Húsvét első hete csütörtök
ApCsel 3, 11-26; Lk 24, 35-48
„Be kell teljesednie mindannak, ami meg van írva rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban”
Jézus két és félórát szánt arra, hogy az emmauszi tanítványoknak elmagyarázza, hogy a megváltás a világ legfontosabb eseménye a teremtés és bűnbeesés után. Nem ötletszerűen jött létre, nem emberi találmány, nem spekuláció, hanem az emberszerető Isten öröktől fogva elhatározott műve. Isten jól tudta, hogy a megváltást nem mindenki fogja örömmel köszönteni, sőt, a Megváltó személye körül is örökös viták dúlnak, ezért az Ő küldetését nagyon pontosan előkészítette. Jézus egy személye körüli vitában hivatkozik is erre: „Vizsgáljátok az Írásokat, hiszen azt gondoljátok, hogy azokban van örök élet számotokra. Éppen azok tesznek tanúságot rólam”. (Jn 5, 39) Érdekes, hogy Jézus tanítványai szemében a szenvedés volt az a hatalmas botránykő, amelyet nem akartak elfogadni. Jézus istenségét egy szóra elfogadják Péter tanúságtétele után (vö. Mt 16, 16), de hogy szenvedni fog, átadják a zsidó vezetőknek, halálra ítélik, sőt pogány bíróval is halálra ítéltetik és ki is végeztetik, de harmadnapra feltámad, ezt háromszori jövendölése ellenére sem hiszik el Jézusnak. Nos, a feltámadt Úr előbb az emmauszi tanítványoknak bizonyítja be az ószövetségi Szentírás soraiból, majd apostolainak is töviről hegyire elmagyarázza, miután igazolta előttük feltámadását a szegek és lándzsa ütötte sebek bemutatása után. Azt a tévhitet is kioltotta belőlük, hogy a szelleme tért csak vissza a földre a halottak országából: ezért kért tőlük olyan ennivalót, amiből már ők is ettek, amit rágni kellett és utána lenyelni. Ezek az összesített tapasztalatok tették bizonyossá, hogy valóságos testben él, igazán feltámadt a sírból, lehet, sőt ezután kötelező is hinni néki. A hit azonban akkor lesz majd másokban is erős, ha az apostolok tanúsága, érzékeikkel szerzett tapasztalatuk alapján jut el az emberekhez. Ezért kellett kezdettől fogva az embereknek hirdetni: mi láttuk őt feltámadottan és ettünk is vele együtt. Az összes többi ember, mind a kortársak, mind mi, később élők. Az apostolok érzéki tapasztalata alapján hiszünk. Nem felesleges Jézus természetfeletti ajándéka, a kegyelem sem, hogy Lukács leírta, hozzánk is eljuttatták: „Akkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat”. (Lk 24, 48) Ez az egész Szentírásra értendő. Az Úr kihangsúlyozza ismét a szenvedésének fontosságát. Ezt mindenkinek nehéz feladat lesz megérteni, jó, ha a későbbi nemzedékek is megfontolják: „Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, és harmadnapon feltámadnia halottaiból. A nevében megtérést kell hirdetni a bűnök bocsánatára Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek” (46-48) Hivatalos nemzeti himnuszunkban kicsit méltatlankodva írja a költő: „Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt”. Sajnos, mindig van új bűnünk és büntetésünk is. Bűnbánatunkat és éledő hitünket elfogadja Urunk és feltámasztja nemzetünket.
ApCsel 3, 11-26; Lk 24, 35-48
„Be kell teljesednie mindannak, ami meg van írva rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban”
Jézus két és félórát szánt arra, hogy az emmauszi tanítványoknak elmagyarázza, hogy a megváltás a világ legfontosabb eseménye a teremtés és bűnbeesés után. Nem ötletszerűen jött létre, nem emberi találmány, nem spekuláció, hanem az emberszerető Isten öröktől fogva elhatározott műve. Isten jól tudta, hogy a megváltást nem mindenki fogja örömmel köszönteni, sőt, a Megváltó személye körül is örökös viták dúlnak, ezért az Ő küldetését nagyon pontosan előkészítette. Jézus egy személye körüli vitában hivatkozik is erre: „Vizsgáljátok az Írásokat, hiszen azt gondoljátok, hogy azokban van örök élet számotokra. Éppen azok tesznek tanúságot rólam”. (Jn 5, 39) Érdekes, hogy Jézus tanítványai szemében a szenvedés volt az a hatalmas botránykő, amelyet nem akartak elfogadni. Jézus istenségét egy szóra elfogadják Péter tanúságtétele után (vö. Mt 16, 16), de hogy szenvedni fog, átadják a zsidó vezetőknek, halálra ítélik, sőt pogány bíróval is halálra ítéltetik és ki is végeztetik, de harmadnapra feltámad, ezt háromszori jövendölése ellenére sem hiszik el Jézusnak. Nos, a feltámadt Úr előbb az emmauszi tanítványoknak bizonyítja be az ószövetségi Szentírás soraiból, majd apostolainak is töviről hegyire elmagyarázza, miután igazolta előttük feltámadását a szegek és lándzsa ütötte sebek bemutatása után. Azt a tévhitet is kioltotta belőlük, hogy a szelleme tért csak vissza a földre a halottak országából: ezért kért tőlük olyan ennivalót, amiből már ők is ettek, amit rágni kellett és utána lenyelni. Ezek az összesített tapasztalatok tették bizonyossá, hogy valóságos testben él, igazán feltámadt a sírból, lehet, sőt ezután kötelező is hinni néki. A hit azonban akkor lesz majd másokban is erős, ha az apostolok tanúsága, érzékeikkel szerzett tapasztalatuk alapján jut el az emberekhez. Ezért kellett kezdettől fogva az embereknek hirdetni: mi láttuk őt feltámadottan és ettünk is vele együtt. Az összes többi ember, mind a kortársak, mind mi, később élők. Az apostolok érzéki tapasztalata alapján hiszünk. Nem felesleges Jézus természetfeletti ajándéka, a kegyelem sem, hogy Lukács leírta, hozzánk is eljuttatták: „Akkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat”. (Lk 24, 48) Ez az egész Szentírásra értendő. Az Úr kihangsúlyozza ismét a szenvedésének fontosságát. Ezt mindenkinek nehéz feladat lesz megérteni, jó, ha a későbbi nemzedékek is megfontolják: „Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, és harmadnapon feltámadnia halottaiból. A nevében megtérést kell hirdetni a bűnök bocsánatára Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek” (46-48) Hivatalos nemzeti himnuszunkban kicsit méltatlankodva írja a költő: „Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt”. Sajnos, mindig van új bűnünk és büntetésünk is. Bűnbánatunkat és éledő hitünket elfogadja Urunk és feltámasztja nemzetünket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése