ASSISI SZENT FERENC TITKOS ÉLETLÉPCSŐI
Az édesanya gondoskodó szeretete sokat jelentett Francesco számára.
Az akkori gyerekek szerencsés sorsa szerint nyilván járt iskolába, ott rendszeresen tanulta a hittant. Nyugodtan feltételezhetjük, hogy volt elsőáldozó, tehát gyónni, áldozni szokott, és bérmálkozott is. A keresztségben kapott megszentelő kegyelmet így szentségi kegyelemmel növelni tudta. A napi ima sem hiányozhatott az életéből. Az anyai nevelés jól vezette Isten útján. Az ifjúsága idejéből már több konkrétumot is tudunk. Vidám természete, jó szíve volt. Ez azt sejteti, hogy tudott örömöt szerezni barátainak, tehát a szeretet gyakorlása naponta növelhette benne az Isten Országának kiteljesedését. Ő ugyan később erős megtérésről beszél, és ez arra enged következtetni, hogy a serdülő kor nem éppen későbbi szerzetesi életének előfutamaként élt emlékezetében, de nem jelent föltétlenül kicsapongó életstílust. Emlékirataiban azt fájlalja, hogy ebben az időszakban rémült félelemmel menekült a szenvedőktől. Ez jó szándékkal úgy is magyarázható, hogy a gyerek és az ifjú is élni akar, vidáman és boldogan szeretne élni, fél a betegségtől, a szenvedéstől. Ez még nem bűn. Meglegyintette az érvényesülés szele is. Szeretett volna hírnevet szerezni. Ezért beállt katonának. A szomszédos városok kis vetélkedései szolgáltak lehetőséggel „a hősiesség” igazolására. Ő megsebesült, fogságba került. Aztán újra hadba akart szállni, amikor a kegyelem egy álom keretében segítségére sietett. Azt álmodta, hogy hatalmas lovagteremben jár. Pompás páncélok, kardok, lándzsák és egyéb fegyverek sorakoztak körülötte. Izgalommal válogatta a legszebbeket. Úgy gondolta, hogy ha ezeket felölti, aztán ügyesen forgatja a harcban, hírnevet szerez, felfigyelnek rá, kitüntetik. Ekkor egy hang törte meg az álmodozás csöndjét: „Francesco! Ki adhat neked többet: az Úr vagy a szolga?” Dobbanó szívvel, de okosan válaszolt: „Az Úr.” „Akkor miért szolgának akarsz szolgálni, szolgálj az Úrnak!” – Ez a hang beivódott lelkébe. Visszafordult útjáról, és örökre hátat fordított a hadiszerencsének. Lelket ébresztő kegyelem: nem azzal kell híressé válni, hogy sebet, esetleg halált osztogatok, özvegyet és árvát sújtok fájdalommal. Eladta paripáját és hadi felszerelését. Az árát egyik szegény templom tatarozására ajándékozta. Újabb kegyelem: a szegény pap félt a pénzzel fukarkodó apa haragjától, odaadta tehát Pietro di Bernardonénak. Az apáé volt a ló és minden egyéb. Francesco megtanulta, hogy nem más pénzével kell jótékonykodni. Ugyanerre a következtetésre jutott, amikor beállt apja boltjába, és a rongyos koldusnak drága kelmét adott ingyen. Apja ekkor már házi őrizetbe vetette, a püspöki bíróságra cipelte fiát. Ott vádolta, mint bűnözőt. Ekkor érinti meg élete egyik legnagyobb kegyelme: leveti minden ruháját, visszaadja apjának ezekkel a szavakkal: Mindent visszaadtam neked, apám, amit kaptam tőled. Kitagadtál, már nem vagyok a fiad. Eddig azt mondtam: Pietro di Bernardone az apám. Mától kezdve csak ezt fogom mondani: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy. Nem bosszú ébred lelkében, hanem megérett benne a jézusi tanítás: „Ne aggódjatok tehát és ne mondogassátok: Mit együnk, vagy mit igyunk? Vagy mibe öltözködjünk? Mert ezeket a pogányok keresik. Hiszen tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van. Ti keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és mindezt megkapjátok hozzá. Ne aggódjatok tehát a holnapért: a holnapi nap majd aggódik önmagáért. Elég a napnak a maga baja”. (Mt 6,31-34) Ez volt Francesco életének egyik legfontosabb kegyelme. A keresztségben kapott megszentelő kegyelem Isten gyermekévé avatta őt, mint minden megkeresztelt embert. De átérezni ott a püspök mellett állva tudta igazán: valóban Isten gyermeke vagyok. Zsákot kerített. Három lukat vágott rá. Feje és két keze kifért azokon. A teste körül lötyögő ruhát derekához szorította egy kötéldarabbal. Előkelő föveg helyett esetlen csuklyát szerkesztet. Új ember, új ruha, új életforma született Isten kegyelméből.
Az édesanya gondoskodó szeretete sokat jelentett Francesco számára.
Az akkori gyerekek szerencsés sorsa szerint nyilván járt iskolába, ott rendszeresen tanulta a hittant. Nyugodtan feltételezhetjük, hogy volt elsőáldozó, tehát gyónni, áldozni szokott, és bérmálkozott is. A keresztségben kapott megszentelő kegyelmet így szentségi kegyelemmel növelni tudta. A napi ima sem hiányozhatott az életéből. Az anyai nevelés jól vezette Isten útján. Az ifjúsága idejéből már több konkrétumot is tudunk. Vidám természete, jó szíve volt. Ez azt sejteti, hogy tudott örömöt szerezni barátainak, tehát a szeretet gyakorlása naponta növelhette benne az Isten Országának kiteljesedését. Ő ugyan később erős megtérésről beszél, és ez arra enged következtetni, hogy a serdülő kor nem éppen későbbi szerzetesi életének előfutamaként élt emlékezetében, de nem jelent föltétlenül kicsapongó életstílust. Emlékirataiban azt fájlalja, hogy ebben az időszakban rémült félelemmel menekült a szenvedőktől. Ez jó szándékkal úgy is magyarázható, hogy a gyerek és az ifjú is élni akar, vidáman és boldogan szeretne élni, fél a betegségtől, a szenvedéstől. Ez még nem bűn. Meglegyintette az érvényesülés szele is. Szeretett volna hírnevet szerezni. Ezért beállt katonának. A szomszédos városok kis vetélkedései szolgáltak lehetőséggel „a hősiesség” igazolására. Ő megsebesült, fogságba került. Aztán újra hadba akart szállni, amikor a kegyelem egy álom keretében segítségére sietett. Azt álmodta, hogy hatalmas lovagteremben jár. Pompás páncélok, kardok, lándzsák és egyéb fegyverek sorakoztak körülötte. Izgalommal válogatta a legszebbeket. Úgy gondolta, hogy ha ezeket felölti, aztán ügyesen forgatja a harcban, hírnevet szerez, felfigyelnek rá, kitüntetik. Ekkor egy hang törte meg az álmodozás csöndjét: „Francesco! Ki adhat neked többet: az Úr vagy a szolga?” Dobbanó szívvel, de okosan válaszolt: „Az Úr.” „Akkor miért szolgának akarsz szolgálni, szolgálj az Úrnak!” – Ez a hang beivódott lelkébe. Visszafordult útjáról, és örökre hátat fordított a hadiszerencsének. Lelket ébresztő kegyelem: nem azzal kell híressé válni, hogy sebet, esetleg halált osztogatok, özvegyet és árvát sújtok fájdalommal. Eladta paripáját és hadi felszerelését. Az árát egyik szegény templom tatarozására ajándékozta. Újabb kegyelem: a szegény pap félt a pénzzel fukarkodó apa haragjától, odaadta tehát Pietro di Bernardonénak. Az apáé volt a ló és minden egyéb. Francesco megtanulta, hogy nem más pénzével kell jótékonykodni. Ugyanerre a következtetésre jutott, amikor beállt apja boltjába, és a rongyos koldusnak drága kelmét adott ingyen. Apja ekkor már házi őrizetbe vetette, a püspöki bíróságra cipelte fiát. Ott vádolta, mint bűnözőt. Ekkor érinti meg élete egyik legnagyobb kegyelme: leveti minden ruháját, visszaadja apjának ezekkel a szavakkal: Mindent visszaadtam neked, apám, amit kaptam tőled. Kitagadtál, már nem vagyok a fiad. Eddig azt mondtam: Pietro di Bernardone az apám. Mától kezdve csak ezt fogom mondani: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy. Nem bosszú ébred lelkében, hanem megérett benne a jézusi tanítás: „Ne aggódjatok tehát és ne mondogassátok: Mit együnk, vagy mit igyunk? Vagy mibe öltözködjünk? Mert ezeket a pogányok keresik. Hiszen tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van. Ti keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és mindezt megkapjátok hozzá. Ne aggódjatok tehát a holnapért: a holnapi nap majd aggódik önmagáért. Elég a napnak a maga baja”. (Mt 6,31-34) Ez volt Francesco életének egyik legfontosabb kegyelme. A keresztségben kapott megszentelő kegyelem Isten gyermekévé avatta őt, mint minden megkeresztelt embert. De átérezni ott a püspök mellett állva tudta igazán: valóban Isten gyermeke vagyok. Zsákot kerített. Három lukat vágott rá. Feje és két keze kifért azokon. A teste körül lötyögő ruhát derekához szorította egy kötéldarabbal. Előkelő föveg helyett esetlen csuklyát szerkesztet. Új ember, új ruha, új életforma született Isten kegyelméből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése