EMESAI SZENT EPISZTÉMÉ

Szent Galaktion és Episztémé 

vértanúk

A föníciai Emesaban élt egy pogány házaspár. Gyermektelenek voltak, és a feleség sokat szenvedett ezért férjétől. Egy alkalommal egy alamizsnát kérő szerzetes felvilágosította a feleséget, hogy csak akkor lesz gyermeke ha kereszténnyé lesz Az asszony nagy titokban megkeresztelkedett. Később férjét is rávette az igaz hitre. Amikor fiúgyermekük megszületett, a Galaktion nevet adták neki. A gyermek növekedvén, nagy előhaladást tett a tudományokban. Édesanyja halála után, amikor 24 éves lett, apja egy szép pogány leányt Episztémét választotta ki neki, és eljegyezte fiával. Galaktion rábeszélte feleségét, hogy ő is legyen keresztény, legyenek egy hiten. A feleség beleegyezett. Galaktion ezután azt tanácsolta, hogy éljenek ezután szűzies életet mindketten. Eloszván vagyonukat a szegényeknek, és titokban elhagyván az atyai házat, 10 napi járóföldre a Publion hegyhez érkeztek. Itt volt egy férfikolostor, nem messze tőle, pedig egy női. Mindketten kolostorba vonultak, és ott szerzetesi életet éltek. Amikor a keresztényüldözés alatt megfogták Galaktiont, Episztémé is utánament saját akaratából, hogy együtt szenvedjenek hitükért. Sokféle kínzás után mindkettőjüket lefejezték. Ez Decius császár uralkodása idején történt

 

A szerzetesség: az élet krisztusi megújítása és reformmozgalom

A reformáció kezdetének 500. évfordulójára emlékezünk. Arra a mozgalomra, amelyet katolikusok és protestánsok is – egyéb vonásai mellett – szerzetesellenes törekvésként tartanak számon.

Vajon valóban ilyen fekete-fehér volna a kép? Mit jelent a szerzetesek életformája, ha komolyan vesszük a keresztény egységkeresést? Hogyan lesz egy elkötelezett református bencés szerzetessé?

Egy másik évforduló segít választ találnunk e kérdésekre: az Egyházak Ökumenikus Tanácsa kezdeményezésére, a korszerű tanúságtétel lelkiségi alapjait keresve, épp harminc éve találkozott egy boszniai szerb ortodox monostorban néhány protestáns, katolikus és ortodox szerzetes, hogy megosszák egymással a közösségeikben szerzett tapasztalataikat, mindenekelőtt azt, hogy életük Jézus megtérésre sürgető felhívásában gyökerezik. E megtérésből egyszerre fakad a lemondással járó önfegyelem (amely nélkül nincs életszentség), ugyanakkor igenlő válasz Isten hívására az Ő országába. A lemondás tehát nem a világ elítélése, hanem új élet: a Krisztusban elérkező Isten országa fényében a keresztények, „akik élnek ezzel a világgal, mintha nem élnének vele; mert elmúlik ennek a világnak a formája.” (1Kor 7,31)

A reformátorok olykor teológiai, gyakrabban gyakorlati alapon támadták a szerzetességet, s miközben Luther is így tesz, éppen azt a kincset szeretné megvédeni, amit a szerzetes a lemondással óv: „Semmit elébe ne tégy Krisztus szeretetének” (Szent Benedek Regulája 4,21). Csakhogy Luther – a korabeli mentális és életállapotok közepette – a szerzetesi szabályzatokban (mint megtartandó törvényekben) a csak hit általi megigazulás akadályát látja. Kálvin – aki szintén hevesen támadja a szerzetességet – igen nagyra értékeli a tisztaságra, szegénységre és engedelmességre törekvő keresztény életet, a szerzetesi életformát elsősorban tehát nem teológiai alapon utasítja el, hanem a fogadalmak – valóban túlságosan gyakorta tapasztalható – hiteltelen megvalósítása miatt. A reformátorok célja éppen az, hogy az egyházban egyetlen, mindenkire nézve eligazító mérce legyen: az evangélium, s ez kizárja a különféle (pl. „világi”, szerzetesi) életformák eltérő fokmérőit. A reformáció különös erővel kiáltotta az egyháznak azt, hogy a Krisztusban megigazult ember a kereszt hordozásával és a szeretettel szentelődhet meg.

Szűcs Ferenc kiváló református teológus írja: „A reformációban kétségtelenül radikális tradíciószakadás történt a szerzetesség, illetve a monasztikus életforma megítélése terén, bár a folyamatosság sem szűnt meg egészen, hiszen néhány kolostor munkája folytatódott a reformáció után is”; a szerzetesi hagyomány később pedig szórványosan újraszövődik, „amikor a protestáns egyházak is szembesülnek azzal, hogy a pietasnak és a magas katechetikai igényességnek az általános elvárásai nem teljesültek.” (Szűcs F. 119. 128.) Főként a 19. századtól tehát új és protestáns szerzetesközösségek alapításának lehetünk tanúi, említhetjük például a metodista bencés monostort, az evangélikus ferenceseket, vagy az episzkopális kármelitákat. Karl Barth, a 20. század kiemelkedő jelentőségű református teológusa így fogalmaz: „A szerzetesélet azért állhat fenn minden korban és minden helyzetben, mert az Úr maga akarja, alapítja meg és alakítja ezt az életformát, és mert a szerzetesélet mindig nyitott az újra, és kész arra, hogy Isten szabad kegyelméből éljen, és engedelmeskedjék az ő szabad rendelkezésének.” (idézi Bianchi, E., 347.)

Enzo Bianchi, az olaszországi Bose ökumenikus szerzetesközösségének alapítója úgy látja, hogy a szerzetesség egységformáló ereje – azon túl, hogy egyetemes emberi jelenségről van szó – a kiengesztelődött együttélésben van. Mégpedig olyan megbékélt együttélésben, amely az egyházszakadások előtti időkből ered, s amelynek születését Krisztus elkötelezett követése, az életszentség keresése sürgette, a Lélek ihletésére vállalt közösségi keretek között. Ez a radikális, „a megtérésnek, a forrásokhoz és az evangéliumhoz való visszatérésnek szentelt élet” a maga mélyebb engedelmességével és hűségével folytonos megújulásban tartja a szerzetest és közösségét egyaránt. „Vajon a reform e dinamizmusa nem felel-e meg annak a dinamizmusnak, amely a reformáció egyházainak is sajátja?” – teszi fel a témánk szempontjából talán legfontosabb kérdést Bianchi (344-346.).

Mindennek gyönyörű példáját láthattuk Magyarországon, amikor Toókos János testvér Szent Günter napján a bakonybéli Szent Mauríciusz Monostorban, ünnepélyes keretek között életre szólóan elkötelezte magát a bencés életforma mellett. Az esemény különlegessége, hogy János testvér református, és felekezeti hovatartozásának megtartásával lett egy katolikus szerzetesközösség tagja.

Az alábbiakban a vele készített interjút olvashatják:

– Hogyan indult el azon az úton, melynek ma ünnepélyes állomásához érkeztünk?

– 2003-ban kerültem Pápára tanítani, onnan sokat kirándultunk Bakonybélbe. 2007-ben kértem fel lelki vezetésre Anzelm testvért, és 2010-ben költöztem be a Monostorba.

– Mit jelent a gyakorlatban az, hogy Ön református?

– A Pápai Református Gyülekezet tagja vagyok, rendszeresen részt veszek a gyülekezet istentiszteletein. Református teológiai tanulmányokat folytatok, és szeretek református prédikációkat olvasni. A monostorban a Szentírás napi olvasása, a zsoltárimádság mind olyan dolgok, amelyek a protestáns és a katolikus keresztyénség közös kincsei.

– Az örökfogadalommal véglegesen, haláláig elköteleződik a bencés szerzetesi élet és közösség mellett. Mit jelent az Ön számára ez az elköteleződés?

– Boldogok, akik házadban laknak, szüntelenül dicsérhetnek téged! – mondja a 83. zsoltár. Az elköteleződés azt jelenti, hogy ebben a boldogságban lehet részem minden nap. Isten kegyelméből igent tudtam mondani az Ő hívására.

– Mit jelent az Ön számára az ökumené?

– A felekezetek közötti békesség, annak az egységnek a keresése, munkálása, amiért az Úr Jézus Krisztus imádkozott. Nekem ez a gyakorlatban főleg a monostorban valósul meg, ahol együtt tudok imádkozni, fizikai és szellemi munkát végezni a katolikus testvérekkel és a más felekezetű vendégekkel.

Az Irgalmasság Szent Éve 339.

Az Úrnak a szüntelen virrasztásra szóló felhívását általában abban az összefüggésben szoktuk idézni, hogy késik a ház ura. De mi történik akkor, ha siet? Ha hamarabb jön, mint józanul várható? Nehéz megérteni a késlekedést, de még nehezebb elfogadható magyarázatot találni arra, ha az Úr siet. Kiváltképp, ha olyanért jön el korán és hirtelen, akihez pedig nagy reményeket fűztünk. Talán Magyarország sorsa fordult azon, hogy nem Szent Imre lett István utódja: akkor talán nem került volna sor arra, hogy a magyarság egy része visszazuhanjon a pogányságba, és barbár módon az Egyház ellen támadjon, nem kellett volna meghalnia Gellértnek, nem lettek volna trónviszályok, nem harcolt volna a magyar magyar ellen... Hiába mondják, hogy nincs létjogosultságuk az ilyen „mi lett volna, ha...” jellegű, történelmietlen találgatásoknak, azért mindnyájunkban felmerülnek ilyen és hasonló gondolatok, amikor azt, akiről azt hittük, megvalósítja legszebb álmainkat, akihez a földön a legjobban ragaszkodtunk, Isten hirtelen elveszi tőlünk.

Mert lehet elmélkedni a szeretetről és a lemondásról, gyakorolni is lehet a mindennapi önmegtagadást, de felkészülni arra, hogy elveszítsük, akit a legjobban szeretünk a földön, valójában lehetetlen. És olyan fájdalom, amelyről csak annak van joga beszélni, aki maga is elveszítette gyermekét, házastársát – de ő sem biztos, hogy képes rá. A Szűzanyának van joga beszélni erről, mert ő is ölében tartotta ártatlanul megölt szent Fiát, akinek születését mint a messiási ígéretek beteljesedését hirdette meg az angyal, és az Atyaistennek van joga, akinek végig kellett néznie Egyszülöttjének szenvedését és halálát – akit annyira szeretett, hogy érte teremtette ezt a világot –, mert a bűntől elvadult embernek csak így tudott hiteles kinyilatkoztatást adni irgalmas szeretetéről. Arról a szeretetről, amely azonban erősebb, mint a halál...

Urunk, Jézus Krisztus, Szent Imre herceg példája tanítson bennünket arra, hogy földi életünkre mennyei örökségünk fényében tekintsünk, közbenjárása pedig segítsen, hogy akármelyik órában érkezel is, szívünk készen álljon fogadásodra.

 

Szent Imre herceg

Szent Imre herceg         
Bölcs 4,7-17; Lk 12,35-40
„Legyetek készen, mert amelyik órában nem is gondoljátok, eljön az Emberfia”

Kinek szól ez a krisztusi figyelmeztetés? Nyilván minden embernek, mert minden ember Isten szolgája. Mindenki viszonyul Urához azzal, ahogy végzi vagy elhanyagolja szolgálatát. És mindenkink lejár a szolgálata, mindenkit elszámoltat a túlvilágra távozott Emberfia, vagyis Urunk, Jézus Krisztus. Szent Istvánnak sok gyermeke született feleségétől, Gizellától. Neki nem az volt a fájó gond, mint édesapjának, Géza fejedelemnek, hogy sokáig nem született fia. Tőle azt az áldozatot kérte az Úr, hogy kis korukban adja át gyermekeit mennyei követnek Jézus és édesanyja mellé. Minden gyermeke aprócska korában halt meg, kivéve Imrét. Szent István nagyon hálásan vette ezt a próbatételt. Családja több tagja Boldogasszonyunk mennyei udvarába került a keresztség által, ott képviselték szüleiket és népüket. Imre pedig erős, egészséges férfivá érett. Mind lelki, mind testi síkon igazi herceg volt, a magyar jövő reménye, aki mindenek  felett Istene és népe szolgálatára tudja szentelni életét. Apja taníttatta az általános és a magyar műveltségre. Mindkettőre szüksége volt, hiszen népét meg kellett őriznie önazonosságában, de rendelkeznie kellett a környező európai népek kultúrájával, mert már közéjük tartoztunk a szentistváni bölcsesség döntésével: a nyugati keresztény kultúrkört befogadtuk és értékhordozói lettünk Róma püspökének, a pápának áldásával. A tőle kapott korona azóta is bizonyság erre. Imre szívta magába a magyar értékeket édesapjától, az európaiakat édesanyjától, majd hazánkba települt isteni küldöttől, Gellért velencei bencés apáttól, aki a bolognai egyetemen szerzett tudásával igazi magas műveltséget adhatott rendkívül értékes tanítványának. Boldog szülők, áldott nemzet, amelynek ilyen alaposan felkészült trónörököse készült folytatni az édesapa csodálatos művét, nem szobatudósnak készítették fel őt. A magyarok királyának erős, testben is egészségesen nevelt férfiúnak kellett lennie, aki tudása mellett kiváló lovag, a fáradságot jól tűrő szervező és alkalmanként bátor és leleményes hadvezér is lehessen. Személyes bátorságára vall, hogy nem testőrsége védő gyűrűjében lőtte meg az eléje hajszolt, kifáradt vadat, hanem egymaga vadászott. Ki hinné el, hogy tömeges védelem mellett nem segítették volna életét megmenteni testőrei, amikor a sebzett vadkannal viaskodott. Természetes volt, hogy édesapja vallási ismeretekkel és gyakorlatokkal is bőven segítette jelleme, lelke fejlődését. Éjszaka is vigyázott rá személyesen. Boldog örömmel köszönte meg Istennek, hogy fia felserken álmából, ágya mellett térdelve imádkozik. A veszprémi kápolnában pedig egészen az ég Urának szentelte életét. Ez a szüzességi fogadalom bizonyára zavarta szentéletű édesapja elképzelését, aki rá utódként és családja törzsökeként is számított, de nem késztette fiát elhatározása megmásítására. Ez is nagy kegyelem volt mindegyikük részére. Szent István fia váratlan halála után jutott el a végső döntésre, hogy országát és népét a mennybevitt Szűzanyának adja végrendeletileg, és örökös mennyei Királynő hatalma, védelme alá helyezi. Ez ezer évet biztosított Magyarországnak. Reméljük, nekünk, most élőknek hitet ad arra, hogy a világ Királynője Magyarok Nagyasszonyaként újabb évezredre segíti hazánkat. Jézus eljövetele felmagasztalásunkat jelentette akkor, jelentse ma is.

 

BITHINIAI SZENT JOANNIK

Nagy Szent Joannik

 atya

Joannik a bithiniai Marikatik nevű faluból származott. Amikor felnövekedett, szülei rábízták, hogy őrizze a nyájat. Bár keveset értett a tudományból, mégis felülmúlt értelmében sok tanult embert. Szeretett imádkozni. Olykor egész napra elhagyta nyáját, keresztet vetve rá, hogy magányosan imádkozzék. Isten épségben őrizte meg a nyájat. Így érte el az ifjúkort. Abban az időben a gonosz Leó császár uralkodott. Egész birodalmából fiatal férfiakat keresett és gyűjtött hadseregébe. Követei rátaláltak Joannikra, és éveken keresztül a hadsereg bátor és erős katonája lett. Egy darabig a szentképek elleni mozgalomnak is tagja lett, de Isten kivezette belőle. A harcok befejeztével elhagyta a világ hiuságát ‚ eltávozott az Olimposz hegyére, és sok éven át a vad és puszta helyeken vezeklő életet élt. Állandó testi fáradsággal harcolt szenvedélyei ellen, és nagy tökéletességre tett szert. Isten megajándékozta őt nagy bölcsességgel, csodatevő erővel és a jövőbe látás képességével. Sokan keresték fel őt, hogy imádságait kérjék, lelki tanácsokat kapjanak, és közbenjárónak kérjék fel Isten előtt. Sok lelki segítséget és oltalmat nyertek szent imáiból. Életét 846-ban fejezte be november 4-én, 94 éves korában. Halála napján az Olimposzt lakó szerzetesek tüzes oszlopot láttak a földről az égbe szállani, amelynek angyalok nyitották meg a mennyek ajtaját. Ebből tudták meg az atya halálát.

Különböző vallások képviselőit fogadta a pápa a Vatikánban

Ferenc pápa november 3-án, csütörtökön a Vatikánban különböző vallások képviselőit fogadta – közöttük keresztényeket, zsidókat, muszlimokat, buddhistákat és hinduistákat –, akik karitatív munkát végeznek.

A szentévi programok sorában megtartott találkozó témája az irgalmasság volt.

Itt az ideje a testvériségnek és annak, hogy a vallások találkozzanak és párbeszédet folytassanak szinkretizmus nélkül azért, hogy jobban megismerjék és megértsék egymást – fogalmazott beszédében Ferenc pápa. Az irgalmasságról és az együttérzésről szólva, amelyek a keresztény üzenet középpontjában állnak, idézett egy ősi taoista szövegből, a Tao-te-Kingből (Lao-ce: Az Út és Erény könyve): „A kemény, erős: a halálé; a gyenge, lágy: az életé.” (76) Együttérző gyengédséggel fordulni a gyenge és szükséget szenvedő emberiség felé valódi vallásos lelkületet jelent, amely elutasítja a kísértést, hogy erővel kényszerítsen, hogy az életet áruba bocsássa, viszont testvért lát másokban, és nem számokat.

Minden hiteles vallási hagyomány arra ösztönzi a szívet, hogy közel lépjen azokhoz, akik nagyobb gondoskodást igénylő helyzetekben élnek, mint például betegség, fogyatékosság, szegénység, igazságtalanság, vagy konfliktusok és az elvándorlás következményei. Az isteni hang visszhangja, amely mindannyiunk lelkiismeretéhez szól, arra hív, hogy lépjünk túl a magunkba forduláson, és nyíljunk meg. Nyíljunk meg a felettünk levő Másiknak, aki kopogtat a szív ajtaján, és annak is, aki mellettünk áll, aki kopogtat a ház ajtaján, figyelmet és segítséget kérve.

Az ember gyakran megfeledkezik Istenről, eltávolodik embertársától, a múlt emlékezetétől, így aztán még kegyetlenebb módon megismétli a korábban elkövetett tragikus hibákat. Ez a gonosz drámája, az ember szabad döntése. Az irgalmas szeretet nem hagyja az embert a gonosz karmai között.

Egy felkavarodott és emlékezethiányos világban, amely rohan előre maga mögött hagyva sokakat, és észre sem veszi, hogy lélegzet és cél nélkül marad, ma, mint az oxigénre, úgy van szükségünk az ingyenes szeretetre, amely megújítja az életet. Az ember szomjazik az irgalmasságra, és nem létezik olyan technológia, amely kioltaná ezt a szomjat. Olyan érzelmet keres, amely túllép a pillanatnyi vigaszon, amely biztos kikötő, ahol nyugtalan keresése partot ér, és olyan végtelen ölelést keres, amely megbocsát és kiengesztel – hangsúlyozta Ferenc pápa.

A megbocsátás biztosan a legnagyobb ajándék, amelyet másoknak adhatunk, mert nem kerül sokba, ugyanakkor hasonlóvá tesz Istenhez. Olyan irgalomról van szó, amely kiterjed a körülöttünk levő világra is, közös otthonunkra, amelyet óvnunk kell és meg kell védenünk a féktelen és mindent felemésztő fogyasztástól, hogy véget vethessünk a jelenlegi súlyos ökológiai válságnak.

A pápa arra hívta a találkozó résztvevőit, hogy utasítsák el a szembenállás és a bezárkózás céltalan útjait. Ne történjen meg többé, hogy a vallások – egyes követőik viselkedése miatt – az irgalmasságtól eltérő, disszonáns üzenetet közvetítenek – figyelmeztetett. Sajnos nem múlik el nap, hogy ne hallanánk erőszakról, konfliktusokról, emberrablásról, terrortámadásokról, áldozatokról és pusztításról. Szörnyű dolog, hogy ezeket a barbár cselekedeteket esetenként egy vallás vagy Isten nevében, és ezekkel igazolva követik el. Világosan el kell ítélni ezeket a méltánytalan viselkedésformákat, amelyek meggyalázzák Isten nevét és beszennyezik az ember vallásos keresését.

Elő kell segíteni a különböző vallások közötti békés találkozást és a valódi vallásszabadságot. Ezen a téren nagy a felelősségünk Isten, az emberiség és a jövő előtt, és minden erőfeszítésre szükség van hozzá, mindenféle színlelés nélkül – zárta a különböző vallások képviselőihez intézett beszédét Ferenc pápa.

Az Irgalmasság Szent Éve 338.

Erősítsétek meg a reményt és a közjó keresését francia honfitársaitokban – írja a pápa üzenetében, amelyet a francia püspököknek a napokban zajló plenáris ülésére küldött Lourdes-ba. Emlékeztet arra, hogy Franciaország még mindig a súlyos terrortámadások hatása illetve a közelgő fontos választási forduló légkörében él. A pápa azt kéri a főpásztoroktól: nyissanak új utakat, hogy az elkövetkezendő években az irgalmasság jegyében végezzék szolgálatukat és induljanak el mindenki felé a szeretetet és Isten gyengédségét felkínálva. A „Munkás misszió” 60. évfordulójára utalva, a Szentatya arra hív, hogy bátran induljanak el a perifériák felé, ahol szükség van az Evangéliumra.

Évközi 31. hét péntek

Évközi 31. hét péntek

Akikről Szent Pál a mai Szentleckében mint Krisztus keresztjének ellenségeiről ír, azok bizony mind keresztények. „Istenük a hasuk” – ezek nem a nagyevők vagy az ínyencek – bár az ilyesmi sem Krisztus követőinek életstílusa –, hanem éppen ellenkezőleg: azok a zsidózó eretnekek, akik keresztényként is, minden körülmények között, akár mindenki ellenében is aprólékosan betartották a zsidó étkezési előírásokat, mintha ez szerzett volna nekik üdvösséget. Úgy ragaszkodtak a törvényhez, ahogy csak Istenhez és az Úr keresztjéhez szabad ragaszkodni, mert az szerezte meg nekünk a megváltást, ezért ragaszkodásuk nem más, mint a bálványimádás kifinomult formája. A vallási előírások, a módszerek és gyakorlatok fontosak, de nem szabad tőlük várni a megváltást, az üdvösséget, mert nem erre valók.

„Dicsekvésük az, ami a szégyenük” – lehet, hogy egyesek dicsekvésükkel elismerést szereznek az emberek között, ám Krisztus szemében az ő keresztjének ellenségei, ha másban dicsekszenek, ha azt hiszik, érdemeik alapján váltak méltóvá az üdvösségre, vagy ha képmutatóan hivalkodnak kereszténységükkel, miközben hitükkel ellentétes tetteket visznek véghez. „A figyelmük földi dolgokra irányul” – úgy élnek, mintha e világból valók volnának, s nem a krisztusi létmód szerint. Isten országa jelen van ebben a világban, bennünk és közöttünk, de nem ebből a világból való. Akinek a kereszténysége kimerül a vasárnapi misehallgatásban, egy-egy ima elmondásában, de életének súlypontja a földi dolgokban van, az nem él benne Isten országában, hanem észrevétlenül elmegy életének legnagyobb csodája és lehetősége mellett.

Urunk Jézus, taníts minket a mai szentmise olvasmányai által, hogy a mai Evangéliumban szereplő hűtlen, de előrelátó intéző módjára okosan gondoskodjunk a jövőnkről. Segíts, kérünk, kegyelmesen, hogy ne istenítsük a földi dolgokat, hanem az üdvösség szolgálatába állítva használjuk őket, s közben szívünkkel szüntelenül mennyei hazánkra figyeljünk, ahonnan várjuk, hogy eljöjj dicsőségben.

Szent Károly atya, aki Krisztus keresztjének és a mennyei hazának igézetében éltél, és jó példával elöl járva megújítottad a rád bízott nyáj életét, járj közben értünk, hogy életünk súlypontja mindenkor Isten országában legyen, s napról napra megújítsuk Jézus Krisztus és az Egyház iránti elkötelezettségünket.

 

SZEBASZTIAI SZENT ATTIKOSZ

Szent Attikosz 

és vértanútársai

Szent Attikosz, Eudoksziosz, Kateriosz és Isztukariosz együtt lettek katonák Deciusz császár idején az örményországi Szebasztiában. Mivel terjesztették a keresztény hitet, Markellosz hadvezér elfogatta és sokféle kínzás alá vetette őket. Ezután elővezették Isztukarioszt Paktovioszt, és Niktopoliont, akik bátran megvallották Krisztust. Ezért elítélték, karókkal verték őket, és más kínzásokat is el kellett szenvedniük. Végül mindnyájukat tűzben égették meg 25o körül.

Az Irgalmasság Szent Éve 337.

November 1-2-án elhunytainkra gondolunk. Templomba és temetőbe igyekszünk, hogy imádkozzunk értük, ápoljuk sírjukat, virágkoszorúnk mellett rimánkodjunk Istenünkhöz, hogy azt a hervadhatatlan győzelmi koszorút, amelyet Szent Pál emleget a keresztények győzelmi jelvényeként, irgalmasan adja meg elhunytainknak odafönn Urunk, Jézus Krisztus. Gyertyánk fénye pedig esdje ki számukra, hogy az örök világosság ragyogása vegye őket körül a mennyben. Ma a mennyországra szegeztük tekintetünket. Olvassuk a Jelenések könyvében, hogy megszámlálhatatlan embertestvérünk él odafönn a mennyei fényben Isten trónja előtt. Örültünk annak, hogy nemcsak a kanonizált szentek otthona a mennyország, hanem a magunk családtagjai, ismeretlen édesanyák, édesapák, testvérek, egyszerű és neves emberek együtt dicsérik az Urat. Azok, „akik a nagy szorongatásból jöttek, és megmosták ruhájukat a Bárány vérében” (Jel 7,13-14), vagyis bűnbánatot tartottak és vitték magukkal szeretetük gazdag kincseit. Holnap a tisztítótűz felé fordulunk a templomban és a temetőben. Az ott szenvedők fokozottan kérik segítségünket. Mit kérnek, minek örülnek? Először szentmisét: „Mert mindnyájan vétkeztek és nélkülözik Isten dicsőségét, s így megigazulnak ingyen az ő kegyelméből a megváltás által, amely Jézus Krisztusban van” (Róm 3,23-24) Az elmulasztott vasárnapi szentmiséket, az el nem mondott Úrangyala, étkezési imák, kihagyott hálaadás alkalmai mind pótlásra várnak. A buzgóbb hívek megragadják a rózsafüzérüket, amely oly egyszerűen, de hatékonyan köti össze az eget és a földet. Megkérdezzük magunktól: nem ébred-e emlékezetünkben biztos emlék arról, hogy akitől valamit örököltünk, netán tartozott valakinek? Mert amíg valaki nem pótolja mulasztását, a tartozás miatt nem lépheti át a mennyei dicsőség kapuját. Nem él-e bennünk sértett öntudat? Ha igen, bocsássunk meg szívből! Nincsenek-e haragosai, akik okkal neheztelnek rá? Próbáljunk békét szerezni annak, aki már szólni nem tud. Ha pedig akár a családban, akár munkahelyén veszekedett, sértett-bántott örömszerzés helyett, igyekezzünk mi pótolni helyette, amit lehet. Ne feledjük el, hogy a tisztítótűz szenvedései kemények. Aki csak kicsit is könnyít a sorsukon, nagy jót tesz nekik. Éljünk ezekkel a lehetőségekkel.

Ferenc pápa sajtótájékoztatója a repülőúton Malmőből Rómába

A Szentatya svédországi útjáról hazatérőben sajtótájékoztatót tartott a repülőgép fedélzetén november 1-jén. A sajtótájékoztató teljes leiratának fordítását közöljük.

Újságírókkal folytatott beszélgetésének főbb témái a menekültek befogadásának feltételei, az európai elvilágiasodás, a nők papsága, az ökumenikus kapcsolatok, a párbeszéd szükségessége, a Karizmatikus Megújulás ünnepe, a modern rabszolgaságok elleni harc voltak.

Greg Burke:
– Köszöntjük, Szentatya! Isten hozta köztünk! Ön a vallásokkal kapcsolatban sokat beszél „együtthaladásról”. Mi is együtt utaztunk egy kicsit, van, aki első alkalommal: van köztünk egy svéd újságíró is, azt hiszem, eltelt egy kis idő, amióta utoljára svéd újságíró volt itt, a fedélzeten. Kezdjük velük. Elin Swedenmark, a svéd „TT” társaságtól.

Ferenc pápa:
– Mindenekelőtt szeretnélek üdvözölni titeket, és szeretnék köszönetet mondani nektek elvégzett munkátokért, és hogy elviseltétek a hideget, amelyben részetek volt… De jókor indultunk vissza, mert azt mondják, ma este öt fokkal esik a hőmérséklet. Jókor indultunk! Nagyon köszönöm! Köszönöm társaságotokat és munkátokat!

Elin Swedenmark:
– Köszönöm! Üdvözlöm! Szentatya, tegnap a gyengédség forradalmáról beszélt. Ugyanakkor azt látjuk, hogy egyre több olyan országból érkező ember, mint Szíria és Irak, keres menedéket európai országokban. De vannak, akik félelemmel reagálnak, sőt olyanok is vannak, akik azt gondolják, ezeknek a menekülteknek az érkezése veszélyeztetheti a keresztény kultúrát Európában. Mi az Ön üzenete azokhoz, akik tartanak a helyzet ilyetén alakulásától, és mi az üzenete Svédországnak, amely a menekültek befogadásának hosszú hagyománya után most elkezdi lezárni határait?

Ferenc pápa:
– Mindenekelőtt én mint argentin és dél-amerikai nagyon köszönöm Svédországnak ezt a befogadást, mert a katonai diktatúra idején sok argentin, chilei, uruguayi nyert befogadást Svédországban. Svédországnak nagy hagyománya van a befogadásban. És nemcsak a befogadásban, hanem az integrálásban is: keresnek azonnal házat, iskolát, munkát… integrálás egy népbe. Elmondták nekem a statisztikai adatokat – lehet, hogy tévedek –, nem vagyok biztos, de úgy emlékszem – tévedhetek –; mennyi lakosa is van Svédországnak? Kilenc millió? Ebből a kilenc millióból – azt mondták – 850 ezer lehet „újsvéd”, vagyis bevándorló vagy menekült, vagy ezek gyermekei. Ez az első dolog. Második: különbséget kell tenni bevándorló és menekült között, ugye? A bevándorlót meghatározott szabályok szerint kell kezelni, mert bár jog a bevándorlás, de erősen szabályokkal körülvett jog. A menekült viszont háborús helyzetből jön, szorongatott helyzetből, éhség elől, szörnyűséges körülmények közül menekül, a menekültstátus nagyobb törődést, több munkát igényel. Svédország ebben is mindig példaszerű volt: az elhelyezésben, a nyelv megtanításában, a kultúra átadásában és a kultúrába való beillesztésben. Ezen, a kultúrák integrálásán nem kell csodálkoznunk, hiszen Európa kultúrák, sok kultúra folyamatos integrálásával formálódott… Azt hiszem – nem sértő szándékkal mondom, nem, egyáltalán nem, hanem érdekességként –, az a tény, hogy ma Izlandon egy izlandi ember a mai izlandi nyelvvel gyakorlatilag nehézség nélkül el tudja olvasni ezer évvel ezelőtti klasszikusait, azt jelenti, hogy olyan országról van szó, amelyet kevés migrációs mozgás, kevesebb „hullám” ért, mint Európát. Európát migrációk alakították.

Azután, mit gondolok a határaikat lezáró országokról? Azt hiszem, elvi szinten nem zárhatjuk be szívünket egy menekült előtt, de a kormányon lévők megfontoltságára is szükség van: nagyon nyitottnak kell lenniük befogadásukra, de azzal is számolniuk kell, hogyan helyezzék el őket, mert egy menekültet nemcsak befogadni, hanem integrálni is kell. És ha egy országnak – mondjuk – húsz személy integrációjára van lehetősége, akkor ennyit vállaljon, ha egy másik országnak többre van lehetősége, akkor vállaljon többet. De a szívnek mindig nyitottnak kell lennie: nem emberséges bezárni a kapukat, nem emberséges bezárni a szívet, és hosszú távon ennek ára van. Itt, politikailag megfizet érte az ember; ahogyan politikailag az elővigyázatosság hiányáért is fizet az ember: ha rosszul méri fel a lehetőségeit, ha többet fogad be, mint amennyit integrálni tud. Mert, milyen veszély fenyegeti, ha egy menekültet vagy egy bevándorlót – ez mindkettőre érvényes – nem integrálnak? Ez, hadd használjam ez a szót – talán neologizmus –, gettósodik, vagyis gettóba zárkózik. És ha egy kultúra nem fejlődik egy másik kultúrával való kapcsolatában… ez veszélyes! Azt hiszem, a legrosszabb tanácsadó a határaikat lezárni szándékozó országok számára a félelem, a legjobb tanácsadó pedig a megfontoltság.

Ezekben a napokban beszéltem a svéd kormány egyik tisztviselőjével, aki elmondta nekem, hogy jelenleg vannak nehézségeik – ez az utolsó kérdésedre vonatkozik –, mert sokan érkeznek, és nem tudják időben elhelyezni őket, nehéz iskolát, otthont, munkát találni, megtanulni a nyelvet. Aki elővigyázatos, az ezzel is számol. Svédországgal mi a helyzet… nem gondolom, hogy ha Svédország csökkentené befogadási képességét, ezt önzésből tenné, vagy mert elvesztette ezt a képességét; ha ilyesmiről van szó, akkor ez utóbbi okból, amelyről beszéltem: ma sokan néznek Svédországra, mert ismerik a befogadását, de mindenki elhelyezéséhez nincs meg a szükséges idő. Nem tudom, válaszoltam-e. Köszönöm!

Greg Burke:
– Köszönjük, Szentatya! Most a svéd televízió részéről tesznek fel kérdést: Anna Cristina Kappelin, Sveriges TV [svéd állami televízió].

Anna Cristina Kappelin:
– Jó napot kívánok! Svédország látta vendégül ezt a fontos ökumenikus eseményt, Svédország saját egyházának élén pedig egy nő áll. Mit gondol erről? Reális azt gondolni, hogy az elkövetkező évtizedekben a katolikus egyházban lesznek nőpapok? És ha nem, miért nem? A katolikus papok félnek a versengéstől?

Ferenc pápa:
– Egy kicsit olvastam ennek a térségnek – ahol voltunk – a történelméről, és láttam, hogy volt egy királynő, aki háromszor is megözvegyült; azt mondtam: „Erős ez a nő!” És azt mondták nekem: „A svéd nők nagyon erősek, valóban kiválóak, és ezért vannak svéd férfiak, akik inkább más nemzetből választanak feleséget maguknak.” Nem tudom, igaz-e. A nők pappá szenteléséről a katolikus egyházban utoljára Szent II. János Pál nyilatkozott, mégpedig világosan, és ez marad érvényben. Ez marad. A versengésről, nem tudom…
[Ugyanaz az újságírónő közbevet egy kérdést.]

Ferenc pápa:
– Ha alaposan elolvassuk Szent II. János Pál megnyilatkozását, abba az irányba mutat. Igen. De a nők nagyon sokféle dologgal képesek foglalkozni, jobban, mint a férfiak. És a dogmatika területén is – hogy világos legyen, hogy világossá tegyem a dolgot, s ne csak egy dokumentumra hivatkozzam –, a katolikus egyháztanban két dimenzió van: van a péteri dimenzió, ez az apostolok dimenziója – Péter és az apostolok testülete, amely a püspökök pásztori szolgálatát jelenti –, és van a máriás dimenzió, amely az egyház női dimenziója. Erről már többször beszéltem. Azt kérdezem, ki a fontosabb az egyház teológiájában és misztikájában pünkösd napján: az apostolok vagy Mária? Mária! Sőt az egyház maga nő. Az olaszban nőnemű és nem hímnemű névelővel mondjuk az egyházat. Nőinek mondjuk az egyházat. Az egyház Jézus Krisztus jegyese. Jegyesi misztériumról van szó. És e jegyesi misztérium fényében érthetővé válik az is, miért létezik ez a két dimenzió: a péteri, vagyis a püspöki dimenzió, és a máriás dimenzió, mindazzal együtt, amit az egyház anyai volta – mélyebb értelemben – magában foglal. E női dimenzió nélkül nem létezik az egyház, mert maga az egyház női.

Greg Burke:
– Köszönjük! Most Austen Ivereigh tesz fel egy kérdést, nem tudom, spanyolul vagy portugálul beszél-e…, kérem Eva Fernandezt, legyen szíves, jöjjön közelebb…

Austin Ivereigh (spanyolul):
– Nagyon köszönöm, Szentatya! Ez az ősz nagyon gazdag volt ökumenikus találkozókban a hagyományos egyházakkal: az ortodox, az anglikán, most pedig az evangélikus egyházzal. De ma a protestánsok nagyobb része a világban evangéliumi, pünkösdi keresztény… Azt hallottam, hogy jövőre, pünkösd vigíliáján lesz egy rendezvény a Cirxus Maximusban a Karizmatikus Megújulás ötvenedik évfordulójának megünneplésére. Önnek sok kezdeményezése volt – talán e tekintetben Ön az első pápa – 2014-ben az evangéliumi keresztényekkel. Mi lett ezekkel a kezdeményezésekkel, és mit szeretne elérni a jövő évi összejövetellel, találkozóval? Nagyon köszönöm!

Ferenc pápa (spanyolul):
– Ezekkel a kezdeményezésekkel… Azt mondanám, hogy kétféle kezdeményezésem volt: egyik, amikor Casertába mentem a karizmatikus [pünkösdi] egyházba, és ide tartozik az is, amikor Torinóban elmentem a valdens egyházba. Ez egy helyreállítási és bocsánatkérési kezdeményezés volt, mert a katolikusok… egy része, egy része a katolikus egyháznak nem keresztényien, nem helyesen viselkedett velük. És ott bocsánatot kellett kérni, be kellett gyógyítani egy sebet.

A másik kezdeményezés a párbeszéd kezdeményezése volt, és ez már Buenos Airesben elkezdődött. Buenos Airesben például három találkozót szerveztünk a Luna Parkban, amely hétezer embert képes befogadni. Három találkozót az evangéliumi és katolikus hívők számára, akik a Karizmatikus Megújuláshoz tartoznak, de mások is jöhettek. Ezek a találkozók egész naposak voltak: prédikált egy pásztor, egy evangéliumi püspök, és prédikált egy katolikus pap vagy egy katolikus püspök; vagy ketten-ketten, felváltva. Két ilyen találkozón – ha nem mindhármon, de kettőben biztos vagyok – Cantalamessa atya prédikált, aki a Pápai Ház prédikátora.

Azt hiszem, ezt már korábbi pápák elkezdték, és amióta Buenos Airesben voltam [mi is csináltuk], és ez jót tett nekünk. Háromnapos lelkigyakorlatokat is tartottunk együtt, pásztorok és papok, s azokat is pásztorok és papok vezették, vagy éppen egy püspök. És ez nagyon segítette a párbeszédet, a megértést, a közeledést, a munkát…, főleg a rászorulókkal végzett munkát. Együtt. Egymás iránti tisztelettel, nagy tisztelettel. Ez tehát az, amit a kezdeményezésekkel kapcsolatban mondok, melyeket már Buenos Airesben elkezdtünk… Itt, Rómában több összejövetelem volt pásztorokkal, kettő vagy három. Némelyek az USÁ-ból és innen, Európából jöttek.

Aztán ott van az, amit Ön említett, az ünnepség, amelyet az ICCRS [International Catholic Charismatic Renewal Services] szervez a Karizmatikus Megújulás ötvenedik évfordulójának megünneplésére, ez ugyanis ökumenikusként jött lére, s ezért ökumenikus ünneplés lesz, a Cirxus Maximusban. Azt tervezem – ha Isten életben tart –, hogy elmegyek és beszélek majd ott. Azt hiszem, kétnapos lesz, de a szervezés még tart. Tudom, hogy pünkösd előestéjén tartják, és valamikor én is beszélek majd. A Karizmatikus Megújulás és a pünkösdiek kapcsán: a „pünkösdi” szó, a „pünkösdi” megnevezés ma többértelmű, mert sok dologra használják, sok egyházi gyülekezetet, közösséget neveznek így, amelyek azonban nem egyformák, sőt ellentétesek. Tehát pontosabban kell fogalmazni. Annyira elterjedt megnevezés, hogy mára többértelművé vált. Igen jellemző ez Brazíliára, ott ugyanis nagyon reklámozták.

A Karizmatikus Megújulás elindult…, és egyik első ellenzője Argentínában az a személy volt, aki épp hozzátok beszél…, mert a jezsuiták tartományfőnöke voltam abban az időszakban, amikor elindult Argentínában, és én megtiltottam a jezsuitáknak, hogy közük legyen hozzájuk. Nyilvánosan megmondtam, hogy amikor liturgikus cselekményt végzünk, akkor szertartást és nem „szambaiskolát” kell tartanunk. Ezt mondtam. Ma viszont az ellenkezőjét gondolom, ha a dolgokat jól csinálják.

Sőt Buenos Airesben minden évben egyszer megszerveztük a székesegyházban a Karizmatikus Megújulás Mozgalmának miséjét, amelyre mindenki eljött. Tehát én is végigmentem annak a jónak az elismerési folyamatán, amit a megújulás adott az egyháznak. És nem szabad elfelejteni Suenens bíboros nagy alakját, akinek az a prófétai és ökumenikus látásmódja volt!

Greg Burke:
– Köszönjük, Szentatya! Most Eva Fernández következik a „Cope” rádiócsatornától, a spanyol rádió képviseletében.

Eva Fernández (spanyolul):
– Szentatya, szeretném olaszul feltenni ezt a kérdést, de még nem érzem rá magam képesnek. Nemrégiben Ön együtt volt Nicolás Maduróval, Venezuela elnökével. Milyen hatással volt Önre ez a találkozó, és mi a véleménye a megbeszélések elkezdéséről? Nagyon köszönöm, Szentatya!

Ferenc pápa:
– Igen, a venezuelai elnök kért egy találkozót, mert a Közel-Keletről, Katarból, az arab emírségből jött, és technikai okokból leszállt Rómában. Korábban kért találkozót. Eljött 2013-ban, aztán kért egy másik találkozót, de megbetegedett, így nem tudott eljönni, ezért kérte most ezt. Ha egy elnök ezt kéri, akkor fogadja az ember, ráadásul Rómában volt, meg kellett állnia. Meghallgattam, félórás volt az a találkozó; meghallgattam, feltettem neki néhány kérdést, hallottam, mi az álláspontja. Mindig jó, ha meghallgatjuk mindenki álláspontját. Meghallgattam az álláspontját. A második szemponttal, a párbeszéddel kapcsolatban: az egyetlen út minden konfliktus számára! Minden konfliktus számára! Vagy beszélgetünk, vagy kiabálunk egymással, de nincs más út.

Én egész szívemmel a párbeszéd mellett vagyok, és szerintem ezen az úton kell továbbhaladni. Nem tudom, mi lesz a vége, nem tudom, mert nagyon bonyolult a helyzet, de a megbeszéléseket folytató emberek fontos politikai pozícióban lévő emberek. Zapatero, aki kétszer volt Spanyolország kormányfője, és Restrepo [és az összes fél] kérte a Szentszéket, hogy vegyen részt a párbeszédben. A Szentszék pedig Argentína nunciusát, Tscherrig érseket jelölte ki, aki – felteszem – ott van a tárgyalóasztalnál. Ám a tárgyalásokat támogató párbeszéd az egyetlen út a konfliktusokból való kilábalásra, nincs másik… Ha a Közel-Kelet ezt tette volna, mennyi életet megspóroltak volna!

[A Szentszék sajtóosztályának megjegyzése: Tscherrig érsek csak az első ülésen helyettesítette Claudio Maria Celli érseket, akit a tárgyalás kísérőjeként kijelöltek.]

Greg Burke:
– Köszönjük, Szentatya! Most a Radio France következik, itt van velünk Mathilde Imberty.

Mathilde Imberty:
– Szentatya, Svédországból utazunk vissza, ahol az elvilágiasodás nagyon erős, olyan jelenség ez, amely általában egész Európát érinti. Sőt egy olyan országban, mint Franciaország, úgy becsülik, hogy az elkövetkező években a lakosság nagyobb része vallástalan lesz. Ön szerint a szekularizáció végzetszerű? Kik ennek a felelősei, a világi kormányok vagy az egyház, mely esetleg túl félénk? Köszönöm!

Ferenc pápa:
– Végzetszerűség? Nem. Én nem hiszek a végzetszerűségben! Kik a felelősei? Nem tudnám megmondani… Te vagy [vagyis minden egy ember] a felelős. Nem tudom, ez egy folyamat… De előtte szeretnék megemlíteni egy apró dolgot. XVI. Benedek sokat és világosan beszélt erről. Amikor a hit langyossá válik, annak az az oka – amint Ön mondja –, hogy elgyengül az egyház… A legszekularizálódottabb korok… De gondoljunk például Franciaországra, az udvar elvilágiasodásának időszakaira: azok az idők voltak ezek, amikor a papok az udvar abbéi voltak, klerikális működésmód volt jellemző… De hiányzott az evangelizálás ereje, az evangélium ereje. Mindig, amikor eluralkodik az elvilágiasodás, mondhatjuk, hogy valami gyengeség jellemzi az evangelizálást, ez igaz…De van itt egy másik folyamat is, egy kulturális folyamat – azt hiszem egyszer már beszéltem erről –, az „inkulturációnak” egy másodlagos formája: amikor az ember, miután megkapta a világot Istentől, hogy művelje, vagyis kulturálja azt, hogy fejlessze, hogy uralkodjon rajta, egy bizonyos ponton az ember annyira gazdájának érezte magát annak a kultúrának – gondoljunk Bábel tornyának mítoszára – , annyira gazdájának érezte magát annak a kultúrának, hogy egy másik kultúra teremtőjévé vált, a saját kultúrájáé, és így elfoglalta a teremtő Isten helyét. Azt hiszem, a szekularizáció előbb-utóbb a teremtő Istennel szembeni bűnhöz érkezik. Kialakul az önmagának elég ember. Ez nem a világiság [laïcité] problémája, mert szükség van egy egészséges világiságra, amely nem más, mint a dolgok egészséges autonómiája, a tudományok, a gondolkodás, a politika autonómiája, szükség van az egészséges világiságra. Nem, itt másról van szó, inkább laicizmusról, mint amilyet a felvilágosodás hagyott ránk örökségül.

Azt hiszem, erről a két dologról van szó: egy kicsit a kultúrát teremtő ember önelégültsége, aki túllépi a határokat és istennek érzi magát, és egy kicsit az evangelizálás gyengesége is, mely langyossá válik, és a keresztények langyosak. Az jelentene itt megoldást, ha visszatérnénk a kultúra és a tudományok fejlődésének egészséges autonómiájához, a függőség érzésével is, annak tudatosításával, hogy teremtmények vagyunk s nem istenek, és ha megerősítenénk az evangelizációt. Úgy látom, ma ez a szekularizáció nagyon erős a kultúrában, bizonyos kultúrákban. És nagyon erős a világiasság, a spirituális világiasság különböző formáiban.

Az a legrosszabb, amikor a spirituális világiasság beszüremkedik az egyházba. Nem saját szavaim, amelyeket most mondani fogok, hanem De Lubac bíborosé, a [II. vatikáni] zsinat egyik legnagyobb teológusáé. Azt mondja, hogy amikor a spirituális világiasság beszüremkedik az egyházba, egy módja…, ez a legrosszabb dolog, ami történhet vele, rosszabb, mint ami a romlott pápák korában történt vele. És megemlíti a pápák romlottságának formáit, nem emlékszem pontosan, melyeket, de sokat. A világiasság. Ezt veszélyesnek tartom. Annak kockázatával, hogy prédikálásnak tűnik, mégis azt mondom: Jézus, amikor az utolsó vacsorakor mindannyiunkért imádkozik, mindannyiunk számára egy dolgot kér az Atyától: nem azt, hogy vegyen ki minket a világból, hanem hogy óvjon meg minket a világtól, a világiasságtól. Ez a legveszélyesebb az egyház életében: a kissé maszkírozott, kissé álcázott, jól mutató szekularizáció. Nem tudom, válaszoltam-e valamennyire…

Greg Burke:
– Köszönjük, Szentatya! Most Jürgen Erbacher következik a német ZDF televíziótól.

Jürgen Erbacher:
– Szentatya, néhány nappal ezelőtt találkozott a Szent Márta-csoporttal, amely a modern rabszolgaság és az emberkereskedelem elleni harccal foglalkozik, ezeket a témákat – úgy vélem – Ön szívén viseli, nemcsak pápaként, hanem már Buenos Airesben is foglalkozott ezekkel a témákkal. Miért? Volt valami különleges vagy netán személyes tapasztalata erről? Aztán a reformációról való megemlékezés évének kezdetén németként azt is meg kell kérdeznem, hogy eljön-e abba az országba, ahol ötszáz évvel ezelőtt elkezdődött a reformáció, esetleg ebben az évben.

Ferenc pápa:
– A másodikkal kezdem. A jövő évi utazások programját még nem készítettük el. Igen, egyedül azt tudjuk, és szinte biztos, hogy elmegyek Indiába és Bangladesbe, de még nincs kész a program; elképzelhető.

Az első kérdésre vonatkozóan: igen, engem jó ideje, Buenos Aires óta, papként, mindig eltöltött ez az aggódás Krisztus testéért. Az a tény, hogy Krisztus továbbra is szenved, Krisztus folyamatosan megfeszíttetik leggyengébb testvéreiben, engem mindig mélyen megérintett. Papként dolgoztam apró dolgokban a szegényekkel, de nem kizárólagosan, egyetemistákkal is foglalkoztam… Később püspökként Buenos Airesben, nem katolikus és nem hívő csoportokkal is karöltve felléptünk a rabszolgamunka ellen, főleg latin-amerikai bevándorlókról volt szó, akik Argentínába jöttek. Elvették az útlevelüket, és rabszolgamunkát végeztettek velük a gyárakban, rájuk zárva az ajtót… Egyszer tűz ütött ki az egyikben, és a gyerekek, akik a teraszon voltak, mind meghaltak, de olyanok is, akik nem tudtak kimenekülni… Tényleg rabszolgák voltak, és ez szíven ütött.

Az emberkereskedelem. Dolgoztam együtt két olyan női szerzetesi kongregációval is, akik a prostituáltakkal, a prostitúció rabszolgáival foglalkoznak. Nem szeretek prostituáltakról beszélni: ők a prostitúció rabszolgái. Évente egyszer a rendszer mindezen rabszolgái tartottak egy misét az Alkotmány téren, az egyik olyan téren, ahová beérkeznek a vonatok – mint itt, a Termini, gondoljunk csak a Terminire –, és ott mutatták be a misét együtt mindannyiukkal. Erre a misére eljött az összes szervezet, a szerzetesnővérek, és a nem hívő csoportok is, akikkel együtt dolgoztunk.

Itt ugyanúgy végzik ezt a munkát. Itt, Olaszországban nagyon sok önkéntes csoport van, amelyek a rabszolgaság mindig formája ellen harcolnak, a munkások és a nők szolgasága ellen. Néhány hónapja meglátogattam egy ilyen szervezetet, és az emberek… Itt, Olaszországban jól működik az önkéntesség. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen jól. Olaszország egyik legszebb értéke az önkéntesség. És ez a plébánosoknak köszönhető. Az oratórium és az önkéntesség két olyan dolog, amely az olasz plébánosok apostoli buzgóságából született. De nem tudom, válaszoltam-e, vagy valamit…

Greg Burke:
– Köszönjük, Szentatya! Itt azt súgják, ha enni akarunk, mennünk kell [a helyünkre].

Ferenc pápa:
– Ismét köszönöm a kérdéseiteket, nagyon-nagyon köszönöm! Imádkozzatok értem! Jó étvágyat!

Évközi 31. hét csütörtök

Évközi 31. hét csütörtök

Háromféle nézőpontból lehet szemlélni a világot: Krisztus nélkül, Krisztussal találkozva és magával Krisztus szemével. A keresztény ember arról ismerszik meg, hogy mindhárom nézőponttal azonosulni tud. Aki nem ismeri Krisztust, az nem hozzá viszonyítja a világban található dolgok értékét. Nem mondhatjuk, hogy nincs létjogosultsága ennek a szemléletmódnak, hiszen sok embertestvérünk van, a közvetlen környezetünkben is, akik nem jutottak Jézus Krisztus fönséges ismeretének birtokába. Szabad, sőt szükséges is olykor az ő igazságot, a végső igazságot kereső szemükkel nézni a világot, nem hagyva figyelmen kívül, hogy csak akkor lehet értékes bármi is a világon, ha van egy abszolút érték, amelyhez viszonyíthatjuk, máskülönben minden relatív.

A másik nézőpont az Apostolé. Aki Krisztussal találkozik, akinek életébe berobban az abszolút érték, annak szemében minden más értéktelennek és szemétnek fog feltűnni ehhez képest. De maga Szent Pál sem áll meg ennél a nézőpontnál, hanem még magasabbra emelkedik. Nemcsak Krisztushoz mérten, hanem Krisztus szemével is nézi a világot, ami azt jelenti, hogy az irgalmas Atya szemével tekint rá, aki úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda érte. Csak ez a harmadik nézőpont tanít meg arra, hogy irgalmas szívű testvérei legyünk egymásnak, s úgy tudjunk örülni a megtérő bűnösnek, mint Isten és az ő angyalai a mai Evangélium tanítása szerint.

Urunk Jézus, taníts meg minket arra, hogy úgy tudjuk becsülni ezt a teremtő Atyád által jónak alkotott világot és annak értékeit, hogy közben ne feledkezzünk meg arról, hogy a Te mindent felülmúló ismeretedhez, azaz a végtelen szépséghez, végtelen jósághoz, végtelen igazsághoz és végtelen szeretethez viszonyítva semminek kell tartanunk őket, mert mit sem érnének önmagukban. Adj nekünk, kérünk, figyelmes tekintetet és irgalmas szívet, hogy ott is észrevegyük az értéket, ahol el van rejtve, s elveszett, de megkerült kincsnek tekintsük, amikor valaki korábbi értéktelen életmódjával szakítva Hozzád talál.

ARMAGHI SZENT MALAKIÁS

ARMAGHI SZENT MALAKIÁS 

püspök

*Armagh, 1094/95. +Clairvaux, 1148. november 2.

Malakiás 1094-ben vagy 1095-ben született, és az Ír-szigeten, Armaghban nőtt fel, ahol apja tanítóként tevékenykedett. Szülei halála után egy Eimar nevű remeténél keresett menedéket, aki -- mint Szent Bernát (lásd: A szentek élete, 470. o.) tudósít Malakiás életrajzában - - ,,a jámborságban nevelte, és gondolatait a papságra irányította''. Amikor Malakiás huszonöt éves lett, Szent Cellach érsek pappá szentelte, és elküldte, hogy hirdesse Isten Igéjét, és irtsa ki a rossz szokásokat, amelyek ebben az egyházban különösen nagy ,,számban fordultak elő''.

Ebben az időben azonban nemcsak Armagh egyházmegyéje, hanem Írország egész egyháza is reformra szorult. A normannok rablóhadjáratai teljes anarchiába taszították az országot, a dánokon a clontarfi csatában (1014) elért győzelem után pedig a polgárháború ideje következett, s ez további zűrzavarokat hozott magával. A kolostorok, amelyek egykor az ír egyház erősségei voltak, nem léteztek már, s velük együtt lehanyatlott a műveltség is. Az egyházmegyék szervezete még inkább elsorvadt, s a kevés, nagyrészt tudatlan és fegyelmezetlen pap egyáltalán nem nőtt fel feladataihoz. Úgy tűnik, Malakiást első tapasztalatai meggyőzték arról, hogy még nem készült fel eléggé feladatára, ezért miután egy rövid időt Armaghban töltött, lismore-i Szent Malkus (1047--1135) püspökhöz ment, aki az angliai Winchesterben szerezte alapos képzettségét. Malkus gondosan oktatta Malakiást az egyházi szolgálatra és a lelkipásztorkodásra. Ezután Malakiás egy ideig Lismore egyházmegyéjében működött.

1123-ban azután ajándékba kapta nagybátyjától, egy laikus apáttól a Down grófságban levő Bangor kolostort. A kolostor elhagyatott és düledezőfélben volt, de Eimar tanítványainak segítségével Malakiás újból felépítette a templomot, majd ezt követően egy évig vezette a szerzetesi közösséget, amelyről Szent Bernát ezt mondja: ,,olyan volt, mint egy nyitott könyv, mindenki megtanulhatta belőle a szerzetesi élet igazi reguláját''. Egy évvel Bangor újjáépítése után Malakiást Connor püspökévé választották. Írország többi egyházmegyéjéhez hasonlóan a connori is siralmas állapotban volt. 1124-től 1127-ig dolgozott itt Malakiás a szerzeteseivel együtt; felkeresték az embereket a házaikban és földjeiken, hogy elbeszélgessenek velük. 1127-ben egy északi törzsfőnök elpusztította ezt az országrészt, Bangorból pedig elűzte a szerzetesi közösséget. Malakiás egy időre visszavonult Lismore-ba, majd a Kerry grófságban lévő Iveaghban telepedett le.

Röviddel visszatérése után felosztotta az egyházmegyét, és új püspöki székhelyet hozott létre Bangorban. Ezenkívül vagy magában Bangorban, vagy Downpatrickban kolostort alapított ágostonos kanonokoknak, és amennyire egyházmegyei munkája megengedte, ő maga is részt vett a kanonokok életében. 1139-ben Rómába utazott, hogy a pápától kérje annak megerősítését, amit az egyházmegyéjében tett, és az új püspöki székhely Cashel megerősítését is.

Útja során Clairvaux-ban találkozott Szent Bernáttal, aki a barátja és csodálója lett, később pedig összeállította az életrajzát. Malakiásra olyan mély benyomást gyakorolt a ciszterciek szigorú fegyelme, hogy elfogta a kísértés: mondjon le további útjáról, tegye le püspöki hivatalát, és lépjen be Clairvaux-ba egyszerű szerzetesként. Végül mégis tovább utazott Rómába. Itt II. Ince pápa (1130--1143) szívélyesen fogadta. Malakiás egy hónapot töltött az örök városban, felkereste az apostolok sírjait, és válaszolt a pápának az írországi egyház helyzetére vonatkozó számos kérdésére. A pápa legátusként bocsátotta el azzal a megbízással, hogy zsinatot tartson az Ír- szigeten. Számunkra ismeretlen okokból a zsinat csak 1148-ban ült össze, mégpedig Inishpatrickban, a Dublin közelében lévő Skerries szigetcsoport egyik szigetén. Ötven püspök és több mint kétszáz pap vett részt ezen a zsinaton, amelyet Malakiás elnökletével tartottak.

Ugyanebben az évben Malakiás másodszor is elindult Rómába, és megint Clairvaux-n utazott át. Ide érkezve halálosan megbetegedett, és november 2-án, Szent Bernát karjai között elhunyt.

Malakiás reformját az ír egyházban csak halála után hajtották végre. Amikor első római útjáról hazatért, egész csapat novíciust küldött Clairvaux-ba, hogy a ciszterciek szigorú fegyelmében nevelődjenek. Írországba való visszatérésük után Mellisfontban telepedtek le; három évvel Malakiás halála után a mellisfonti kolostornak öt alapítása volt már. 1152-ben egy Kellsben tartott zsinaton alaposan megújították az ír egyház szerkezetét. Az országot négy tartományra osztották Armagh, Cashel, Tuam és Dublin érseki székhelyekkel. Sok kis egyházmegyét összevontak. Az ír egyház mai szervezete elsősorban a Malakiás által kezdeményezett reformmunkáknak köszönhető.

Malakiást -- mint első írt -- 1190-ben III. Kelemen pápa szentté avatta.

Halottak napi szentmise Esztergomban

November 2-án, halottak napján Erdő Péter bíboros szentmisét mutatott be az elhunyt főpásztorokért az esztergomi bazilika altemplomában. Ez alkalommal mondott homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

Krisztusban kedves testvérek!

1. Krisztus feltámadása a keresztény hit központi igazsága. Ez volt az apostolok örömhírének a lényege és ez az, ami nemcsak egy különleges eset, egy kuriózum, hanem olyan valóság, amelynek konkrét és döntő hatása van mindannyiunk életére. Mert ahogy Krisztust az Atya feltámasztotta a halottak közül, úgy mi is az élet újdonságában kell hogy járjunk. „Mert ha halálának hasonlóságában egybenőttünk vele, úgy leszünk feltámadásában is” (Róm 6,5).

Ősi idők óta hisz az ember a halál utáni életben. A természeti népek szokásai és a kultúra írott és íratlan emlékei egyaránt azt tanúsítják, hogy a meghalt ember teste körül a hátramaradottak még valamilyen különleges erőt, különleges jelenlétet észleltek. Voltak, akik az elhunyt lelkéről, szelleméről beszéltek. Sokan érezték úgy, hogy harminc, vagy negyven napig kell tartani a mélygyászt, addig kell mindennap imádkozni az elhunytért. A halottvirrasztás szokása is ilyen ősi, emberi tapasztalatra nyúlik vissza. A legtöbb nép körében felbukkan a gondolat, hogy a halott, vagy a halott lelke visszajár teste közelébe, vagy a földi otthonába.

2. A mai evangéliumban Jézusnak ezt a megrendítő mondatát olvassuk: „Atyámnak az az akarata, hogy mindenki, aki látja a Fiút és hisz benne, örökké éljen, s feltámasszam az utolsó napon” (Jn 6,40). Két isteni szándékról beszél Jézus: arról, hogy örökké éljünk és arról, hogy feltámadjunk az utolsó napon. Nincs ellentét e kettő között? – Az egyház hite tanúsítja, hogy nem két különböző, főként pedig nem két egymással ellenkező ígéretről van szó. Örök életünk ugyanis nem volna örök, ha a halállal teljesen megszűnnénk és a feltámadáskor Isten mintegy újra teremtene bennünket. Ebben az esetben méltán kérdezhetnénk, hogy mi köze van a földön élt embernek ahhoz, akit majd Isten megalkot az idők végén? Miért függ az újjá teremtett ember sorsa a mi földi életünktől? Jézus azonban kifejezetten tanítja az utolsó ítéletről szóló nagy beszédében, hogy éppen a földi életünkön múlik, hogy az örök boldogságra vagy az örök kárhozatra jutunk. Tehát kapcsolat, személyi azonosság áll fenn a feltámadó új ember és a földön járó emberi személy között. Mi történik hát akkor a halál pillanatában? Erre a kereszténység is azt válaszolja, hogy az ember lelke halhatatlan. Igaz, hogy lelkünket Isten a fogantatás pillanatában testünkkel együtt teremti, az is igaz, hogy a földi élet során az emberi test és lélek szerves egységként működik, azonban földi halálunkkal lelkünk nem semmisül meg. „Az egyház tanítja, hogy minden egyes szellemi lelket Isten közvetlenül teremt – nem a szülők hozzák elő –; azt is tanítja, hogy a lélek halhatatlan; nem vész el, amikor a halálban elválik a testtől; és a végső feltámadásban újra egyesülni fog a testtel”.

Ma megint divat bizonyos körökben arról beszélni, érzelmi felhangokkal és rendkívül pontatlanul, hogy biztosan van bennünk olyan lélek, ami megszűnik a halállal és talán egy másik lélek valahogyan fennmarad. Ősi felvetései ezek az emberről szóló pogány filozófiának. Szent Pál apostol a Thesszalonikieknek írt első levelében (1Thessz 5,23) említi ugyan, mintegy áldás gyanánt, hogy a békesség Istene őrizze meg szellemünket, lelkünket és testünket feddhetetlenül Krisztus urunk eljöveteléig, ám ez a különbségtétel nem vezet be kettősséget a lélekbe. Az egyház már a IV. Konstantinnápolyi Egyetemes Zsinaton (870) határozottan tanítja , hogy nincs két lelkünk. A szellem azt jelenti, hogy „az ember teremtésétől fogva természetfeletti céljára van rendelve.” „Lelke képes arra, hogy ingyenes ajándékként fölemeltessék az Istennel való közösségre.” Ha pedig hitünk szerint így áll a dolog, akkor új fényben jelenik meg Szent János evangéliumának idézett mondata. Egyszerre tanítja ugyanis a lélek halhatatlanságát, vagyis hogy nem halunk meg egészen, azaz örökké élünk, megszakítás nélkül, és tanítja a test feltámadását is az utolsó napon.

3. Ez a hitünk és reményünk fejeződik ki a halottak iránti tiszteletünkben is. Tudjuk, hogy örök életünk és feltámadásunk nem függ földi testünk sorsától, tehát attól, hogy földbe temetjük el, vagy akár elhamvasztjuk halottainkat. De a megkeresztelt ember teste a Szentlélek temploma. Minden ember testének, lelkének egységében Isten képmása, és sajátos méltósággal rendelkezik. Ez pedig azt jelenti, hogy a tudatos és szabadnak teremtett ember nem a másik ember tulajdona. Még a szülő sem tulajdonosa a saját gyermekének. Bár az ókori népek körében ismerték azt a szokást, hogy az apa rabszolgának adhatta el a gyermekét, mégsem tulajdonként cserélt gazdát, vagy puszta anyagi értéktárgyként, hiszen a régiek is vallották, hogy a szabadság olyan kincs, amelynek nincsen becsértéke, vagyis értéke pénzben nem kifejezhető.

Ezért ragaszkodik hozzá az egyház, hogy halottainkat temessük el. Ezért valljuk a holtak eltemetését az irgalmasság cselekedetének. Ezzel fejezzük ki tiszteletünket Isten képmása és a Szentlélek temploma iránt. Ha pedig megszentelt földbe, vagyis egyházi temetőbe, vagy megáldott sírhelyre temetjük halottainkat, vagy templomi kolumbáriumban helyezzük el hamvaikat, ezzel is kifejezzük, hogy Istenre bízzuk őket. Ha pedig sírhelyüket megjelöljük, nevüket kőbe véssük, vagy emléktáblára írjuk, ha látogatjuk a sírokat és imádkozunk kedves halottainkért, ezzel is az irgalmas szeretet gyakoroljuk. De a temető, a temetkezés, a sírhely nemcsak az elhunytról, hanem az élőkről is szól. Az emberi test, amely a lélek fényétől ragyog, a közlés eszköze, tudatos szabad lények közötti kommunikáció eszköze. Testünkkel beszélünk, testünkkel imádkozunk, testünkkel fejezzük ki érzelmeinket és gondolatainkat. Sőt érzelmeink és gondolataink születésében is testünk működését fedezhetjük fel. De testünk a közlés eszköze marad a halál után is. Ha halottainkat illően eltemetjük, ennek üzenete van az élők számára. Tagjai maradnak az emberi közösségnek, minden értékkel együtt, amelyet alkottak vagy képviseltek. Tudatosítják, hogy örökségük bennünk él, hogy mi is egymással összetartozunk. Tudatosítják, hogy a mindennapi gondoknál több az emberi élet. Méltóságot és erőt adnak az élők közösségének. Ezért olyan fontos, hogy manapság újra gondozzuk temetőinket, a katonák, a mártírok sírjait szerte a Kárpát-medencében. Hogy egész történelmi temetőket újítanak fel, mert bizonyságai egy elűzött vagy elpusztított közösség életének.

4. Nem régen jelent meg a Hittani Kongregáció utasítása a holtak eltemetéséről és a hamvak megőrzéséről (Ad resugendum cum Christo, 2016.08.15). Ugyanezt a hitbeli meggyőződést foglalja össze és eligazítást ad a gyakorlati teendőkről. Fenntartja az egyház ősi hagyományát, amely elsősorban a földbe temetést tekinti illendőnek, de elismeri, hogy a hamvasztás is megengedett. Felhívja viszont a figyelmet arra, hogy levegőbe, vízbe, vagy földbe szétszórni a hamvakat nem helyes megoldás, ugyancsak nem az, ha a lakásunkra visszük haza szeretteink hamvait. Az eddigiekből érthető, hogy ennek olyan jelentése lehetne, mintha tulajdonosai volnánk elhunyt szeretteinknek. Éppen ezért utasítja el a Szentszék azt is, hogy ékszereket vagy dísztárgyakat készítsünk halottaink földi maradványaiból. Mindezekben a gesztusokban kifejeződhet valamilyen szeretet, de ugyanakkor ott rejlik benne a kisajátítás is, ami feszültségben áll az elhunyt méltóságával és azzal az üzenettel, amelyet a közösség számára hordoz. A plébániáinkon több helyen kialakított úgynevezett osszárium zárt tartály, olyan ciszterna, amelyből a hamvak nem folynak szét, és amelynek falán vagy közelében meg lehet örökíteni az elhunytak nevét is. Ezek az osszáriumok általában templomokban, vagy templomok mellett találhatók, így az ott őrzött hamvak azt sugallják, hogy halottainkat Isten szeretetére bízzuk.

5. A mai ember sokszor irtózik minden intézményes formától, ügyintézéstől. A gyászoló rokonok ezért választanak néha túl praktikus, vagy magánjellegű megoldásokat. Alkalom a halottak napja arra, hogy megújítsuk az elhunytak iránti tiszteletünket és szeretetünket, segítsük egymást abban, hogy halottainkat méltóan tudjuk eltemetni. Igyekezzünk arra, hogy plébániáinkon a rászorulók akár ingyenes temetésben is részesülhessenek.

Kérjük a Mindenhatót halottainkért: Adj Uram örök nyugodalmat nekik, és az örök világosság fényeskedjék nekik! Nyugodjanak békében!

Ámen!