Javouhey Anna-Mária (lásd: 375. o.) anyával. 1852-ben a kormányzat hivatalosan elismerte kongregációját. Az alapítások növekvő száma miatt kongregációját öt tartományra osztotta, s mindegyiknek tartományi főnöknője és saját noviciátusa lett. A házak száma most már ötvenháromra emelkedett; közülük huszonnégy volt Franciaországon kívül.

1867 májusában egy tüdőgyulladás csaknem teljesen mozgásképtelenné tette. 1868. április 24-én halt meg nagy fájdalmak közepette, rákban. 1933. április 30-án boldoggá, 1940. május 2-án pedig szentté avatták.

NE FÉLJETEK! ÖRÜLJETEK! 2.

NE FÉLJETEK! ÖRÜLJETEK!

Ne féljetek attól, hogy a világ Megváltója Ábrahám, Jákob és Dávid király véréből született test szerint. Örüljetek annak, hogy a fölséges Isten ilyen nagyszerű gonddal kiválasztott ősök ivadékaként küldte közénk. Az Édesanyja, aki egyetlen kapocs volt megtestesülésében az istenség és emberi nem között, a Gondviselés működésének legféltettebb tárgya volt. Máriának semmi köze nem volt semmiféle bűnhöz. Jézus halálának érdemét előre alkalmazta rá Isten, így az ő lelkét teremtése pillanatában megajándékozta az Úr a megszenelő kegyelemmel, mint az ősszülőket egykor. Nem volt tehát egy pillanatig sem az eredeti bűn sújtottja, mint az összes többi Ádám-ivadék. Semmiféle bűnt soha nem követett el. Isten pedig vigyázott arra is, hogy az ősök sokaságán keresztül Ádám és Éva génjeiből azok kerüljenek Mária testébe, amelyek tökéletes testet építettek számára, és ugyanígy Jézus is csak tőle örökölhetett emberi értékeket. Sem az apa, sem az anya nem tudja, hogy milyen tulajdonságokat ad át a megfogant új embernek. Ezt egyedül Isten irányítja ezzel meghatározva az új ember egész lényét a számára kijelölt életpálya alapjául. A testhez Isten a semmiből megteremti a lelket. A lélek a test informálója, alakítója: teljes összhangba kerülnek egymással. Jézus fogantatása, ami a Szentlélek teremtő erejéből jött létre, a legnagyobb gonddal járt el Isten, hiszen az Ő Fia emberségében is a legtökéletesebb lett. „Isten pedig a hatodik hónapban elküldte Gábriel angyalt Galilea városába, amelynek Názáret volt a neve, egy szűzhöz, aki el volt jegyezve egy férfival. A neve József volt, Dávid házából, a szűz neve meg Mária. Bement hozzá az angyal, és így szólt: Üdvözlégy, kegyelemmel teljes, az úr van teveled. Őt zavarba ejtette ez a beszéd, és elgondolkodott, hogy miféle köszöntés ez. Az angyal pedig folytatta: Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Íme, méhedben fogansz, és fiút szülsz. Jézusnak fogod nevezni. Nagy lesz ő, a Magasságbeli Fiának fogják hívni; az Úr Isten neki adja Dávidnak, az ő atyjának trónját, uralkodni fog Jákob házában mindörökké, és királyságának nem lesz vége. Mária erre megkérdezte az angyaltól: Miképpen lesz ez, hiszen férfit nem ismerek. Az angyal ezt felelte neki: A Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli ereje megárnyékoz téged; azért a Szentet is, ki tőled születik, Isten Fiának fogják hívni. Íme, Erzsébet, a te rokonod is fiat fogant öregségében, és már a hatodik hónapban van, ő, akit magtalannak hívtak, mert Istennél semmi sem lehetetlen. Mária ere így szólt: Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint. És eltávozott tőle az angyal”. (Lk 1,26-38) Ez a világ leggyönyörűbb eseménye akkor is megvalósult volna, ha ősszüleink nem vétkeztek volna, és nem lett volna szükség a megváltásra. Isten ugyanis öröktől fogva elhatározta, hogy világot teremt, és ehhez az ősformát, a forma-okot, a történelem során majd megtestesülő Fia embersége adja. Jövendő teste lesz az anyagi létezők ősformája, emberlelke pedig a szellemieké: angyaloké, emberlelkeké. A későbbi tényleges megtestesülés a teremtés befejező örömünnepe lett volna a bűnbeesés nélkül. Így is igazi nagy ünnep. Mária számára ettől kezdve Jézus az egyetlen központ. Siet vele Ein-Karimba, hogy a Megváltó előfutárát a megváltás kincsében, az istengyermekségben részesítse, megadja neki a megszentelő kegyelmet édesanyja méhében hat hónapos magzatként. Onnan három-négy hónap távollét után tér haza Názáretbe. Mivel senkivel semmit nem közölt elutazása előtt, vőlegénye, József, nagyon kemény lelki tusán esett át látva menyasszonya áldott állapotát. Végül angyal keresi föl és nyugtatja meg.

Húsvét első hete csütörtök

Húsvét első hete csütörtök

ApCsel 3, 11-26; Lk 24, 35-48

„Be kell teljesednie mindannak, ami meg van írva rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban”

Jézus két és félórát szánt arra, hogy az emmauszi tanítványoknak elmagyarázza, hogy a megváltás a világ legfontosabb eseménye a teremtés és bűnbeesés után. Nem ötletszerűen jött létre, nem emberi találmány, nem spekuláció, hanem az emberszerető Isten öröktől fogva elhatározott műve. Isten jól tudta, hogy a megváltást nem mindenki fogja örömmel köszönteni, sőt, a Megváltó személye körül is örökös viták dúlnak, ezért az Ő küldetését nagyon pontosan előkészítette. Jézus egy személye körüli vitában hivatkozik is erre: „Vizsgáljátok az Írásokat, hiszen azt gondoljátok, hogy azokban van örök élet számotokra. Éppen azok tesznek tanúságot rólam”. (Jn 5, 39) Érdekes, hogy Jézus tanítványai szemében a szenvedés volt az a hatalmas botránykő, amelyet nem akartak elfogadni. Jézus istenségét egy szóra elfogadják Péter tanúságtétele után (vö. Mt 16, 16), de hogy szenvedni fog, átadják a zsidó vezetőknek, halálra ítélik, sőt pogány bíróval is halálra ítéltetik és ki is végeztetik, de harmadnapra feltámad, ezt háromszori jövendölése ellenére sem hiszik el Jézusnak. Nos, a feltámadt Úr előbb az emmauszi tanítványoknak bizonyítja be az ószövetségi Szentírás soraiból, majd apostolainak is töviről hegyire elmagyarázza, miután igazolta előttük feltámadását a szegek és lándzsa ütötte sebek bemutatása után. Azt a tévhitet is kioltotta belőlük, hogy a szelleme tért csak vissza a földre a halottak országából: ezért kért tőlük olyan ennivalót, amiből már ők is ettek, amit rágni kellett és utána lenyelni. Ezek az összesített tapasztalatok tették bizonyossá, hogy valóságos testben él, igazán feltámadt a sírból, lehet, sőt ezután kötelező is hinni néki. A hit azonban akkor lesz majd másokban is erős, ha az apostolok tanúsága, érzékeikkel szerzett tapasztalatuk alapján jut el az emberekhez. Ezért kellett kezdettől fogva az embereknek hirdetni: mi láttuk őt feltámadottan és ettünk is vele együtt. Az összes többi ember, mind a kortársak, mind mi, később élők. Az apostolok érzéki tapasztalata alapján hiszünk. Nem felesleges Jézus természetfeletti ajándéka, a kegyelem sem, hogy Lukács leírta, hozzánk is eljuttatták: „Akkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat”. (Lk 24, 48) Ez az egész Szentírásra értendő. Az Úr kihangsúlyozza ismét a szenvedésének fontosságát. Ezt mindenkinek nehéz feladat lesz megérteni, jó, ha a későbbi nemzedékek is megfontolják: „Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, és harmadnapon feltámadnia halottaiból. A nevében megtérést kell hirdetni a bűnök bocsánatára Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek” (46-48) Hivatalos nemzeti himnuszunkban kicsit méltatlankodva írja a költő: „Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt”. Sajnos, mindig van új bűnünk és büntetésünk is. Bűnbánatunkat és éledő hitünket elfogadja Urunk és feltámasztja nemzetünket.

PRÁGAI SZENT ADALBERT

SZENT ADALBERT

Libice (Kelet-Csehország), 956 körül +Tentikken (Danzig közelében), 997. április 23.

Adalbert kora a német-római szent birodalom fölemelkedésével és a keletnémet területek evangelizálásának kezdetével esik egybe. A germánok és a szlávok, a kereszténység és a pogányság közötti egyre gyakoribb összeütközések kora ez, bizonyos tekintetben a későbbi közép- európai feszültségeknek, a kelet-nyugat ellentétének előrevetett árnyéka és előíze.

Adalbert származásában is megjelenik ez a polaritás. Ereiben apja, a cseh Szlavnik fejedelem részéről szláv, anyja, Adilburg részéről pedig szász, tehát germán vér folyt. A jó megjelenésű kis Vojtechet (így hívták) már származása miatt is kitűnő világi pályára szánták, de szellemi adottságai is jóval az átlag fölé emelték. Isten azonban áthúzta az emberi számításokat, mert nagyobb dolgot akart vele és képességeivel megvalósítani: magasztos apostoli hivatásra választotta ki. Súlyos betegséggel látogatta meg tehát a fiút, s a szülők fölismerték a jelet: a gyermeket Isten lefoglalta magának, az ő szent szolgálatára kell tehát adni.

Így került a fölgyógyult fiú 972-ben a magdeburgi dóm jónevű iskolájába, hogy itt készüljön a papi hivatásra. Vallásosságával és okosságával kitűnt társai közül. Bérmáláskor vette föl az Adalbert nevet pártfogója, a magdeburgi érsek iránti tiszteletből. Az érsek halála után, 981-ben visszatért Prágába, ahol az első prágai püspök, Dietmar szentelte pappá. 983-ban, Dietmar halála után a püspökség alapítója, II. Boleszláv fejedelem, a papság és a nép egy akarattal Adalbertet választotta püspökévé. Daliás alakja, főnemesi származása, cseh nemzetisége, a társadalmi érintkezésben való jártassága, szelídsége és képzettsége mind-mind jó ajánlólevél volt számukra. II. Ottó császár is jóváhagyta a választást. Adalbert családi kapcsolatait (anyja I. Henrik rokona volt) és német műveltségét tekintve ez érthető is. Különben sem akart ellentmondani az általános óhajnak, hogy ti. a püspökségnek hazai gazdája legyen. Így a veronai birodalmi gyűlésen 983. február 22-én beiktatták őt. A mainzi érsek, Willigis szentelte püspökké még ugyanazon esztendő június 29-én.

Az otthoni fogadtatás örömmámorával szöges ellentétben állt a pásztor és a nyája között csakhamar megszülető feszültség. Adalbert befelé forduló természete, kolostor csendjére vágyódó lelke nem volt fölkészülve arra a küzdelemre és keménységre, melyet e félig civilizált és megtért nép vezetése, a sok pogány maradvány kiirtása (soknejűség, rabszolgatartás, varázslás, papok nősülése stb.) igényelt. Az állandó sikertelenségek, a hol innen, hol onnan fölbukkanó ellenállás megérlelték benne az elhatározást: 988-ban Rómába ment a pápához, s kérte, engedje őt zarándokként Jeruzsálembe, hogy ott szegényen és magányosan szolgálja az Urat. A montecassinói apát tanácsára változtatta meg a tervét, s lett bencés szerzetes 990- ben a Rómában fekvő aventinói görög kolostorban.

A csehek azonban a mainzi érsekkel szövetkezve ismét megostromolták kéréseikkel. A pápa és az apátja iránti engedelmességből Adalbert ismét Prágába készült. A római kolostorból magával vitte 12 társát, s megalapította velük a brevnovi apátságot. Ez az apátság idővel igazi szellemi-lelki középponttá lett: sok püspököt, apátot, szerzetest adott Cseh-, Morva-, Lengyel- és Magyarországnak, számos misszionáriust küldött Oroszországba. Évszázadokon keresztül a keresztény vallás és kultúra sugárzó központja volt a nyugati szlávok számára. Adalbert már ezzel az egyetlen alapításával is kitörölhetetlenül beírta nevét Európa civilizációjának és hitterjesztésének történetébe.

Az otthoni állapotok azonban nemigen javultak. A sok ünnepélyes ígéretből nem lett semmi. Alig törődtek az egyházi előírásokkal (pl. menedékjoggal) és a lelkipásztorok erőfeszítéseivel. Adalbert akarva, nem akarva belekeveredett a szlavnikidák (saját családja) és a premyslidák közt dúló harcba. A békére és kiengesztelődésre törekvő püspök ismét föladta az egyenlőtlen harcot, s részben önként, részben kényszerítve, ismét elhagyta Prágát.

994--995-ben Magyarországon térített. Ő keresztelte és bérmálta meg többek között Szent Istvánt. Máig is ő az esztergomi egyházmegye védőszentje. 996-ban megint visszatért római kolostorába. Ez év májusában koronázták császárrá III. Ottót, akire mély benyomást tett Adalbert őszinte és komoly vallásossága, jámborsága. Barátok lettek.

Ismét kiragadták szerzetesi magányából: a pápa, a császár, az érsek erélyesen sürgette, hogy folytassa prágai tevékenységét. A bencés szerzetes számára szent volt az engedelmesség. Hazafelé menet elkísérte III. Ottót Németországba, és hosszabb ideig nála maradt Mainzban. Jelentős része volt a császár vallásos és politikai gondolkodásának formálásában; megnyerte őt a keleti misszió ügyének is. Útközben kapta a hírt, hogy legközelebbi rokonait Csehország hercege, II. Boleszláv kegyetlenül meggyilkoltatta. Látva, hogy a családja nyújtotta támogatás semmivé lett, s nemzetségének esküdt ellensége került hatalomra, az eredményes munkát teljesen reménytelennek tartotta. Úgy látta, hogy a Prágába vezető út lezárult előtte. Prága helyett tehát Lengyelországba ment, és megalapította Meseritz kolostorát. Chrobry Boleszláv fejedelem támogatta, hogy továbbutazhassék az északon élő balti törzsekhez (Pruzzi, Prussen, később Preussen = poroszok), akik még nem kerültek érintkezésbe a civilizált világgal, s pogányság, erkölcsi elvadultság uralkodott közöttük. Adalbert 996/997 telén térített közöttük, de munkájának olyan leküzdhetetlen akadályai voltak, hogy úgy döntött, társaival együtt elhagyja a terméketlen ugart, és a litvánokhoz megy misszionálni. De mielőtt még elindulhatott volna, a pogányok egy lándzsával megölték: 997. április 23-án halt vértanúhalált Krisztusért a Nagat és az elbingi Weichsel közti Tentikkennél. Itt nyerte el ez a valóban szent élet a koronáját, a nagy célt, amely után ő is, mint minden tökéletességre törekvő keresztény, annyira vágyott.

A lengyel herceg kiváltotta testét a gyilkosoktól, és Gnieznóban temette el. Már 999-ben a szentek sorába iktatta őt Szilveszter pápa. Sokan elzarándokoltak csodatévő sírjához, többek között barátja, III. Ottó császár is (1000). A császár, élve az alkalommal, Gnieznót a szent iránti tiszteletből érsekséggé avatta. És ami életében nem adatott meg Adalbertnek, hogy Prágában otthont és békés nyugalmat találjon, azt megadta az utókor a földi maradványainak, melyeket 1030- ban vittek a csehek Prágába. Adalbert tisztelete azóta nőttön nő, s a prágaiak hazájuk védőszentjét tisztelik benne.


--------------------------------------------------------------------------------
Mindenható, örökkévaló Isten, ki a mai napon Szent Adalbert püspököt, a te vértanúdat szenvedésének érdeméért szentjeid közé emelted, kérünk, add meg nekünk, hogy az ő példája nyomán mi is eljuthassunk az örök hazába! 

NE FÉLJETEK! ÖRÜLJETEK!

NE FÉLJETEK! ÖRÜLJETEK!

A sátán örült,mert sikerült az embert rávenni,hogy egyék a tiltott fának gyümölcsből.Nagyszerű volt a hazugsága: „Dehogy haltok meg! Csak tudja Isten, hogy azon a napon, amelyen arról esztek, megnyílik a szemetek, olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok a jót és a rosszat”. (3,4-5) Ez a szó szerinti fordítás teljesen értelmetlen. Azt jelenti zsidó nyelven: ti lesztek a jónak és a rossznak mércéje. Ahogy ti megszabjátok, úgy lesz. Félelmetes hazugság, amivel a sátán bolondította a múlt század vezetőit, és bolondít most is sok-sok vezetőt. Az ördög azt remélte, hogy Isten azonnal pokolra küldi Ádámot és Évát. Félelmükben el is bújtak. Isten kedvesen szólt hozzájuk. Sajnálta őket. Büntetnie kellett, de ez a beszélgetés rögtön reményt is ébresztett. Lényege ez volt: Elvesztettétek sok ajándékomat. Nem vagytok Isten gyermekei, szenvednetek kell, meg is kell halnotok. Nem juthattok a mennyországba, csak majd akkor, ha Megváltót küldök a földre, aki asszonytól születik, és lerontja a sátán hatalmát. (3,14-19) Ne féljetek tőlem, én most is szeretlek benneteket, és segítek rajtatok! Örüljetek ennek! Ki tudja, hány év telt el ettől kezdve? Ha a mai naptól számítunk vissza, négyezer éve annak, hogy egy Ábrám nevű bálványimádó férfinak szólt Isten: „Menj ki földedről, a rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok majd neked. Nagy nemzeté teszlek és megáldalak. Benned nyer áldást a föld minden nemzedéke”(Ter 12,1-3) Ez a végső mondat a messiási ígéret konkrét megfogalmazása. Ábrahám hite arra méltatta őt, hogy az ő törzséből születik majd a Megváltó, aki hozza Isten áldását minden népnek, vagyis az elítélt emberiség számára visszaszerzi az istengyermekséget, végül pedig az örök boldogságot. Ábrahám egyik unokája, Jákob (Izrael), halálos ágyán ezt az áldást tizenkét fia közül a negyediknek, Júdának adta át. „El nem vétetik a fejedelmi pálca Júdától, sem a vezér botja térdei közül, míg el nem jön az, akié az, akinek a népek engedelmeskednek” (49,10) Hétszáz év múlva Júda törzsének kiemelt tagja, Dávid király kapja az üzenetet Istentől: Nátán, „eredj, mondd meg szolgámnak, Dávidnak: állandó lesz házad és királyságod mindörökké színem előtt, és szilárd lesz trónod mindenkor”. (2Sám 7,5.16) Ettől kezdve a Messiást évezreden keresztül eleve ezzel a címmel illetik: Dávid Fia. Dávid utódai ténylegesen királyok voltak Jeruzsálem pusztulásáig, (597-596) Utána ötszáz éven át Zsidó ország helyett zsidó tartományok voltak, és ezeket helytartók kormányozták. Dániel próféta látomást kapott még a perzsa birodalom központjában: a zsidó jövőről: „Tudd meg tehát és értsd meg, annak a parancsnak kiadásától, hogy ismét felépüljön Jeruzsálem, a felkent fejedelemig hét hét és hatvankét hét telik el (kerekítve: ötszáz év), és viszontagságos időkben ismét felépülnek az utcák és a falak. Hatvankét hét múlva megölik a felkentet, és népe nem lesz többé, amely megtagadja (Vulgata) Azután egy héten sokakkal megerősíti a szövetséget, és a hét közepén megszűnik a véres áldozat és az ételáldozat, a templomban vészt hozó undokság lesz, és véges végig megmarad a pusztulás”. (Dán 9,25-27) Két évszázaddal korábban jövendölt arról Izajás próféta, hogy a Messiás szűzi édesanyától születik. Máté evangéliuma így eleveníti fel: „Íme, a szűz méhében fogan és fiút szül, ls a nevét Emmánuelnek fogják hívni (Iz 7,14). Ez azt jelenti: Velünk az Isten”(Mt 1,23) Hatszáz évvel korábban pedig Mikeás próféta ad nagyon fontos jövendölést a Messiás születési helyéről: „De te, Efrata Betlehemje, kicsiny vagy ugyan Júda ezrei között, mégis belőled származik majd nekem Izraelnek jövendő uralkodója, származása az ősidőkre, a régmúlt időkre nyúlik vissza. És ő majd odaáll, és legeltet az Úr erejével, az Úrnak, az ő Istenének fenséges nevében, és ők biztonságban lakoznak, mert ő akkor nagy lesz a föld széléig. És ő lesz a béke”(Mik 5,1-4) Ez az a prófétai hely, amelyet a zsidó főtanács sosem kérdezett meg Jézus perében, sem az azóta eltelt kétezer esztendőben, hanem Jézust csak Názáretinek szólították, ahonnan nem jöhet a Messiás, mint mondták több ízben is. Pedig harminchárom évvel korábban hibátlanul idézték ezt az akkori papok Nagy Heródesnek.

Húsvét hete szerda

Húsvét hete szerda

ApCsel 3, 1-10; Lk 24, 13-35

„Pedig mi azt reméltük, hogy ő fogja megváltani Izraelt”

Húsvét délutáni történetet idéz a mai evangélium. Jézus két fiatal tanítványa letörten, elkeseredve indul Jeruzsálemből kifelé. Úgy látják, semmi keresnivalójuk sincs ebben a környezetben. Évezrede készült ez a város, hogy fogadja az Istentől megígért Messiást. Most minden reményük megvolt ahhoz, hogy elérkezett és megváltja Izraelt: azaz leszámol a római megszállókkal. Nagycsütörtök este be is mutatkozott a bárányvacsorán, mint az újszövetség szerzője. Befejezte a bárányvacsorák hosszú-hosszú sorozatát, helyette átváltoztatta a kenyeret és a bort saját testévé és vérévé. Megtörte, nekünk adta. Csodálatos érzés volt. Kiment az Olajfák hegyére a tizenkettővel. Jöttek a szomorú hírek: a főtanács parancsára elfogták. Kora reggel halálra ítélték, délután a kereszten függve meghalt. Szertefoszlottak nagy reményeink. Megyünk haza. Folytatjuk falusi életünket. Közben Jézus hozzájuk csatlakozott, de ők sem ismerték föl, mint reggel Mária Magdolna sem. Kérdésére, miről beszélgetnek útközben, készségesen elmondják szomorúságuk okát. Aztán hozzáfűzik: „Pedig mi azt reméltük, hogy ő fogja megváltani Izraelt”. Jézus erre beszélni kezd: A Messiásnak nem az a dolga, hogy elűzze a rómaiakat, felemelje a zsidókat a világ uraivá, hanem hogy eltörölje az összes ember minden bűnét. Erről ír a Biblia. Ehhez a szenvedést és kínhalált kellett elvállalnia. Előre mondta az Írás azt is, hogy ha ezeket elszenvedi, harmadnapra feltámad, és megdicsőíti őt az Isten. Közben a tizenegy kilométeres út véget ér. Az ifjak hazaérkeztek. Házuk előtt Jézus búcsúzkodik. Ekkor azonban rádöbbennek, hogy esteledik, ez az idegen vándor hová megy az éjszakában? Különben is, olyan jó volt hallgatni fejtegetéseit. „Lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta előttünk az Írásokat”. (32) Kérlelték hát, fogadja el vendégszeretetüket. Jézus, pedig örömmel megteszi. Megteszi, hiszen a nagycsütörtök esti élménnyel akarja zárni a sikeres tanítást, hogy örömük teljes legyen.„Amikor asztalhoz ült velük, fogta a kenyeret, megáldotta, megtörte, és odanyújtotta nekik”. (30) Kerekre nyílott a szemük: Micsoda ismerős mozdulatok! Ezt csak a Mester tudja így tenni! A Mester, persze, hogy Ő a vendég. Újra a kezükbe adja önmagát. Így megmutatta: az utolsóvacsora előre jelezte a keresztfán bemutatott áldozatot, most pedig megerősítette: mindig így kell azt jelenvalóvá tenni. Amikor pedig ölelni akarják, Jézus eltűnik. Semmi szükség külső ölelésre, kezükből egyenesen a szívükbe vehetik. Örömükben újra útnak indulnak vissza Jeruzsálembe. El kell mondani az apostoloknak is: valóban feltámadt az Úr! Ez azok számára a sokadik üzenet. Péterre hivatkoznak, aztán betelik a húsvét igazi öröme: közéjük toppan maga a Mester: Feltámadtam! Örüljetek! Akarunk mi, megtépett, tönkretett, megalázott, kisemmizett magyarok is hazánknak ilyen élményt biztosítani? Nekünk is mondanunk kell mindenkinek: mindezt el kellett szenvednünk bűneinkért. Urunk, gyere vissza hozzánk, segíts rajtunk. Jelen vagyok minden templomban, az Eukarisztiában. Jöjjetek hozzám, elpártolt gyermekeim, szabaddá és boldoggá teszlek titeket.

SZIKEÓTA SZENT TIVADAR

Szikeóta Szent Tivadar főpap

Tivadar a galáciai Szikea helységben született. Atyja Jusztinián császár testőre volt, anyja Mária. Hatéves korában anyja katonaiskolába akarta adni, de megjelent neki szent György nagyvértanú álmában és lebeszélte erről. Szokása volt a gyermeknek, hogy éjszaka titokban elhagyta szülei házát és a város közeli szent György templomba ment reggeli istentiszteletre. 14 éves korában e mellett a templom mellett egy szűk barlangba zárkózott és önmegtagadások között élt benne. Szent élete miatt pappá szentelték. Kívánva látni a szent helyeket Jeruzsálembe ment, majd felkeresett több szentéletű atyát és a Szent Városban szerzetes lett. Visszatérve onnan hazájába, a szent György templom mellett kolostort épített és abban elöljáró lett. Szent élete arra indította Anasztaziopulosz lakóit, hogy megválasztották püspöküknek. 40 éven keresztül volt hívei főpásztora, azután újra visszatért előbbi kolostorába, amelyben azután csendes, hallgatag életet élt. Életében türelmes, hittől, reménytől, szeretettől és alázatosságtól ragyogó ember volt. Imádságával sok beteget meggyógyított és sok más csodát is tett. Halála idejét előre tudva, békében hunyt el 613-ban.

ASSISI SZENT FERENC IMÁJA

ASSISI SZENT FERENC IMÁJA

Uram, adj türelmet,
Hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni,
Adj bátorságot, hogy megváltoztassam,
Amit lehet, és adj bölcsességet,
Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.

Uram, tégy engem békéd eszközévé,
hogy szeressek ott, ahol gyűlölnek,
hogy megbocsássak ott, ahol megbántanak,
hogy összekössek, ahol széthúzás van,
hogy reménységet keltsek, ahol kétségbeesés kínoz,
hogy fényt gyújtsak, ahol sötétség uralkodik,
hogy örömet hozzak oda, ahol gond tanyázik.

Ó Uram, segíts meg, hogy törekedjem,
nem arra, hogy megvigasztaljanak, hanem hogy én vigasztaljak,
nem arra, hogy megértsenek, hanem arra, hogy én megértsek,
nem arra, hogy szeressenek, hanem hogy én szeressek.

Mert aki így ad, az kapni fog,
aki elveszíti magát, az talál,
aki megbocsát, annak megbocsátanak,
aki meghal, az fölébred az örök életre.
Amen.

Húsvét első hete kedd

Húsvét első hete kedd

ApCsel 2, 36-41; Jn 20, 11-18

„Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez”

Mária Magdolna a húsvét hajnali szentsír látogatás után sietve ment Péterhez és Jánoshoz, jelenteni rémületének okát: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették”. (Jn 20, 2) Mivel a temetés alkalmával ő is a távolabbról figyelő asszonyok között tartózkodott, majd a sírba tétel után sem sietett haza, hanem ott ült a sírral szemben a másik Máriával együtt (Mt 27, 61), jól megjegyezte Jézus sírjának pontos helyét. Ez nagyon fontos volt számára, mert már akkor is forgathatta fejében a tervet, hogy ő a maga sírboltjában helyezi örök nyugalomra szeretett Mesterét, és a sziklák tömkelegében nem akart úgy járni, mint a Mózest eltemetők, akik a temetés után távolabb lépve a kőrengetegben nem ismertek rá a sír helyére. Az apostolok távozása után visszaballagott a sírhoz. Céljának meghiúsulása egészen elkeserítette. Annyira ennek a gondolatnak élt, hogy „kint állt a sírnál, és sírt. Amint sírdogált, lehajolt a sírboltba. Két angyalt látott fehér ruhában ülni, az egyiket fejtől, a másikat lábtól, ahol Jézus teste feküdt. Azok megkérdezték tőle: Asszony, miért sírsz?” (Jn 20, 11-13a) Az egyszerű asszonyt meg sem lepi, hogy angyalokat lát. Az sem tűnt fel, hogy azok testhelyzetükkel mutatják, hogy hol feküdt Jézus. Az is természetesnek hatott, hogy szóba állnak vele. Talán azt furcsállta egy kicsit, hogy ezen a szomorú helyen mosolyog a két mennyei lény, mikor sűrűn hullatja könnyeit. Saját bújába temetkezve felelt nekik: „Elvitték az én Uramat, és nem tudom, hová tették!” (13b) Mivel az angyalok nem mindentudók, nem biztos, hogy ismerték Mária Magdolna bűnös, majd bűnbánó életét. Ragaszkodásából sejthették, hogy Jézus nagy ajándékot adhatott neki. Nem tudhatták, hogy a farizeus lakomáján miként állt ki védelmére Jézus, és a férfiakat megleckéztetve ezt mondta róla: „Sok bűne bocsánatot nyert, mert nagyon szeretett. Akinek keveset bocsátanak meg, kevéssé szeret” (Lk 7, 47) Ők már láthatták, hogy kint a sír előtt megjelenik Jézus. Nem szólnak a szomorú asszonynak, Mária Magdolnának, aki még mindig szomorúságának a foglya volt, mert épp kifelé indult s arra gondoltak, pillanatok múlva milyen boldogan sikolt fel örömében. Lát feltűnni egy idegent, aki ugyanazt kérdezi tőle, mint bent a két angyal: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel? Ő, pedig azt gondolva, hogy a kertész, ezt felelte neki: Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hová tetted, és én elviszem”.(Jn 20, 15) Érthető, hogy kertésznek véli az ismeretlent. Ki is járkálhatna a kertben ilyen korán? Jézus megsajnálja a fájdalomba merült asszonyt, és a nevén szólítja: „Mária! Erre ő megfordult, és héberül így szólt: Rabbóni! ami azt jelenti: Mester” (16) Ezzel a horizont hajnali fényáradata után végre előtűnik Magdolna szívében is a boldogság napja. Úgy öleli át Jézus lábát, mint aki sosem fogja elengedni. Jézus szelíden figyelmezteti: erre majd a mennyországban lesz alkalom. Most újabb követségbe kell menned. Hajnalban az üres sírról vittél hírt tanítványaimnak. Most boldogan számolhatsz be nekik, hogy láttál és beszéltél velem. Legyen az öröm az övék is: „Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez”(17)

 

 

PARZHAMI SZENT KONRÁD

PARZHAMI SZENT KONRÁD

 kapucinus testvér
*Parzham, 1818. december 22. +Altötting, 1894. április 21. 

,,A jó Isten nem hagy el engem; fenntartott egy helyet a számomra'' - - így vigasztalta magát Johannes Birndorfer parasztfiú, a későbbi Konrád testvér, amikor egy kolostorba való felvételi kérelmére ismételten elutasító választ kapott. Húszévesen csak rövid ideje foglalkozott azzal a gondolattal, hogy lehet még pap belőle. Az ő helyében mindenki más hallgatott volna testvérei rábeszélésére, és átvette volna szülei gazdaságát, amely a legtekintélyesebbek közé tartozott a Rottalban. Sokkal jelentősebbnek tartotta azonban János azt a bensejében szóló hangot, hogy Isten teljesen magának akarja. Az a hely, amelyet Isten gondviselése ,,fenntartott'' a számára, az altöttingi Szent Anna-kolostor sokak által látogatott portája volt. Hogy harmincévesen még felvették a kapucinusokhoz, lelkivezetője közbenjárásának köszönhette.

Már gyermekként vonzódott Istenhez: legkedvesebb az volt számára, ha imádkozhatott. Iskolába menet a rózsafüzért imádkozta, és más gyerekeket is meg tudott nyerni ennek. Minél idősebb lett, annál jobban növekedett az imádság iránti szeretete is. Bárhol tartózkodott, gondolatai a mindenütt jelenlevő Istennél voltak, s egyre jobban hozzákapcsolta a szeretet. Ha esténként becsukta maga mögött kis szobájának ajtaját, tüstént eltűnt minden fáradtsága, és csak úgy röpültek az órák Istennel folytatott beszélgetése közben. A reggel gyakran úgy találta, hogy egyetlen pillanatra sem tért nyugovóra.

Vasárnapja teljesen Istené volt. Hogy egy második misén is részt vehessen, már hajnalban útra kelt Griesbachba a korai misére, a másodikat a wengi plébániatemplomban ünnepelte, vecsernyére pedig gyakran Birnbachba ment, s ott még két órát imádságban töltött a szentségház előtt. Hogy eközben négy- vagy ötórás utat is meg kellett tennie, nem számított nála.

Az öt óra járásnyira lévő Aigenben egy zarándoklata alkalmával huszonkét éves korában ismerte meg lelkivezetőjét, Dullinger Beneficiat atyát. Hetente vagy kéthetente megtette a hozzá vezető utat, hogy gyónjon, részt vegyen a szentmisén, áldozzon és jó tanácsot kérjen. Már éjjel egy órakor felkelt, szakadó eső, nagy hó vagy jeges út sem gátolta. Tízórás gyaloglása közben állandóan imádkozott. Amikor késő délután hazaérkezett, még éhgyomorral volt. Egy rövid felfrissülés után visszavonult kis szobájába, hogy imádkozzék vagy egy lelki könyvet vegyen a kezébe. Aigeni útjaihoz kilenc évig, kolostorba lépéséig ragaszkodott.

Télen, amikor a gazdasági munka megengedte, csaknem rendszeresen látogatta a hétköznapi szentmiséket Wengben vagy Sankt Wolfgangban. Ha hóolvadáskor vagy erős zápor után az utat víz árasztotta el, érhetett akár a térdéig is, átgázolt rajta. Buzgóságában már fél négy körül a templomba ment, és térdelve, imádkozva várakozott a kapu előtt a kinyitására.

Az egyébként befelé forduló Konrád lelkesülten tudott beszélni az Eucharisztiáról. Szentmise alkalmával a Golgotára képzelte magát, az Úr kínhalála megelevenedett a szeme előtt. Ilyenkor gyűjtött erőt magának, hogy megfeszített Urát követhesse az elkövetkező napokon.

Az Eucharisztia titka volt jámborságának középpontja és forrása. Már hétévesen a szentáldozáshoz járulhatott. Ahhoz a szándékához, hogy minden vasárnap áldozik, kolostorba lépéséig hű maradt, s ez nagy ritkaságnak számított akkoriban. A kolostorban nem elégedett meg azzal, hogy az akkori szokás szerint hetente három-négyszer járuljon csak az Úr asztalához. Szívének nagy tisztasága és rendkívüli vágya az Eucharisztia tápláléka után arra indították feljebbvalóit, hogy kivételt tegyenek vele. Hogy a feltűnést elkerüljék, ezeken a napokon a kolostori közösség felkeltét megelőzően, már fél ötkor a szentáldozáshoz járulhatott. Hálából ezért a kegyelemért, amelyben harminckilenc éven át részesült, Konrád már három órától kezdve a szentségház előtt térdelt.

Negyven éven át látta el Konrád az altöttingi Szent Anna-kolostor kapusi szolgálatát. Nemcsak az imádságban való buzgósága, hanem a zarándokok, vándorok és szegények iránti szolgálatkészsége és áldozatos szeretete is fáradhatatlan volt. Minden szabad pillanatában az úgynevezett Elek-cellába, a kolostor lépcsője alatti sötét és szűk helyiségbe ment, ahonnan rá lehetett látni a tabernákulumra. Ha este elcsendesedett a porta élete, sok órát töltött el még itt az éjszakába nyúlóan. Szerzetességének első harminc éve alatt alvását két-három órára korlátozta.

A kolostor kapujánál végzett szolgálatát ekként dicsőítette Pacelli bíboros, németországi nuncius, a későbbi XII. Pius pápa: ,,Isten szolgája egyben az emberek, rendtársai és a nép szolgája is lett. Az altöttingi kapus anélkül, hogy pap, teológus vagy igehirdető lett volna, a szeretet apostolává vált. Megszentelődésének útja persze érdes és kemény volt: a vezeklés útja, a kereszt szegénységének az útja. Konrádban, a hit, a hűséges kötelességteljesítés és keresztény felebaráti szeretet e hősében hiába keresitek más szentek csodálatos nagy tetteit, amelyekre ámulva figyel fel a világ. Meglátjátok azonban benne a szent remeték jámborsága mellett az erénynek azt a hősiességét, amely nem marad el a nagy szenteknek Krisztus Egyházában végzett tevékeny élete mögött.''

Konrád 1894. április 21-én halt meg Altöttingben. 1930-ban boldoggá, 1934. május 20-án szentté avatták.

Irgalmas Istenünk, te Szent Konrád által irgalmasságod ajtaját híveidnek kitártad. Esedezve kérünk, add, hogy szegénységének szellemét és szívbéli alázatosságát követni tudjuk testvéreink szolgálatában. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Nagyböjti kalendárium 46.

Nagyböjti kalendárium – április 19., nagyszombat

Az idei nagyböjtben mindennap az Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdítás gondolataival készülünk húsvétra, Jézus feltámadásának ünnepére.

Az új evangelizáció Csillaga, segíts, hogy felragyogjon bennünk a közösség, a szolgálat, a lángoló és nagylelkű hit, az igazságosság és a szegények iránti szeretet tanúságtétele, hogy az evangélium öröme eljusson a föld határáiig, és egyetlen periféria se nélkülözze annak fényét. Az élő evangélium Anyja, a kicsinyek örömének forrása, imádkozz érettünk.

Istenünk, te ezt a szent húsvéti éjszakát
Urunk feltámadásának fényével beragyogod.
Kérünk, éleszd föl Egyházadban
az istengyermekség lelkét,
hogy akik testben és lélekben megújultak,
tiszta szívvel szolgáljanak neked.
A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által,
aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben,
Isten mindörökkön-örökké.