Szent Pál apostol megtérése

„mennyivel inkább fogja Krisztus vére”

Az Ószövetséget Isten azért kötötte meg Ábrahám egyik unokájának, Jákobnak leszármazottaival, hogy a pátriárka rendkívül nagy hite szentelje meg népe testét-lelkét. Ennek a népnek tizenhárom évszázados istenszolgálata, hősies szentjei és emberi gyarlóságai készítsék fel önmagukat és az egész emberiséget Isten nagy küldöttjének, a Messiásnak eljövetelére és küldetése teljesítésére. A zsidó nép parancsot kapott Istentől, hogy építsen olyan sátrat, amelyben Ura és Istene vele együtt lakik, hogy közel legyen hozzá, élje át jelenlétét, hogy vállalja sorsát, meghallgatja imádságait, elcsitítja peres ügyeit. „Voltak ugyan az előbbinek is istentiszteleti törvénye és evilági szentélye, hiszen fölállították a sátrat, az elsőt, amelyben lámpás, asztal és kitett kenyerek voltak; ezt nevezték szentélynek. A második kárpit mögött pedig az a sátor van, melyet szentek szentjének neveznek.” (Zsid 9,1-3)„Mivel pedig ezek így voltak elrendezve, az első sátorba ugyan mindig belépek a papok, hogy elvégezzék az áldozat szolgálatát, a másodikba azonban már csak évenként egyszer, egyedül a főpap, és soha nem a vér nélkül, amelyet bemutat önmaga és a nép tévedéseiért. Ezzel azt akarta jelezni a Szentlélek, hogy a szentélybe vezető út addig nem volt látható, amíg az első sátor fennállt. Ez jelképe a mai időknek is, amikor olyan ajándékokat és áldozatokat mutatnak be, amelyek a bemutatót lelkiismeretben nem tehetik tökéletessé, hiszen ezek csak ételből, italból és különböző mosakodásokból, azaz testi előírásokból álltak, ezek a beteljesülés idejéig voltak rendelve. Krisztus, azonban mint a jövendő javak főpapja jelent meg, a nagyobb és tökéletesebb, nem kézzel készített, azaz nem ebből a világból való sátoron át, nem is bakok vagy borjak vére által, hanem a saját vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett. Mert ha bakok és bikák vére és az üszők elhintett hamva a tisztátalanokat megszenteli a test megtisztulására, mennyivel inkább fogja Krisztus vére, aki az örök Lélek által önmagát adta szeplőtlen áldozatul Istennek, hogy megtisztítsa lelkiismeretünket a halott tettektől, és az élő Istennek szolgáljunk”(6-14)Nyilvánvaló, hogy sem a szent sátor, sem a csodálatos salamoni majd a babiloni fogság után épített hatalmas templomok nem önmagukban jelentették az üdvösség eszközét, hanem a bennük felajánlott örök, szeplőtlen Bárány áldozatának jelenvalóvá tétele, a szentmise.

A év január 25.

„Krisztus, azonban mint a jövendő javak főpapja jelent meg”

Krisztus sokkal jelentősebb főpap, mint az ószövetség főpapjai. Ezt mutatja be Szent Pál levélrészlete. Tulajdonképpen arra mutat rá, hogy már az Ószövetség megkötése is igen komoly lépés volt az üdvtörténetben. Isten az ősbűn miatt bezárt mennyországot megmutatta Mózesnek, és megparancsolta, hogy a mennyei szentély hű mását építse fel a zsidók tábora mellett. Belépni azonban tilos volt, jelezve, hogy a mennyország zárva van. A szent sátornak két szobája volt: az elsőt szentélynek nevezték, a belsőt szentek szentjének. Az első berendezése ez volt: az elválasztó függöny előtt állt a hét karú mécses tartó, a jobbról az illatáldozat oltára, balról a kitett kenyerek asztala. Ide naponta kétszer, reggel és estefelé, bement a szolgálatos pap, és tömjént szórt az illatoltárra. Az Ószövetség főpapjai nagy kiváltságként kapták a jogot ahhoz, hogy a földi szent sátor legfontosabb részébe, a szentek szentjébe is beléphettek. Igaz, ezt évente egyszer tehették meg, az engesztelés nagy napján, miután önmagukért és a rájuk bízott zsidó közösségért bemutatták a bűnért való áldozatot. A szentek szentjében állt a szövetség ládája. Fedőlapja aranylemez volt. Két angyalszobor állt rajta. Köztük mennyei fény ragyogott, a Kebód Jahveh, az Isten dicsősége. Jézus soha nem lépett be a szent sátorba. Tartotta a törvényt, hogy oda csak az áronita papok mehetnek be.Viszont amikor a kereszten kilehelte lelkét, feláldozta önmagát:„íme, a templom függönye kettészakadt felülről az aljáig, a föld megrendült, a sziklák megrepedtek, a sírok megnyíltak, és sok elhunyt szentnek föltámadt a teste” (Mt 27, 51-52) Így jelezte Jézus, hogy halálával legyőzte a halált, kinyitotta a mennyországot, Ő majd ünnepélyesen bevonul oda, Atyja trónján foglal helyet.„Krisztus, azonban mint a jövendő javak főpapja jelent meg, a nagyobb és tökéletesebb, nem kézzel készített, azaz nem ebből a világból való sátoron át, Nem is a bakok és borjak vére által, hanem a saját vére által Ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett”(Zsid 9, 11-12) Amennyivel nagyobb érték a mennyei szentély a földi másától, annyival rangosabb Jézus, az örök főpap az áronitáknál. „Mert ha bakok és bikák vére, és az üszők elhintett hamva a tisztátalanokat megszenteli a test megtisztulására, mennyivel inkább fogja Krisztus vére, aki az örök Lélek által önmagát adta szeplőtelen áldozatul Istennek, hogy megtisztítsa lelkiismeretünket a halott tettektől, és az élő Istennek szolgáljunk! (13-14) Jézus engedelmes szenvedésével és halálával, túláradó érdemmel megfizetett azért, hogy bevonulhatott emberi testében az örök szentélybe, és ott emberként is elfoglalhatta trónját Atyjának jobbján. Halála ugyanígy örök megváltás lett minden ember számára, aki hitével és szeretetével igyekszik teljesíteni a mennyei Atya rá vonatkozó akaratát.

Pálforduló

Pálforduló

ApCsel 9,1-22 vagy: 22,3-16; Mk 16,15-18

A Pálfordulás lényege az evangéliumi szakasz első és utolsó sora közötti különbség, amelyeket természetes ésszel megérteni nagyon nehéz, talán nem is lehetséges. „Eközben Saul, aki még mindig gyűlölettől lihegett és halállal fenyegette az Úr tanítványait, elment a főpaphoz, és levelet kért tőle a damaszkuszi zsinagógához, hogy megkötözve Jeruzsálembe hozhassa azokat, a férfiakat és nőket, akiket ott talál ennek a tannak a követői közül.”(1-2) „Saul azonban mind nagyobb erővel lépett fel, zavarba hozta a damaszkuszi zsidókat, és tanúságot tett Krisztusról.”(22) Mi történt Saullal? Buzgó zsidó szülők eleven eszű fiukat Jeruzsálembe vitték Tarzusból (Kisázsia), hogy ott rabbit neveljenek belőle. Ez sikerült. Mesterei az Ószövetség ismeretét úgy adták át neki, hogy ez a cél, ezt a mózesi világot a Messiás teljesíti be. A Názáreti Jézus nem volt Messiás, mert Istenné tette magát. Halálra kellett ítélni. Meghalt. Voltak követői Jézusnak, akik azt tanúsították, hogy feltámadt és él a mennyországban. Ilyen volt a korabeli István diakónus is. Halálra ítélték, megkövezték.Ezt követte ámokfutása a keresztényüldözésben.
A fővárosból még Szíria fővárosába is elment ilyen céllal. Minden keresztény rettegett tőle. Damaszkuszban vakon jelenik meg. Megkeresztelkedik, és tanúskodik Jézus mellett:én is láttam, él! Ettől kezdve ő is üldözött lesz. Vállalja, bírja a vitákat és a bántalmazásokat is. Isten kegyelme, amely kiválasztását adta, felvértezte, tudását kiegészítette, és a két szövetség komoly ismeretében az Egyház tanítását csodálatosan megalapozta. „Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok, és az Ő kegyelme nem volt bennem hiábavaló.”(1Kor 15,10)

Tömegkommunikáció világnapja 2014.

Ismertették a tömegkommunikáció világnapjára írt pápai üzenetet

„A kommunikáció igazi hatalma azt jelenti, hogy közel áll az emberekhez” – hangsúlyozza a 48. Tömegkommunikációs Világnapra írt üzenetében Ferenc pápa, amely június elsején esedékes. A dokumentumot január 23-án, csütörtökön délelőtt, Szalézi Szent Ferenc, az újságírók védőszentje ünnepét megelőző napon ismertették a Szentszék sajtótermében.

A pápai üzenet címe: Kommunikáció a találkozás hiteles kultúrájának szolgálatában.

A Szentatya a tömegkommunikációs szakembert az irgalmas szamaritánushoz hasonlítja, aki mások segítségére siet. A dokumentum nagy teret szentel a digitális környezetnek: a pápa arra buzdítja a keresztényeket, hogy itt is tegyenek tanúságot, és jussanak el a lét perifériáira.

Napjaink világa egyre kisebbé válik, de továbbra is fennmaradnak a megosztottság és a kirekesztés számos formái. A média hozzásegíthet ahhoz, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. A falak, amelyek elválasztanak bennünket egymástól, csak akkor dönthetők le, ha készen állunk arra, hogy tanuljunk egymástól. A találkozás kultúrája azt igényli, hogy ne csak adjunk, hanem készségesen el is fogadjuk a másoktól kapott tájékoztatást. Ebben különösen fontos a média és az internet, amelyek nagyobb lehetőséget nyújtanak a találkozásra és a mindenki között megvalósuló szolidaritásra – emeli ki a Szentatya.

A problémák közül Ferenc pápa mindenekelőtt az információ gyorsaságát emeli ki, amely felülmúlja azt a képességünket, hogy megfontoljuk a kapott tájékoztatást, és ítéletet hozzunk róla. A kommunikációs környezet segíthet bennünket a növekedésben, vagy éppen ellenkezőleg: tévútra vezethet. A digitális kapcsolattartás végül elszigetelhet bennünket társainktól – írja a Szentatya. Ne feledjük el azokat sem, akiknek különböző okoknál fogva nincs hozzáférésük a közösségi médiához, és ezért a kirekesztés veszélye fenyegeti őket.

Ezek a valós korlátok azonban nem igazolják a közösségi média visszautasítását. Arra emlékeztetnek, hogy a kommunikáció végső soron inkább emberi, mint sem technológiai vívmány. A digitális környezetben is térjünk vissza egy bizonyos fokú lassúsághoz és nyugalomhoz. Türelmesnek kell lennünk, ha meg akarjuk érteni azt, aki különbözik tőlünk – szögezi le a pápa. A személy nem akkor fejezi ki maradéktalanul önmagát, amikor csak megtűrik, hanem amikor tudja, hogy valóban befogadták. Ezért kell megbecsülni a különböző kultúrákban és hagyományokban megnyilvánuló emberi tapasztalatot. Így jobban tudjuk majd méltányolni a kereszténység által ihletett nagy értékeket, mint például az emberről alkotott szemlélet, a házasság és a család, a vallási és a politikai szféra közötti különbség.

Hogyan szolgálhatja a kommunikáció a találkozás hiteles kultúráját? – teszi fel a kérdést Ferenc pápa. A keresztények számára mit jelent az, hogy az evangélium szerint találkoznak valakivel? A Kérdésre válaszolva A Szentatya az Irgalmas Szamaritánus példabeszédéből indul ki, hangsúlyozva a közelség dimenzióját. Aki kommunikál, az lényegében közel kerül a másikhoz. Az irgalmas szamaritánus nem pusztán közelít a másikhoz, hanem gondjába veszi azt az embert, akire félholtan talál az út szélén. Jézus megfordítja a távlatokat: nem arról van szó, hogy a másikban magamhoz hasonló embert kell felismernem, hanem képesnek kell lennem arra, hogy a másikhoz hasonlóvá tegyem magam. Szívesen nevezem a kommunikációnak ezt a hatalmát közelségnek – jegyzi meg üzenetében a pápa.

Figyelmeztet rá: amikor a kommunikáció elsődleges célja az, hogy fogyasztásra ösztönözzön vagy manipulálja az embereket, akkor erőszakos agresszióval állunk szemben, hasonlóan ahhoz az emberhez, akit a rablók véresre vertek és az út szélén hagytak. Ma fennáll annak a veszélye, hogy egyes tömegtájékoztatási eszközök olyan mértékben befolyásolnak bennünket, hogy elfelejtetik velünk a közvetlen valóságot. Nem elég csupán folyamatosan összeköttetésben lenni, arra van szükség, hogy a kapcsolatot valódi találkozás kísérje.

Nem élhetünk magányosan, önmagunkba zárkózva. Nem a kommunikációs stratégiák biztosítják a kommunikáció szépségét, jóságát és igazságát. A digitális hálózat lehet egy emberségben gazdag hely, nem huzalok, hanem emberek hálózata. A média semlegességes csak látszólagos: csak az jelenthet vonatkozási pontot a kommunikációban, akik önmagát adja – fogalmaz a pápa, majd rámutat: a kommunikációs szakember megbízhatósága személyes elkötelezettségében gyökerezik. Éppen ezért a keresztény tanúságtétel, a világhálónak köszönhetően, eljuthat az egzisztenciális perifériákra.

Ferenc pápa a digitális útvonalakra utalva megállapítja, hogy azok gyakran tele vannak sérült emberekkel, olyan férfiakkal és nőkkel, akik reményt, megváltást várnak. A templomok kapuját kinyitni azt is jelenti, hogy a digitális környezetben is kinyitjuk azokat, egyrészt, hogy az emberek beléphessenek, másrészt, hogy az evangélium átléphesse a templom küszöbét, és kiléphessen a világba, hogy mindenkivel találkozzon.

Képesek vagyunk-e arra, hogy tanúságot tegyünk egy olyan Egyházról, amely mindenki otthona? – teszi fel a kérdést a Szentatya. A kommunikáció közreműködik abban, hogy formát adjon az egész Egyház missziós hivatásának. A kommunikációs környezetben is olyan Egyházra van szükség, amelyik képes arra, hogy lángra lobbantsa a szíveket. A keresztény tanúságtétel nem azt jelenti, hogy vallásos üzenetekkel bombázzuk a másikat, hanem azt, hogy önmagunkat adjuk embertársainknak.

Az emmauszi tanítványok evangéliumi epizódját idézve Ferenc pápa aláhúzza: képesnek kell lenni arra, hogy bekapcsolódjunk korunk embereinek párbeszédébe, hogy megértsük elvárásaikat, kétségeiket, reményeiket és felkínáljuk számukra az evangéliumot.

A pápai üzenet tehát a párbeszéd dimenziójára helyezi a hangsúlyt. Párbeszédet folytatni annyit jelent, hogy meg vagyunk győződve: a másik tud valami jót mondani, helyet készítünk nézőpontjának, javaslatainak. A párbeszéd nem azt jelenti, hogy lemondunk saját eszméinkről és hagyományainkról, hanem arról az igényről, hogy azok az egyedüli és abszolút értelemben helyes vélemények.

„Az Irgalmas Szamaritánus ikonja vezessen bennünket. Kommunikációnk legyen illatos olaj a fájdalom és jó bor a vidámság számára. Ragyogásunk ne trükkök vagy speciális effektusok eredménye legyen, hanem fakadjon abból, hogy közel állunk azokhoz, akikkel útközben találkozunk. Ne féljetek attól, hogy a digitális környezet állampolgáraivá váljatok! – hangzik a pápa buzdítása.

Fontos az egyház jelenléte a kommunikáció világában, azért, hogy párbeszédet folytasson korunk emberével és eljuttassa a Krisztussal való találkozáshoz. Ebben az összefüggésben a kommunikációs és tájékoztatási eszközök forradalma nagy és szenvedélyes kihívást jelent, amely friss energiákat, új ötleteket igényel, hogy átadjuk másoknak Isten szépségét – szerepel Ferenc pápa üzenetében.

A év január 24.

„Ő azonban annyival kiválóbb szolgálatot nyert, amennyivel kiválóbb szövetségnek közvetítője”

Jézusnak, az örök főpapnak a méltóságát még jobban kiemeli az általa megkötött újszövetség rangja. Pál apostol fel is sorolja a két szövetség fontos jellemzőit, hogy magában a kinyilatkoztatásban tudjuk mérlegelni a megállapodás szempontjait. Az Ószövetség megkötése egy kis népet érintett. Ez a nép egy nemzetet, Ábrahám utódait foglalta magába. Idegen nép fiait is be lehetett fogadni, látszólag egyenrangúvá tette a megtérteket a körülmetélés vállalása, de a zsidók később megkülönböztették ezeket. Úgy hívták őket: prozeliták. Az Újszövetség kitárta az Isten Országa kapuit. Jézus mindenkiért meghalt. Amint már a próféták látomásai is tükrözték, a világ minden tájáról özönlöttek Jeruzsálembe az idegen népek, hogy annak javaiban részük legyen. Ez a Jeruzsálem azonban nem a Sion hegyén épült város, hanem az új Jeruzsálem, amely a mennyből szállt alá. Ennek kapuira a tizenkét Jákob-fiú neve volt írva, de az alapja, már a Bárány tizenkét apostola.(Jel 21, 9-14) Őket Jézus bízta meg azzal, hogy ne egy-két prozelitát kutassanak fel a nagyvilágból, hanem így parancsolta nekik: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki nem hisz elkárhozik”. (Mk 16, 15-16) Az evangélium egyértelműen Jézus életét és tanítását jelent,i a körülmetélés testi jele helyett pedig a vízzel és Szentlélekkel való megkeresztelkedés adja az Újszövetségbe történő belépést. Az Ószövetség időleges, az Új, pedig örök: „Mert ha az első kifogástalan lett volna, bizonyára nem lett volna szükség másikra. Ezért inti őket és mondja: Íme, - mondja az Úr -, amikor újszövetségre lépek Izrael házával és Júda házával, nem a szerint a szövetség szerint, amelyet atyáikkal kötöttem azon a napon, amelyen megfogtam kezüket, hogy kivezessem őket Egyiptom földjéről. Mivel ők nem maradtak meg szövetségemben, én is megvetettem őket – mondja az Úr”. (Zsid 8, 7-9) Az első szövetség tanítása a kőtáblákon áll, a másodiké a szívekbe lesz írva: „Ez az a szövetség, amelyet Izrael házával kötni fogok azok után a napok után, -mondja az Úr. Elméjükbe adom törvényemet, s a szívükbe írom azokat; én Istenük leszek, ők, pedig az én népem lesznek, Akkor senki sem fogja majd tanítani felebarátját, és senki sem mondja a testvérének: Ismerd meg az Urat! –mert mindnyájan ismerni fognak engem, a legkisebbtől a legnagyobbig” (10-11) Az Ószövetséget állatok vérével kötötték, az Újszövetség Jézus vérével köttetett. Az Újszövetség a bűnök eltörlésének drága ideje lesz:„Én megbocsátom gonoszságaikat és bűneikre, többé már nem emlékezem”(12) (Jer, 31, 31-34) Ez kizárólag Jézus érdeme: „Rendelkezéseivel az adóslevelet, mely vádolt minket és ellenünk szólt, eltörölte, eltette az útból, és a keresztre szegezte”(Kol 2, 14) Az újszövetség megkötésével hatálytalanította a régit:„Amikor új -ról beszélt, az előzőt elavulttá tette. Ami pedig elavul és megvénül, közel jár az enyészethez”(Zsid 8, 13) 

Évközi 2. hét péntek

Évközi 2 hét péntek 

1Sám 24, 3-21; Mk 3, 13-19

„Nincs kezemben gonoszság és hamisság, és nem vétettem ellened” 

A Szentírás alapján arról elmélkedünk, hogy Saul király nagyon féltékeny volt Dávidra, és meg akarta öletni környezetével. Akkor fia, Jonatán, elmagyarázta, hogy Dávid önfeláldozó módon vállalkozott a Góliát elleni párviadalra, jót tett a királlyal és a néppel is, nem szabad megöletni, mert ártatlan. Saul belátta fia szavainak igazságát, nem is bántotta Dávidot. A féltékenység azonban lappangott és növekedett benne. Fiának többször kifejtette, hogy Dávid az ellensége, mert végül elnyeri a trónt, ha nem végeznek vele. Saul fia és utódjai nem lehetnek királyok Izraelben, sőt az a veszély is fenyeget, hogy Dávid, ha hatalomra jut, egész családját kiírtja. (1Sám 20, 30-34) Saulban ez a borzalmas lelkiállapot növekedett. Úgy vélték jóakarói, hogy a gonosz kísértést minden lehető eszközzel vissza kell szorítani. Dávid szépen játszott hárfán, és játéka valóban megnyugtatta Sault, aki többször igénybe vette ezt a házi muzsikát. Egy ebéd utáni pihenő alkalmával Saul szunyókálva hallgatta a hárfazenét, amelyet Dávid szolgáltatott neki az udvari kerítés mellett ülve. Megnyugvás helyett azonban Sault arra ösztökélte a gonosz lélek, hogy most itt az alkalmas idő, hogy végezzen családja ellenségével. Felkapta a fejénél lévő lándzsát és iszonyatos erővel Dávid felé, dobta. Dávid éppen felpillantott, észrevette a lándzsát lendítő kart, székéről oldalt dőlt, így a fegyver teljes erővel a kerítésbe vágódott Dávid szíve helyett. Az ifjú abban a pillanatban átugrott a kerítésen és elmenekült. (1Sám 19, 8-10) Messze földön bujkált, miközben Saul a filiszteusokat kergette az országban. Hazatérve jelentették neki, hogy Dávid Engaddiban rejtőzködik embereivel, mire a király háromezer harcost válogatott maga mellé, és nyomába eredt. Igen meredek sziklák közé kapaszkodtak fel. Az egyik barlangba bement a király, hogy pihenjen egy kicsit. Ebben a barlangban, a belső járatokban bújt meg Dávid az embereivel. Amikor a király mély álomba merült, emberei biztatták Dávidot: „Itt a nap, amelyről az Úr azt mondta neked: Kezedbe adom ellenségedet, hogy úgy tehess vele, amint szemednek tetszik. Dávid erre felkelt, s titokban levágta Saul köntösének csücskét. Utána azonban furdalta Dávidot lelkiismerete, hogy levágta Saul köntösének csücskét. Azt mondta azért embereinek: Legyen az Úr kegyelmes irántam, hogy meg ne tegyem azt a dolgot az én urammal, az Úr fölkentjével, hogy felemeljem kezemet ellene, hiszen ő az Úr fölkentje” (1Sám 24, 5-7) Amikor aztán Saul felébredt és kiment a barlangból, Dávid is kilépett, utána kiáltott: „Uram, király! Amikor Saul hátratekintett, Dávid földig hajtotta arcát és leborult, és azt mondta Saulnak: Miért hallgatsz azoknak az embereknek a szavára, akik azt mondják, hogy Dávid rosszat forral ellened? Íme, ma saját szemed láthatja, hogy az Úr a kezembe adott a barlangban, s hogy eszembe jutott, hogy megöllek, ám szemem megkímélt téged, mert azt mondtam: Nem nyújtom ki kezemet uram ellen, hiszen az Úr fölkenteje. Nézz csak ide apám, köntösöd csücske itt van a kezemben. Lásd be, hogy nincs a kezemben gonoszság!”(9-12) Saul belátta tévedését, csak annyit kért, hogy Dávid majd királyként ne pusztítsa ki az ő családját. Dávid erre szívesen megesküdött.

Krisztus király 24.

„íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit"

Jézus sem keresztelkedése alkalmával, sem nyilvános működése idején, nem mutatkozott be azonnal Istenként. Lassan ébresztette rá hallgatóit fenséges tanításával és hatalmas csodatetteivel erre az igazságra. Szent Máté és Szent Lukács az evangéliumukat, Jézust emberi születésének elbeszélésével kezdik. Máté csak az első fejezetben jegyzi fel Péter hitvallását: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia". (Mt 16,) Szent János Jézus isteni személyiségével kezdi evangéliumát. „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél" (Jn 1, 1-2) Ő az Atya tökéletes önismerete, aki az isteni értelem síkján születik. Kezdettől fogva úgy akarta az Atya, hogy majd a világ teremtésekor már Ő legyen a teremtmények ősmintája, de nem isteni alakjában, hanem a majdani emberi természetével: lelke a szellemek, teste az anyagok mintája. Aztán az emberiség történetének egy pontján a megtestesülés meg is történt: „Az Ige testté lett, és köztünk lakott, és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal". (Jn 1, 14) János tehát gyönyörű nyitányt nyújt olvasóinak, hogy a krisztusi történet minden szavát ennek világosságában lássa és értse mindenki. János apostol előbb Keresztelő János tanítványa volt. Valószínűleg ő is ugyanúgy gondolkodott, mint a többi ember: a Keresztelő bizonyára a Messiás. Aztán az ő megnyilatkozásaiból megtanulta az igazságot: „Ő megvallotta, és nem tagadta, és megvallotta: Nem én vagyok a Krisztus".(Jn 1, 20) Aztán így nyilatkozott: „a pusztában kiáltó szava vagyok: Tegyétek egyenessé az Úr útját!" (23) Mert „én vízzel keresztelek, de köztetek áll az, akit ti nem ismertek. Ő az, aki utánam, jön, akinek a saruszíját megoldani sem vagyok méltó". (26-27) Aztán kifejti azt is, miért olyan nagy méltóság Ő: „Aki utánam, jön, megelőz engem, mert előbb volt, mint én" (Jn 1, 15) Ezt a mai szakaszban meg is ismétli: „O az, akiről mondtam, utánam, jön egy férfi, aki megelőz engem, mert előbb volt, mint én. Én nem ismertem őt, de azért jöttem vízzel keresztelni, hogy őt megismertessem Izraellel." (30-31) Mit állít ezzel János? Hiszen ő már hat hónapos magzat volt, amikor Jézus fogantatott. Nyilván Jézus isteni személyére utal, aki öröktől fogva van. Elfogadható mindenki számára a Keresztelő tanúságtétele? „János tanúságot tett és azt mondta: Láttam, hogy a Lélek, mint galamb leszállt az égből és rajta maradt. Nem ismertem őt, de aki azért küldött, hogy vízzel kereszteljek, azt mondta nekem: Akire látod a Lelket leszállni és rajta maradni, Ő az, aki Szentlélekkel keresztel. Én láttam, és tanúságot tettem arról, hogy ő az Isten Fia". (32-34) Aztán negyven nap múlva Jézus arrafelé sétált. A Keresztelő pedig észrevette, és így szólt: „íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét" (1,29) Ezzel meghirdeti, hogy beteljesedett az ősevangélium, amit Isten a bűnbánó ősszülőknek adott: „Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, ivadékod és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja fejedet, te pedig a sarkát mardosod". (Ter 3, 15) Egykor a Fiúisten isteni alakjában győzött a sátánon, most pedig emberi alakjában, teste szenvedéseivel és halálával fog újra győzni. Mi pedig, most élő hívek, János apostol gyönyörű nyitányának fényében boldogan olvassuk az egész Bibliát: minden sora Jézusról, az Isten Fiáról szól.

A év január 23.

„Így örökre üdvözítheti is azokat, akik általa Istenhez közelítenek”

Dávid király zsoltáridézete alapján jelenti ki Szent Pál:„Megesküdött az Úr és nem bánja meg: Pap vagy te mindörökké Melkizedek rendje szerint”. (Zsolt 110, 4) Föntebb már fejtegette kifejezése erősítésére, hogy az esküt azért teszi az Úr, mert az emberi vitákat is így szokták lezárni. Esküdni annyit jelent, mint Istent tanúságul hívni, hogy igazat mondunk. Isten így természetesen magára esküszik, mint az abszolút igazságra. Isten tehát eltörölhetetlen végzéssel biztosítsa, hogy Jézus Krisztus örökre főpap marad. Csodálatos érzés a sok emberi gyarlóság fölött biztosan tudni, hogy a mi főpapunk kifogástalan jellem, tökéletesen megbízható: „Illő volt ugyanis, hogy ilyen főpapunk legyen: szent, ártatlan, szeplőtelen, a bűnösöktől elkülönített, és fölségesebb az egeknél; akinek nincs arra szüksége, hogy mint a papok, minden nap először a saját vétkeiért mutasson be áldozatot, azután a nép vétkeiért, mert ő ezt egyszer s mindenkorra megtette, amikor önmagát föláldozta”. (Zsid 7, 26-27) Végső következtetésként kimondja Krisztus másságát, felsőbbségét az emberek közül való papokkal szemben: „a törvény ugyanis gyarló embereket rendel papokká; az eskü szava pedig, amely a törvény után jött, az örökké tökéletes Fiút”.(28) Isten esküje tehát tiszta és félreérthetetlen. Újabb érvelés az örök főpap minden más pap fölötti méltósága mellett: Az áronita főpapok, Héli, az Úr kézzel épített sátra előtt ültek, őrizték azt, várták a hívő zarándokokat, meghallgatták panaszaikat, vigasztalást nyújtottak, áldást adtak (1Sám 1, 12-18). Jézus viszont mennyei trónon ül: „Mindabból azonban, amit mondani akarunk, ez a legfontosabb: olyan főpapunk van, aki a Fölség trónjának jobbján ül az egekben (Zsolt 110, 1), mint a szentély szolgája és az igaz sátoré, amelyet nem ember, hanem az Úr épített (Szám 24, 6G; Zsid 8, 1-2) Jézus tehát mennyei Atyja trónján ül. Ha a földön élne, nem lenne szükség más papokra. Neki azonban Atyja rendelkezése szerint vissza kellett mennie az égbe, amikor a megváltást befejezte: „Amikor Jézus mindezt elmondta, szemét az égre emelve így szólt: Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged, ahogy hatalommal ruháztad fel őt minden test fölött, hogy mindenkinek, akit neki adtál, örök életet adjon. Az örök élet, pedig az, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust. Én megdicsőítettelek téged a földön: befejeztem a művet, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem. Most te dicsőíts meg engem, Atyám, önmagadnál, azzal a dicsőséggel, amely az enyém volt nálad, mielőtt a világ lett”. (Jn 17, 1-5)„Mivel minden főpapot az ajándékok és áldozatok bemutatására rendelnek, ezért szükséges, hogy neki is legyen valamije, amit bemutat” (Zsid 8, 3) Jézus önmagát adta áldozatul, és ezt a földön élő miséző papja teszi örökre jelenvalóvá. Úrfelmutatás után ezért emelik fel a szent Testet és Vért és mondják: „Őáltala, Ővele és Őbenne a tiéd, mindenható Atyaisten a Szentlélekkel egységben minden tisztelet és dicsőség, mindörökkön örökké”. Jézus helyettesei, a földön élő felszentelt papok, imádságaikat mindig örök főpapunkon keresztül küldjük Atyánkhoz a könyörgések záradékaival: „a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.” 

Évközi 2. hét csütörtök

Évközi 2 hét csütörtök 

1Sám 18, 6-9; 19, 1-7; Mk 3, 7-12

„Ő nem vétkezett ellened, s cselekedetei nagyon hasznosak neked”

Dávidot győzelme a filiszteus Góliát ellen egy csapásra népszerűvé tette. Csinos volt, fiatal, az asszonyokból és leányokból álló tánckar érthető örömmel állt melléje. Amit énekeltek nem számszerűen volt igaz, hiszen ebben az ütközetben egyetlen embert győzött le Dávid, de amit ki akartak fejezni megállapításukkal, az megállta helyét. Saul már többször győzedelmeskedett a filiszteusok felett, ezer ellenségen bizonnyal diadalmaskodott. Dávid győzelme kiiktatta az ütközetet, a filiszteusok ugyan elmenekültek Góliát halálát látva, de elmaradt a tömeges öldöklés, és ez a zsidóknak kedvezett. Végső sorban tehát igazat énekeltek. De az is lehet, hogy a nép megsejtette Dávid későbbi karrierjét, és ezt előlegezte meg legfrissebb kedvencének. Saul azonban már kapott figyelmeztetést Sámuel prófétától, hogy nem hajtotta végre pontosan Isten utasításait egy büntetőhadjáratban, érezhette, hogy Isten elfordult tőle. Bánthatta ez a súlyos megkülönböztetés királyi és férfiúi büszkeségét is, és hát a megsértett büszkeség igen rossz tanácsadó. „Szólt ezért Saul Jonatánnak, a fiának és minden szolgájának, hogy öljék meg Dávidot” (19, 1) Nekünk, az Újszövetség népének ez igen meghökkentő fordulat. Senkinek nincsen joga életet elvenni féltékenységből. Tudjuk, hogy még legnagyobb ellenségeinket. Sem szabad megölnünk. A keresztényüldözés idején sem tehették meg a keresztények, hogy az üldözéseket, elrendelő császárokat megöljék, a tegnapi nap egyik szent vértanúja, Sebestyén, a császár testőrtisztje volt. Amikor kitudódott, hogy keresztény, fához kötözve több nyílvesszőt belelőttek a testébe, aztán holtnak vélték, és belelökték a város szemétgödrébe. Egy keresztény asszony azonban észrevette, hogy él, kihúzta és ápolta sebeit. Ő aztán egészségesen visszament a császári palotába. A lépcsőház kanyarjában találkozott a császárral. Az előbb halálra rémült a halottnak vélt tisztjét látva,de amikor Sebestyén keményen szemébe mondta az igazságot, hogy a keresztények a legjobb alattvalói, ostoba dolog üldözni és kivégeztetni őket, újra elfogatta és megölette. A tisztje még csak nem is védekezett. Saul azonban lelkifurdalás nélkül kiadta a parancsot Dávid meggyilkolására. Nem tudta talán, hogy a fia, Jonatán, testi-lelki jó barátja Dávidnak, Jonatán aztán figyelmeztette Dávidot, aki keserűen panaszkodott barátjának és segítségét kérte. A király fia okos szóval kelt barátja védelmére: „Ne vétkezz király, szolgád, Dávid ellen, hiszen ő nem vétkezett ellened, s cselekedetei nagyon hasznosak neked. Kockára tette életét, és megverte a filiszteust. Az Úr nagy győzelmet juttatott általa egész Izraelnek: láttad és örültél. Miért vétkeznél hát ártatlan vér ellen, s miért ölnéd meg Dávidot, aki semmit sem követett el? Amikor ezt Saul hallotta, Jonatán szavára megengesztelődött és megesküdött: Az Úr életére mondom, hogy nem fogom megöletni. Erre Jonatán előhívatta Dávidot, és elmondta neki mindezeket a szavakat. Aztán Jonatán bevitte Dávidot Saulhoz, s ő ismét olyan volt előtte, mint azelőtt” (4-7)„Boldogok a békeszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni” – mondja Jézus (Mt 5, 9) 

A év január 22.

Embereknek lehetetlen ez, de Istennek minden lehetséges”

Olvastuk a dúsgazdag ifjú és az általa szimbolizált emberi többség különös viszonyulását az örök üdvösséghez. Mindenki tud róla, mindenkinek benne él a természetében, hiszen Isten a teremtéskor ezt a vágyat: örökké élni, beleoltotta az ember tudatába. Isten terve szerint az ember szépen, boldogan élt volna az előre kiszabott ideig a földön, szeretetben és igazságban teljesítette volna Isten vele kapcsolatos terveit, és az Úr a földi küldetés lejártával bevezette volna a jutalom örök boldogságába. A csodálatos tervet az ördög hazudozására Éva majd Ádám tönkretette, az örök üdvösség lehetőségét az összes leszármazottjuk kárára elvesztette. Ezért mondja Jézus a mai evangéliumi részletben, hogy az örök üdvösségre bejutni embernek lehetetlen.(26) Ő, az Istennek egyszülött fia, azért jött a földre vette fel a mi természetünket isteni természete mellé, hogy szenvedésével és kereszthalálával megszerezze nekünk az örök üdvösség lehetőségét.(Jób 42, 2) Ezért viszont az emberektől feltételeket kíván. Jézus a gazdag ifjúnak feltárja a feltételeket: Tartsd meg a parancsokat! Ha teljes biztonságot akarsz az üdvösség dolgában, akkor állítsd vissza életedben a teremtéskor kiszabott rendet: állj az igazság és a szeretet önzetlen szolgálatába!(21) Az önző ember ezt nehezen vállalja. A lehetőséget jó szívvel felajánló Jézusnak még s közeléből is elkullog. Mennyire értették meg Jézust apostolai?”Ekkor megszólalt Péter és azt mondta nekik: Íme, mi elhagytunk mindent és követtünk téged. Mi lesz hát velünk? Jézus azt felelte nekik: Bizony mondom nektek, hogy ti, akik követtetek engem az újjászületés idején, amikor az Emberfia helyet foglal dicsősége trónján, ti is tizenkét trónon fogtok ülni és ítélni fogjátok Izrael tizenkét törzsét”(27-28) Péterék nemcsak a családjuk és addig megszokott életük elhagyása címén kapják az üdvösség biztos birtoklását, hanem mert követték Jézust. Nem volt könnyű minden részlet vállalása. Gondoljunk az elsőbbségért vívott vetélkedésre (Mk 18, 1-5) Jézus szenvedésének és halálának elfogadására (Mt 16,21-23) Igyekeztek megérteni és elvállalni mindent, még a halálveszélyt is, ahogy Tamás fogalmazta meg Lázár sírjának felkeresése kapcsán:”Menjünk mi is és halljunk meg vele együtt” (Jn 11,16) Jézus rámutat az emberiség közös gondjára:”És mindenki, aki elhagyja házát, testvéreit vagy nővéreit ,apját vagy anyját,gyermekeit vagy földjét az én nevemért száz annyit kap majd és örök életet fog örökölni” (29) Ami most történik világszerte az a gehenna útja:házastárs elhagyja házastársát és Gyerekeit, de Nem Istenért, hanem újabb élvezetekért, a gyerek gondozatlanul magára hagyja öreg szüleit, pár forintért tisztességét, Istenét, Máriáját, anya eldobja újszülöttét, a nyűgössé vált beteg ápolása helyett ócska törvénnyel takarózva eutanázia után kiállt. Ez nem hoz senkinek sem üdvösséget. Aki tisztes házasságért elhagyja kényelmes legény vagy leányéletét, aki le tud mondani az előmenetelről, hogy naponta rámosolyoghasson kisdedére, aki lemond játékról, kalandokról, hogy családjának apja, anyja lehessen, számíthat Jézus boldog ígéretére. Így lehet biztosítani az örök és a földi boldogságot.

Boldog Batthyány-Strattmann László

Boldog Batthyány-Strattmann László lelki útravalója a meggyógyult betegeknek 

 
Nyisd fel szemeidet és láss. Szombathely, 1928. 15-17 Az imádságról

Akarsz-e megismerni egy olyan eszközt, amelynek segítségével a Jóistennél mindent elérhetsz? Ez az eszköz: az imádság. Az imádság által részt nyerhetsz Isten mindenhatóságából. Erről Jézus biztosít bennünket: Bizony, bizony, mondom nektek, bármit kértek az Atyától az én nevemben megteszem nektek (Jn 14, 12. 13). Hiszen már ez a szó: Mi Atyánk is mutatja, hogy gyermeki szeretettel és bizalommal kell őhozzá fordulnod. Az imádságra kivétel nélkül mindannyiunknak feltétlenül szükségünk van. Maga az Üdvözítő jelenti ki: Kérjetek és adnak nektek (Lk 11, 9). Ez nem csupán tanács, hanem parancs. Aki nem kér, az nem is kap. Erről mondja Szent Ágoston: „Az Úristen kívánja és akarja, hogy kegyelmet nyerjünk, a kegyelemben viszont csak azt részesíti, aki könyörög érte.”Egyesek erre azt szokták mondani: „Isten úgyis tudja, mire van szükségem,” E kifogásra az a válaszom: Az apa is tudja, mi kell a gyermekének, és mi szerez neki örömet. Mégis elvárja, hogy mindezt kérje tőle. Ezáltal lesz ugyanis tudatossá a gyermekben: kitől kapta az adományokat, és kinek kell érte köszönetet mondani. Van-e nagyobb jótevőnk, mint Isten? Neki köszönhetjük ugyanis minden testi-lelki javunkat. Ne késlekedjünk hát egészen rá hagyatkozni, ezeket a javakat tőle kérni, és értük minden nap őszinte köszönetet mondani. Mások meg azt kifogásolják: „Sokszor imádkoztam, mégsem kaptam meg, amit kértem.” S az édesapa talán teljesíti gyermekei minden kérését? Ugye csak azt, amelyik a javukra válik. Isten végtelenül bölcs, és az ő csodálatos rendelései, útjai kifürkészhetetlenek (Róm 11, 33). Ezért nyugodtan rábízhatjuk, hogy döntse el ő: kéréseink közül mi válik a javunkra. S azt adja meg nekünk. Imádkozzál állhatatosan! Arra ugyanis nincs ígéretünk, hogy imádságunk azonnal meghallgatásra talál. Gondolj Szent Mónikára. Ő sok-sok évig imádkozott, hogy fiának elméje megnyíljék az igazság világossága előtt. S könyörgése végül is meghallgatásra talált. Fiából lett a nagy szent Ágoston. Imádkozzál teljes bizalommal! Az imádsághoz, sajnos nem elég nagy a szívünk. Pedig tudjuk, kis korsóba kevés víz fér bele, nagy korsóba több. A mi szívünket – hasonlattal szólva – a bizalom és reménység tágítja ki, hogy sok kegyelem férjen bele. A bizalmatlanság és reménytelenség viszont szűkíti a szívünk térfogatát és korlátozza a beléje áramló kegyelem mértékét. Imádkozd a Miatyánkot, és gyakran gondolkozzál el az egyes szavak és kérelmek felett. Kéréseid között mindig Isten dicsősége és lelked üdvössége legyen a legfontosabb. Ha rég nem imádkoztál jól, kérlek, fogj hozzá. Különösen is fontos az ima kísértés idején. Aki a harcban nem használja fegyverét, azt legyőzik. Márpedig a lelki harcban az imádság a legjobb fegyver, amely soha nem hagy cserben bennünket. Imádkozzál reggel, mikor felkelsz. A tested gondozása és ápolása mellett fontos, hogy teremtő Atyádról se feledkezzél meg. Hiszen egész nap rászorulsz az ő áldására.Ugyanilyen fontos az esti ima is. Köszönj meg Istennek minden jót, amit kaptál, és ébressz lelkedben töredelmes bánatot. Az ima, mint a mágnes, vonzza rád és minden rászoruló emberre Isten atyai áldását.

Évközi 2 hét szerda

Évközi 2 hét szerda 

1Sám 17, 32-33. 37. 40-51; Mk 3, 1-6

„Az Úr fog megszabadítani engem e filiszteus kezéből” 

Miután Sámuel királlyá kente Isten parancsára a betlehemi Izáj nyolcadik, fiát, Dávidot, a próféta hazament. Dávid, pedig visszatért a rétre apja bárányait legeltetni. Az élet látszólag visszatért rendes kerékvágásába Izáj portáján. De ez valóban a látszat volt, mert az isteni kenet nem maradhatott hatástalan. Saul hamarosan táborba vonult hadseregével, mivel a filiszteusok ismét megtámadták országát. Amikor a táborverés megtörtént, szokás szerint felállt a két sereg egymással szemben. A harc azonban nem kezdődött el a parittyások kőzáporával, nem folytatódott az íjászok nyilaival,mert 
a két arcvonal közötti üres térre egyszer csak kiballagott egy rendkívül magas filiszteus harcos. Ó egyedül kezdte becsmérelni a zsidókat, Saul királyt és a zsidók Istenét is, aztán párharcra hívta meg Izrael seregéből azt a bátor harcost, aki ki mer állni vele életre-halálra. Ajánlatát azzal fejezte be, hogy ne öldössék halomra egymást, döntsék el ketten a harc sorsát. A győztes serege, pedig uralkodjék a másikon. Ezt a kihívást minden nap megismételte. Izáj néhány nap múlva élelemmel rakta meg Dávidot, és elküldte a Terebint völgybe, hogy nézze meg bátyjait meg a sereget, vigyen nekik élelmet. Amint odaért, a seregek már felfejlődtek a harchoz, de megint csak a filiszteus Góliát ballagott ki a küzdőtérre mindennapos beszédével.
Dávid odafigyelt. Aztán megkérdezte a közeli harcosokat, mit jelent gyakorlatilag ez a kiállás? És hogy meri ez a pogány az igaz Istent és hadseregét így gyalázni? Aztán kifejtette szándékát, hogy kész megvívni Góliáttal. Erre fogták és Saul király elé vitték. A hatalmas termetű király némi szánalommal figyelte a csinos fiatalembert, és megpróbálta józan belátásra bírni: „Nem bírsz te szembeszállni és megvívni ezzel a filiszteussal, mert te gyermek vagy, az meg harchoz szokott ember kora ifjúságától kezdve”(33) Dávid azonban védte önmagát, és elmondta, hogy a bárányait megvédte a kost rabló oroszlántól és medvétől. Kiszedte szájukból a zsákmányt.Góliáttól sem fél. „Az Úr, aki megszabadított az oroszlán mancsai meg a medve mancsai közül, Ő fog megszabadítani engem e filiszteus kezéből.Azt mondta erre Saul Dávidnak:Eredj,s az Úr legyen veled”(37) Saul saját páncéljába öltöztette Dávidot, fegyvereivel látta el. A nehéz vasöltözettől azonban lépni sem tudott. Levetette, a kardot visszaadta. Aztán fogta a botját, öt alkalmas kavicsot keresett a patakban, azokat íja mellé tette tarisznyájába, aztán elindult. Amikor Góliát meglátta, kigúnyolta: „Hát kutya vagyok én, hogy bottal jössz ellenem? Aztán a filiszteus megátkozta isteneivel Dávidot, és azt mondta Dávidnak: Gyere csak ide hozzám, hadd adjam húsodat az ég madarainak, s a mező vadjainak. Dávid ekkor így szólt: Te karddal, dárdával s pajzzsal jössz ellenem, én, pedig a Seregek Urának, Izrael hadainak Istene nevében megyek ellened, amelyeket te gyalázattal illettél a mai napon. Az Úr, pedig a kezembe fog adni téged, megöllek, leveszem rólad fejedet. Hadd, tudja meg az egész föld, hogy van Izraelnek Istene”(43-46) Nekünk csak szellemi harcot kell vívnunk, de azt Istenünk nevében.

2014. január 21. kedd

Embereknek lehetetlen ez, de Istennek minden lehetséges”

Olvastuk a dúsgazdag ifjú és az általa szimbolizált emberi többség különös viszonyulását az örök üdvösséghez. Mindenki tud róla, mindenkinek benne él a természetében, hiszen Isten a teremtéskor ezt a vágyat: örökké élni, beleoltotta az ember tudatába. Isten terve szerint az ember szépen, boldogan élt volna az előre kiszabott ideig a földön, szeretetben és igazságban teljesítette volna Isten vele kapcsolatos terveit, és az Úr a földi küldetés lejártával bevezette volna a jutalom örök boldogságába. A csodálatos tervet az ördög hazudozására Éva majd Ádám tönkretette, az örök üdvösség lehetőségét az összes leszármazottjuk kárára elvesztette. Ezért mondja Jézus a mai evangéliumi részletben, hogy az örök üdvösségre bejutni embernek lehetetlen.(26) Ő, az Istennek egyszülött fia, azért jött a földre vette fel a mi természetünket isteni természete mellé, hogy szenvedésével és kereszthalálával megszerezze nekünk az örök üdvösség lehetőségét.(Jób 42, 2) Ezért viszont az emberektől feltételeket kíván. Jézus a gazdag ifjúnak feltárja a feltételeket: Tartsd meg a parancsokat! Ha teljes biztonságot akarsz az üdvösség dolgában, akkor állítsd vissza életedben a teremtéskor kiszabott rendet: állj az igazság és a szeretet önzetlen szolgálatába!(21) Az önző ember ezt nehezen vállalja. A lehetőséget jó szívvel felajánló Jézusnak még s közeléből is elkullog. Mennyire értették meg Jézust apostolai?”Ekkor megszólalt Péter és azt mondta nekik: Íme, mi elhagytunk mindent és követtünk téged. Mi lesz hát velünk? Jézus azt felelte nekik: Bizony mondom nektek, hogy ti, akik követtetek engem az újjászületés idején, amikor az Emberfia helyet foglal dicsősége trónján, ti is tizenkét trónon fogtok ülni és ítélni fogjátok Izrael tizenkét törzsét”(27-28) Péterék nemcsak a családjuk és addig megszokott életük elhagyása címén kapják az üdvösség biztos birtoklását, hanem mert követték Jézust. Nem volt könnyű minden részlet vállalása. Gondoljunk az elsőbbségért vívott vetélkedésre (Mk 18, 1-5) Jézus szenvedésének és halálának elfogadására (Mt 16,21-23) Igyekeztek megérteni és elvállalni mindent, még a halálveszélyt is, ahogy Tamás fogalmazta meg Lázár sírjának felkeresése kapcsán:”Menjünk mi is és halljunk meg vele együtt” (Jn 11,16) Jézus rámutat az emberiség közös gondjára:”És mindenki, aki elhagyja házát, testvéreit vagy nővéreit ,apját vagy anyját,gyermekeit vagy földjét az én nevemért száz annyit kap majd és örök életet fog örökölni” (29) Ami most történik világszerte az a gehenna útja:házastárs elhagyja házastársát és Gyerekeit, de Nem Istenért, hanem újabb élvezetekért, a gyerek gondozatlanul magára hagyja öreg szüleit, pár forintért tisztességét, Istenét, Máriáját, anya eldobja újszülöttét, a nyűgössé vált beteg ápolása helyett ócska törvénnyel takarózva eutanázia után kiállt. Ez nem hoz senkinek sem üdvösséget. Aki tisztes házasságért elhagyja kényelmes legény vagy leányéletét, aki le tud mondani az előmenetelről, hogy naponta rámosolyoghasson kisdedére, aki lemond játékról, kalandokról, hogy családjának apja, anyja lehessen, számíthat Jézus boldog ígéretére. Így lehet biztosítani az örök és a földi boldogságot.

 

Bíró László püspök levele

Bíró László püspök levele az Európai Parlament magyar képviselőihez

Az alábbiakban változtatás nélkül közöljük Bíró László püspök az Európai Parlament magyar képviselőihez címzett levelét.

Tisztelt Képviselő Asszony/Úr!

2014. január 16-án az Európai Parlament plenáris ülésének napirendjén szerepel a Bizottság állásfoglalása A szexuális és reprodukciós egészség és jogok területén való diszkrimináció-mentességről. Nyilvánvalóan annak ellenére, hogy a Parlament 2013. december 10-i ülésén elfogadta A szexuális és reprodukciós egészség és jogok c. határozatot, kísérlet történik az ezzel a határozattal elutasított ún. Estrella-jelentésben foglalt kitételek (azaz az abortuszhoz való általános jog deklarálása, a lelkiismereti szabadság korlátozása, a kötelező szexuális nevelés bevezetése az alapfokú oktatásban, stb.) elfogadtatására. Tekintettel arra, hogy – mint ezt a dec. 10-én elfogadott határozat egyértelműen kimondja –, ezek a kérdések nem tartoznak az EU kompetenciájába, az újabb állásfoglalás előterjesztői nem veszik figyelembe sem az EU demokratikus eljárásrendjét, sem a szubszidiaritás alapelvét.

Az előterjesztők feltehetőleg az Európai Parlament Eljárási Szabályzatának 110. cikke alapján kívánnak eljárni, e cikk ugyanis lehetővé teszi, hogy az előterjesztett állásfoglalás alapján lefolytatott vita után a Parlament döntsön, lezárja-e a vitát egy határozattal. Tisztelettel kérem Képviselő Asszonyt/Urat, hogy tegyen meg minden szükséges lépést annak érdekében, hogy ne születhessen a Parlament 2013 december 10-i ülésén elfogadottal ellentétes határozat, vagy olyan határozat szülessen, megfelel az EU és a tagországok jogrendjének, nem sérti a szubszidiaritás alapvető elvét, valamint lelkiismereti szabadsághoz való alapjogot, tekintettel van minden emberi személynek az élethez való alapvető jogára, amelyet az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata és az EU Alapjogi Chartája egyaránt deklarál, nem hivatkozik a nők semmiféle jogerős európai vagy nemzetközi dokumentummal nem deklarált abortuszhoz való jogára.

A Magyar Katolikus Családegyesület elnöksége nevében

Bíró László tábori püspök
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Családbizottságának elnöke

 

Évközi 2. hét kedd

„Melkizedek Szálem királya, a fölséges Isten papja”

A pap közvetítő Isten és emberek között. Mivel az egyik fél Isten, azért a közvetítőt csak neki van módja kiválasztani és hatalommal felruházni a közvetítésre. Az emberi nemnek el kell fogadnia, akit Isten jelöl. A közvetítő hatalommal felruházott közvetítő. A pap legfontosabb tennivalója az áldozat bemutatása. Pap és áldozat olyan szoros viszonyban vannak egymással, mint a hegy és a völgy. Fölfelé menet hegy, lefelé menet völgy. A zalaiaknak van erre eredeti kifejezésük: löjtök és partok. A papokat Isten jelöli ki, hívja meg szolgálatra. Az ószövetségi papság elrendelése és a papok személyének kijelölése Istentől ered. Ábrahám után mintegy nyolcszáz évvel rendelte el az Úr az Ószövetség megkötését, a szövetség sokféle hivatalos áldozatát, amikkel őt tisztelni, imádni kellett, és a szövetségi papokat. De már sokkal korábban, Ábrahám idejében bemutatta az Úr neki, a Megváltó ősének azt a főpapot, aki az egyetlen igaz Istennek a főpapja volt ismeretlen idők óta. A találkozásuk nem véletlen volt, de Ábrahám részére igen nagy meglepetés. Őt, Ábrahámot az Úr néhány évvel korábban szólította meg. Kiemelte a bálványimádók óriási tömegéből. Elhívta egy ismeretlen vidékre, amely majd évszázadok múlva az ő utódaié lesz, és közölte vele, hogy itt születik majd meg az emberek Megváltója az ő késői unokájaként. Aztán sok év elmúltával harcba kellett bocsátkoznia egyik unokaöccse, Lót kiszabadításáért négy kis király seregével. A győzelem után zsákmánnyal jól megrakva sátrai felé vonul emberei élén. Akkor eléje jön egy ismeretlen férfi nagy kísérettel. Melkizedek volt az ismeretlen a közeli Sálem, a későbbi Jeruzsálem királya és az élő Isten papja. Szokatlan áldozatot mutatott be: kenyeret és bort áldozott fel mindkettőjük hatalmas Istenének. Ábrahám nem tudta, hogy kétezer év múlva Melkizedek városa, Sálem területén fogják halálra ítélni az ő unokáját, a világ Megváltóját, aki majd előző este kenyeret és bort vesz a kezébe, saját testévé és vérévé változtatja isteni hatalmával, megáldoztatja vele tanítványait, aztán népétől elárulva, pogányoknak kiszolgáltatva keresztre feszítve hal meg mindkettőjükért: Melkizedekért is, ősapjáért, Ábrahámért is. Emmerich Katalin látomása szerint ugyanabból a kehelyből isszák majd a tanítványai a megváltó vért, amely az ősapa és a papságban őse, Melkizedek mutatták be Jézus áldozatának prototípusát. A két fontos időpont felezőjében, ezer körül Jézus másik ősapja, Dávid király írja meg ezt a csodálatos titkot zsoltárában: „Megesküdött az Úr, és nem bánta meg: Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint”. (Zsolt 110, 4)

A év január 21.

Boldog Batthyány-Strattmann László a fény szolgája.

Salamon király után kettészakadt Zsidó ország. Az északi rész, Izrael kezdettől fogva rossz úton járt, bálványimádó lett. Sok más gonoszság is terhelte lelkét, sötétségben élt. Rövid hét évszázad múltán Isten a végső pusztulást küldte rájuk (722). A Jeruzsálemben élő Izaiás próféta ekkor látta a vigasztaló látomását: Isten irgalma majd felragyog felettük. Ez a látomás, újabb két évszázad múlva részben teljesült. Egészen viszont csak akkor, amikor a Megváltó működni kezdett Galileában. Ezt a tényt erősíti meg Máté evangéliuma. Fizikai fényt kértek tőle a vakok: „Uram, hogy megnyíljék a szemünk”(Mt 20,33) és Ő gyógyított: „Lássatok!” A nép ujjongott. Lelki fényt, az igazságot még bővebben osztogatta. Tódultak hozzá mindenhonnan. Megértették a szavát: „Én vagyok a világ világossága. Aki utánam jön, nem jár sötétségben.” (Jn 8,12) Viszont az is igaz: „Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt föl nem fogta.” (Jn 1,4-5) „Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek.”(12) a XX. század elején hazánkban is voltak gyengén látók, sőt vakok is. Batthyány-Strattmann László ösztönzést érzett arra, hogy segítsen épp szemmel élvezni a fizikai fényt, ezért szemorvos lett. Saját pénzén alapított két kórházat is, de sokkal inkább igyekezett szellemi, lelki fényt osztani. Trianon után nem maradt hazánktól elszakított kórházában, Kötcsényben, a csonka országba jött, a hazaszeretet fénye volt. A sok gyermek vállalásával fényt ad a családi szeretetből is. Mindenkin segített, néha saját családja is szükségben volt ezért. A szegénység istápolója volt. Boldog László könyörögj értünk sötétségünkben!

A év január 20.

„Minden főpapot az emberek közül választanak, és az emberekért rendelnek az Istennel kapcsolatos dolgokban” 

Az emberiség kialakulása lassú ütemben történt.Ádám és Éva mellé sorakozni kezdtek a gyermekeik. Így jött létre a családjuk.Majd új házasságok keletkeztek, kialakult a rokonság, a nemzetség. Idővel szétszóródtak, a nemzetségekből népek alakultak.Ezek a kis és nagyobbodó közösségek nemcsak egyéneikben, de közösségeikben is Istenhez tartoztak. Az Istentől való függőségük, a vele való kapcsolatuk a családfőn, majd a nemzetségfőn keresztül valósult meg. Ők voltak a család majd nemzetség papjai. Az ember Istentől való függőségét nem kellett indokolni. A kezdet, az ember teremtett volta nagyon közel volt, szinte karnyújtásnyira. Ezért az ember a maga és családja létét, jó-létét igyekezett megköszönni Teremtőjének. Átérezte, hogy önmagával, övéivel és anyagi javaival Istennek tartozik. A munkája gyümölcseiből vett mintát adta hálája jeléül Urának. Ezt az ajándékot elégette, amint mondta: áldozatul adta. A Szentírás, mint az ősszülőktől átvett szokást mutatja be fiaik, Káin és Ábel áldozatában. (Ter 4) Az ember nem kényszeríthette Istent áldozata elfogadására. Isten jó Atyja volt akkor is övéinek, de az áldozat bemutató szívét nézte. Amikor Ábrahám családja néppé alakult, Isten szövetséget kötött vele. Akkor már ezt a közösséget fogadta el az Úr a maga családjának. A papi és főpapi tisztségre Isten akarata adta a kinevezést, mint a minap már átelmélkedtük. „Mert minden főpapot az emberek közül választanak, és az emberekért rendelnek az Istennel kapcsolatos dolgokban, hogy Isten elé vigye ügyeiket, hogy ajándékokat és áldozatokat mutasson be a bűnökért. Részvéttel tud lenni a tudatlanok és tévelygők iránt, mert ő maga is körül van véve gyöngeséggel, s így, miként a népért, úgy önmagáért is áldozatot kell bemutatnia a bűnökért”. (Zsid 5, 1-3) a zsidó nép papi rendjét Isten egészen váratlanul Izrael harmadik fiának, Lévinek a törzséből választotta. A Messiás törzse a negyedik fiú, Júda törzse volt Jákob áldásának megfelelően. Az már egy újabb szabad isteni döntés alapján történt, hogy a megváltás megtörténtével a főpapi tisztséget is a Megváltó örökölte. Nem volt ez váratlan, hiszen Ábrahám korában az ő kortársát, Melkizedeket bemutatta Isten a maga akkor még szokatlan kenyér és bor áldozatával együtt, majd ezer év múlva újra felvillantotta a gondolatot Dávid zsoltárában, hogy a Messiás, Isten Fia lesz az örök főpap Melkizedek rendje szerint. „Így Krisztus sem önmagát dicsőítette meg, hogy főpappá legyen, hanem az, aki azt mondta neki: Fiam vagy te, ma szültelek téged (Zsolt 2, 7). És ahogy más helyen is mondja: Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint (Zsolt 110, 4)” Nekünk Jézus Krisztus az örök főpapunk, és ezt már Isten nem változtatja meg soha. 

ASSISI SZENT FERENC TITKOS ÉLETLÉPCSŐI 4.

ASSISI SZENT FERENC TITKOS ÉLETLÉPCSŐI 

Ott áll újdonsült formaruhájában a mennyei Atya öntudatos gyermekeként Francesco. 

Az álomlátás megadta az élet feladatát: az Úrnak kell szolgálni. Csak arra kell rájönnie: hogyan? A San Damiano bencés kolostortemplom falán függ egy keleti pompában megfestett feszület. Francesco nagyon vonzódik a megfeszített Krisztushoz. Képe előtt sokat imádkozik. Egyre jobban érzi, hogy onnan, a keresztről jöhet tökéletes útbaigazítás, hiszen a világ megváltása ilyen formában ment végbe annak idején. Egyik csendes kérésére végre elhangzott a Mester válasza: „Vade, Francisce, repara domum meam, quae, út vides, labitur”. (Eredj, Ferenc, javítsd meg házamat, amely mint látod, düledezik) Ez váratlan kegyelem! Az örökkön élő Krisztus képe megelevenedik, megszólal, őhozzá beszél, és megbízza az Isten háza rendbetételével. Micsoda kitüntetés! Azonnal észre is veszi, hogy a kedves, öreg templomra bizony ráfér a renoválás. A falakból kövek hiányoznak, mállik a vakolat. Indul, köveket gyűjt, válogat. Habarcsot kever, foltozza a falakat. Aztán hosszú fáradozás után boldogan mutatja Urának: a parancsodat teljesítettem. Igen ám, de a völgyben is áll egy réges-régi kápolnácska. Mennyezetén a Boldogságos Szent Szűz trónol mennyei udvartartásával körülvéve. Az egyszerű nép csak Angyalos Boldogasszonynak becézi. Van ott is tennivaló bőven. Szorgoskodása nyomán felújul az is. Az Úr Édesanyja is örömmel tekint rá trónjáról. Aztán még harmadikat is talál, amely rászorul gondos munkájára. Elkészül az is. Végzett valóban? Újabb kegyelem ébredezik immár a lelkében: Az Isten igazi háza az Egyház. A vajon rendben van? A lelkek virulnak az igazság és szeretet boldogító özönében? Igaz, a világtörténelem legelismertebb pápája, III. Ince ül Szent Péter trónján. Ő maga azonban érzi, hogy Jézus szentséges szellemisége, az evangéliumi egyszerűség kezd eltűnni a nagyúri pompa hullámaiban. Álmában megrettenti látomása: a Lateráni bazilika, az Egyház templomainak feje, rengeni kezd, oszlopai meggörbülnek, még néhány perc és összeomlik. Ő pedig csak rémülten nézi, kiáltana segítségért, de elcsuklik a hangja. Ekkor valahonnan előlép egy sovány, aprótermetű férfi, durva zsákruhája kötéllel megkötve, csuklyája hátrabillen a vállára. Nem rémüldözik, nem jajveszékel. Nem is fél. Bátran odalép a veszély közelébe, megragad két óriási oszlopot, és a pápabámuló szeme láttára helyre rántja az egész épületkolosszust. Mint egy újkori Sámson, úgy áll. Csakhogy az egykori Sámson óriás volt, aki rendkívüli isteni erővel küzdött a filiszteusok ellen, de ostobán elárulta roppant ereje titkát és ettől megfosztva, megvakítva Dágon templomának főoszlopait ragadta meg. Szétrántotta azokat, ledöntötte a hal-bálvány házát, és a romok alá temette a választott nép megcsúfolóinak ezreit. A pápa pedig elgondolkodott: mit jelenthet ez az álom? Valami új erőt, amely megóv a romlástól, maga sem rombol, amikor megújít. Az erő pedig nem belőle árad, hanem valami titokzatos forrásból, amely csak a kegyelmek Ura lehet. A látomást titkon őrzi szívében.

Évközi 2. hét hétfő

Évközi 2. hét hétfő 

1Sám 15,16-23; Mk 2,18-22

„Többet ér az engedelmesség, mint a véres áldozat, és a szófogadás többet, mint a kosok hájának bemutatása” 

Saul meglepődött, amikor Sámuel közölte vele, hogy a nép követelése szerint ad az izraelitáknak királyt. Lesz majd uralkodójuk, mint a többi népnek. Trónszéken ülve dicsekedhet pompájával parádézhatnak, amikor hadba kell vonulni az ellenséggel szemben. Mindez megéri Isten ószövetségi népének? Vállalják az egyre nagyobbodó adókat, eltűrik, hogy a zsidó legényeket besorolja majd katonának, ló ápolónak, mesterembereknek, a lányokat szakácsnőnek, szobalánynak? Ha ezt önként vállalják, ám legyen vágyaik szerint! De majd ne panaszkodjanak! Amikor mindezt tudatosan vállalták, Isten azt is megmondta, hogy a királynak engedelmeskednie kell az egy igaz Istennek. Az alapállás Isten és a nép között nem változik, mert az Úr mindig Isten marad, aki végtelen hatalom, és mindig népének Ura, de egyben jóságos Atyja is. Saul egy ideig híven állta is Isten szolgálatát. Isten megüzente Sámuel prófétával, hogy meg kell támadnia az amalekiták népét, mert nagyon gonoszul bántak az izraelitákkal, amikor a negyven esztendős pusztai vándorlás végéhez közeledett. A hosszú úton kifáradt a nép. Mózes az amalekitáktól vizet és élelmet kért fizetés ellenében. Gonosz támadás volt a válasz. Ezt Saul idejében akarta megbüntetni az Úr a kemény ítélettel: le kell győzni őket,átok alá helyezni minden gazdagságot. Elvinni onnan semmit nem szabad: ez volt az Úr parancsa. Saul zömmel végre is hajtotta a súlyos ítéletet. Voltak azonban olyan tanácsadók, akik szerint az értékek és az élőállatok hasznosíthatók lennének otthon is. Hogy Isten is részesüljön, ne szólhasson semmit, nagy véres áldozat bemutatását rendelte el Saul. Amikor Isten ezt Sámuelnek szóvá tette, elment a helyszínre az idős próféta, és keményen tudtára adta a királynak, hogy Isten zokon vette parancsa megszegését. Saul jó szándékot emlegetett mentségül, és a nagy áldozat-bemutatást a szerzett zsákmányból. Erre válaszolt Isten szavaival Sámuel: „Vajon egészen elégő áldozatokat s véres áldozatokat akar-e az Úr, s nem inkább azt, hogy engedelmeskedjenek az Úr szavának? Többet ér az engedelmesség, mint a véres áldozat, és a szófogadás többet, mint a kosok hájának bemutatása, mert a varázslás bűnével ér fel az ellenszegülés, és a bálványimádás vétkével az engedelmesség megtagadása. Mivel tehát megvetetted az Úr szavát, azért az Úr is megvetett téged, hogy ne légy tovább király”(1Sám 15,22-23) Ez az isteni ítélet él ma is, érvényes minden vezetőre, aki Isten szavát megtagadja és saját esze szerint akar boldogulni a nép kárára.

Évközi 2. hét vasárnap

„Járuljunk ezért bizalommal a kegyelem trónja elé”

Az Ószövetségben Isten szövetséget kötött Izrael népével. Magához rendelte Mózest, Áron és két fiát, ezeken kívül hetven bölcs öreg férfit. Közülük Istenhez egészen közel csak Mózes mehetett. Ezzel jelezte az Úr, hogy végtelenül nagyobb ő, mint az egész világ, és óriási kiváltság, hogy egy néppel szövetséget köt. Aztán Isten elmondta Mózesnek a szövetség feltételeit, Mózes pedig közvetítette népének az Úr szavait Isten véres áldozatokat kért népétől, hogy átérezzék a szövetség komolyságát. Az áldozatok vérével aztán Mózes meghintette a népet. A ruhájukra rászáradt vérfolt lett a szövetség örök pecsétje.(Kiv 24) Isten ezután állandó szolgálatra papokat rendelt. Az ő hivatásuk lett a napi áldozatokat bemutatni az Úrnak. Jézus szenvedése előtt az utolsóvacsorán újszövetséget kötött az egész emberiséggel. Ezen a csodálatos szertartáson csak a kiválasztott apostolok vettek részt. Jézus nem állatok vérét ontatta ki, hanem a kehelybe öntött bort saját vérévé változtatta, és ezt ajánlotta fel az összes emberért, köztük Mózesért, Áronért és az Ószövetség minden tagjáért is. „A vacsora végén fogta a kelyhet, és azt mondta: Ez a kehely az újszövetség az én véremben, amely értetek kiontatik”. (Lk 22,20) Másnap pedig a kereszten feláldozta önmagát engesztelésül mindannyiunk bűneiért. Ilyen tökéletes áldozata csak a tökéletes főpapnak lehetett. Jézus, ugyanis mint Fiú képviseli önmagában az Atyát, akinek áldozatul adja egész emberségét. De megjeleníti az összes embert is, hiszen a megtestesülés révén mindannyiunk testvére lett. Ismeri vétkeinket is: „Mert nem olyan főpapunk van, aki nem tud részvéttel lenni gyengeségeink iránt, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűnt kivéve”.(Zsid 4,15) Bűneink, gyengeségeink nyitott könyvként állnak előtte: „Megítéli a szív gondolatait és szándékait. Semmiféle teremtmény nem láthatatlan a színe előtt, sőt, minden mezítelen és nyitott annak a szeme előtt, akinek elszámolással tartozunk” (12-13) Látja tehát mindenki gonoszságát és hálátlanságát is, mégis szenved és meghal értük is. Ezek után egészen természetes a levélíró ajánlása: „Mivel tehát olyan kiváló főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, tartsunk ki a hitvallás mellett”(14) Az Ószövetség főpapjai Árontól kezdve gyenge emberek voltak. Különösen elmarasztalhatók a Jézus ügyében eljáró Annás és Kaifás, akik az Úr perében nem az igazságot keresték, hanem a maguk igazát, és mindent elkövettek azért, hogy Jézust keresztre feszíttessék. „Járuljunk ezért bizalommal a kegyelem trónja elé, hogy irgalmasságot nyerjünk, és kegyelmet találjunk az alkalmas időben való segítségre” (16) Ne próbáljuk úgy felfogni a magunk ügyét, hogy mi nem követtünk el bizonyos vétkeket, igyekeztünk némi jót tenni, nekünk tehát megjár az isteni jutalom. Az is kegyelem, hogy ha minket az Úr megóvott sok lehetséges rossztól. A kereszt trónján látott Krisztus alázata legyen a példánk, és irántunk tanúsított irgalma tegye tökéletesebbé bizalmunkat és hűségünket!

ASSISI SZENT FERENC TITKOS ÉLETLÉPCSŐI 3.

ASSISI SZENT FERENC TITKOS ÉLETLÉPCSŐI

Az édesanya gondoskodó szeretete sokat jelentett Francesco számára.

Az akkori gyerekek szerencsés sorsa szerint nyilván járt iskolába, ott rendszeresen tanulta a hittant. Nyugodtan feltételezhetjük, hogy volt elsőáldozó, tehát gyónni, áldozni szokott, és bérmálkozott is. A keresztségben kapott megszentelő kegyelmet így szentségi kegyelemmel növelni tudta. A napi ima sem hiányozhatott az életéből. Az anyai nevelés jól vezette Isten útján. Az ifjúsága idejéből már több konkrétumot is tudunk. Vidám természete, jó szíve volt. Ez azt sejteti, hogy tudott örömöt szerezni barátainak, tehát a szeretet gyakorlása naponta növelhette benne az Isten Országának kiteljesedését. Ő ugyan később erős megtérésről beszél, és ez arra enged következtetni, hogy a serdülő kor nem éppen későbbi szerzetesi életének előfutamaként élt emlékezetében, de nem jelent föltétlenül kicsapongó életstílust. Emlékirataiban azt fájlalja, hogy ebben az időszakban rémült félelemmel menekült a szenvedőktől. Ez jó szándékkal úgy is magyarázható, hogy a gyerek és az ifjú is élni akar, vidáman és boldogan szeretne élni, fél a betegségtől, a szenvedéstől. Ez még nem bűn. Meglegyintette az érvényesülés szele is. Szeretett volna hírnevet szerezni. Ezért beállt katonának. A szomszédos városok kis vetélkedései szolgáltak lehetőséggel „a hősiesség” igazolására. Ő megsebesült, fogságba került. Aztán újra hadba akart szállni, amikor a kegyelem egy álom keretében segítségére sietett. Azt álmodta, hogy hatalmas lovagteremben jár. Pompás páncélok, kardok, lándzsák és egyéb fegyverek sorakoztak körülötte. Izgalommal válogatta a legszebbeket. Úgy gondolta, hogy ha ezeket felölti, aztán ügyesen forgatja a harcban, hírnevet szerez, felfigyelnek rá, kitüntetik. Ekkor egy hang törte meg az álmodozás csöndjét: „Francesco! Ki adhat neked többet: az Úr vagy a szolga?” Dobbanó szívvel, de okosan válaszolt: „Az Úr.” „Akkor miért szolgának akarsz szolgálni, szolgálj az Úrnak!” – Ez a hang beivódott lelkébe. Visszafordult útjáról, és örökre hátat fordított a hadiszerencsének. Lelket ébresztő kegyelem: nem azzal kell híressé válni, hogy sebet, esetleg halált osztogatok, özvegyet és árvát sújtok fájdalommal. Eladta paripáját és hadi felszerelését. Az árát egyik szegény templom tatarozására ajándékozta. Újabb kegyelem: a szegény pap félt a pénzzel fukarkodó apa haragjától, odaadta tehát Pietro di Bernardonénak. Az apáé volt a ló és minden egyéb. Francesco megtanulta, hogy nem más pénzével kell jótékonykodni. Ugyanerre a következtetésre jutott, amikor beállt apja boltjába, és a rongyos koldusnak drága kelmét adott ingyen. Apja ekkor már házi őrizetbe vetette, a püspöki bíróságra cipelte fiát. Ott vádolta, mint bűnözőt. Ekkor érinti meg élete egyik legnagyobb kegyelme: leveti minden ruháját, visszaadja apjának ezekkel a szavakkal: Mindent visszaadtam neked, apám, amit kaptam tőled. Kitagadtál, már nem vagyok a fiad. Eddig azt mondtam: Pietro di Bernardone az apám. Mától kezdve csak ezt fogom mondani: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy. Nem bosszú ébred lelkében, hanem megérett benne a jézusi tanítás: „Ne aggódjatok tehát és ne mondogassátok: Mit együnk, vagy mit igyunk? Vagy mibe öltözködjünk? Mert ezeket a pogányok keresik. Hiszen tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van. Ti keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és mindezt megkapjátok hozzá. Ne aggódjatok tehát a holnapért: a holnapi nap majd aggódik önmagáért. Elég a napnak a maga baja”. (Mt 6,31-34) Ez volt Francesco életének egyik legfontosabb kegyelme. A keresztségben kapott megszentelő kegyelem Isten gyermekévé avatta őt, mint minden megkeresztelt embert. De átérezni ott a püspök mellett állva tudta igazán: valóban Isten gyermeke vagyok. Zsákot kerített. Három lukat vágott rá. Feje és két keze kifért azokon. A teste körül lötyögő ruhát derekához szorította egy kötéldarabbal. Előkelő föveg helyett esetlen csuklyát szerkesztet. Új ember, új ruha, új életforma született Isten kegyelméből.

A év január 19.

„íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit"

Jézus sem keresztelkedése alkalmával, sem nyilvános működése idején, nem mutatkozott be azonnal Istenként. Lassan ébresztette rá hallgatóit fenséges tanításával és hatalmas csodatetteivel erre az igazságra. Szent Máté és Szent Lukács az evangéliumukat, Jézust emberi születésének elbeszélésével kezdik. Máté csak az első fejezetben jegyzi fel Péter hitvallását: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia". (Mt 16,) Szent János Jézus isteni személyiségével kezdi evangéliumát. „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél" (Jn 1, 1-2) Ő az Atya tökéletes önismerete, aki az isteni értelem síkján születik. Kezdettől fogva úgy akarta az Atya, hogy majd a világ teremtésekor már Ő legyen a teremtmények ősmintája, de nem isteni alakjában, hanem a majdani emberi természetével: lelke a szellemek, teste az anyagok mintája. Aztán az emberiség történetének egy pontján a megtestesülés meg is történt: „Az Ige testté lett, és köztünk lakott, és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal". (Jn 1, 14) János tehát gyönyörű nyitányt nyújt olvasóinak, hogy a krisztusi történet minden szavát ennek világosságában lássa és értse mindenki. János apostol előbb Keresztelő János tanítványa volt. Valószínűleg ő is ugyanúgy gondolkodott, mint a többi ember: a Keresztelő bizonyára a Messiás. Aztán az ő megnyilatkozásaiból megtanulta az igazságot: „Ő megvallotta, és nem tagadta, és megvallotta: Nem én vagyok a Krisztus".(Jn 1, 20) Aztán így nyilatkozott: „a pusztában kiáltó szava vagyok: Tegyétek egyenessé az Úr útját!" (23) Mert „én vízzel keresztelek, de köztetek áll az, akit ti nem ismertek. Ő az, aki utánam, jön, akinek a saruszíját megoldani sem vagyok méltó"(26-27) Aztán kifejti azt is, miért olyan nagy méltóság Ő: „Aki utánam, jön, megelőz engem, mert előbb volt, mint én" (Jn 1, 15) Ezt a mai szakaszban meg is ismétli:Ő az, akiről mondtam, utánam, jön egy férfi, aki megelőz engem, mert előbb volt, mint én. Én nem ismertem őt, de azért jöttem vízzel keresztelni, hogy őt megismertessem Izraellel." (30-31) Mit állít ezzel János? Hiszen ő már hat hónapos magzat volt, amikor Jézus fogantatott. Nyilván Jézus isteni személyére utal, aki öröktől fogva van. Elfogadható mindenki számára a Keresztelő tanúságtétele? „János tanúságot tett és azt mondta: Láttam, hogy a Lélek, mint galamb leszállt az égből és rajta maradt. Nem ismertem őt, de aki azért küldött, hogy vízzel kereszteljek, azt mondta nekem: Akire látod a Lelket leszállni és rajta maradni, Ő az, aki Szentlélekkel keresztel. Én láttam, és tanúságot tettem arról, hogy ő az Isten Fia"(32-34) Aztán negyven nap múlva Jézus arrafelé sétált. A Keresztelő pedig észrevette, és így szólt:„íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét"(1,29) Ezzel meghirdeti, hogy beteljesedett az ősevangélium, amit Isten a bűnbánó ősszülőknek adott: „Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, ivadékod és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja fejedet, te pedig a sarkát mardosod". (Ter 3, 15) Egykor a Fiúisten isteni alakjában győzött a sátánon, most pedig emberi alakjában, teste szenvedéseivel és halálával fog újra győzni. Mi pedig, most élő hívek, a Biblia évében János apostol gyönyörű nyitányának fényében boldogan olvassuk az egész Bibliát: minden sora Jézusról, az Isten Fiáról szól.