ANKIRIAI SZENT KELEMEN

Szent Kelemen

Kelemen a galáciai Ankirában született pogány atyától és keresztény anyától. Atyja korai halála után anyja nevelte és kereszteltette meg. A gyermek jó előhaladást tanúsított a keresztény életben. 12 éves volt, amikor halálos ágyán fekvő anyja megjövendölte neki a vértanúságot. Anyja halála után anyja barátnője, a gazdag, istenfélő és gyermektelen Szofia vette őt magához és saját jó példájával nevelte a keresztény erényekben. Abban az időben nagy éhség támadt Galáciában. Egyes pogányok, élelmiszer hiányában kidobták gyermekeiket. Szófia összeszedte ezeket a szerencsétleneket, táplálta és nevelte őket. Nagy segítségére volt ebben Kelemen. Tanította ezeket a gyermekeket és készítette a szent keresztségre. Erényes életének híre volt, hogy 20 éves korában megválasztották Ankira püspökévé. Nemsokára kitört Dioklécián császár üldözése a keresztények ellen. Kelement is elfogták, kihallgatásra vitték, és ő bátran megvallotta hitét. Sok kínzást kellett kiállnia különböző városokban különböző hóhéroktól 28 éven keresztül. Csodálták, hogy ezek ellenére élve maradt. Fára függesztették, éles vasakkal szaggatták, úgy, hogy csontjai kilátszottak. Ütötték, lassú tűzön sütögették. Isten csodásan meggyógyította a szenvedő testet. Börtönbe vetették, vadállatok eledelére adták, zsákba varrva tengerbe dobták, mégis sértetlen maradt. Kínzásai közben sok csodát tett, betegeket gyógyított és sok pogányt térített Krisztus hitére. Vértanúi halála istentisztelet közben történt. Az oltárnál állva, az üldözők rátörtek, hátulról levágták fejét, amely az oltárra esett. Ez 312. január 23-án történt.

6. nap Bizonyság

BIBLIAI GONDOLATOK ÉS IMÁDSÁGOK AZ IMAHÉT NAPJAIRA
6. nap Bizonyság

 
Kiv 2,15–22 Mózes Midján kútjánál
Zsolt 91 Azoknak az éneke, akiknek az Úr a menedék
1Jn 4,16–21 A teljes szeretet kiûzi a félelmet
Jn 4,11–15 „Örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.”

Közös imahét a keresztény egyházak tökéletes közösségéért
„Aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne” (Jn 4,14)

 
A szamáriai asszony talpraesett nő volt. Amikor kiderült, hogy öt férje is volt, arra kell következtetnünk, hogy szemre való menyecskeként ment férjhez egy rövid özvegység után. Ugyanez ismétlődhetett meg még négy esetben, hiszen Jézus a mindentudó örök Bíró fogalmazza meg: „Jól mondtad, hogy nincs férjed, mert volt ugyan öt férjed, de akid most van, az nem férjed” (17-18) Jézust a szamáriai asszony 30-32 éves zsidó férfinek látta a kútnál. Fogalma sem volt arról, hogy ez az életkor az isteni természete mellé felvett emberségének a kora. Személye időtlen, örök, amit  a 110. zsoltárban így énekel meg Dávid király: „A hajnalcsillag előtt szültelek téged”, (3) ami azt jelenti, hogy Jézus, az Isten Fia időtlen. Az Atyával és a Szentlélekkel együtt teremtett mindent: „Isten újra szólt: Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá”(Ter 1,26) A többi alkotó-teremtő tevékenységnél ugyan egyes számban is szól az Úr, hiszen Mózes sem tudhatott a Szentháromság titkáról:„Az ember tehát minden állatnak, az ég minden madarának és a mező minden vadjának nevet adott. De a maga számára az ember nem talált segítőtársat, aki hasonló lett volna hozzá. Ezért az Úristen álmot bocsátott az emberre, s mikor elaludt, kivette egyik oldalcsontját s a helyét hússal töltötte ki. Azután az Úristen az emberből kivett oldalcsontból megalkotta az asszonyt, és az emberhez vezette. Az ember így szólt: „Ez már csont az én csontomból és hús az én húsomból. Asszony (ÍSA)a neve, mivel a férfiből (ÍS) lett. Ezét a férfi elhagyja apját és anyját, és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test lesz”. (2,20-24) Azon lehetne vitatkozni, hogy Jézus ott és akkor isteni vagy messiási módon idézte fel a szamáriai asszony házasságait, hiszen Istenként mindentudó, Messiásként viszont majd az asszony halála után bírája lesz, tehát így is tudnia kellett. A mai napra előkészített szöveg bizonyság minősítése nyilván arra utal, hogy Jézus ezt a találkozást egy értelmes ember meggyőzésére szánta. Minden körülmény mesterkéletlen. Jézus valóban fáradt, éhes, hisz ebédidő van, szomjas is a tűző nap hevétől. Az asszony szemében ez kis diadalnak tűnő esemény: ő, a szamaritánus, a férfiak felfogásában ráadásul meg csak nő, ezen a helyen otthon van, merítő edénnyel is rendelkezik, tehát mindenképpen előnyösnek tűnik a helyzete. Jézus viszont biztos abban, hogy a már felemlített tények megnyitják az asszony lelki szemét, és Jézus első megszólalása: „Adj innom”, nemcsak a föld mélyéből merítendő vízre vonatkozik. Elsősorban arra, hiszen minden embernek legfontosabb tudnivalója: Azért vagyok a földön, hogy Istent megismerjem, szeressem, szolgáljam Önmagában és fogadott gyermekeiben, ezáltal üdvözüljek vagyis a mennyországba jussak”(Katolikus katekizmus)Másodsorban célom itt a világon, hogy okosan megtanítsam erre embertestvéreimet is. Ez a feladat az apostolkodást jelent:a családban, környezetemben, amerre járok mindenütt hirdessem: Az Isten végtelen nagy jóság, más szóval szeretet: „Láttuk és tanúságot teszünk róla, hogy az Atya elküldte a Fiút a világ üdvözítőjéül. Aki vallja, hogy Jézus az Isten Fia, abban benne marad az Isten és ő az Istenben” (1Jn 4,14-15)

A SZENVEDÉS 3.

A SZENVEDÉS
A szenvedés olyan rossz, aminek nem kéne lenni. 

Jób könyvében olvasunk utalást az asszony nagyravágyásából keletkezett szenvedés általános voltáról: „Az asszony szülötte, az ember, rövid ideig él és betelik sok nyomorúsággal; mint a virág, kinyílik és elhervad, eltűnik, mint az árnyék, és nincsen tartós maradása”(Jób 14,1-2) Ezt a megállapítást bontja ki további meglátásokkal a Bölcs: „Nagy vesződség jutott minden embernek, és súlyos iga Ádám fiainak! Attól a naptól fogva, hogy elhagyják anyjuk méhét, addig a napig,amíg el nem temetik őket mindenek anyjába, gondolatuk és szívük aggodalma, reményük és várakozásuk a bevégzés napjáig az olyané, aki trónján ül dicsőségben, és az olyané is, aki porban, hamuban gubbaszt, azé, aki bíbort és koronát visel, és az olyané is, aki durva darócba öltözik-, nem egyéb, mint harag, féltékenység, gond és habozás, a halál félelme, folytonos viszály és civakodás. Amikor pedig ágyán megpihen, éjjeli álom zavarja gondolatait, alighogy egy múlópillanatra nyugalmat talál, máris rémképekkel küszködik, megzavarodik lelke látomásától, mintha háború napján menekülnie kellene, s amikor megmenekül, felébred, és csodálkozik, hogy nincs mitől félnie. Minden élő mellett az embertől az állatig, s a bűnösök mellett hétszeresen is, ott terem még a halál és a vérontás, a viszály és a pallos, az elnyomás, éhínség, szorongatás és a csapások” (Sir 40,1-9) Az ember, azonban amíg küszködik a nem-kívántszenvedésekkel, nem nyugszik bele sorsába. Próbálja bölcsességével ellensúlyozni bajait:„Ne légy bölcs önnön szemedben, féld az Istent és kerüld a rosszat, ez egészség testednek, és életerő csontjaidnak” (Péld 3,7-8) a bölcsesség ajándékai kiutat mutatnak a bajokból: „Mert életet adnak megtalálóiknak, és gyógyulást az egész testnek” (Péld 4,22) „a nyugodt kedély a testnek is épség, a szenvedély azonban szú a csontban” (Péld 14,30) Az egészség a szenvedéssel fenyített világban Isten különleges ajándéka, amiért hálával és dicsérettel tartozunk: „Mily nagy az Úrnak irgalmassága, és irgalma azokhoz, akik hozzá térnek” (Sir 17,28) Mint minden Kegyelmet, ezt is kérni kell: „Semmi sem esik meg a földön ok nélkül, s a nyomorúság nem a földből fakad; az ember úgy születik nyomorúságra, mint a madárrepülésre. Én pedig az Úrhoz fordulnék kéréssel, Isten elé terjeszteném ügyemet, hogy az alázatosakat fölemelje, s a szomorúakat jólétbe helyezze” (Jób 5,6-8.11) „Szorongatásukban az Úrhoz kiáltottak, s ő gyötrelmükből kiragadta őket” (Zsolt 108,19) a betegség a bibliai korban még félelmetesebb szenvedés volt, mint manapság, amikor az orvostudomány igen magas fokon áll. Többet kellett várni a természetfölötti világtól a gyógyulni vágyóknak. A zsoltárokban van példa segítséget kérő imára: a 6,39,42,89 zsoltárok. A Biblia a természet eredeti, a bűnbeesést megelőző állapotának kedvelője, nem pártolja a szenvedést. Ezért dicséri és Isten áldásának minősíti az orvost és a gyógyszereket: „Becsüld meg az orvost, mert szükség van rá, hiszen a Magasságbeli rendelte őt. Istentől van az orvos minden bölcsessége, a királytól pedig ajándékban részesül. Az orvos tudománya felmagasztalja az ő fejét, és dicséretet nyer a főemberek előtt. A Magasságbeli teremtette a földből az orvosságokat, és okos ember nem iszonyodik tőlük. Velük csillapítja az orvos a fájdalmat, és belőlük készít a gyógyszerész illatos kenetet, s állít elő gyógyító írt, hogy tönkre ne menjenek az ő alkotásai és Isten békéje legyen a földön. Fiam, ha beteg vagy, ne hagyd el magadat, hanem imádkozz az Úrhoz, és meggyógyít téged. De orvost is engedj magadhoz, hisz az Úr rendelte őt, el ne távozzon mellőled, mert szükség van fáradozására. Mert van idő, amikor kezükre kell magad bíznod, és ők is könyörögnek az Úrhoz, hogy egészséget és enyhülést adjon az ő működésük által” (Sir 38,1-4.7-9.11-14)

Évközi 2 hét péntek

Évközi 2 hét péntek
Zsid 8, 6-13; Mk 3, 13-19
„Ő azonban annyival kiválóbb szolgálatot nyert, amennyivel kiválóbb szövetségnek közvetítője”

 
Jézusnak, az örök főpapnak a méltóságát még jobban kiemeli az általa megkötött újszövetség rangja. Pál apostol fel is sorolja a két szövetség fontos jellemzőit, hogy magában a kinyilatkoztatásban tudjuk mérlegelni a megállapodás szempontjait. Az Ószövetség megkötése egy kis népet érintett. Ez a nép egy nemzetet, Ábrahám utódait foglalta magába. Idegen nép fiait is be lehetett fogadni, látszólag egyenrangúvá tette a megtérteket a körülmetélés vállalása, de a zsidók később megkülönböztették ezeket. Úgy hívták őket: prozeliták. Az Újszövetség kitárta az Isten Országa kapuit. Jézus mindenkiért meghalt. Amint már a próféták látomásai is tükrözték, a világ minden tájáról özönlöttek Jeruzsálembe az idegen népek, hogy annak javaiban részük legyen. Ez a Jeruzsálem azonban nem a Sion hegyén épült város, hanem az új Jeruzsálem, amely a mennyből szállt alá. Ennek kapuira a tizenkét Jákob-fiú neve volt írva, de az alapja, már a Bárány tizenkét apostola.(Jel 21, 9-14) Őket Jézus bízta meg azzal, hogy ne egy-két prozelitát kutassanak fel a nagyvilágból, hanem így parancsolta nekik: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki nem hisz elkárhozik”. (Mk 16, 15-16) Az evangélium egyértelműen Jézus életét és tanítását jelent,i a körülmetélés testi jele helyett pedig a vízzel és Szentlélekkel való megkeresztelkedés adja az Újszövetségbe történő belépést. Az Ószövetség időleges, az Új, pedig örök: „Mert ha az első kifogástalan lett volna, bizonyára nem lett volna szükség másikra. Ezért inti őket és mondja: Íme, - mondja az Úr -, amikor újszövetségre lépek Izrael házával és Júda házával, nem a szerint a szövetség szerint, amelyet atyáikkal kötöttem azon a napon, amelyen megfogtam kezüket, hogy kivezessem őket Egyiptom földjéről. Mivel ők nem maradtak meg szövetségemben, én is megvetettem őket – mondja az Úr”. (Zsid 8, 7-9) Az első szövetség tanítása a kőtáblákon áll, a másodiké a szívekbe lesz írva: „Ez az a szövetség, amelyet Izrael házával kötni fogok azok után a napok után, -mondja az Úr. Elméjükbe adom törvényemet, s a szívükbe írom azokat; én Istenük leszek, ők, pedig az én népem lesznek, Akkor senki sem fogja majd tanítani felebarátját, és senki sem mondja a testvérének: Ismerd meg az Urat! –mert mindnyájan ismerni fognak engem, a legkisebbtől a legnagyobbig” (10-11) Az Ószövetséget állatok vérével kötötték, az Újszövetség Jézus vérével köttetett. Az Újszövetség a bűnök eltörlésének drága ideje lesz: „Én megbocsátom gonoszságaikat és bűneikre, többé már nem emlékezem” (12) (Jer, 31, 31-34) Ez kizárólag Jézus érdeme: „Rendelkezéseivel az adóslevelet, mely vádolt minket és ellenünk szólt, eltörölte, eltette az útból, és a keresztre szegezte”. (Kol 2, 14) Az újszövetség megkötésével hatálytalanította a régit: „Amikor új -ról beszélt, az előzőt elavulttá tette. Ami pedig elavul és megvénül, közel jár az enyészethez”(Zsid 8, 13)

BOLDOG LILLI SZALVÁTOR

BOLDOG LILLI SZALVÁTOR

 misszionárius vértanú 

(1853-1895) 

Szalvátor Lilli Olaszországban Aquilához közel, Cappadocia nevű helységben született. 17 éves korában lépett be a ferencesek közé a római tartományban. Nemsokára a Szentföldre küldték, ott végezte el teológiai tanulmányait és ott szentelték pappá 1878-ban. 1886-ban Törökország örmény-lakta területére, Marash-ba került, ott négy évig káplán, négy évig plébános volt. 1894- ben került Mugiuk-Deresibe. Törökországban, Mugiukderesiben volt misszionárius, mint a Szentföldi Kusztódia tagja s egyúttal a szórványban élő katolikusok plébánosa. Élettörténete rövid, de gazdag cselekedetekben, melyek Isten és felebarátai iránti szeretetét bizonyítják. S életének megkoronázása a vértanúság volt. Plébániája 7 más buzgó örmény hívével együtt lett vértanú, ezek egy törzshöz tartoztak, olyanhoz, mely évszázadok során megőrizte hűségét Istenhez és az Egyházhoz nehéz körülmények között. Rövid pár éves működése folyamán igyekezett a szórványban élő keresztény családokat egymáshoz közelebb vinni, megélhetésüket és vallásuk gyakorlását, a gyermekek oktatását biztosítani. Ezért tekintélyes területet vásárolt, ott három kis falut alapított, ahol a keresztény családok meg tudtak élni. Példája vonzotta híveit az Isten- és emberszeretetre, nagylelkűségre. Felkarolta a betegeket, szegényeket, kedvencei voltak a gyermekek. Nyitott volt a másvallásúak felé is szociális tevékenységével, okos tanácsaival. Hívei szerették, a muzulmánok is tisztelték. Egy pestisjárvány idején egyszerre orvos volt és pap: házról-házra járva felkereste a betegeket, orvossággal s vigasztalással segítségükre volt. Elve volt, hogy a papnak, aki hisz Istenben, nem kell félnie a veszélyektől, és szerencsétlen testvéreinek akkor is segítségére kell lennie, amikor őket rokonaik elhagyják. Amikor a keresztényüldözés megkezdődött, de még nem ért el hozzájuk, ajánlották neki, menjen biztonságosabb helyre. Azt felelte: „Nem hagyhatom el nyájamat, ha szükséges, inkább velük együtt halok meg.” S ott maradt. 1895. nov. 19-én muzulmán katonák törtek rá. Hittagadásra akarták rávenni. Felelete határozott hitvallás volt. Egyenlőre nem ölték meg, csak megsebesítették. Három nap múlva újra rájuk törtek, s Szalvátort és hét hívét elhurcolták. Kétórai menet után egy patakhoz értek. A parancsnok, még egyszer felszólította őket, tagadják meg hitüket. Szalvátor felelete az volt: Csak Krisztust ismerem el uramnak. A többiek is azt válaszolták: Megölhettek bennünket, de vallásunkat nem tagadjuk meg. A katonák először a papot szúrkálták agyon bajonettel, utána hasonló módon végezték ki a többi hét keresztényt. II. János Pál 1982-ben avatta őket boldoggá.
A szentatya boldoggá avatási beszédéből:
„Ezek a vértanúk, akiket oltárra emeltünk, a lelki erősségnek és a Krisztus iránti szeretetnek példáját mutatják meg nekünk. Tanúságtételük minket is bátorságra és reményre ösztönöz. Lehetséges, még a legnehezebb körülmények között is, követni Isten törvényét és legyőzni az akadályokat, melyek a vallásos élet útjában állnak.”

Imádság:

Kérünk mindenható Istenünk, hogy Boldog Szalvátor és vértanú társai példáján
felbuzdulva mi is lelkünkbe véssük Fiad szeretetének és szenvedésének
szent jeleit, és mindig gazdagon tapasztaljuk fogyhatatlan békéd áldását. Ki
élsz és uralkodol mindörökkön örökké.

5. nap Kinyilatkoztatás

BIBLIAI GONDOLATOK ÉS IMÁDSÁGOK AZ IMAHÉT NAPJAIRA
5. nap Kinyilatkoztatás

 
Merítőedényed sincs, a kút is mély Jn 4,11
Ter 46,1–7 Isten így szólt Jákobhoz: Ne félj lemenni Egyiptomba!
Zsolt 133 Ó, mily szép és mily gyönyûséges,ha a testvérek egyetértésben élnek!
ApCsel 2,1–11 A pünkösd napja
Jn 4,7–15 „Merítőedényed sincs, a kút is mély”

Közös imahét a keresztény egyházak tökéletes közösségéért
„Merítő edényed sincs, a kút is mély” (Jn 4,7-15)

 
Jézus a beszélgetést ezzel a felszólítással kezdi: „Adj innom!” (Jn 4,7) Az asszony szamaritánus, azonnal a maga sérelmeit vágja vissza a zsidó férfinak: „Hogyan? Zsidó létedre tőlem, szamáriai asszonytól kérsz inni?” (9) Az asszonytól kérni valamit, elismerni, hogy a közmeggyőződésre fittyet hányva most itt nem az a fő, hogy a segíteni tudó megszólítása is vétek, társadalom és nemzetellenes illetlenség, hanem ősi torzsalkodásban a versenyállás 1:0 vereség. Jézus nem hivatkozik erre a szokott szempontra. Ő nem kisdedek síkján mérkőzik. Arra utal rögtön, ami komoly nézőpontot jelent: „Ha ismernéd Isten ajándékát, s azt, aki azt mondja neked: Adj innom, inkább te kértél volna tőle, s ő élő vizet adott volna neked. (10) Uram, mondta erre az asszony, hiszen vödröd sincs, a kút pedig mély. Honnan vehetnél hát élő vizet? Csak nem vagy nagyobb Jákob atyánknál, aki ezt a kutat adta nekünk, s maga is ebből ivott a fiaival s állataival együtt? Jézus azt mondta neki feleletül: Aki ebből a vízből iszik, újra megszomjazik. De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne” (11-14) Jézus a földi és földalatti szintekről fölemeli az ember tekintetét, és ezzel az ökumenikus gondolkodás síkját is. Az asszony csak a természetes szinten, az érzékeink: szemünk, fülünk, nyelvünk és tapintásunk síkján mozog. Az emberi megismerés számára ez a kezdet, ami az állatoknál a teljes megismerés szintjét jelenti. Az ember azonban értelmes lény is. A vizet egyforma természetesen issza az állat és az ember, sőt a növény is. Az embernek azonban van más fajta élete is: Isten ugyanis gyermekeivé fogadta már az ősszülőket is. A természetünket felemelte a földi élet egyszerű szintjéről a maga életének szintjére: tud hinni, remélni és szeretni. Ennek az életnek a szintje magasabb szint, mint az állatoké és növényeké. Ennek a forrása az isteni kegyelem. Így tanítja ezt Isten Egyháza: „Jézus Krisztus hét szentséget alapított” „a szentségek jelek, amelyeket Jézus Krisztus alapított, hogy általuk természetfeletti kegyelmeket nyerjünk.”A kegyelmek két félék: van megszentelő kegyelem, amely a Mennyei Atya fogadott gyermekévé és a mennyország örökösévé teszi az embert, ezzel együtt Jézus Krisztusnak fogadott testvérévé és társ-örökösévé, meg a Szentlélek templomává avatja. A kegyelmek Isten természetfeletti ajándékai. Ajándékok, amelyeket semmivel sem tudunk megvenni, vagy kiérdemelni. A kegyelmeket tehát csak őszinte, alázatos imával tudjuk kérni.  „Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek. Mert aki kér, az kap, aki keres, az talál, s aki zörget, annak ajtót nyitnak. Melyiketek ad fiának követ, amikor az kenyeret kér tőle? Vagy ha halat kér, ki ad neki kígyót? Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyerekeiteknek, mennyivel inkább ad jót mennyei Atyátok azoknak, akik kérik” (Mt 7,7-11) „Erre az asszony kérte: Uram, adj nekem ilyen vizet, hogy ne szomjazzam többé, s ne kelljen ide járnom, meríteni. Jézus így válaszolt: Menj, hívd el a férjedet és gyere vissza! Nincs férjem, felelte az asszony. Jézus erre azt mondta neki: Jól mondtad, hogy nincs férjed, mert volt ugyan öt férjed, de akid most van, az nem férjed. Így igazat mondtál” Lám, Jézus milyen finoman okította ki az asszonyt. Aki nem Isten törvénye szerint kel egybe, az nem él Istennek tetsző házasságban. Az asszony maga is érzi: így nem lehet kegyelemben élnie.

A SZENVEDÉS 2.

A SZENVEDÉS
Milyen értelmezést kap a szenvedés Jézus Krisztusban?

Az Ószövetségben a szenvedést komoly előítélettel emlegették. A Második Törvénykönyvnek volt olyan megállapítása is, amely megdöbbenthetné a keresztény kegyeletet. Mózes írja: „Ha valaki főbenjáró bűnt követ el, s úgy végzik ki, hogy felakasztják egy fára, éjszakára ne maradjon holtteste a fán, még aznap temesd el. Mert az akasztott ember Istentől átkozott, s nem teheted földedet, amelyet az Úr, a te Istened ad neked örökségül, tisztátalanná” (MTörv 21,22) A keresztények legkedvesebb szimbóluma, hitünk szent jele. Kell hogy a kétféle jelentés valahol magyarázatot kapjon. A zsidó főtanács, amelynek elnöke a mindenkori zsidó főpap, akinek a tisztségéhez hozzátartozott, hogy évente az engesztelés napján áldozatot mutasson be önmagáért és népéért az előírt módon. (Lev 16,1-34) Önmagáért és népéért egy bikát kellett feláldozni, a véréből egy keveset vinni a Szentek Szentjébe, meg kellett hinteni a vérrel a frigyszekrényt és tömjénnel megfüstölni. Az egészen elégő áldozatok oltárának szarvait hétszer meg kellett kenni a bika vérével. Így a főpap megtisztult. Az egész nép mindezt kívülről figyelte. Ők a szent sátorba, később a salamoni templom papi részeibe nem mehettek be. Egész nap nem volt szabad semmiféle munkát végeznie senkinek. Aki ezt vagy a többi előírást nem tartotta meg, ki kellett végezni. Isten szigorúan vette parancsait. A mindenkori főpapnak kellett figyelnie, hogy mikor küldi az Úr a Messiást, a Megváltót. Jézus szenvedésének idején is ezt kellett tennie az az évi főpapnak. A főtanács jelenlétében meg kellett kérdeznie - őt, hogy Dávid családjából származik-e, és az egész ószövetségi Bibliában leírt prófétai jövendölések beteljesültek-e benne. A főpap, Kaifás csak azt kérdezte meg Jézustól: Te vagy-e a Krisztus, az áldott Isten Fia? Mire Jézus zsidó előírás szerint igent mondott. Azonnal halálra ítélték, és eldöntötték, hogy nem a zsidótörvény szerint kell kivégezni, hanem a római rabszolgák módján, keresztre feszítve Jeruzsálem város határain kívül a Golgotán. Ebből és sok más jelenségből mi derült ki? Az, hogy a Názáreti Jézus nem lehet a világ megváltója. Pilátus helytartó többször megkísérli, hogy elengedje, mert nincs semmi bűne. A válasz mindig azonos: Keresztre vele! Feszítsd meg őt! Miért ez a következetes állásfoglalás? Mert ha a fán függ, akkor átkozott, akkor nem lehet a Messiás az áldott Isten Fia. Isten pedig még ezt is eltűri. Szent Pál apostol így érvel: „Azokat viszont, akik a törvény szerinti tetteikre támaszkodnak, átok sújtja. Az Írás ugyanis azt mondja: Átkozott mind, aki nem tartja meg hűségesen, ami a törvényben van. Ebből nyilvánvaló, hogy a törvény útján senki nem válik az Isten előtt igazzá, mert az igaz a hitből él. A törvény azonban nem a hitből származik, hanem: Aki teljesíti, élni fog! Krisztus megváltott minket a törvény átkától, amikor átokká lett értünk. Hiszen az Írás szerint: Átkozott mind, aki a fán függ. Így szállt az Ábrahámnak szóló áldás Krisztus Jézus által a pogányokra, hogy a hitben elnyerjük a Lélek ígéretét” (Gal 3,10-14) Lám, ilyen jelentést kap a szenvedés Krisztusban. Az Ószövetségben gyakran átokként emlegetett szenvedés így válik az Újszövetségben boldogsággá. Így írhatja Pál: „Nagyon bízom bennetek, és szívesen dicsekszem veletek. Vigasztalás tölt el, és minden bajom közepette túlárad bennem az öröm” (2Kor 7,4)  

Évközi 2 hét csütörtök

Évközi 2 hét csütörtök           
Zsid 7. 25-8, 6, Mk 3, 7-12
„Így örökre üdvözítheti is azokat, akik általa Istenhez közelednek” 

 
A zsidó történelemben a szövetség megkötésétől Isten rendelése szerint Áron és leszármazottai voltak a főpapok és papok. Akik Isten és az emberek között közvetítettek. De ha meghalt egy főpap, annak a papi hatalma megszűnt. Új lépett a régi helyére, és végezte szolgálatát haláláig.  Csak egyetlen lett volna kivétel: az, aki a kijelölt Messiás idejében viselte ezt a tisztséget. Neki ugyanis az volt a kötelessége, hogy miután megállapítást nyert a főtanácsban a Messiás kiléte, le kellett volna térdelnie eléje, átadni részére a főpapi tisztet. Ezután az új és örök főpap szolgálata kezdődött volna töréstől mentesen. Mivel a Názáreti Jézus bírósági tárgyalásán a helyzet tisztázására lényegi kérdés nem hangzott el, csak az: „Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk!  Ő azt felelte nekik: Ha megmondom nektek, nem hiszitek el; ha pedig kérdezlek titeket, nem feleltek. De mostantól fogva az Emberfia a hatalmas Isten jobbján fog ülni. Erre mindnyájan azt mondták neki: Tehát te vagy az Isten Fia? Erre azt felelte nekik: Ti mondjátok, hogy én vagyok. Azok erre így szóltak: Mi szükségünk van még tanúságtételre? Hiszen mi magunk hallottuk a saját szájából”. (Lk 22, 66-71)„Ekkor a főpap megszaggatta ruháit, és így szólt: Mi szükségünk van még tanúkra? Hallottátok a káromkodást. Mit gondoltok? Erre azok mindnyájan halálra méltónak ítélték őt”- (Mk 14,63-64) Illő volt ugyanis, hogy ilyen főpapunk legyen, szent, ártatlan, szeplőtelen, a  bűnösöktől elkülönített, és tökéletesebb az egeknél, akinek nincs arra szüksége, hogy mint a papok mindennap a saját vétkeikért mutasson be áldozatot,…A törvény ugyanis gyarló embereket rendel papokká ; az eskü szava pedig, amely a törvény után jött, az örökké tökéletes Fiút”-(Zsolt 110,4-6) (Zsid 7,26-28)„Mindabból azonban, amit mondani akarunk, ez a legfontosabb: Olyan főpapunk van, aki a Fölség jobbján ül az egekben, mint a szentély szolgája és Az igaz sátoré, amelyet nem ember, hanem az Úr épített.  Mivel minden főpapot az ajándékok bemutatására rendelnek, ezért szükséges, hogy neki is legyen valamije, amit bemutat. Ha ő a földön volna, nem is volna pap, mert ezek a törvény szerint mutatnak be áldozatokat, az égi dolgok képmásának és árnyékának szolgálnak, ahogyan Isten Mózesnek megmondta, mikor a sátrat készítette. Nézd, - mondta -, készíts mindent arra a mintára, amelyet neked a hegyen megmutattam (Kiv 25, 40) Ő azonban most annyival kiválóbb szolgálatot nyert, amennyivel kiválóbb szövetségnek közvetítője,amely kiválóbb ígéreteken alapul”
(Zsid 8, 1-6)

PÁVIAI SZENT EPIFÁNIUSZ

PÁVIAI SZENT EPIFÁNIUSZ 

püspök
*Pávia, 438. +Padova, 497.

Amikor hildesheimi Othwin püspök 961-ben Ottó királlyal együtt Itáliába vonult, hogy a császárkoronázás tanúja legyen, épülőfélben lévő székesegyháza számára becses ereklyét akart szerezni. Itália gazdag volt az ilyen kincsekben, de adakozni nem szeretett belőlük. Othwin talált néhány klerikust, akik éjszaka feltörtek a páviai dómban néhány szarkofágot, és kivették Szent Speciosa szűz és Szent Epifániusz püspök csontjait. Amikor a rablás ismeretessé vált Páviában, Othwin püspök elbúcsúzott a császártól, és drága adományaival észak felé sietett. A hildesheimi egyház hívei ujjongva fogadták. Bármilyen megdöbbentően hat is ránk ez az epizód, el kell fogadjuk Othwin kortársaitól, akik tudósítanak róla, hogy a szent ereklyék birtoklásáért való jámbor buzgóság a megszerzés módjának megfontolásával nem sokat törődött.

Az, aki így Hildesheimben talált új nyugvóhelyet, a leghatározottabb püspöki egyéniségek egyike volt a régi római birodalom utolsó időszakában. Pávia, ahol 438-ban született, szilárd talajt nyújtott számára, ahonnan e nagyon nyugtalan időkben áldásosan tudott működni az államért és az Egyházért. Fiatalon lett pappá; életrajzírója és utóda, Szent Ennodius (+ 521) páviai püspök tanúsága szerint mintegy nyolc éven át teljesítette a ,,menny katonája pályafutásának újoncszolgálatát''. Ebben az időben bontakozott ki természetes képességeinek gazdagsága. Arcvonásainak és alakjának feltűnő szépségét, csengő hangját, határozottságát és jólneveltségét minden embertársával való kapcsolatában magasztalták. Úgy látszik, már ifjú klerikus korában különleges tehetsége volt ahhoz, hogy a civakodók közt békét teremtsen. Ezen a téren mindenesetre többet tett, mint amennyi természetes adottságaitól telt volna. Egy alkalommal egy paraszt, aki perlekedett egy pappal valami szántóföld miatt, nekitámadt a közvetítő Epifániusznak. Egész Pávia felháborodott a kedvelt szubdiákonuson esett sérelem miatt. Epifániusz azonban olyan meggyőző szeretettel bocsátott meg, hogy példája teljesen magával ragadta a perlekedőket. Saját személyének maradéktalan odaadásában rejlik sikerének voltaképpeni titka, nemcsak abban a kis vitás ügyben, hanem későbbi, nagy politikai küldetéseiben is.

Epifániuszt 466-ban szülővárosa püspökévé szentelték. Püspökségének évei egybeesnek azokkal a sok szenvedést hozó zavargásokkal, amelyek a nyugatrómai birodalom bukásához vezettek. Felső-Itália hatalmas ura ekkoriban a germán Rikimer volt Milánóban. A római császárok neki köszönhették uralmukat. Ebben a természetellenes állapotban gyakran támadtak feszültségek. 471-ben megbízták Epifániuszt, hogy simítson el egy egyenetlenséget Rikimer és apósa, Anthemiusz császár között. A püspök túlságosan fiatalnak és tapasztalatlannak érezte magát erre a feladatra, mégis vállalta ezzel a megokolással: ,,Vonzódásomat, amellyel hazámnak tartozom, nem tagadom meg.'' A kibékítés sikerült, bár nem volt tartós.

Néhány évvel később egy másik árnyékcsászár kérte a püspök segítségét a nyugati gótok ellen, akik Dél-Galliából kiindulva megkísérelték, hogy kihasználják Itália belső gyengeségét. Epifániusz nem sajnálta a fárasztó utazást az Alpokon át, sőt nem várta meg még a kedvezőbb évszakot sem, hanem rögtön télen elindult. A nyugati gótok királya, Eurik megindult a béke ilyen hírnökének láttán. A megmenekülés azonban ezúttal is csak a sors késleltetése volt. 476-ban Róma utolsó helytartóját is legyőzték a germánok, Odoaker leverte az utolsó császárt és Itália ura lett. Páviát ugyanebben az időben hódították meg és fosztották ki. Epifániusz minden befolyását érvényesítette az új uralkodónál, hogy a polgároknak az újjáépítést lehetővé tegye. Öt évre szóló adóhaladékot sikerült elérnie. A pásztor fáradhatatlanul tevékenykedett nyájáért. Ő maga régen lemondott minden fényűzésről, és úgy élt püspöki lakásában, mint a legszegényebbek. Ami ezt a régi nemességből származó rómait a barbárok támadása elleni védőbástyává tette, az nem a kifinomult kultúra és szokások, hanem a megélt Evangélium ereje. Így aztán ,,a hazáért'' való helytállása túlmutat minden nemzeti érdeken. Epifániuszban az egységnek az az egyetlen alapelve testesült meg, amely megmaradt az 5. század széteső világából, és új jövő felé vezette azt: az Egyház.

Két évtizeddel az utolsó római császár letaszítása után a keleti gótok nyomultak be Itáliába Teoderik vezetésével. Ismét Felső-Itália lett a leginkább sújtott rész, s Epifániusz ismét a béke mentsvára lett. Teoderik, aki kiválóan értett ahhoz, hogy új birodalmának minden jó energiáját felhasználja, nagy tiszteletet tanúsított Pávia püspöke iránt. Őt küldte el a burgundiai királyi udvarba, hogy ott hatezer fogoly szabadonbocsátását kérje. Epifániusz kiegészítette ezt a nagy művet, amennyiben a hazatérők számára földet és pénzt kért Teoderiktől, hogy szabadságuk ne váljék teherré. 497-ben utolsó utazására indult Ravennából Páviába. Betegsége azonban gyorsabb volt, mint a kocsija, és Pádovában beteljesedett a szent jelmondata: ,,Az élet számomra Krisztus, a halál pedig nyereség''. 

A SZENVEDÉS 1.

A SZENVEDÉS 

 
Mi a szenvedés?

Az orvosok szerint a szervezet jajszava. Vigyázz, valami zavar van a szervezetedben. Erre figyelmeztet a szervezeted jajkiáltása: igyekezz gyógyítani, hogy el ne hatalmasodjék és komolyabb bajod ne legyen. A felismert betegséget az orvostudomány eszközeivel, gyógyszerekkel gyógyítjuk. A régebbi időkben is igyekeztek megtalálni a szenvedés okát. Isten maga is alkotott olyan fát, amelynek a levelei és a gyümölcse segítettek helyreállítani a test kopásait. Ezt a nagy jótéteményt Isten örökre elvette, sőt elzárta az emberiség elől: „Amikor az embert elűzte az Éden kertjétől keletre odaállította a kerubokat és a fenyegető tüzes kardot, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat” (Ter 3,24) a paradicsomkertben elkövetett bűn büntetése lett az asszisztáló kígyó számára az emberek undora, a megígért Messiás ördögöt űző, hatalmát széttipró győzelme. Az asszonynak a gyermekszülésnél kell több szenvedést elvállalnia:„Megsokasítom terhességed kínjait. Fájdalmak közepette szülöd gyermekeidet. Vágyakozni fogsz férjed után, ő azonban uralkodni fog rajtad”.(16) a férfinak így szólt: „Arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a porba, amiből lettél. Mert por vagy és a porba térsz vissza” (19) Káinnak, az első gyilkosnak Isten ítélte így szól: „Mit tettél? Testvéred vére felkiált hozzám a földről. Ezért átkozott leszel, bujdosni fogsz a földön, amely megnyitotta száját, hogy beigya kezedből testvéred vérét. Ha műveled a földet, nem ad neked termést. Hontalan és bujdosó leszel a földön” (4,10-12) A szenvedés tehát bűnök büntetése. Aki felismeri a szenvedést, amelyet a maga vagy mások bűneiért szeretetből is el lehet viselni, az Szent Pál nyomában a szenvedésnek más, üdvös erejét is megismerheti:„Kedvem telik a Krisztusért való gyöngeségben, gyalázatban, nélkülözésben, üldöztetésben és szorongattatásban, mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős”. (2Kor 12,10) a régi görög bölcseknek egyik csoportját alkották a sztoikusok. Ők úgy vélték, hogy aki a szenvedéseket önmagukért szereti, az különlegesen bölcs. Krisztus példája mindenkinek lelkierőt kínál: „Ezért mi, akiket a tanúknak ilyen felhője övez, váljunk szabaddá minden tehertől, különösen a bűntől, amely behálóz minket, és fussuk meg kitartással az előttünk levő pályát. Emeljük tekintetünket a hit szerzőjére és bevégzőjére, Jézusra, aki a rá váró öröm helyett elszenvedte a keresztet, nem törődött a gyalázattal, és most Isten trónjának jobbján ül. Igen, gondoljatok őrá, aki a bűnösök részéről ekkora ellentmondást viselt el, hogy ne lankadjatok és bensőleg el ne csüggedjetek” (Zsid 12,1-3) a kereszténynek meg kell tanulnia a szenvedést Jézus Krisztus szemével szemlélni. Mózes is helyesen cselekedett, amikor belátta, hogy ő nem a fáraó leányának a fia, hanem Jahve népéből származik. „Mózes a hitében tagadta felnőtt korában, hogy a fáraó leányának a fia. Inkább vállalta, hogy az Isten népével együtt elszenvedi a sanyargatást, mint hogy a bűn múló előnyét élvezze. A Messiás gyalázatát nagyobb értéknek tartotta az egyiptomiak kincseinél, mert a jutalommal is számolt.Hittel távozott Egyiptomból, és nem ijedt meg a király haragjától, hanem állhatatosan kitartott, mintha már a láthatatlant látta volna. Hittel ünnepelte meg a húsvétot, és a vérrel való meghintést, hogy az öldöklő ne ártson az első szülötteknek” (11,24-28)

4. nap: LEMONDÁS

BIBLIAI GONDOLATOK ÉS IMÁDSÁGOK AZ IMAHÉT NAPJAIRA
4. nap: LEMONDÁS

 
Az asszony pedig otthagyta korsóját Jn 4,28
Ter 11,31–12,4 Isten megígéri Ábrámnak, hogy nagy néppé teszi és megáldja
Zsolt 23 Az Úr az én pásztorom
ApCsel 10,9–20 „Amit Isten megtisztított, azt te ne mondd tisztátalannak.”
Jn 4,25–28 Az asszony pedig otthagyta korsóját

Közös imahét a keresztény egyházak tökéletes közösségéért
„Az asszony pedig otthagyta korsóját” (Jn 4,28)

 
Amikor a szamaritánus asszony beszélgetni kezdett Jézussal, elsősorban azon töprengett, hogy ez a zsidó férfi miért ült ide Jákob kútjához. Talán arra gondolt, hogy ez a hazáján átutazó idegen nyilván nagyon szomjas, nem tudja folytatni az útját. A vándor egyedül volt, amikor ideérkezett. Talán úgy gondolta, déli időben mindenki otthon van, árnyékba húzódik és elfogyasztja szerény ebédjét. Csak kitalál valami okosat: körüljárja a kutat, hátha lel valami otthagyott vagy ottfelejtett poharat, s ha a kút nem nagyon mély, eléri a vizet, és felüdül. Töprengése nem volt helyes: az idegen, ruhájáról jól megítélhetően zsidó és férfi. Ráadásul az idegen nem is úgy viselkedik, mint a többi átutazó:nem néz el a helybeli asszony feje felett, hanem megszólítja minden teketória nélkül: „Adj innom!” (Jn 4,7) A helybeli asszony ilyen zsidó férfival még nem találkozott. Nem volt rest, szóvá is tette, amit gondolt: „Hogyan? Zsidó létedre tőlem szamáriai asszonytól kérsz inni?” (9) Amikor próbálom magyarázni az újszövetség fő olvasmányát, kicsit én is elcsodálkozom. Jézus kérése már a második alkalommal hangzik el. Nyilván megvan ennek a megfelelő oka. Bennem egy régebbi vidéki ökumenikus imahét bevezető beszéde ötlik fel gyakran. Zsúfolt katolikus templom hívő serege és a vendég egyházak lelkészei a híveikkel együtt lelkesen kértük Isten áldását. Ilyen alkalmakra nyilván Jézus búcsú beszédének egyik gyönyörű mondata adja az igazi tartalmat. Jézus utolsó vacsorai beszédének ezek a sorai kínálkoznak megfontolásra: „Nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert a tieid, hiszen ami az enyém, az a tied, s ami a tied, az az enyém, és én megdicsőültem bennük. Én nem maradok tovább a világban, de ők a világban maradnak, én meg visszatérek hozzád. Szent Atyám, tartsd meg őket a nevedben, akiket nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi. Amíg velük voltam, megőriztem őket a nevedben, akiket nekem adtál. Megőriztem őket, senki más nem veszett el közülük, csak a kárhozat fia: Így beteljesedett az Írás. Most visszatérek hozzád, ezeket pedig elmondom a világban, hogy örömöm teljesen az övék legyen. Átadtam nekik a tanításodat, de a világ gyűlölte őket, mert nem a világból valók, amint én sem vagyok a világból való. Nem azt kérem tőled, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól, hiszen nem a világból valók, amint én sem vagyok a világból. Szenteld meg őket az igazságban, mert hiszen a tanításod igazság. Amint te a világba küldtél, úgy küldöm én is a világba. Értük szentelem magamat. De nemcsak értük könyörgök, hanem azokért is ,akik a szavukra hinni fognak bennem. Legyenek mindnyájan egyek. Amint te, Atyám bennem vagy, s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem” (Jn 17,9-21) Jézus nagy könyörgése nem maradhat teljesülés nélkül. Hitben, reményben és szeretetben valóban össze kell tartoznunk itt és a másvilágon.

Évközi 2 hét szerda

Évközi 2 hét szerda 
Zsid 7, 1-3. 15-17; Mk 3, 1-6
„Melkizedek Szálem királya, a fölséges Isten papja”

 
A pap közvetítő Isten és emberek között. Mivel az egyik fél Isten, azért a közvetítőt csak neki van módja kiválasztani és hatalommal felruházni a közvetítésre. Az emberi nemnek el kell fogadnia, akit Isten jelöl. A közvetítő hatalommal felruházott közvetítő. A pap legfontosabb tennivalója az áldozat bemutatása. Pap és áldozat olyan szoros viszonyban vannak egymással, mint a hegy és a völgy. Fölfelé menet hegy, lefelé menet völgy. A zalaiaknak van erre eredeti kifejezésük: löjtök és partok. A papokat Isten jelöli ki, hívja meg szolgálatra. Az ószövetségi papság elrendelése és a papok személyének kijelölése Istentől ered. Ábrahám után mintegy nyolcszáz évvel rendelte el az Úr az Ószövetség megkötését, a szövetség sokféle hivatalos áldozatát, amikkel őt tisztelni, imádni kellett, és a szövetségi papokat. De már sokkal korábban, Ábrahám idejében bemutatta az Úr neki, a Megváltó ősének azt a főpapot, aki az egyetlen igaz Istennek a főpapja volt ismeretlen idők óta. A találkozásuk nem véletlen volt, de Ábrahám részére igen nagy meglepetés. Őt, Ábrahámot az Úr néhány évvel korábban szólította meg. Kiemelte a bálványimádók óriási tömegéből. Elhívta egy ismeretlen vidékre, amely majd évszázadok múlva az ő utódaié lesz, és közölte vele, hogy itt születik majd meg az emberek Megváltója az ő késői unokájaként. Aztán sok év elmúltával harcba kellett bocsátkoznia egyik unokaöccse, Lót kiszabadításáért négy kis király seregével. A győzelem után zsákmánnyal jól megrakva sátrai felé vonul emberei élén. Akkor eléje jön egy ismeretlen férfi nagy kísérettel. Melkizedek volt az ismeretlen a közeli Sálem, a későbbi Jeruzsálem királya és az élő Isten papja. Szokatlan áldozatot mutatott be: kenyeret és bort áldozott fel mindkettőjük hatalmas Istenének. Ábrahám nem tudta, hogy kétezer év múlva Melkizedek városa, Sálem területén fogják halálra ítélni az ő unokáját, a világ Megváltóját, aki majd előző este kenyeret és bort vesz a kezébe, saját testévé és vérévé változtatja isteni hatalmával, megáldoztatja vele tanítványait, aztán népétől elárulva, pogányoknak kiszolgáltatva keresztre feszítve hal meg mindkettőjükért: Melkizedekért is, ősapjáért, Ábrahámért is. Emmerich Katalin látomása szerint ugyanabból a kehelyből isszák majd a tanítványai a megváltó vért, amely az ősapa és a papságban őse, Melkizedek mutatták be Jézus áldozatának prototípusát. A két fontos időpont felezőjében, ezer körül Jézus másik ősapja, Dávid király írja meg ezt a csodálatos titkot zsoltárában: „Megesküdött az Úr, és nem bánta meg: Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint” (Zs110, 4)

NAGY SZENT EUTHÜMIOSZ

NAGY SZENT EUTHÜMIOSZ

 szerzetes, pap
*Melitene, 377. +Euthümiosz-kolostor, Jeruzsálem mellett, 473. január 20.

,,Mint valami mély szakadékból'' kellett szküthopoliszi Kürillosz (524 -- ?) szerzetesnek -- aki a nagy Euthümiosz szép és értékes életrajzát ajándékozta nekünk -- ,,hosszú múltból és feledésből'' kiemelnie e gazdag, de rejtett élet adatait és közléseit. Nyolcvan év telt el a szent halála és életrajzának összeállítása között, de a pusztai szerzetesek közt voltak még néhányan, akik ismerték őt vagy közvetlen tanítványait.

Euthümiosz Valens és Gratianus császár korának végén, 377-ben született az örményországi Melitenében. Alig volt hároméves, amikor elvesztette apját. A város püspöke vette magához; megkeresztelte, alapos világi és teológiai képzésben részesítette és lektorrá szentelte. Euthümiosz kezdettől fogva az isteni dolgok felé fordult. Közelebbit nem tudunk gyermek- és ifjú éveiről, sem arról, hogy milyen belső harcokon és fejlődésen ment át a fiú, majd a fiatalember; azt tudjuk csupán, hogy derekasan fáradozott testének és lelkének megfékezéséért, ami mindenféle szerzetesi élet kezdete és alapja. Nincs tudomásunk arról, hogy mikor lett Euthümiosz szerzetessé. A püspök udvarában egyébként is szerzetes módjára élt, és már fiatal éveiben a szomszédos kolostorok lakóira irányult figyelme. Amikor pappá szentelték, a püspök ráruházta a róluk való gondoskodást. Tízévi tevékenység után azonban feltört Euthümioszban a természetének legmélyén gyökerező szeretet a magányosság iránt; huszonkilenc évesen elhagyta a várost, és ,,szökevényként'' Jeruzsálembe ment, ,,telve vággyal, hogy ott valami pusztaságban lakjon''. Magányossághoz való elemi vonzódása élete végéig jellemzője maradt.

Euthümiosz tanulékonyan nézett körül a szent város szerzetesei között és a környező pusztaságokban is, majd Fárán remeteségének egyik barlangcellájába vonult vissza, amelyet egykor Szent Khariton (+ 350 körül), a júdeai hegyvidék remeteéletének megalapítója rendezett be. Néhány évet töltött ott imádságban és aszkézisben, s mindenekelőtt Szent Theoktisztosszal (+ 466/67), hasonló lelkületű társával kötött barátságot, aki élete végéig hűségesen ragaszkodott hozzá. Már e kezdeti években szokása lett, hogy vízkereszt nyolcada utántól virágvasárnapig visszavonul a puszta belsejébe, s teljes elkülönültségben marad ott, imádsággal és böjttel készülve húsvét ünnepére. A hasonlóképpen cselekvő remeték azonban minden szombaton és vasárnap összejöttek nála, hogy vele mint pappal együtt szentmisével ünnepeljenek.

Egy ilyen pusztai útja alkalmával kísérőjével, Theoktisztosszal együtt talált egy barlangot, amelybe csak a legnagyobb erőfeszítéssel és életveszéllyel lehetett bemászni. Szerfölött nagy örömmel rendezkedett be ott a két nagy imádkozó és magányosságkedvelő, s vadon termő növényekkel táplálkoztak. Csendjük azonban nem sokáig maradt zavartalan. Pásztorok fedezték föl a különleges vezeklőket, és mint Isten embereit ismertté tették őket a környéken. Az emberek elindultak hozzájuk, s a szerzetesség történetében újra és újra ez lett azoknak a sorsa, akik nem vágytak másra, csak hogy a legmélyebb elrejtettségben szolgálhassanak Istennek.

Csaknem akarata ellenére ugyan, de Isten látható vezetésével, így lett Euthümiosz kolostoralapító. A kis település lassan-lassan szabályszerű kolostorrá nőtt; vezetését Euthümiosz átadta Theoktisztosznak. Ő maga visszavonult egy barlangba, amely egyaránt szolgált számára lakóhelyül és templomul, s onnan tartotta szemmel és vezette az újonnan érkezettek lelki gondozását és szerzetesi nevelését. Teljes csendben tevékenykedett ott ,,mint a lelkek orvosa, s gyógyította és vigasztalta mindazokat, akik hozzá mentek''. Egyáltalában nem volt azonban a világtól elidegenedett álmodozó, aki idegenül állt volna szemben az élet valóságaival; nagyon jól tudta, hogy az igazi szerzetesi élethez hozzátartozik a testi munka is; eszerint járt el ő maga is, és így nevelte a rábízottakat is. Kezdettől fogva egészséges mértéktartás és nagy szelídség jellemezte. Theoktisztosz kolostora mindig megmaradt a közösségi élet házának, és később Euthümiosz remetekolostorának utánpótlását is jelentette.

Már ebben a korai időben adódott egy esemény, amely jelentőségében meghaladta egy szerzetesközösség szűk kereteit. Amikor egy fiatal, kora ifjúságától béna, pogány szaracént Euthümiosz csodálatosan meggyógyított, az egész törzsével együtt megkeresztelkedett, s ez csak kezdete volt a szaracénok tömeges megtérésének. Mivel nagyon ragaszkodtak a szenthez, aki megkeresztelte és a keresztény hitre oktatta őket, sátortáborokban telepedtek le a kolostortól nem messze, később pedig a szaracén Péterben megkapták első saját püspöküket is, aki már az efezusi zsinaton képviselte őket.

Euthümiosznak csakhamar elege lett a növekvő hírnévből, ezért titokban elmenekült a Holt-tenger melletti Ruban pusztába. Kolostorát jó kezekben tudta Theoktisztosznál. Itt sem sikerült neki hosszú ideig ismeretlennek maradni; a hozzá áramló emberek gyógyulást és oktatást kerestek nála, és ebből az időből néhány csodájáról is maradt ránk tudósítás. Két kolostor és mindkettővel együtt templom is jött létre tevékenysége nyomán a Holt-tenger melletti földsáv közepén. Végül visszatért Theoktisztosz kolostorának közelébe, és észrevétlenül letelepedett egy barlangban. Először a testvérek, majd a megtért beduinok találtak rá, és újból felvették vele a kapcsolatot.

Euthümiosz védekezhetett, ahogy akart, Isten nem csupán a maga számára ajándékozta neki adományait. Elérkezett az idő, amikor Euthümiosznak meg kellett kezdenie tevékenységét. Még habozott, egy látomásban azonban parancsot kapott, hogy a jövőben ,,senkit se utasítson el többé, aki az üdvösségre akar eljutni''. Euthümiosz követte az isteni intést, és maga köré gyűjtötte a remeték egy kis csapatát. A beduinok segítségével kolostort épített számukra, s ez az ő nevét viselte. A Jeruzsálemből Jerikóba vivő úttól délre esett, a Júdeai pusztaság közepén, és hamarosan berendezték lavrának, vagyis olyan remetetelepnek, melynek lakói az egyiptomi remeték példájára laza kapcsolatban éltek együtt. Ami egyesítette őket, az elsősorban a szombat és vasárnap közös liturgikus megünneplése volt. 428-ban jeruzsálemi Szent Juvenálisz érsek megáldotta az új lavrát és felszentelte első templomát is. Két pap és két diákonus látta el Euthümiosz mellett a liturgikus szolgálatot. Már a kezdetek kezdetén észrevehető volt a gyöngéd lelkületű szent tanítványaira gyakorolt mélységes hatása. Az évek folyamán tekintélyes számban kerültek ki iskolájából papok, diákonusok, sőt püspökök is, és messze elvitték azt a termést, amely a sivatag magányosságában nőtt és érett be.

Ebben az időben keletkezett és sok nyugtalanságot okozott a nesztoriánizmus és a monofizitizmus eretneksége. Az ellene folytatott harcban Euthümiosz különösen a sivatagi szerzeteseknek, akik nem rokonszenveztek a monofizitizmussal, maradt menedéke és védőbástyája. Befolyása akkor érte el tetőpontját, mikor a császárné, II. Teodóziusz monofizitává lett felesége fölkereste őt a sivatagban, hogy meghallgassa tanácsát és visszatérjen a katolikus hitre. A magányos vezeklő az igaz hit harcosaként éber teológiai érdeklődéssel avatkozott bele az események menetébe, oktatással és intelemmel, nem utolsósorban pedig a kolostorából kikerült klerikusok és püspökök befolyása által.

Ám a külvilág érdekei, még ha az Egyházéi voltak is, sohasem váltak életének fő tartalmává. Kemény aszkézisben és szüntelen imádságban töltötte napjait a lehető legnagyobb magányosságban; és így növekedett benne az a belső isteni erő, amely az emberi élet voltaképpeni lényegét alkotja. Ennek az erőnek azonban sajátossága, hogy tartósan nem maradhat elrejtve és tevékenység nélkül, hanem kisugárzik és kifelé válik hatékonnyá. A régiek hajlottak arra, hogy ezt a hatékonyságot csodának tekintsék, szükség esetén pedig sok fantáziával megfelelően alakítsák is; egyáltalán nem is lehetett ezért másképpen, mint hogy a Szent Euthümioszban munkálkodó isteni erő csodák adományában nyilatkozott meg. Sohasem tett azonban csodát pusztán a csoda kedvéért; mindig mások üdvére szolgáltak e cselekedetei: gyógyítások, megtérítések, közbenjáró imádság és a ,,szellemek megkülönböztetésének'' képessége.

Az olyan természetben, amilyen Szent Euthümioszé volt, ama két ellentétes indításnak, hogy a magányban csak Istennel legyen, s hogy a kapott kegyelmeket másokkal megossza, szükségszerűen összeütközésbe kellett kerülnie egymással. Ez az összeütközés többször is észrevehető volt nála. Milyen gyakran kellett tőle az embereknek és önmagától saját magának is -- hajlama és legbensőbb kívánsága ellenére -- szót és útmutatást vagy tevékeny beavatkozást valósággal kicsikarni! Emberek iránti magatartását mégis mélységes felelősség jellemezte. A misztériumok ünneplése és a zsolozsmázás állt élete középpontjában, és vált egyben övéi életének középpontjává is. Bár a hét legnagyobb részét remeteségben visszavonultan töltötte, és ilyenkor sem az érsek, sem a császárné nem tudott vele beszélni, mégis kolostorának lelke maradt. Az emberek okos és finom érzékű tanítója és nevelője volt, s nem is lehetett hallani két kolostorán belül semmiféle feszültségről vagy lázongásról.

A magányos szerzetes, aki elmenekült, mihelyt meghallotta valami előkelő vendég érkezésének hírét, s aki későbbi éveiben megtehette, hogy nemegyszer a pátriárkát vagy császárnét sem bocsátotta maga elé, olyan kisugárzó erővel rendelkezett, amely messzire terjedt szét kolostorából. Meggyőzően kitűnt ez halálakor. Megsejtette közeli elválását. Miután utódját, akit a szerzetesek választottak, megerősítette, pontos útmutatásokat közölt arról, hogy a remetetelepet alakítsák át kolostorrá, majd ,,rendelkezett a szabályzatról, a vendégek fogadásáról és a zsolozsma buzgó ápolásáról''. Mindenkinek még egyszer lelkére kötötte, hogy őrizzék meg a régi szerzetesi erényeket, mindenekelőtt a szeretetet.

Azután egy vasárnapot követő éjszakán, 473. január 20-án mélységes békességgel elszenderült a templom sekrestyéjében. Csak hűséges kísérője, Szent Dometianus (+ 473) volt mellette.

Elhunytának hírére mindenfelől beláthatatlan sokaság gyűlt össze; szerzetesek, papok és a nép. Az őt még egyszer látni kívánó emberek aradata akkorára nőtt, hogy az érseknek katonai erőt kellett igénybe venni, azért is, hogy hosszú várakozás után végre sor kerülhessen temetésére. ,,Úgy tűnt azonban -- közli életrajzírója --, hogy teljesen az angyalokhoz vált hasonlóvá, amint mesterkéletlen lényén szelídség áradt el. Arca kisimult, derűs, fehér lett, szeme ragyogó, alakja kissé hajlott, haja és hosszú szakálla, amely egészen az övéig ért, hófehér. Minden tagja ép maradt: sem a szeme, sem a fogai nem károsodtak a legcsekélyebb mértékben sem; erős volt, életerővel teli, mikor meghalt''.

Így vonult be e nagy és szeretetre méltó szent képe a történelembe. Túlságosan nagy az időbeli távolság élete és életrajzának keletkezése között. A múlt fátyla eltakar néhány olyan dolgot, ami a mai embert talán érdekelné; személyiségéből és emberi vonásaiból sok minden örökre elveszett számunkra, így szívének küzdelme és szenvedése, belső lelki alakulása is. De mit számít ez? A régieknek más volt fontos; jellemének és tevékenységének lényege teljes világosságában s jelentőségében tűnik elénk: Euthümiosz egészen szerzetes és egészen pap volt, s mindkettőben egyedül Istenre hagyatkozott. Isten kegyelme által alázatosságában, szeretetében és önátadásában ,,lélekhordozóvá'' lett, az emberek atyjává és tanítójává; a mély csendben és rejtettségben kiteljesedett élet kiáradt belőle anélkül, hogy bármikor is törekedett volna bensőséges hatásokra. A keleti egyház szerzetessége Euthümioszt mindmáig legnagyobb atyái közé sorolja.

3. nap: BEVÁDOLÁS II.

BIBLIAI GONDOLATOK ÉS IMÁDSÁGOK AZ IMAHÉT NAPJAIRA
3. nap: BEVÁDOLÁS II.

 
„Nincs férjem” Jn 4,17
2 Kir 17,24–34 Asszíria meghódította Samáriát
Zsolt 139,1–12 „Uram, te megvizsgálsz és ismersz engem.”
Róm 7,1–4 „Meghaltatok a törvény számára a Krisztus teste által.”
Jn 4,16–19 „Nincs férjem.”

Közös imahét a keresztény egyházak tökéletes közösségéért
„Nincs férjem.” (Jn 4,16–19)

 
„Egy szamáriai asszony odament vizet meríteni. Jézus megszólította: „Adj innom! Tanítványai ugyanis bementek a városba, hogy élelmet szerezzenek” (Jn 4,7-8) Jézusról ilyet nem mindig olvasunk az evangéliumban. Amikor az első csodálatos kenyérszaporítás előtt rengeteg ember gyülekezett, Jézust keresték. Az evangélista feljegyezte:„a hatodik óra felé járt az idő”(6b) Siettek bevásárolni valami ennivalót, hiszen a nappali hat óra a delet, az ebédidőt jelentette. Arról nem olvasunk semmit, hogy Jézus is éhes lett volna. A gyülekező népet sajnálta: dél van, ebédelni kell. Jézus a szeretet tanítómestere. A kenyérszaporítás volt az egyetlen lehetőség, hiszen a tópart lakatlan részén tűnt fel a Mester, aki nem csak azt tudta, hogy az éhes embernek enni kell adni, hanem azt is, hogy ott nincs kenyérbolt. Tudta, amit sem az apostolok, sem a zarándokok nem sejtették, hogy Jézusnak nemcsak érző szíve, hanem isteni hatalma is van, és tud és akar is segíteni. A kútnál bőven akad víz, de a merítő edény hiányzik. Dél van, a falu csendes, étkeznek mindenütt. Jött egy asszony. Vizet akart meríteni. Jézus megszólítja: „Adj innom!” Neki van edénye, látja, hogy Jézusnak nincs. Bátor nő, szóvá teszi a szamaritánusok örök keservét: a zsidók szóba sem álltak velük. Főként az asszonyokkal nem, hiszen az a zsidó asszonnyal is tilos volt. A tizenkét éves kamaszodó fiú édesanyját sem köszönthette az utcán. Jézus nem vitatkozik a szeretetlen szokáson, hanem azonnal a lényegre tér, amikor az asszony megemlíti a kényes problémát: „Ha ismernéd Isten ajándékát, s azt, aki mondja neked: Adj innom, inkább te kértél volna tőle, s ő élő vizet adott volna neked” (10) Az asszony meglepődik: „Uram, hiszen vödröd sincs, a kút pedig mély. Honnan vehetnél élő vizet? Csak nem vagy nagyobb Jákob atyánknál, aki ezt a kutat adta nekünk, s maga is ebből ivott a fiaival s állataival együtt” (11) Jézus nem vitatta el az asszony igazát: igen nagy érték Palesztina vízben szegény földjét annyira ismerni, hogy hol van gyűjtőmedence. Hogyan lehet megközelíteni? Milyen eszközzel lehet meríteni? Hogyan lehet embernek, állatnak elkülöníteni? De itt most nem erről van szó! Magáról a lényegről: „Aki ebből a vízből iszik, újra megszomjazik. De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne” (13-14) a szamaritánus asszonynak volt fogalma a lelki életről, a kegyelemről. Isten természetfölötti ajándékáról, legalább olyan szinten, hogy vannak Istennek adományai, amelyeket az ő kegyelmeinek, áldásainak is szoktunk nevezni (a hit, remény, szeretet, bölcsesség) Ezeket Isten örökkön élő ajándékként ingyen adja. Mivel nem fizikai tárgyak, nem emberek készítik, emberi pénzen nem lehet őket megvásárolni, csak kéni, kérni szépen, kérni alázattal, s úgy elnyerhetők. Ilyen a hitvesi szeretet, Istennek egyik legősibb ajándéka. Ádám zseniális módon adott nevet az összes növénynek és állatnak, ezzel birtokába véve őket. De a nagy szemlék után kicsit keserű szájízzel tapasztalta: Valami hiányzik belőlük! Megfogalmazni sem tudta. Isten tudta ezt a hiányt néven nevezni: „Nem jó az embernek egyedül lenni. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő”(Ter 2,18) Nem a földből alkotott neki testet, mint Ádámnak, hanem Ádám egyik bordapárjából alkotta a drága ajándékot, majd lelket teremtett bele a kegyelem ajándékával együtt. Reggel, amikor odavezette hozzá ezt az óriási, legboldogítóbb ajándékot, Ádám megfogalmazta örömét: „Ez már csont az én csontomból és hús az én húsomból. Asszony a neve (ÍSA) mivel a férfiből (ÍS) lett. Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test lesz”(23-24) Erre az asszony kérte: „Uram, adj nekem ilyen vizet, hogy ne szomjazzam többé, s ne kelljen idejárnom, meríteni. Jézus így válaszolt: „Menj, hívd el a férjedet, s gyere vissza!” Nincs férjem, felelte az asszony. Jézus erre azt mondta neki: Jól mondtad, hogy nincs férjed, mert volt ugyan öt férjed, de akid van, az nem férjed. Így igazat mondtál”(15-18)

Remény a bibliában 7.

Remény a bibliában

 
Szent Pál nemcsak a hit tárgyi síkján beszél nekünk. a keresztény remény csodálatos erejéről, hanem gyermekded lelkülettel maga is átéli annak örömeit, gondjait. Görnyeszti a még be nem teljesült remény: „Mert amíg ebben a sátorban vagyunk, roskadozva sóhajtozunk, mivel nem azt akarjuk, hogy levetkőztessenek, hanem hogy felöltöztessenek,s így azt, ami halandó, elnyelje az élet”.(2Kor 5,4) Viszont amikor gondolatban átéli a beteljesülést, ujjongani kezd: „Mert ennek a romlandó testnek romolhatatlanságba kell öltöznie, és ennek a halandó testnek halhatatlanságba kell öltöznie. Amikor pedig ez a romlandó test romolhatatlanságba öltözik, és ez a halandó halhatatlanságba, akkor beteljesedik az ige, amely írva van: Elnyelte a halált a diadal (Iz 25,8). Halál hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod? (Oz 13,14) a halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény. De hála Istennek, aki megadta nekünk a győzelmet a mi Urunk, Jézus Krisztus által”.(1Kor 15,53-57) Ha ennek a végső beteljesülésnek a fényénél szemléljük földi bajainkat, azok eltörpülnek: „sőt, mindent veszteségnek tartok Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének mindent felülmúló voltáért. Őérte mindent veszni hagytam, és szemétnek tekintek, csakhogy Krisztust elnyerjem, s hogy én őbenne legyek, nem a saját megigazulásom alapján, amely a törvényből származik, hanem az által a megigazulás által, amely Krisztus hitéből való, vagyis amely az Istentől van a hit révén”. (Fil 3,8-9) Ez a remény olyan lelkesítő erő, mint a versenyben futó győzelmi esélye: „így futok a cél felé, annak a hivatásnak jutalmáért, amelyet Isten felülről adott Krisztus Jézusban”. (Fil 3,14) a verseny befejezése előtt pedig boldogan állapítja meg: „a jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Készen vár már rám az igazság koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, sőt nemcsak nekem, hanem mindazoknak, akik sóvárogva várják az ő eljövetelét”. (2Tim 4,7-8) Pál apostol nem valami személyes beteljesülést vár az élet végén Jézustól, hanem magát Jézust: „Értsd meg, amit mondok, akkor az Úr megadja majd neked, hogy mindent megérts. Gondolj Jézus Krisztusra, Dávid sarjára, aki feltámadt a halálból, mint ahogy hirdeti az én evangéliumom, amelyért a bilincseket is beleértve úgy szenvedek, mint egy gonosztevő. De Isten igéje nincs megbilincselve. Mindent elviselek tehát a választottakért, hogy ők is elnyerjék a Krisztus Jézusban való üdvösséget, az örök dicsőséggel együtt”. (2Tim 2,7-10) Őszinte szeretete nyilvánul meg abban, hogy ezt a beteljesülést nemcsak magának igyekszik biztosítani, hanem mindenkinek, a még pogányoknak is: „Most pedig örömest szenvedek, értetek, és kiegészítem testemben azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéseiből, testének az egyháznak javára, amelynek én szolgája lettem az Istentől értetek kapott tisztségnél fogva, hogy teljesen érvényt szerezzek Isten igéjének, a titoknak, amely századok és nemzedékek óta el volt rejtve, de amelyet most kinyilatkoztatott szentjeinek... Ez a titok pedig nem más, mint a bennetek lévő Krisztus, a dicsőség reménye”. (Kol 1,24-27) Pál ezt nem magától gondolta ki, hanem felismerte Isten szeretetből fakadt üdvösségtervét és magáévá tette egész szívvel. „Mert a teremtett világ sóvárogva várja, hogy Isten fiai megnyilvánuljanak. Hiszen a teremtett világ hiábavalóságnak van alávetve, nem önként, hanem az által, aki alávetette a reménység ajándékozásával. Mert a teremtett világ is felszabadul majd a romlottság szolgaságából Isten fiainak szabadságára.Üdvözülésünk ugyanis reménybeli” (Róm 8,19-22.24)

Évközi 2. hét kedd

Évközi 2. hét kedd

„Kelj fel, kend fel, mert ő az!” 

Izrael igazi uralkodója, akitől a fejedelmi méltóságot és a számonkérést is eredeztették a zsidók, mindig a felséges Isten maradt. Saulnak volt olyan engedetlensége, amely miatt Isten megvonta tőle a kegyét. Nem fosztotta meg a méltóságtól, de tudtára adta, hogy kegyvesztett lett, és utódai nem követik a trónon. Amit Saul kinevezésekor tett az Úr, most jó előre művelte. Ifjú legényként választotta ki az új királyt, és apránként szoktatta hozzá a különleges feladatokhoz. Isten szólt Sámuelhez: „Meddig bánkódsz még Saul miatt, noha én elvetettem őt, hogy ne uralkodjon Izraelen? Töltsd meg szarudat olajjal, s gyere, hadd küldjelek a betlehemi Izájhoz, mert annak a fiai közül szemeltem ki magamnak királyt”. (1) Sault különleges érdemek nélkül választotta ki Isten Benjamin törzséből. Termete ugyan mindenki más fölé magaslott, becsületes is volt: úgy beleillett abba az elképzelésbe, amelyet a nép álmodott meg. Isten az új király személyében saját elgondolását érvényesítette. Most sem mondta meg a választott nevét, csak a családfőét. A fiatal férfiaknak különösen apjuk neve volt számottevő, maguknak később kellett hírnevet szerezniük. A régi király életében viszont kockázatos volt nyilvánosságra hozni az új uralkodó nevét, mert a régi nem könnyen engedte át a hatalmat. Látjuk ezt manapság is. Most ugyan nem állandó, hanem nagyon is szűkre szabott a választott főméltóság, mégis foggal-körömmel kapaszkodik bele a teljesen alkalmatlan is. Sámuel is tudta, hogy a fejével játszik, ha új királyt felkenni indul valahová. Ezt siet is Istennek figyelmébe ajánlani. Ő azonban rögtön teljes biztonságot mutat gyámoltalan öreg prófétájának: Vezessen feltűnően egy borjút, és ha kérdezik, hová megy, mondja meg, hogy Betlehembe, és ott ezt a szép állatot Istennek áldozza fel. Ez igaz és veszélytelen. Maguk a betlehemi vezetők, az ottani vének, rohannak eléje, mert a próféták lakóhelyükön kívül gyakran művelnek valami különleges dolgot, amely a népnek nem biztos, hogy kellemes. Először Izáj is megretten, hiszen a próféta rendkívüli ember. De aztán örülni kezd, amikor a lényeget meghallja: az ő fiai közül kerül ki az új király. Sámuel sem tudja, ki a kiválasztott. Eléje vezeti Izáj szép szál fiát, az elsőszülöttet, Eliábot. Sámuelnek is nagyon tetszik az apa szemefénye. Isten szava lehűti a kedélyeket: „Ne nézd külsejét, se termete magasságát, mert én elvetettem őt! Én nem a szerint ítélek, amire az ember néz; az ember ugyanis azt nézi, ami látszik, az Úr azonban a szívet tekinti”. (7) Hét fiát vezette Isten és Sámuel elé az édesapa, de egyik sem volt Isten jelöltje. Az apa megrémül: hát egyik sem tetszik az Úrnak? Sámuel érdeklődik: Nincs több fiad? Izáj szól: „Hátra van még a legkisebbik, ő a juhokat legelteti. Azt mondta erre Sámuel Izájnak: Küldj érte, s hozasd el, mert addig nem telepszünk le, amíg ide nem jön. Érte küldött tehát, és elhozatta. Vörös volt, szépszemű és csínos külsejű. Azt mondta akkor az Úr: Kelj fel, kend fel, mert ő az! Erre Sámuel vette az olajos szarut, s felkente őt testvérei közepette, és ettől a naptól az Úr lelke Dávidra szállt”. (11-13)

SEZZEI SZENT KÁROLY

SEZZEI SZENT KÁROLY

 I. r. 

(1613-1670)

 Sezze-ben, egy Rómához közeli helységben született egyszerű földműves szülőktől. Giancarlo* (ez volt a keresztneve) szülein kívül nagyanyjának köszönheti, hogy jó vallásos nevelésben részesült. Nagyanyja papnak szánta. Amikor az iskolában már írni-olvasni megtanult, egy alkalommal kis figyelmetlensége miatt tanítója haragjában kegyetlenül elverte, úgyhogy a fiú belebetegedett, több napon át beszélni sem tudott. Az iskolát abba is kellett hagynia. Ezután pásztorkodott és mezei munkát végzett. Nagy elohaladást tett az imaéletben s a természetben való tartózkodása Istenhez vitte közelebb. 17 éves korában a Szűzanya tiszteletétől ihletve szüzességi fogadalmat tett. Szívesen olvasta a szentek életét, nagy tisztelője volt Hortai Szent Szalvátornak és más ferences szenteknek. 20 éves korában egy betegség idején megfogadta, hogyha felgyógyul, ferences lesz. Meggyógyult, de még több akadályt kellett legyoznie, hogy ígéretét beváltsa. 22 éves korában lépett be a Ferenc-rendbe. Beöltözéskor a Cosimo nevet kapta, de egy év múlva, a fogadalomtételkor nevét Carlora (Károly) változtatták. Novícius korában igen kemény engedelmességi próbákat állt ki. Több kolostorban is tevékenykedett különbözo munkakörben. Legszívesebben sekrestyés volt. 1648. október egyik reggelén Capo le Case Szent József templomában szentmise közben úrfelmutatáskor a szentostyából fénysugár hatolt oldalába a szív tájékán és ott sebet ejtett. Több éven át a. seb nyitott volt, de a szent kérésére behegedt. Így találták halála után, amikor átöltöztették. De nemsokára a seb újra nyitottá lett, hossza egy mutatóujjnyivá nőtt. Szentté avatásához ez a nyilvánvaló csoda is hozzájárult, meg a többi csoda is, amit életében és halála után Isten az ő közbenjárására muvelt. Sokat betegeskedett, emiatt nem mehetett misszióba, ahova pedig kérte magát. Amikor Rómában és Róma közelében élt, fopapok, bíborosok felkeresték, tanácsát kérték. Maga a pápa, IX. Kelemen is tisztelte, többször magához kérette. A szent megjövendölte a pápa közeli halála napját. Szentünk 57 éves korában halt meg, miután a szentségeket áhítattal felvette és az Úr Jézus és a Szűzanya megjelenésében részesült. XXIII. János avatta szentté 1959-ben.
Részlet Szent Károly önéletrajzából.
„Imáimban önkéntelenül rátértem az Istenbe vetett bizalom gyakorlatára. Mint a kisgyermek, aki atyja oltalmára hagyatkozik és édesanyja ölében biztonságban tudja magát minden veszedelem ellen, úgy én is biztonságban érzem magam, de ügyelek arra, hogy kötelességeimet híven megtegyem.”

Imádság:

Istenünk, te Szent Károlyt a misztikus élet magasságába segítetted s oldalsebeddel kitüntetted, gyújtsd fel kegyesen a mi szívünkben is szereteted tüzét. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

2. nap: BEVÁDOLÁS I.

BIBLIAI GONDOLATOK ÉS IMÁDSÁGOK AZ IMAHÉT NAPJAIRA
2. nap: BEVÁDOLÁS I.

 
Jézus az úttól elfáradva leült a forrásnál Jn 4,6
Ter 29,1–14 Jákób és Ráhel a kútnál
Zsolt 137 Hogyan énekelhetnénk éneket az Úrról idegen földön?
1Kor 1,10–18 Mindenki így beszél köztetek: „Én Pálé vagyok, én Apollósé.”
Jn 4,5–6 Jézus az úttól elfáradva…

Közös imahét a keresztény egyházak tökéletes közösségéért
Jézus az úttól elfáradva leült a forrásnál (Jn 4,5-6)
Isten az ószövetség idejében tiltotta az ószövetségi választott népnek, hogy bálványimádókkal kapcsolatot tartson, nehogy a próféták üzeneteivel informált ószövetségi szent nép, a zsidóság Ábrahám leszármazottai visszatérjenek a bálványozás gyakorlatához. Jézus cselekedetével azt jelzi, hogy Ő a Megváltó. Nyilván elhangzott már a Fülöp Cezáreája környékén feltett kérdése: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?”(Mt 16,13) Nem tudom, az idei ökumené-sorozat szerkesztője a Bevádolás I. alcímmel erre akart-e utalni, de az egyszerű zsidóktól hallott beszámolókra Jézus nem reagált, ez nyílt tiltakozás volt az ellen, hogy évszázados próféta-csontvázak közé sorolja bárki is őt. Ezért teszi fel a második kérdést: „Hát ti mit mondtok, ki vagyok?” Simon Péter válaszolt: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia” Erre Jézus azt mondta neki: „Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt teneked, hanem az én mennyei Atyám. Én is mondom neked, Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt. Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva”(15-19) Mindezt előrebocsátva következik a tárgyalásra kijelölt szent szöveg: „Amikor Jézus megtudta, hogy a farizeusok úgy értesültek, hogy ő több tanítványt szerez és keresztel, mint János,noha Jézus maga nem keresztelt, csak a tanítványai, elhagyta Júdeát és visszatért Galileába, így keresztül kellett mennie Szamárián. Odaért Szamária egyik városához, Szikarhoz. Ez annak a földnek a közelében volt, amelyet Jákob fiának, Józsefnek adott. Ott volt Jákob kútja. Jézus elfáradt az úton, azért leült a kútnál. A hatodik óra felé járt az idő” (Jn 4,1-6) Jézus elhagyja Júdeát. Júdea ugyan a szülőföldje, ebben a környezetben született ősapja, Dávid király. Ott volt Édesanyjának, Máriának föld-öröksége, ugyanígy nevelőapjának, Józsefnek a birtoka is. Ezért betlehemi Jézusnak kellett volna mondani Őt. A zsidók a legegyszerűbb embert is megtisztelték azzal, hogy a nevéhez hozzáfűzték: ki volt az apja és hol született. Jézusnál pedig ezt következetesen elhagyták. Nem tudták róla ezeket az adatokat? Ezerkétszáz éves volt Bálám próféta jövendölése a világ Megváltójának születéséről, népéről, amely a mennybolt csillagainak mozgásába is bele volt kódolva a teremtés pillanatától kezdve. Bálám és követői figyelemmel kísérték a csillagokat. Megtalálták a megjövendölt Messiás csillagainak együttállását. Tudták lakóhelyét a zsidók királyának. Jó helyen keresték az újszülött Messiás királyt. Heródes megrémült, hogy a kétezer éves történet beteljesült, ezért a papoknál érdeklődött. Azok kórusban mondták a Biblia szövegét.  Csak a négy- öt kilométer távolságban lévő zsidó főpap nem tudott semmit, holott az ő tiszte lett volna az igazságot ellenőrizni. Heródes, Jákob bátyjának, Ézsaunak késői unokája azonnal megértette: most elérkezett az idő: meg lehet bosszulni az edomiták háttérbe szorulását. Isten angyalt küldött, hogy a Messiást biztonságba helyezzék. Józsefet a vissza jövetelre ugyancsak angyal figyelmezteti, és kikérdezi az embereket. Visszaviszi a Világ Üdvözítőjét Názáretbe, és harsogva ismétlik: A Názáreti Jézus! Kaifás főpap Jézus perében miért nem teszi fel a mindent tisztázó kérdést: Jézus, hol születtél? Jézus pedig Galileába visszatérőben most megmutatja: Ez a kút az ősapám, Jákob kútja. A trónom helye. Ellenségeim, a „tiszta” farizeusok és főpapok elmerenghetnének ezen. Jézus a nagy titkot egy tévelygő asszonynak mondja ki: „Én vagyok a rég várt messiás, aki veled beszélek”(Jn 4,25-26) Furcsállják a tanítványok a körülményeket, de ők sem kérdeznek semmit.