Húsvét első hete kedd
ApCsel 2, 36-41; Jn 20, 11-18
„Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez”
Mária Magdolna a húsvét hajnali szentsír látogatás után sietve ment Péterhez és Jánoshoz, jelenteni rémületének okát: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették”. (Jn 20, 2) Mivel a temetés alkalmával ő is a távolabbról figyelő asszonyok között tartózkodott, majd a sírba tétel után sem sietett haza, hanem ott ült a sírral szemben a másik Máriával együtt (Mt 27, 61), jól megjegyezte Jézus sírjának pontos helyét. Ez nagyon fontos volt számára, mert már akkor is forgathatta fejében a tervet, hogy ő a maga sírboltjában helyezi örök nyugalomra szeretett Mesterét, és a sziklák tömkelegében nem akart úgy járni, mint a Mózest eltemetők, akik a temetés után távolabb lépve a kőrengetegben nem ismertek rá a sír helyére. Az apostolok távozása után visszaballagott a sírhoz. Céljának meghiúsulása egészen elkeserítette. Annyira ennek a gondolatnak élt, hogy „kint állt a sírnál, és sírt. Amint sírdogált, lehajolt a sírboltba. Két angyalt látott fehér ruhában ülni, az egyiket fejtől, a másikat lábtól, ahol Jézus teste feküdt. Azok megkérdezték tőle: Asszony, miért sírsz?” (Jn 20, 11-13a) Az egyszerű asszonyt meg sem lepi, hogy angyalokat lát. Az sem tűnt fel, hogy azok testhelyzetükkel mutatják, hogy hol feküdt Jézus. Az is természetesnek hatott, hogy szóba állnak vele. Talán azt furcsállta egy kicsit, hogy ezen a szomorú helyen mosolyog a két mennyei lény, mikor sűrűn hullatja könnyeit. Saját bújába temetkezve felelt nekik: „Elvitték az én Uramat, és nem tudom, hová tették!” (13b) Mivel az angyalok nem mindentudók, nem biztos, hogy ismerték Mária Magdolna bűnös, majd bűnbánó életét. Ragaszkodásából sejthették, hogy Jézus nagy ajándékot adhatott neki. Nem tudhatták, hogy a farizeus lakomáján miként állt ki védelmére Jézus, és a férfiakat megleckéztetve ezt mondta róla: „Sok bűne bocsánatot nyert, mert nagyon szeretett. Akinek keveset bocsátanak meg, kevéssé szeret” (Lk 7, 47) Ők már láthatták, hogy kint a sír előtt megjelenik Jézus. Nem szólnak a szomorú asszonynak, Mária Magdolnának, aki még mindig szomorúságának a foglya volt, mert épp kifelé indult s arra gondoltak, pillanatok múlva milyen boldogan sikolt fel örömében. Lát feltűnni egy idegent, aki ugyanazt kérdezi tőle, mint bent a két angyal: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel? Ő, pedig azt gondolva, hogy a kertész, ezt felelte neki: Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hová tetted, és én elviszem”.(Jn 20, 15) Érthető, hogy kertésznek véli az ismeretlent. Ki is járkálhatna a kertben ilyen korán? Jézus megsajnálja a fájdalomba merült asszonyt, és a nevén szólítja: „Mária! Erre ő megfordult, és héberül így szólt: Rabbóni! ami azt jelenti: Mester” (16) Ezzel a horizont hajnali fényáradata után végre előtűnik Magdolna szívében is a boldogság napja. Úgy öleli át Jézus lábát, mint aki sosem fogja elengedni. Jézus szelíden figyelmezteti: erre majd a mennyországban lesz alkalom. Most újabb követségbe kell menned. Hajnalban az üres sírról vittél hírt tanítványaimnak. Most boldogan számolhatsz be nekik, hogy láttál és beszéltél velem. Legyen az öröm az övék is: „Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez”(17)
ApCsel 2, 36-41; Jn 20, 11-18
„Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez”
Mária Magdolna a húsvét hajnali szentsír látogatás után sietve ment Péterhez és Jánoshoz, jelenteni rémületének okát: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették”. (Jn 20, 2) Mivel a temetés alkalmával ő is a távolabbról figyelő asszonyok között tartózkodott, majd a sírba tétel után sem sietett haza, hanem ott ült a sírral szemben a másik Máriával együtt (Mt 27, 61), jól megjegyezte Jézus sírjának pontos helyét. Ez nagyon fontos volt számára, mert már akkor is forgathatta fejében a tervet, hogy ő a maga sírboltjában helyezi örök nyugalomra szeretett Mesterét, és a sziklák tömkelegében nem akart úgy járni, mint a Mózest eltemetők, akik a temetés után távolabb lépve a kőrengetegben nem ismertek rá a sír helyére. Az apostolok távozása után visszaballagott a sírhoz. Céljának meghiúsulása egészen elkeserítette. Annyira ennek a gondolatnak élt, hogy „kint állt a sírnál, és sírt. Amint sírdogált, lehajolt a sírboltba. Két angyalt látott fehér ruhában ülni, az egyiket fejtől, a másikat lábtól, ahol Jézus teste feküdt. Azok megkérdezték tőle: Asszony, miért sírsz?” (Jn 20, 11-13a) Az egyszerű asszonyt meg sem lepi, hogy angyalokat lát. Az sem tűnt fel, hogy azok testhelyzetükkel mutatják, hogy hol feküdt Jézus. Az is természetesnek hatott, hogy szóba állnak vele. Talán azt furcsállta egy kicsit, hogy ezen a szomorú helyen mosolyog a két mennyei lény, mikor sűrűn hullatja könnyeit. Saját bújába temetkezve felelt nekik: „Elvitték az én Uramat, és nem tudom, hová tették!” (13b) Mivel az angyalok nem mindentudók, nem biztos, hogy ismerték Mária Magdolna bűnös, majd bűnbánó életét. Ragaszkodásából sejthették, hogy Jézus nagy ajándékot adhatott neki. Nem tudhatták, hogy a farizeus lakomáján miként állt ki védelmére Jézus, és a férfiakat megleckéztetve ezt mondta róla: „Sok bűne bocsánatot nyert, mert nagyon szeretett. Akinek keveset bocsátanak meg, kevéssé szeret” (Lk 7, 47) Ők már láthatták, hogy kint a sír előtt megjelenik Jézus. Nem szólnak a szomorú asszonynak, Mária Magdolnának, aki még mindig szomorúságának a foglya volt, mert épp kifelé indult s arra gondoltak, pillanatok múlva milyen boldogan sikolt fel örömében. Lát feltűnni egy idegent, aki ugyanazt kérdezi tőle, mint bent a két angyal: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel? Ő, pedig azt gondolva, hogy a kertész, ezt felelte neki: Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hová tetted, és én elviszem”.(Jn 20, 15) Érthető, hogy kertésznek véli az ismeretlent. Ki is járkálhatna a kertben ilyen korán? Jézus megsajnálja a fájdalomba merült asszonyt, és a nevén szólítja: „Mária! Erre ő megfordult, és héberül így szólt: Rabbóni! ami azt jelenti: Mester” (16) Ezzel a horizont hajnali fényáradata után végre előtűnik Magdolna szívében is a boldogság napja. Úgy öleli át Jézus lábát, mint aki sosem fogja elengedni. Jézus szelíden figyelmezteti: erre majd a mennyországban lesz alkalom. Most újabb követségbe kell menned. Hajnalban az üres sírról vittél hírt tanítványaimnak. Most boldogan számolhatsz be nekik, hogy láttál és beszéltél velem. Legyen az öröm az övék is: „Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez”(17)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése