NE FÉLJETEK! ÖRÜLJETEK!
A világ Megváltója minden kétséget kizáróan Jézus Krisztus.
Benne teljesedtek az Isten által előre megmondott tények, amelyeknek együttesen kellett megjelenni, megvalósulni a Megváltóban. Amikor ténylegesen eljött emberalakban a Második isteni Személy, ezeket az előzetes igazodási pontokat (Dávid Fia, Szűztől születik Betlehemben, Dániel próféta által megjelölt időben, végigszenvedte a Dávid zsoltáraiban és Izajás könyvében leírt kínokat, előfutára, Ker. Szent János tanúskodott róla, csodái és tanítása igazolta istenségét, maga az Atyaisten két ízben tanúskodott mellette) tehát mind beteljesítette. Legnagyobb tanúja maga a Mennyei Atya volt, aki kétszer is „szeretett Fiának” mondta előbb nagy tömeg előtt, utóbb pedig három főtanítványa: Péter, Jakab és János, és az Ószövetség két igen fontos tanúságtevője: Mózes és Illés előtt. Jézus messiási, istenemberi legnagyobb tanúja pedig halottaiból való feltámadása volt. Az apostoli kollégium világgá küldetésében ennek tanúsítása volt a legfontosabb tennivaló. Erre a tanúságtételre épül a mostani hívek hite is. Mi, magyarok is erre a sziklára építettük hívő életünket. A Gondviselés szeretetének különleges megnyilatkozása talán a betlehemi élmény felidézése volt. Őseink is a puszta szabad világában élték életüket. Ennek a gondolatnak semmi írásos alapja nincs. Amikor erről az előadásról első ízben szó esett, és a karácsony, mint ünnepi élmény külön kérés volt, akkor arra gondoltam, hogy már tudatosodó emlékeim között milyen fontosak voltak számomra a falum pásztorainak karácsonyi szokásai. Szenteste a családi asztalnál szerényen ünnepelve meglepődtem, hogy a kanászok és a csordások kürtölése és ostorpattogtatása hangzott az utcánkban. Ezek az emberek rendkívül szerények, szűkszavúak voltak, amikor tavasztól őszig reggel kihajtották a gazdák állatait, vagy ahogyan a nap hosszú ki- be gyaloglásai, egész napos felelősségteljes legeltetésük után hazaérve minden házhoz beirányították az állatokat. Azt már én is észrevettem, hogy nem magamutogató emberek a pásztorok. Munkájuk fontos, de társadalmi megbecsülése mégis az utolsó lehetett szellemi és anyagi téren egyaránt. Karácsonyeste viszont úgy éreztem, hogy most ők állnak az események megünneplésének kiinduló pontjában, hiszen a betlehemi Kis Jézus megszületését pásztoroknak üzente meg Isten. Nekik szólt az angyal a mennyei fényből: „Ne féljetek! Íme, nagy örömet hirdetek nektek, melyben része lesz az egész népnek. Ma született nektek az Üdvözítő, az Úr Krisztus Dávid városában. Ez lesz a jel számotokra: találni fogtok egy kisdedet pólyába takarva és jászolba fektetve”, (Lk 2,10-12) Tietek az öröm mindörökre, hogy először ti láthatjátok meg az Isten Fiát. A jászolotok a bölcsője, a szénátok illata az első üzenet a teremtett világ növényeiből, az első jel, hogy Isten szemében a lenézett világotok értékesebb, mint a gazdagok jóléte, akár a császár aranyos palotája. Első tanúi lesztek Isten nagy terveinek: a megváltás újra egyenlővé teszi az embereket. Látjátok az egyszerű ruhás Szűzanyát édesanyaként. Mellette a Gondviselés által kijelölt védelmező, a szintén kétkezi munkás, Szent József, örömmel fogad benneteket. A többi ember majd apránként részesül az örömötökből. Ennek a tudatát éreztem akkor gyerekfejjel. Megsejtettem az ostor durrogatásának, az öblös ökörszarv tülöknek a pusztákon áthatoló basszusában, hogy ezek az egyszerű emberek megértették az angyalok szavát. Így már másként emelkedik a lelkemben a gyerekesen, de mély hittel és átérzéssel előadott pásztorjátékunk emléke is. Úgy éreztük, a mi mondókáinkon éled hitelesen az első, az egyetlen nagy karácsony. Hogy őseink ilyen érzésekkel hallgathatták és gyökereztették a lelkükbe a végtelen jézusi szeretetet. Ez a gyökér élt és él valahol még most is, mert hitoktatói karácsonyaimat is ezzel tudtam betölteni, tanítványaimmal érzékeltetni: a kis Jézust nagyon mélyen a szívünkbe zártuk.
A világ Megváltója minden kétséget kizáróan Jézus Krisztus.
Benne teljesedtek az Isten által előre megmondott tények, amelyeknek együttesen kellett megjelenni, megvalósulni a Megváltóban. Amikor ténylegesen eljött emberalakban a Második isteni Személy, ezeket az előzetes igazodási pontokat (Dávid Fia, Szűztől születik Betlehemben, Dániel próféta által megjelölt időben, végigszenvedte a Dávid zsoltáraiban és Izajás könyvében leírt kínokat, előfutára, Ker. Szent János tanúskodott róla, csodái és tanítása igazolta istenségét, maga az Atyaisten két ízben tanúskodott mellette) tehát mind beteljesítette. Legnagyobb tanúja maga a Mennyei Atya volt, aki kétszer is „szeretett Fiának” mondta előbb nagy tömeg előtt, utóbb pedig három főtanítványa: Péter, Jakab és János, és az Ószövetség két igen fontos tanúságtevője: Mózes és Illés előtt. Jézus messiási, istenemberi legnagyobb tanúja pedig halottaiból való feltámadása volt. Az apostoli kollégium világgá küldetésében ennek tanúsítása volt a legfontosabb tennivaló. Erre a tanúságtételre épül a mostani hívek hite is. Mi, magyarok is erre a sziklára építettük hívő életünket. A Gondviselés szeretetének különleges megnyilatkozása talán a betlehemi élmény felidézése volt. Őseink is a puszta szabad világában élték életüket. Ennek a gondolatnak semmi írásos alapja nincs. Amikor erről az előadásról első ízben szó esett, és a karácsony, mint ünnepi élmény külön kérés volt, akkor arra gondoltam, hogy már tudatosodó emlékeim között milyen fontosak voltak számomra a falum pásztorainak karácsonyi szokásai. Szenteste a családi asztalnál szerényen ünnepelve meglepődtem, hogy a kanászok és a csordások kürtölése és ostorpattogtatása hangzott az utcánkban. Ezek az emberek rendkívül szerények, szűkszavúak voltak, amikor tavasztól őszig reggel kihajtották a gazdák állatait, vagy ahogyan a nap hosszú ki- be gyaloglásai, egész napos felelősségteljes legeltetésük után hazaérve minden házhoz beirányították az állatokat. Azt már én is észrevettem, hogy nem magamutogató emberek a pásztorok. Munkájuk fontos, de társadalmi megbecsülése mégis az utolsó lehetett szellemi és anyagi téren egyaránt. Karácsonyeste viszont úgy éreztem, hogy most ők állnak az események megünneplésének kiinduló pontjában, hiszen a betlehemi Kis Jézus megszületését pásztoroknak üzente meg Isten. Nekik szólt az angyal a mennyei fényből: „Ne féljetek! Íme, nagy örömet hirdetek nektek, melyben része lesz az egész népnek. Ma született nektek az Üdvözítő, az Úr Krisztus Dávid városában. Ez lesz a jel számotokra: találni fogtok egy kisdedet pólyába takarva és jászolba fektetve”, (Lk 2,10-12) Tietek az öröm mindörökre, hogy először ti láthatjátok meg az Isten Fiát. A jászolotok a bölcsője, a szénátok illata az első üzenet a teremtett világ növényeiből, az első jel, hogy Isten szemében a lenézett világotok értékesebb, mint a gazdagok jóléte, akár a császár aranyos palotája. Első tanúi lesztek Isten nagy terveinek: a megváltás újra egyenlővé teszi az embereket. Látjátok az egyszerű ruhás Szűzanyát édesanyaként. Mellette a Gondviselés által kijelölt védelmező, a szintén kétkezi munkás, Szent József, örömmel fogad benneteket. A többi ember majd apránként részesül az örömötökből. Ennek a tudatát éreztem akkor gyerekfejjel. Megsejtettem az ostor durrogatásának, az öblös ökörszarv tülöknek a pusztákon áthatoló basszusában, hogy ezek az egyszerű emberek megértették az angyalok szavát. Így már másként emelkedik a lelkemben a gyerekesen, de mély hittel és átérzéssel előadott pásztorjátékunk emléke is. Úgy éreztük, a mi mondókáinkon éled hitelesen az első, az egyetlen nagy karácsony. Hogy őseink ilyen érzésekkel hallgathatták és gyökereztették a lelkükbe a végtelen jézusi szeretetet. Ez a gyökér élt és él valahol még most is, mert hitoktatói karácsonyaimat is ezzel tudtam betölteni, tanítványaimmal érzékeltetni: a kis Jézust nagyon mélyen a szívünkbe zártuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése